Hirtelen azonban, pont ahogy esnék hátra, eltalálok valakit. Meglepetten ugrok fle, és már készülnék szabadkozni, mikor rájövök, hogy kivel van dolgom.

- Nyugi – pillant rám, a válla fölött átpillantva. – Ha alulról fényképeztünk, mindig így csináltuk. – Elõrébb görnyedve jelzi, hogy készíthetem a fotót, én pedig némi vonakodás után elfogadom a segítséget. A hátának dõlök, és némi helyezkedés után, marha jó képeket sikerül csinálnom.

- Tényleg nagyon jó így – jegyzem meg, miközben feltápászkodik és éppen a gatyáját porolja.

- Talán ezzel is foglalkozhatnál – szólal meg, mire kíváncsian pillantok rá. A kezét nyújtja, hogy felsegítsen, de könnyedén felugrom nélküle. - Persze azt mondtad csak hobby – dörzsöli meg a tarkóját zavartan.
Nem szólok inkább semmit, csak téma terelés céljából.

- Mindjárt megtelik a kártyám – közlöm vele egyszerûen, inkább oda se figyelve az anyámmal kapcsolatos témákat érintõ dolgokra.  – Talán jobb lenne ha lassan visszamennénk.
- Még nem – rázza meg a fejét, én meg már készülnék vitába szállni, mikor folytatja. – Elõbb meg kell ismerned a környék legjobb kávézóját.

- De nem hoztam magammal pénzt – morgom dacosan, de a vállamra téve a kezét, belém fojtja a többit.

- Ne aggódj, most még meghívlak. Majd ha dolgozol viszonozhatod jó? – mosolyog rám, én pedig kissé meglepetten nézek fel rá. Igazából egyáltalán nem ismer, de anya kedvéért nem csak elvisel, de még igyekszik jó kapcsolatot is kialakítani. Miért nem dob fel különösebben a tény, h ez se az én kedvemért van…?

- Hát… jó – egyezek bele végül, és mikor maga mellett terelve elindul, engedelmesen haladok én is.

~*~

Ezúttal is egy croissant, és pluszban egy kapucsínót zsákmányoltam, míg Ardal kávézik velem szemben.

- Ha szeretnéd majd taníthatok még pár trükköt fényképezéskor.

Ne reménykedj, nem az csinálta, akire vágysz, és akit itt akarsz látni, mikor kinyitod a szemed. Már én is próbálkoztam ezzel, nem jött össze…

Elmosolyodva nyitja ki a szemeit, és felém pillant. Nem kapom el a tekintetem, azzal bizonyítanám, hogy eddig õt figyeltem.

- Köszönöm, finom volt – jegyzi meg kedvesen, én pedig önkéntelenül pirulok el, egy egészen kicsit. Magamra dühösen bólintok, és amikor elsétál a szobája felé, felpattanva állok neki mosogatni.
Nem szeretem, de a fõzéshez tartozik, ráadásul addig se kell azon agyalnom, mi is lesz most.
Visszatér, és lehuppan az egyik székre, majd megérzem magamon a pillantását. Nem foglalkozok vele, mosogatok tovább, hogy minél hamarabb túl legyek rajta.

- Látom nagyon hajtasz – jegyzi meg csipkelõdve, mire a szemem sarkából, megsemmisítõ pillantást vetek rá. Elnyomok, és mormolássá szelídítek egy csípõs visszavágást, a konyhai állapotokat illetõen. – Kitaláltam valamit… azt hiszem.

Erre már reagálok, és a kezeimet megtörölve fordulok felé.

- Ne kímélj – sóhajtom halkan, felkészülve a kidobásra is akár. Nem mintha akkor olyan könnyû dolga lenne, de az részletkérdés. Kirúg nekem egy széket az asztal alól, jelezvén, hogy foglaljak helyet.

- Ülj le. – Rámarkolok a háttámlára, de végül szófogadóan fordítom magam alá, és huppanok le. – Nem szeretnélek kidobni, viszont csak úgy nem maradhatsz itt, ugye megérted?

Bólintok, természetesen nem vártam el, hogy bármiféle viszonzás nélkül itt marasztaljon.

- Mit kéne tennem? – érdeklõdöm óvatosan.

- Hát… a mosogatás sajnos nekem nem elég, bár meg kell hagyni jól jött – mosolyodik el, ám ezúttal figyelmen kívül hagyom. -  jelenleg épp annyit keresek, hogy kényelmesen eltartsam magam. Ahhoz hogy hosszú távon itt tudj maradni, ahhoz sajnos dolgoznod kéne. Amolyan nyári munka szerûen.

Igazából mondjuk, van pénzem,  amit anya hagyott rám. Az nem is kevés, de be kell töltenem a 18-at, hogy én rendelkezhessek vele. Amim meg most van, az nem tartana ki hetekig, márpedig ha egyszer maradhatok, akkor nem hagyom lerázni magam két nap után.

- Ezen már gondolkodtam, de… a francia nem az erõsségem – vallom be töredelmesen.

- Vettem észre – sóhajtja – viszont szerencsére Párizsban van elég lehetõség, az angollal is fogsz tudni boldogulni, de jobb lenne, ha tanulnál franciául is.

- Szerintem, ha itt leszek egy ideig csak jobban fog menni – jegyzem meg, félig meddig magabiztosan.

- Van egy ismerõsöm aki talán tudna segíteni. Egy menhelyen dolgozik, de sok ismerõse van. Majd holnap bemegyünk hozzá. – Felcsillannak a szemeim, az ajánlatot hallva. Ez tényleg jól jönne! – És ha már nem akarsz hazamenni, akkor amíg kicsit talpra nem állsz, addig lehetsz nálam, de csekély szobadíjat el kell majd kérnem.

Oké, ez természetes, és ezt szapora bólogatással is jelzem neki.

- És… ma? – csúszik ki, a kíváncsi kérdés.
- Ma? – kérdez vissza, majd mintha elgondolkodna kissé.  – Mivel szerintem nem ismered a várost, csinálhatnánk egy kis turista napot. Mit szólsz?

- Perfetto! – vágom rá, túlzott lelkesedéssel, és csillogó szemekkel. Szélesedik a mosolya, mire észbe kapva fogom vissza magam, és kimért durcássággal dõlök hátra a széken. Az öröm mégse tûnik el nyomtalanul az arcomról, és egészen átveszi rajta az uralmat, mikor felpattanva sietek a vendégszobába.

Mindenképp vinnem kell a gépem, anya iszonyat morcos lenne, ha nem használnám, egy ilyen alkalommal! Mindig azt hallgattam, hogy ne menjek el nélküle otthonról, mert az élet fontos pillanatait meg kell örökíteni.
Milyen ironikus, hogy közös képünk alig van. Vajon Ardallal csináltak? Bár, miért ne csináltak volna, talán õ is volt a fotósa, amikor anya modellkedett. Akár meg is kérdezhetném, ha nem érezném holt cikinek.

- Én kész vagyok! – jelentem ki, mikor berobbanok a nappaliba. A kanapén ücsörögve, õ is egy géppel foglalatoskodik, ám az jelentõsen komolyabb szerkezet, mint az enyém. Nem is bánom, amilyen batár nagy, lehúzna a földre.
- Jó látni, hogy tudsz lelkesedni is – jegyzi meg, csipkelõdõ vigyorral, mire fújtatok egyet, de nem vágok vissza. – Fotózol? – bök a kis táskára, amit bõszen lóbálok, odafigyelve azért, hogy ne vágjam hozzá semmihez.

- Nem… piknikezni készülök – mormolom durcásan, amit csak egy fejcsóválással egybekötött sóhajjal reagál le, majd a fényképezõjét a nyakába akasztva lép az ajtó felé.
- Írj már a hangulatváltásaidhoz használati útmutatást, nem egyszerû követni – borzol a hajamba, nem kis csorbát ejtve büszkeségemen. Mégis enyhén kipirul az arcom, és zavartan söpröm arrébb a kezét, hogy kicsörtethessek elõtte a lakásból.

Nem értem magamat, miért kell rögtön arra gondolnom ha hozzám ér, hogy milyen viszonyban volt az anyámmal?

Hallom, ahogy ráfordítja a kulcsot az ajtóra, majd mellém lép. Átadom neki a vezetést, de még véletlenül se pillantok az arcára, inkább megvizsgálok minden sarkot és lépcsõfokot. Nem mintha érdekesebbek lennének, de legalább nem ösztönöznek agyalásra.
- Szeretnél elmenni konkrétan valahová? – kérdezi, mikor már az utcán ácsorgunk. Felderül az arcom, és az élettel teli csillogás is visszatér a pillantásomba.
- A Notre Dame-ot, az Eiffel tornyot, a Diadalívet, a…
- Várj, várj! – nevet fel halkan. – Csak szépen sorjában, ne egy nap alatt akard bejárni Franciaországot! Kezdjük a Notre Dame-nál, mit szólsz?

- Rendben – vonom meg a vállam, és mikor elindul, mellé szegõdöm. Elõhalászom a gépemet, és szinte minden második lépés után lekapok valamit. A sarkon ücsörgõ kutyától kezdve, a virágárus néniig, ki nem felejtve a régi szobrokat és épületeket.
- Nagyon szeretsz fotózni, igaz? – szólal meg mellettem kis idõ elteltével, mikor az egyik híd kõkorlátján hasalva próbálok lefotózni egy vízen úszó kacsát.
Kis híján átbillenek, és a szárnyas mellett kötök ki, de még idõben egyenesbe állít, a ruhámnál fogva. Nem tesz megjegyzést, én pedig bénaságom miatt, pufogva igazítom meg az öltözetem.

- Igazából, nem különösebben – felelem végül a kérdésre. – Nem a szenvedélyem, nem magamtól kezdtem, bár mondjuk mára már hozzászoktam. Az igazság az, hogy anya ragaszkodott hozzá, hogy kezdjek el foglalkozni vele, én meg hobbiként szeretem.
- Luana szerette volna? – ismétli meglepetten. A szemem sarkából rápillantok, majd vállat vonva fordulok elõre.
- Si, miattad.
Meghökken, látom rajta, de valószínûleg nem az infó miatt, hisz ezt a hülye is kitalálja. Valószínûleg a közömbössé alakult hangom lepte meg. Azt hitte, ettõl majd utálni fogom, vagy valami? Túl léptem azon, hogy anyám sok mindenben elõtérbe helyezte, és annak ellenére, hogy néha haragszom rájuk, nem fogok utálatoskodni vele.

Egy darabig némán haladunk, õ is fényképezik párszor, de jóval megfontoltabban, mint én, Nekem se árt majd kitörölnöm párat a memóriából, mert a nálam lévõ kártya lassan megtelik.
- Vin… - szólal meg csendesen, olyan hangsúllyal, ami kifejezetten magára vonja a figyelmem. – Lehet egy… pár kérdésem?
Óvatosan, kimérten bólintok.
- Amikor Luana visszament… nem mondott… nem beszélt… rólam? – böki ki, kissé keservesen, és de látszólag túlságosan izgul a válasz miatt. Mi a fenét csinált vele az anyám, hogy két ével az után is így szereti, hogy szó nélkül lelépett tõle?

-„Hoztam már sok nehéz döntést az életben, de mindközül, ez fájt a legjobban. Mégis, azzal gyõzködöm magam, hogy az elhagyásával, csak õt kíméltem.” – szavalom emlékezetbõl, anyám naplójának egy kis részét, teljesen színtelen hangon, elhúzott szájjal.
- Ezt… ezt õ mondta neked? – kapja fel a fejét, riasztóan felcsillanó szemekkel. Az enyémben viszont kihuny a fény, és mereven elõreszegezve a tekintetem, válasz nélkül hagyom. – Vin! – Kezét a vállamra téve próbál maga felé fordítani, de arrébb húzódom.
- Nézd, a Notre Dame! – kiáltok fel inkább lelkesen, és a lenyûgözõ épület felé bökök. – Megyek lefotózom a vízköpõket!

És már ott se vagyok, elkomorulva közelítem meg az évszázados kövekbõl rakott építményt. Tudom, hogy egyszer el kell neki mondanom, mi történt az anyámmal, de mikor ilyen reakciókat vált ki belõle egy pár egyszerû szó, el nem tudom képzelni, hogy reagálna szerelme halálhírére.
Nekem pedig bõven elég a saját gyászom, soha nem tompuló ürességem a mellkasomban, képtelen lennék magamra venni még valaki másét is!
Nem mondhatom el neki, míg biztos nem vagyok abban, hogy túlteszi magát rajta, mert már nem ragaszkodik hozzá!

És tessék… Csak felrémlettek elõttem!

Elkeseredetten hunyom le a szemem, és dõlök hátra. Nem fogok sírni… többet már nem, hisz a fenébe is, 17 éves vagyok, és nem ez az elsõ eset, hogy elhagy. Csak most… most nem jön vissza, soha többé…

A tompa fájdalom még mindig lüktet a mellkasomban, jelezve, hogy ha próbálom is tagadni, piszkosul hiányzik. Az egyedüllét és a cserbenhagyottság érzésén képtelen vagyok túllépni. Pedig most nem direkt csinálta, ezúttal maradt volna, ha teheti, ebben biztos vagyok. Biztos akarok lenni…
Ez nem igazság! Újra velem volt, majdnem két évig úgy érezhettem, van édesanyám, erre hirtelen mégis elmegy…

Önkéntelenül szorítom meg még inkább a kezemben tartott papír fecnit. Már szörnyen meggyûrtem, ezt szorongatom, mióta elindultam otthonról. Anya szerelmének a címe van rajta, kimásoltam a naplójából, amit a kézipoggyászomban õrzök.
Nénikém mindent megtett, hogy lebeszéljen errõl az útról, és abban igaza is van, hogy egyrészt az se biztos, hogy a pasi ugyan ott lakik, másrészt, ha meg is találom, ugyan mit mondhatnék neki… Egyáltalán mi értelme odamennem?

Naaagyon jó kérdés… Egyszerûen úgy érzem, hogy kell és kész!
Anya naplójából sok mindent megtudtam, szerencsére olyan részletes dolgokat nem, amik megállítottak volna a fejlõdésben, de azért sikerült felállítanom egy képet róla. Abban pedig biztos vagyok, hogy szerette az anyámat, és az érzés kölcsönös volt.
Valahol bennem van a tüske, hogy miatta nem jött vissza hozzám, de igyekszem errõl nem tudomást venni. Talán azért akarom mindenáron felkeresni, hogy megtudjam anya miért választotta hosszú idõn keresztül õt helyettem…

A taxi ablakára tapadva, csillogó szemekkel figyelem az esti fényekben fürdõ Párizst. Nem jártam még itt, de már sokat hallottam, és olvastam róla.
Kis idõre el is feledkezem a fájdalmamról, és tényleg képes vagyok élvezni a célirányos városnézést. Nem tudom meddig maradok, vagy egyáltalán mi lesz, de muszáj körüljárnom majd a várost!
- Nous sommes ici! – szólal meg a sofõr, de beletelik pár pillanatba, mire felfogom.
- Me…merci! – A kezébe nyomom a fuvardíjat, majd kipattanva húzom magammal a cuccaim is. Nem vagyok olyan nagyon jó franciából, még szerencse, hogy a pasi elvileg ír, szóval használhatom az angolt.

Hamar megtalálom a címhez tartozó lakást, mégis elbizonytalanodom az ajtóban. A csengõt szuggerálom nagy bõszen, hátha anélkül is jelez, hogy nekem kellene eldöntenem mit akarok. Nem teszi, így végül sóhajtva tenyerelek rá, legalább kétszer egymás után.
Igyekszem teljesen közömbös arcot ölteni, és elrejteni a szorongásom, de nem tudom mennyire sikerül végül.

- Megyek már! – szólal meg valaki bentrõl, franciául, és nagyon remélem, hogy ez puszta alkalmazkodás, és nem anyanyelv. Ciki lesz, ha nem az nyit ajtót, akit várok.
Csakhogy a kitáruló ajtóban megjelenõ vörös hajkorona, és az elkerekedett, barna szempár minden kétséget kizáróan Ardal Lynch-hez, édesanyám nagy szerelméhez tartozik. Még az is egyértelmûbbé teszi, hogy az egyik szeme kissé zöldes, mint anya naplójában is.

Úgy néz ki, teljesen lesokkolódott, kábé mint aki szellemet látott. Tudom, hogy hasonlítok anyámra, talán ezzel szembesült õ is, és annak ellenére, hogy nem tudok szájról olvasni, asszem ki lehet találni, mit suttog maga elé. Luana…
 – Ki vagy te? – böki ki végül, eléggé esetlenül, kezeivel a kilincset markolva. Bah… franciául beszél, illene nekem is úgy válaszolnom.

- A nevem Vin… Vagyis… Elvino Morettinak hívnak – rakom össze bizonytalanul, majd mielõtt elküldhetne a fenébe, beslisszolok mellette a lakásba, cuccaimmal a nappali kanapéjára telepedve.

- Hé! Hé! – Perfetto, végre összeszedte magát… – Te… Luana…
- Az anyám – bólintok, a ki nem mondott kérdésre, szépen átváltva angolra. Becsapja az ajtót, és felém sietve, levágódik mellém a kanapéra. Anyás, van benne lendület, mindjárt kirázza belõlem a repcsin betermelt mogyorót, pedig látszólag próbálja visszafogni magát.

- Hol van? Azt hittem hozzád ment vissza… Hol van Luana? – faggat izgatottan, velem meg szinte fordul egyet a világ.
Nem hiszem el, még mindig ennyire szereti? Erre nem gondoltam, ahogy arra se, hogy így nekem kell elmondanom neki a történteket. Képtelen vagyok rá… Elég a szemébe néznem, hogy még a számat se tudjam kinyitni.
Mekkora egy idióta vagyok! Még én se tettem túl magam a történteken, erre magyarázkodjak egy számomra igazából vadidegennek? Mereven igyekszem elzárni az érzelmeimet, és mikor végre lazít a fogásán, elkapom a tekintetem.

- Nem tudom – hazudom akadozva, rekedtes hangon. Ha elmondanám, talán rögtön elküldene, és ha célom nincs is itt igazán, nem tudom hova mehetnék tovább. Hazamenni képtelen vagyok. Lehangoltan dõl hátra a kanapén, de asszem még mindig jobb a hangulata, mint nekem.

 – Eltûnt… azt hittem itt van – motyogom elbizonytalanodva, átkozva magam gyengeségem miatt. – Azt… mondta, hogy hozzád fordulhatok ha van valami… - Ez nem hazugság. Mielõtt meghalt, tényleg ezt mondta, de abba már nem volt ideje beavatni, ki is pontosan Ardal Lynch, a részletekre a naplójából jöttem rá.

Csend ereszkedik ránk, és ez a kevés idõ elég nekem arra, hogy összeszedjem magam, háttérbe szorítva a keserûségem. A mostnak kell élnem!
Õ pedig, mint aki észbe kap, hirtelen egyenesedik ki, és pillant rám figyelmesen. Van egy tippem, min agyal.

- Csak nem az a terved hogy itt szállsz meg? – Trovato! (Talált!) Hogy tudtam, mi jár a fejében. Õ meg azt, hogy mi az enyémben.

- Ez aztán a vendégszeretet… se köszönés, se megkínálni legalább egy itallal a vendégedet… nem is tudom anyám mit eszik benned – térek ki a válasz elõl, visszanyerve a magabiztosságom.

- Nézd… Vin, ugye? – Bólintok, mire a hajába túrva folytatja. – Nem tudom hol van az édesanyád, és hidd el, ez nekem is fáj annyira, mint neked, de nem tudok segíteni. – Fogadjunk, hogy nekem jobban fáj? Én ugyanis tudom hogy hol van!
- Nem tudsz megkínálni egy pohár vízzel? – húzom el a számat, mire meghökkenve szalad fel a szemöldöke, de végül sóhajtva feltápászkodik, és elsétál, valószínûleg a konyha felé, mert egy pohár vízzel tér vissza.
- Köszönöm – veszem el tõle, és egy hajtásra eltûntetem, majd kíváncsian tekintek körbe a nappaliban. Jó sok kép van kirakva, fényképek és festmények vegyesen, ráadásul az egész hangulata azt mutatja a szobának, hogy mûvészlelkületû a gazdája.

- Hé, kölyök! – guggol le elém, hogy egy szintbe kerüljünk. Remek, ennél megalázóbbat nem tudott volna kitalálni? Felé kapom a tekintetem, de hátradõlve a kanapén, pillanatokkal késõbb újra a környezetem kezdem vizsgálni. – Hogy kerültél egyáltalán ide? Ugye nem egyedül jöttél Olaszországból?
- Tizenhét éves vagyok – pillantok végre megint rá, vállat vonva. – Nem kell pesztonka.
- De mit gondoltál, mihez kezdesz itt magaddal? Mi van a suliddal?
- Már mondtam, azt hittem anya itt van, és egyébként is, a sulimban már elkezdõdött a nyári szünet, nem fogok hiányozni senkinek! – Akaratlanul is kiérzõdik a keserûség a hangomból, de igyekszem vonásaimról eltûntetni.

Percekig hallgat, látszólag nagyon agyal, és kiegyenesedve kezd fel-alá sétálni a szobában, néha rám pillantva.
- Ki volt veled, mikor… mikor Luana itt…
- Mikor itt kavart veled? – fejezem be helyette, közömbös hangon. Lemondó sóhajjal bólint, valószínûleg annyira nem nyeri el a tetszését a megfogalmazás, de valahol igazat ad nekem, és talán meg is lepi a közönyöm. – A nénikém, anya nõvére. De nem, nem megyek vissza hozzájuk, megvannak a saját gondjaik.

Valószínûleg már vágná rá, hogy neki is, de ekkor taktikát váltok, pontosabban õszintébb leszek.
- Kérlek… - pillantok fel rá. – Ígérem, hogy nem leszek a terhedre, de hagy maradjak itt. Anya is azt mondta, hogy ha valami történne, jöjjek hozzád. Biztos nem véletlen, talán idejön… vagy nem tudom… - Nem, tényleg nem tudom. Fogalmam sincs, mit akarok ezzel elérni.
Talán olyan vagyok, mint az anyám, és engem is vonz? Na ne már! Ebbe belegondolni is durva, hiszem pasi! A helyesebb fajtából, de az részletkérdés.

- Jó, maradj éjszakára, de holnap ezt még át kell beszélnünk! – sóhajt fel beletörõdve, nekem pedig felderül az arcom. Ezek szerint, holnapig van idõm nekem is rájönnöm, miért is jöttem ide, és mit is akarok elérni. Na meg kitalálni egy meggyõzõ érvet, hogy maradhassak.
- Megmutatom a vendégszobát. – Feláll, én pedig csomagjaim magammal cibálva követem. Takaros szobába vezet, majd megmutatja hol a fürdõ és törülközõ. – Nekem pedig most munkám van, ha éhes vagy, szolgáld ki magad.

Azzal magamra is hagy, én pedig némi téblábolás után lefürdök, és mivel alaposan kimerített az út, bedõlök az ágyba. Hamar elnyom az álom, de bár ne tette volna…
„Az apádnak nem kellettél…”

„Az anyádnak terhére voltál…”

„Mit remélsz most?”

„Minek akarsz más embernek is gondot okozni?”

Nyöszörögve ébredek, és halkan lihegve húzom össze magam a takaró alatt. Rémálmok, mintha óvodás lennék… És ami a leggázabb, hogy a hatásuk is olyan. Majdhogy nem könnyek gyûlnek a szemembe, de még idõben összeszedem magam.

Dühösen rúgom le magamról a takarót, és sétálok az ablakhoz, homlokomat a hûvös üvegnek döntve. Nagyon remélem, hogy nem voltam hangos, nem kell, hogy azt higgye, ennyire gyerek vagyok még. Mert nem vagyok! Nem…
A csillagok, és az éjszakai fények bámulásától, nagyjából megnyugszom, a rémálmok arctalan suttogóit háttérbe szorítom, és fáradtan bújok vissza az ágyba. Ki tudja, talán egyszer anya is aludt itt? Áh… miért aludtak volna külön? Ne legyél már naiv, Vin!

Másnap reggel korábban ébredek, mint õ, megcáfolva ezzel déli vérem ráérõsségét. Nincs mit csinálnom, így nekiállok felderíteni a konyhát. Hát… nem egy étterem felszereltsége, igazából Olaszországban, teljesen máshogy viszonyulnak az étkezéshez. Bár ez lehet nem a francia vonás, hanem az ír?
Mindenesetre leugrom a kisboltba, amit idefele láttam, és akadozva ugyan, de elmagyarázom az eladónak, mikre lenne szükségem. Kedvesen kisegít, még egy friss croissant is kapok tõle. A finomságot a számba tömve mászom vissza a lakásba, ahol már a fürdõ felõl szûrõdik ki a zuhany hangja.

Kipakolom a vásárolt cuccokat, és összeütök egy omlettet, ahogy anyától tanultam, majd megterítek, bagettel és péksüteménnyel együtt. Elégedetten szemlélem a mûvemet, majd elõkotrok még kávét és teát is, mert fogalmam sincs, mit iszik.
Oké, kellõképpen kitettem magamért, bár igaz, hogy szeretek is fõzõcskézni, ezt nem csak az õ kedvéért csináltam. Egyáltalán, miért csinálnék bármit az õ kedvéért.
Hogy ne legyek a terhére…
Nem, hülyeség! Kit érdekel mit gondol?

- Fent vagy? – jelenik meg az ajtóban, nedves tincseit törölgetve, majd pillantása az asztalra siklik, és meglepetten húzza fel a szemöldökét. – Ezt te csináltad?
- Hármat tippelhetsz, genio (zsenikém)! – mormogom, lehuppanva az egyik székre. Nem nézte volna ki belõlem, mi? Pedig még mosni, mosogatni, és takarítani is tudok, az ember rákényszerül, ha sokat van egyedül.
- Jól néz ki – jegyzi meg, figyelmen kívül hagyva felfortyanásom, és õ is leül, törcsijét a szék háttámlájára terítve. Jóízûen áll neki az omlettnek, talán nem elõször eszi ilyen módon elkészítve. Anya valószínûleg neki is csinált.
Némán bámulom üres tányérom, és kivételesen nem tudom, mit kéne mondanom, mivel kéne érvelnem, hogy maradhassak. Mert maradni szeretnék! Rá akarok jönni, hogy az én szélcsap anyám, miért szerette õt annyira, hogy elhagyjon engem… Mi olyan lenyûgözõ ebben a pasiban?