Mogorva arccal követtem a Ro-nak nevezett farkast. Az állatokat úgy egyébként érezni szoktam, de a farkas jelenlétét nem éreztem olyan erõsen, ez bizonyította, hogy az elõttem haladó példány nem hétköznapi farkas volt, hanem egy másik szellem, esetleg démon. Az állat egy szobába vezetett, amiben egy kényelmes, bundázott heverõ, és egy asztalon finom ételt és italt találtam. Nekem se evésre, se ivásra, se alvásra nem volt szükségem, de barátságos gesztusnak találtam, hát elfogadtam. Miközben ettem, folyamatosan az istennõ járt a fejemben.

Három dolog bosszantott rajta. Nem az idegesít, ha egy fiatal isten erõsebb nálam, hanem azért, ha ennek tudomásában is van. A másik az egyértelmû gúny, amivel „mélyen tisztelt szellemnek” nevezett. A harmadik, pedig az, hogy igaza volt. Miközben beszélt, valóban kicsinyesnek és ostobának éreztem a céljaimat. Ledobtam a vállamról a medvebundát, és gondolataimat elûzendõ mégis csak mély álomba merültem.

Álmomban egy kihalt tájon sétáltam. Az ég sötét volt, és a levegõt is még füst szennyezte, de már nem volt olyan mérgezõ, mint azelõtt. A talajt vastag hamuréteg borította. Néhol egy-egy elszenesedett fatönk állt ki az elhalt talajból bal kezemben egy teli fészek volt, a vállamon pedig három borzkölyök ült. Átléptem egy megégett farönköt, és megláttam még egy szarvas csontvázat. Leguggoltam, és megvizsgáltam. Fiatal példány lehetett.

- Ezúttal túl messzire mentek – mondtam felegyenesedve. – Merd azt mondani, hogy nem romlottak az emberek!

A hátam mögött egy érett, de még így is gyönyörû nõ állt, levelekbõl és virágokból font ruházatban.

- Csak hibáztak, Brushakmal. És erre õk is rá fognak jönni. Elõbb vagy utóbb mindig rájönnek.

- Igen. Rájönnek, de nem tanulnak – válaszoltam ingerülten. – Csak hogy kifüstöljenek húsz ellenséges katonát több százakat öltek ma meg. Állatokat és fákat. Fákat, Floharia! A drága fáidat, amiknek az évszázados bölcsességükre olyan büszke voltál. Ha ez szerinted nem kíván vért, akkor nem tudom, mi.

- Ne felejtsd el, hogy az emberek állították meg a tüzet, hogy máshova is átterjedjen – mondta, miközben kinövesztett elõttem egy alacsony fát.

- Te meg azt ne felejtsd el, hogy semmit nem kellett volna megállítaniuk, ha nem okoztak volna semmit – válaszoltam, miközben a kelleténél kicsit indulatosabb helyeztem el az új fa egyik ágvillájában a fészket, amivel magamra vontam a tojó, és a fiókák méltatlankodott csicsergését. - Nem gondolhatod, hogy még mindig van remény ennek az elcseszett fajnak.

- Sosem késõ megváltozni, és megbocsájtani sem késõ soha.

- Amilyen bölcs vagy, olyan naiv!

- Te meg amilyen jószívû, annyira arrogáns! Ne várd, hogy segítsek a népirtásodban.

- Ha te nem jössz, majd segít más.

- Ki fog segíteni?

- Nem tudom. Ha démonokat kérek, õk biztosan segítenek. De az is lehet, hogy egyik-másik isten vagy szellem is megérti a motivációm.

- Nem tudom megérteni, miért nem tudod elfeledni azt, amit tettek, és inkább a megváltoztatásukon munkálkodni.

- Nem vállalok lehetetlent. És azért nem tudok nekik semmit elfelejteni, mert nep mint nap megteszik. Elõbb pusztítom el én õket, mint hogy õk pusztítsanak el minden mást.

- Brushakmal! Azért jöttél ide, hogy segíts a bajba jutott állatokon, én pedig, hogy ebben segítsek neked. Teszem a dolgomat, te is tedd a tiédet. Utána kérlek, hagyd el az erdõmet.

Én legszívesebben visszavágtam volna neki, de a vállamon a fülembe nyüszítõ borzkölykök emlékeztettek, hogy tényleg van fontosabb dolgom is, mint vele vitatkozni. Megfordultam, és elmentem, de nem bírtam megállni, hogy ne szúljak hátra a vállam fölött:

- Talán nem vetted észre, de már nincs erdõd. Itt már nincs. Tudod, kinek köszönd. Miközben a borzok új anyját kerestem (aki tudta, hogy keresem), beszédhangokat hallottam. Fülelni kezdtem.

- Ezt nem hiszem el! Az ellenség titkos bázisán nyolc embert találtunk. Hiába égettük fel az egész erdõt.

- Ugyan! Sosem hiába csináljuk. Legalább már eggyel kevesebb bázisuk van. Ha kell, még húsz erdõt felperzselek, ha azzal véget vetünk a háborúnak. Hé! Te meg ki vagy? Barát vagy ellenség?

A kérdés nekem szólt, ugyanis most letettem a vállamról a borzokat, és egyre gyorsuló léptekkel közeledtem feléjük.

- Állj meg ahol vagy, és kezeket a magasba. Mondom, állj, vagy lövök.

- Ez meg micsoda!? Ne gyere közelebb! Ne!

A két férfi halálsikolyától zengett a hamuval borított vidék. Nekem ebben a pillanatban felpattant a szemem. Éreztem, hogy a szarvak, hegyes fogak, és karmok, amiket az álom utolsó másodperceiben növesztettem, valóban megjelentek a testemen. Körbenéztem, hogy mi ébresztett föl, és megláttam az ablakban ülõ feketerigót. Õ most megszeppenve igazgatta tollait.

- Elnézést, rosszkor jövök?

- Dehogy. Parancsolj, mit szeretnél?

- Utasítása szerint körbenéztem, és találtam a közelben egy új templomot.

- Ennek örülök. Úgy tûnik, itt nem sokat remélhetek. Azt hittem a vajszívû istennõ majd bedõl az álcámnak, vagy ha nem, majd megért, de csalódnom kellett.

Ugyan búcsú nélkül hagytam el a templomot, de szerintem az istennõ sem bánta. A rigóval a vállamon gyalogoltam a hegyek között, mígnem elértem a nagy templomot, aminek kapuja fölött egy nagy angyal díszelgett.

- Várj meg itt! – Utasítottam a rigót, miközben egy csapzott fiatal férfivá váltam.

Az oltár elé léptem, és letérdeltem.

- Angyalisten! Kérlek hallgass meg, és érezd át a fájdalmam. Segíts megbosszulni egyetlen szerelmem, akit Greenwood erdejében ért utol az égéshalál…

Ekkor megláttam az istent.

- Ugye most csak szívatsz?

- Ezt én is kérdezhetném – válaszolta a lány.

Megint villámlott. A fiatal, rongyokba öltözött házaspár belépett az erdõbe. Ez bizonyította, hogy jó helyen járok. A pár a villámlás közben felkapta a fejét, és meglátott engem, amint az egyik fal alacsonyabb ágain ülök. Miután megállapították, hogy csak egy mókus vagyok, nyugodtan tovább mentek. Nem is mondtak akkora hülyeséget, mint amekkorának hangzik: az adott pillanatban tényleg egy mókus alakját öltöttem, habár egy eszesebb ember eltöprengett volna rajta, hogy ilyen ítéletidõben egy mókus miért nem az odújában van.

Lemásztam a fáról, és megráztam magam. Farkam inkább egy felmosórongyra emlékeztetett. Hirtelen zajt hallottam magam mögül megfordultam, és egy zölden világító szempár meredt rám a fák közül. Egy vadmacska lépett elõ, és szemezett gusztusos vacsorájával. Egy ideig vártam, hátha rám ismer, de túl éhes volt.

- Komám! Én inkább nem is próbálkoznék a helyedben.

Kicsit meresztette a szemeit, de végül is csak rám ismert, és visszább vett az arcából. Megint alakot váltottam: egy szõke, copfba kötött hajú, rongyos ruhájú, szõke kislánnyá lettem. Nagyon megható lett, ha szabad magamat dicsérnem. Adtam a macskának egy kis darab húst, aztán megindultam oda, ahonnan az elõbbi pár jött: a közelben lévõ szentélybe.

Mikor odaértem, igyekeztem minél didergõsebbre venni a figurát. A kislány belépett, és bizonytalanul körbenézett.

- Hahó! – Nyafogtam. – Van itt valaki? Azt mondták, hogy ide jöjjek segítségért.

Látva, hogy nincs itt senki (fú, de meglepõdtem) beljebb mentem, és letérdeltem az oltár elé.

- Kérem szépen! Azt mondták az emberek, hogy ha segítséget várok, ide jöjjek. Rossz emberek felgyújtották az erdõt, ahol a szüleimmel élünk, én szerencsére a nagymamáéknál voltam, de az apukám is és az anyukám is megégett a tûzben. Azt szeretném, ha valami rossz történne azokkal az emberekkel is.

Itt egy kis szünetet iktattam be, mert félõ volt, hogy elsírom magam a saját történetemtõl. Hirtelen lépteket hallottam magam mögül. Szipogva megfordultam, és könnyes szemekkel ránéztem a rókafülû istennõre. Odalépett hozám, és meghatottan átölelt. Ez volt az a pont, ahol nyugodtnak kellett maradnom, mert azért tegyük hozzá alapjába véve férfi voltam, és a lány elég jól nézett ki.

- A néni kicsoda? – Kérdeztem, miután elengedett.

- Aki segíthet neked. Melyik erdõt gyújtották föl?

- A Greenwoodi erdõt.

Még csak nem hazudtam. A Greenwoodi erdõben nemrég háború dúlt, és habár mindkét oldal nagy kárt szenvedett, azért mégiscsak az erdõ látta igazán a kárát.

- Te szegény, szerencsétlen. És mi a neved?

- Annie vagyok – szipákoltam remegõ hangon.

- Mármint az igazi neved.

Pár másodpercig egyikünk sem szólalt meg. A beálló csöndet még egy villám szakította meg.

- Tudom, hogy egy alakváltó vagy. Már csak arra kell rájönnöm, ki és mi.

Belátván, hogy a további színészkedés haszontalan, felálltam, és leporoltam rongyomat a térdemnél.

- Büszke lehetsz magadra, kölyök. Nem sokan látnak át az ilyen álcákon.

- hogy kölyök? – Kérdezte higgadtan. – Tudod hány éves vagyok?

- Nem bántásból, de te még egy gondolat sem voltál, mikor én már több ezer éves.

- Szintúgy nem bántásból, de kicsit fura ezt egy öt éves kislánytól hallani.

Végignéztem magamon, és be kellett látnom, hogy igaza van. Gyorsan át is váltottam kedvenc emberi alakomra: két méter magas, izmos, borostás férfi prémekkel a polgárháborús katona egyenruháján, és egy nagy medvebundával a vállán. Megálltam elõtte, és hagytam, hogy a megjelenésem beszéljen helyettem.

Egy gyönyörû helyen érünk földet, amilyet még sosem láttam. Mint egy kertváros, de itt mindenki neko, egy embert sem látok, ami aggaszt. Az emberektõl is félek, de a nekoktól még jobban. Mindenki mosolyogva, kedvesen néz ránk, de nem dõlök be nekik. Ez csak álca, és amint Akira elmegy, valószínûleg ránk fognak támadni és meg fognak minket ölni, ahogy a nyavalyás félvérekkel szokták tenni. A hely tényleg szép, vannak kertesházak szép gyeppel, fehér kerítéssel. Sokan ránk is köszönnek. A távolban egy parkot is látok. Nem, ez csak álom, nem a valóság. És ha felébredek, megint valamelyik gazdám ágyában, vagy a sarokban fogom találni magam véresre verve.

- Na, gyertek utánam. Néhány utca és ott is vagyunk – Akira mosolyogva int felénk, majd elindul.

 Rei is elmosolyodik, majd a kezem fogva elindul azután az emberfiú után. Én nem bízom benne, de Rei úgy tûnik, függ ettõl az embertõl. Talán a gazdája, azért engedelmeskedik neki annyira. Én mindenesetre nem bízom meg benne vakon. Néhány perc séta után végül Akira megáll egy ház elõtt. Mi is, és amikor felnézek a házra, még én is szépnek találom.

Fehér kis kerítés, hozzá illõ kapuval. Halvány barackszínû falak, fehér keretes ablakokkal és ajtóval. Tágas kert, olyan zöld fûvel. Mint egy álom. Talán az is. Egy hatalmas fa áll a kert végében, de olyan nagy, hogy még innen is látni lehet.

Rei izgatottan toporog, én azonban szkepitkusabb vagyok annál, mintsem elhiggyem, ez a ház a miénk, és itt senki sem fog minket bántani. Aztán Rei elengedi a kezem, és Akira nyakába veti magát. Az ember pedig felkapja, és megpörgeti a levegõben. Mindketten nevetnek, csak én nem. Én inkább tartózkodóan és bizonytalanul, sõt mi több, bizalmatlanul állok még mindig. Majd akkor hiszek el bármit is, ha tényleges meggyõzõdtem róla, nincs veszély. De az nemigen fog megtörténni. Ez az egész lehet csapda is, kelepce, amibe mi most besétáltunk. Végül Rei elengedi az embert, és visszafut hozzám, majd olyat tesz, amit eddig még senki. Egy apró puszit lehel az arcomra, mire tök lefagyok. Õ pedig félve néz fel rám. Nem értem, mi ütött belé, hogy megpuszilt, pláne egy ember elõtt. De legalább nem ugrott a nyakamba.

Végül jó pár perc kell, hogy lenyugodjak, és ránézek Akirára.

- Vezess, ember! – mondom méltóságteljesen, összeszedve minden neko-méltóságom és önuralmam. – Mutasd meg a házat, és ha valóban nem kelepcébe csalogattál, talán hiszek is neked.

- Kuro… - sóhajt Rei. – Akira nem…

- Hagyd, Rei! – inti le Akira. – Megértem, hogy Kuro bizalmatlan. A legtöbb neko az, fõleg a félvérek. De remélem, sikerül elnyernem a bizalmad, Kuro – mondja hozzám fordulva.

- A bizalmamat soha – jelentem ki õszintén. – Nem bízom az emberekben. Igaz, a nekokban sem. Nos? Megmutatod végre, mi van a házban?

Akira bólint. Nem buta fiú, ezt el kell ismernem. De ha bármivel próbálkozik, éles, hegyes karmocskáimmal könnyedén szakítom fel a torkát. Ezt õ is tudja, fõleg, mert figyelmeztetõen ki is eresztem õket, hadd tudja, ha becsap, mire számíthat. Rei sóhajt egyet, szemmel láthatóan nem tetszik neki, hogy így beszélek a „barátjával”, de nem tehetek róla. Sosem tekintettem egyenrangúnak az embereket és a nekokat magammal, hiszen õk is alsóbbrendûnek tekintenek minden félvért. Az emberek a nekokat is, de hát ez van.

Elindulunk a ház felé, közben szimatolok, füleim ide-oda járnak, hogy nem érzek, hallok-e valami gyanúsat. De semmi. A ház közelében minden rendben, bár rejtett csapdák még lehetnek a kertben, amelyekrõl nem tudok. Aztán a házhoz érünk, és Akira benyit. Itt nem zárják az ajtókat? Ezen változtatni kell, mert ha esetleg ránk tör valaki, nem tudunk megfelelõen védekezni.

Akira lép elõször a házba, én utána, Rei a végén. Ahogy belépek, rendezett nappalit pillantok meg, az egyik falnál egy kandallóval, amelyben most nem ég a tûz, lévén nagyon meleg van kinn is. A függönyök halvány barackszínûek, a nappali tele van színes, puha párnákkal, van egy kis asztalka és pár krémszínû fotel. A padlón fehér és krémszínû puha szõnyegek. Óvatosan végigszimatolok, de nem találok semmi gyanúsat. Ez már önmagában gyanús nekem, de nem szólok. Fõleg, mikor meglátom Rei boldogan ragyogó arcát. Nem lenne szívem elrontani az örömét, így én is halvány mosolyt erõltetek magamra.

- Na, hogy tetszik, Kuro? – kérdi boldogan Rei. – Ugye, hogy csodálatos?

- Meg kell hagyni, takaros kis kuckó – jegyzem meg egy félmosollyal. – Azonban, még nem néztünk meg mindent, nemigaz? – címezem Akirának.

- Akkor itt az ideje felderíteni a házat – nevet ránk Akira, mire nem is halogatom az idõt.

Mindent átkutatok, minden megszimatolok, csapdák, bombák, nekok után kutatva, vagy bármi után, ami arról árulkodik, veszélyben lehetünk. De semmi ilyet nem találok sem a hálószobában, sem a fürdõben, de a konyhában és a kamrában sem. A végén kénytelen leszek elhinni, hogy Akira igazat mondott, és tényleg nem akar rosszat nekünk. Bár ezt nehezen hiszem el, az emberekben nem lehet megbízni. Valami nagyon rossz érzésem van, amit nem tudok megmagyarázni, de érzem, hogy valami történni fog. Vagy csak paranoiás vagyok, ami az eddigi életemet elnézve, nem is lenne csoda. Nos, majd meglátjuk.