Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Tőled függök
Korhatár: 18+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Befejezett szerepjátékok
Feltöltő: LastBreath
Feltöltve: 2016. 05. 20. 06:00:27
Módosítva: 2016. 05. 20. 18:37:21
Módosította: LastBreath
Megtekintve: 3585 db
Kritikák: 2 db

Függhetünk a koffeintől, a nikotintól, az alkoholtól, drogoktól. Fizikailag. De függhetünk emlékektől, tárgyaktól, illatoktól, hangoktól és képektől. Lelkileg. Azonban egyik „függőség” sem hasonlítható össze, vagy említhető egy lapon azzal a hatalmas viharral, amit két fiatal kavart egymás körül. Egymás szívében, mélyen. Mert függhetünk emberektől is és a puszta létezésük hiánya olyan észvesztő fájdalommal járhat, ami miatt megkérdőjelezzük a saját létezésünket is. Jól vigyázz, kedves Olvasó! Ez a történet nem vidám, nem boldog és cseppet sem rózsaszín töltetű. Boncolja a moralitást, a lelket és ízekre szedi a szívet. Úgy üvölt a figyelemért, mint egy kényszerzubbonyba csavart őrül. Úgy zokog, mint egy elveszett kisgyermek. És olyan lágyan, olyan szelíden és önzetlenül szeret. [Sethnek] meg kell tanulnia kinyitni a szemeit és észrevenni mi az, ami igazán fontos az életben. S eközben talán le is kell mondania az aggályairól és a gátlásairól. Meg kell válnia a szemellenzőjétől, hogy végre tisztán lásson. [Vincentnek] pedig meg kell tanulni őszintének lennie. Nem csak másokkal, de önmagával szemben is. És nekik ketten, ezeknek a gyerekkori barátoknak, hogy ne hulljon szilánkjaira eddigi életük kell összefogniuk, vagy elbukniuk végleg. Hogy melyik kimenetel valósul meg a végén? Arra neked kell rájönnöd egymagad, kedves Olvasó.

Köszönet Ophiliának a csodálatos montázsolt képekért! Örökké hálásak leszünk érte! Borzasztóan feldobja a történet hangulatát!
És köszönet linkának a kitartásért, a türelméért, a csodálatos élményért, a rengeteg ötletelésért, a sok szipigós-sírós estéért és a gyönyörű történetért, ami az ő munkája nélkül fabatkát sem érne.

Építő jellegű kritikákat, véleményeket, tetszéseket, nem tetszéseket kulturált kereteken belül nagyon szívesen és tárt karokkal fogadunk. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

____________________________________________________________________________


 Tőled függök


Vincent

A füst szürke kísértetként kanyarog bele a levegőbe. Mélyet és hosszút szívok bele a cigimbe. Érzem, ahogy az egész tüdőmet megtölti a nikotinfüst. Lehunyom a szemeim és megnyalom száraz számat, mielőtt kiengedném. És ahogy a füst felszáll, én újra üresnek érzem magam.
Keserűen elmosolyodom. Az önsajnálat az egyetlen, amiben mindig is jó voltam. Olyan egyszerűen beletörődök mindenbe. De miért is küzdenék bármiért is, ami nem lehet az enyém? Minek tápláljak reményeket eleve veszett ügyekért? Nem pazarolom fölöslegesen az energiám.
Elmélázva nézem a vezetékek, fák és épületek mögött lebukó napot. Lassan úgy érzem, hogy megfulladok. Az sem megoldás, ha eszméletlenre iszom magam. De amíg ki vagyok ütve, addig sem kell foglalkoznom a problémáimmal. Máshogy is el lehetne ezt intézni, de nekem ez pont így kényelmes.
Elnyomom a csikket és visszamegyek a lakásba. Az erkély ajtót gondosan becsukom magam mögött. Seth a kanapén ül és valami online zombigyilkolós játékkal nyomul. Fülein fejhallgató, ajkai elé görbül róla a mikrofon és erősen koncentrálva beszél a csapattársaival. Elmosolyodom. Ideje megszívatni egy kicsit. Ma még úgy sem ugrattam.
Mögé lépek és a mikrofon felőli oldalon hajolok füle mellé, majd előszedem legvágyakozóbb, legerotikusabb hangomat és megszólalok.
- Hé Főnök. – búgom félhangosan. – Mocskosul akarlak! Hagy abba ezt a szart és izzasszuk meg egymást a paplan alatt.
Felegyenesedek, és tarkómra kulcsolt kezekkel somfordálok a konyha felé arcomon elégedett vigyorral. Hallom, ahogy szabadkozik és mentegetőzik. Aztán meghallom a lépteit is.
- Ez meg mire volt jó? – csap tenyerével az asztalra és a gabonapehelyben megcsörren a kanál.
- Unatkozom. – vonok vállat. – Néha játszhatnál velem is. – kacsintok rá.
- Vince ne bomolj. – grimaszol sértetten.
- Tudod, néha én is lehetek magányos. – kelek fel az asztaltól otthagyva a félig elfogyasztott vacsorát. – Reggel találkozunk. – veregetem meg a vállát, ahogy ellépek mellette.
- Megint elmész? – komorodik el.
- Megfulladok a négy fal között. – válaszolom továbbra is a hátamat mutatva neki.
Nem szólt többet. Rám hagyja a dolgot, mint mindig. Hagyja, hogy kilépjek az ajtón és elinduljak, ki tudja hová. Hagyja, hogy úgy éljem az életem, ahogy akarom. Hagyja, hogy hibázzak és rohadtul megbánjam a hibáimat. De jó ez így. Én sem szólok bele az ő életébe.
Mostanában, mintha idegenek lennénk. Bár ismerjük egymást az utolsó hajszálig, mégis olyan ismeretlennek tetszik. Titkai vannak, mint nekem. Magánélete van, mint nekem. Persze nem azt akarom, hogy még azt is elmondja, hogy mit szart reggel. De azért néha jó lenne, ha csak úgy leülnénk beszélgetni.
- Hé. - szólít le egy fazon az egyik sikátor sötétjéből kilépve.
Díler. Ez első ránézésre is látszik rajta. Megállok és hagyom, hogy felzárkózzon.
- Szia haver. - pacsizik le velem vigyorogva, bár soha nem találkoztunk még. - Van egy király cuccom. Ezerszer jobb, mint az LSD. - újságolja fojtott hangon.
- Ó de kár! Pedig én naturalista szivárvány nyulakat akartam látni, ahogy basznak a hátsó kertben. - sóhajtok fel csalódottan. - Mutasd, mid van?
- Crack, öcsém. De a legjobb fajta.
- Nincs benne fölösleges lószar? - ráncolom össze a szemöldököm.
- Nincs, nincs. Ez kristálytiszta. - biztosít izgatottan.
- Kösz haver, most nem. - mosolyodom el. - De jegyezd meg az arcom, hátha legközelebb összejön.
Ezzel otthagyom. Egy kevésbé ismertebb környék felé veszem az irányt. Nem sűrűn járok erre, de most szeretnék egy kicsit sétálni, mielőtt újfent leiszom magam a sárga földig.
Nem szeretem ezt az utcát. A kertes házakat és a világos nappalikat. Megállok egy ház előtt és rágyújtok. Odabent egy szőke kiskölyök rohan az apja felé, aki felkapja, majd csókot nyom felesége ajkaira és eltűnnek a szemem elől. Kifújom a füstöt és tovább állok. Nem szeretem ezt az utcát.



Igyekszem nem nagy zajt csapni, de hogy a picsába ne csapnék zajt, amikor imbolyog előttem a kulcslyuk? Sokadik próbálkozásra sem sikerül a kísérlet, hogy bejussak. Öklömmel csapok az ajtóra. Homlokomat kézfejemnek döntöm és veszek egy mély levegőt.
- Ma még csak be se rúgtam igazán. - morgom az orrom alatt. - Simán hazataláltam.
Léptek hangzanak fel bentről és nyílik az ajtó. Még időben sikerül hátrébb tántorodnom, így nem zuhanok arccal előre a nappaliba.
- Mi lenne, ha nem vernéd fel a szomszédokat? - néz rám összeráncolt szemöldökkel. - Van fogalmad róla, hogy hány óra van?
Megvárt. Megint. Senki nem szólította fel rá, hogy várjon meg. Feküdjön le és aludjon. Nyugodjon le a picsába. Ha már megállítani nem tud, akkor ne is várjon rám!
Nem mozdulok, de ő kilép és hónom alá nyúlva beljebb tessékel, majd bezárja az ajtót mögöttünk. Szótlanul leültet a kanapéra és hoz egy pohár vizet. Ez mindennapi rutin. Nem veszem el a poharat. Ma nem. Eltolom a kezét.
- Csak... hagyj békén. - kerülöm a tekintetét, de elkapja az arcom és a szemeimbe néz.
- Mondd, hogy nem drogoztál. - vizsgálódva nézi egyik, aztán másik szemem.
- Nem drogoztam. - rántom el a fejem. Azt hiszi nem hallom azt az apró, megkönnyebbült sóhajt. - Feküdj le aludni.
- Előbb ágyba duglak téged. - nyalábol fel a kanapéról.
- Ha ezt tudtam volna, nem iszok ennyit. - vigyorodom el.
- Részeg vagy. - szögezi le rosszallóan, jelezve, hogy ne is folytassam, amit most elkezdtem.
- Az. - bólintok. - Részeg vagyok és szánalmas.
Nem szól. Kinyitja a szobám ajtaját és bevezet. Leültet az ágyra és felkel, hogy itt hagyjon.
- Seth. - szólok utána és ő megfordul. - Segíts levetkőzni.


Seth

Már hosszú percek óta ülök a gép előtt, figyelve, ahogyan az oszló testek minduntalan előretörnek, de esélytelen küzdeniük ellenem. Túl jó vagyok én ahhoz, hogy ilyen kis mihasznák csak úgy fölém kerekedjenek. Halk morgással mosolyodom el önelégülten, mikor felvisít az egyik zombi. Már évek óta meg szerettem volna kaparintani magamnak egy ilyen játékot, és eszemben sem jutott eddig balga módon, hogy akár le is tölthetnék egyet. Nevetséges, hogy az emberek mennyire a pénz körül forognak. Nevetséges, és valamilyen szinten szánalmas is, mert én sem vagyok különb másoknál bizonyos helyzetekben. Könnyen megtehettem volna, hogy méregdrágán én is megveszek egy számítógépes játékot, aztán, miután végigvittem, félredobom valamelyik szekrény leghátsó zugába, és ott felejtődik örök időkre, de az koránt sem lett volna túl gazdaságos a részemről. Már saját háztartásban élek, amit nem árt, ha van miből vezetni is. A rezsibe ugyan nem kell beszállnom, mert legalább ennyiben is ki vagyok segítve, de a kaja, általános tisztítószerek és egyéb holmik nem kúsznak be maguktól az ajtón.
- Rohadt zombik, dögöljetek már meg – sziszegem résnyire szűkített szemekkel.
El se hiszem, hogy ennyi szerencsétlennel kerültem össze, a többiek még magukat sem bírják fedezni, nem, hogy másokat. Nélkülem még mindig elveszetten tötyörögnének, de béna egy... elakad a gondolatmenetem és megilletődötten döbbenek le Vince hirtelen jött közelségén. Nem cibál el a gép elől, helyette a fülemhez hajol és a tőle telhető leghomoerotikusabb hangján szólal meg, amitől még a vér is meghűl az ereimben pár pillanatra.
- Hé, Főnök – búgja hangját lemélyítve, mintha egészen a lelkéből szólna. - Mocskosul akarlak! Hagyd abba ezt a szart és izzasszuk meg egymást a paplan alatt.
Megütközve süppedek el szégyenemben, pedig azok az emberek, akikkel játszom, még csak nem is ismernek engem személyesen. Azt se tudják, ki vagyok. Mindössze a hangomat ismerik, és a tudásom, amivel nem egyszer húzom ki őket a csávából a játékban. Ennyi, de ennek ellenére is elszégyellem magam, mikor hahotázva rákérdeznek az előbbire. Hiába magyarázkodom szívszakadva, nem tudom, mennyire hiszik el a szavam, és még ha homárnak is néznének, különösen ellene nem tudnék tenni semmit. Az egyedüli, ami némi megnyugvást hozhat most, az az, ha minimum belefejeltetem Vincentet az asztallapba. Megérdemelné már életében egyszer, hogy én se legyek vele mindig olyan elnéző. Túl messzire megy. Itt él,m de olyan, mintha csak egy rendetlen kísértet lenne, ami nem tud mag után hagyni mást, csak káoszt és zűrzavart. Nem egyszer fulladt kettőnk néma harca kudarcba. Nem tudok vele mit kezdeni, nem segíthetek rajta, mert alig teszek felé egyetlen segítő mozdulatot, ő kiskamasz módjára fújja fel a dolgokat és hátrál ki mindenből.
- Ez meg mire volt jó? - csapok tenyeremmel az asztalra, a félig teli öntött tálból apró fehér cseppek pottyannak ki, és a benne álló kanál is nekikoccan a porcelán falának.
- Unatkoztam – vonja meg a vállát. - Néha játszhatnál velem is – kacsint rám szemtelenül.
- Vince, ne bomolj – húzom el a számat sértetten.
- Tudod, néha én is lehetek magányos – tápászkodik fel ültéből, anélkül, hogy bármit is elpakolna maga után vagy legalább beavatna engem is, hogy ezúttal milyen állapotban és mikor várhatom őt vissza. - Reggel találkozunk – lapogatja meg a hátam, de hiába szólnék rá vagy marasztalnám itthon. Nem hallgatna rám.
- Megint elmész?
Megint ugyanazt játsszuk? Ő kilép azon az ajtón és én szeméthunyók az önpusztítása felett?
- Megfulladok a négy fal között.
Túl messzire ment már, és egy olyan távba ért, ahonnan nem ránthatom őt vissza egymagam. Túl könnyen enged a csábításnak, anélkül cselekszik, hogy bárminek is átgondolná a következményeit. Nem foglalkozik azokkal, akiknek számít egy kicsit is, ugyanúgy semmibe veszi a környezetében élőket, mint ahogyan a tulajdon szülei teszik ugyanezt vele. Kicsinyes bosszúból tette meg kezdetben minden egyes lázongó léptét, de azóta már túl nagyra nőtte ki magát minden. Csak egy kezelhetetlen huszonéves suhanc, akinek esze ágában sincs küzdeni a démonaival. Neki így jó, ez számára a tökéletes élet, amit bizonyára mindig is elképzelt magának. Tompult, motorikus mozdulatokkal pakolok helyette el mindent. Újra ugyanaz megy, eltüntetem létezésének a nyomait, eltakarítok utána mindent, aztán visszakuporodom a kanapéra és újra benyomom a játékot.



Nevetséges, hogy az ember mindig akkor kerül a legnagyobb szarba, mikor már látja a fényt az alagút végén. Újabban megint rászoktam a kávéra és a szükségtelen éjszakázásra. Tudom, hogy egymaga is hazatalál, elég talpraesett már ahhoz, hogy el tudja dönteni önállóan, mit akar kezdeni az életével, de mindig is túlontúl könnyedén fogta fel az egészet. Nincsenek különösebben céljai, mindössze sodródik az árral és várja, hogy ezzel bármi nagyot elérjen végül. Nem akar tanulni, mindent csak muszájból tesz. Azért, mert azt elvárják tőle, de még mindig nem fogta fel, hogy nem másokért él, hanem saját magáért. Én sem ellene haragszom, hanem érte.
Lesütött szemekkel várok, mögöttem az óra néma kattogással adózik a csöndnek, s az elmúlt percek hiányának. Aztán odakintről egy kulcscsomó fémes zörejjel koccan a zárnak, és én életemben legelőször kételkedem. Benne és önmagamban egyszerre. Olyan sokáig eltűrtem neki mindent, anélkül segítettem, hogy hálát vártam volna érte, de mégis miért? Mi a pokolért vagyok még mindig vele? Hogy végignézzem, ahogyan lassan elsorvad a féktelen dorbézolás miatt? Lassú lélegzettel eresztem ki ajkaim közül a mellkasomba szorult levegőt, aztán az ajtón tompa döndülés ráz fel engem újra, majd a halk motyogás.
Részeg. Talán tudatában sincs annak, mennyi az idő. Nem foglalkozik vele. Miért is érdekelné?
Kialvatlanul és nyúzottan tárom fel előtte az ajtót, taccsra vágta magát megint. Szemei fátyolos kábulattal csillogtak az elfogyasztott alkoholtól, és én megrökönyödve állok az ajtóban, kívül téren és időn, túl a bizalmon és a hiten.
- Mi lenne, ha nem vernéd fel a szomszédokat? - ráncolom a homlokom, de tudom, hogy minden, amit mondok, felesleges. - Van fogalmad róla, hogy hány óra?
Ugyan, honnan is tudhatná?
Nem szól semmit, nem tesz egyetlen lépést sem, de idekint, az ajtóban ácsorogva sem maradhatunk örökké, így hozzá lépve a hóna alá nyúlva támogatom őt be. A konyhába kísérem, aztán elé téve a pohár vizet, csendesen várakozom, hogy megszólaljon végre. Nem azt akarom, hogy bocsánatot kérjen, már réges régen rájöttem arra, hogy soha, egyetlen pillanatig sem gondolt rám, mikor éjszakánként odakint dorbézolt. Van olyan önző, hogy magán kívül senki más ne számítson neki.
Mozdulatlanul figyelem kék szemeit.
Nem fogadja el a pohár vizet, eltolja a kezem és én nem ellenkezem.
- Csak... hagyj békén – fordítja el az arcát, de ennyivel ezúttal nem szabadul. Nem húzhatja ki magát örökké a számára kellemetlen helyzetekből. Állát érintve fordítom vissza magam felé az arcát.
- Mondd, hogy nem drogoztál – figyelem kitágult pupilláit.
- Nem drogoztam – fordul el újra. Megbántottam? Okkal kérdeztem, de a válasza megnyugtat. - Feküdj le aludni.
- Előbb ágyba duglak téged – segítem őt fel a kanapéról.
- Ha ezt tudtam volna, nem iszok ennyit – húzódik fáradt vigyorba a szája.
- Részeg vagy – jegyzem meg, nem firtatva tovább a témát.
- Az – bólintja. - Részeg vagyok és szánalmas.
Annyi minden másként lenne, ha ezt nem csak belátni tudná, hanem tenne is ellene. Nem azt kérem tőle, hogy váltsa meg a világot, nem akarom, hogy térítsen át másokat is át a jó útra, mindössze annyit szeretnék, hogy önmagáért álljon ki. Hogy a saját életébe ne okozzon ennél több pusztulást. Kinyitom előtte a szobája ajtaját, aztán bekísérem és óvatosan az ágyhoz vezetem.
Seth – szól utánam, mielőtt kiléphetnék az üres nappaliba. Várakozva fordulok felé vissza. - Segíts levetkőzni.
- Hülye vagy.
- Te is.
- Jó, most, hogy teljes az egyetértés, aludhatnánk is akár – csukom be magam mögött szobájának az ajtaját.
Meglehetősen siralmas az állapota.
Siralmas az is, hogy eszébe sincs ezen változtatni, de megnyugodhat, mert pont nem én leszek az, aki majd a száját jártatva felesleges szentbeszédekkel szórakoztatja őt minden egyes alkalommal, amikor csutakra vágva kóvályog haza. Tudja ő is és én is, hogy nem lenne most értelme annak, ha kérdőre vonnám, miért ekkora vadbarom már megint...
Egyszerűbb elfogadni tényként az egészet. A káros szenvedélyeit, az örökös ökörködéseit és alapvetően minden mást is. Elég ideje ismerjük már egymást ahhoz, hogy elfogadóbbak legyünk a másikkal szemben. Ő nem szól bele az életemben és cserébe én is megadom neki ugyanezt a szabadságot. Tökéletes kompromisszum.
Mindössze arról feledkezem meg időnként, hogy kettőnk közül ő lesz az, aki idő előtt koporsóban végzi, ha nem változtat sürgősen az életén. De a problémát ráérek holnap körbejárni.
Egyenlőre még nem érdekel eléggé ahhoz, hogy megoldást találjak rá. Nem is nekem kell ezt megoldanom. Arra ott van ő. az ő élete, kezdjen vele valamit és ne mástól várja a mentőövet.



Lábaim közé szorítom a forró teával teli bögrét, és kilépek a menüpontból. Egyik hajtincsemet rágcsálva meredek az elsötétülő monitorra, amin lassacskán egy új test alakja bontakozik ki, ahogyan Vince álmosan előtámolyog besötétített szobájából. Figyelmes voltam, úgyhogy behúztam a nappaliba is a függönyöket. Lesz elég gondja így is, nem hiányzik neki még az is, hogy az üvegen át beáramló fény kisüsse a retináját.
- Reggelt.
- Neked is – pördülök felé a székkel. - Kávét?
- Kérek – torpan meg mozdulatlanul a konyha küszöbénél.
- Minden rendben? - érdeklődök megunva a némaságát.
Nem mozdul továbbra sem, de azért lassacskán veszi a fáradtságot és egy álmos grimasz kíséretében elvonul a konyhába, ahol ráakad a kávéra is. Csörömpöl és szitkozódik, aztán pár perc némasággal elfog engem a halálfélelem, de nem indulok el kinyomozni a hirtelen beállt csend okát. Ha valami baja van, akkor annak úgyis hangot ad előbb-utóbb. Egyszerűen várnom kell rá, ha bemennék utána, még a végén azzal vádolna meg, hogy nem bízom benne eléggé ahhoz, hogy egyedül hagyjam őt egy rakás törékeny porcelánnal. Mert ami azt illeti, annyira valóban nem bízom benne. Nem egy tányér végezte már hősi halálát az ő tombolásában.
- Jól vagy? - ráncolom össze a homlokom, mikor még az eddigieknél is zordabb tekintettel vonul el a kanapéig, aztán nem foglalkozva olyan apróságokkal, mint a kezében tartott teleöntött bögre, levágja magát mellém.
- Remekül – bólint, de nem néz rám.
- Nekem nem úgy tűnik – fürkészem tovább.
- Ezer bocs, legközelebb majd felveszem a bájvigyort, hogy meggyőzzelek – von vállat.
- Tudod, Vincent, sokáig azt hittem, hogy egy felfuvalkodott bunkó vagy – jegyzem meg felé fordulva, majd kortyolok egyet a lassacskán kihűlőfélben lévő teámból.
Nem szól semmit, de tudom, hogy figyel és bosszantja az, amit neki mondtam. Ha másban nem, hát ebben már eléggé régóta kiismertem őt.
Hanyag vállvonással süpped bele az önsajnálatába. Felsóhajtok.
- Aha, és? Aztán rájöttél, hogy kedves vagyok, ellenállhatatlan és jószívű, mi? - szűri fogai között, míg én a zsebemben kotorászok, hátha megtalálom valamelyikben a telefonomat.
- Nem – ingatom meg vigyorogva a fejem, megelőzve azt, hogy az egekig magasztalja magát. - Aztán megbizonyosodtam róla, hogy az vagy, aminek gondoltalak kezdetben. Felfuvalkodott és bunkó.
- Csodás. Jó veled beszélgetni. Tényleg kösz – kacsint rám tüneményes mosollyal.


Vincent

- Hülye vagy.
Nem, én halálosan komolyan gondoltam.
- Te is.
És ez a két mondat olyan rendszerességgel hangzik el közöttünk, mint a friss házasoknál a „Szeretlek” meg az „Én is.”.
- Jó, most, hogy teljes az egyetértés, aludhatnánk is akár. - és itt hagy.
- Seth, te barom. - motyogom orrom alatt és megmasszírozom orrnyergemet.
Leveszem a dzsekimet, a zoknimat, kioldom az övemet és kihúzom a nadrágomból, aztán elnyúlok az ágyon és intenzíven bámulni kezdem a plafont. Végül is én teremtettem kettőnk között ezt a fajta kapcsolatot. Soha nem hagytam neki, hogy a kelleténél jobban beleavatkozzon az életembe. Nem volt szükségem a segítségére. És senki máséra sem. Ami azt illeti most sem segítségre vágyom. De valami lassacskán változik közöttünk. És ezt gyűlölöm.



Kurvára reggel van. Nem arra kelek, hogy csicseregnek az édes kismadarak az ablak előtt álló fán. Nem arra kelek, hogy a kukásautó elhalad az úton. Nem arra kelek, hogy a szomszéd kutyája megint a mi lépcsőnkre szart. Nem. Én erre a kibaszott fejfájásra kelek. Mint mindig. Akárki, akármit mond, ezt nem lehet megszokni. Nem a mellékhatások miatt iszik az, aki iszik.
Hosszú percekig csak ülök az ágy szélén tenyerembe temetett arccal és fájdalmas grimasszal. Aztán ráveszem magam, hogy kibóklásszak a szobámból.
- Reggelt. - köszönök rá, megint a masinája előtt gubbaszt.
- Neked is. - fordul felém. - Kávét?
- Kérek.
Olyan, mint mindig. Meg sem látszik rajta a tegnapi éjszakázás. Mintha meg sem történt volna. Talán akkor is így viselkedik, amikor kilépek az ajtón. Mintha nem léteznék. Mintha soha nem is ismert volna. Mintha soha nem lettem volna egy percig sem az életének a része. És nem ítélem őt el ezért. Megérdemelné azt az életet.
- Minden rendben?
Elhúzom a számat és sarkon fordulok. Nem fogok hazudni neki, hogy persze pajti, minden király és rózsaszín. Nem fogok hazudni neki, mert az igazság az, hogy minden szarrá változik, amihez csak hozzáérek. Minden megposhad, elrothad, megdöglik, vagy megszökik. Olyan vagyok, mint a dögvész.
Kinyitom a szekrényajtót és rövid matatás után előveszek egy csészét. A kávé még forró, nemrég főzhette. Mindig is jó volt az ilyenekhez az időérzéke. De másnaposságom révén a mozdulataim még eléggé koordinálatlanok ahhoz, hogy mellé öntsem a kávét. Rá a kézfejemre.
- A faszomat! - csapom le a kancsót a pultra és dugom hideg víz alá égő kezemet. - A büdös picsába!
Ingerülten kapom fel a kancsót és töltöm tele a csészét. Az sem érdekel, hogy bármelyik pillanatban kilottyanhat belőle a kávé.
- Jól vagy? - kérdezi, mikor leülök mellé a kanapéra.
- Remekül. - biccentek komoran.
- Nekem nem úgy tűnik. - firtatja.
- Ezer bocs, legközelebb majd felveszem a bájvigyort, hogy meggyőzzelek. - vonok vállat.
- Tudod Vincent – kezdi egy sóhajjal. -, sokáig azt hittem, hogy egy felfuvalkodott bunkó vagy. - mér végig, aztán beleiszik a teájába.
- Aha, és? - kérdezek vissza. - Aztán rájöttél, hogy kedves vagyok, ellenállhatatlan és jóképű, mi? - kérdezem keserűen, belebámulva a sötét italba előttem.
- Nem. - rázza meg a fejét és vigyorodik el. - Aztán megbizonyosodtam róla, hogy az vagy, aminek gondoltalak kezdetben. Felfuvalkodott és bunkó.
- Csodás. - én ehhez nem vagyok még eléggé kipihent. - Jó veled beszélgetni. Tényleg kösz. - kacsintok rá egy fáradt mosoly kíséretében.
- Biztos, hogy jól vagy? – ráncolja össze a szemöldökét.
- Seth, ha még egyszer megkérdezed, megütlek.
Felkelek a kanapéról és visszamegyek a konyhába. A kiömlött kávé már a földre csöpög a pultról. Felsóhajtok.
- A francba is. – túrok bele hajamba, majd megragadok egy rongyot és letörlöm a pultot. Ekkor lép be ő is a konyhába.
- Te meg mit csinálsz? – hangján a kristálytiszta döbbenet hallatszik.
- Feltakarítok magam után. – válaszolok.
- Miért? – nyögi.
- Meleg front? – kérdezek vissza vállat vonva és a felmosó után nyúlok.
- Vince…
- Milyen nap van ma egyáltalán? – vágok szavába.
Nem akarom, hogy most bármit is szóba hozzon. Vegye tudomásul, hogy néha én is lehetek rendes és ne kérdőjelezze meg. Mindennek oka van, amit teszek. Talán ennek is oka van, csak még nem jöttem rá, hogy mi. Seth túl sok mindent gondol bele a dolgokba. Mindennek valami mögöttes jelentést tulajdonít. A mocsok hippije azt hiszi, hogy valami bajom van, amiért feltakarítom a kávét. Pedig én csak egyszerűen feltakarítom a kávét. Gyakorlatilag minden mögöttes lelki trauma nélkül, teljes lelki békében. Az indokom is csak annyi, hogy miattam ömlött ki.
- Szerda. – válaszolja csendesen.
Vállát az ajtófélfának támasztja és úgy néz. Nem, nem néz. Gyanakodva méreget. És ez rohadtul idegesít. Miért nem tudja elfogadni csak azt, amit lát?
- Mi a fasz van már? – mordulok rá, visszalökve a felmosót a helyére. – Köpd már ki, mi bassza a csőrödet.
- Engem jobban érdekelne, hogy veled mi van. – fonja karba a kezét. – Tettél valamit?
- Nem fogok leállni veled lelkizni. – lépek el mellette. – Ha pszichológusra lesz szükségem elmegyek egyhez, de tőled nem tűröm el, hogy elemezgess.
Előveszek egy szál cigit és kilépve az erkélyre, rágyújtok. A napfény elvakít és hunyorogva bámulok a semmibe egy darabig. Fejembe újult erővel nyilall bele a fájdalom.
- Legalább vele lehetnél kedvesebb. – mondom magamnak félhangosan és mélyet szívok a nikotinból – Ő az egyetlen, aki még elvisel.
De miért is izgat ez engem? Előbb vagy utóbb úgy is belefárad nem? Előbb-utóbb úgy is itt hagy. Mint eddig mindenki más. És én el fogom engedni. Mert megérdemel egy olyan életet, amiben nem szívom a vérét.
A korlátra könyökölök és tenyerembe támasztom az állam. Egymás után, lassan szállnak fel a szürke füstkígyók. És mögöttem nyílik a terasz ajtaja.
- Vince...
- Mondjad? - kérdezem foghegytől egy újabb adag füstöt szívva.
- Elmegyek.
Nem. Hova? Minek? Miért? Miért ilyen hamar? Épp csak most gondoltam arra, hogy majd egyszer itt hagy, de annak nem most kéne lennie! Még nem tudnám őt elengedni. Ökölbe szorulnak a kezeim és lassan fújom ki a füstöt.
- Hova? - kérdezem érdektelennek szánva hangomat.
- Az egyetemre. - feleli úgy, mintha ez magától értetődő lenne. - Nekem ma óráim vannak. Holnap neked is lesznek, úgyhogy könyörgöm ma este ne idd le magad.
Meg sem várja, hogy válaszoljak, már csukódik is mögötte az ajtó. Hitetlenkedve és megkönnyebbülve nevetek fel.
- Olyan hülye vagyok. - nyomom el a csikket.
Mikor belépek a lakásba Sethnek már nyoma sincs. Hamar le tud lépni. Vajon ilyen hamar fog kilépni az életemből is?
- Elmegyek.
- Hova.
- Hát tudod, csak úgy el. Nélküled. Messzire. Talán vissza se jövök. De azért legyél jó gyerek.
Meg a büdös francokat. Mintha hagynám!
Pedig hagynám.
Egyetlen átkozott szó nélkül hagynám. Talán még az ajtóig is kikísérném és jó utat kívánnék neki. Utána pedig addig innék, amíg bele nem fulladnék az alkoholba.
Elegem van magamból. Másnaposan túl sokat gondolkodok fölösleges szarságokon. Kell egy fájdalomcsillapító. Céltudatosan fötrök bele minden egyes kibaszott fiókba a lakásban. De sehol egy szem gyógyszer sem találok.
- Azt ne mondd, hogy elzárta őket előlem! - csapok öklömmel az ajtófélfára.
Az egyetlen hely, ahol még nem néztem, az a szobája. Ide nincs engedélyem belépni. Ez egy íratlan szabály közöttünk. A szobája a szentélye. Se részegen, se józanul nem léphetek be. Persze most nincs itthon. Ha mindent visszateszek a helyére, nem fogja észre venni, hogy bent jártam.
Jelen pillanatban nem érdekel, ha kiborul. Csak találjak valami fájdalomcsillapítót. És találok is. Szinte keresnem sem kell. A tömény füstölő-bűztől kábultan, könyökömmel lökök meg egy ormányát feltartó elefántot, melyet sikerül, még röptében elkapnom és visszatennem a polcra.
Egy pohár vizet legurítok a pirula után és a tévét bekapcsolva elheveredek a kanapén.



- Vincent!
Lesodrom vállamat rázogató kezét magamról.
- Vincent!
Csak nem hagyja abba. Hátat fordítok neki és a fejemre szorítom a díszpárnát.
- Vincent!
Igen, ez a nevem. Most már jó lenne, ha nem koptatná tovább.
És nem is teszi. Egyszerűen csak lerángat a kanapéról, és a földön durván koppan a fejem.
- Mi a fasz bajod van te hülye hippi?! - kiáltok fel.
- Először is! - kezdi dühösen fújtatva. - Azt hittem, hogy meghaltál!
- Élek. - tárom szét karjaimat.
- Igen, de öt perce még mozdulatlanul feküdtél és az sem látszott, hogy lélegzel-e még.
- A legszebb álmomból riasztottál fel. Szégyelld magad.
- Nem. - rázza meg a fejét és leroskad a fotelbe. - Másodszor. - hangja jeges ollóként vágja keresztbe mozdulataimat. - Bementél a szobámba? - kérdezi hűvös, kimért hangon.
- Ööööhhh.... - egy pillanatig gondolkodom, hogy letagadom, de nem épp úgy fest, mint aki elhinné. - Be.
- És miért? - hangja még mindig higgadt. Ez olyan, mint a vihar előtti csend.
- Gyógyszerért. Fájt a fejem.
- Megegyeztünk, hogy nem lépsz be a szobámba! - fakad ki.
- Ha nem zárod el a kurva gyógyszereket, nem kellett volna bemennem abba a buddhista templomba! - kiabálok vissza. - Különben is, honnan tudod, hogy bent jártam. Nem csináltam felfordulást.
- Az egyik elefántom nem az ajtó felé nézett. - szűkülnek össze a szemei.
- Ó, baszd meg a rohadt fengsujodat! Nem mindegy melyik farka néz az ajtó felé?
- Legközelebb kulcsra zárom az ajtót. - motyogja, jóformán csak magának.
- Akkor a te lelkeden fog száradni, ha beledöglök a fejgörcsbe. - fonom karba a kezeimet még mindig a földön ülve.


Seth

Rám néz, látszólag nyílt, őszinte tekintettel és tudom, hogy újra elbukott minden. Elveszítettem a lehetőséget, mert a bábjátékos újra felöltötte megrendíthetetlen álarcát.
Újra játszunk, és ennek a játéknak ezúttal én írom kegyetlen szabályát.
- Biztos, hogy jól vagy? - futnak homlokomon a ráncok egymásba.
Tudom, hogy hazudni fog. Ugyanazt teszi, mint mindig, mikor sarokba szorítva érzi magát. Hazugságok mögé rejtőzik, megvédi magát még önmagától is, de pontosan ez az,m amivel a legtöbb sebet ejti önmagán.
- Seth, ha még egyszer megkérdezed, megütlek.
És én tudom, hogy ez nem állfenyegetés. Tudom, hogy képes lenne rá, hogy megtenné nyugodt szívvel, ha ezzel elkerülhetne mindent. Ismerem. Túl jól, túl régóta és közben mégis idegen számomra. Meglep minden nap, pedig a jellemvonásai mit sem változnak. Minden ugyanolyan marad, de a felszín alatt mégis megváltozik minden az idő múlásával. Vince feláll. A konyha irányába indul, aztán záporozó szitkokkal eltűnik figyelő szemeim elől. Nem aggaszt, hogy eltört valamit. Nem aggaszt, hogy újra felfordulást csinált. Nem érdekel, mert ezt vállaltam, mikor vele egy lakásba költöztem. Pontosan tudtam, mit veszek a nyakamba azzal, hogy elfogadtam a lehetőséget.
Vince maga a káosz, és közben mégis egy lakatlan sziget, amin örök csend honol a zúgó forgatagban. A felszín érintetlen, nyoma sincs rajta a benne zajló pusztításnak.
Követem őt, nem aggodalomból, inkább ősi ösztönből. Kíváncsiság.
Érdekel, mit tesz, ha már magából semmit nem nyújt és semmit nem mutat. Legalább a tetteit hadd ismerjem, ha a miérteket már elrejti.
- Te meg mit csinálsz?
Törölget és felmos. Eltünteti szeleburdiságának a nyomait.
- Feltakarítok magam után.
- Miért?
- Meleg front? - kérdez csípőből, aztán a felmosó felé kap.
- Vince...
- Milyen nap van ma egyáltalán?
Miért hittem, hogy most talán megnyílik nekem? Még mindig elképeszt az emberi naivitás, önmagam naivitása. Tudom, hogy ismerem őt, aztán meglepődök rajta újra és újra, hogy hiába hittem azt, hogy tudok róla bármit is. Mindennel csak magamat áltatom. Hogyan is ismerhetnék valakit, aki retteg attól, hogy bárki is megértse őt?
- Szerda – válaszolom meg a feltett kérdést.
Érdekelnek a miértjei, de nem érzem magam annyira közeli ismerősének, hogy jogom legyen bármibe is beleszólni. Még mindig az ő élete, amiben én most csak valami betolakodó vagyok. Vállam puhán nyomódik az ajtófélfának, pulóverem anyaga fennakad egy kiálló szálkán, aztán meghajlik és kettéroppan, mikor félcentit elmozdulok.
- Mi a fasz van már? - löki neki a hűtő oldalának a felmosót, annak nyele méltatlanul csapódik és koppan, de nem borul fel, pedig elvárható lett volna ilyen erejű lökés után. - Köpd már ki, mi bassza a csőrödet.
Nem kér, felszólít.
- Engem jobban érdekelne, hogy veled mi van – fonom karba kezeimet. - Tettél valamit?
És, ha igen, akkor mit?
- Nem fogok leállni veled lelkizni – ellép mellettem és én érzem az illatát; fűszeres és füstös. - Ha pszichológusra lesz szükségem elmegyek egyhez, de tőled nem tűröm el, hogy elemezgess.
Olyan, mint egy sebzett vad, támad, fújtatva morog és eltaszítja magától még azt is, akiben megbízhatna életében talán legelőször. Feltétel nélkül, őszintén.
Cigit vesz elő, rágyújt, aztán kilép a fényre, ami lágyan vibrálva vonja körbe alakját.
Hiába közeledem. Felesleges próbálkozások hada, míg őt próbálom megfejteni, megismerni a lelkét. Miért vállalkoztam egyáltalán erre? Van értelme? Előrébb jutnék vele valaha? Bolond vagyok, olyan, amilyennek mindig is nevezett. Legalább ebben az egyben igaza volt.
Hajamba túrva seprem ki szemeimből a zavaró tincseket, és a falon függő órára meredek. Indulnom kell. De előtte még szólok, legalább én ne okozzak neki aggodalmakat, ha ő már sportot űz az én gyötrésemből.
- Vince...
- Mondjad? - nem érdekli.
Pont leszarja, hogy mi zajlik körülötte. Jól megvan a maga kis világában, miért is érdekelné őt más...?
- Elmegyek.
Figyelem a testét. Megfeszülő izmok, apró idegrángások, és más semmi. Szívja tovább a koporsószöget, a test egy szentély, amit ő most lángra lobbant és felperzsel.
- Hova?
Szükségtelen tiszteletkörök. Ha nem érdekli, ne kérdezze.
- Az egyetemre – felelem. - Nekem ma óráim vannak. Holnap neked is lesznek, úgyhogy könyörgöm ma este ne idd le magad.
Van értelme a kérésemnek? Gúnyosan felhorkantok.
A történelmi szeminárium legalább leköt. Eltereli a figyelmem, hitbe ringat, biztos burkot emel körém és az eszembe vési hamis illúzióként, hogy minden rendben van. Hogy, amikor majd hazamegyek, az az ember, akit régről ismerek, nem alkoholista, nincsenek elvonási tünetei,...nem függő.
Pedig az. Egy egyszerű drogos, akinek eszében sincs megváltozni. Nincs miért, nincs kiért.

Hosszú folyamat vezet odáig, míg az ember ráébred önön hülyeségére.
Megpróbáltam őt megmenteni, védtem saját magától, és minél jobban igyekeztem, ő annál inkább ellenállt nekem. Rá haragszom, amiért magamban csalódtam. A tehetetlenségem soha eddig nem volt ennyire nyilvánvaló.
Némán figyelem a kanapén fekvő mozdulatlan testet, begubózott, akárcsak egy dermedt báb, nem látom mellkasa emelkedését, nem hallom szuszogását. Elég ok, hogy aggódjak érte.
- Vincent!
Egyetlen ingerült rándulással rázza le magáról az érintésem.
- Vincent! - szólítom újra.
Elfordul, és borzas üstökére vonja a párnát, annak cirádás varrásai felkarcolják az arcát. Kényelmetlen, tudom, tapasztaltam már nem egyszer, mikor hajnalig az érkezését vártam.
- Vincent! - vesztem el eddig féltve dédelgetett türelmem.
Miért élvezi, hogy engem bosszanthat? Nem kérem tőle, hogy menjen el bevásárolni. Nem kérem, hogy takarítson, hogy szedje rendbe a szobáját, hogy tegyen bármit is, ami neki nincs ínyére. Miért kell örökké véget nem érő csatákat vívnunk azért, hogy fél percre is beszélni tudjunk egymással felnőttek módján? Ígéretet tett nekem, de megszegte azt is. Hogyan is várhatná tőlem így el, hogy vakon megbízzak benne? Még a saját szavát is megszegi. Türelmetlenül rántom őt le a padlóra, feje összekoccan a padlóval, olyan, mintha pattanna is egyet, bár azt gyanítom leginkább én képzeltem oda.
- Mi a fasz bajod van te hülye hippi? - förmed rám.
- Először is! - veszek mély lélegzetet. - Azt hittem, hogy meghaltál!
- Élek – tárja ki karjait, mintha játék lenne számára az élet, és gúny körülötte minden más.
- Igen, de öt perce még mozdulatlanul feküdtél és az sem látszott, hogy lélegzel-e még.
- A legszebb álmomból riasztottál fel. Szégyelld magad.
- Nem – rázom meg a fejem, aztán fáradtan a fotelba roskadok. - Másodszor – érzem, hogy hangom veszít az eddigi kedvességből és élt vesz fel. - Bementél a szobámba?
Tudom, hogy bement. Vince jelenlétének mindig nyoma marad.
- Ööööhhh....- kifogást keres? Ezek után is hazugságokra támaszkodna? Hogy majd azok kimenthetik őt a számára kellemetlen helyzetekből? Képes lenne még velem szemben is ilyen mélységekig süllyedni? Nevetséges. Undorító. Igen, miért is ne lenne rá képes? Én miben is különböznék azoktól, akiktől a szert beszerzi? - Be.
Őszinte. Nem boldogít, nem villanyoz fel. Azt hiszem, nem érzek én már semmit. Halvány csalódottságot.
- És miért? - kérdem fásultan.
- Gyógyszerért. Fájt a fejem.
- Megegyeztünk, hogy nem lépsz be a szobámba! - nyögöm reménytelenül.
Miért szegül ellen mindennek, amire megkérem őt?
- Ha nem zárod el a kurva gyógyszereket, nem kellett volna bemennem abba a budhista templomba! - kiabál rám. - Különben is, honnan tudod, hogy bent jártam? Nem csináltam felfordulást.
- Az egyik elefántom nem az ajtó felé nézett – szűkítem résnyire a szemeim.
- Ó, baszd meg a rohadt fengsujodat! Nem mindegy melyik farka néz az ajtó felé?
Melyik farka? Miért? Szerinte mégis hány farokkal rendelkezik egy szerencsétlen elefánt?
- Legközelebb kulcsra zárom az ajtót – morgom magamnak.
- Akkor a te lelkeden fog száradni, ha beledöglök a fejgörcsbe – kuporodik össze, mint egy dacos kiskamasz.
Mulattató, mókás, gyermeki, annyi szó van rá, és mégsem tudnám mivel kifejezni, mennyire fiatalnak tűnik így Vincent. Ajkait búsan biggyeszti, míg testével elzárkózik mindentől és mindenkitől. Elhatárolódik a világtól, hogy helyet teremtsen magának egy másikban.
Lopva közelítem meg a teraszt, Vince szentélye, nincs jogom a belépésre, nem érzem magaménak azt a helyet, holott a park látványa mindig is elkápráztatott.
Az egyenes gerincű fák, mintha táncolnának az ágak között beszűrődő napsugarakban. Annyi minden van, ami elborzaszt, iszonyt kelt és méteres falakat emel körém, az elmém köré. Valóban olyan álszent szenteskedő vagyok, mint amilyennek Vincent hisz engem? De miért? Mert próbálok hinni az emberekben? A jóságukban?
Inkább nevezne naivnak, mint budhista őrültnek, mert még, ha magát az őrületet nem is aggatja a nyakamba, ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. Én minden vagyok, amit ő megtagad, amit lenéz és szán.
Pedig tudom, óh, hogy is ne tudnám, hogy itt minden hazugság és csalás.
- Megrémít a világ – suttogom leereszkedve a földre, ujjaimmal finoman megsimítom az egyik muskátli halvány, selymes szirmát, és bánatos mosollyal támasztom homlokomat a terasz korlátjának.
- Azért, mert álomvilágban élsz még mindig – nevet fel mellettem a fiú, míg cigarettáját előkotorja és rágyújt újra.
Bűvölten figyelem a hamuszürke füstkarikákat.
- Miért gondolsz rám úgy, mint egy naiv kiskölyökre? - fordulok felé őszinte érdeklődéssel. - Gondolod, hogy vak vagyok, és nem látom magam körül a világ mocskát? Miért hiszed, hogy nem követem nyomon a történéseket? Ugyanazt tapasztalom én is, mint te, mindössze én egy egészen más szemlélő vagyok, egy kívülálló, aki laikusként követi akaratlanul is nyomon az elme elbutulását.
- Nem fogalmazol kicsit erősen? - von kérdőre, de mosolyog.
Nem vesz komolyan.
- Nem – ingatom meg a fejem. - Te is tudod, mire értem ezt az egészet. Nem vagy hülye, de ezt hadd ne bizonygassam neked. Mind a ketten tudjuk, hogy amit csinálsz, az vegytiszta önpusztítás. Függő vagy Vincent.
- Neked elment az eszed – egy tipikus mozdulattal elnyomja a csikket, aztán elfricskázza jó messzire.
- Komolyan így gondolod? - sóhajtom felállva, és mellékönyökölök. - Vegyük akkor a legáltalánosabb példát.
- Jajj, ne – nyög fel kínkeservesen.
- A cigaretta – folytatom figyelmen kívül hagyva szenvedő sóhajait. - Becsapás az egész. Amikor van, tarthatod a kezedben, érzed lapulni zsebedben a dobozát, azt hiszed, hogy szabad vagy. Mikor nincs, te magad is tudod, hogy rab vagy.
- Vége? - hajtja hátra halvány mosollyal a fejét.
Értetlenül figyelem az arcát, nem néz rám, de tudom, hogy tudja, hogy figyelem. Máskülönben nem vigyorogna így. Ilyen gúnyosan. Ilyen megszokottan.
- Igen – adom fel, szélesre tárom a terasz ajtaját, kiszellőztetek és magára hagyom. Mérgezze magát nyugodtan, de én nem fogom letüdőzni vele együtt azt a borzalmat. Marja a torkomat, mintha minden korty levegővel a nyálkahártyámat maratnám vele föl.
- Megbántódtál? - lép be utánam ő is, a konyhába megy, hallom nyílni a hűtőt, aztán a doboz szisszenését, ahogy felbontja a hűtött sört. Iszik, dohányzik, itthon sem hagyja abba. Nem szűnik meg önmaga lenni.
- Elérnék vele bármit is? - ülök le a gép elé.
Ő iszik, én játszom. Legalább ilyenkor nem tódul az agyamba semmi, nincs gondolkodás, nincs önmarcangolás. Egyszerű stratégia létezik, de most nem online játékkal sorvasztom le magam, hanem valami mással. Idei játék, ajándékba kaptam és fél napomba telt, míg eljutottam az ötös pályáig, de a fejhallgatót most nem használom. Hangtalanul élvezhető igazán ez a játék. Irritálnak a szörnyek szörtyögései, a fémes háttérzörejek és azok a kissé talán horrorisztikus zenék.
- Na, másszál arrébb – vágódik le mellém a kanapéra, sörét az egyik könyvemre teszi, amit még kölcsönzéssel hoztam el pár hónapja. Lassan lejár, és vissza kell vinnem, de még bele sem fogtam. Elolvastam az első oldalát, nyilván nagyon leköthetett, ha most hagyom még azt is, hogy Vince söralátétnek használja. - Most mit grimaszolsz itt nekem? Ezzel akarsz levenni a lábamról? - hőköl hátra színpadiasan, de valahogy most szemernyi hangulatom sincs a társaságához, ahogyan a sajátos, helyenként kellemetlenül zavaró humorához sem.
- Mit akarsz, mit tegyek? Tapsikoljak örömömben, mert egy vadbarom vagy?
- Mosolyt kérek. De igyekezz, mert az életkedvem is elmegy így. Nem áll neked jól ez a savanyú pofa.
- Akkor ne nézd – vonok vállat.
- Te mindig ilyen idegesítő voltál? - von kérdőre halványan mosolyogva.
Felsóhajtok. Nem értem. Igya a sörét, aztán hagyjon engem békén. Nincs hozzá hangulatom, tudom, hogy egy sör nem fog neki megártani. Igazából, halvány gőzöm sincs, mennyit kell ahhoz innia, hogy az alkohol meg is látsszon rajta. Én az ivászatának mindig csak a végeredményét láttam eddig. Magát a folyamatot sohasem. Nem vagyok benne biztos, hogy ezen változtatni is szeretnék. És, hogy pont most.
- Add ide a sörödet – kérem felé nyújtva a kezem.
Egész érdekes szemekkel mered rám.
- Minek az neked? - húzza össze a szemeit gyanakodva.
- Megöntözném a virágokat, ha már így érdeklődsz. Na szerinted? - vonom fel a szemöldököm.


Vincent

Egy árva szót sem szól. Csak ül egy helyben és mered a semmibe. Aztán gondol egyet és az erkély felé veszi az irányt. Az ajtó nyitódik, majd csukódik mögötte. A fene se érti mit, miért tesz. Talán még ő sem.
Az miatt nem aggódom, hogy leugrana. Ahhoz ő túlságosan életpárti, túlságosan... hippi. Utána bámulok. Nézem az ablak által elhomályosított alakját. Vállait, mintha a világ súlya nyomná, pedig csak engem kell elviselnie. Mit meg nem adnék azért, hogy csak egyszer is képes legyek arra, hogy normálisan viselkedjek vele, nem pedig úgy, mint egy vadbarom.
Utána megyek és ő csendesen leguggol dédelgetett növényei mellé. Így olyan, mint egy védtelen gyerek, akitől a csúnya, gonosz, nagyobb kölykök elvették a labdát. És Én vagyok a csúnya gonosz cukrosbácsi, aki ahelyett, hogy megvigasztalná, még egyet rúg belé.
- Megrémít a világ. - suttogja és nekem összeszorul a szívem.
Ez is miattam van.
- Azért, mert álomvilágban élsz még mindig. - nevetek fel könnyedre szánva hangomat, közben cigi után kotorászok.
Ajkaim közé veszem a nikotinrudat és meggyújtom a végét. Lehunyt szemekkel lélegzem be az első slukkot, s addig ki sem nyitom szemeim, míg tüdőmben kavarogni érzem a füstöt. Először morbid érzés volt. Azóta rutin és megszokás, mint a reggeli kávé.
- Miért gondolsz rám úgy, mint egy naiv kiskölyökre? - kérdezi. - Gondolod, hogy vak vagyok és nem látom magam körül a világ mocskát? Miért hiszed, hogy nem követem nyomon a történéseket? Ugyanazt tapasztalom én is, mint te, mindössze én egy egészen más szemlélő vagyok, egy kívülálló, aki laikusként követi akaratlanul is nyomon az elme elbutulását.
- Nem fogalmazol kicsit erősen? - tudom, mire akar kilyukadni. Tudom, hogy ha most egy apró jelet is látna bennem, megragadná az alkalmat és újfent megpróbálna lebeszélni minden baromságról, amit elkövetni készülök nap mint nap.
- Nem. - rázza meg a fejét. - Te is tudod, mire értem ezt az egészet.
Persze, hogy tudom. Megint ott vagyunk, ahol a part szakad. Ha nem fojtom belé a szót, újból elkezdi a szentbeszédet. De ilyenkor legalább beszél hozzám. Ilyenkor legalább tényleg velem foglalkozik. Ilyenkor legalább nem gondol másra rajtam kívül. Önzőség, tudom, de még mindig jobb formája ez, mint az, hogy ráerőszakolom magam... még ennél is jobban. Ki akarom sajátítani. Olyan morbid módon vágyom rá, hogy legszívesebben bezárva tartanám, hogy csak én láthassam, csak én érinthessem... És Seth erről mit sem tud. Nem is tudom, mit szólna, ha egyáltalán megtudná. Talán följelentene, vagy diliházba záratna.
- Nem vagy hülye, de ezt hadd ne bizonygassam neked. - folytatja. - Mind a ketten tudjuk, hogy amit csinálsz, az vegytiszta önpusztítás. Függő vagy Vincent.
- Neked elment az eszed. - elnyomom a csikket. Függő vagyok? Vajon mit tenne, ha megtudná, hogy tőle jobban függök, mint bármi mástól? Hogy az ő közelsége jobban felemészt, mint a cigi vagy az alkohol?
- Komolyan így gondolod? - sóhajt fel és felegyenesedik. Mellém könyököl a korlátra. - Vegyük akkor a legáltalánosabb példát.
- Jajj, ne. - tudtam, hogy ez lesz.
- A cigaretta. - veszi fel oktató hangnemét. - Becsapás az egész. Amikor van, tarthatod a kezedben, érzed lapulni zsebedben a dobozát, azt hiszed, hogy szabad vagy. Mikor nincs, te magad is tudod, hogy rab vagy.
- Vége? - kérdezem, mielőtt még tovább folytathatná. Ha nagyon felspannolja magát, reggelig szövegelni fog nekem a sok káros anyagról és a hosszú távú élettani hatásaikról. Mintha nem hallgattam volna már végig százszor.
- Igen. - feleli csendesen, fásultan. Már ő is tudja, mennyire fölösleges az egész. Visszamegy a lakásba és én utána lépek.
- Megbántódtál?
- Elérnék vele bármit is? - kérdez vissza és életet lehel a masinájába.
A hűtőhöz lépek és kiveszek belőle egy doboz sört. Felbontom és belekortyolok. Csak ezután veszem az irányt a kanapé felé.
- Na, másszál arrébb. - ülök le mellé a kanapéra. Csak úgy tessék-lássék arrébb is húzódik, de közben le se veszi a szemét a képernyőről. Leteszem a sört az egyik könyvre. Az asztalt a nappaliban mindig káosz borítja. Vagy könyvek hatalmas halmaza – mint most -, vagy sörösüvegek és dobozok, üresen. Érdekes, hogy tekintetével végigköveti mozdulatomat. Nem állít meg. Nem szól rám. Mintha hidegen hagyná, hogy az egyik könyvére pakolok. Az viszont tény, hogy arcán elég érdekes kifejezés ül. - Most mit grimaszolsz itt nekem? Ezzel akarsz levenni a lábamról?
- Mit akarsz, mit tegyek? Tapsikoljak örömömben, mert egy vadbarom vagy?
- Mosolyt kérek. De igyekezz, mert az életkedvem is elmegy így. Nem áll neked jól ez a savanyú pofa.
- Akkor ne nézd. - von vállat.
- Te mindig ilyen idegesítő voltál? - ráncolom össze szemöldökömet, de azért elmosolyodom.
Nem válaszol. A hallgatásával nem tudok mit kezdeni. Vagy mondja meg, mi baja van, vagy ne gesztikuláljon. El kéne mennem egy gondolatolvasó kurzusra. Azzal is többre mennék, mint ezzel, hogy megpróbálom megfejteni egy Zen mester lelki világát. Elveszem a sört a könyvről és újból belekortyolok.
- Add ide a sörödet. - nyújtja felém a kezét.
- Minek az neked?
Seth nem iszik, nem dohányzik. Soha nem csinál olyasmit, amit én szoktam. És most a sörömet kéri. Az, hogy ha én furcsán viselkedek egy nap, nem jogosítja fel arra, hogy ő is elkezdjen különösen viselkedni.
- Megöntözném a virágokat, ha már így érdeklődsz. Na szerinted? - kérdezi felvont szemöldökkel, kezét még mindig a sörért nyújtva.
- Beleköptem. - adom át neki a félig üres dobozt. - Egészségedre.
- Hülye vagy. - elemeli szájához a dobozt mosolyogva.
- Te is. - sóhajtom hátra dőlve a kanapén.
Figyelmét újra a képernyő felé fordítja. Fél szemmel figyelem, ahogy iszik. Nagyon felhúzhattam, ha arra vetemedik, hogy sört igyon.
- Fáj még a fejed? - kérdezi percek múlva.
- Érdekel is téged. - legyintek.
- Vincent. - szól rám tárgyilagosan. Csak akkor mondja ki a teljes keresztnevem, ha mérges rám. - Szerinted itt lennék, ha nem érdekelne, hogy mi van veled? - kérdezi. - Szerinted... - egy pillanatra elhallgat. - szerinted megvárnálak éjjel, ha nem érdekelne?
- Soha nem kértelek rá, hogy várj meg. - mondom csendesen.
- Tudom. - bólint.
És újra csend ül közénk. A csend, ami mostanában egyre jobban elválaszt minket, ami egyre csak mélyíti a szakadékot kettőnk között.
Gondolatok nélkül bámulom, ahogy játszik. Aztán egyszer csak abbahagyja. Lekapcsolja a gépet és felkel a kanapéról. Ide-oda mászkál, kotorászik, aztán cipőt húz.
- Hová mész? - kérdezem.
- Vásárolni. - feleli és felveszi dzsekijét.
- Várj. - állítom meg. - Én is megyek.
Meglepődik. Ez látszik rajta, de nem von érte kérdőre. Egy újabb ok, hogy gyanúsan nézzen rám. Egy újabb ok, hogy rajtam tartsa a szemét. Miért is viselkedek ma úgy, ahogy nem szokásom? Nem azt akarom elérni, hogy azt higgye, valami rosszat tettem. Egyszerűen csak megrémít a gondolat, hogy egyszer csak kilép az életemből. Mert egyre fásultabb és reményvesztettebb. Olyan, mint egy kalitkába zárt madár, akit nem etetnek, de a kalitka nyitva van. Bármikor elrepülhet. És én remélem, hogy ezt még azelőtt megteszi, mielőtt éhen hal.
Félúton járunk és egy szó sem hangzott még el közöttünk. Zsebre dugott kezeimet most kiemelem, hogy rágyújtsak, de grimaszát látva kezeim megállnak a levegőben.
- Bassza meg. - morgom az orrom alatt és mindent visszasüllyesztek zsebeimbe.
- Miért? - kérdezi és ez nem arra vonatkozik, amit mondtam, hanem arra, amit tettem.
- Mert akkor egész úton hallgathatnám, ahogy sóhajtozol, és nézhetném, ahogy grimaszolsz. - válaszolom. - Csak elvennéd tőle a kedvem.
Pár pillanatig fürkészi arcomat. Megint olyasmit keres bennem, amit megfejthet, amin elgondolkodhat. Megint egy darabot akar belőlem magának. Mikor fogja észrevenni, hogy nem akarom, hogy így nézzen rám?
Kosarat fog a kezébe, aztán elindulunk a sorok között. Továbbra is zsebre dugott kezekkel követem. Nézem, ahogy válogat, ahogy megnéz egy-egy dolgot, mielőtt a kosárba tenné. Nézem az arcát. Ezek mind olyan pillanatok, amiket meg akarok jegyezni, azokra az időkre tartogatni, mikor már nem lesz mellettem.
Ismerem minden mozdulatát. Minden reakcióját. És mégsem ismerem eléggé. Az nem elég, amit látok. Mint ahogy neki sem. Mégsem veti fel soha egyikünk sem, hogy üljünk le beszélgetni. Hülyén is nézne ki. Hülyén is érezném magam. Minek beszéljek triviális dolgokról? Bonyolult, minden annyira bonyolult.
A kasszához érve előhalássza pénztárcáját. Én még a futószalagra dobok egy doboz cigit. Rosszallóan néz rám, és én csak elvigyorodva megvonom a vállam. Fizet. A szatyrokon elosztozunk. Most minden olyan békésnek tűnik. Rohadtul romantikusnak és giccstől túlfűtöttnek, ahogy a naplementében egymás mellett sétálunk hazafele. Már csak az andalító zene hiányzik. És parancsszóra megcsörren Seth telefonja.
Olykor elfelejtem, hogy neki vannak barátai, néha van barátnője is. Nem tudom, most éppen kivel telefonál, de a hangja felszabadultan cseng. Lezseren cseveg. És ez engem rendkívüli módon irritál. Ezért szoktam mindig beleszólni az ilyesmibe. Vagy kikapni a kezéből a telefont és kinyomni. Gyerekes ez a féltékenység, de akkor sem akarom, hogy másokkal foglalkozzon az én jelenlétemben.
Felnevet. És nálam itt pattan el a húr. Erőltetve kezdek köhögni. Meggörnyedek. Elejtem a szatyrot. Rákényszerítem arra, hogy bontsa a vonalat. Belesajdul a torkom, de addig nem hagyom abba a köhögést, amíg minden figyelmét rám nem fordítja.
- Vince! - kiált fel és kapja el a vállam. Hangjában színtiszta rémület. Gyűlölöm bántani. Mégis mindig minden lélegzetvételemmel csak bántani tudom.
- Ah, sokkal jobban vagyok. - egyenesedek fel hirtelen. Felveszem a szatyrot a földről és tovább indulok.
- Azt ne mondd, hogy direkt csináltad! - kiált utánam hitetlenkedve; hamar felzárkózik mellém.
- Nem, csak épp a torkomon akadt a keserűség. - vonok vállat.
- Egy rohadék vagy. - üt bele ököllel a vállamba, mely azonnal el is zsibbad.
- Te meg egy hippi. - bólintok. - Most, hogy ezt eldöntöttük egymásról, jó lenne megbeszélni azt is, hogy mi lesz a vacsora.

Seth

Sohasem azért vártam rá, hogy egyszer majd köszönetet kapjak érte. Bármit is teszek, az nem amiatt van, hogy hálát várjak utána. Azért töröm magam minden áldott nap, hogy neki könnyítsem meg a napjait, vagy egyszerűen megértessem vele, hogy amit tesz, az csak mértéktelen önpusztítás. Nem lesz okosabb senki számára, nem fognak többen felnézni rá. Az emberek zömének ugyanúgy ismeretlen lesz a neve, mint most.
Számat elhúzva veszem tudomásul, hogy a gondolataimnak hála az emberem meghalt. Szörnyű egy másik valaha élt ember fogai által meghalni. Így viszont legalább nem nekem kell törekednem arra, hogy kinyírassam a saját emberem, eljutni egy újabb mentési helyig hosszadalmas lenne és macerás. Nekem meg célszerű figyelembe vennem, hogy a boltok nem fognak megvárni, míg én ezzel szöszölök.
Talpra állva kezdek el szedelőzködni, az idő lehűlt odakint, későre jár, így egy dzsekit is magamra ráncigálok a pulóverem fölé. Ártani nem fog.
- Hová mész?
- Vásárolni – felelem magamra húzva az említett kabátszerűséget.
- Várj – állít meg legnagyobb döbbenetemre. - Én is megyek.
Több, mint meglepő ez a hirtelen feltámadt lelkesedése a vásárlások iránt. Kérdéseket ébreszt bennem, de nem szólok semmit. Nem akarom elvenni a kedvét, és azt sem akarom, hogy megbántódjon, így egyszerűen elfogadom a lehetőséget. Ha segíteni akar, hát segítsen.
Az út egy részén gyanakodva figyelem, várom, mikor lép le vagy szívódik fel mellőlem. De nem teszi. Jön mellettem a szürke aszfalton, a szürke és lelakott városban, és a közelsége megnyugtat. Tudom, hogy itt van, nem kell azért aggódnom, hogy bármelyik percben baja eshet. Tudom, milyen felelőtlen, tudom, milyen önérzetes. Tudom, milyen büszke, mennyi bizonyítási vágy lobog benne.
Kezeit mélyen a zsebeibe süllyeszti, cigaretta után kutat és meg is találja. Vajon tudja, hogy minden egyes szál elszívásával a saját halálát segíti elő?
- Bassza meg – morog és elteszi a cigijét meg az öngyújtóját.
Nem értem.
- Miért? - kérdezek rá.
- Mert akkor egész úton hallgathatnám, ahogy sóhajtozol, és nézhetném, ahogy grimaszolsz – feleli, majd még hozzáteszi: - Csak elvennéd tőle a kedvem.
Ennyi hát az indok? Legyen, megelégszem vele.
Gondolatban elmélázom vegyek-e bevásárlókocsit vagy elég-e csak simán a kosár. Olyan sok mindent nem tervezek venni, de ez pillanatról pillanatra változhat. Nem írtam listát, mindössze az emlékezetemre hagyatkozhatok, és arra, hogy az adott pillanatba mihez kapok kedvet. Vince néma árnyként követ, nem nézelődik és nem marad le. Követ, de anélkül, hogy ténylegesen is jelen lenne. Időnként mindennél jobban vágyom arra, hogy belássak a gondolatai közé. Tudni szeretném, mi hajtja, mi mozgatja. Mit miért tesz.
A kasszánál nagy tömeg tolong, idő, míg sorra kerülünk, addig előszedhetem a tárcámat is. Rosszallóan viszonzom Vince pillantását, mikor egy doboz cigit is a szalagra tesz. Nem hatja meg, vállat vonva mosolyog, és segít vinni a szatyrokat.
Nos, legalább segít. Ez is több, mint a semmi. Telefonom csörgésénél a szatyrot átveszem a másik kezembe, aztán felveszem, és elmélyülten ecsetelem legközelebbi szabad perceimet, amikor sort keríthetünk egy ártatlan kis összeülésre a többiekkel. Anna kitartóan közbeszól, szervez és nem különösen foglalkozik azzal, én mit rizsázok neki már egy ideje. Felnevet, gyöngyöző kacagással, amin én is jót mulatok. Vannak, akiknek nem a szavain, hanem nevetésének a hangján mulat az ember. Anna is ilyen.
Arcom megfájdul a kitartó vigyorgástól, aztán egy szorító súly a torkomba költözve fojtja belém a szót. Vince mellettem fulladozva felköhög, száraz, reszelős hangon. Vállai előre esnek, görnyedten kapkodja a levegőt, arca egészen kipirul az erőlködéstől. Bontom a vonalat, hogy neki segíteni tudjak. Nem tudom, miben. Bármiben.
- Vince! - rémülök meg, vállai megfeszülnek érintésem alatt.
- Ah, sokkal jobban vagyok – egyenesedik fel, a szatyrokért nyúl és elindul.
- Azt ne mondd, hogy direkt csináltad! - kiáltok utána elképedve, sietve beérem és felzárkózok mellé.
- Nem, csak épp a torkomon akadt a keserűség – von vállat.
- Egy rohadék vagy – öklözök bele a vállába.
- Te meg egy hippi – bólint rá fesztelenül. - Most, hogy ezt eldöntöttük egymásról, jó lenne megbeszélni azt is, hogy mi lesz a vacsora.
- Nem tudom – jegyzem meg eltöprengve a lehetőségeken.
Ha a sütőt használjuk, akkor előfordulhat, hogy megint minden odaég. Azt célszerűbb lenne elkerülni, új még az egész, úgyhogy meglehetősen büdös lenne. Nem este szeretném felavatni, főleg nem úgy, hogy nyirkos az idő és a szellőztetéssel is adódnának problémák. Marad kizárásos alapon a serpenyő, azokkal összehozunk valamit vagy egyszerűen telefont ragadunk és kaját rendelünk. Szerintem az lesz a legoptimálisabb.
- Igen, éppen emiatt hoztam fel témának a megbeszélést – jegyzi meg türelmetlenül.
- Rendelünk valamit? - kérdem a szatyor alját megtartva, ami így a mellkasomhoz nyomódik, de legalább felszabadult az egyik kezem és elő tudom kotorni a vásárolt csokit is. Úgy gondolom, megérdemlem. - A kínai lehet, jó lenne. Azt szereted te is meg én is. Éhes vagyok, így nem akarok veled azon összeveszni, hogy olasz vagy török kaját rendeljünk-e. Kérsz? - nyújtom felé a kibontott csokit, gondolkodik, aztán letör belőle egy darabot.
Ezt legalább szereti még ő is. Jó látni, hogy azért vannak dolgok, amik nem változnak. Homlokomat ráncolva figyelem, ahogy Vince nekilódul a háztömb előtt, alig bírom követni úgy siet, aztán a liftet mellőzve kettesével szedi a lépcsőfokokat, de az ajtóban kénytelen megállni, mert nálam a kulcs. A sajátja nyilván megint valamelyik füsttel és alkohollal átitatott göncének zsebében lapul. Jellemző lenne rá. Kinyitom az ajtót, aztán megrendelem a vacsoránkat is. Nincs innen messze a kínai, de még így is beletelik egy jó félórába, míg ide elérnek. Addig meg nyugodt szívvel nekikezdhetünk sanyarú éhezésünknek.
- Na, hol a pia? - kérdi, bár gyanítom, hogy költői kérdésnek szánta.
A hűtőből és a szobájából újabb üvegek kerülnek elő, további kérdések nélkül nyúl az alkoholhoz, s önt le a torkán mindenféle löttyöt. Némelyikkel még engem is megkínál, gyanakodva méregetem, de túl sok vesztenivalóm nincsen. Éhes is vagyok, és ez legalább elfonja a figyelmem. Már megéri.
Vincent úgy issza a tiszta, tömény vodkát, mintha csak üdítő volna. Ijesztő, én a kanapé szélén foglalok helyet, eddig nem is tudtam, hogy ennyi mindent tartunk itthon.
Nem akarok idiótának tűnni, sem hangulatromboló lenni, így iszom én is. Megállás nélkül, nagy kortyokban, és csak néha vágok egy torz fintort, aztán zavartalanul nyelem a következő üveg tartalmát, míg sorban ki nem végzem az elém pakolt üvegeket.
- Ettől fejre fogsz állni – jegyzi meg felröhögve.
- Te csak ne atyáskodj felettem – morgom sértett önérzetemet istápolva. - Igazából, azt hiszem, megértelek. Így már mindjárt elviselhetőbb a világ – biccentek csak úgy magamnak, alátámasztva a saját igazamat. - Te nem? - kérdem felé nyújtva az egyik üveget, de a fejét rázza, aztán elmegy ajtót nyitni. - Sebaj – vonok vállat. - Legalább több marad nekem.
- Azért, szólj előre, ha hányni terveznél – süpped be újra a kanapé, ahogy Vince kényelmesen elheveredik rajta.
- Mi bajod? - pislogok rá laposan, majd hunyorgok, mert kellemetlenül messze ül tőlem, aztán nyammogva feladom. - Kösz kérdésed, soha jobban! Tökre itt vagyok.
- Kérsz kaját? - felé fordulok, vigyorog. Szélesen, teli fogsorral. - Az felszívná az alkoholt.
- Engem...te...ne...etessél – förmedek rá felállva, aztán meredek rá, az étel, amit a kezében tart, meglehetősen jól néz ki. Tészta. Sok tészta.
Felém nyújtja az egyiket újra, de elutasítom. Az, hogy jól néz ki, még nem feltétlen vonja maga után azt is, hogy kérek belőle. Pont nem, de azért köszönöm. Lábaimat mozgatva szorongatom kezemben az üveget, Vince is belekortyol az egyik doboz sörbe. Azt hittem, az már el is fogyott. Ezt mondta, hazudott vagy tévedett. Tökmindegy. A tekintetem néha átvándorol rá. Figyelem a mozdulatait, egyszerű érintés, ahogy a füle mögé tuszkol néhány szökött tincset. Megfigyelem, ahogy a dobozt fogja, ahogy a szájához emeli és nagyot kortyol belőle. Érzem kiszáradni a számat. Nagyot nyelek. Figyelem Vince lélegzetvételét. Észreveszem a farmere divatos redőit a térdénél, aztán a combján, a halvány hullámokat a hajában és a kétséget a szemeiben.
Attól tartok. Azt hiszem. Úgy érzem, meg kell neki mutatnom a hálámat és a szeretetemet. Nem gyújtott rá, és ahelyett, hogy megint elment volna valahová, ő itt maradt velem. Közelebb húzódok hozzá, és ő meglepődik. Annyira meglepődik, hogy először nem is csókol vissza. Puha ajkai egyre feszesebbek lesznek, ahogy megtelnek vérrel. Izgató érezni a teste melegét ennyire közelről. Sötét szempillái arcomat karcolják, és ő lassan felocsúdik döbbenetéből, és a kezei a nyakamra siklanak. Máshogy csókol, mint egy lány. Határozottabban, és... nem tudom. Nem tudnám megmagyarázni, mi a különbség, de az biztos, hogy óriási. Lehet, pont emiatt nem érthetem meg én sem, mert annyira nagy, hogy egyszerűbb nem megmagyarázni. Gyöngéd, de magabiztos, érzem a halvány tartózkodását, de a visszafogottsága hamar átcsap mohóságba, amikor meggyőzi magát róla, hogy komolyan gondolom ezt a pillanatot. Ösztönből is a nyakába kapaszkodok, és magamhoz húzom, hogy átölelhessem.


Vincent

- Nem tudom. - gondolkodik el.
És én csak várok, és várok, de nem mond semmit.
- Igen, éppen emiatt hoztam fel témának a megbeszélést. - horkantok fel türelmetlenül.
- Rendelünk valamit? - kérdezi, miközben a szatyorral szerencsétlenkedve igyekszik megbontani egy szelet csokit. - A kínai lehet, jó lenne. Azt szereted te is meg én is. Éhes vagyok, így nem akarok veled azon összeveszni, hogy olasz, vagy török kaját rendeljünk-e. Kérsz? - utóbbi kérdése mellé a csoki is társul.
Erős késztetést érzek rá, hogy beleharapjak, de attól tartok, hogy akkor csak egy újabb vállzsibbasztó ütés lenne a jutalmam. Így csak diszkréten török magamnak belőle egy falatot.
Megelégelem ezt az andalgást. Gyorsabb tempót diktálva rohanok előre. Abból is elegem van, hogy még mindig szorongatnom kell ezt a hülye szatyrot a kezemben. Mire leérne a lift, már fent lennék az ajtónk előtt, szóval nem is fárasztom magam azzal, hogy lehívjam.
A lépcső tetején viszont rájövök, hogy kulcs nincs nálam, így kénytelen vagyok bevárni a ráérősen sétáló shaolin papot, hogy beengedjen minket a lakásba. Miután ez is megtörténik, lepakoljuk a cókmókunkat és mindent a helyére teszünk. Igen, segítek neki. Mert ma ilyen angyalian rendes vagyok. Ez után Seth telefont ragad és kaját rendel.
- Na, hol a pia? - kérdezem tenyeremet dörzsölgetve.
Na igen, arról volt szó, hogy ma nem megyek sehova, de egy szóval se ígértem meg neki, hogy nem fogok inni.
Térülök-fordulok, mint ahogyan ő szokott rendrakás közben. A kis asztalt most ismét üvegek és sörös dobozok töltik meg könyvek helyett. Seth kivételesen semmit nem utasít vissza, amivel kínálom. Bár nem kötelezem rá, hogy igyon velem. Ez a saját döntése. Azt csinál, amit akar. Bár kétlem, hogy sokáig bírná. Amilyen gyakran ő iszik, gyorsan ki fogja ütni magát. Nem mosatlanítunk poharat, fölösleges is lenne. Csak ketten vagyunk, nem lesz semmi bajunk, ha üvegből iszunk.
- Ettől fejre fogsz állni. - kacagok fel, mikor meglátom, milyen üveget szorongat. A címke hatalmas fehér betűkkel hirdeti „Bacardi Black”.
- Te csak ne atyáskodj felettem. - morog rám. Ahogy sejtettem, már most olyan állapotban van, hogy kiakadna tőle a szonda. - Igazából, azt hiszem, megértelek. - motyogja. Az a fene nagy logikája mintha most kezdene kicsit megrendülni. - Így már mindjárt elviselhetőbb a világ. - bólogat, majd felém nyújtja az üveget. - Te nem?
Megrázom a fejem, mert ezzel a kérdéssel egy időben szólal meg a kopogtatás is az ajtón. Felkelek a kanapéról és az ajtóhoz lépek. Kifizetem a futárt és útjára bocsájtom. Becsapom az ajtót az orra előtt és visszaindulok enyhén ittas barátomhoz.
- Azért szólj előre, ha hányni terveznél. - dobom le magam a kanapéra és látok neki a kajának.
- Mi bajod? - kérdezi akadozó nyelvvel. Nem válaszolok, fölösleges lenne. Most úgy sem értené, nem is érdekelné. - Kösz kérdésed, soha jobban! - válaszol magának helyettem. - Tökre itt vagyok. - bizonygatja.
Igazából egész mókásan fest. Kipirult arccal, ahogy azt az üveget szorongatja és közben próbál önmaga lenni, de annyira igyekszik, hogy pont ez miatt nem sikerül neki.
- Kérsz kaját? - nyújtom felé a másik dobozt vigyorogva. - Az felszívná az alkoholt.
- Engem... te... ne... etessél! - mordul rám sértődötten.
Felpattan ültéből aztán csak nézi, és nézi a kezemben a dobozt. Látom rajta, hogy szeretné az egészet beburkolni, de most túl hülye hozzá, hogy elvegye. Még a végén tényleg nekem kell megetetnem őt. Nem kéri, nem veszi el, én pedig nem fogom reggelig tartogatni a kezemben. Leteszem és befejezem a saját adagomat. Ő közben ide-oda lépeget, mintha táncra akarna perdülni. Tekintete zavaros, ahogy lopva rám pillant. Mint egy óvodás kölyök, akik nem meri elmondani az óvónéninek, hogy bepisilt. Hülye hasonlat. Megiszom söröm maradékát és leteszem az üres dobozt az asztalra.
Hirtelen és váratlanul ér a támadás. Először el sem akarom hinni, hogy Seth megcsókol. Esetlenül tapasztja száját az enyémre, nyelvével lágyan ösztökél arra, hogy viszonozzam gesztusát és én akaratlanul is megteszem. Kíváncsian kóstolgat, most ő irányít. Érzem rajta az alkohol ízét. Hallom izgatott szuszogását. És nem is kell ennél több. Képtelenség így visszatartanom magam. És nem is fogom. Átveszem az irányítást, és ő nyakamba karolva hagyja, hogy csókoljam tovább. Lehunyt szemekkel, elgyengülve. Megadná magát nekem.
Átkarolom a derekát, másik kezemmel sötét tincsei közé túrok. Mellkasunk összefeszül és fulladásig nem eresztjük a másikat. Köd fátyolos szemeibe nézek, ahogy levegő után kapkod. Halványan elmosolyodik. Igen, most lenne esélyem. Most hagyná magát. De nem tudnék reggel a szemeibe nézni, ha most kihasználnám a helyzetét. Ennyire még én sem vagyok gerinctelen. Felém hajol egy újabb csókért, de én szájára tapasztom tenyerem. Értetlen fintor ül ki az arcára, ahogy lefejti arcáról ujjaimat.
- Most mi van? - kérdezi szemöldök ráncolva.
- Részeg vagy, az van. - felelem és felkelek a kanapéról. - Edd meg azt a szart és ne igyál többet.
- Te viszont segg részegre ihatod magad minden nap, mi? - csattan fel, de nem ellenkezik, elveszi a dobozt az asztalról.
Összeszedem az üres üvegeket, dobozokat és kidobom őket. A többit visszarakom vagy a hűtőbe, vagy a szobámban egy polcra. Seth közben megeszi a vacsorára rendelt kínait. Arcán zavar tükröződik, és én nem segíthetek a problémájában. Leteszek elé egy pohár vizet. Lassan néz rám fel.
- Vince...
Várok. Most nem vágok a szavába. Legszívesebben azt tenném, de most engedem neki, hadd mondja el azt, amit akar. Arcán bűnbánó kifejezés.
- ...én a lányokat szeretem. - biggyeszti le ajkait.
- Tudom. - simogatom meg a fejét, majd otthagyom.
A fürdő ajtaját gondosan bezárom magam mögött. Sethért nem aggódom, ha nincs több pia előtte, nem fog többet inni.
Ledobálom ruháimat és a zuhanytálcára állok. Hamar forró gőz csap fel, ahogy megnyitom a vizet. Alkaromat a hideg csempének támasztom, homlokomat pedig karomnak döntöm. A hátamat ostorozzák a forró vízcseppek és zaklatott érzelmekkel gondolok az előbbi csókra. A hideg vizet kellett volna megnyitnom. Le kéne hűtenem magam, de a fenébe is! Senki nem lát, semmi megbocsáthatatlant nem fogok tenni.
Szorosan összezárom szemeimet, ahogy arra gondolok, milyen puhák voltak Seth ajkai; ahogy arra gondolok, milyen odaadóan csókolt, és hogy ő is többet akart volna. Szabad kezemet magam köré fonom és lassú mozdulatokkal kezdem masszírozni lüktető merevedésem. A forró, párás levegő, testem nyugtalansága és a Seth körül forgó gondolataim mind-mind egy helyre összpontosulnak. Lelki szemekkel képzelem el alattam fekvő, meztelen testét és rajta az apró izzadság cseppeket. Elképzelem vágytól elgyötört arcát, és ahogy a nevemet sóhajtja. Felidézem magamban ölelését, reszkető tagjait, ahogy magához szorított. És nem is kell több. Egy halk sóhajjal élvezek el, majd bűnös kielégültséggel nézem, ahogy a vízpermet kimossa tenyeremből azt, ami ma este akár Sethé is lehetett volna.
Alaposan megmosakodok. Nem sietek el semmit. Szárazra törlöm testem minden porcikáját. Megszárítom a hajamat. Nem veszem a fáradtságot arra, hogy tükörbe nézzek. Anélkül is tudom, hogy szarul festek. Felveszek egy szabadidő nadrágot és egy kopott pólót, majd kilépek a fürdő ajtaján. A hőmérséklet a nappaliban jóval alacsonyabb. Úgy tűnik rendesen befűtöttem a forró zuhannyal.
Körülnézek, de Sethet nem látom sehol. Átlépek a konyhába és én is megiszok egy pohár vizet. Aztán előkotrok egy szál cigit és kimegyek az erkélyre. Bámulom az élettelen, sötét utcát. Bámulom az enyhén felhős eget. A leheletem akkor is látszana, ha nem füstölnék. Valahol még elvétve ciripel egy tücsök. A távolban kutya ugat. A fák leveleit felborzolja az esti szél. Minden olyan nyugodtnak és békésnek tűnik. Csak én vagyok zaklatott. Szokás szerint. Elpöccintem a csikket és nagyot sóhajtva zárom be magam mögött az erkély ajtót.
Ekkor látom meg a kanapén fekvő alakot. A pohár üres. A kajás doboz szintén. És Seth az igazak álmát alussza.
- Gyerünk haver, kelj fel. - rázom meg a vállát, de csak nyöszörgés a válasz. - Nem foglak ölben cipelni királylány.
Felnyalábolom és végre ő is magához tér annyira, hogy ne kelljen vonszolnom.
- Bemehetek a szobádba, vagy betalálsz egyedül is? - kérdezem az ajtaja előtt megállva.
- Be... - motyogja.
- Most melyik? - kuncogok fel. Tényleg nagyon kiütötte magát.
Kinyitom az ajtót és betámogatom rajta. Lefektetem az ágyba, betakarom és ő már alszik is tovább. Magára hagyom, becsukom az ajtót és én is a saját szobámba megyek. Leroskadok az ágyra, az arcomról lehervad a mosoly és hosszú percekig csak bámulok bele a sötétségbe, aztán levetkőzöm és én is ágyba bújok. Bár órákig csak álmatlanul forgolódok, végül sikerül elaludnom.


Seth

Derekamat átölelve markol bele fél kezével a hajamba, és magához húz. A meglepetéstől kábultan érzem, ahogy a teste lassan az enyémhez simul, néhány mámoros másodpercig egészen belefeledkezem a csók hevébe, aztán, mintha jeges vízzel zúdítanák nyakon, Vince elhúzódik tőlem. A vágytól lihegve viszonzom engem figyelő tekintetét, és életemben legelőször nem tudok mit mondani. Nincs egyetlen szó sem, amivel kifejezhetném gondolataimat, zavaromat és ezt az egész kaotikus káoszt itt legbelül, ami bennem tombol.
Elmosolyodom sután, és ő füstszagú tenyerét a számra tapasztja.
Kellemetlen, nem erre számítottam. Jobban mondva, erre pont nem számítottam. Még, ha csak fél pillanatra is, de úgy tűnt, minta ő is ugyanúgy akarná.
Úgy tűnik, tévedtem.
Sértett büszkeséggel feszegetem le magamról az ujjait, meglepő, hogy hagyja szó nélkül.
- Most mi van? - ráncolom a szemöldököm.
- Részeg vagy, az van – áll fel mellőlem. - Edd meg azt a szart és ne igyál többet.
- Te viszont segg részegre ihatod magad minden nap, mi? - csattanok fel ingerülten.
Igazságtalan, tudja ezt ő is, de mégsem rendezhetek jelenetet. Nem lenne értelme, ahogyan nincs értelme ennek a napnak sem. Elveszem a dobozt. Összekoccannak a fogaim. Míg én kedvtelenül az ételbe túrok, ő a felhalmozott üvegeket rakja el és bobja ki. A távolsága jól jön most, időt ad, hogy átgondolhassam tetteimnek a következményét. Egyre inkább úgy érzem, hogy egy barom vagyok. Ennek az egésznek meg sem kellett volna történnie. Mind a ketten tudjuk, és örökre hálás maradok neki, hogy helyettem is észnél volt. Neki biztos vagyok benne, hogy nem okozott volna nagy törést az életében, ha hagyja, hogy kedvemre tönkre tegyek mindent. Az életemet és a barátságunkat egyaránt. De mégsem hagyta.
És ez mégsem mentesít engem fel, mert tudom jól, hogy magyarázattal tartozom. Vagy legalább egy satnya kis vallomással, ami talán mindent helyrehoz.
- Vince...
Tényleg magyarázattal tartozom neki? És, ha igen, miért? Nem kérdezett rá a miértekre. Nem is érdekli. Ő hagyna mindent a francba, nem kérdezne rá, elfelejtené. Csak én ragaszkodom mindig ilyen csökönyösen ahhoz, hogy mindennek okot adjak.
- … én a lányokat szeretem – suttogom.
- Tudom – simít a fejemre, aztán magamra hagy.
Távozása után kényszeredetten dőlök neki a kanapé háttámlájának. Zavar a csend, ami körülvesz. Zavar az egyedüllét, mert tudom, hogy bármennyire is szeretném, nem fogok ténylegesen magamra maradni sohasem. Hallom bentről a víz csobogását, és a monoton zaj, mintha az én fejemet is átmosná. Elkábít ez a monoton zaj. Szédülve hunyom le a szemem, időn kívül érzem magam. Testemet forróság emészti, s mintha nem is én lennék az, akit bezártak a kanapén ücsörgő sejthalmazba. Régen ittam. Idejét sem tudom már, mikor, és ez az eleven emlék most újra maga alá temet. Szomjasan kortyolom a hideg vizet, oltja az émelygésem, de nem jutok előrébb gondolatban semmivel. Legtöbb, amit tehetek, hogy engedek az agyam zsongó tompaságának, s lehunyom pár percre a szemeimet. Nem aludni, mindössze pihentetném őket. Míg még eszemben van, kérdeznék néhányat Vincentöl. Semmi zavarba ejtőt vagy megmagyarázhatatlant. Csak egy indokot, hogy miért hagyta, hogy hülyét csináljak magamból előtte?
Úgy érzem, hogy kihasználtam, és, hogy kihasznált. Az önutálat pedig rosszabb, mint bárki másnak a meggyanúsítása.
Elevenen égek a saját gondolataimban...
- Gyerünk haver, kelj fel...- újra összekoccannak a fogaim, tincseim zavaró hullámokban csiklandozzák a homlokomat. Szólni szeretnék, hogy ne rázzanak tovább, éber vagyok már kellően, de a szavaim félúton a torkomra fagynak, és csak egy artikulálatlan nyöszörgésre jut energiám. - Nem foglak ölben cipelni királylány.
Mert kikérte meg rá?
Passzív tiltakozásommal mit sem törődve eléri, hogy pillanatok múlva már én magam is jobbnak véljem azt, hogy felkeljek és a szobámban folytassam álomtalan szendergésemet.
- Bemehetek a szobádba, vagy betalálsz egyedül is?
Nem fogom fel, zavaros és távoli a hangja. Túl sokat ittam, és most szenvedhetek a következményének súlya alatt.
- Be... - nyögöm.
- Most melyik? - hallom a kuncogását és értem a kérdését is, de már koránt sem érzek annyi lelkesedést magamban, hogy meg is válaszoljam neki.
Várakozva figyelem mosolyát, kisimult, békés arcát, de a szemeiben nyoma sincs a vidámságnak. A kék szemek hideg ragyogása nem árulja el a titkát, és nem szól semmit ő sem. Kellemetlen, hogy ezúttal ő istápol engem és bűntudatom van, amiért minden alkalommal magára hagytam őt a szobájában, mikor segítséget kért tőlem. Így, hogy már én is átélhetem mindazt a borzalmat, amin ő esik át naponta, megértem, miért bízott bennem. Megértem, miért kérte, hogy bajlódjak helyette az ingének gombjaival. Kész tortúra lenne segítség nélkül levetkőzni.



Örök igazság, miszerint, ha valaki néz bennünket, azt egy idő után megérezzük. Fogkefével a számban meredek tükörképemre, s fél kezemmel a hajamba túrok, mintha nem lenne egészen mindegy, hogy a tincsem jobb vagy bal oldalra kócolódnak-e. Felszisszenve guggolok le, s maszatolom le fekete edzőcipőmről a lecsöppent fogkrémet. Nem lesz nyoma, egy kis hideg vízzel könnyen lejön minden, őstehetség vagyok, így jobb lesz befejeznem az öltözködést. Fancsali arccal törlöm le kézfejemmel a mellkasomra jutott fehér habot, hálát adok, amiért előrelátó voltam, és az inget meghagytam későbbre. Van még időm a megbeszélt időpontig, szükségtelen annyira sietnem. Kiválaszthatom még szabadon, mit vegyek fel, mert mindig az első benyomás a legfontosabb.
- Szerinted melyik legyen? - fordulok Vince ajtóban ácsorgó alakja felé, fejemmel az ágyamra kiterített ingek felé intek, de nem lép beljebb. - Nem fog megenni semmi, ha átléped azt a küszöböt – győzködöm elvigyorodva.
Vince szemöldöke megemelkedik, aztán fogja a táskáját, meg azt a palacknyi vizet, amit a kezében tartott eddig is, és becélozza az ágyon kiterített ruhákat. Nem kérdez semmit, rémlik, hogy már meséltem neki a mai napi randimról, így fölöslegesnek tartom, hogy újra megosszam vele ezt az igen fontos információt. Állát kocogtatva válogatja szét az ingeket, aztán kiválasztja az egyik sötétet. Egy színű és barna. Nem én vásároltam, kaptam valahonnan, de eddigi életem során még egyszer sem volt rajtam hosszú távon. Legfeljebb akkor vettem fel, mikor anyám rám erőszakolta, hogy felpróbáljam.
- Miért pont azt? - kérdem résnyire húzott szemekkel.
- Jó szándékból – adja a kezembe. - Vedd csak fel, bukni fog rád a csaj.
- Ne feledd – morgom magamra gombolva az inget - ... a pokolba vezető útról is azt mondják, hogy jó szándékkal van kikövezve.
- Nem bízol bennem? - kerekednek el a szemei, kezével döbbenetében elnyílt ajkaihoz kap.
Fáradtan felszusszanok.
Pontosan tudja, mennyire fontos nekem ez az egész.
Fél szemmel a falamon függő órára pillantok, ideje, hogy elinduljak, ha időben oda akarok érni a megbeszélt kávézóba. Ismerem a helyet tökéletesen, de nem én választottam, nem is tettem volna. Pontosan amiatt, mert ismerem, és ott ismerősök is akadnak bőven. Nem szeretek olyan helyen randevúzni, ahol bármelyik pillanatban olyan emberbe akadhatok, aki netalántán leállhatna velem csevegni. Vannak, akiket pont nem érdekel, hogy beletenyerelnek éppen valami fontosba. De ez miért is olyan fontos nekem? Még, csak nem is én hívtam el a lányt, ő erőltette rám magát, aztán pár nap múlva már meg is szervezte a találkát.
- Helló! - lágy, fekete loknik és egy jeges szempár. Elmosolyodom, udvariasan és barátságosan viszonzom köszönését, aztán hellyel kínálom.
Felszisszenek, mikor bevágom az asztalba a könyökömet. Pont ideget ér, lezsibbad az egész karom. Kitartó kedvességgel figyelem, ahogy a lány csak bámul rám a meglepettségtől elkerekedett nagy, kék szemeivel.
- Nekem jött az asztal – magyarázom fájó könyökömet felemelve.
- De bolond vagy – kacag fel elsimuló vonásokkal. - Ne haragudj, amiért késtem pár percet, igyekeztem, amennyire csak tudtam, de még így is szerencse, hogy sikerült aránylag pontosan ide érnem - kifújom a levegőt, ami egészen eddig a tüdőmben rekedt, a lányból meg egyre csak dőlnek a szavak. - A neved nagyon érdekesen hangzik, egyedi és szép. Illik hozzád. Hány éves is vagy? Rettentő fiatalnak tűnsz, bár lehet csak a fények teszik. Tőlem mindenesetre mindenképpen csak idősebb lehetsz. Vagy már húsz? Én pont annyi vagyok – hadarja, majd meg se várja, hogy felfogjam a kérdését, és esetleg meg is válaszoljam neki. - Várj, ne mondd el, kitalálom! - felkacag újra, nevetésén én is elmosolyodom újra. - Vagy inkább nem, áruld el te, mert tőled akarom hallani. Egyébként mondták már, hogy helyes vagy? Mert iszonyúan az vagy. Gyönyörűek az ujjaid, nagyon elegánsak és hosszúak. Zongorázol is? Illene hozzád. Mielőtt bármit is mondasz, feltétlenül tudnod kell, hogy én hosszútávra tervezek. Nem szeretném, ha csak egy egyéjszakás kaland lennék neked.
Számat beharapva bólogatok, mosolyom ugyan töretlen, de az elhatározásom már koránt sem az. Tartok tőle, nem egészen én vagyok az, aki ténylegesen is megfelelő partnere lenne ennek a lánynak. Szelíd mosollyal adom le a rendelésemet a pincérnek, de az este további része egyre hanyatlóbb jókedvvel telik el. A megbántás elkerülhetetlen, és hiába fogalmazok szépen, kedvesen, udvariasan és aranyosan. A lényeg ettől még ugyanaz lesz, és a lényegen sértődik vérig végül, nem is azon, ahogy előadtam neki. De mi mást mondhattam volna? Hogy klassz volt ez az egész? Hogy jól éreztem magam? Minek hazudjak neki?
Fáradtan koslatok fel a sötét lépcsőházban. Nincs mozgásérzékelő lámpa, és én sem kapcsolok fel semmit. A szemeim már kellemesen hozzászoktak a sötétséghez, így zavartalanul szedhetem a fokokat. Nem zörgök a kulcsokkal ugyanúgy, mint Vince, józan vagyok teljesen. Józanabb, mint mikor ő próbál meg a zárba találni a kulcsával. Időnként őszintén csodálom, hogy hogyan jut el egészen idáig. Hogy hogyan nem üti őt el soha semmi.
Ingem két felső gombját kipöckölve lépek be az ajtón, még ez sem volt jó választás. Ritka csúnya, még akkor is az, ha vince mást mond. Eleve gyanús volt, hogy ezt dobta nekem. Egyszerűen túl magas labdát adtam neki. Olyat, amit lehetetlen volt nem lecsapni. Élt is a lehetőséggel és keresztbe tett nekem. Egy olyan randin, ami eleve halálraítélt volt.
Szám elé kapom a kezem, nehogy felkiáltsak ijedtemben, mikor a kabátomat levéve rádöbbenek arra a sanyarú tényre, hogy nem vagyok egyedül. Bizonytalanul kapcsolom fel a halványabban pislákoló lámpát, érzem, hogy megszédülök. Az a baj, hogy hajlamos vagyok nem hinni a saját szememnek. Néha vannak igazán rossz pillanatok.
Sápadtan figyelem, ahogy Vince és az a másik, fuldokolva csókolják egymást. Az ismeretlen olyan erővel markol bele a halvány tincsekbe, mintha ki akarná őket tépni. Túl sokáig ácsorgok egy helyben, várva azt, hogy szétrebbenjenek, és úgy tűnik, hogy egyiküknek sem akaródzik észrevenni a jelenlétemet. Mintha mellőzhető és enyhén zavaró tényező lennék az ajtóban lecövekelve. Az idegen kigombolja Vincent ingét, és a mellkasát csókolja. Elfordulok, tényleg csak zavarnék most. Ha nem jöttem volna el hamarabb, akkor minden úgy alakult volna, ahogyan meg volt tervezve. De most belerondítottam Vincent napjába.
Motorikus mozdulatokkal zárom be magam mögött az ajtót, és ők elhúzódnak egymástól, majd a zavar legkisebb jele nélkül emelik ráma tekintetüket.
- Bocsánat – motyogom egészen halkan.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy örülök, amiért végül mégis csak elszakadtak egymás szájától.
- Végeztél? - Vince hangja zavartalan, gyanítom, még élvezi is a helyzetet.
- Nyilván. Tényleg nagyon sajnálom, hogy így rátok törtem – húzom le mindkét cipőmet.
- Mit tennél, ha azt mondanám, zavarsz? - fény csillan a szemeiben, nem tudom értelmezni. Beharapom a számat és megakad a kezem a cipőfűzömnél. Lehet, nem is kellene kikötnöm. Lehet jobb lenne, ha elmennék még egy kör sétára.
- Szeretnéd, hogy magatokra hagyjalak? - kérdezek vissza viszonozva rám szegeződő tekintetét.
- Te mindent elfogadsz, amit kapsz, de semmiért nem küzdesz meg, mi?
Felegyenesedve hagyom őket magukra, enyelegjenek csak nyugodtan. Vince átlát rajtam, kitalálja a gondolataimat. Mindig is így volt, de csak azokban nem olvas, amelyeket még magam elől is jól elrejtek. A szememre veti, hogy nem küzdök. Nevetséges. Jó tudni, hogy azért mégsem ismer olyan ijesztően jól, mint ahogyan azt hiszi. Nekem is vannak titkaim, pont, mint neki. Titkok, amiket nem fejtett meg. Ha az ember a mindennapokban egyfolytában csak küzd, azért él, hogy másoknak segíteni tudjon, akkor megengedheti magának időnként azt a luxust, hogy néha csak egészen egyszerűen elfogadjon.


Vincent

Felébredek, de a jó öreg fájdalom, most nem a fejemet marja. Nem akarok most vele találkozni, ezért lelépek. Bárhol szívesebben vagyok most, mint otthon. És ez a bárhol, most az egyetem. Végigülök minden egyes rohadt órát. Én vagyok a srác a sarokban, aki csak akkor bukkan fel, ha órái vannak, és soha nem áll szóba senkivel. A sugdolózások és a pletykák már rég nem hatnak meg.
Délután négy óra. Megint elvesztegettem egy napot. Adtam időt magamnak és Sethnek is. Ő talán nem is emlékszik semmire. Nem is lenne baj.
Még otthon van. Fogat mos. Az ajtófélfának támaszkodom és onnan nézem, mit szerencsétlenkedik. Nem mutatja jelét annak, hogy zavarná a jelenlétem. Nem viselkedik úgy, mintha bármire is emlékezne.
- Szerinted melyik legyen? - kérdezi, mikor észrevesz. Az ágyán sorakozó ingek felé bök. Tekintetemmel követem mozdulatát és az ágyra meredek. - Nem fog megenni semmi, ha átléped azt a küszöböt. - vigyorodik el.
Meglep, hogy önként vetemedett arra, hogy beengedjen a buddhizmus keresztény hippi templomába. Meglepettségemet nem rejtem el. De azért felkapom a táskámat a földről és belépek a megszentelt helyre. Fehér, kék, csíkos, kockás, szürke, egyszínű... és barna mint a szar. Kaján mosollyal emelem fel utóbbit, és nyújtom át neki.
- Miért pont ezt? - kérdezi gyanakodva.
- Jó szándékból. - biztosítom. - Vedd csak fel, bukni fog rád a csaj.
- Ne feledd – mormogja orra alatt, míg magára ölti az inget. - … a pokolba vezető útról is azt mondják, hogy jó szándékkal van kikövezve.
- Nem bízol bennem? - kapom szám elé a kezem egy teátrális mozdulattal.
Csak felsóhajt és nem kapok választ. Frusztrált a randija miatt. Én meg miatta. Ördögi kör.
Összeszedi a cuccait és lelép.
Úgy hagy itt most engem, ahogyan én szoktam őt, ha elmegyek inni. Nem róhatom fel neki. Megérdemlem, ha már egyszer úgy is csak egy tahónak tart.
Ha ő szórakozhat, én miért is ne tehetném? De most ahhoz van a legkevésbé kedvem, hogy leigyam magam. Egy cigi után előkotrom a telefonomat a zsebemből, és kikeresek egy konkrét számot. Pár hete adta meg. Abban a reményben, hogy nem csak egy éjszakás kaland marad. Nem élveztem vele a szexet. Most mégis felhívom és megkérem, jöjjön át hozzám. Egy bánat dugás ugyan nem old meg semmit, de csökkenti a feszültséget.
- Tényleg egyedül vagy? - kérdezi mohón felcsillanó szemekkel, ahogy beengedem az ajtón.
- Egyedül, mint a kisujjam. - bólintok.
- A rejtélyes lakótársad? - néz körül, ahogy megszabadul cipőitől.
- Randin. - vonok vállat. - De szólj, ha ő jobban érdekel és...
- Jaj, nem nem nem! - hadarja elvörösödve. - Nem érdekelnek a heterók.
Nyakamba karol és mélyen megcsókol. Viszonzom a csókját. Pedig undorodom tőle és magamtól is. Hiába hunyom le a szemeimet, az, akit csókolok nem Seth. A kanapéhoz vezetem és ölembe húzom. Lassan elfelejtek mindent. Elég ideig csókoljuk egymást, ahhoz, hogy már ne érdekeljenek a problémáim. Egyik kezemmel hátsójába markolok, másikkal tarkójánál fogva tartom közel magamhoz. Egy korty levegőért válunk szét csupán és újult erővel esünk egymásnak.
Ebben nem játszanak szerepet viszonzott vagy viszonzatlan érzelmek. Ez csak puszta vágy és ösztön. A másik őrületbe kergetése, és a saját kielégülésünk utáni hajsza.
És ekkor ajtónyitódást hallok. Fél szemmel a faliórára sandítok, de nem hagyom abba, amit csinálok. Még nem kéne itthon lennie. Még túl korán van hozzá. Mit keres itt? Eltolom magamtól a kölyköt és végre ő is észreveszi, hogy társaságunk van.
- Bocsánat. - motyogja Seth elfordítva rólunk tekintetét.
- Végeztél? - kérdezem rezzenéstelen arccal.
- Nyilván. - feleli. - Tényleg nagyon sajnálom, hogy így rátok törtem. - hajol le cipőihez, hogy kioldja őket.
- Mit tennél, ha azt mondanám, zavarsz? - kérdezem, és gondolatban átkozom magam. Ha ez így megy tovább, megint csak ő fog megsérülni. Kezei megállnak a levegőben. Innen nem látom az arcát.
- Szeretnéd, hogy magatokra hagyjalak? - kérdezi rám nézve. Szemeiben látom, hogy zavarja, és ez felhúz. Ha azt mondanám neki, hogy zavar és menjen a francba, megtenné. Ha azt mondanám, hogy nem zavar, egy szó nélkül bevonulna a szobájába. Nem tenné szóvá, hogy ez neki nem tetszik. Nem tenné szóvá, hogy mennyire undorítónak tartja. Egyszerűen csak befogná a száját és mindent eltűrne. Mert ez így baromira kényelmes neki.
- Te mindent elfogadsz, amit kapsz, de semmiért nem küzdesz meg, mi? - kérdezem és ő elviharzik. Az ajtó hangosan csapódik mögötte. - A picsába. - morgom.
- Micsoda fancsali pofa. - néz utána a kölyök is, akinek nem jegyeztem meg a nevét. Egyszerűen nem vettem a fáradtságot arra, hogy ilyen jelentéktelen dolgot megjegyezzek. - A haverod aztán tudja, hogyan kell elrontani a hangulatot. Nyakamra hajol, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta, de nekem még az élettől is elment a kedvem. Lesodrom magamról és felkelek a kanapéról. Nem veszi a lapot. A hátamnak simul és úgy kezd el taperolni. Szembe fordulok vele és mélyen a szemeibe nézek. Elkapom haját a tarkójánál és kényszerítem rá, hogy a szemeimbe nézzen.
- Ahh, már ettől a tekintettől el tudnék élvezni. - nyög fel gyönyörködve.
- De nem fogsz. - nyugtatom meg. - Te most szépen hazamész, én meg kimegyek az erkélyre és rágyújtok.
- Mi van? - kérdezi megrökönyödve. - Azt hittem...
- Rosszul hitted. - engedem el. - És most tűnés. Nem vagy izgató hatással a bioritmusomra.
- Vince... naaa, ne legyél ilyen jégcsap faszfej. - dorombolja. - Segítek feloldódni.
- A NEM melyik részét nem értetted? - csattanok fel. - Ott az ajtó, húzz már el a picsába!
Egy újabb ajtócsapódás. A halálraítéltek nyugalmával kotrom elő nadrágom zsebéből az öngyújtót és a tévé elől felkapom a cigis dobozt. Kilépek az erkélyre és rágyújtok.
- A kurva életbe. - támasztom homlokomat a korlátnak.
- Sajnálom. - hallom meg a hangját a hátam mögül.
- Én is. - suttogom és ő mellém lép, a korlátnak dönti csípőjét és hátat fordít a külvilágnak.
- Elrontottam az estédet. - motyogja színtelen hangon.
- Az már el volt rontva, mielőtt megjöttél volna.
Értetlenül néz rám, de leintem. Fölösleges lenne megmagyaráznom neki. Megvárja, amíg elszívom a cigit. Bejön velem a lakásba. Leül a kanapéra és csak bámulja a fekete képernyőt maga előtt. Én pedig bezárkózom a szobámba. Túl messzire mentem. Túlságosan megbántottam. Ha bocsánatot is kérnék, a kés ugyanúgy a hátában maradna. Már azon sem lepődnék meg, ha valóban fontolóra venné, hogy itt hagy.



Gyűlölöm a csendet. Gyűlölöm a szótlanságát. Gyűlölöm, hogy bár itthon van, mégis egyedül vagyok a lakásban. Jelenlétével nem tesz hozzá semmit ahhoz, hogy ne érezzem egyedül magam. Olyan, mint egy kiüresedett agyagbábú. Ösztönből eszik és iszik. Üvegesek a szemei. Kerüli a tekintetem, kerüli a jelenlétem, a társaságom. Kerül engem.
Ha eddig úgy éreztem, hogy megfulladok a négy fal között, most elkönyvelhetem magamban, hogy az utolsó mentőövem is elúszott. Muszáj kiszabadulnom innen. Úgy döntök, hogy hosszú sétára indulok. Bár ilyenkor az erkélyen szoktam dohányozni, most a parkban teszek pár kört.
- Ő az. - hallok meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Megfordulok. A tegnapi kölyök, két kigyúrt állat társaságában. - Eszed ágába se jusson elszaladni. - mutat rám vádlón.
- Most jön az a rész, hogy leülünk és egy kávé mellett eltársalgunk a foci VB-ről? - kérdezem szemernyi lelkesedés nélkül.
- Nem. - sziszegi a kölyök. - Most megtanulod, hogy engem nem dobhatsz ki csak úgy! Mi a faszt képzelsz magadról? Ne játssz mindenható istent, amikor csak egy lecsúszott alkoholista seggfej vagy!
- Hálásnak kéne lenned, hogy megmentettelek attól, hogy egy ilyen lecsúszott alkoholista seggfej másodszor is megdugjon. - tárom szét karjaimat.
A két szekrény megindul felém és én tehetetlen értetlenséggel kapom az első öklöt az arcomba. A vér fémes íze szinte azonnal elönti a számat. Nem vagyok olyan hangulatban, sem olyan állapotban, hogy megvédjem magam. Egyszerűen csak fásultan hagyom, hogy üssenek és rúgjanak. Még számolom is. A fejem nyolcat kap, aztán elveszítem az egyensúlyomat. Ez után jönnek a rúgások. A combjaim kapnak hatot, a hátam tízet, a gyomrom és a mellkasom szintén nyolcat. Aztán egy rúgás a fejembe és elsötétül a kép.



Halk pittyegésre térek magamhoz. Fájdalmasan zsibbad mindenem. A nővérke tudatja velem, hogy mi történt velem. Aztán felajánlja, hogy felhívja nekem a rendőrséget és feljelenthetem az elkövetőket, de ezt visszautasítom. Ekkor biztosít róla, hogy értesíti a hozzátartozóimat. Erről is lebeszélem. Ki van zárva, hogy a marhára elfoglalt szüleim kisujjukat is mozdítsák értem. Egyedül arra kérem meg a nővérkét, hogy Sethet értesítse arról, hogy jól vagyok. Megadom neki a telefonszámát.
Vajon be fog jönni? Vagy már össze is pakolt és lelépett? Minek áltatom magam? Látni se akarja a pofámat. Eddig sem voltam a szíve csücske és a tegnapival még mélyebbre ástam magam a szemeiben.
Feszült várakozással telik az idő. Kicserélik az infúziómat. Fájdalomcsillapítót kapok. Némi élelmet is belém imádkoznak. Pedig rohadtul nincs étvágyam. Kavarog a gyomrom. Kavarognak a gondolataim. Azt hiszem Seth ezt hívná karmának.
Ki tudja mennyi idő telik el és ő nem jön. Aztán mikor már beletörődnék, hogy nem is fog eljönni, alakja feltűnik az ajtóban. Kővé válik, szemei rémülten elkerekednek.
- Három törött borda, egy törött kar, felszakadt szemöldök és egy megrepedt orr. - újságolom. - Mintha díjnyertes pankrátor lennék.
De ahelyett, hogy lezseren kezelné a helyzetet és csipkelődve beszólna, ő csak dermedten áll az ajtóban, holt sápadtan. Aztán elindul felém. Szinte repül. És a nyakamba borul. Még mindig nem szól semmit. Csak a forró könnycseppeket érzem vállamon és testének remegését. Elkomorodom, és szabad kezemmel átkarolom a vállát.
- Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. - mondom rekedt hangon.


Seth

Nem érdekel, hogy miért mondta, nem várok magyarázkodást, sem kifogásokat. Tudom, hogy komolyan gondolta, hiszen ő mindig mindent komolyan gondol. Olyan pokoli magabiztos, annyira nagyképű, de egyetlen percig sem gondol bele abba, vajon a másik mit él át az ő hanyagsága miatt. Még, ha csak ártatlan megjegyzésnek is szánta, amit mondott. Honnan, miből gondolja, hogy én mindig, mindent csak elfogadok?
Üres fehérség kong a koponyámban, fejem halkan koccan neki a falnak és én lehunyom a szemeimet. Próbálok az agyamban lüktető zenére koncentrálni, hallom csapódni az ajtót, feljebb tekerem a hangerőt. Nem érzek ingert, hogy elé álljak újra.
Nem érzek sértettséget, sem haragot, egyszerűen elfogadom a dühét, a szavait és a vádjait. Elfogadom, mert mi mást tehetnék? Rendezzek jelenetet? És, ha megtenném, azzal mivel lennénk előrébb? Miért akarja mindenáron elérni, hogy felemeljem rá a hangomat? Azt akarja, hogy én is szavakkal bántsam? Hogy vágjak mindent a fejéhez, ami már évek óta gyülemlik? Attól neki jobb lenne?
Hajamba markolva lépek ki az ajtón, ahhoz képest, mennyire magabiztosan tud elküldeni maga mellől mindenkit a francba, meglepően védtelennek tűnik így, előregörnyedő vállakkal a sötét félhomályban. Rossz így látni őt, szinte süt belőle a negatív energia.
- Sajnálom – szólalok meg, ha már ő játssza a láthatatlant.
- Én is – feleli suttogva.
Mellé lépve döntöm csípőmet a korlátnak. Jobb a béke, még, ha csak felszínes is az egész.
- Elrontottam az estédet.
- Az már el volt rontva, mielőtt megjöttél volna.
Nekem nem úgy tűnt.
Az egyetlen, amit sikeresen levettem, az az, hogy nyalták falták egymást, ha nem rontottam volna rájuk, akkor...elfordulok újra, odabent a villanyt égve hagytuk mind a ketten. Nem szólok rá, mert mérgezi a testét. Nem szólok rá, mert rájöttem, nincs semmi közöm az életéhez. Azt hittem, ismerem, hogy tudok róla mindent, de ez a minden leginkább csak a semmi. Hiába próbálja másfelé fújni a füstöt, úgy tűnik ma este minden ellenem van, még a szél is. Megrándul a szám széle és lehajtom a fejem, aztán belépünk, s ő szobájába, én a kanapéhoz lépek. Ahhoz a kanapéhoz, ahol korábban ők ketten úgy egymásnak estek. Vince és az idegen.



Újabb nap. Újabb alkalom, hogy, ha nem is teljesen, de megpróbáljak valamennyire kikapcsolódni. Meglepően a videojátékok most nem kötnek le, nem látok bennük fantáziát és magamban sem látok életkedvet ahhoz, hogy leüljek és újabb fél napomat a semmivel töltsem el. Vince meglepően búskomor hangulatban ténfereg a lakásban, olyan, mint egy lelkileg üres viaszbábú, vagy mint egy hontalan kísértet. Hiába érdekel, mi minden játszódik benne le, nem kérdezek és nem mondok neki semmit. Hiába a nyugalmam, a béke szeretetem. Mégis csak sikerült megbántania, amin egyenlőre még nem tudok felülkerekedni. Nem olyan könnyű, mint amilyennek mások hiszik. Ez a tüske most jó mélyre ette magát.
A nap további részében sem produkálok semmi látványosat, délután felé indulok el a megbeszélt találkozóhelyre, ahol várnak már rám a többiek. Többen is megjegyezték, hogy alkalomadtán, akár Vincentet is magammal vihetném, talán jó hatással lenne rá a környezetváltozás és az új emberek megismerése, de esélyem sem volt őt magammal hívni, mert korábban lelépet valahová. Nem aggaszt, már megszoktam, hogy szó nélkül szívódik fel, aztán hajnalig szórja a pénzt és vedel. Gyönyörű életcélok.
De amíg az ő pénzéből lakunk az albérletben, nem vethetek a szemére semmit. Könnyűszerrel kidobhatna, hiszen a lakás az övé, nem fizetek bele semmit. Nem is lenne miből, hiszen minden pénzem elmegy a tanulmányaimra, és arra, hogy a konyhát feltöltsem.
- Késtél... - meglepetten kapom fel a fejem, mikor a kávézóba belépve néhány vidáman villanó szempár furakszik a látóterembe. Az asztaluk nincsen messze az ajtótól, pont az ablak mellett választottak helyet.
- Dehogy – vigyorodom el. - Pont időben érkeztem. Már rendeltetek? - kérdem kíváncsian szuggerálva az asztalon álló csészéket meg kistányérokat.
- Rendeltünk neked is, a szokásosat.
- Igazán köszönöm – akasztom fel kabátomat a fogasra és leülök, hogy aztán újra felállva a nadrágzsebemben csörgő mobilomért nyúljak.
- Ki hív ilyenkor?
Anna kérdése váratlanul ér, de nem tudom neki megválaszolni, mert a számot nem ismerem én sem. Egyre több ránc gyülemlik fel a homlokomon, nagyon is rossz előérzettel önt el a mobilomon villogó telefonszám. Kinek lenne oka ilyenkor felhívni engem? Vince? De neki a száma benne van a telefonomba. Kizárt, hogy ő legyen az, és a barátait is kétlem. Nekik sem lenne okuk rá. 
- Igen? - emelem fülemhez a készüléket, s lépek távolabb az asztaltól, hogy a zúgás tompuljon, s halljam az ismeretlen nő hangját. A nevemet kérdi, majd, azt, hogy ismerem-e Vincent Goldwint, aztán igenlő válaszomat átgondolva közli, hogy az említett kórházban van. Konkrétumot nem mondd, csak a címet és az osztályt, ahová bevitték.
Dermedten süllyesztem zsebembe a telefonom, de nem érzek rá késztetést, hogy ennél többet mozduljak. Baleset? Mégis miféle baleset? Nincs kocsija, amivel karambolozhatott volna, és esze is van annyi, hogy ne üttesse magát el az úttesten. Akkor mégis mi a fészkes fene történt vele? Felhívtak, aztán nem közöltek az égadta világon velem semmit. Mert nem tehetik meg. Én vagyok bejelentve legközelebbi hozzátartozójának, mert én élek vele, de még ennek ellenére sem mondanak semmi egyértelműt. Csak annyit, hogy baleset történt, de ne aggódjak, mert életben van. Sokra nem mentem vele.
- Bocsánat, közbejött valami – hadarom magamra kapva a kabátomat.
A kórház nincs innen messze. Mindössze pár sarok. Annyit kibírok két lábon is, időbe telne, míg jön újra a villamos. Akkor már inkább futok. A távolból még érzékelem, hogy Anna is velem tart, lassacskán felveszi velem a tempót, de nem kérdez semmit. Pont lefoglalja a légzés, nincs ehhez hozzászokva, asztmás, és hamar kifullad. Ujjaimat gyűrögetve lassítok le én is, hogy be tudjam őt várni. Nem hagyhatom magára, ha már egyszer vette a fáradtságot, és velem jött. Hálás vagyok érte.
- Vi-vincent? - nyögi felköhögve. Bólintok. - Egek, mit tett már megint? - sápad el.
Megvonom a vállam, mert mégis mit mondhatnék erre neki? Ugyanazt, amit nyilvánvalóan már sejthet ő is, mert a kórház előttünk magasodik a maga komor módján. Ősrégi épület, de évente próbálják itt-ott felújítani, törekednek az emberek arra, hogy tartani tudjanak egy adott színvonalat, még akkor is, ha az épület maga legbelül meglehetősen siralmas. Főleg azok az osztályok, ahol krónikusan fekvő betegek vannak. Hajamba túrva lépek be a fotocellás ajtón, hallom a halk sziszegést, ahogy nyílik, majd zárul, aztán balra fordulva újabb ajtó. Ez tömörebb, nehezebben nyílik, de legalább látszik rajta, hogy az épület ezen része újításon esett át. A nővérpultnál négyen is üldögélnek, belefeledkeznek a semmittevésbe. Még csak meg sem erőltetik magukat, de legalább készségesen útbaigazítanak, melyik kórteremhez menjek. A tízes. Ott vannak elfektetve a traumások.
Benyitok az ajtón, de a látványra, ami fogad, még a vártak ellenére sem számítottam. Borzasztóan feldagadt az arca itt-ott, kék monoklit kapott, a szemöldöke felrepedt, a jobb karja gipszben és az ujjai is meghorzsolódtak.
- Három törött borda, egy törött kar, felszakadt szemöldök és egy megrepedt orr – jelenti ki szokásos nemtörődömséggel. - Mintha díjnyertes pankrátor lennék.
Ellököm magamat az ajtótól és hozzá sietek, kábultan, néma könnyekkel szorítom magamhoz, vigyázva, hogy több fájdalmat ne okozzak neki. Az egész hihetetlennek tűnik. Vince teste szorosan hozzám simul. Érezhetem az illatát, érinthetem a nyakán feszülő bársonyos bőrt és a haja lágyságát.
- Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik.
- Legalább most ne hazudnál – sóhajtom elhúzódva, fáradtan viszonzom mosolyát és elsimogatom homlokából a sápadt tincseket.
Ugyanolyan fehér most ő is, nincs kontraszt, ami hidat emelhetne közte és a fehérbe burkolt ágy között. Szinte beleveszik a paplanba, egyedüli színfolt csak a szemei és az arcán húzódó zúzódások. Nem merem megkérdezni, ki tette. Hogy mi történt vele tulajdonképpen. Nem mondaná el úgysem. Hiába nyúznám, győzködném, zsarolnám. Zsarolnám? Mégis mivel tudnám én megzsarolni pont őt? Hogy majd nem jövök be meglátogatni? Nevetséges, eljövök, míg őt is bent tartják, márpedig az sem most lesz, hogy kiengedik. Anna pedig odakint vár, mert megkértem rá, hogy ne jöjjön velem ide be. Nem akartam kísérőt, ahogyan azt sem, hogy Vince újra maga köré emelje a védőbástyáit. Én ismerem őt. Tudom, milyen. És azt is tudom, hogy újra megjátszaná magát, ha az egyik barátommal kellene szembesülnie. Körülnézek a kórterembe, kétágyas szoba, amiben ő van egyedül. Magamhoz húzom az egyik széket és leülök rá. Puhán érintem az arcát, hüvelykemmel a homlokát simítom, aztán a szemöldöke mentén a kötést. Arcán halvány grimasz kísértete fut át, elkapom onnan a kezem.
- Csak nem pályát tévesztettél? - vonja fel egyik szemöldökét.
Felnevetek.
- Miért tettem volna? - vonom kezeimet az ölembe.
- Az előbb olyan nagy szakérelemmel vizsgáltad az arcomat – von vállat, aztán újabb grimasz és fájdalmasan felszisszen.
- Mi történt veled, Vince? - kérdem csendesen.
Nem beszéltem róla a nővérekkel, nem is mondtak volna semmit, de az orvossal sem találkoztam. Tőle sem kérdezhettem meg, gyanítom nem is tudott volna mit mondani nekem. Azt, ami számít, már Vincent tudatta velem. De ezzel nem lettem közelebb a megoldáshoz. Szemeit lesütve sóhajt fel.
- Hagyjalak magadra? - suttogom az órámra pillantva.
Nincs idebent neki semmi. Se étel, se üdítő, amivel a szomját olthatná. Olyan, mint egy hontalan, akit muszájból hoztak be ide. Látszik, hogy nem alszik. S bár a szemeit lehunyta, felületesen lélegzik. Törött bordák. Poklian fájhat neki minden, de legalább itt van velem.
- Ha faggatni akarsz, igen – leheli szabad kezét az oldalához szorítva.
Felsóhajtok.
Újra itt tartunk? Most komolyan?
Hajába túrva borzolom össze a már amúgy is szétkuszált tincseket, s közben óvatosan felmérem, a koponyáján sérült-e valahol, bár nem érzem és ezt amúgy is kivizsgálták már biztosan. Szükségtelen aggódnom. Itt már jó kezekben lesz.
- Tudod...- arcára simítva tanulmányozom sötét monokliját, hunyorog, ez ennél csak csúnyább lesz. Főleg holnap. Mindig a második nap a legrosszabb. - Aggódtam érted.
- Te kiért nem aggódsz?
Gúnyos kötekedés, de velem szemben hasztalan ez a modor.
- Seth – ijedten rándulok össze Anna hangjára, teljesen megfeledkeztem róla. - Lassan ideje mennünk. Vége a látogatási időnek.
- Megyek – mosolygok rá, a lány arca eltűnik az ajtó mögött és én visszafordulok az ágyban fekvő, duzzogó fiúhoz. Ajkait makacsul összeszorítja, annak ellenére is, hogy biztosra veszem, fáj neki. Kitartóan elkerüli a tekintetem, s nem néz a szemeimbe, mintha hirtelen én lennék az, akit mindenképpen meg kell vetnie.
- Vince, Anna csak elkísért – túrok a hajamba zavartan. - Nem azért hoztam magammal, hogy rosszul érezd magad miatta. Nem fog rajtad lovagolni, ha ettől tartasz, ő...igazán kedves lány, nem fogja kihasználni azt, hogy így látott téged.
- Nézd. Fáradt vagyok, szóval ha...
- Legyen – emelem fel a kezeimet védekezően. - Most megyek, majd holnap benézek hozzád – élesen villanó szemein elmosolyodom. - Egyedül jövök, és most pihenj, bogaram – hajolok hozzá, hogy egy csókot nyomjak a homlokára.
Zavart arcán vigyorogva felnevetek. Jó tudni, hogy még a jó öreg Vincentet is meglehet olykor-olykor lepni.


Vincent

- Legalább most ne hazudnál. - sóhajt fel egy fáradt mosollyal.
Eltűri a hajamat az arcomból. Úgy néz rám, mintha a koporsóm mellett állna. Arcára valami halvány, nosztalgikus árnyékot fest szomorúsága. Olyan, mint aki már most temetne, mintha nem hinné el, hogy nem fogok belehalni.
Körülnéz a teremben. Melankóliája cseppet sem hagy alább. Magához húz egy széket és leül rá. Arcán az árnyékok egyre sötétebbek, egyre gondterheltebbnek látszik. Most úgy néz ki, mint aki húsz évet öregedett hirtelen. Az ismerős vonások között nem ismerem fel azt a fiatal srácot, akivel együtt élek, akit mindig bántok, aki mindig megbocsájt, és aki mindig gondoskodik rólam. Miattam lett ilyen. Fásult és beletörődő. Belefáradt abba, hogy minden napját tönkreteszem. Biztosan elege van már az állandó idegeskedésből.
Végigsimít homlokomon. Búsan vizslatja arcomon a sebeket. Ujjával a kötést érinti szemöldökömön. Teljesen belefeledkezik. Megmagyarázhatatlan melegséggel tölt el minden érintése. Mégis arcától összeszorul a torkom és kiszárad a szám. Miért nem tudtam csak egyszerűen elfutni? Simán lehagytam volna őket. És hazaérve egy kávé mellett elmeséltem volna neki, ő pedig csak rosszallóan megcsóválná a fejét, és megjósolná, hogy egyszer kórházban fogok kikötni.
- Csak nem pályát tévesztettél?
Halkan felnevet és elhúzza kezét.
- Miért tettem volna?
- Az előbb olyan nagy szakértelemmel vizsgáltad az arcom. - vonok vállat, amit azonnal meg is bánok, mert bordáimba égető fájdalom nyilall.
- Mi történt veled Vince?
Tudtam, hogy meg fogja kérdezni. Ő pedig tudta, hogy nem kap rá választ. El szeretném neki mondani. De akkor csak magát okolná érte. Biztos vagyok benne, hogy ő érezné bűnösnek magát. Ezért nem mondhatom el neki. Meg akarom védeni őt attól, hogy magát ostorozza.
- Hagyjalak magadra? - kérdezi csendesen.
Lehunyom szemeimet, mert a fájdalom elviselhetetlen. Mintha izzó vassal égetnék az oldalam. Mély lélegzeteket veszek, hogy ne kavarogjon a gyomrom. Érzem, ahogy az arcomból kifut a vér.
- Ha faggatni akarsz, igen. - felelem, ép kezemet oldalamhoz szorítva. Így sem jobb.
Gondterhelten sóhajt fel, majd hajamba túr. Végigsimít arcomon.
- Tudod... Aggódtam érted.
- Te kiért nem aggódsz? - kérdezem, s hangom megint olyan élt vesz fel, amiért már annyiszor elátkoztam magam.
- Seth. - dugja be a fejét az ajtón egy lány. Minden eddigi önsajnálatom elszáll. Miért is hittem, hogy egyedül érkezett? - Lassan ideje mennünk. Vége a látogatási időnek.
- Megyek. - rámosolyog.
Tényleg magával kellett hoznia őt is? Ez lenne a reváns? Bosszú, amiért tegnap belegázoltam a lelkébe? Összeszorítom ajkaimat, mert ha nem tenném, csak még jobban összetörném azokkal a szavakkal, amik itt vannak a torkomban. Nem akarom, hogy elmenjen, főleg nem azzal a lánnyal.
- Vince, Anna csak elkísért. - néz rám hajába túrva. - Nem azért hoztam magammal, hogy rosszul érezd magad miatta. Nem fog rajtad lovagolni, ha ettől tartasz, ő... igazán kedves lány, nem fogja kihasználni azt, hogy így látott téged.
Ha tudná, hogy nem azzal forgatta meg a tőrt a szívemben, hogy idehozta a lányt, hanem azokkal a szavakkal, amiket most mondott, vajon mit tenne? Pár nap itt a kórházban, és mire kiengednek, egy turbékoló gerlepárral kell majd szembesülnöm minden nap. Örülnöm kéne neki, Seth megérdemli, hogy boldog legyen. De mellettem kéne boldognak lennie. Nekem kéne őt boldoggá tennem. És most mégis olyan könnyen elragadja tőlem a gyengébbik nem.
- Nézd. - szólalok meg. - Fáradt vagyok, szóval ha...
- Legyen. - törődik bele. - Most megyek, holnap benézek hozzád. - szemeim összeszűkülnek, ő pedig elmosolyodik. - Egyedül jövök, és most pihenj, bogaram. - hajol le hozzám és csókot nyom a homlokomra. Aztán vigyorogva indul el az ajtó felé, ami hang nélkül csukódik mögötte.
Hová lettek azok a kölykök, akik távol a világ minden gondjától, önfeledten szórakoznak? Hová lettek azok az idők, amikor nyíltan mertünk beszélni arról, ami bánt? A felnőtté válás nem szól másról, csak arról, hogy a mindig optimista, derűlátó kölykökből az évek során zárkózott és besavanyodott fiatalemberek lesznek. Akik már nem mernek elmondani olyan fontos dolgokat, amiket régen szemrebbenés nélkül el mertek mondani a hozzájuk közel állóknak. És itt vagyunk a küszöbén annak az időnek, amikor már nem vagyunk gyerekek, de még teljes értékű felnőttek sem. Frusztráltak vagyunk, mert nem tudjuk, hogyan viselkedjünk. Nem tudjuk mit mondhatunk ki hangosan és mit nem. Nem tudjuk, kiben bízhatunk. Zavartak vagyunk és dühösek, mert senki nem készített fel arra a pokolra, amit a kamaszkor után kell átélnünk; és senki nem segít. Mindenki a maga problémáival van elfoglalva. Átgázolunk egymáson, közben magunkat is megsebezve. Mind ezt miért? Hogy megtaláljuk a helyünket a világban? És, ha nincs helyünk sehol? A végén annyira befordulunk, hogy már segítséget sem merünk kérni; beletörődünk abba, hogy úgysem segít senki.



Nem alszom sokat. Fáj, zsibbad, és lüktet mindenem. Fáradt vagyok, az ágy is kényelmetlen. Reggel a nővérkék ki-be járkálnak. Egy orvos is bejön megnézni, mi van velem. Egyik se szól hozzám a kelleténél többet. Aztán egy nővérke siet be, lesajnálóan néz rám, majd közli, hogy látogatóm van.
Ideje volt már. Bár még korán van, Seth képes rá, hogy hajnalok hajnalán felkeljen és eljöjjön. De az alak, aki belép az ajtón nem Seth. Ingerülten horkantok fel és tüntetőleg kezdem bámulni a fát az ablak előtt.
- Szia. - köszön zavartan, de hamar megtalálja a hangját. - Nem ismerjük egymást. Anna vagyok. - mutatkozik be.
- Pont leszarom, hogy ki vagy. - morgom az orrom alatt.
- Szeretnék tőled kérdezni valamit. - ül le a székre, amin tegnap Seth ücsörgött. - Miért csinálod ezt? Miért nem hagyod, hogy éljen egy kicsit? Seth nem az anyád, hogy gondoskodjon rólad. Tanulj meg a saját lábadon megélni. - egyre jobban belelovalja magát. - Miért kell folyton belekeverned mindenbe? Nem ezt érdemli tőled! Ha nem lennél ennyire önző, akkor látnád, hogy mennyire...
- Ha azért jöttél ide, hogy kioktass a saját életemről, akkor sürgősen fogd be a pici szádat és takarodj innen. - nézek szemeibe és neki a torkán akad a szó. - Mondd csak, mióta ismered őt egyáltalán? Ismered annyira jól, mint én? Tudod egyáltalán, mik a szokásai, a hóbortjai? Hogy melyik nap, milyen zoknit vesz fel? Hogy melyik hónapban milyen füstölőt éget a lakásban? Hogy hány cukorral issza a kávét? - bombázom a kérdésekkel teljesen összefüggéstelenül. - ÉN élek együtt vele, NÁLAM lakik. Amíg ő úgy dönt, hogy veszi a fáradtságot arra, hogy velem foglalkozzon, addig ne merészelj betolakodni az életünkbe és megmondani nekem, hogy hogyan kéne élnem. Kurvára nem tartozik rád semmi. Ne csinálj úgy, mint egy jó szamaritánus! - a tegnap felgyülemlett düh a lány irányában, most egyszerre zúdul a nyakába, de ő csak összeszorított ajkakkal tűri és hallgat. - Majd, ha Seth téged választ, ahelyett, hogy engem támogasson, akkor ugathatsz. De addig tűnj el a szemem elől a picsába, és imádkozz azért, hogy ne találkozzunk többet, mert tönkre fogom tenni az életed.
Csend borul a kórteremre. Lehunyt szemekkel lélegzik mélyeket. Talán, hogy ne sírja el magát. Tudom, hogy túlságosan bunkó voltam, de jó, ha tudja, hogy nem fogom olyan könnyen átengedni neki a jogot, hogy Seth-tel legyen.
- Szereted őt, igaz? - kérdezi szemeimbe nézve, színtelen hangon. - Romantikus értelemben. - teszi hozzá.
- Ha szeretem is, neked ahhoz semmi közöd. - fordítom fejemet ismét az ablak felé.
- Értem. - kel fel a székről és az ajtóhoz lép. - Nem jövök be többet. - és elmegy.



Talán húsz perc telik el, és megérkezik. Nem tudom, hogy a lány felvette-e vele a kapcsolatot és elmondta neki, hogy mekkora tahó vagyok, vagy sem. A verőfényes napsütést szuggerálom. Köszön, és a reklámszatyrokat zörgetve, nekiáll pakolni.
- Hogy aludtál? - érdeklődik.
- A hely nem épp egy Hilton. - válaszolom.
- Borzalmasan nézel ki. - ül le az ágy mellé.
- Ugyan kérlek. - legyintek vigyorogva. - Címlap sztár is lehetnék.
- A rendőrségi magazin „Hogy éljük túl az úthengert?” rovatában? - kérdezi keserűen.
- Derűlátó vagy, mint mindig. - bólintok. - Ezt a fene nagy optimizmusodat szeretem benned a legjobban.
- Nem fogod elmondani, hogy mi történt, igaz? - kérdez lehajtott fejjel. - Vince én segíteni szeretnék, de ha nem hagyod...
Megfogom vállát, ezzel félbeszakítva mondandóját.
- Egy harmadik fél rám uszított két kigyúrt ölebet. - szemei elkerekednek, talán attól, hogy beszélek, vagy talán attól, amit mondok. - Ne aggódj, az első ütést még védtem az arcommal. - mosolyodom el.
- Édes istenem. - temeti tenyerébe arcát. - Ugye nem kerültél semmilyen sötét ügyletbe? Nem tartozol senkinek pénzzel? Nem...
- Seth. - vágok közbe és ő rám néz. - Legyen elég annyi, hogy nem tetszett nekik a képem. - mondom komoran. - Semmi olyasmibe nem keveredtem, amire gondolsz. De az indokukat hadd tartsam meg magamnak.
- Tehetek mást egyáltalán? - kérdezi egy fájdalmas fintorral.
- Sajnálom, hogy tönkretettem a randidat. - fordítom el a fejem, aztán megrázom. - Nem, igazából nem sajnálom.
- Vince...
- Agyrázkódás. - nézek vissza rá. - Azért beszélek hülyeségeket.
- Hoztam neked ezt-azt. - lép túl a dolgon és elkezdi sorolni, és mutogatni, hogy mit hová tett. Arca olyan halálosan komoly, mintha épp egy előadást tartana, amitől a Nobel díja függene. Közben mindig megbizonyosodik róla, hogy fel is fogtam-e mit mond.
- Hamburgert nem hoztál. - konstatálom csalódottan, mikor végez.
- Ilyen állapotban, nem hiszem, hogy pont hamburgert kéne enned.
- Seth, a gyomromnak semmi baja. És már rohadtul éhes vagyok, mert azokat a szar pépes hányadékokat nem lehet megenni. - bökök fejemmel a tányéron lévő szörnyeteg felé, ami bármelyik pillanatban elmászhat. - Rendeljünk pizzát és együk meg. - vetem fel vigyorogva.
- Olyan gyerekes tudsz lenni néha. - túr bele a hajamba.
- Te meg olyan anyáskodó. - vágok vissza. - Apropó, hol marad a puszi anyu? - kérdezem vigyorogva. - Tegnap is kaptam. - dugom ki a nyelvem, és ő mélységesen megdöbben. Szórakoztató az arckifejezése, ezért felnevetek, de ez fájdalmasnak bizonyul, ezért egy grimasz kíséretében abba is hagyom. - Ne akard, hogy nevessek, mert fáj. - nyögöm összeráncolt szemöldökkel.


Seth

Unalmas nap, és én mégis türelmetlenül várom a végét.
Az egyetemi előadások míg máskor lekötik minden figyelmem, most minduntalan arra sarkalnak, hogy ellógjam a következőt, az azutánit, aztán a még azutánit is. Vicces azért, hogy egyetlen esemény mennyire megtudja változtatni az embert. Hosszú életem során eddig még egyszer sem vetemedtem arra, hogy ellógjam az óráimat. Most sem tenném, ha nem lenne élet-halál kérdése. Egyébként nem, mintha az lenne, de nekem fontos.
A listát még otthon összeírtam, semmi eget rengető, de van pár holmi, amit nem árt, ha beviszek Vincentnek a kórházba. Pohár, műanyagtányér, evőeszköz, aztán egyéb tisztálkodási holmik is. A tusfürdőjében már alig volt, így abból is szereztem be neki újat. Nem olyat, amilyet mindig használ, mert azt nem találtam, így kénytelen lesz megelégedni azzal, amit én választottam neki. Jobbat nem tehet. Elfogad és tűr, vagy hisztizni kezd, ami meg egyébként sem jellemző rá. Pizsamánál őszintén nem tudtam eldönteni, mit pakoljak neki. Feltúrtam az ágyát, aztán a szekrényeit, de semmi használhatóra nem akadtam, így kap egy melegítőnadrágot és egy pólót. Jobb ötletem nekem sincs, az pedig ki van zárva, hogy bevásároljak neki még ebből is.
Lábaimon dobolva meredek a kijelzőre, nincs messze tőlem a telefonom, de annyi lélek már nincs bennem, hogy sms-t írjak Vincentnek. Tudja úgyis, hogy menni fogok majd. Szükségtelen erről újra ás újra tájékoztatnom őt.
Mire a nap végére érek, már kellemesen tompult minden agysejtem, de azt azért csak sikerült az emlékezetemben tartogatni, hogy még a boltba sem ártana beugrani. Az egy dolog, ha viszek neki mindenféle holmit otthonról, de úgy értelmetlen lenne az egész, ha az üdítőt kifelejteném. Az is szükséges. A folyadékpótlás. Az infúzióval nem lesz megoldva a szájszárazsága.
Nem néz rám, mikor belépek a kórterem ajtaján, és azután sem fordul felém, hogy a szatyrokból kipakoltam. Még mindig a tegnapin duzzog? Kizárt. Ennyire csökönyös azért még ő sincsen.
- Hogy aludtál? - kérdem.
- A hely nem épp egy Hilton.
Vetek rá egy pillantást, az arcán a zúzódások meglehetősen egyedi színárnyalatot öltöttek magukra.
- Borzalmasan nézel ki – ülök le az ágya mellé.
- Ugyan kérlek – legyint vigyorogva. - Címlapsztár is lehetnék.
- A rendőrségi magazin „Hogy éljük túl az úthengert?” rovatában?
- Derűlátó vagy, mint mindig – bólint. - Ezt a fene nagy optimizmusodat szeretem benned a legjobban.
- Nem fogod elmondani, hogy mi történt, igaz? - hajtom le a fejem. - Vince, én segíteni szeretnék, de ha nem hagyod...
Vállamat érintve vonja el a figyelmem.
- Egy harmadik fél rám uszított két kigyúrt ölebet. Ne aggódj, az első ütést még védtem az arcommal – mosolyog töretlenül.
- Édes istenem – temetem tenyereimbe az arcom. - Ugye nem kerültél semmilyen sötét ügyletbe? Nem tartozol senkinek pénzzel? Nem...
- Seth – vág a szavamba türelmetlenül. - Legyen elég annyi, hogy nem tetszett nekik a képem. Semmi olyasmibe nem keveredtem, amire gondolsz. De az indokukat hadd tartsam meg magamnak.
- Tehetek mást egyáltalán? - fintorodom el.
Úgyis az lesz, amit ő akar. Hiába faggatnám, annyit érnék vele el, hogy egyre jobban magába zárkózna.
- Sajnálom, hogy tönkretettem a randidat – fordul el, mintha ő annyira tehetne arról, hogy minden eleve bénán kezdődött el; Valerie késése, a szüntelen csacsogása. Értelmetlen volt az egész. Vincent a fejét rázza, noha gyanítom még ő magam sem tudja igazán, hogy miért. - Nem, igazából nem sajnálom.
- Vince...
- Agyrázkódás – magyarázza felém fordulva. - Azért beszélek hülyeségeket.
Talán tényleg igaza van. Kapott jó pár ütést a fejére, meg is látszanak a nyomai és így az agyrázkódás gyanúja sincs kizárva. De biztosan megvizsgálták arra is. Általában elvégzik a szokásos rutinköröket, ebben biztos vagyok.
- Hoztam neked ezt-azt – váltok témát én, ha neki már nem igazán megy.
Látom, hogy figyel rám, rám szegezi a szemeit, de a tekintetében nincs szemernyi fény sem. Üresen mered maga elé, de, ha nem jegyzi meg, mit hol keressen, nem is fogja megtalálni. Időnként visszakérdezek, halkan válaszolgat, aztán újra elréved a távolba. Szemei alatt sötét árkok mélyednek, fáradt lehet.
- Hamburgert nem hoztál – jegyzi meg rezignáltan.
- Ilyen állapotban nem hiszem, hogy pont hamburgert kéne enned.
- Seth, a gyomromnak semmi baja. És már rohadtul éhes vagyok, mert azokat a szar pépes hányadékokat nem lehet megenni – bök a reggelijére, vagy ebédjére. Gőzöm sincs, az ott mi. - Rendeljünk pizzát és együk meg – javasolja egy vigyorral.
- Olyan gyerekes tudsz lenni néha – simítok ujjaimmal a hajába.
- Te meg olyan anyáskodó – replikázik vissza. - Apropó, hol marad a puszi, anyu? - vigyorog már megint, vagy még mindig. - Tegnap is kaptam – ölti ki rám a nyelvét, megdöbbenek rajta. Még a történtek ellenére is felszabadultabb, mint én. Ugyanolyan hanyag, laza és eleven. Felnevet, ám a fájdalom még, ha minimálisan is, de lelohasztja a jókedvét. - Ne akard, hogy nevessek, mert fáj – nyöszörgi szemöldökeit ráncolva.
- Maradj nyugton – szólok rá összevont szemöldökkel.
Megérintem az állát, rákényszerítem, hogy a szemembe nézzen. Ujjaimat végighúzom újra azokon a halvány tincseken, kisimítom hajából a beleszáradt vért, s a belegabalyodott levéltörmelékeket. Eltöprengve tanulmányozom békés, kisimult arcát. Lehunyt szemekkel, s mosolytalan arccal, sokkal távolibbnak tűnik. Elérhetetlennek. Lehajolva nyitom ki a szekrényét, ahová korábban a sampont tettem neki be, aztán a törülközőjét is elveszem az ágytámláról. Vince zavartan, és őszinte gyanakvással figyeli minden mozdulatomat, és ösztönösen kezd el tiltakozni, mikor sokatmondóan a fürdőszoba ajtaja felé intek a fejemmel. A nővéreknek nem fogja hagyni, hogy segítsenek neki, mert idegenek számára. Ha rajta múlna, akkor addig kerülné a vizet, míg ki nem kecmereg a kórházból. A szülei nem fognak bejönni látogatóba, ha akartak volna már rég megtették volna. De nem adott életjelet egyikük sem. Még csak üzenetet sem küldtek, hogy megkérdezzék minden rendben van-e.
- Óvatosan – szólok rá, átkarolom, tenyeremet a lapockájára simítva segítek neki talpra állni, de még a jelenlétem ellenére is fájdalmas, torz grimaszba borul az arca. Felsóhajtok, de innen már nem hagyom őt visszatáncolni. - Várj meg itt. Sietek – mondom, aztán zacskót kérek a nővérektől vagy bármit, amit a gipszes kezére húzhatnánk rá.
- Máris rossz. Ha ezt látná valaki, nagy szarban lennél – sziszegi megtámaszkodva az ágykeretben, mikor belépek a szobába újra. - Magadra hagytad a beteget – világosít fel tárgyilagosan.
- Régésznek tanulok. Mégis mit vártál tőlem?
Segítőkészen nyitom neki az ajtót, és nyújtom felé a kezem, aztán az ottani kis széket is közelebb húzom. Rosszallóan figyel, bebugyolált gipszes kezét a mellkasához szorítja, vigyorogva csóválom a fejem, és előbb az ép kezét, aztán a sérültet bújtatom ki az ingből. Egyszerű csíkos, meg kék. Annyira tipikus, hogy az már fáj.
- Te most vetkőztetsz?
- Ne kötekedj. Viseld el, volt időd bőven hozzászokni a jelenlétemhez. A kezed el van törve, nem érheti víz a gipszedet, úgyhogy segítek neked – magyarázom rezzenéstelenül. - De a nadrág az maradhat, megpróbálok odafigyelni rá, hogy ne legyen vizes az is. Ülj le – szólítom fel türelmesen.
Nem engedelmeskedik azonnal, elbogarászik még a gipszét fedő fóliával, és csak nagyon lassan szánja rá magát arra, hogy végül megtegye, amire kértem. Papucsba bújtatott lábát a szék alá húzza, míg én a vizet állítom be, ő sorjában megosztja észrevételeit a kórház állapotával kapcsolatban, és az itt dolgozókról is szép históriákat mesél. Nevetséges, hogy alig van bent egy napja, és már most tudja, melyik orvos kivel kavar. Mintha ezt le lehetne olvasni akárkiről.
- Hajtsd hátra a fejed – kérem sampont nyomva a kezembe.
Lehunyt szemekkel hajtja hátra a fejét, ujjaimat végigsimítom nyakának ívén, aztán vizes kezemmel a hajába túrok és eloszlatom benne a sampont, kellemes frissítő illata van. Biztos vagyok benne, hogy Vincent is jobban érzi majd magát, ha legalább a hajából sikerül kimosni azt a sok vackot, ami belekerült.
- Fodrásznak is elmehettél volna akár – sóhajtja.
- Persze... - nevetek fel röviden. - Most már hízelegsz, mi? - állánál érintve hajtom még hátrább a fejét, hogy a habos vizet is le tudjam mosni anélkül, hogy a szemeibe kerülne.
- Ez abszolút őszinte vélemény volt tőlem – húzza fel az orrát egy apró fintorba.
- Köszönöm, de add fel. Régész leszek, ha tetszik ez neked, ha nem.
- Ha neked jó az, hogy naphosszat homokozhatsz. Bánom is én, mi leszel.
- Tartok tőle, nem egyezik az ismeretünk a régészetről – húzom el a számat. - Nem csak annyiból áll, hogy a földben ások meg kotorászok. Ez annál komolyabb...


Vincent

- Maradj nyugton. - szól rám.
Állam alá nyúl, így kényszerít rá, hogy szemeibe nézzek. Megint a hajammal babrál és én szó nélkül, lehunyt szemekkel tűröm. De ez sem tart sokáig. Matatni kezd a szekrényben és nekem már előre balsejtelmem támad szándékaitól. Sampon és törölköző... Nem, köszönöm, én jól megvagyok nélkülük. Majd, ha megy minden egyedül is, megoldom. Nyomatékosan bök fejével a fürdő ajtaja felé, én viszont megrázom fejem. Nem kell segítenie. Még én is undorodnék attól, hogy kimossam azt a sok mocskot a hajamból.
Hozzám lép és igyekszik felsegíteni.
- Óvatosan. - mondja koncentrálva, lapockámra simítva tenyerét. Minden mozdulat fáj, és ezt nem tudom kellőképpen elpalástolni semmivel. Ő pedig csak felsóhajt. - Várj meg itt. Sietek.
Magamra hagy, hogy remegő lábakkal fél kézzel kapaszkodjak az ágyba, nehogy összeessek. Rohadtul fáj. Nem csak a sok csont törés. Nem csak a számtalan zúzódás. Hanem az is, hogy már megint neki kell bajlódnia velem.
Egy zacskóval tér vissza.
- Máris rossz. Ha ezt látná valaki, nagy szarban lennél. - közlöm vele összeszorított fogakkal. - Magára hagytad a beteget.
- Régésznek tanulok. Mégis mit vártál tőlem? - kérdezi.
Eltámogat a fürdő ajtajáig, majd kinyitva azt, előre lép, és kezét nyújtva jelzi, nem úszom meg. A bent lévő széket közelebb húzza a zuhanytálcához. A zacskó zörög a kezemen, ahogy mellkasomhoz szorítom. Seth pedig minden kislányos zavar nélkül kezdi kigombolni az ingemet. Nézem, ahogy hosszú ujjaival kibújtatja a gombokat a gomblyukból. Nézem arcát, melyen még mindig erős koncentrálás tükröződik. Aztán lesegíti rólam a kórházi pizsama felső részét. Ki tudja, hány emberen volt már ez is? Hányan izzadtak már bele, vagy hányan haltak meg benne.
- Te most vetkőztetsz? - kérdezem, cseppet sem tiltakozva. Más szituációban jobban örülnék ennek a ténynek.
- Ne kötekedj. Viseld el, volt időd bőven hozzászokni a jelenlétemhez. A kezed el van törve, nem érheti víz a gipszedet, úgyhogy segítek neked. De a nadrág az maradhat, megpróbálok odafigyelni rá, hogy ne legen vizes az is. - kár, igazán nagy lelkesedéssel néztem volna végig, ahogy a nadrágomat is lesegíti. - Ülj le.
Tényleg komolyan gondolja, hogy segíteni akar. Megoldom én egyedül is. De úgy látszik, ezt a vitát nem lenne esélyem megnyerni. Csak annyit tehetek, hogy leülök a székre. Míg ő a vízzel játszik, én elújságolom neki, hogy ez a kórház is olyan, mint a Grace Klinika. A linóleum mentén minden hír gyorsan terjed. A nővérkék pont leszarják, ha egy beteg előtt kotyognak ki pár szaftos pletykát.
- Hajtsd hátra a fejed. - kéri és én megteszem.
Lehunyom szemeim, és figyelmemet nem kerül el az, ahogy nyakamon simít végig, mielőtt beletúrna tincseimbe. Jól esik, ahogy gyengéden masszírozza fejbőrömet. Egészen relaxáló. Egész nap el bírnám viselni. Kizárólag csak azért, mert Seth zongorista ujjai babrálnak rajtam.
- Fodrásznak is elmehettél volna. - sóhajtom jólesően.
- Persze... - nevet fel. - Most már hízelegsz, mi? - állam alá nyújtva hajtja hátrébb a fejem.
- Ez abszolút őszinte vélemény volt tőlem. - fintorodom el.
- Köszönöm, de add fel. Régész leszek, ha tetszik ez neked, ha nem.
- Ha neked jó az, hogy naphosszat homokozhatsz. Bánom is én, mi leszel.
- Tartok tőle, nem egyezik az ismeretünk a régészetről. - veszi fel oktató hangnemét. - Nem csak annyiból áll, hogy a földben ások, meg kotorászok. Ez annál komolyabb...
- Persze, hogy az. - mosolyodom el még mindig lehunyt szemekkel. - Minden, ami körülvesz téged felelősségteljes és komoly. És én vagyok köztük a kakukktojás.
- Vince, ne most. - szól rám. - Nem akarok veszekedni, ne provokáld ki.
- Sajnálom. - suttogom halkan.
Felsóhajtok. Elzárja a vizet és a törölközővel finoman szárazra törli a hajam. Elfordul tőlem, de én elkapom a csuklóját, ezzel kényszerítve rá, hogy újból felém forduljon. Mondanom kéne valamit, akármit, csak beszéljünk még. Mégsem jön ki hang a torkomon, ezért becsukom a számat és nyelek egyet. Legszívesebben magamhoz húznám. Legszívesebben most úgy csókolnám, ahogy azon az estén tettem. De nem merem. Ezért csak bambán bámulok rá, és szorongatom a csuklóját.
- Vince?
Megrázom a fejem és elengedem a kezét, ő pedig csendesen visszatér ahhoz, amit elkezdett, mielőtt megzavartam volna. Nem kérdez semmit. Megint csak beletörődik mindenbe. De most nem bánom.
- Ugye nem azt a szart akarod rám visszaadni? - kérdezem szemöldök ráncolva, mikor kezébe veszi az inget.
- Hoztam neked ruhát. - közli.
- Akkor leveheted a nadrágom. - vigyorodom el, mire ő csak egy fájdalmas grimaszt produkál.
- Annyira hülye vagy. - sóhajtja.
- Tudom. - bólintok komoran. - Azért a pólót rám segíthetnéd. - kérem meg, mikor kiérünk a fürdőből.
Elkerülhetetlen, hogy érintse a bőrömet, ahogy rám adja a pólóm, amit magával hozott. Itt-ott végigszánt ujjaival az oldalamon, mellkasomon. Kellemes melegség önt el. De túl hamar végez. És kezembe nyomja a nadrágot. Lecserélem azt is, de észreveszem, hogy Seth közben másfelé néz. Mintha zavarná. Pedig van rajtam alsónadrág.
Ez után segít visszafeküdnöm az ágyra, és még be is takar. Sikerül belém erőltetnie pár szem kekszet. Tölt egy pohár gyümölcslevet és kezembe adja a poharat.
- De jól esne most egy cigi. - dőlök hátra a párnán, miután kiittam a poharat. - Hé, Seth... - mosolygok rá ártatlanul.
- Nem. - jelenti ki ellentmondást nem tűrve.
- De miért? - nyögöm megrendülve.
- Nem tesz jót az egészségednek. Főleg nem ilyen állapotban. És egyébként sem dohányozhatsz idebent.
- Ne mááár...
- Kibírod. - pillant rám laposan.
- És a pizzával mi lesz? - szegem fel államat. - Hmm?
- Holnap hozok neked valami ehetőt. - simít végig arcomon.
- Ha nem hamburger, pizza vagy a te főztöd, nem kell. - rázom meg a fejem. - És hozhatnál egy doboz sört is.
- Nem hozok.
- Ó, gyerünk már! A sör jót tesz a vesének! - próbálok a lelkére beszélni.
- Amennyi sört már eddig is megittál életed során, nem hiszem, hogy valaha is probléma lenne a veséiddel. - húzza el a száját.
- Elnézést. - dugja be a fejét az ajtón egy nővérke. - A látogatási időnek hamarosan vége. - Seth csak bólint és a nővérke eltűnik.
- Nos, akkor...
- Aludj itt. - vigyorodom el, fejemmel a másik ágyra bökve. - Van hely. Megtapasztalhatod milyen kényelmesek itt az ágyak.
- Nem, hiszem, hogy bárki jó szemmel nézné. - rázza meg a fejét mosolyogva. - Próbálj meg aludni, rendben? - kel fel az ágy mellől, hogy az ajtó felé induljon. - Holnap is eljövök. - és hátat fordít.
- Seth. - szólok utána. - Vigyél magaddal.
Tudom, hogy ez gyermeteg kérés, és hogy lehetetlen, de elegem van ebből a helyből. Elegem van a gyógyszerszagból, a nővérkékből, az orvosokból. Mindenből elegem van, ami nem hozzá köthető. Gyűlölöm, hogy itt nincs semmi, ami a jelenlétére utalna. Se egy füstölő, se egy kibaszott elefánt.
- Pár nap múlva kiengednek. Bírd ki. - mosolyodik el szomorúan és a kilincs után nyúl.
- És a jó éjt puszim? - kérdezem egy félszeg mosoly kíséretében.
- Aludj jól Vince. - és magamra hagy.
Lehunyt szemekkel hajtom a fejemet a párnára. Félelmetes, hogy a legdurvább elvonási tüneteim tőle vannak, nem pedig a cigitől, vagy az alkoholtól. Hiányzik. Bár ezt nem fogom az orrára kötni.
Hálás vagyok azért, hogy a lány nem szólt neki, vagy ha szólt is, Seth nem hozta szóba. Túlzás lenne azt mondani, hogy megfogadom, amint kijutok innen, minden káros szenvedéllyel fel fogok hagyni. Lehetetlen dolgokat nem ígérek meg magamnak. De mindenképpen jobban oda fogok rá figyelni. Arra, hogy ne bántsam meg örökösen. Ez az egész kálvária rádöbbentett arra, hogy mennyire nem akarom őt elveszíteni. És ez ellen nekem is tennem kell valamit. Legalább annyit, hogy kevésbé legyek vele bunkó.


Seth

- Persze, hogy az – vágja rá. - Minden, ami körülvesz téged felelősségteljes és komoly. És én vagyok köztük a kakukktojás.
- Vince, ne most – fedem meg halkan. - Nem akarok veszekedni, ne provokáld ki.
- Sajnálom.
Nem, nem sajnálja, de nem is várom el. Ő ilyen, ez a természete. Hogyan is haragudhatnék meg valakire, aki mindössze önmagát adja? Abszurdum, és nem vagyok mindenható én sem, hogy mások felett ítélkezzek. Ha ő így akarja élni az életét, hát tegye. Először a forró vizet zárom el, aztán a hideget. Egyszerű, régimódi csaptelep, nem olyan, amin egyből megszűnik a csobogás. Nem, ezt külön-külön kell elzárni. Mind a kettő tekerő kis gombocskát. Mögöttem Vince felsóhajt, lemondóan, fáradtan, megmagyarázhatatlanul. Gipszes keze még mindig használhatatlan, az is marad egy jó darabig, úgyhogy a haját én törlöm szárazra. Esetlenül és bénán, nem nekem találták ki ezt az egészet, és ezt nyilván észreveszi előbb-utóbb ős is, ha még nem tette. De nézzük a nap jó oldalát, tiszta a haja, valamennyire száraz is, és nekem lassan ideje visszamennem a kongóan üres házba. Gyakran voltam egyedül, összezárva önmagammal meg a négy fallal, de mindig ott volt a tudat, hogy Vince majd hazaesik. De most nem lesz ilyen. Nem fog beesni az ajtón, és részegen sem fog kopogni vagy morogni. Várakozva fordulok felé, mikor elkapja a csuklómat, figyelem elnyíló ajkait, aztán az ádámcsutka mozgását, ahogyan nyel egyet, de nem szól semmit. Mondani akart egyáltalán nekem bármit is?
- Vince?
A fejét rázza és elereszti a kezemet. Szóval akkor ennyit erről, mi? Bármit is akart mondani, azt inkább megtartja magának. Visszazárom a sampon tetejét, aztán a törülközője következik, majd az ing.
- Ugye nem azt a szart akarod rám visszaadni? - ráncolja össze a szemöldökét.
- Hoztam neked ruhát.
- Akkor leveheted a nadrágom – vigyorog rám újra.
Kellőképp begyakorolhatta már, hogy fél kézzel hogyan pattintsa ki a gombját, és húzza le a cipzárt. Megoldja egymaga is. Melegítőt hoztam neki, amit szintén magára tud cibálni fél kézzel.
- Annyira hülye vagy – sóhajtom.
- Tudom – bólintja. - Azért a pólót rám segíthetnéd – kéri kilépve az ajtón, kint a kórteremben érezhetően hűvösebb van, ami nem is csoda. A fürdő meglehetősen aprócska, hamar beszorul oda a meleg.
Mellkasán fényszínű cseppek peregnek le, nem itatta fel egyikünk sem róla a vizet; én nem vettem észre csak most, őt pedig egyszerűen nem zavarja. Gyanítom nem is érdekli, ha a frissen felvett pólója is átázik. Kézfejemmel simítom el a cseppeket, törekszem az észrevétlenségre, pedig ezt bajosan lehetne megoldani anélkül, hogy a másiknak se tűnjenek fel az apróbb érintések. Ezúttal nem az ép kezével, hanem a gipszessel kezdjük, azt bújtatom előbb be a pólóba, aztán jön a fej és a másik kéz. Macerás, ha még mindig nedves testre próbálom meg fölerőszakolni a ruhát, hajlamos rátapadni a bőrre, aztán meg a francnak sem tudom lerimánkodni, de még pozitívum, hogy besegít és kisegít. A nadrággal már jóval könnyebben boldogul, de csak azért, mert én nem segítek benne neki. Többre menne azzal, ha egyedül oldana meg mindent. Hamarabb végezne az öltözködéssel.
Az ágyba juttatás már sima ügy, eleve megvan emelve, le sem kell hajolni, és csak annyit segítek neki, hogy ne érkezzen le a matracra túl nagy hévvel, hanem csak szépen és óvatosan. Betakargatom, gondosan kerülve, hogy ne taperoljam telibe a zúzódásokkal teli mellkasát, s karjait. Adok neki néhány kekszet, meg némi folyadékot is beletukmálok.
- De jól esne most egy cigi – dől hátra a párnára. - Hé, Seth...- már maga a mosolya sem bíztató.
- Nem.
- De miért?
- Nem tesz jót az egészségednek. Főleg nem ilyen állapotban. És egyébként sem dohányozhatsz idebent.
- Ne mááár...
- Kibírod – nézek rá szenvtelenül.
- És a pizzával mi lesz? - lelkesül fel újra. - Hmm?
- Holnap hozok neked valami ehetőt – simítom tenyeremet kimelegedett bőrére.
- Ha nem hamburger, pizza vagy a te főztöd, nem kell – ingatja meg a fejét. - És hozhatnál egy doboz sört is.
- Nem hozok.
- Ó, gyerünk már! A sör jót tesz a vesének!
- Amennyi sört már eddig is megittál életed során, nem hiszem, hogy valaha is probléma lenne a veséiddel – felelem tüntetően.
- Elnézést – alacsony, vörös és göndör hajú nő kukkant be az ajtón, mogyoróbarna szemei kedvesek, barátságos nő, és legalább ő odafigyel a betegekre. Legalábbis ezt sikerült eddig leszűrnöm, hiszen tegnap is itt volt, és tegnap sem állt le sehol pletykálni. Mindig sietett valahová. - A látogatási időnek hamarosan vége – bólintva jelzem megértésem.
Szavak nélkül is biztosítottam őt arról, hogy megértettem a finom kis célzást.
- Nos, akkor...
- Aludj itt – vigyorog a másik szabad ágy felé intve a fejével. - Van hely. Megtapasztalhatod milyen kényelmesek itt az ágyak.
- Nem hiszem, hogy bárki jó szemmel nézné – rázom meg a fejem mosolyogva. - Próbálj meg aludni, rendben? - kelek fel a székből, már amúgy is elültem magam. Kényelmetlen. - Holnap is eljövök – ígérem.
- Seth – szól utánam. - Vigyél magaddal.
Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Nem megoldhatatlan, de ahhoz, hogy őt magammal vihessem haza, nagyon-nagyon sok pénzre lenne szükség. Még az ösztöndíjból is bajosan tudnánk megélni ketten, ha nem lennének Vince szülei. Segítőkész kísértetei az életének. Pénzelik, biztosítják az életét, és ennyiben ki is merül számukra a szülői gondviselés fogalma.
- Pár nap múlva kiengednek. Bírd ki – mosolygok rá rezignáltan.
Nem akarom őt itt hagyni, de kénytelen vagyok.
- És a jó éj puszim? - suta mosolyától annyival fiatalabbnak tűnik az arca.
Olyan, mint egy gyámoltalan kisfiú.
- Aludj jól Vince – hagyom magára.
Kifelé menet köszönök a pult mögött ücsörgő nővérkéknek is.



Mire hazaérek a nap már jócskán lemenőben van, úgy telt el az egész délutánom, hogy szinte nem is csináltam semmi rendkívülit. A lakás, ami szinte alapjaiban lett felforgatva a pakolás miatt, meglehetősen üres most, lélektelen, mintha nem lakna itt már jó ideje senki sem. Mosogatóba pakolom az edényeket, aztán a szennyessel is kezdek valamit, útba van, túl nagy a rumli. Míg Vince is itthon volt, ez az egész valahogy eltörpült mellette. Szinte fel sem tűnt, de így, hogy nincs semmi, ami elvonhatná a figyelmemet, nem tudok úgy leülni, hogy ne rendezzek legalább itt a nappaliba össze mindent.
Telefonom zöld fénnyel pittyeg az asztal sarkán, észre sem vettem, hogy itthon hagytam, mikor hazaugrottam bekapni néhány falatot. Tudnám, miért mindig akkor keresnek engem is, ha biztos, hogy nem viszem magammal a telefonomat. Idiótaság.

[ 2 nem fogadott hívás ]

És nevetséges módon mind a két nem fogadott hívás mellett Anna neve villog.
Sóhajtva dőlök végig a kanapén, s tárcsázom a számot. Aránylag sokat beszélünk telefonon, így szükségtelen bajlódnom a szám kikeresésével.
- Na végre! Dísznek tartod te azt a telefont? Beszélnünk kell.
Semmi szia, hogy vagy...? Újabbat sóhajtok, aztán párnát halászva a fejem alá gyűröm.
- Rendben, beszéljünk. Miről?
- Vince – javasolja.
Ha nem ismerném, azt hinném, hogy csak viccel. Miért akarna ő pont róla beszélni?
- Mesélj róla.
- Nem! Mesélj te róla - morogja.
- Öhm. Fel akarod szedni? - kérdezek rá óvatosan.
- Seth, Vincent meleg, mi okom lenne rá, hogy felszedjem? - sziszeg türelmetlenül.
- Te tudtad?
- Azt ne mondd, hogy te nem – nevet fel röviden, humortalanul. - Várj, ne is mondj semmit. Felejtsd el ezt az egészet. Jó éjt, Seth.
Meg sem várja a válaszom, felszusszan és bontja a vonalat.



Vannak pozitívumai is annak, hogy Vince kórházban fekszik. Mindig tudom, hogy hol van, és legalább a dohányzást is szünetelteti, bár ő egyikért sincs oda túlzottan. Már egy ideje számítani lehetett erre a fordulatra, hiszen ismerem őt, tudom, milyen bicskanyitogató a modora. Van egy stílusa, amit kevesen tolerálnak neki. Azt hiszem, a szülei is emiatt küldték őt el részben. Nem felelt meg az elvárásaiknak, és bár esze mindig is volt, a tanulás vajmi keveset számított neki.
- Nem te főzted.
Elmosolyodom leleményes megállapításán. Egy hamburger elkészítése ugyan nem nagy feladat, de ennél mindenképpen jobban festene az, amit én dobnék össze. Legalább a hús alapanyagait is be lehetne tájolni, mert erről őszintén fogalmam sincs, mi mindenből készült. Leginkább belsőségek és zsigerek, olyan alapanyagok, amiket másra nem tudják felhasználni. Igazán gusztusos. Miért akadnak ki az emberek, ha valaki nem eszi meg ezt az ízletesnek sem mondható mérget? Egy hamburger megtagadásától még nem válik senki sem vegetáriánussá. Köze sincs a kettőnek egymáshoz.
- Egyértelműen.
- Pedig én azt hittem hazai kosztot hozol majd – harap újabbat a zsömlébe, vagy buciba.
Nem tudom, minek mondják ezt.
- Legközelebb konkretizáld mit kérsz.
Felszisszen, mikor feljebb ül az ágyban. Alig kezdett neki, de már most leette a pólóját. Lehet ezeket a vackokat úgy enni, hogy ne maszatolódjanak rá semmire?
- Benne volt a felsorolásban, hogy a te főztödet se dobnám ki.
- Elnézést – veszem szemügyre a szekrényébe bepakolt ruhákat. Ugyanúgy áll mindegy, mint ahogy itt hagytam.
- Holnap majd hozol?
- Hamburgert?
- Nem, azt, amit főzöl.
Olyat most nem tartunk otthon.
- Nem főztem semmit – vallom be.
- Éppen ideje akkor.
- Lehet – ásítok. - Végeztél? - pillantok rá, de a látvány magáért beszél. - Végeztél – bólintom igazolásul magamnak.
Segítek neki felülni, de biztosan gyakorolta, míg én nem voltam bent, mert egész jól megy már neki. Akár egyedül is fel tudna ülni, ha nem ragaszkodna olyan nagyon ahhoz, hogy még engem is belevonjon az egészbe. Szabad kezét megragadva húzom őt fel függőlegesbe, aztán a pólója alját érintve megkísérlem lehúzni róla a ruhát. Meglepődik, elmosolyodik, aztán elkomorul, mikor vigyorogva rábökök vetkőztetésének az okára. Mustáros folttal csak nem hagyhatom rajta, eleve ma tervezem hazavinni a szennyeseit. Az esti pancsolást nem úszta meg, kénytelen volt az egyik lelkes nővérkét bevonni segítőnek, mert egymaga aligha oldotta volna meg a nehéz problémát.
- Seth...- várakozva nézek rá - ...maradsz este?
- Miért?
- Kellemetlen idegenek előtt zuhanyozni, egyedül meg nem megy. Téged legalább ismerlek, kisegíthetnél ebben is. Az aurámra is pozitív hatással lenne, ha a komfortérzetem javulna.
- Oké – vonok vállat.


Vincent

A hajam szép, lányosan szállongó és illatos. A fejem most vagy hat kilóval könnyebbnek tűnik. De még mindig érzem a bőrömre tapadt kosz érdességét, és saját izzadtságomnak csípős szagát. Muszáj lesz lezuhanyoznom. Sok időt vesz igénybe, és nem kimondottan fájdalommentes a folyamat, míg kikecmergek az ágyból és talpra állok. Lassan és nehézkesen indulok el az apró zuhanyzó ajtaja felé, mindvégig az ágyban keresve kapaszkodót.
- Jaj, maga meg mit csinál? - jajdul fel mögöttem.
Az éles hang éppúgy megdöbbenésre késztet, mint a tény, hogy a kis vörös nővérke már megint körülöttem settenkedik.
- Miért, minek látszik? - morgom az orrom alatt rosszkedvűen.
- Az ön állapotában ezt inkább nevezném öngyilkos küldetésnek. - ráncolja össze szemöldökét és belép a kórterembe.
- Csak zuhanyozni akarok.
- Egyedül? - hökken meg.
- Miért? - vonom fel a szemöldököm. - Csak nem akar csatlakozni?
Elmosolyodik, mint aki már számtalanszor hallott ilyesmit.
- Fél kézzel, törött csontokkal úgy akar megfürödni, hogy kapaszkodás nélkül még csak meg sem tud állni a saját lábán. Az ágy itt véget ér. - mutatja kezével. - Az ajtóig pedig nincs már semmi, amiben megkapaszkodhatna.
- Kösz a felvilágosítást.
- Hadd segítsek. - mosolyog tovább elnézően és elkezd kutakodni a cuccaim között.
Döbbent megrökönyödéssel nézem végig, ahogy megtalálja a tusfürdőt, majd a törölközőt és hozzám lépve betámogat az apró helységbe. A nő magabiztossága annyira megdöbbent, hogy még csak ellenkezni sem tudok vele. És életemben először nézem végig és hagyom, hogy egy nő lesegítse rólam a ruháimat. Mozdulatai gyakorlottak és szenvtelenek, tekintetében semmilyen mögöttes szándék nem tükröződik. Ezerszer csinálhatta ezt már végig. Mit neki egy újabb meztelen test? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzem magam kényelmetlenül. Mégis hagyom, hogy segítsen. Most az egyszer be kell látnom, hogy nem megyek semmire mások segítsége nélkül.



- Nem te főzted. - forgatom meg a kezeim között tartott hamburgert és beleharapok.
- Egyértelműen. - bólint.
- Pedig azt hittem, hazai kosztot hozol majd. - újabb harapás. Ó ember, mennyire hiányzott már ez a szar! Nem érdekel, hogy miből van, milyen ízfokozókkal nyomják tele, mennyi tartósítószert raknak bele. A hamburger, az hamburger. Mű kaja, ezzel mindenki tisztában van. És mindenki imádja. Aki nem, nos az még nem evett hamburgert, vagy vega.
- Legközelebb konkretizáld, mit kérsz. - vonja meg a vállát.
Túlságosan belesüppedtem a párnába, ezért feljebb tornázom magam, bár ez még mindig fájdalommal jár.
- Benne volt a felsorolásban, hogy a te főztödet se dobnám ki.
- Elnézést.
És a téma le is van zárva az ő részéről. Már derékig bent van a szekrényben.
- Holnap majd hozol? - firtatom tovább.
- Hamburgert? - kérdez vissza.
- Nem, azt, amit főzöl.
- Nem főztem semmit.
- Éppen ideje akkor. - bátorítom, miközben eltüntetem az utolsó falatokat is.
- Lehet. - ásít egyet, majd rám sandít. - Végeztél? - végigmér és aprót bólint magának. - Végeztél.
Segít felülni az ágyban. Én is tudom, és ő is, hogy nem lenne már rá szükségem, én mégsem tiltakozom, és ő sem hagy cserben. Lassan ébredő lelkesedéssel hagyom, hogy megszabadítson a pólómtól. Először fogalmam sincs, hogy készteti erre, de hamar elveszi a kedvem. Anyu csak segít átöltözni, mert leettem magam.
- Seth... - szólítom meg, bár még én magam sem vagyok biztos benne, hogy meg akarom-e kérdezni. - ...maradsz este?
- Miért? - kérdezi érdeklődve.
- Kellemetlen idegenek előtt zuhanyozni, egyedül meg nem megy. - vallom be a kellemetlen tényeket. - Téged legalább ismerlek, kisegíthetnél ebben is. Az aurámra is pozitív hatással lenne, ha a komfortérzetem javulna. - váltok az ő nyelvére, hátha sikerül meggyőznöm.
- Oké. - egyezik bele.
- Tényleg? - kerekednek el a szemeim.
- Most mi van? - tárja szét karjait értetlenül. - Azt vártad, hogy nemmel válaszolok?
- Azt. - ráncolom össze szemöldököm.
- Miért?
- Mégis melyik heterónak lenne kedve egy másik palit mosdatni? - nevetek fel röviden, mire csak grimaszol.
- Öhm. - vakarja meg a tarkóját elgondolkodva, aztán hirtelen témát vált. - Tegnap beszéltem Annával.
- Nagyszerű. - forgatom meg a szemeimet. - És?
- Azt hiszem, bejössz neki.
Hitetlenkedve nézek rá. Először nem tudom mire vélni ezt a kijelentést. Ha viccelődni akart, elég groteszk módon tette. Hangosan nevetek fel és élesen. De még mindig fáj, úgyhogy nem nevethetek eleget. Grimaszolva nézek rá.
- Ó igen, annyira sármos vagyok és jó modorú, hogy minden nő bolondul értem. Főleg a kisasszony, akit említettél. - fintorodom el. - Ő téged akar megszerezni Kőagy Őrnagy.
Most rajta a sor, hogy meglepődjön.
- Anna csak egy barát.
- Mondod te. - bólintok. - Kérdezted már valaha is, hogy ő mit gondol? De nem fogok kerítőnőt játszani. - húzom el a számat. - Nem bírom azt a csajt, jó lenne, ha te is messzire elkerülnéd. Nem olyan cukorfalat, mint amilyennek előtted mutatja magát.
- Nem is ismered őt! - nyögi. - Első ránézésre nem vonhatsz le senkiről ilyen következtetéseket.
- Tudod Zen mester – dőlök hátra az ágyban. - nekem is megvannak a különleges képességeim.
Elhallgat. Rám hagyja a dolgot. Kinéz az ablakon, megnyújtóztatja tagjait. Odakint lassan lenyugszik a nap. Az ég felhős, és abból a szeletéből, amit az ablak láttatni enged, csak narancsos, vöröses foszlányokat látni. Bizonyára ma is szép naplementénk lehet. Egy pillanatra lehunyom szemeimet és mélyet lélegzek, hogy elhessegessem a cigi gondolatát.
- A szüleid nem kerestek? - kérdezi csendesen. Kinyitom a szemem és lassan nézek rá. Tudja, hogy gyűlölöm ezt a témát, mégis felhozza. Pedig olyan békés és idilli volt köztünk a hangulat végre.
- Nem engedtem a nővérkének, hogy értesítse őket.
- Miért nem? Lehet, hogy...
- Maximum egy cetlit küldtek volna, egy „Reméljük hamarosan jobban leszel és nem lesz magas a kórházi számla sem” felirattal. - komorodok el. - Tudod jól, hogy a szülői gondviselés náluk ennyiben ki is merül. Főleg azok után, hogy elváltak.
- De akkor is a szüleid! - mondja bosszúsan. Most rám, vagy rájuk haragszik?
- Seth. - érintem karját csitítólag. - Divatgyerek vagyok. Anyám csak azért szült meg, hogy mutogathassa az édes pofimat, de rögtön nem voltam cuki neki, mikor üvöltöttem egész nap, és nem hagytam őt dolgozni. Jobban jártak volna, ha vesznek egy kutyát a gyerekvállalás helyett...
- Nem ide akartam kilyukadni. - hajtja le a fejét.
- Tudom.
De bármilyen jó szándék is vezérelte, nem számít. Seth még mindig naiv. Azt hiszi, hogy azok ketten egyszer észhez térnek és végre nekiállnak foglalkozni velem. Azt hitte most is, hogy ha félholtra vernek, talán felkeresnek és ráébrednek arra, mit is jelentek nekik. De pontosan ez a lényeg. Így is megmutatták mit jelentek nekik. Semmit. Egy félkarú rabló vagyok a számukra, most még szó szerint értve is. Pénzelnek, annak a fejében, hogy ne is lássák a képemet.
- Seth. - fájdalmas grimasszal fordul felém. - Szomjas vagyok.
Arcán látom, hogy kicsit megkönnyebbül. Tölt a pohárba és felém nyújtja. Elveszem és egy húzásra megiszok minden cseppet.
- A látogatási időnek hamarosan vége. - pillantok a faliórára. - Elviszel fürödni? - húzom számat félmosolyba.
- El. - mosolyog vissza.
Segít felkelni az ágyból. Vigyáz, minden érintése olyan, mintha egy szellem érintene. Annyira odafigyel arra, hogy legalább ő ne okozzon fizikálisan fájdalmat. Vagy egyszerűen csak nincs ínyére egy másik faszit taperolni. De ha így lenne, már rég megmondta volna, hogy hagyjuk a francba a fürdést. Ugye megmondta volna? Becsomagolja gipszes kezemet egy szatyorba.
A fürdőbe érve a széket a zuhanytálcába helyezi, majd leveszi rólam a pólót. Aztán kirohan és onnan kiabál be.
- Hát nem itt hagytam a tusfürdőt meg a törölközőt?
- Még jó, hogy időben eszedbe jutott. - nevetek fel röviden és bújok ki nadrágomból, majd az alsómból is.
Az elsőáldozók izgalmával ülök le a székre, és rögtön kiráz a hideg. A szék kurva hideg. Főleg pucér seggel.
- Kicsit siethetnél! - kiáltok ki, mikor még mindig pakolászás hangját hallom.
- Megyek már. - kiált vissza és valóban meghallom lépteinek hangját. - Már le is vetkőztél? - lepődik meg.
- Szeretted volna végignézni? - színlelek én is megdöbbenést. - Várj egy kicsit, visszaveszem őket. - mozdulok a ledobott ruháim felé, de vállamnál fogva visszanyom a székre. - Kérlek, légy gyengéd, nekem ez az első. - kacsintok rá.
- Első a francokat. - néz rám szúrósan, de tekintetében ott bujkál a derű, aztán megnyitja a vizet. Először a saját kezére engedi, beállítja a hőmérsékletet. Aztán felém irányítja a tussoló rózsát.
- Seth ez kurva meleg! - szisszenek fel.
- Nem, ez pont jó. - rázza meg a fejét.
- A lófaszt jó. Mondd ezt annak, aki nem fagyoskodott fél órát pucéron egy széken ülve.
- Nem volt az fél óra és senki nem mondta, hogy vetkőzz le azonnal.
- Ha nem cseszted volna el az időt odakint...
Elzárja a vizet és ahogy a hideg levegő megcsapja a bőrömet összerázkódom.
- De jó lesz még egy tüdőgyulladást is kapni. - morgom orrom alatt.
- Ne fesd a falra az ördögöt. - kapja fel a tusfürdőt. - Szivacs?
- Nincs? - nézek körül én is. - Nincs. - állapítom meg.
Felsóhajt és a tenyerébe nyomja a gélt. Felületesen elmázolja két tenyerébe és elém lép. Habozik a mozdulattal, mintha nem tudná, hol is kezdje. Tekintetünk találkozik. Megköszörüli a torkát és a hátam mögé lép. Bőrömre simítja tenyereit és masszírozva dörzsöli bele a habzó anyagot. Az élvezet egy igen csak perverz formáját érzem. Persze túl profi vagyok ahhoz, hogy ez fizikálisan is látsszon rajtam. Ezután a karjaim jönnek. Újabb adagot nyom a tenyerére. Végül kénytelen elém állni, hogy mellkasomat is behabosítsa. Arcán érdekes, vöröses árnyalat húzódik, ahogy a combjaimhoz ér. Bár ez lehet, hogy csak a kis helységben meghúzódó pára és meleg levegő miatt van. Szarul van kialakítva az egész.
- Ne haragudj. - motyogja. - Máshogy nem tudom.
- Hah, majd pont rád fog felállni. - hajtom hátra a fejem. Bár ezt inkább csak azért teszem, hogy ne lássam tovább, lábaimat mosó alakját, és még így is imádkozom, hogy gyorsan végezzen, nehogy tényleg olyasmi történjen, amit nem tudok kimagyarázni.
Hallom, ahogy felegyenesedik és elkezd szöszölni a zuhanyrózsával. Aztán újra érzem bőrömön a forró cseppeket. Szó nélkül hagyom, hogy lemossa rólam a habot. Aztán elzárja a csapot és a törölközőért nyúl. Elveszem tőle.
- Már így is kínos a hangulat, nem? - kérdezem. - Megoldom egyedül.
És valóban meg is oldom. Csak kicsit több időt vesz igénybe, mint általában, és több fájdalommal is jár. De attól féltem, ha hagyom Sethnek, hogy ezt is ő csinálja, tényleg elveszítem a fejem. És ennyi idő pont kell ahhoz, hogy lehiggadjak annyira, hogy ugyanúgy tudjak a szemeibe nézni, mint eddig is. Ez egy eléggé intim tapasztalat volt, akárhonnan nézzük. Még ha neki nem is jelentett semmit, nekem ez jelentett mindent. Valószínűleg ennél közelebb soha nem kerülünk egymáshoz, és ilyen helyzetbe sem keveredünk többé.
Félig felöltözve lépek ki az ajtón. Már egész jól megy az egyedül való támolygás is. Meglengetem a kezemben tartott pólót.
- Csak, hogy ne érezd úgy, hogy kihagytalak minden mókából. - vigyorodom el.


Seth

Tartok tőle, nem gondoltam át teljesen a kérdését, de így utólag már késő lenne visszakozni. Beleegyeztem, rábólintottam és íratlan szabály, hogy az ígéreteket illő betartani. Csak segítek neki lezuhanyozni, mert megvannak zúzva a bordái, sőt, nem is zúzva, hanem összetörtek, ahogy a keze is. Pont az, amit használni szokott. Mert tudom, hogy azt szokta használni, azzal fogja a sörét, meg a távirányítót és részegen is azzal csapkodja az ajtót, falat, mindent, ami éppen útba esik neki a kellő figyelemfelkeltéshez.
- Tényleg? - lepődik meg ő is.
Nem csodálom, hogy megdöbbent, én is apránként realizálom, mibe egyeztem bele. Kész tortúra lesz mind a kettőnknek. Tőlem még ő is jobban ért az emberekhez, meg úgy alapvetően az élőlények megsegítéséhez. Jó, én el tudok velük beszélgetni, mindenkivel szinte mindenről, de ennyi. Itt kifújt minden tudományom.
- Most mi van? - tárom szét a karjaimat. - Azt vártad, hogy nemmel válaszolok?
- Azt – ráncolja a szemöldökét.
Nem sértődhetek meg és nem háboroghatok, mert jogos a feltételezése.
- Miért?
- Mégis melyik heterónak lenne kedve egy másik palit mosdatni? - nevet fel, bár abban,amit mond, tagadhatatlanul van némi igazság.
De milyen barát lennék, ha ennyire sem vagyok képes? Nem aggaszt a helyzet annyira, mint kellene. Pasi ő is, nem igazán különbözik tőlem, így zavarba sem jöhetek a látványtól, mert pontosan tudom, mire számíthatok.
- Öhm – vakarom meg a tarkóm. - Tegnap beszéltem Annával.
- Nagyszerű – nem rajonghat érte. - És?
- Azt hiszem, bejössz neki.
Nem hisz nekem. Látom ezt a szemein és az arcán, de mondhat, amit akar. A tény az tény. Nem tudja meghazudtolni, mert minden jel egyértelműen erre utal. Anna kedveli Vincentet. Gyanakodva méreget egy darabig, aztán felkacag, de a fájdalom újra grimaszra húzza az arcát.
- Ó igen, annyira sármos vagyok és jó modorú, hogy minden nő bolondul értem. Főleg a kisasszony, akit említettél – fintorog tovább. - Ő téged akar megszerezni Kőagy Őrnagy.
Ez egy méretes baromság.
- Anna csak egy barát.
- Mondod te – bólint rá. - Kérdezted már valaha is, hogy ő mit gondol? De nem fogok kerítőnőt játszani – húzza el a száját kelletlenül. - Nem bírom azt a csajt, jó lenne, ha te is messzire elkerülnéd. Nem olyan cukorfalat, mint amilyennek előtted mutatja magát.
Mert ezt ő biztos jobban tudhatja. Elvégre olyan régóta vannak jóban, együtt töltik életük minden pillanatát...
- Nem is ismered őt! - replikázok. - Első ránézésre nem vonhatsz le senkiről ilyen következtetéseket.
- Tudod, Zen mester – dől hátra a párnára - nekem is megvannak a különleges képességeim.
Ja. díjnyertesen tud mindenféle marhaságot összehordani, de a szavainak nincsen semmi alapja. Nem ismeri Annát, de ha így vélekedik róla, akkor nem is fogja megismerni őt igazán soha. De ez ellen nem tehetek semmit- természetes. Tévedtem, azt hiszem, ezt elbaltáztam. Inkább meg se említettem volna. Vannak emberek, akik ösztönösen, ránézésre ellenszenvesek lesznek, hiába az ismeretlenség és tudatlanság. Rossz kisugárzás, ösztönösen is taszítják egymást. Lehet, hogy Vincent és Anna is ilyen. Csak én értelmeztem valamit nagyon félre. Nyújtózva meredek az ablakon túli napnyugtára. Gyönyörű, lélegzetelállító, a természet csodája és Vincent vágyakozva felsóhajt. Az ő szívébe nem a Nap aranyló sugara lopta be magát, hanem valami egészen más.
- A szüleid nem kerestek? - kérdem megzavarva a nyugalmát.
Meredten néz rám. Rosszat kérdeztem megint.
- Nem engedtem a nővérkének, hogy értesítse őket.
- Miért nem? Lehet, hogy...
- Maximum egy cetlit küldtek volna, egy „Reméljük hamarosan jobban leszel és nem lesz magas a kórházi számla sem” felirattal. Tudod jól, hogy a szülői gondviselés náluk ennyiben ki is merül. Főleg azok után, hogy elváltak.
- De akkor is a szüleid! - tiltakozom.
- Seth – simít a karomra - Divatgyerek vagyok. Anyám csak azért szült meg, hogy mutogathassa az édes pofimat, de rögtön nem voltam cuki neki, mikor üvöltöttem egész nap, és nem hagytam őt dolgozni. Jobban jártak volna, ha vesznek egy kutyát a gyerekvállalás helyett...
- Nem ide akartam kilyukadni – hajtom le a fejem.
- Tudom.
- Seth – szól halkan, mire felé fordulva ránézek. - Szomjas vagyok.
Gyümölcslevet öntik ki a poharába, aztán átadom neki. Valóban szomjas lehetett már, mert egy hajtásra kiissza a pohár tartalmát.
- A látogatási időnek hamarosan vége – pillant az órára. - Elviszel fürödni? - mosolyodik el.
- El – viszonzom mosolyát.
Az ágyból felkelés szerintem már menne neki egyedül is, de nem okoz fizikai fájdalmat, ha segítek neki most is. Hamarabb haladunk legalább, mert, ha ráhagynám, akkor holtbiztos, hogy elszenvedne még magának egy jó darabig. Zacskót húzok a kezére, nem papírt, hanem műanyagot, olyat, ami védi a víztől a gipszét, meg azokat az firkálmányokat rajta. Nem tudom, mikor, ki, miért és hol pingálta neki ki, de egész mutatós. Bent még mindig kellemesebb a levegő, mint a kórterembe, a széket ugyanúgy, mint amikor a haját mostam ki, a zuhanytálcára húzom, aztán megszabadítom Vincentet a pólójától. Öregkor teszi vagy a kialvatlanság, de megfeledkeztem a váltóruháról, a tusfürdőről és a törölközőről.
- Hát nem itt hagytam a tusfürdőt meg a törölközőt?
Én túlélném nélkülük is, de Vince retekké fagyna a széken ülve, csont pucéran és szanaszéjjel ázottan.
- Még jó, hogy időben eszedbe jutott – nevet fel az ajtón túlról. Derékig elmerülök szekrényének a rejtelmeiben, de pont ott nem találok semmit, ahol legutóbb emlékeim szerint hagytam mindent. - Kicsit siethetnél! - kiabál ki türelmetlenül.
Áttúrom a másik szekrényét is, de ott csak a kabátja van. Végső mentsváram a fiókokban rejlik, de ott se jutok sokra, végül minden előkerül az ágy fölé függesztett lámpasor tetejéről.
- Megyek már – kiáltok vissza. - Már le is vetkőztél? - lepődök meg belépve az ajtón, míg ő angyali türelemmel üldögél nem mellesleg teljesen meztelenül a hideg széken, amin könnyen fel is fázhat.
- Szeretted volna végignézni? - döbben le teljesen, meg kell hagyni jó színész. - Várj egy kicsit, visszaveszem őket – hajol előrébb, hogy a földre – FÖLDRE?! - dobott ruhákat elérje, de még, ha agyilag teljesen zokni lennék se hagynám neki ezt a mozdulatsort teljes egészében kivitelezni. A vállainál fogva nyomom őt vissza a székre. Ücsörögjön csak még ott egy darabig. - Kérlek, légy gyengéd, nekem ez az első – kacsint rám.
Határozottan önmagát adja.
- Első a francokat – morgom megnyitva a vizet, aztán beállítom a megfelelő hőfokot is. Kézmeleg víz, de ő még így is csak morogni tud.
- Seth ez kurva meleg! - szisszen fel.
- Nem, ez pont jó. - rázom meg a fejem.
- A lófaszt jó. Mondd ezt annak, aki nem fagyoskodott fél órát pucéron egy széken ülve.
Mintha én kértem volna őt arra, hogy vetkőzzön le.
- Nem volt az fél óra és senki nem mondta, hogy vetkőzz le azonnal.
- Ha nem cseszted volna el az időt odakint...
Elzárom a vizet.
- De jó lesz még egy tüdőgyulladást is kapni.
- Ne fesd a falra az ördögöt – veszem fel a földre kikészített tusfürdőt. - Szivacs?
- Nincs? - nézek körül. - Nincs – állapítja meg nagyon bölcsen.
Felsóhajtok és tusfürdőt nyomok a tenyerembe, aztán elmázolva a saját bőrömön, Vince háta mögé lépek. Könnyebb így mind a kettőnknek, ha nem kell folyton a szemébe néznem, míg azon ügyködöm, hogy miként juttassam fel rá a tenyeremben habosodó masszát. Nem szól semmit, szemeit lehunyva várakozik, míg én a bőrét dörzsölöm és kitapogatom az izmait. Aztán jönnek a karjai, egyenként habosítom őket be, és azokat is átdörzsölöm. Némi krém és víz rámaszatolódik a zacskójára is, de több vizet már nem akarok rá juttatni, így a habot lekapargatom magamról és aránylag tisztább kézzel sepregetem le a buborékokat róla. Legalább a zacskója is szép tiszta lesz és telik az idő is. Igyekeznem kell, ha nem akarom magamra haragítani a kint tébláboló nővérkéket, a vizet se célszerű pazarolni, és Vincentnek is többet segítene most az, ha pihenne, így megkerülöm, aztán tanácstalanul toporgok előtte. Aránylag egyenletesen lélegezve guggolok elé le a földre, cipőm gumitalpa megcsikordul a nedves köveken, elvonja pár pillanatra a figyelmemet, de még ennek ellenére is feszélyezve érzem magam. Nem szokásom nekem meztelen pasik előtt guggolgatni, és a helyzet abszurditását még fokozza az is, hogy őt ismerem. Régről és jól. Jobban, mint a tulajdon szülei, de mégsem eléggé ahhoz, hogy bármi érdekeset is el tudjak róla mondani. Velem lakik, velem él, kinéz, ahogy kinéz, aztán ennyi. Óh, de azok az izmok. Szépek, ahogy a bőr alatt húzódva kirajzolódnak, nem szúrják ki az ember szemét, de egyértelmű a jelenlétük. Fogalmam sincs, Vince ezt hogyan tudta összehozni, hiszen minden függősége ellenére is meglehetősen...vonzó?... ahogy kinéz.
- Ne haragudj – dünnyögöm behabozva a combjait, konkrétan az egész lábát. - Máshogy nem tudom.
- Hah, majd pont rád fog felállni – billenti hátra a fejét.
Ez sértő. Mármint az, amit mondott, mert ezek szerint még annyira sem nézek ki jól, hogy bármilyen módon megmozgassam a fantáziáját. Na nem, mintha erre vágynék. Mindössze tudatlanul is megsértette az önérzetemet, pedig pontosan tudom, hogy neki mindez fel sem tűnik és nem is fogja észrevenni. Lassan állok fel, teljesen elgémberedtek a lábaim, míg az övivel voltam elfoglalva. Először a kellemetlen zsibongást érzem, aztán a fájdalmas zsibbadást, mintha apró tűzhangyák rohangálnának fel, s alá a csontom mentén. Megengedem a vizet, és leöblítem róla a habot, meg a maradék tusfürdőt, aztán részemről végeztünk. Mielőtt még a törölközővel is nekieshetnék, kiveszi a kezemből, aztán a zavar legkisebb jele nélkül emeli rám a szemeit.
- Már így is kínos a hangulat, nem? - kérdi. - Megoldom egyedül.
Nem ellenkezem.
Hagyom, tegyen, amit akar.
Annyiban valóban igaza van, hogy meg tudja oldani egymaga, de kétségtelenül fájdalmasabb és hosszadalmasabb művelet neki. Nem beszélve a hajolgatásokkal, amiket nem egyszerű kivitelezni. Magára hagyom a fürdőben, és elpakolok neki mindent, de ezúttal nem megyek a saját fejem után, hanem mindent visszateszek oda, ahonnan elvettem.
- Csak, hogy ne érezd úgy, hogy kihagytalak minden mókából – lép ki az ajtón pólóját lengetve.
Szemöldökömet megemelve pillantok rá, majd a kezében tartott pólójára. Nagyon jól tudja ő is, hogy tökéletesen tisztában vagyok az állapotával. A zuhanyzásban ugyan igényli a segítséget, tény, hogy azt egymaga nem tudná megoldani, de az öltözködés már közel sem ilyen lehetetlen feladat. Legfeljebb, ha az inge gombolgatásáról van szó, egy kézzel azért az még közel sem olyan egyszerű. Feladom rá a ruhát, de a nedves hajából csöpögő vízcseppek hamar átszínezik a nyakát, foltokban még a váll és a hátrésznél is.
- Nem fázol?
Fejét ingatva ül le az ágyra és én magamra húzom a kabátomat. Odakint a Nap már jó ideje lenyugodott, biztos vagyok benne, hogy a látogatási időnek is vége már, így ideje, hogy induljak. Magamhoz veszem az időközben összepakolt szennyesét, elköszönök és távozom.
Az utolsó éjszakát már biztosan kibírja, és az elvonási tüneteivel is jól megbirkózott. Le tudna szokni mindenről, ha nagyon akarná. Cigizni se ment ki, és mindössze némi frusztrációt és zavart éreztem nála, de mást nem. Innentől már nem adhatja fel, ő is pontosan tudja, hogy nem élet-halál kérdése az, hogy dobozszámra szívja a cigit, és, hogy minden hajnalban csontrészegen essen haza.



A hosszú napoknak is megvannak ugyanúgy az előnyei, ahogyan a nyugtató semmittevésnek. Nincs idő arra, hogy felesleges kimeneteleken törjem a fejem, és a telefonomat is kikapcsolva tartom, hogy ezzel megőrizhessem a boldog tudatlanságomat. Ismerem Vincentet, tudom, milyen, így tökéletesen fel vagyok készülve mindenre. Még arra is, hogy az előadásokkal telezsúfolt napom után a rendőrség vagy a kórház keressen, de belépve a ház ajtaján, a telefonom nem jelez semmit. Se egy hívás, se egy üzenet. Mintha teljesen megszűntem volna létezni ebben a világban. Bentről nem hallok semmi zörgést, léptek sem neszeznek, pedig tudom, hogy Vince már itthon van egy ideje. Tegnap este utána érdeklődtem, mikor adják ki neki a papírokat, így már a délutánját itthon tölthette.
- Megjöttem! - gyanakodva nézek körbe.
Cipő szétgórva az ajtóban, kabát a helyén, ő pedig a kanapén elnyúlva sörözget. Előtte az asztalkán már több üveg is hever, ahogyan a kanapé mellett is van néhány felborulva. Pontosan tudtam, hogy ez lesz majd, és most mégis dühöt érzek. Csalódtam benne, mert nem ezt vártam, és csalódtam magamban is, mert minden érv és tény ellenére elhittem, hogy ezentúl majd más lesz. Miért változna meg valaki, aki egész életében ezt csinálta?
- Neked teljesen elment az eszed? - sziszegem kinyomva a tévét. Lezser eleganciával süllyeszti kezeit a zsebeibe, várakozva, és jól láthatóan abszolút hidegen hagyja a jelenlétem.
- Most mi bajod?
- Alig teszed be a lábad és máris arra törekszel, hogy seggrészegre idd magad. Gondolod, ez így kifizetődő lesz majd? Bent a kórházban eljátszod a világmegváltó szende kisfiút, az ember azt hinné, hogy megváltozol, észhez térsz, vagy legalább törekszel a hosszabb életre, de az egyedüli, amit magadért tettél, az az, hogy újra mesterfokon a májadat teszed tönkre.
- Mikor unod már meg? - ül feljebb komoran.
Felsóhajtok, bosszúsan, fáradtan. Tudja ő is, hogy igazam van. Óh, hogyisne tudná.
- Elegem van ebből, Vince! Felfogtad? Miért törekszel minden áron arra, hogy még idő előtt koporsóban végezd? Ennyire unod magad? Már tényleg nincs mivel lekösd az unalmas kis életed csak az, hogy magad körül mindenkit tönkre tegyél? - ujjai feszült erővel gyűrődnek ökölbe, mérges, haragos, de legalább produkál némi érdeklődést az irányomba. - Sokáig nem értettem, a szüleidet miért állítod be mindig olyan gonosznak, volt idő, mikor még én is elhittem róluk azt a sok kegyetlenséget, a figyelmetlenségüket és azt, hogy mennyire nem érdekelte őket a sorsod. Igen, kétségtelenül ők is hibásak, de ez az egész nem csak az ő bűnük. Te is ugyanúgy hibás vagy, és ahelyett, hogy megpróbálnál időnként emberként viselkedni, eljátszani, hogy nem vagy egy lecsúszott alkoholista, te ugyanúgy éled a magad kis életét, ugyanúgy leszarod magasról a körülötted élőket és elmerülsz az önsajnálatodban, hogy neked milyen szörnyű egy család jutott.
- Nem tudsz rólam semmit, Seth – meglepetten bénulok le, mikor az öklével arcon vág és a számat véres íz önti el. Halványkék szemei dühödt szikrákat szórnak, holott pontosan tudja, hogy igazam van. - ne gondold, hogy neked van jogod ítélkezni felettem, mert nincs – villannak rám a szemei, majd kabátot és cipőt húz, aztán elviharzik, az ajtó pedig keserves nyikkanással csapódik utána be.
Nem így terveztem a mai napot. Terveim sem voltak, de ez... kész káosz és pokol, pedig ő a legutolsó, akit bántani szerettem volna. Én őszintén a barátja akarok lenni, valaki, egy olyan ember, akire számíthat és akiben bízhat, de most pont én adtam neki a pofont. Még, ha nem is szó szerint. Megérdemeltem, hogy megüssön, mert magamnak harcoltam ki. Teát főzök, aztán visszakapcsolom azt az ostoba filmet, amit korábban nézett és az asztalhoz ülök. Óvatosan törlöm le a vért a számról, felcsattant, érzem ezt anélkül, hogy tükörbe néznék. Nem vonzz most a saját látványom. Színtelenül piszkálom a bögrében ázó filtert, lassacskán vörösre színezi a forrón gőzölgő vizet, de a tea illata még nem érződik. Időnként megpiszkálom a sebes számat is, aztán néma ígéretet teszek magamnak, hogy többé nem teszek ilyet. Természetes, hogy megszegem, és úgy tíz perc elteltével már megint fájdalmat okozok saját magamnak. A filteres víz kihűltével nem iszom meg, helyette pazarlok, ezt kiöntöm, aztán melegítek újabb adag forró vizet és felhasználok megint egy teafiltert.
Az ajtó nyitódására nem emelem fel a fejem, tudom, ki az és tudom azt is, hogy kellőképp ki van a töke velem, és én sem beszélnék most vele szívesebben. Ő eddig az első ember, aki szájba vágott, és ezt az élményt nem tudom hirtelen hová tenni. Nem tudok mit kezdeni vele sem, mert egyszerre érzem magam megbántottnak és felelősnek a történtekért. Tudom, hogy túl messzire mentem. Pont azt használtam ellene fel, ami a lehető legnagyobb sebet ejti rajta.
- Jól vagy? - húzza ki az egyik széket, aztán leül mellém, a sarok túloldalára.
Halkan felröhögök, mert ennél szánalmasabb már nem lehet ez az este.
- Ennél hülyébb kérdést aligha tudtál volna feltenni a történtek után – felelem fejemet ingatva.
- Sajnálom.
- Mégis mit? - pillantok fel rá. - Azt, hogy behúztál egyet jogosan, miután tudatosan sértegettelek és felhergeltelek?
- Igazad volt – tolja távolabb a bögre kihűlt vizemet.
- Igen. De ettől még ugyanúgy megbántottalak.
Felszusszanva engedek a szelíd erőszaknak, mikor államat megemelve szemrevételezi a művét. Gyönyörű lehet. Száját elhúzva nyomkodja óvatosan a fertőtlenítővel átitatott vattát a sebhez, amit szó nélkül tűrök neki. Egészen addig, míg a kezét le nem fogom. Egyáltalán nem szükséges ez az egész, nem olyan tragikus a seb sem, hogy ennyi törődést igényeljen. Kellemetlen, idegesít és csíp, de nem elviselhetetlen.
Megilletődve viszonzom engem figyelő tekintetét, mikor a keze végigsimít a járomcsontomon. Ha vigasznak szánja, szükségtelen magát strapálnia. Nem haragszom rá, ezt tudhatná már ő is. De nekem nem megy ez a kínkeserves játszadozás tovább, mert tudom pontosan, hogy mi lesz majd a végkimenetele. Ismerem az emberi testet, jobban, mint ő valaha is fogja. Közelebb csúszik a székével, aztán végigsimít az arcomon, s magához húzza a fejemet. Nem hagyhatom, így megcsókolom őt én, óvatosan, gyengéden, puhán tapogatózva a száján. Hagyja magát, de ugyan, miért is ne tenné? Hiszen neki annyira, de annyira egyre megy minden. Mocorog, s én egyre inkább elszégyellem magam a tettem miatt, de nem hátrálhatok meg, mert az még rosszabb lenne. Érzem, ahogy az ajkai mosolyra rándulnak, s átveszi a ritmusom. Megrökönyödök. Forróak az ajkai és félelmetesen puhák, lágyan perzselnek. Aztán hirtelen elrántom a fejem és leugrom a székről.
- Ne haragudj – dőlök neki a falnak, hátam mögött kitapogatom az ajtó kilincsét, aztán becsusszanok a szobámba, és jelzésértékűen bevágom magam mögött az ajtót.
Soha, egyetlen egyszer sem csaptam még be semmit. Ez is új most. Új és valami olyan, amiről jobb leszokni. Ruhámat levéve dőlök bele az ágyba, minden egyes reggel bevetem magam után és most ez is zavaróan bosszantó. Rajtam kívül melyik ember csinálja még ezt? Siralmas, mennyire törekszem arra, hogy mindenki számára én legyek a mintagyerek, az, akire még a három éves dundi kiskölyök is nyugodt szívvel nézhet fel.
Szorosan lehunyom a szemeimet...
- Seth, hé, hallasz? Figyeljél már rám!
- Jó – dünnyögöm felkönyökölve. - Mi az? Mi a baj?
- Beszélnünk kell.
- Most? - pillantok ki az ablakon. - Hajnali egy lehet, vagy kettő – morgom álmosan ásítva egyet.
- Most – bólint rá komolyan, előre dől és feloltja az éjjeli lámpát is. Erős fény önti el a szobámat, hunyorogva figyelem Vince előttem térdelő sziluettjét.
- Miért nem alszol?
- Néhány perccel múlt éjfél.
- Ez borzalmas – sopánkodok. - Te részeg vagy?
- Ennél józanabb még soha életemben nem voltam – nevet fel és elveszi az asztalomról a gumilabdát, amiben folyadék van, és szépen csillog a fényben. Gondolkodik, aztán a falhoz vágja, elkapja, újra dobja, aztán megint elkapja. - De beszélnünk kell tényleg.
- Nem lehetne holnap? - kérdem lesápadva.
Tudom, miről akar beszélne. Hogyne tudnám.
- Nem, mert a holnapból nem lesz semmi. Ismerlek, jobban, mint te magad.
- Meglepődnél – morgom.


Vincent

- Nem fázol? - kérdi.
Miért tenném? A ruha nyaka majd megszárad reggelre, csak úgy, mint a hajam. Addig meg kurvára semmi más dolgom nincs, csak hogy a takaró alatt gubbasszak. Mert hogy ez egy nem dohányzós kórterem. Na és persze nem hogy a folyosót, a szobát sem hagyhatom el. Mint egy rohadt börtön. Csak épp cellatársak nélkül-
Összeszedi a holmimat, amikre már nem lesz szükségem idebent. Mindent gondosan összehajtogat. Mindig olyan házias. Talán egy másik világban, ahol minden normális lenne körülöttünk, még feleségül is venném. A gondolatra elfintorodom. Hogy vennék feleségül egy hetero pasit? A fájdalomcsillapítók és az egész napos semmittevés kezd lassan az agyamra menni.
Halkan köszön el és maga mögött csak a sötéten zúgó csendet hagyja. A csendet, amit olyannyira gyűlölök, és amit nem vagyok hajlandó tovább tűrni, ha kikerülök innen végre.



Otthon minden tiszta és rendezett. Otthon minden friss illatú és üde. Otthon minden üres. Mintha csak egy kiadó ingatlan lenne. Semmi nyoma nincs annak, hogy lakna itt bárki. Akár Seth, akár én. Egyikünk után sincsenek nyomok. Ez valamiért nagyon irritál. De legalább itthon vagyok. Nem merek meggyőződni róla, hogy Seth kicuccolt-e innen. Minden ideje és oka meg lett volna rá.
Kilépek az erkélyre és szokásomhoz híven rágyújtok. Bár két cigit elszívtam már hazafelé, mégis itt az erkélyen jobban esik a dohányzás. Önmagam mérgezése, ahogy Seth mondaná. De különben is nem tök mindegy mivel mérgezi magát az ember? Természet azonos aromákkal, tartósító szerekkel, vegyszerekkel, cigivel, vagy alkohollal. Teljesen egyre megy. Még a bio termékek közül se tud az ember olyasmire mutatni, amiről biztosan állíthatná, hogy teljesen egészséges. Mindenki mérgezi magát. Mérgező a levegő, az étel, amit megeszel, de még az anyatej is. Mit számít pár szál cigi meg pár doboz sör ráadás?
Becsukom az ajtót, ahogy visszalépek a nappaliba és a hűtőből előhalászok egy rekesz sört. Dobozosat, mert gyűlölök üvegből inni. Bekapcsolom a tévét. Kibontok egy doboz sört és unottan váltogatok a csatornák között. Semmi nem köt le. Semmi nem érdekel. Az idegeimet pattanásig feszíti a rohadt falióra ketyegése. Hangosabb most bármi másnál ebben a nyavalyás lakásban. Egyik doboz tartalma fogy a másik után. Berögzült monotonitással iszom az alkoholt, aminek nem jön el a kívánt hatása. Nem tompulnak el az érzékeim, nem tölti meg fejemet az a kellemes, kótyagos szédülés. Nem lesz tőle jókedvem. Nem leszek tőle önfeledtebb és vidámabb, sem derűlátóbb. Még én magam sem tudom, miért ilyen szar a közérzetem. Olyan vagyok, mint egy pattanásig feszített meztelen ideg, ami csak egy durva interakcióra vár, hogy maga körül mindent felégessen. És ez nagyon nem tetszik.
- Megjöttem!
Ajtó nyitódás, majd csukódás. Neszezik a kabátjával és a cipőivel. Aztán lassan beljebb lép. Szinte látom az arcát és a gondolatokat, amik lejátszódnak a fejében. A mélységes csalódottságot és felháborodást. De egyszerűen nem hat meg. Annyi ideig voltam a négy fal közé zárva, hogy szinte már én magam keresem a baj. Ha nem Seth, majd más helyre tesz. Talán most sikerülne is agyonverniük.
- Neked teljesen elment az eszed? - kérdezi összeszorított ajkai közül kipréselve a hangokat.
- Most mi a bajod? - vágom zsebre kezeimet ahogy felé fordulok.
- Alig teszed be a lábad, és máris arra törekszel, hogy seggrészegre idd magad. - ezt már igazán megszokhatta volna. - Gondolod ez így kifizetődő lesz majd? Bent a kórházban eljátszod a világmegváltó szende kisfiút, de az egyedüli, amit magadért tettél, az az, hogy újra mesterfokon a májadat teszed tönkre.
Teljesen jogos minden szemrehányása. De most képtelen vagyok visszakozni, meghunyászkodni vagy fűt-fát ígérgetni neki. És kurvára nem is várja el tőlem. Vagy, ha mégis, megint csalódnia kell majd.
- Mikor unod már meg?
- Elegem van ebből, Vince! Felfogtad? Miért törekszel minden áron arra, hogy még idő előtt koporsóban végezd? Ennyire unod magad? Már tényleg nincs mivel lekösd az unalmas kis életed csak az, hogy magad körül mindenkit tönkre tegyél? - annyira belelendül a saját igazába, hogy csak darabosan követi tekintetével, ahogy felkelek a kanapéról és felé lépek. - Sokáig nem értettem, a szüleidet miért állítod be mindig olyan gonosznak, volt idő, mikor még én is elhittem róluk azt a sok kegyetlenséget, a figyelmetlenségüket és azt, hogy mennyire nem érdekelte őket a sorsod. Igen, kétségtelenül ők is hibásak, de ez az egész nem csak az ő bűnük. Te is ugyanúgy hibás vagy, és ahelyett, hogy megpróbálnál időnként emberként viselkedni, eljátszani, hogy nem vagy egy lecsúszott alkoholista, te ugyanúgy éled a magad kis életét, ugyanúgy leszarod magasról a körülötted élőket és elmerülsz az önsajnálatodban, hogy neked milyen szörnyű egy család jutott.
- Nem tudsz rólam semmit, Seth - sziszegem fogaim között. Első alkalom, hogy megütöm. És én is annyira meglepődök rajta, ahogyan ő is. Első alkalom, de remélem, hogy az utolsó is. - ne gondold, hogy neked van jogod ítélkezni felettem, mert nincs. - hirtelen jött ötlettől vezérelve felkapom magamra a cipőt, a kabátot, zsebre vágom a lakáskulcsot és magára hagyom.

Sajog az öklöm az ütéstől. Mindig teszek érte, hogy napról napra akár csak egy kicsivel is jobban gyűlöljem magam. Nem tudom mennyi idő telt el, amíg végre lehűlt a vérmérsékletem annyira, hogy legyen képem visszamenni. Haza menni.
A konyhában találok rá. Üveges tekintettel bámul a semmibe. Mintha a lelkét ütöttem volna át egy másik dimenzióba. Ha eddig nem mardosott a bűntudat, most megtette.
- Jól vagy? - húzok mellé egy széket miután előhalásztam az elsősegély dobozt és leülök.
- Ennél hülyébb kérdést aligha tudtál volna feltenni a történtek után. - rázza meg a fejét.
- Sajnálom. - motyogom. Ha nem is hiszi el, tényleg sajnálom.
- Mégis mit? - kérdez vissza. - Azt, hogy behúztál egyet jogosan, miután tudatosan sértegettelek és felhergeltelek?
- Igazad volt.
- Igen. De ettől még ugyanúgy megbántottalak.
Álla alá nyúlva emelem feljebb az arcát, hogy kitisztíthassam felrepedt száját. Borzalmasan néz ki. Le sem mosta. Csak hagyta, hogy rászáradjon a vér. Vajon legközelebb mit fogok tenni vele? Eltöröm a karját? Vagy addig ütöm, amíg eszméleténél van? Egyre inkább kezdem azt érezni, hogy nincs biztonságban velem. Semmi keresnivalója nincs mellettem. És én mégis képtelen vagyok őt elengedni.
Eltolja a kezem. Talán azért, mert észrevette, hogy egy pillanatra elbambultam, talán másért. Ezt soha nem fogom megtudni. Végigsimítok arcélén. Mit tenne, ha megcsókolnám? Megtehetem ezt egyáltalán azok után, amiket vele tettem?
És megint, mintha csak egy nyitott könyv lennék számára, mintha könnyedén olvasni tudna a gondolataimban, megelőz. Megint ő csókol először. Meglepődök. Persze, hogy meglepődök! Hiszen most Seth sem részeg. Miért tenne ilyesmit? Akkorát azért csak nem ütöttem, hogy agyrázkódást kapjon.
Seth ajkai puhák. És édesek. Lassan, félve csókol. Óvatosan, mint aki el sem hiszi azt, amit tesz. Aztán lassan realizálódik benne minden és ez mosolygásra késztet, ahogy visszacsókolok. Képtelen vagyok lehunyni a szemeimet. Addig akarok gyönyörködni kipirult, zavart arcának látványában, ameddig megadatik. De amint tudatosul benne minden, elszakad tőlem és fel is pattan a székről. Egyenesen az ajtóig hátrál és ott feszengve toppan meg egy pillanatra.
- Ne haragudj. - nyögi és már el is tűnt.
Hangosan csattan mögötte szobájának ajtaja és egyetlen további hang nem hallatszik abból az irányából. A rohadt falióra csak ketyeg és ketyeg. Én pedig a lehetőségeimet latolgatom. Ha mindent ennyiben hagyok, akkor semmi nem fog történni. Minden marad a régi. Minden kényelmes marad. De én már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ezt akarom. Én őt akarom. Napról napra egyre jobban, egyre rohadtabbul akarom. És azt akarom, hogy ezt ő is tudja. Még mielőtt végleg elüldözöm őt magam mellől.
Felsóhajtok és megvakarom a tarkómat, aztán ráveszem magam arra, hogy utána menjek. Nem töröm magam fölösleges kopogtatással. Beengedem magam és letérdelek az ágya mellé. Tetőtől talpig betakart takarókupac jelzi, hogy itt van. Az viszont ki van zárva, hogy máris aludna.
- Seth, hé, hallasz? - kérdezem bizonytalanul. - Figyelj már rám!
- Jó. - könyököl fel kelletlenül. - Mi az? Mi a baj?
- Beszélnünk kell.
- Most? - álmosan néz ki az ablakon. - Hajnali egy lehet, vagy kettő.
- Most. - kapcsolom fel az éjjeli lámpáját.
- Miért nem alszol? - dünnyögi.
- Néhány perccel múlt éjfél. - sandítok az ébresztőórára a kis szekrényen.
- Ez borzalmas. - ráncolja össze szemöldökét. - Te részeg vagy?
- Ennél józanabb még soha életemben nem voltam. - nevetek fel. - De beszélnünk kell. - dobálni kezdem a kis labdát, amit szórakozottan kaptam fel.
- Nem lehetne holnap? - próbálkozik óvatosan.
- Nem, mert a holnapból nem lesz semmi. - rázom meg a fejem. - Ismerlek, jobban, mint te magad.
- Meglepődnél. - mormogja az orra alatt.
- Seth. - érintem meg vállát, ezzel elérve, hogy rám nézzen. - Miért csókoltál meg?
- Magával ragadott a hangulat. - von vállat egy zavart grimasz kíséretében.
- És azt akarod, hogy ezt elhiggyem? - nevetek fel.
- Miért ne? - bólint.
- Egy dolog az, hogy én meleg vagyok, egy másik dolog meg az, hogy te nem. - szögezem le. - Egy olyan cölibátust fogadott szent heteró, mint te nem vághatja rá az ilyen dolgokra csípőből, hogy magával ragadta a hangulat. - mosolyom lehervad az arcomról, ahogy egy gondolat furakszik a tudatomba. - Ugye nem csak szánalomból tetted?
- Mi? Nem! - kerekednek el a szemei. - Miért tettem volna szánalomból?
- Akkor miért? - kérdezem tanácstalanul.
- Nem tudom, oké? - csattan fel. - Megtettem, mert akkor az tűnt jó ötletnek. Ennyi. - hátat fordít és a fejére húzza a takarót. - Normálisan csukd be az ajtót, ha kimész.
- Tudod azt hittem, hogy a hippik ennél lelkizősebbek. - mondom csalódott éllel a hangomban és becsukom magam mögött szobájának ajtaját.



A délelőtt eseménytelen és unalmas. Nem találom a helyem a lakásba. Fel-alá járkálok, százszor átlapozom a csatornákat a tévében. Semmi nem köt le. És mikor Seth végre hazajön, akkor is kerül. Elszigeteli magát tőlem. Kerüli a tekintetem. Nem is nagyon beszél hozzám. És ez kezd nagyon felhúzni. Úgy viselkedik, mint egy katolikus szűz lány, akinek a pap a szoknyája alá nyúlt a misén.
- Seth…
Kopogás az ajtón. Bocsánatkérően néz rám.
- Majd utána elmondod.
- Vársz valakit? – nézek utána, ahogy az ajtóhoz lép.
- Nem. – és már nyitja is az ajtót.
- Szia!
Ettől a kedves, derűs női hangtól görcsbe ugrik a gyomrom. Nem voltam elég világos legutóbb? Nem voltam elég fenyegető, vagy elég tárgyilagos? Hogy meri venni a bátorságot, hogy ide pofátlankodjon?
- Gyere be.
Lábammal erősen rúgok bele a kávézóasztalba, aminek lábai fájdalmas nyikordulás kíséretében csúsznak arrébb a padlón. Ellököm magam a kanapétól és kizárom magam az erkélyre. Nem vagyok kíváncsi arra, miről beszélgetnek. Nem vagyok hajlandó egy légtérben lenni vele, mert a végén olyat tennék, vagy mondanék, amivel megint csak Sethet bántanám.
A korlátra könyökölök és kibámulok az utcára. Jobb lábamban elkezd rángatózni egy ideg. Ingerülten felsóhajtok és rágyújtok. Hátat fordítva a külvilágnak szemlélem őket az üvegen keresztül. Anna nekem háttal áll, erősen gesztikulálva magyaráz, melyre Seth aprókat bólint és válaszol. Közben lopva rám téved a tekintete.
Hányszor is láttam már ezt a tekintetet? Ez a „Miért nem tudsz legalább csak egyszer normális lenni?” tekintet. Még azért is én vagyok a hibás, mert valaki hívatlanul betört a magánéletünkbe, és nem fogadtam szívélyesen. A lány megfordul, és felém int, undorodva visszaintek, és végignézem, ahogy Seth az ajtóig kíséri.
- Miért kellett ilyennek lenned? – lép ki mellém és köhint párat, mert felé száll a cigi füstje.
- Inkább maradtam volna a seggemen és vesztem volna össze veled miatta? – kérdezem rá sandítva.
- Legalább az asztalt megkímélhetted volna. – húzza el a száját. – Mi van, ha felborul és összetörik?
- Akkor veszek másikat. – vonom meg a vállam. – Tudod, én vagyok a gazdag alkoholista seggfej, aki bármit megtehet.
- Igen tudom. – bólint komoran. – Te nem tisztelsz senkit. Pont leszarod, mi lesz másokkal, csak neked jó legyen. – nem kiabál, hangja teljesen színtelen és fásult. – Nem kötődsz senkihez, nem is szeretsz senkit.
- Csak téged szeretlek. – fújom ki a füstöt. – Jó lenne, ha végre észrevennéd. – elpöccintem a csikket. – Elmentem cigiért. – hagyom ott, elképedt arckifejezését figyelmen kívül hagyva.
Önző vagyok. Önző vagyok és félek. Gyermekien attól rettegek, hogy ha nem teszek semmit, akkor Anna észrevétlenül is elszakítja tőlem. Ostoba dolog volt pont most és pont így elmondanom neki azt, ami már hosszú évek óta nyomta a lelkem. Nem könnyebbültem meg, nem lett jobb kedvem tőle. Most sokkal jobban rettegek, mint előtte. Attól, hogy ezzel a kirohanásommal én fogom eltaszítani őt, mielőtt még bárki közbelépne.


Seth

Tényleg elementális hülyeség volt csak úgy rányomulni, minimum, mintha meghibbantam volna és most nincs más teendőm, mint jó magyarázattal előállni és megnyugtatni őt, hogy kettőnk közül legalább nekem nem ment el teljesen az eszem. Fogjuk rá még egész hitelesen be tudnám neki adni, nem lenne oka a kétkedésre, persze azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy ezt nem fogom tudni megoldani egy pár szavas felelettel. Hülyeséget csináltam.
- Seth – vékony, karcsú ujjak feszülnek ruhán keresztül is a vállamhoz. Bőre hideg, és a szoba is az, de nem feltétlen ez az, ami megragadja a figyelmemet. Inkább a várakozó arca, testének melege, és az a bosszantó kis ránc, ami homlokán átszaladva árkot húz sápadt bőrébe. - Miért csókoltál meg?
Elgondolkodom. Tényleg, miért is? Kíváncsiság? Ostobaság. Őszintén nem tudom, adott pillanatban jó ötletlen tűnt, könnyen kivitelezhetőnek, de már észrevettem én is, hogy hülyeség volt megtenni. Akkor akartam, de most csak bánom, hogy nem álltam ellent időben.
- Magával ragadott a hangulat – vonok vállat.
Nem túl meggyőző ez az alakítás. Helyenként átlátszó, egy olyan érvem sincs, ami biztos lábakon állhatna.
- És azt akarod, hogy ezt elhiggyem? - nevet fel.
- Miért ne? - biccentem.
- Egy dolog az, hogy én meleg vagyok, egy másik dolog meg az, hogy te nem – jegyzi meg. - Egy olyan cölibátust fogadott szent heteró, mint te, nem vághatja rá az ilyen dolgokra csípőből, hogy magával ragadta a hangulat – mosolya megtörik, s apránként leperegve darabokra omlik szét az ajkain. - Ugye nem csak szánalomból tetted?
- Mi? Nem! - döbbenek le. - Miért tettem volna szánalomból?
- Akkor miért?
- Nem tudom, oké? - jobb, ha ő sem tudja meg soha. - Megtettem, mert akkor az tűnt jó ötletnek. Ennyi – fordulok tőle el, aztán a lebbenő takaró alá rejtem el magam a további kérdések elől. - Normálisan csukd be az ajtót, ha kimész.
- Tudod azt hittem, hogy a hippik ennél lelkizősebbek – morogja epésen.
A szobám ajtaja egy fáradt zörejjel záródik be.
De a hirtelen csend, ami rám szakad, nem szokatlan és nem nyugtalanít. Mert ez csend ismerős, az életemet szőtte át, s napjaimat kísértette, pedig sosem lehettem igazán egyedül.



Nem értem az embereket. Még akkor sem, ha naivan meggyőzöm magam az ellenkezőjével, és gyermeki lelkesedéssel hiszem el, hogy mégis, holott soha, egyetlen pillanatig sem gondolhatom komolyan az állítást. Minden lélek bonyolult, s az a mérhetetlen gyönyörűség is pont abban rejlik, hogy még a legkönnyedebb dolgoknak is csodálatos mélységeik vannak. Reggel korán keltem, és bár sikerült aludnom az éjjel, másnap mégis inkább úgy éreztem magam, mint akit összerúgtak és szétfacsartak. Én nem akartam a változásokat és nem akarom azt sem, hogy Vince azt higgye, pusztán szánalomból tettem vele bármit is. Én nem ő vagyok. De ennek ellenére mégsem úgy sikerül a reggel, s a nap egy jó része, ahogy az elvárható lenne. Vince komor és meglehetősen tömeggyilkos grimasszal rója a szobákat, amit sokáig nem tudok hová tenni. Gyanítom neki fel sem tűnik semmi, bár meg is lepődnék ellenkező esetben. Próbálom elkerülni a közelségét, mert ugyan a tegnapi nap aránylag békésen zárult, ez közel sem jelenti azt, hogy kettőnk közt is szent a béke. Jobb elkerülni a bonyodalmakat, úgyhogy leszek én az a fél, aki enged és inkább kerülöm, mint a bűnt.
- Seth...
Na tessék. Csak fesd falra az ördögöt és megjelenik személyes pompájában. Esetünkben szélfútta kusza hajjal, ami így a késődélutáni fényben egészen tejfehéren tündököl. Szégyenletes hálával áldom az ismeretlen idegent, mikor vékony ujjak gyenge kopogása töri meg a ránk telepedő gyatra csendet. Utálom magam, mert úgy viselkedek, ahogy nem kellene, de ez a kopogás most sornyi kellemetlen hadoválástól óvott meg minket.
- Majd utána elmondod.
- Vársz valakit?
Éppen nem, de ha jött, akkor nem fogom hazazavarni.
- Nem – válaszolom ajtót nyitva.
- Szia!
Aranyos gesztenyebarna fürtök, csokoládé szemek és halvány fényű, fölfelé ívelő cseresznyeszín ajkak. Szeretem, ahogy Anna időzíteni tud.
- Gyere be – mosolygom félre lépve, míg mögöttem az asztal fájdalmasan reccsen egyet Vince rúgásától.
Fáradt mosollyal invitálom beljebb a lányt, majd teával kínálom, amit kulturált szájhúzogatással utasít vissza. Anna vállai lágy gömbbel ívelnek, haja puhán libben, ahogy felém fordulva közelebb lép és én valahogy megfeledkezem vendéglátói kötelezettségemről. Teával kínáltam, de egyetlen nyomorult széket sem ajánlottam neki fel, hátha esetleg elfáradt vagy fáj a lába. Vince szemei ha tehetnék szikrát szórnának, ez nem látszik rajta, de nagyon is előzékeny volt most. Utálja Annát, de nem rendez jelenetet, hanem önként kivonult.
- Annak megint mi baja? - pislog értetlenül az üvegajtó irányába Anna, édesen puha mosollyal az ajkain.
- Rossz a kedve – vonok vállat.
- Na ne mondd zsenikém. Erre azért még rájöttem magamtól is. Összekaptatok?
- Mondhatni.
- Rajtam?
- Mi? Nem – meredek rá megrökönyödve. Mi a fene van ezzel a kettővel? - Egészen más jellegű öhm... összetűzésünk volt.
- Ki vele.
- Hülye voltam, nyíltan, de ő jó fej volt, lazán vett mindent, szóval nincs semmi gáz. Aggodalomra semmi ok.
- Azt ne mondd, hogy...
- Nem – vágom rá.
- Óh, dehogyisnem.
- Mondom, hogy nem.
- De, látom rajtad. Ne mondd, hogy...
- Mondtam már, hogy nem – hunyorítok rá. - Kizárólagosan csak barátok vagyunk.
- Ahhhaa – kacag fel. - De, Seth, szép a barátság, viszont kétlem, hogy lennének e -féle érzéki mélységei. Egy kis kíváncsiság még nem bűn, természetes, ha érdeklődsz, csak rendszer ne legyen belőle. De azért örülök, hogy nem történt semmi komoly – mosolyog az órára pillantva. - Nekem mennem kell, légy jó és vigyázz magadra és rá.
- Rá miért? - pislogok.
- Mert életképtelen. Alig várom, hogy a képébe röhögjek, mikor te bejelented neki, hogy elköltözöl tőle.
- Elköltözöm?
- Nem tervezed?
- Öhm, nem – rázom meg a fejem.
- Pedig lassan ideje. Neki is a saját lábára kell állni előbb-utóbb. De melletted aranyélete van, de ezt később majd te magad is meglátod. Legyen szép estéd.
Még csak bunkó sem volt. Megtehette volna, hogy dacosan kivonul, de ő elköszönt a szőkétől is. Kedvesen és udvariasan. Csodálom, hogy még nem akadt ki, ismerem mindkettőt, tudom, hogy Anna milyen és tudom azt is, hogy mennyire nem tolerálja jól a modortalanságot.
- Miért kellett ilyennek lenned? - kérdem felköhögve, mikor kilépek Vincent mellé. Pöfékel egymagában már megint, mint valami depressziós gyárkémény.
- Inkább maradtam volna a seggemen és vesztem volna össze veled miatta? - néz rám.
Nem ezt akartam.
- Legalább az asztalt megkímélhetted volna – mondom grimaszolva. - Mi van, ha felborul és összetörik?
- Akkor veszek másikat – von vállat. – Tudod, én vagyok a gazdag alkoholista seggfej, aki bármit megtehet.
- Igen tudom – bólintom. – Te nem tisztelsz senkit. Pont leszarod, mi lesz másokkal, csak neked jó legyen. Nem kötődsz senkihez, nem is szeretsz senkit.
- Csak téged szeretlek – sóhajtja csinos kis füstkarikákat eresztve ki ajkai fogságából. – Jó lenne, ha végre észrevennéd – dobja el a még mindig parázsló csikket. – Elmentem cigiért.
Erőltetetten felnevetek, mint, amikor az ember hall valami borzalmas viccet,és mégis nevet rajta, mert nem akarja, hogy bunkónak tűnjön, esetleg sótlannak. Nevetek hát én is, hiszen mi mást tehetnék? Hallom kintről csukódni az ajtót, de a világ körülöttem zavaros és bizonytalan. Szeret...Vince szerethet bárkit is? Képes egyáltalán rá? Újra felnevetek, kínomban már a fejemet ingatom, de így sem tisztul a kép. Mi a fészkes fenét akart ezzel? Idióta.
Fújtatva szippantok az orromon, könyökeimig gyűröm pulóverem ujját és elmosom a tálcán felhalmozott edényeket. Legalább azok lekötik a figyelmem. Jobb, mint a semmi és a játék már nem köti le a figyelmem. Ma semmiképp. Elegem van már az egy helyben való ücsörgésből, de nem hagyhatom itt a házat, mert Vince nem vitt magával kulcsot. A kabátját sem vette fel siettében, csak egy pulóvert kapott magára, de az alig fed bármit is. Odakint már fagy van, éjszakára havazást mondtak és az előrejelzés többnyire be is szokott válni.
Kézfejemet homlokomra simítom, fél kezemmel a hajamba túrok, aztán elpakolok és felkeresem szobámban a kottámat. Fiókokat, szekrényt és az ágy alját túrom fel, míg végül megtalálom Vince szobájában az alkoholgőzös pohár alatt. Számíthattam rá, de meglepetésként ér. Külön megkérdtem rá, hogy ezt ne. Bármit elvehet, bármit tönkre tehet, de a kottát hagyja.
Félő óvatossággal cirógatom ujjbegyeimmel végig a zongorát, nem volt pénzem, hogy megvegyem, így hát megkaptam tőle ajándékba. Azt hiszem az volt az egyetlen igazán nagy kiadása, akkor még közel sem volt ilyen. Tisztelettudóbb és rendesebb modora volt, mint most. De hát az ember elkerülhetetlenül változik. Lecsiszolja a környezete, nem törődve vele, hogy szennyt vagy értéket morzsol-e le a lélekről.
- Emlékszel még, mit ígértél nekem, te eszelős?
Szemeimet lehunyva csúszok arrébb, hogy mellém férjen ő is. Emlékszem az ígéretemre. Rémlik még minden pontja, de ezt az egyet sohasem voltam képes betartani. Úgy nem, hogy neki is megfelelhessek vele.
- És te a te ígéretedre? - kérdem nem szakítva meg a darabot.
Ujjaim hangtalanul siklanak a billentyűkön, ösztönből, emlékekből játszom.
- Egyikünknek sem sikerült betartania az ígéretét. De erre itt – érinti meg kézfejemet, finoman simítva ujjaimig – nem árt odafigyelned.
- Mintha nem tudnád, hogy az életem része ez a zongora – kuncogok fel.
- Mióta ismered őt? - kérdi felbontva egy üveg sört.
Sóhajtva pillantok rá és elutasítom a felém kínált bontatlan üveget. Tudom, hogy magának hozta azt is, nem iszom előle meg. És... tudom azt is, hogy az imént Annára kérdezett rá.
- Épp elég ideje, hogy ne legyen okom benne kételkedni.
- Szereted?
- Micsoda kérdés ez? - mosolygom oldalról rásandítva.
- Őszinte legyél ám – öklöz puhán a vállamba.
- Szeretem – sütöm le a szemeim, majd halkan, nosztalgikusan hozzáteszem: - Szeretem, mert magával ragadó egyénisége van, kedves és jóindulatú, olyan lány, aki őszintén és igazán megérdemli, hogy legyen, aki a tenyerén hordozza. Ne szólj közbe, Vincent – emelem rá fel a szemeimet. - Tudjuk mind a ketten, hogy hogy értem ezt. Ő megért engem és ez kölcsönös, de elképzelhetetlen, hogy a kapcsolatunkat tönkretegyük valami másért cserébe.
- Egek, micsoda nyálas duma.
- Bepótoltuk az éjjel elmaradt lelkizést – nevetek fel.
- Hol volt ebben a lelkizés? Ez színtiszta ömlengés volt tőled.
- Már meg ne haragudj, de mondtam én egy szóval is, hogy jól megy nekem ez az egész lelkizéses cucc?
- Nem mondtad? - lepődik meg teátrálisan.
- Óh, kérlek, vess véget szörnyű életemnek – sóhajtom lehajtva a zongora fedelét.
Helyenként karcos árkok mélyednek a fában, de még ennek ellenére is mondhatni egész jó állapotban van. Megérte a pénzét, még annak ellenére is, hogy közel sem volt olyan jó állapotban, mint amilyennek a volt tulaj lefestette. Hangolásra szorult és néhány billentyű is erősen cseréért áhítozott. Nem kértem, megelégedtem volna a zongorával is, elvégre az is túl nagy és drága ajándék volt, de Vince megjavíttatta nekem. Elviselte, hogy naphosszat előtte ücsörögtem és a billentyűket püföltem, mert bár helyrehozták a hangolás ugyanúgy rám várt. Felkuncogva simítom tenyeremmel végig az öreg hangszert és egy halvány, kezdetleges mosoly mintha Vincent ajkain is fel-felsejlene, majd ugyanúgy, ahogy jött, felszívódik és nagyot szusszantva megingatja a fejét.
- Min vidulsz?
- Emlékszel még? Életemben nem láttalak még olyan kialvatlannak, mint akkor az első héten.
- Mert te óvodás módjára ezt vinnyogtattad – borzong meg fintorogva.
- Behangoltam – javítom ki vigyorogva.
- Ki akartam vágni – vallja be fejét lehajtva, ám az arca közel sem tükröz őszinte megbánást. Annak még csak a közelében sincsen, főleg, mikor elvigyorodik és arcán megjelennek a gödröcskék. Fejemet ingatva nevetek rajta fel. Sejtettem, hogy valami ilyesmit forgat a fejében, de nem tette meg, és utána azt hiszem el is fogadta a helyzetet. Legközelebb legalább jobban átgondolja majd, mit vesz nekem.
- Azért én csodálom, hogy engem nem vágtál ki.
- Megfordult a fejemben – von vállat.
Vállon lökve fintorodom el, pedig tudom, hogy jogosan tette volna. Nem hagytam neki percnyi nyugalmat sem, és akkortájt kezdett el éjszakánként kimaradozni. Ha nem bosszantottam volna, akkor talán... felé fordulva gondolkodom el, de kérdő tekintetére csak a fejemet rázom. Nem...Ha én nem tettem volna semmit, ő akkor is egy idő után eljárt volna éjszakánként. Egyszerűen ilyen volt, még, ha fel is róttam volna neki a hibáit, ő akkor is ugyanúgy folytatta volna azt az életet, amit az évek folyamán kialakított magának. Megrökönyödve meredek rá, mikor mindkét kezemet hátraszorítva lefog. Arcom megrándul, de közel sem a fájdalom hatására, kényelmetlen, de legalább tudom, miért kapom.
- Na tessék. Szabadulj ki. Ha nem megy, szólj és lazítok a fogáson – ajánlja fel nagylelkűen.
Bólogatva rántom meg a kezem, hasztalanul és reménytelenül. Túl jó a fogás, így még lehetőségem és esélyem sincs a szabadulásra. Azt meg várhatja, hogy külön könyörögni fogok neki, hogy szabadon engedjen.
- Hé! Csengetnek.
- Legfeljebb a fejedben – nevet fel.
- Eressz el, na, halálos beteg a kutyám.
- Van kutyád?
- Sose tudhatod – vonok vállat.
Próbaképpen csuklóimat megmozdítva mozdulok el a széken, aztán egy szenvedő sóhajjal felszisszenek, mikor az ujjai még szorosabban rámarkolnak csuklóimra.
- Hülye barom.
- Idióta hippi – viszonozza bókomat tovább vigyorogva.
- Utállak.
- Feladod?
- Ha feladom is utálni foglak – morgom. - Vince, miért mondtad, hogy szeretsz?
- Mert szeretlek.
- Hülye vagy.
- Tudom.
De azzal, hogy tudja, még nem fog megváltozni semmi.
- Barátok vagyunk – szögezem le.
- Tudom - feleli.
- Nem értelek – sóhajtom.
- Nem is várom el – lazítja el szorítását a kezeim közül.
Óvatosan mozdítom csuklóimat, aztán ujjai közül kirántva őket, győzedelmes félmosollyal mászok rajta át, hogy a konyhába induljak. Lábasokat, fűszereket, tésztát és darált húst veszek elő, bár a húsnak még olvadnia kell.


Vincent

Zene. Zongora. Azt hittem, többé nem nyúl hozzá. Ez megint arra szolgál, hogy nekem bűntudatom legyen? Vagy egyszerűen önmagát akarja sanyargatni?
Seth nem csak jól játszik. Zseniálisan. Mégsem tudok neki teljes szívemből örülni. De nem szólhatok bele, nem igaz? Mindkettőnk azt művel a saját életével, amit akar.
- Emlékszel még, mit ígértél nekem, te eszelős?
Arrébb csusszan és a zene egy pár pillanatig megszakad. Leülök mellé.
- És te a te ígéretedre? - kérdez vissza jogosan.
- Egyikünknek sem sikerült betartania az ígéretét. - felelem halkan. - De erre itt – érintem kézfejét. - nem árt odafigyelned.
Tudom, mennyire fájt neki. Nem csak fizikálisan, hanem lelkileg is. Tudom, hogy nem dolgozta még fel. És soha nem is fogja, hiába mondja az ellenkezőjét. És azt is tudom, hogy most is fáj neki. Ezért tölt el vegyes érzelmekkel, amikor játszik. Mert imádom hallgatni, de tudom, hogy nem örömében játszik. És gyűlölöm magam, amiért gyönyörűnek tartom, ahogy szimfóniákká varázsolja a saját fájdalmát.
- Mintha nem tudnád, hogy az életem része ez a zongora. - kuncog fel halkan.
Hogy is ne tudnám? Épp annyi fájdalmat okoz neki, mint én. Előbb-utóbb egyikünknek mennie kell. És a zongoráról biztosan nem fog lemondani soha.
- Mióta ismered őt?
Témát váltok, de tudom, hogy nem olyan ostoba, hogy ne tudja követni.
- Épp elég ideje, hogy ne legyen okom benne kételkedni. - válaszolja kimérten.
- Szereted? - kérdezek ismét, összeszorult torokkal.
- Micsoda kérdés ez? - mosolyodik el, ahogy lopva rám sandít.
- Őszinte legyél ám. - ütök vállába játékosan.
- Szeretem. - ismeri be, lehajtva a fejét. - Szeretem, mert magával ragadó egyénisége van, kedves és jóindulatú, olyan lány, aki őszintén és igazán megérdemli, hogy legyen, aki a tenyerén hordozza. Ne szólj közbe, Vincent – néz rám végre. - Tudjuk mind a ketten, hogy hogy értem ezt. Ő megért engem és ez kölcsönös, de elképzelhetetlen, hogy a kapcsolatunkat tönkretegyük valami másért cserébe.
- Egek, micsoda nyálas duma. - sóhajtok fel.
- Bepótoltuk az éjjel elmaradt lelkizést. - nevet fel.
- Hol volt ebben a lelkizés? Ez színtiszta ömlengés volt tőled.
- Már meg ne haragudj, de mondtam én egy szóval is, hogy jól megy nekem ez az egész lelkizéses cucc?
- Nem mondtad? - színlelek döbbenetet.
- Óh, kérlek, vess véget szörnyű életemnek. - sóhajt színpadiasan és vége lezárja a zongorát.
Simogatja a hangszert, mintha a kedvese lenne. Talán én is jobban viselném, ha ebbe a zongorába szeretne bele Anna helyett. Ezt legalább szét tudnám verni minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Elmosolyodom, de azonnal abba is hagyom a mosolygást. Nevetséges, hogy még egy élettelen tárgy miatt is féltékeny legyek. De igazából bármi boldogabbá teheti jelenleg Sethet, mint én. Rá sandítok, s neki fülig ér a szája.
- Min vidulsz?
- Emlékszel még? Életemben nem láttalak még olyan kialvatlannak, mint akkor az első héten.
- Mert te óvodás módjára ezt vinnyogtattad. - még a hideg is kiráz az emléktől.
- Behangoltam. - vigyorodik el elégedetten.
- Ki akartam vágni. - vallom be.
- Azért csodálom, hogy engem nem vágtál ki.
- Megfordult a fejemben. - vonok vállat.
Gyermekien meglöki a vállam, de tudja jól ő is, hogy halálosan komolyan gondoltam. Kevés tartott vissza attól, hogy ne rakjam ki a szűrét a zajládával együtt.
Az arcát nézem. Gondolkodik. Megint máshol jár. Mostanában sokszor. Hiába van itt mellettem, amikor igazából a gondolatai teljesen más körül forognak. Hiába is színlelné, hogy figyel, tudom, hogy máson jár az esze. Ez egy egészen hangyányit bosszant. Hiszen, amikor így együtt vagyunk én teljes figyelmemet csak neki szentelem. Na meg most ennek az üveg sörnek, de ez másodlagos. A sör pótolható, de Seth nem.
Megfogom karjait és háta mögé kényszerítem őket. Csak egy megrökönyödött szusszanásra telik tőle. De most legalább már rám figyel.
- Na tessék. Szabadulj ki. Ha nem megy, szólj és lazítok a fogáson.
Ennél készségesebb nem leszek. Ő pedig bólint és megpróbálja kiszabadítani csuklóit. Mindig megpróbálja. Tök mindegy, hányszor játsszuk ezt el, minden egyes alkalommal megpróbálja. És soha nem tanul belőle. Emlékszem, régen mindig nagyon felhúzta magát rajta. Sokszor torkollt verekedésbe az egész. Persze akkoriban még gyerekek voltunk. Minden komoly gond, hátsó szándék, vagy mögöttes gondolat nélkül. Csak játszottunk, verekedtünk. Természetesnek tűnt, ahogy egymáson fetrengve ütjük a másikat – persze teljesen komolytalanul – és a végén kifulladva, egymás mellett hanyatt fekve röhögünk. Nosztalgikus az egész, de nincs hatalmunk az idő felett, ami eljárt felettünk.
- Hé! Csengetnek. - próbálkozik be silány alakítással.
- Legfeljebb a fejedben. - nevetek fel.
- Eressz el, na, halálos beteg a kutyám.
- Van kutyád?
- Sose tudhatod. - vonja meg a vállát.
Izeg-mozog, ahogy igyekszik szabadulni, de nem engedhetem el ilyen könnyen, ezért szorosabbra fonom ujjaimat csuklói körül.
- Hülye barom. - szisszen fel.
- Idóta hippi. - bólintok egyetértően.
- Utállak.
- Feladod?
- Ha feladom is utálni foglak. - morogja orra alatt, aztán hirtelen szemeimbe néz. - Vince, miért mondtad, hogy szeretsz?
- Mert szeretlek. - ez evidens.
- Hülye vagy. - nem hisz nekem.
- Tudom.
- Barátok vagyunk. - nyomatékosítja.
- Tudom.
- Nem értelek.
- Nem is várom el.
Lazítok a szorításon, és ő elégedetten szabadul, majd a konyha felé veszi az irányt. Én pedig az erkély felé sandítok. Korán sötétedik már. És hideg is van kint. És viszket mindenem a rohadt gipsz alatt. És fájnak a bordáim. És fáj a valóság is. A józanságnak el kellene már végre múlnia.
Sóhajtva kelek fel a zongora mellől és kabátomat felvéve kilépek az erkélyre, hogy elszívjak egy szál cigit. Menekülni. Ebben mindig jó voltam. Majdnem annyira, mint az önsajnálatban. El kéne fogadnom Seth válaszát, de képtelen vagyok rá, ezért megint inkább leiszom magam, hogy aztán lássam rajta, mennyire évődik. Bűntudata lesz. Nekem meg attól lesz bűntudatom, hogy neki az van miattam. Pedig semmit nem tett soha. Normálisan már meg sem tudjuk oldani a problémáinkat? Kerülgetjük őket és menekülünk előle. Mint valami pocsék szappanopera.
Elmerengve nézem, ahogy a halovány füst elszáll az éjszakában, ami igazából még csak délután. Vagy a fene se tudja. Seth szokta számon tartani az időt, az én ujjaim közül valahogy ez mindig kifolyik.
Elnyomom a csikket és fázósan összébb húzom magamon a kabátot. Még ácsorgok pár percig az erkélyen, mielőtt bemennék. Seth hőn szeretett növényei ledobták már a virágjaikat, lassan be kell őket vinni a lakásba, hogy ne fagyjanak el. Talán holnap megcsinálom, amíg ő az egyetemen van. Biztos meglepődne. Én is meglepődnék. Egyáltalán nem rám vallana. De azt akarom, hogy tudja, oda akarok figyelni rá.
Nem, ma este nem iszok. Nem ihatok. Nincs jogom hozzá azok után, hogy megütöttem őt. Meg akarok javulni. Érte. Csak is érte. De nem megy egyik lépésről a másikra. Elkezdhetem ugyan azzal, hogy ma nem iszok. De ki tudja, holnap milyen kedvem lesz? Hangulatember vagyok, az voltam mindig is. Lehet, hogy holnap az sem fog érdekelni, ha térden állva könyörög, hogy ne igyak. De ma más a helyzet. Beszélni akarok vele. Tudni akarom, hogy hol a határ, hogy hol van a vonal, amit ő húzott meg, s ami engem távol fog tartani tőle. És itt az a kérdés, hogy mennyire távol.
Bent leülök a kanapéra és bekapcsolom a tévét. Igazából gyűlölök tévét nézni, de ez legalább kikapcsol és leköt egy darabig. Gondolatok nélkül nézem, ahogy az egyik természetfilmes csatornán fehér patkányokat tesznek egy útvesztőbe. Hárman vannak, de az útvesztő közepén csupán egy darab sajt. Megint megmutatkozik az emberiség morbid, kegyetlen és istent játszó humora.
- Vince? - kiált ki a konyhából.
- Seth? - kiáltok vissza.
- Itthon vagy? - dugja ki a fejét meglepődve az ajtón.
- Nem, a halálos beteg kutyád nézi a tévét. - vigyorodom el.
- Persze. - legyint mosolyogva. - Gyere te blöki, mert kész a kaja.
Leülök az asztalhoz. Két személyre terített. Esztétikusan és precízen. Le merném fogadni, hogy centiméterre pontosan terített meg. Szedek az ételből, aztán megvárom, hogy ő is leüljön.
- Mikor ettünk így együtt utoljára? - kérdezem villámmal szórakozva.
- Nem tudom. - rázza meg a fejét elgondolkodva. - Régen.
- Régen. - ismétlem meg bólintva.
Beletúrok a tésztába, de Seth túl jól főz ahhoz, hogy csak turkáljam a kaját. És egyébként sem akarom megsérteni. Jóízűen eszek, mert éhes vagyok, és mert jólesik a társaság is.
- Tényleg feleségül veszlek. - sóhajtom két falat között, miközben felkelek és töltök egy pohár vizet magamnak.
- Most miért mondod ezt? - kérdezi nyammogva.
- Akkor legalább tudnám, hogy mellettem maradsz. - mosolyodom el visszaülve.
- Te meg mit iszol? - lepődik meg.
- Vizet.
- Miért?
- Mert nincs olyan piám itthon, ami illene a bolognaid ízvilágához. - válaszolok diplomatikusan.
- Aha. - mér végig gyanakodva. - És mióta vagy ilyen nagy gasztro zseni?
- Tegnap óta. - lapátolom számba a tányéromon lévő utolsó falatokat. - Seth.
- Hm?
- Tényleg azt szeretném, ha itt maradnál. - bököm ki.
- Nem akarok elmenni sehova. - nyögi megrökönyödve. - Mi van veled?
- Nem tudom. - rázom meg a fejem. - Talán csak féltékeny vagyok.
- Annyira furcsa vagy mostanában. - ráncolja össze szemöldökét.
- Én? - kérdezem hasonló arckifejezéssel. - Ha én furcsa vagyok, akkor te mi vagy?
- Én? - kérdez vissza ő is. - Miért mi van velem?
- Ez érdekelne engem is. Mi van veled? - dőlök hátra a széken. - Te sem vagy teljesen önmagad, nem igaz?
- Miből gondolod? - komorodik el.
- Önszántadból megcsókoltál, mert „magával ragadott a hangulat”. Nem vall rád az ilyesmi.
- Rád meg a szerelmi vallomás. - vág vissza, s szemeiben halvány elégedettség csillan.
- Ó, szóval akkor kvittek vagyunk? - mosolyodom el. - Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám: elmondom, miért mondtam azt, hogy szeretlek, ha te is őszintén megmondod nekem, hogy miért csókoltál meg.


Seth

Bizonytalanul figyelem a ledarált húsból csöpögő vizet, ami vérrel keveredve vörössé mázolja a pultot. Elfelejtettem tenni alá edényt, csak egy vágódeszkán hever, de az nem gátolja meg abban, hogy az olvadása ne folyjon tovább és cseppenjen le a padlóra. Megint fölösleges munkát intéztem magamnak, pedig elég lenne időnként jobban odafigyelnem. Ha nem sietek, akkor nem hagyok ki egyetlen lépést sem. Az ajtó csukódására valami a gyomromban összerándul, feszítve szorít az aggodalom. Alig kaptam őt vissza, alig volt az otthonában és máris máshová vágyódik. Tudom, hogy hülyeség az egész, ez a ragaszkodás, ez a féltés, de még mindig sebzett, pihenésre van szüksége és nem arra, hogy az utcákat járja még ilyenkor is. Várakozva ujjamat a fagyott húsba nyomom, zacskón keresztül is érzem a hűvösét, de a vágódeszkán kívül nem akadályoz abban semmi, hogy átfúrjam rajta a kezem. Szóval már teljesen kiolvadt. Motorikus mozdulatokkal kapcsolom be a sütő lapot, aztán edényt teszek oda zsírral, hagymát vágok bele, aztán mehet a hús is kis idő múlva. Egyszerű, laktató étel, ami legalább el is fogy és nem áll napokig a hűtőben. A hátam mögé sandítva meredek az üres nappalira, hozzászokhattam volna már, de nem megy ez olyan egyszerűen. Túlságosan is megörültem annak, hogy végre lesz valaki velem, és nem kell majd egymagamban bolyonganom a lakásban, erre első dolga lelépni. Nem is értem, mit vártam. Ő Vince. Csak azt teszi, amit mindig. Fakanállal szurkálom össze a húst, aztán felkavarom, hogy le ne süljön, annyira jó szakács nem vagyok, hogy korrigálni is tudjam. Plusz darált hús meg nincs itthon, hogy újrakezdjem, ha elszúrom. Ennek az elkészítése sem vesz igénybe túl sok időt, kifőzöm a tésztát is, aztán megterítek két személyre. Nem tudom, mi illene ide, szalvéta biztosan nem kell, mert azt eleve nem használná egyikünk sem. Én nem eszek úgy, mint egy disznó, Vincentnek meg a szalvéta helyett pont megfelel a kézfeje is. Ilyesmiket nem problémázik fölöslegesen. Homlokomat ráncolva döntöm derekamat a pultnak, mikor odakint a tévé megszólal. Valami eszement kísérletezés megy már megint, patkányok tesztelése, hogy mennyire intelligensek, pedig csak az ösztönüket követik.
- Vince?
Lélegzetvisszafojtva fülelek, várok egy hangot, egy apró neszt, hogy tudjam ő az. De ugyan, mégis ki más lehetne itt, ha nem ő?
- Seth? - kiált vissza.
Futó mosoly húzódik az ajkaimra. Azt hittem elment, itt hagyott engem már megint, de ezek szerint mégsem tette.
- Itthon vagy? - kukucskálok ki újra.
A kanapén ül, elnyújtózva,kényelmesen. Elmondhatatlanul jó érzés őt így látni, még annak ellenére is, hogy a karján gipsz és a bordái is biztosan fájnak még mindig. Kapott rá kenőcsöt is, bár azzal csak a felületi nyomokat tüntetheti el.
- Nem, a halálos beteg kutyád nézi a tévét – vigyorog.
- Persze – mosolyodom el én is. - Gyere te blöki, mert kész a kaja.
Asztalhoz ül, anélkül, hogy megvárná, míg könyörgök neki vagy nyúzom és nyaggatom. A fáradtságára fogom, és arra, hogy boldog ő is attól, hogy otthon lehet végre. Szed magának, szokásos adagot, telepakolja a tányért, aztán várakozva rám pillant és megvárja, hogy asztalhoz üljek én is.
- Mikor ettünk így együtt utoljára?
Elgondolkodtató. Kétségbeejtő, hogy nem emlékszem már rá.
- Nem tudom – rázom meg a fejem. - Régen.
- Régen – ismétli biccentve.
Mosolyomat elfojtva figyelem Vince habzsolását. Nem vártam, hogy majd ennyire ízleni fog neki, de a kórházi koszt után azért érthető, ha így fogadja a hazai kosztot. Örülök neki. Boldog vagyok, ha így látom.
- Tényleg feleségül veszlek – sóhajtja felállva egy pohár vízért.
- Most miért mondod ezt?
- Akkor legalább tudnám, hogy mellettem maradsz – mosolyog újra asztalhoz ülve.
De a szavainál jobban megdöbbent az, amit a kezében tart. Nem sör, nem másmilyen alkohol, hanem színtiszta víz.
- Te meg mit iszol? - kérdezek rá nyíltan, értetlenül és meglepetten.
- Vizet.
Igen, azt látom én is, de ezzel nem magyarázott meg semmit. Legalábbis azt nem, amit ténylegesen is tudni szeretnék.
- Miért?
- Mert nincs olyan piám itthon, ami illene a Bolognaid ízvilágához.
- Aha – meredek rá. - És mióta vagy ilyen nagy gasztro zseni?
- Tegnap óta – tömi magába a maradékot. - Seth?
- Hm?
- Tényleg azt szeretném, ha itt maradnál.
- Nem akarok elmenni sehova – nyögöm értetlenül. - Mi van veled?
- Nem tudom – ingatja meg a fejét. - Talán csak féltékeny vagyok.
- Annyira furcsa vagy mostanában – sóhajtom a homlokomat ráncolva.
- Én? - szalad grimaszba az ő arca is. - Ha én furcsa vagyok, akkor te mi vagy?
- Én? Miért mi van velem?
- Ez érdekelne engem is. Mi van veled? - dől hátra a széken. - Te sem vagy teljesen önmagad, nem
igaz?
- Miből gondolod? - komorodom el. Nagyon rossz előérzetem van, rossz mederbe keveredtünk már
megint.
- Önszántadból megcsókoltál, mert „magával ragadott a hangulat”. Nem vall rád az ilyesmi.
- Rád meg a szerelmi vallomás – felelem sötéten.
- Ó, szóval akkor kvittek vagyunk? - mosolyodik el. - Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám: elmondom, miért mondtam azt, hogy szeretlek, ha te is őszintén megmondod nekem, hogy miért
csókoltál meg.
Nem opció! Úgy gondolja zsarolható vagyok? Nem kértem., nem faggattam és nem nyaggattam, hogy mondja el minden áron, mert.... nem, nem is akarom igazán tudni. Csak egy olcsó kifogás neki, hogy újra elnézzem minden bűnét, minden egyes olcsó kis játszadozását, amivel tönkretesz. Még, hogy szeret.
Ha szeret, nem alázza magát porba, nem várja, míg minden büszkeségét a földbe döngölik, nem hagyja magát, pedig de...Pontosan azt teszi. Engedi, hogy mindenki csak kihasználja, még a tulajdon szülei sem foglalkoznak vele, s ő engedi ezt is. Hagyja, mert megbékél vele. Elfogadja, hogy kitagadják azok, akik miatt félresiklott az élete.
- Hagyjuk ezt.
- Miért? Beijedtél?
- Ha kihűlt a kaja, pakold el. Nem bánnám, ha el is mosogatnál.
- Hová mész? - kapja föl a fejét, míg én a kabátomért, és sálamért nyúlok, aztán a bakancsaimba is
belebújok.
- Szerinted?
- Randid lesz?
- Igen, Vincent! Randim lesz, csoportosan és én tartom majd a gyertyát.
Mély levegőt veszek, ezt azért nem kellene, nem érdemli meg és én sem ilyen vagyok. Lehunyt szemeimre szorítom kézfejemet, felsóhajtok és a levegő bennem reked, mikor Vincent mögött csapódik szobájának az ajtaja. Csak egy vacsorát szerettem volna, olyat, mint régen. Barátságosat, családiasat, mi rossz van abban, ha igyekszem rendbe hozni az életét? Nem kérte, mert ő önmagától soha semmit nem kérne. Nem tudom, hogy ez erős vagy gyenge jellemre vall-e. Azt hiszem mindkettőből kijutott neki bőven, de ha választani kell, mégis csak gyenge. Gyenge, mert nem elég kitartó. Nem küzd meg semmiért és nem érdekli semmi. Lemond önként mindenről, amiért egy picit is törnie kell magát. De az élet erről szól. Küzdelmekről, győzelmekről, vereségről.
Felfigyelek hamar az ismerős női kacajra, nem éles és nem fülsértő, sőt, sokkal inkább kellemes, melegséggel önt el még annak ellenére is, hogy a lányt csak jóval pár perc után látom meg, amint a sarkon befordulva figyelmetlenségéből nekem ront. Nevetve karol a nyakamba, mosolya ragyogó, de a szemei alkoholtól csillognak. Nem engedhetem így el, jobb lesz, ha elkísérem az otthonáig. Ő az egyedüli olyan barátom, aki még a családi ház melegét élvezheti, szerencsére nem lakik innen messze. Úgy pár saroknyi séta után az oldalamnak dőlve karol belém, kuncogva fél kezével a hajamba túr, érzem leheletén a konyakot, és még valami édeset. Felmosolyog, bátortalan, vonzó, vágyódó mosollyal. Olyannal, amit nem érdemlek tőle, hiszen tudjuk mindketten, hogy ez így nem, nincs értelme, ahogyan kettőnk e fajta kapcsolatának sem lenne jövője. Átkarolom a derekát, gömbölyded melleit a mellkasomhoz nyomja, míg én sűrű hajába túrva emelem feljebb a fejét, csak, hogy mélyebben csókolhassam, úgy ahogy megérdemelné.
- Nem is sejtettem, hogy gyertyatartónak lenni manapság ilyen kifizetődő!
Gyöngyalakú körmök szántják arcomat, felszisszenek, megérintem, de nem serkentett vért, ahogy elhúzódtam Anna közeléből. Nevetséges vagyok, úgy teszek, mintha bűnt követtünk volna el. Pedig ez csak egy csók volt, engesztelés, köszönet, hála és búcsú. Tudja a lány, hogy ez így nem mehet tovább. Én a barátságát szeretném, nem a szerelmét. Felsóhajtok, fáradtan masszírozom meg a homlokom, de a tompa zsongás szűnni nem akaróan nyomul a koponyámba.
- Miért nem tudsz már végre leszállni róla! - megijedek, mellettem a lány éles hangon felnevet, gúnyosan és sértetten.
Megrökönyödve meredek rá, de Vince elsötétülő tekintete, ami még így, a lámpák fényében is haragos űrt ígér, jobban leköt. Nem láttam még őt ilyennek. Példa sem volt rá, de nem fedhetem meg, hiszen okkal dühös.
Okkal...
Mégis mi oka lenne rá? Ki ő nekem? Nincs köze a párkapcsolataimhoz, ahogyan a szexuális életemhez sem. Én sem kérdezősködök nála, mert nem akarom tudni, hogy a múltkori eset óta lefeküdt-e végül azzal a fiúval. Ellépek Anna mellől, szánakozó grimasszal mered rám, aztán szótlanul hagyva indulatosan elsiet. A házuk a következő sarkon van, már nincs okom tovább aggódni azon, hogy hazaér-e.
- Mi bajod, Vince? Miért jöttél utánam?
Látom rajta, mennyire ódzkodik attól, hogy választ adjon nekem. Türelmetlen, ideges, mérges. Indulatos ráncok szöknek a homlokára fel, s mélykék szemeit sem éri el az enyhülés szele.
- A cipős szekrényen hagytad a lakáskulcsot – dobja nekem, de nem mozdulok, hogy elkapjam. Éles csörrenéssel koppan neki az aszfaltnak. A lábaim előtt van és én megdermedek. Vince szemei villámokat szórnak, ezúttal én hibáztam. Maradhatta is volna akár, hiszen ő igazán igyekezett.
- El akarsz menni? - nyögöm csalódottan.
- El – fordul sarkon.
- Azt hittem maradsz – sóhajtom megdörgölve kézfejemmel a homlokomat.
- Míg te jól megdöngeted a kislányt? Ha maradtam is volna, azt nem azért, hogy az üres házban a te hazatértedre várjak. Azt csinálsz, amit akarsz, én léptem.
- Ne haragudj, hogy cserben hagytalak újra..
Az eddig rám boruló dermedt csendet újra a nyüzsgő város hangjai töltik ki, körülöttem emberek áradata hömpölyög, elmosódott sziluettek mind, ahogyan Vince egyre távolodó alakjai is lassan már csak egy elmosódott alak lesz az emberek között. Felállok, a lakáskulcsot a zsebembe gyömöszölöm, aztán a ruhámat leporolva én is elindulok. Beleolvadok én is az éjszakai élet forgatagába, megtehetném, hogy Vincent után megyek. Itt és most utána mehetnék, hogy visszarángassam őt a lakásba, de félek, hogy nincs hozzá jogom. Igyekszem kikerülni az embereket, lehajtom a fejem, mikor tekintetek villannak felém, olyan, mintha a világ körülöttem egyetlen rosszalló szemöldökbe húzódna össze. Egy idő után már a kongó lépteimet sem hallom, csak a hó ropogását. Jégkristályok ülnek a vállaimon, kabátom anyagába kapaszkodnak és a tincseim közé fészkelik magukat. Megborzongok, mikor az egyik pehely a nyakamat érinti, olvad, s nyomon követi a bőröm ívét.
Belököm az ajtót és előbb a postaládából veszem ki a leveleket, meg még néhány szórólapot. Újra eltűnt egy kis kedvenc, ami talán sohasem kerül már elő. Érkezett egy boríték az én nevemre is, ismerős kéz írással, anyám mindig is egyedien kerekítette a betűket. Elmosolyodom és melegség önti el a mellkasom. Hiányoznak, de a levélen elkomorodom, aztán fejemet csóválva mégis mosoly önti el az arcomat. Gondoltak ránk, nem csak rám, hanem Vincentre is és küldtek neki is egy meglepetést.

„ Hamarosan találkozunk! „

Nem nagy üzenet és nincs alatta az sem, hogy melyikük írta, de a betűk kerekítése mindent elárul. Magába foglal mindent, ahogyan az is, hogy kettőnkre gondoltak és nem csak rám. Aggódom, hogy Vincent visszautasítja majd az utazás lehetőségét. Aggódom, hogy nemet mondd, de még ennek ellenére is az asztalhoz ülök és listázni kezdek. Felírok rá mindent, amire szükségünk lehet, és ott hagyom az asztalon a lapot, aztán elmosogatok, majd elpakolok magam után mindent. A szobákban is elrendezem a holmikat, a szennyest pedig a mosógépbe dobom, ami meg nem fér bele az megy a tartóba. Az ajtó csapódására megdermedek és elcsodálkozva ballagok ki Vincent szobájából egy halomnyi koszos ruhával.
- Látom összecsomagoltál – torpan meg az ajtóban, kabátja átázott és a cipői talpairól is latyakos sár és víz olvad le.
- Igen – mosolyodom el. - Elutazom, de...
- Remek. Jó utat – fordít nekem hátat.
Kabátja cipzárjával bajlódik, lehúzza magáról, és a cipős szekrényre dobja. Zavartan gyűröm markomba a repülőjegyet, ami az ő nevére szól. Megértem én, hogy mérges, azt is elfogadom, ha átmenetileg gyűlöli a jelenlétemet, a közelségemet, de azt nem vártam, hogy majd még meg se hallgat. Nem is foglalkozik azzal, hogy mondani akarok még neki valamit. Egyszerűen figyelmen kívül hagy. Kihúzza a széket, aztán az asztalhoz ülve felbontja a sörét. Nem törli fel azt sem, amit heves mozdulataiban kilöttyintett, idegesen szisszenek fel én is.
- Vincent! - morgom tenyereimet az asztalra csapva, előrébb dőlve tolom tőle távolabb a sörét. Ha nem figyel rám, hát majd én rákényszerítem őt. - Miért nem tudsz végighallgatni? - suttogom leroskadva az egyik székre.
Visszahúzza magához az üveget, ujjaival ütemesen kocogtatja azt, majd lassan felém fordul.
- Mert nem érdekel, hogy hova, miért, kivel mész – szűri a fogai közt zavaróan tisztán.
- Még akkor sem, ha te is utazol?
- Ez az én házam a pokolba is! Nem küldhetsz el!
- Hülye vagy – állapítom meg felkuncogva.
Mérgesen, értetlenül és zavartan ráncolja a homlokát, mire az én arcomat egy bugyuta vigyor önti el, de nem teszi szóvá még annak ellenére sem, hogy őt ez látványosan bosszantja.
- Elmagyarázod? - kérdi szemeit szigorúan az asztal lapjára szegezve.
- Elutazom, de nem nélküled, hanem veled. Feltéve, ha neked nincsen más dolgod éppen. Megértem, ha nem érsz rá és elfogadom azt is, ha nem akarsz velem jönni. De anyámék két jegyet küldtek, gondoltak rád is és, ha úgy döntesz végül, hogy velem jössz, akkor holnap hajnalban kelned kell neked is, mert korán indul a gépünk.


Vincent

Hallgat. De a hallgatásával nem megyek semmire. Hitetlenkedő arcát nézve az én lelkesedésem is alábbhagy. Pedig azt hittem, már sikerült megfognom, hogy sikerült sarokba szorítanom és kicsikarhatok belőle valami választ.
- Hagyjuk ezt. - motyogja.
- Miért? Beijedtél?
- Ha kihűlt a kaja, pakold el. Nem bánnám, ha el is mosogatnál.
Nem válaszol. Helyette inkább felkel az asztaltól és a kabátja már a vállai körül is van. Sálat, bakancsot vesz.
Most akkor mi van? Nem értem. Ezt nekem kéne csinálnom, de nem. Én ma itthon akartam maradni vele. Együtt enni. Aztán nézni valami szart a tévében, vagy benyomni valami hülye játékot a konzolon.
- Hová mész? - nyögöm ki végül értetlenül.
- Szerinted? - kérdez vissza, mintha nekem legalábbis tudnom kéne.
- Randid lesz? - komorodom el.
- Igen, Vincent! Randim lesz, csoportosan és én tartom majd a gyertyát. - feleli bosszúsan.
Megbántottam? Na és most megint mi a frászt műveltem, amiért esetleg fújhatna rám? Jó gyerek voltam egész nap. Vagy még mindig az miatt haragszik, hogy megütöttem? Jogos lenne, de akkor legalább mondaná meg, hogy mi a franc baja van!
Nem, igazából nem érdekel. Azt csinál, amit akar. Nincs jogom beleszólni. Nem is foglalkozok tovább ezzel az egésszel. Nyomatékosításként bevágom magam mögött a szobám ajtaját.
Ez meg mégis mi volt? Ezt miért nem mondta előbb? Máskor mindig bejelenti, ha megy valahova. Rosszul esett, hogy most csak úgy mellékesen nyögte be. Mintha illett volna tudnom, mintha tudnom kellett volna.
Megint találkozni fog Annával... De ki nem szarja le? Ha Seth elment szórakozni, akkor nekem sem kötelező itthon maradnom. Én nem leszek olyan pöcs, hogy virrasszak a szűzies lelkéért. Elmegyek és azt fogom csinálni, amit egyébként is terveztem. Innentől fogva meg kurvára ne várja el tőlem, hogy játsszam a jófiút. Ennyit ér a híres szónoklata is a cigiről meg az alkoholról. Ha itt maradna velem, nem nyúlnék egyikhez se. Csak az ő kibaszott kedvéért.
A cipős szekrény mellett lehajolva veszem fel a tornacipőimet. Converse, mert lejjebb nem adom. Bár lassacskán elhagyja a talpát, de jó ez még. Ahogy felegyenesedek, a lámpa fénye megcsillan egy kulcson, melyhez egy idióta formátlan, akármit mintázó kulcstartó tartozik, ami úgy vigyorog, mint egy füves Bob Marley.
A hülye itthon hagyta a lakáskulcsát. Ha elmegyek és előbb ér haza, mint én, nem tudna mivel bejönni. Aztán még rám fogná, hogy miattam kapott tüdőgyulladást. Sóhajtva veszem magamhoz a lakáskulcsot és sajátom mellé süllyesztem a zsebemben.
Azt mondta, csoportos randira megy. Talán annál a hülye kávézónál vannak megint, amit az ő fajtája annyira szeret. Kiindulópontnak nem rossz. De ahogy odaérek, az épületet zárva találom, és Sethéknek sincs semmilyen jele a környéken. Merre menjek?
Találomra indulok el egy irányba, de bár a másik irányba indultam volna el! Befordulok egy sarkon, és gyökeret vernek a talpaim a kemény, hideg aszfaltba. Tudtam. Éreztem. Előre tudtam, hogy ez lesz, ha leveszem róla a szemem. Az a kis lotyó teljes mellbedobással nyomul. Eljátssza neki, hogy be van rúgva, és tehetetlen, aranyos és egyáltalán nem felelős a tetteiért. Seth pedig beveszi. Mert ostoba, naiv és semmit nem tud. Rossz emberismerő. Nem is lenne szabad emberek közé mennie.
Öklöm megszorul zsebemben a kulcscsomó körül és összeszorított ajkakkal figyelem, ahogy Seth Annát csókolja. Tök normális. Teljesen természetes, hogy egy srác meg egy lány csókolóznak az utcán. Nekem mégis groteszknek, elrugaszkodottnak és undorítónak tetszik. A gyomrom bukfencet vet és úgy érzem szédülök. Közben Seth karjai szorosabbra fonódnak a lány dereka körül.
Szóval ez a válasza? Bárkit, bármilyen „barátot” képes megcsókolni. Ha ez tényleg igaz, akkor nagyon félreismertem őt. Kedvtelésből tenné? Vagy tényleg annyira hülye, hogy hagyja magát sodródni az árra?
- Nem is sejtettem, hogy gyertyatartónak lenni manapság ilyen kifizetődő! - szólok közbe, mikor végre megtalálom a hangomat.
Elszakítja magát tőle és úgy néz rám, mintha én lennék az anyja és épp rajta kaptam volna, hogy pornó magazinokat rejteget az ágya alatt. Meglepett. De a lány mellette épp annyira dühös lesz, mint amilyen én magam vagyok. Elcsesztem a nagy esélyét.
- Miért nem tudsz már végre leszállni róla?! - kiált rám éles, rikácsoló hangon; tőle szokatlanul.
Nagyon kevés tartja, hogy ne üssem meg. Telibe szarom, hogy nő. Velem ne beszéljen így. Nem tudja, miken mentünk keresztül együtt, nem is ismeri Sethet. Nem tud róla semmit. Mindenki csak a hülye humora, meg a vonzó külseje miatt akaszkodik rá. De soha, senki nem fogja úgy ismerni, mint én.
Végül hármunk közül Seth mozdul meg elsőnek. Tétován felém lép egyet, félve, bizonytalanul. Anna arcáról süt, hogy nem tetszik neki, ezért kisasszonyosan felszegi az állát és elviharzik. Jól teszi. Seth előtt nem akartam bántani.
- Mi bajod, Vince? Miért jöttél utánam?
Óh, megint én vagyok a hibás. Megint én vagyok a szar alak. Én tettem tönkre megint mindent. Ennél jobban nem is adhatná tudatomra, mennyire nem kívánt vagyok most számára. Nehezemre esik lenyelni mindazt, amit fel akarok róni neki. Nem állhatok neki veszekedni itt az utca kellős közepén, ráadásul este, amikor már mindenki otthon van. Nem rendezek jelenetet.
- A cipős szekrényen hagytad a lakáskulcsot. - vágom hozzá az említett darabot, de nem kapja el és a kulcscsomó a földön csörren.
- El akarsz menni? - nyögi már-már kétségbeesetten.
Nem. Én nem akarok elmenni. Ő az aki mindenáron itt akar hagyni engem. Világos minden. Felfogtam. Már csak neki kéne végre bejelentenie.
- El. - fordítok hátat neki.
- Azt hittem maradsz. - szól utánam csalódottan.
- Míg te jól megdöngeted a kislányt? Ha maradtam is volna, azt nem azért, hogy az üres házban a te hazatértedre várjak. Azt csinálsz, amit akarsz, én léptem.
Otthagyom. Azt csinál, amit akar. Nem kellek neki, hogy fogjam a kezét. Nem vagyunk már pisisek.
Nem jön utánam. Nem is engedném. Nem is lenne joga hozzá.
Egyetlen kocsmába se térek be, egyetlen bárba, vagy klubba. Bár jó pár ajtaja előtt megállok, nem érzek rá motivációt, hogy be is lépjek. Ma már egyszer megígértem, hogy nem részegedek le. És akármennyire is hihetetlen, de azért igyekszem tartani a szavam. Sethnek nem kell róla tudnia. Elégedjen meg annyival, hogy nem volt hozzá kedvem.
Az idő közben lehűl. Lehet, hogy inkább mégis csak bakancsot kellett volna vennem. De mire azon agyalhatnék, hogy fázni kezdett a lábam, nekiáll esni a hó. Hatalmas, tiszta fehér pelyhekben, amik az aszfaltra érve azonnal elolvadnak. Ekkor döntök úgy, hogy eleget szellőzött a fejem. Haza megyek.
A rohadt hó azonban csak nem áll el. Egyre intenzívebben, egyre nagyobb pelyhekben esik. A kezdeti nedvesség hamar átcsap latyakká, aztán hólévé és így tovább. A lényeg az, hogy szarrá ázik a cipőm, benne a zoknim és így a lábam is.



Az ajtón belépve barátságtalan látvány fogad. Egy hátizsák és egy utazótáska a cipős szekrény mellett. Sejtettem, éreztem már régen, hogy egyre csak közelít ez a nap. De hogy ilyen hirtelen? Igazából már készültem rá. Azt hiszem, már rég tudtam, hogy ez hamarosan be fog következni. Csak épp azt nem tudtam, mi fogja végül kiváltani belőle az elhatározást, hogy itt hagyjon. Jelzés értékűen csapom be magam mögött az ajtót. Nem tudom, mit is kéne most éreznem. Dühöt? Csalódottságot? Gyűlöletet? Félelmet? Igen, félelmet.
- Látom összecsomagoltál. – konstatálom hangosan is, mikor kilép szobám ajtaján. Igazából sosem értettem, hogy működik ez köztünk. Seth akkor járkálhat ki-be a szobámba, amikor csak akar, de nekem tilos belépnem az ő szobájába.
- Igen. – feleli szelíden mosolyogva. – Elutazom, de…
- Remek. Jó utat. – ha már csak a gondolatától is ilyen nyugodt és felszabadult lett, hogy végre elmehet innen, ki vagyok én, hogy megállítsam?
Ledobom ronggyá ázott cipőimet, és a kabátomat; tovább nem törődve Sethtel a konyhába megyek. Kiveszek a hűtőből egy doboz sört és leülök az egyik székre. Idegességtől remegő kezeimet nem tudom kontrollálni, ezért kilöttyen a söröm, ahogy felbontom. Nem foglalkozom vele. Jelentéktelen kis szarság ez ahhoz képest, hogy ma este Seth beharangozta, hogy itt hagy.
- Vincent! – tenyereivel az asztalra csap és közel hajol hozzám, a sörömet elveszi és arrébb rakja. Mit akar még? – Miért nem tudsz végig hallgatni? – roskad le a mellettem lévő székre fásultan.
Visszaveszem a sörömet. Tényleg ennyire fontosnak tartja, hogy meghallgassam? Kismillió oka lehet arra, hogy elmenjen. Nincs humorom egyesével végighallgatni az összeset. Nem vagyok tökéletes lakótárs, még szarabb barát vagyok. Embernek meg… ebbe bele se menjünk. De milyen ironikus, hogy mikor végre elhatározom, hogy változok, már késő. Hiába mondogatja mindenki, hogy változni sohasem késő. Nincs igazuk. Én elszalasztottam az utolsó esélyemet. Magamra vessek.
- Mert nem érdekel, hogy hova, miért, kivel mész. – szorítom össze ajkaimat.
- Még akkor sem, ha te is utazol?
- Ez az én házam, a pokolba is! – csattanok fel. – Nem küldhetsz el!
- Hülye vagy. – kuncog fel.
Örülök, hogy kettőnk közül legalább neki jó kedve van. De észrevehetné, hogy sem vele vidulni, sem beszélgetni nincs kedvem.
- Elmagyarázod? – kérdezem türelmetlenül.
- Elutazom, de nem nélküled, hanem veled. Feltéve, ha neked nincsen más dolgod éppen. Megértem, ha nem érsz rá és elfogadom azt is, ha nem akarsz velem jönni. De anyámék két jegyet küldtek, gondoltak rád is és, ha úgy döntesz végül, hogy velem jössz, akkor holnap hajnalban kelned kell neked is, mert korán indul a gépünk.
- Seth Lesnar. – sóhajtom szemeimet lehunyva. – Kibaszott nagy mázlid van, hogy józan vagyok.
- Most miért mondod ezt? – kérdezi értetlenül grimaszolva.
- Mert, ha részeg lennék, valószínűleg már rég leütöttelek volna. - válaszolom még mindig szembehunyva.
- Miért? - nyögi tanácstalanul.
- Mert egy barom vagy.
- Már megbocsáss, de…
- Fejezd be, amit elkezdtél. – vágok a szavába. – És én is befejezem a sörömet.
- Vince? – néz szemeimbe és az övéiben valami megmagyarázhatatlan érzelem ül. Aggodalom? Szánalom? Vagy mindkettő? – Mi a baj?
- Minden. – felelem. – Sicc pakolni és hagyj.
- Vagy akár meg is beszélhetnénk. – erősködik tovább.
Indulatosan kapom el állát és húzom közel magamhoz. Megdöbben, de egyelőre nem ellenkezik.
- Akárhányszor komolyan akarok veled beszélni valamiről, vagy kiröhögsz, vagy azt hiszed, hogy csak szórakozok. – sziszegem fogaim között. – Szóval ne feszegesd a témát és húzz vissza pakolni.
Elengedem arcát, amit kezével masszírozgat tovább. Talán túl erősen szorítottam. Már nem fontos. Arcán látom, hogy keresi a szavakat, de nem találja. Valamit nagyon mondani akar, mégsem teszi. Végül egy ártatlan kérdés hagyja el a száját.
- Te is jössz, ugye?
- Nem tudom.
- Értem. – felkel az asztaltól és magamra hagy.
Megint ő bántódott meg. Akárhányszor beszélünk, mindig ő sérül meg a végén.
Legurítom söröm maradékát és az erkély felé veszem az irányt. Rágyújtok és tompultan, gondolatok nélkül bámulok az éjszakába. Sötét és üres minden, mint én legbelül. A füstöt kifújva hátat fordítok az utcának és csípőmmel a korlátnak támaszkodom. Bent Seth sürög-forog. Minden mozdulata esetlen, mint aki nem találja a helyét. Elpöccintem a csikket.
A lakásba lépve mindkettőnk kerüli a másik tekintetét, jelenlétét... egész lényét. Ez nem lesz így jó, rohadtul nem. De én kérjek bocsánatot? Soha nem tettem, nem most fogom elkezdeni.
Szobámban kotorászva tiszta ruhát keresek magamnak, aztán a fürdő felé indulok. Hangosan csukom be magam mögött az ajtót, így talán van esélyem megúszni egy kínos rám nyitást. A forró víz hamar átmelegíti a testem, még sincs kedvem áztatni magam, a gipszem amúgy sem tenné lehetővé, ezért gyorsan megmosakodom és törölközőt csavarok derekam köré. A tükör előtt megállva bedugom a hajszárítót és megszárítom a hajam. Ez után borotvahabot és borotvát veszek elő, majd vizet engedek a mosdókagylóba, melynek lefolyójába beillesztem a dugót.
Ezer éve nem láttam Seth szüleit és nem is terveztem, hogy valaha is újra találkozom velük. Csöpög róluk a kertvárosi, tökéletes cukormáz. Amitől nekem felfordul a gyomrom. Irigy lennék? Meglehet. Sethnek legalább megadatott, hogy szerető családban nőjön fel. És azt is megérdemelné, ha egy olyan életet élhetne, amiben én nem rontom a levegőt.
Épp habbal kenem be az arcom, amikor Seth halkan kopogtat.
- Végeztél? - érkezik az ajtó által eltompított kérdés.
- Borotválkozom. - szólok ki. - Nyugodtan bejöhetsz.
Az ajtó nyílik, és ő egy pillanatra megtorpan, ahogy végigmér.
- Fel kéne öltöznöd. - csóválja meg a fejét, ahogy a szekrényhez lép és matatni kezd benne. - Így csak meg fogsz fázni.
- Voltam pucér rosszabb körülmények között is. - vonok vállat, közel hajolva a tükörhöz, hogy jobban lássak. - Mikor indul a repülő?
- Háromnegyed hat. - érkezik a válasz. - Miért?
- Kelts majd fel. - számat elhúzva igyekszem teret adni a pengének, hogy könnyebben eltávolíthassam azt a pár napos borostát mindenhonnan.
- Miért? - kérdezi újra, s tekintetünk találkozik a tükrön keresztül.
- Oda megyek, ahova te mész. - válaszolom nemtörődöm hangon. - Nem fogok malmozni vagy vakarni a tökeimet itthon egyedül, amíg haza nem érsz.
- Azt hittem utálsz. - ismeri be lesütött szemekkel.
Felhorkantok.
- Néha. - mosolyodom el. - Néha nagyon utállak. De ma este én is hülye voltam. Elég lett volna, ha felhívlak.
- Kedves volt tőled, hogy utánam hoztad a kulcsot. - motyogja halkan.
- Kedves? - nevetek fel. - Elszúrtam a naaagy esélyed a kislánnyal. Ha eddig nem utált eléggé, legközelebb tuti tíz körömmel esik majd az arcomnak.
- Anna csak egy...
- Barát? - leteszem a borotvát a mosdókagyló szélére, leöblítem az arcom, majd pár pillanatra a törölközőbe temetem. - Mindig ezzel takarózol, ha megcsókolsz valakit? - kérdezem keserűen. - Nem. Ne is válaszolj, nem akarok veszekedni. - lépek el mellette.
Szobámba érve előkotrok egy hátizsákot a szekrényem aljából és belegyömöszölök pár holmit. Minden más, amire szükségünk lehet, azt Seth valószínűleg már elpakolta. Leülök az ágy szélére és megmasszírozom az orrnyergemet.
- Szóval Florida, mi? - sóhajtok fel. - Hurrá.


Seth

Tekintetem elidőzik az arcán, mely bosszús, fáradt árkok vésődtek a puha bőrbe, arca fakó és árnyas, vékony ajkai pengeként simulnak össze, megdöbbent és lenyűgöz. Még a legnagyobb szótlanságban is meglepően beszédesek a mimikái, gesztusai. Ismerem már minden vonását, ismerem már minden izmának mozzanatát, és közben mégsem ismerem őt. Mégsem tudok róla az égvilágon semmit. Elkeserítő, borzalmas érzés, hogy míg barátomnak nevezem őt, alig tudnék róla bármit is elmondani. De magamnak köszönhetem, hiszen én engedtem egészen idáig fajulni a dolgokat.
- Seth Lesnar – hunyja le szorosan a szemeit. - Kibaszott nagy mázlid van, hogy józan vagyok.
- Most miért mondod ezt? - fintorodom el.
Mintha tettem volna ellene bármit is. Pedig csak annyit osztottam meg vele, hogy kapott egy lehetőséget az utazásra ő is. Egyébként sem hagytam volna őt egyedül itthon.
- Mert, ha részeg lennék, valószínűleg már rég leütöttelek volna – feleli továbbra is csukott szemhéjjakkal.
Nem értem még mindig, mi rosszat követtem el.
- Miért? - kérdem.
- Mert egy barom vagy.
- Már megbocsáss, de...
- Fejezd be, amit elkezdtél – vág a szavamba illetlenül. - És én is befejezem a sörömet.
Elkeserítő. Pedig már igazán megszokhattam volna tőle ezt. Végül is mindegy. Ez is benne volt ugyanúgy a pakliban, mint ahogyan az is, hogy talán végre egyszer sikerül valamit megbeszélnünk. Tévedés volt, lehet, nem véletlen mondja rám mindig mindenki azt, hogy naiv. Holott tudatában vagyok ám mindennek, mindössze lényegét nem látom annak, miért is szálljak vitába bárkivel bármiért.
- Vince? - kék szemei kíváncsi ragyogással telve merednek rám. - Mi a baj?
- Minden – válaszolja. -Sicc pakolni és hagyj.
- Vagy akár meg is beszélhetnénk – jegyzem meg.
Számítottam arra, hogy ellenezni fogja majd. Vártam, mikor küld el finoman a bús picsába, vártam, mikor áll az asztaltól fel, és lép ki újra azon az ajtón, e helyett nem teszi meg egyiket sem. Heves mozdulatában amivel az államat ragadja meg, végtelen indulat rejlik, visszafojtott harag, tanácstalanság, s a jól ismert félelem, mely Vince kísérője már jó ideje. Magához közel húzva néz egészen közelről kékjeivel a szemeimbe.
- Akárhányszor komolyan akarok veled beszélni valamiről, vagy kiröhögsz, vagy azt hiszed, hogy csak szórakozok – szűri a fogai közt. - Szóval ne feszegesd a témát és húzz vissza pakolni.
Ujjai egészen az állkapcsomba nyomódnak, bőrömet gyűrve figyel, kényelmetlen, enyhén fájdalmas érzés és tartok tőle, hogy igaza van mindenben. Tudatában vagyok a hibáimnak, tisztában vagyok vele, mennyire ellehetetlenítettem, hogy bármit is meg tudjon velem beszélni úgy igazán. Talán a félelmem miatt, azért, mert nem voltam benne biztos, hogy az én szavaim és feleleteim is megállták volna beszélgetéseink folyamán a helyüket. Magamban tépődve dörzsölöm meg kipirult bőrömet, ott, ahol még az érintését érzem, egészen süt.
- Te is jössz, ugye?
Már bepakoltam neki is. Túlságosan is bíztam benne, de nem akarom őt itt hagyni. Nem akarok nélküle ilyen hosszú útra indulni.
- Nem tudom.
Szóval nem. Én azért még bizakodom, hogy majd meggondolja magát. Ha mást nem, hát ráveszem őt.
- Értem – állok fel ültömből.
Nem követ engem és nem segít a pakolásban még véletlenül sem, de ezt nem is várom tőle el. A segítségével csak belezavarna mindenbe. Tudom magam is, hogy hol tartottam. A szennyesét akartam a mosógéphez vinni, de teljesen kiment a fejemből, mikor az ajtón belépett és ledobtam mindent a fal mellé, hogy csak azzal az elárvult jeggyel somfordáljak a közelébe.
Sorra veszek mindent, átnézem, hogy miket pakoltam már be és, hogy mi minden maradt még hátra. Törölköző szükségtelen, van az ott bőven, de ruhákban nem vagyok egészen biztos, így azokból pakolok be. Fogkefére szükségünk van, de tusfürdőre már nem, ahogyan borotvára sem. Szoba lesz elég bőven. Én alszom a sajátomban és Vince megkapja a vendégszobát. Ez így megfelelő lesz szerintem még neki is. A szoba meglehetősen tágas, otthonosan van berendezve vidám és élénk színekkel. Neki is jót tesz majd a sötét szobája után a változatosság. Hallom, hogy bent molyol a fürdőben, így illedelmesen csak bekopogok és nem rontok rá idióta módjára. Nem akarom őt megzavarni semmiben még véletlenül sem. Ő is kopogni szokott. Jobb esetben. Már, ha józan.
- Végeztél? - érdeklődök az ajtón túlról.
Nem hallom a zuhany hangját, ahogyan a hajszárítóét sem, így csak meghallotta, amit kérdeztem.
- Borotválkozom – szól ki valamivel hangosabban. - Nyugodtan bejöhetsz.
Nem nyitom ki szélesre az ajtót, csak éppen hogy, aztán becsusszanok a résen és ledermedek úgy nagyon igazán és tényleg. Vincent szőke tincsei mértani pontossággal vannak szélfúttára kuszálva. Dögös, meglehetősen az. Olyan magabiztossággal meztelen, mint ahogyan a modellek viselik a ruháikat. Az igaz, hogy vékony, de mellette rendelkezik bőven izmokkal is, amelyek feltűnés nélkül, mégis kívánatosan feszülnek a halvány bőr alatt, s ezzel tökéletesen ellensúlyozzák a soványságát. 
- Fel kéne öltöznöd – csóválom meg a fejem szemrehányóan, aztán a szekrényhez lépve kezdem azt el kipakolni. - Így csak meg fogsz fázni.
- Voltam pucér rosszabb körülmények között is.
Ezt nem tagadom, de akkor sem lenne szabad csak így meztelenül téblábolnia. Még akkor sem, ha tulajdonképpen én törtem rá udvariasan. Mert ez történt. Kiveszem a fogkeféket, az övét és az enyémet egyaránt.
- Mikor indul a repülő?
Ezek szerint mégis csak velem tart? Én nem bánnám.
- Háromnegyed hat – válaszolom bizonytalanul. Tudom, hogy mennyire nem rajong a korán kelésért. Ez akár még el is kedvtelenítheti őt az úttól. - Miért?
- Kelts majd fel – folytatja békésen a borotválkozást. Száját elhúzva grimaszol, hogy jobb teret tudjon adni a pengének. Remélem nem vágja meg magát.
- Miért? - nézek szemeibe a tükrön keresztül.
- Oda megyek, ahová te mész – az a színtelen hangsúly, az a színtelen arc, s közben mégis, a hangszálain felismerhetetlen érzelmek zengnek. - Nem fogok malmozni vagy vakarni a tökeimet itthon egyedül, amíg haza nem érsz.
- Azt hittem utálsz – vallom be lesütött szemekkel.
Vincent felhorkant.
- Néha – kezdi el lassan. - Néha nagyon utállak. De ma este én is hülye voltam. Elég lett volna, ha felhívlak.
- Kedves volt tőled, hogy utánam hoztad a kulcsot – susogom halkan.
- Kedves? - nevet fel. - Elszúrtam a naaagy esélyed a kislánnyal. Ha eddig nem utált eléggé, legközelebb tuti tíz körömmel esik majd az arcomnak.
- Anna csak egy...
- Barát? - kérdez rá és leteszi borotváját a mosdókagyló szélére, lemossa az arcáról a fehér hab maradékát, aztán szárazra törli. - Mindig ezzel takarózol, ha megcsókolsz valakit? - kérdi csípősen. - Nem. Ne is válaszolj, nem akarok veszekedni – lép mellettem el.
Utána akarok menni. Megbeszélni vele ezt az egészet, de még, ha utána is mennék...Mégis mi a fészkes fenét mondhatnék neki? Hiszen igaza van a pokolba is. Fintorogva zárom magamra rá az ajtót, ha már itt vagyok, akkor igazán nem lesz nagy baj, ha gyorsan le is zuhanyzom. Kimosom a hajam, aztán az arcomon végigsimítva megállapítom, hogy nekem a borotválkozás igazán nem szükséges még. Pörgősen szárazra törlöm magam, köntösbe bújok és folytatom a pakolást, aztán a szobámban az alsómat felhúzva még ébresztőt állítok. Reggelit ráérek készíteni holnap.



Tíz szendvics, négy liter víz és három csomag gumicukor volt a táskámban még amikor elindultunk. Azóta mindezeknek már nyomuk sincsen, de nincs is rájuk szükség, mert a főtt ételtől már csak egy kopogás választ minket el. Reggel még bizonytalan voltam benne, hogy elég lesz-e minden, aztán az étel helyett azon kezdtem el aggódni, hogy Vincentnek sikerül-e még időben felébrednie. Lassú ébredő, meg sem erőltette magát, hogy igyekezzem én meg kis híján lerágtam az összes körmömet. Ne szeretek késni, nem szeretek pontos lenni, jobb, ha ilyen esetekben már úgy egy órával hamarabb ott vagyunk. De nem, Vincent mellett ez több, mint lehetetlen. Fél szemmel magam mellé lesek, de a kék szemek érdeklődő villanása elől inkább gyorsan visszafordulok az ajtó felé, aztán bekopogok. Alig néhány perc, míg az ajtó nyílik és egy sötét, kedves arcú nő von mindkettőnket a karjai közé. Anyám illata kellemesen finom, az otthont idézi, de hiszen haza is értem. Mosolyogva karolom át, míg Vincent mellettem egészen megdermed pár pillanatig, aztán sután visszakarolja.
- Jól utaztatok, drágáim?
Kuncogva csóválom a fejem, mikor Vincent egy félszeg biccentéssel beveti magát a házba, hogy üdvözölni tudja a többieket is. Apámmal kezet fog, míg nagymamám láttán első körben meglepődök, aztán döbbenetét félre téve őt már magabiztosabb öleléssel ajándékozza.
- Hát a nagyi? - kérdem anyám felé fordulva, aki csak ragyogó mosolyával leint, és betessékel a házba engem is.
Laza kontyából kunkor tincsek szaladnak ki, blúzának ujjait felhúzva fog neki újra a tészta gyúrásának. Táskámmal a markomban meredek értetlenül a folyosó közepén. Ha nagyi itt van, akkor már végképp elvesztem. Csak nem zavarhatjuk őt be az anyámékhoz.
- Hová vigyük a táskákat? - kérdem újra Vincentre nézve, aki bugyuta vigyorral vonja meg a vállát, és ujjával a lekváros üvegbe túr nagyanyám unszolására.
- A szobádba természetesen. Van hálózsák is, matraccal sajnos nem tudunk szolgálni, de van pokróc elég, azzal tudtok puhítani valamelyest a fekvőhelyen.
- Aha, csúcs.
- Mintha sátoroznánk – bólogat Vincent bölcsen, újabb adag lekvárt nyalogat le az ujjairól, aztán a táskát megragadva ösztönösen felsiet a lépcsőn.
Nem meglepő, hogy egyből beletalál a szobámba, járt már nálunk, bár az nagyon-nagyon rég volt. Mosolyogva csukom be magam mögött az ajtót, nosztalgikusan nézek körbe, de nem fedezek fel semmi újat. Mindent meghagytak a réginek. Még a gyerekkori játékaim is ugyanúgy megvannak a szekrény tetején összepakolva a dobozba. Egyedül az ágynemű új, és az ablakokra is tiszta függönyök vannak feltéve. Letérdelve húzom ki a cipzárokat, aztán szépen sorjában kipakolok mindent az ágyamra. Nem francia, de azért kellően széles, kényelmesen el lehet rajta férni, kivéve ha több mázsás vagy, vagy nagyon elnyújtózol és szétterpeszkedsz. Akkor az elférés már bajosan menne. Mondhatni meglehetősen lehetetlenül. A ruhákat a szekrénybe pakolom, hátul vannak benne azok, amiket a legutóbb itt hagytam, de még azok is hordhatóak. Nincs velük semmi baj. Az enyhe idő miatt téli kabátokból csak egyet-egyet hoztunk, azokat is akkor fogjuk hasznosítani, ha már újra otthon leszünk. A fogkeféket a szobámból nyíló fürdőbe szállítom, ott bent már ki vannak készítve a törölközők és egy vadi új tusfürdő is.
- Saját fürdőszoba! Még mindig klassz – megborzongok forró leheletétől, fejemet félrebillentve pillantok a vállamon pihenő kezére.
- Igen, szerettem én is – vigyorodom el.
A pakolás végeztével előkerültek az alkohol tartalmú löttyök is, míg apám újra végigmutogatta kincseit Vincentnek. Egészen apróságok, amik neki nagyon sokat érnek. Díjak, érmek és kitüntetések, no meg persze sztárfotók a halakról, amiket sikerrel kifogott a versenyeken.
Engem különösebben nem izgat a horgászat, sejtéseim szerint Vincent sem űzi hobbiként, de ennek ellenére figyelmesen hallgatja apám lelkes szavait és legnagyobb döbbenetemben még értelmes válaszokat is képes kinyögni. Kezdem sejteni, hogy tényleg nem ismerem őt, amin sürgősen változtatnom kell. Mellette kezdem magam igazán hülyének érezni, sőt, nem csak hülyének, de tudatlannak is. Anyám orvos lévén Vince sérüléseit is megvizsgálja, köztük a kezét, majd úgy dönt, a továbbiakban már igazán szükségtelen, így egy kis segítséget kérve a gipsz hamar darabokban végzi egy szemetesben. Újabb fintorral meredek sérült, helyenként fehér és vöröses kezére. De nem is a látvány, hanem a szag az elviselhetetlen, így mielőtt asztalhoz ülne a család női tagjai alapos kézmosásra küldik őt, persze csak miután anyám alaposan szemügyre vette újra. Az ebédre tervezett közös evés már csak vacsorára marad, szelíden viszonzom Vince élénk mosolyát, tekintete őszinte örömmel ragyog, ritka és egészen különleges tőle, hogy ennyire jól érzi magát bárhol is.
- Dugig vagyok már és fáradt vagyok – tolom székemet óvatosan hátra.
Több tekintet is rám villan, aztán megértően hagyják, hogy felsomfordáljak az emeletre, tényleg későre jár már és eleve nem érkeztünk meg korán. Már bőven délután volt, emiatt csúszott meg az ebéd is. Odakint már besötétedett és felkapcsolódtak sorra az utcai lámpák, narancsos fénykörükben bogarak keringnek lágyan. Az idő kellemes, a télhez képest enyhe és száraz. Lezuhanyzom újra, pizsama gyanánt alsót húzok, aztán az ágy fölött elidőzve végül bebújok a takaró alá, de hajlok a cserére is. Vincent a vendég, ha úgy dönt, hogy ágyban akar aludni, akkor ágyban alszik majd.
- Hűha, nagyon klassz a családod, szeretek itt lenni, itt olyan... - mosolyogva csúszom arrébb, hogy nyugodtan elférjen mellettem. Az ágyra ülve hajol hozzám közelebb, míg agya lázasan pörög, hogy megtalálja családomra a megfelelő szót.
- Kedvesek? - kérdem a hátamra gördülve.
Biccentve mosolyodik el. Egy ritkán látott sebezhető, szívfájdítóan szép mosollyal, amitől felragyog az arca.
- Fáradt vagy? - bólintok. - Rendben, akkor alszom a földön, te meg aludj.
- Ne most menjen el az eszed – vigyorgok rá fel, míg ő ujjaival végigzongorázik a fürdő felé menet az ágytámlán. - Elférünk itt ketten is. Legfeljebb összehúzzuk magunkat.
- Sok jó ember kis helyen is elfér elméletalapján?
- Úgy bizony.
- Reggelre az elmélet bukni fog.
- Ne aggódj, nem rúglak le, és te sem engem.
Hallom utána csukódni az ajtót, aztán a víz csobogó hangját. Tipikus neszeit a zuhanyzásnak. Lehunyom a szemeim, szorosan összezárom őket, de nem jön álom a szemeimre, pedig fáradt vagyok nagyon is. Rövid időre elszundíthatok, mert mikor újra felriadok és magam mögé pillantok, az ágy újra üres, de a lepedő és takaró még meleg. Nemrég kelhetett mellőlem fel, óvatosan és finoman, úgy, hogy nekem fel sem tűnt. Csendesen felülve meredek a résnyire nyitva hagyott ajtóra, ahonnan halvány fény szűrődik ki. Csak a mosdókagyló fölötti lámpát kapcsolhatta fel, sokkal gyengébb a fénye, mint a nagy lámpának. Aggódva kelek fel és a résnyire nyitva hagyott ajtón át belesve egészen megdermedek a látványtól. Érzem az arcomból kifutni a vért, aztán a bőröm felforrósodását. Zavaromban mukkanni sem tudok, nem tudom, mit tehetnék. Kell nekem egyáltalán tennem bármit is? Ezt nem lenne szabad látnom, néznem sem, de mégsem mozdulok egy tapodtat sem. Legjobb lenne visszaosonnom az ágyba, de képtelen vagyok rá. Egyszerűen nem visz rá a lélek, sem a józan ész.
Kiszáradt szájjal figyelem, ahogyan Vincent a mosdónak dőlve simogatja magát, lehet, hogy undort kellene éreznem. Igen, határozottan azt, de az agyam teljesen kiürül, kellemetlenül a koponyámba vésődik a látvány minden momentuma, és legnagyobb bánatomra még ez sem képes szikrányi hányingert sem szítani bennem. A fejét hátravetve, szemeit lehunyva adja át magát teljesen az őt elborító érzésnek, alsója egészen a csípőjére csúszott már, vagy talán ő maga húzta odáig le. A gyenge fény halványan borítja be a bőrét, szinte teljesen meztelen és sokkal erotikusabb látványt nyújt, mint bármely nő. Ahogy a teste megfeszül elkapom a fejem és visszaosonok az ágyhoz. Égő arccal rántom magara vissza a takarót.
- Merre jártál báránykám? - mosolygós hanggal csúszik mellém be.
Ujjaim szorítását meglazítom, s hagyom, hogy takarót tudjon magára húzni, de azt a minimális kis csücsköt még ugyanúgy szorongatom. Lehet válaszolnom kellene, sőt, több, mint biztos, de nagyon nincs hangulatom hozzá. Vállamat megvonva meredek kitartóan a falra tovább. Részemről ez a társalgás le van zárva, egyetlen baj ezzel csak annyi, hogy Vincent most sem ért velem teljesen egyet. Felszisszenve csikorgatom a fogaimat, mikor forró tenyerével a derekamra simít.
- Vince, én nem az egyik alkalmi pasid vagyok – sziszegem egészen halkan.
- Nem bizony – ért velem egyet helyeslően.
- Nem vonzódom a férfiakhoz – morgom lassacskán megemberelve magamat.
- Aha, és erről sikerült már meggyőznöd odalent a kis havert is? - kuncog fel tenyerével a hasamra simítva.
- Még egy mozdulat és mehetsz le a földre – morgom ujjaimmal szorosan rámarkolva a csuklójára.


Vincent

Hát itt vagyunk. Megérkeztünk. Mintha legalább ezer év telt volna el azóta, hogy ezen a küszöbön álltam. Bevallom kissé félek attól, hogy Seth szülei látni fogják rajtam a változást. Rá sandítok kedvenc hippimre, aki hezitál azon, hogy kopogjon-e vagy sem. Végül bátortalanul emeli fel kezeit és bekopog. Alig pár perc és az ajtó kitárul. Maria örömkönnyek közepette borul a nyakunkba. Milyen közvetlen egy vadidegennel szemben. Igazából meg sem érdemlem a nő szeretetét, de ő olyan szeretettel ölel magához, mint tulajdon fiát. Sután emelem fel karom, hogy viszonozhassam ölelését. Elenged minket.
- Jól utaztatok drágáim? - kérdezi derűsen.
Belépünk a házba és az ajtó immár mögöttünk csukódik. Peter is kijön üdvözölni minket. Kezet fog velem. Kézfogása barátságos, ahogyan mosolya is. Közben megjelenik a színen a nagyi is, akitől kapok két nyálasan cuppanós csókot az arcomra, majd csontropogtatóan átölel. Semmit nem változott az öreglány.
- Hát a nagyi? - kérdezi Seth.
- Vangog fiam, borzalmasan sovány vagy! - szörnyülködik a nagyi. - Ugye nem csak gyos kajákon élsz? Na várjál, majd én felhizlallak. - és orrom alá dug egy üveg lekvárt. - Kóstold meg! Isteni lett. Én magam főztem.
- Csak nehogy a kemencében végezzem a hizlalás után nagyi. - vigyorgok rá.
- Ugyan Virgil, ne beszélj hülyeségeket! Na, gyerünk kóstold meg a legvárt!
- Hová vigyük a táskákat? - kérdezi Seth tanácstalanul felém sandítva. Én csak vigyorogva vállat vonok, ahogy belemártom ujjamat az édes lekvárba.
- A szobádba természetesen. Van hálózsák is, matraccal sajnos nem tudunk szolgálni, de van pokróc elég, azzal tudtok puhítani valamelyest a fekvőhelyen. - válaszolja Maria.
- Hű nagyi finom lekvárt tud főzni. - kerekednek el a szemeim és ujjam ismét elmerül a ragacsos boldogságban.
- Majd csomagolok nektek a haza útra Verne. - bólogat lelkesen.
- Aha, csúcs. - hallom Seth hangját.
- Mintha sátoroznánk. - kacsintok rá, hátha sikerül kicsikarnom belőle egy kicsivel több lelkesedést.
Felkapok egy táskát és a nagyit meg a lekvárt hátam mögött hagyva elindulok a lépcsőn. Seth szobája ugyanúgy néz ki, mint régen. A hatalmas műanyag Godzilla ott áll a polc közepén, mellette egy GI Joe figura, meg valami Action Man fő gonosz. Teljesen magával ragad a nosztalgia. Mennyit játszottunk velük kölyökként! Mintha itt megállt volna az idő.
Seth kotorászik a táskákban, majd egy kisebb csomaggal a fürdő felé indul.
- Saját fürdőszoba. Még mindig klassz. - nézek át a válla fölött.
- Igen, szerettem én is. - vigyorodik el.
Kipakolunk, aztán a földszintre érve előkerült az aperitif is. Ezek után Peter úgy gondolta kisajátít magának, és újra végig vezetett horgász pályafutásának csodálatos történetein és eseményein. Minden díjhoz, trófeához külön történet dukál, amiket ugyan már hallottam, de udvariasan végig hallgatom őket. Nem érdekel túlzottan és nem is lelkesedem érte, de nem akarom, hogy Seth kellemetlenül érezze magát miattam.
Ez után Maria vesz kezelésbe. Megvizsgálja gipszelt karomat, majd úgy dönt gyógyultnak nyilvánítja és megszabadít tőle. Elképesztő élmény újra levegőt érezni bőrömön, de még elképesztőbb élmény érezni azt az orrfacsaró szagot, amit áraszt magából. Ha nem is küldenek el szigorúan kezet mosni, magamtól is megtettem volna. De mégis a legjobb élmény az egészben az, hogy jóízűen megdörzsölhetem viszkető bőrömet.
Megvacsorázunk. Családias a hangulat. Seth szüleinek társaságában az ember képes elfelejteni minden problémáját. Újra rájöttem, miért szerettem átjárni ide kölyökként. Itt mindig foglalkoztak velem, olyan volt, mintha én is a családjuk része lennék. Mintha Seth-tel testvérek lennénk. Megmagyarázhatatlan melegség önti el a mellkasom és talán azt sem bánnám, ha itt maradnánk örökre.
- Dugig vagyok és már fáradt vagyok. - kel fel az asztaltól a hippi.
Elvonul a szobája felé, de én nem követem. Még maradok az asztalnál ülve. Beszélgetünk mindenféle dolgokról. Jelentéktelen, gyerekes dolgokról. Születésnapokról, kedvenc tévé műsorokról, színészekről, zenéről. Teljesen normális, hétköznapi dolgokról. És ez így van jól.
Talán egy fél órát még kihúzok, aztán fáradtságra hivatkozva követem Sethet, akire az ágyban találok rá.
- Hűha, nagyon klassz a családod, szeretek itt lenni, itt olyan... - leülök mellé az ágyra és ő mosolyogva arrébb csúszik. Nem találom a megfelelő kifejezést.
- Kedvesek? - kérdezi és én bólintok.
- Fáradt vagy? - most rajta a sor, hogy bólintson. - Rendben, akkor alszom a földön, te meg aludj.
- Ne most menjen el az eszed. Elférünk itt ketten is. Legfeljebb összehúzzuk magunkat.
- Sok jó ember kis helyen is elfér elméletalapján?
- Úgy bizony.
- Reggelre az elmélet bukni fog.
- Ne aggódj, nem rúglak le, és te sem engem.
Otthagyom és elvonulok fürödni. Seth családja teljesen összezavarta a bioritmusom. Rá sem gyújtottam a délután folyamán. Most meg már úgy vagyok vele, hogy nincs is kedvem. Csak be akarok mászni az ágyba és húzni a lóbőrt reggelig. Gyorsan lemosakodom, aztán egy alsót felvéve visszalépek a hálóba.
Seth édesen szuszog a takaró alatt. Befekszem mellé és lehunyom szemeimet, de nem tudok aludni. Hiába mondta azt, hogy elférünk az ágyában ketten is, ostoba és felelőtlen kijelentés volt ez tőle. Ahányszor megmozdul bőre az enyémhez ér, és ezzel lassan az őrületbe kerget. Felizgat testének közelsége és minden apró rezdülése, s ha ez így megy tovább, a végén még megerőszakolom, az pedig egyikünkre nézve sem lenne nyereséges.
Kikászálódom az ágyból és belépek a fürdőszobába. Csak gyorsan könnyíteni akarok magamon. Nincs szükségem fény áradatra, ezért csak a tükör fölötti, gyengébb fényű lámpát kapcsolom fel. Gondolatok nélkül, puszta állati ösztöntől vezérelve küzdöm magam a csúcs felé. Mégis felidéződik bennem Seth bőrének melegsége, halk, békés szuszogása a sötétben. Gyűlölöm magam. Végül egy visszafojtott sóhajjal szabadulok meg a bennem felgyülemlett feszültségtől.
És ekkor, mintha léptek halk zaját hallanám kintről. Megrázom a fejem. Az ki van zárva. Csak beképzelem magamnak. Seth az igazak álmát alussza.
Lekapcsolom a tükör fölötti lámpát és forró vízzel megmosom a kezem, aztán halkan becsukom magam mögött az ajtót és vissza mászok az ágyba.
- Merre jártál báránykám?
Magamra húzom a takarót és közelebb fekszem hozzá, hogy mindkettőnket befedjen. De érzem rajta, hogy bőre szokatlanul hűvös ahhoz képest, hogy a takaró alatt fekszik. Ezek szerint jól sejtettem. Derekára csúsztatom kezem, élvezem, ahogy hűvös bőre megborzong az érintésemtől. Ha ez így megy tovább teljesen magával ragad a hangulat. Már épp azon vagyok, hogy sötét tincsei között a nyakába csókoljak, mikor megszólal.
- Vince, én nem az egyik alkalmi pasid vagyok. - világosít fel.
- Nem bizony. - ismerem be.
- Nem vonzódom a férfiakhoz. - morogja.
- Aha, és erről sikerült már meggyőznöd odalent a kis havert is? - kérdezem vigyorogva, hasára csúsztatva tenyerem.
- Még egy mozdulat és mehetsz le a földre. - figyelmeztet elcsukló hangon, s nyomatékosításként megszorulnak ujjai csuklóm körül.
- Tudod egyáltalán nem vagy fair. - hajolok füléhez és jót szórakozom magamban azon, hogy mindössze ettől a mozdulattól képes akkorát ugrani, mint egy törpe nyúl.
- Nem fair? - kérdezi ficeregve. Igyekszik minél távolabb evickélni tőlem.
- Nem bizony. - hajolok utána. - Te ugyanis már kétszer kihasználtad, hogy meleg vagyok. - beszéd közben ajkaim érintik fülcimpáját és ő megdermed. - Az lenne a legkevesebb, ha most én is kihasználhatnám, hogy meleg vagyok.
- K-kétszer? - dadogja értetlenül és úgy tűnik kíváncsisága sokkal nagyobb, mint attól való félelme, hogy bármit is teszek. Felém fordul de azzal nem számol, hogy arcunk így csak milliméterekre van egymásétól. - Te meg miről beszélsz?
- Semmiről. - vigyorodom el és csókot nyomok orra hegyére. - Jóccakát.
És ezzel a lendülettel ki is mászom az ágyából, be a hálózsákba.
- Mit csinálsz?
- Alszok?
- De miért ott?
- Mert ha melletted feküdnék, nem tudnék ígérni semmit a testi épségedért Seth. - nézek komolyan a szemeibe. - De egy újabb miértet megelőzendő – mély levegőt veszek és elhatározom, hogy most csak azért is kimondom, amire gondolok. - Vonzó vagy Seth és kívánlak. De sajna a shaolin papokat már kiskorukban körül metélik, ezért nem tudnék veled mit kezdeni. - vonok vállat és a beszélgetés az én részemről le van zárva.
- Azt ne akard mondani, hogy még engem is képes lennél megfektetni, ha már úgy sincs egyetlen egy éjszakás partnered sem elérhető közelségben. - hangján hallom a szemrehányást, de természetesen ő már megint nem jól fogta fel a lényeget. De azt hiszem nem is baj, ha így értelmezi.
- Ez most majdnem olyan volt, mintha azt mondtad volna, hogy hagynád, hogy megfektesselek, ha megpróbálnám. - nevetek fel szárazon.
- Ne forgasd ki a szavaimat. - méltatlankodik.
- Semmi ilyet nem tettem. Te éppen elég profi vagy ahhoz, hogy kiforgasd a saját szavaidat. - mosolyodom el.
- Na és mégis hányszor mondjam el még neked, hogy nem vonzódom a saját nememhez?
- Tudod Seth, minél többet mondogatod, és minél erősebben bizonygatod, én annál bizonytalanabb leszek ebben. - kuncogok fel.
- Látom baromi jól szórakozol rajtam. - jegyzi meg keserűen.
- Nos, magamon már szórakoztam, amint láttad. - vonom meg a vállam. Szemei elkerekednek a döbbenettől. Tényleg azt hitte, hogy nem vettem észre? - A kukkolás nem szép dolog.
- Nem kukkoltam! - hangja megremeg, ahogy arra igyekszik ügyelni, hogy ne kiabáljon.
- Ha te mondod. - vonok vállat.
- Nem kukkoltam. - ismétli meg csendesen. - De eltűntél és láttam a fényt a fürdőben. Azt hittem, hogy rosszul vagy! Még mindig nem épültél fel teljesen és én aggódok érted.
- Ha tényleg annyira aggódnál értem, mint amennyire mondod, akkor nem hagynál magamra. - mosolyodom el keserűen.
- Vince... amióta hazaengedtek a kórházból, nem vagy önmagad. - jegyzi meg hitetlenkedve. - Történt valami, amiért kiérdemeltem ezt a fajta bánásmódot?
- Máskor is szoktalak cukkolni. - mutatok rá diplomatikusan.
- Igen, máskor is szoktál, de nem ilyen intenzitással. Annyira gyerekesen viselkedsz, ha a magánéletem kerül terítékre. Miért nem tudod elfogadni, hogy rajtad kívül vannak mások is az életemben, akiket szeretek? Én nem vagyok olyan antiszociális, mint te. - megint kezdi beleélni magát és ez által önmagát hergeli. - Mi lenne, ha te is nekiállnál az alkoholizálás helyett normális emberi kapcsolatokat kiépíteni?
- Nincs szükségem másokra. Veled ellentétben akárkivel is próbáltam „barátkozni” mindig az lett a vége, hogy a szüleim pénze sokkal érdekesebb lett számukra és amíg én fizettem mindenkinek mindenhol, addig király voltam. Elnézték, ha szemét seggfej módjára viselkedtem, mert tudták, hogy gazdag vagyok és ha jó fejek maradnak velem szemben, akkor talán nekik is jut pár lerágott csont a lábtörlőre. - vágok vissza enyhén bosszúsan. - Ilyenekre meg nincs szükségem. Nem azt akarom, hogy a pénzt lássák bennem, hanem azt aki valójában vagyok. Ezért van csak rád szükségem. Mert te engem látsz minden hibámmal és minden rossz döntésemmel együtt. És ha már ennyire tudni akarod, talán pont azért alkoholizálok továbbra is, mert azt akarom, hogy odafigyelj rám.
- Önző vagy és gyerekes. - leheli.
- Ó, ugyan Seth. Beszélgetünk, lelkizünk. Nem ismersz engem. Mi a baj azzal, ha elmesélem neked, milyen vagyok?
- Mert te egyáltalán nem ilyen vagy!
- Nem? - mosolyodom el. - Akkor milyen?
Nem válaszol. Alsó ajkát beharapja, mintha attól tartana, valami nagyon bántó dolog fogja elhagyni a száját, ha nem teszi.
- Én is így gondoltam. - bólintok és elnyúlok a hálózsákon. - Maradtunk volna inkább a szex mellett ez helyett. - sóhajtok fel.
- Nem vonzódom a... - motyogja automatikusan.
- ...férfiakhoz. - fejezem be helyette. - De engem gyerekesnek tartasz, az meg messze van a férfitól.
- Vince, hagyd ezt abba. Nem vagyok meleg és nem is leszek az. - szól rám olyan hangon, mint aki unja.
- Gyerünk, akkor csókolj meg. - térdelek fel és hajolok oda hozzá az ágyhoz. - Ha nem lesz rád semmilyen hatással, akkor elismerem, hogy nem vagy homár.
- Ne szórakozz.
- Halálosan komolyan gondoltam. - nézek sötét íriszeibe, s ilyen közelről még önmagam elmosódott tükörképét is látni vélem. - Soha nem kértem tőled, hogy bizonyíts be valamit. Ez egyszer tedd meg, és nem fogok többet kérni tőled semmit.
Hezitál. Nem fogja megtenni. Nem olyan fából faragták. Mit is várok tőle egyáltalán? Csodát? Igen, pontosan azt. Kibaszott plátói szarság. Mert a tini lányok oda meg vissza vannak a saját kis viszonzatlan szerelmükért. De egyszer majd megtapasztalják, hogy milyen mocskosul rohadt érzés az, ha minden nap látják, maguk mellett tudhatják és mégsem érhetik el azt a személyt, aki már a levegővételnél is fontosabb számukra. „Romantikus”, ezt a jelzőt használják rá. Én inkább kegyetlennek nevezném.
Felkönyököl és érzem, ahogy orrunk egy rövid pillanatra összeér.
- Ez után leszakadsz a témáról. - mormogja orra alatt és megcsókol.
Ajkai puhán és kelletlenül tapadnak a számra. Óvatosan veszi fogai közé alsó ajkam, aztán elereszti. Vajon Annát is ilyen lágyan csókolta?
- Én nem vagyok nő Seth. Nem kell vigyáznod az érzelmeimre egy csók közben. - súgom ajkai közé, tarkójára csúsztatom a kezem és magamhoz húzom. - Megmutatom.
Nyelvemet végigfuttatom ajkain, belemarok a húsába, de vigyázok rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Aprót nyög ajkaim közé. Érzem ahogy kezével megragadja a vállamat. Hűvös ujjai karmokként görbülnek bele a bőrömbe. Végül engedelmesen elnyitja ajkait és én szabad teret kapva bevezetem nyelvem a szájába. Seth, mint egy félénk kislány, húzza hátrébb saját nyelvét, de én a matracra támaszkodva kényszerítem őt arra, hogy még közelebb húzódjon hozzám. Nyelvünk lassú táncba kezd, ahogy a hátára gördítem és fölé tornyosulva ülök az ágy szélére. Kezei megremegnek, ahogy vállaimat szorítják. Aztán elrántja a fejét.
- Elég volt. - zihálja és elfordítja a fejét.
Pár pillanatig sötéten fürkészem arcát, de ő tüntetőleg továbbra sem néz szembe velem. Felsóhajtok és otthagyom az ágyát.
- Bocs. - szólalok meg halkan és a hálózsák fölé még egy pokrócot is magamra húzok.
És most kezdetét veszi a játék, amiben mindketten el akarjuk hitetni a másikkal, hogy alszunk. Ebben már csak az a jó, hogy a végén ténylegesen elalszom.


Seth

Fogalmam sincs, miből szűrte le azt a következtetést, hogy nekem itt és most szükségem van a szexuális zaklatására, mindenesetre kénytelen leszek őt elkeseríteni. Elegem van már abból, hogy következmény nélkül megtehet akármit, mert van elég pénze és, mert ő egyszerűen akármit megtehet, hiszen soha senki sem szólt bele az életébe. Mindig is szabadság vette őt körül, nem számított soha senkinek, hogy vele mi történik. Elkeserítő, hogy vannak emberek, akik gyereket vállalnak anélkül, hogy felnőnének a feladathoz. De mire is számíthat az ember, ha egyszerűen csak egy újabb címlapra szánták az édesen mosolygós újszülöttet, akiből aztán egy fennhéjázó gazdag ficsúr lett.
És ez a ficsúr valamiért az én barátságomat kérte, miközben bárkiét megkaphatta volna. Sőt, a barátságnál akár még többet is. Tisztában vagyok az életvitelével, azzal is, hogy korábban milyen volt. Nem hagyott ki egyetlen puccos bulit sem, régebben még a szüleivel is eljárt a fogadásokra, aztán lassacskán megváltozott minden. Megismertem őt, de mint ahogyan mindenkinek, nekem is csak a felszínes dévaj, hűvös és szókimondó arcát mutatta. Talán a bizalmatlanság tette, vagy a kettőnk közt húzódó szakadék, amit hiába enyhített az idő, kettőnk élete ugyanúgy éles ellentétben áll egymással mai napig. Hiába az igyekvés, vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, ahogyan elfogadni sem. Én megpróbáltam átérezni, majd elfogadni Vince tehetetlen dühét, melyet a tulajdon szülei lobbantottak benne lángra, igyekeztem megenyhíteni a haragját, amivel csak igen csekély eredményt értem el. Összeköltöztünk, hogy aztán a nyakamba varrhassa az újabb és újabb vitákat, figyelmeztetés nélkül rántott bele minden csalódása mélyére és mindezt anélkül, hogy szavakkal kimondott volna bármit is. Éreztem a feszélyezettségét, elfojtott indulatait, segíthettem volna, de nem tudtam, mert soha nem osztotta velem meg a problémáját, mert egyszerűen nem akarta, hogy megoldjam őket, ahogyan azt sem, hogy meghallgassam őt.
- Tudod egyáltalán nem vagy fair – érzem a lélegzetét, testének hőjét, ami a testemnek feszül. Megrettenek, de nem miatta, hanem a saját reakcióim miatt.
Félek a pillanatnyi forróságtól, ami elönt a szavaitól, s tartok attól is, hogy egyszer majd újra rátalál a régi arcára, s az a szeretetéhes, segítőkész kisfiú végleg a háttérbe szorul majd. Mert nem volt ő mindig ilyen, csak.... Csak miután...Nem is emlékszem, mikor változott meg ilyen visszafordíthatatlanul minden.
- Nem fair? - kérdezek vissza megmoccanva.
- Nem bizony – újra elborít a forró lélegzet,egyszerre taszít és bűvöl el. - Te ugyanis már kétszer kihasználtad, hogy meleg vagyok – puha ajkai szinte égetik a bőrömet, ahogy alig érintve a fülemet súrolják. - Az lenne a legkevesebb, ha most én is kihasználnám, hogy meleg vagyok.
- K-kétszer? - vesztem el hangom, s vele egyidejűleg a beszédkészségem. Hülyeség, de a kíváncsiság felülírja a félelmem, így habozva ugyan, de felé fordulok. Arca a félhomályban árnyas karcokkal rajzolódik ki, szemei parázsként ragyognak az ablakon át beszivárgó Hold sugaraiban. - Te meg miről beszélsz?
- Semmiről – nyom vigyorgó ajkaival csókot az orromra. - Jóccakát.
Részéről ezzel rendezve és lezárva minden. Nem magyaráz, mintha értelmét sem látná annak, hogy bármit is kifejtsen nekem. Nehogy már még véletlenül is tisztában legyek vele kapcsolatban bármivel. Tőlem elhúzódva csúszik le az ágyról, aztán gyakorlott mozdulatokkal a hálózsákba bújik. Oké, elhúzódott és én lélegzethez jutok végre. De nem fog ő odalent fázni? És nem kényelmetlen neki a földön aludni? Ki tudja lehet, hogy reggelre eszméletlen hátfájdalmakkal ébred majd vagy elfekszi a nyakát.
- Mit csinálsz? - kérdem halkan, nehogy bárki meghallja a hangom.
Azt sem szeretném, ha felébredne valaki, mert mi zajosak vagyunk. Pedig nem is csinálunk igazából semmit. Óh, egek. Ha anyáék megtudnák, hogy Vincentet igazából mennyire nem érdeklik a lányok...biztosan kiakadnának rajta.
- Alszok? - kérdez vissza.
- De miért ott?
- Mert ha melletted feküdnék, nem tudnék ígérni semmit a testi épségedért Seth – néz a szemeimbe megkomolyodva. - De egy újabb miértet megelőzendő – lélegzetet vesz, s a szemeim pár pillanatig emelkedő, majd süllyedő mellkasára rebbennek. - Vonzó vagy Seth és kívánlak. De sajna a shaolin papokat már kiskorukban körül metélik, ezért nem tudnék veled mit kezdeni – von vállat hanyagul.
- Azt ne akard mondani, hogy még engem is képes lennél megfektetni, ha már úgy sincs egyetlen egyéjszakás partnered sem elérhető közelségben – ezzel akaratlanul is eszembe jut, mikor megjegyezte, hogy rám úgysem állna neki fel, nem mintha el is vártam volna tőle, de a sértettség attól még lekúszott a torkomon. Most meg erre előáll ezzel az egésszel. Nem értem őt, tartok tőle, hogy soha nem is fogom megismerni az elméjét, mert egyszerűen nem hagyja. Nem engedi, hogy bárki is a közelébe férkőzzön.
- Ez most majdnem olyan, mintha azt mondtad volna, hogy hagynád, hogy megfektesselek, ha megpróbálnám – kacag fel színtelenül.
- Ne forgasd ki a szavaimat!
- Semmi ilyet nem tettem. Te éppen elég profi vagy ahhoz, hogy kiforgasd a saját szavaidat – érzem a hangján a mosolyát.
- Na és mégis hányszor mondjam el még neked, hogy nem vonzódom a saját nememhez?
- Tudod Seth, minél többet mondogatod, és minél erősebben bizonygatod, én annál bizonytalanabb leszek ebben – kuncog fel.
- Látom baromi jól szórakozol rajtam – jegyzem meg.
- Nos, magamon már szórakoztam, amint láttad – von vállat újra, ugyanazzal a hanyag eleganciájával, mint mindig. Megrökönyödöm, mert ezek szerint tudja, talán még látta is, hogy én látom azt, ahogyan ő...magának...és még csak nem is szólt semmit...én meg mocskosul végignéztem, pedig nem akartam. Eszemben sem volt. - A kukkolás nem szép dolog.
- Nem kukkoltam! - csattanok fel reszketeg hangon.
- Ha te mondod – vonja meg a vállát.
- Nem kukkoltam – ismétlem meg magam sötéten. - De eltűntél és láttam a fényt a fürdőben. Azt hittem, hogy rosszul vagy! Még mindig nem épültél fel teljesen és én aggódtam érted.
- Ha tényleg annyira aggódtál értem, mint amennyire mondod, akkor nem hagynál magamra.
Nem értem őt. Nincs logika a szavaiban. Magára hagyni? Mégis mikor hagynám őt magára és miért tenném?
- Vince... amióta hazaengedtek a kórházból, nem vagy önmagad. Történt valami, amiért kiérdemeltem ezt a fajta bánásmódot?
- Máskor is szoktalak cukkolni.
Igen, de nem ilyenekkel. Mégis mi változhatott meg?
- Igen, máskor is szoktál, de nem ilyen intenzitással. Annyira gyerekesen viselkedsz, ha a magánéletem kerül terítékre. Miért nem tudod elfogadni, hogy rajtad kívül vannak mások is az életemben, akiket szeretek? Én nem vagyok olyan antiszociális, mint te. Mi lenne, ha te is nekiállnál az alkoholizálás helyett normális emberi kapcsolatokat kiépíteni?
- Nincs szükségem másokra. Veled ellentétben akárkivel is próbáltam „barátkozni” mindig az lett a vége, hogy a szüleim pénze sokkal érdekesebb lett számukra és amíg én fizettem mindenkinek mindenhol, addig király voltam. Elnézték, ha szemét seggfej módjára viselkedtem, mert tudták, hogy gazdag vagyok és ha jó fejek maradnak velem szemben, akkor talán nekik is jut pár lerágott csont a lábtörlőre. Ilyenekre meg nincs szükségem. Nem azt akarom, hogy a pénzt lássák bennem, hanem azt aki valójában vagyok. Ezért van csak rád szükségem. Mert te engem látsz minden hibámmal és minden rossz döntésemmel együtt. És ha már ennyire tudni akarod, talán pont azért alkoholizálok továbbra is, mert azt akarom, hogy odafigyelj rám.
- Önző vagy és gyerekes – sóhajtom.
- Ó, ugyan Seth. Beszélgetünk, lelkizünk. Nem ismersz engem. Mi a baj azzal, ha elmesélem neked, milyen vagyok?
- Mert te egyáltalán nem ilyen vagy!
- Nem? - mosolyog újra. - Akkor milyen?
Nem válaszolok neki, sőt, helyette egyenesen szó nélkül hagyom. Ami azt illeti fogalmam sincs, hogy erre mi érdemlegeset válaszolhatnék neki. Fogaimat ajkaimnak alsó felébe mélyesztem, s mély hallgatásba kezdek tüntetőleg.
- Én is így gondoltam – fekszik el. - Maradtunk volna inkább a szex mellett ez helyett – sóhajtja.
- Nem vonzódom a...
- … férfiakhoz – vág a szavamba szelíden. - De engem gyerekesnek tartasz, az meg messze van a férfitól.
- Vince, hagyd ezt abba. Nem vagyok meleg és nem is leszek az – fedem meg fáradtan.
- Gyerünk, akkor csókolj meg – mozdul hirtelen, az ágy mellé térdel és fölém hajol. - Ha nem lesz rád semmilyen hatással, akkor elismerem, hogy nem vagy homár.
- Ne szórakozz.
- Halálosan komolyan gondoltam – néz a szemeimbe. - Soha nem kértem tőled, hogy bizonyíts be valamit. Ez egyszer tedd meg, és nem fogok többet kérni tőled semmit.
Habozok, mert még mindig rejtély számomra. Miért akarja, hogy megcsókoljam őt? Mit akar ezzel bizonyítani? És, ha megkapja majd utána a választ azzal mit tervez? Lenne ennek az egésznek bármi értelme? Nem, aligha. Kötve hiszem, de szerintem ezt még ő sem gondolta át. Azt hiszem nem is érdekli. Pont leszarja, egyszerűen jó ötletnek tűnt neki, aztán most rám tukmálta, hogy megtegyem. Nemet is mondhatnék rá neki. Igen, megtehetné, hiszen nem kötelességem rá hallgatni. Mégsem ellenkezek. Felkönyökölök, perzselő lélegzete az arcomat éri.
- Ezután leszakadsz a témáról – morgom puhán az ajkaira tapasztva a számat.
Lassan mozdulok, félve és vigyázva, haragos lassúsággal, mert Vince vértelen ajkainak az érintése nem önt el undorral, mint azt vártam.
- Én nem vagyok nő Seth. Nem kell vigyáznod az érzelmeimre egy csók közben – susogja az ajkaim közé, s lélegzete keveredik a lélegzetemmel, aztán meglepődöm, mikor megérinti a tarkóm és egészen közel húzza arcomat az övéhez. - Megmutatom.
Nem lesz ez így jó. Vince nyelve az ajkaimat érinti, s fogaival karcolja fel a húst, noha nem sebez meg, de mozdulata kellemes ingerként éri a testem. Fojtottan felnyögök és rászorul kezem a vállára. Nedves nyelve a számba siklik, merészen és kihívóan, s szenvedélyes, pezsdítő táncra hívja az enyémet. Érzem ahogy végigsiklik a szájpadlásomon, Piercingje fémes érintése újszerű érzéssel tölt el. Nyelve nedvesen feszül hozzá a nyelvemnek, s ez a kellemes érzés a fejem búbjától a bokámig elzsibbaszt és végigbizserget. Tudatos mozdulattal dönt vissza az ágyra, míg az ujjaim megremegnek a vállain, ahogy esetlenül belé kapaszkodom.
- Elég volt – zihálom felforrósodott arccal.
Rám néz, de én elkerülöm a tekintetét, nem engedem, hogy meglásson rajtam bármit is. Lemondó sóhaja balzsamos nyugtatóként hat mellkasomban verdeső szívverésemre.
- Bocs – mondja elfészkelve magát a hálózsákban.
Apró, félszeg biccentéssel fogadom el némán a bocsánatkérését, na nem mintha elkövetett volna bármi bűnöset is, amiért a bocsánatomat várhatná. Moccanatlanul hallgatom elcsituló lélegzetét, halk szuszogásában van valami tagadhatatlanul elbűvölő, ami a gyerekkoromat idézi bennem elő. Milyen gondtalan is volt akkoriban az élet. Félelmetes, mennyi minden meg tud változni az évek folyamán, és ez alatt nem csak Vincentet értem, hanem minden mást, s köztük saját magamat is. Tudom, emlékszem még rá, hogy mit mondogatott a nagyapám, rémlik még, hogy a halála előtt is elismételte ugyanazt, mint minden egyes nap, mikor ellátogattam hozzá. Nagymamámmal a kapcsolata nem volt mesébe illően boldog, de túl öregnek tartotta már magát ahhoz, hogy ügyvédet fogadjon és elváljon tőle. Nem szerették már egymást, és én tiszteltem mindkettejüket az őszinteségükért, hogy meg sem próbálták eljátszani a szerelmüket. Nem vágyódtak egymás mellé, de ettől eltekintve tisztelték és barátjukként tekintettek a másikra. Bár nem voltak már olyan szintű kapcsolatban, mint annak idején, mikor összeköltöztek, kettejük közt a kötelék ugyanúgy megmaradt. Tisztelem őket, mert kitartottak egymás mellett, mert szerelem nélkül is eltűrték egymás hóbortjait, morgásait. Szemeimet lehunyva fészkelődöm el a takaró alatt én is, majd a fal felé fordulva az alvással is megpróbálkozom...



Szeretem a reggeleket! A világ körülöttem ilyenkor elcsitul, ahogyan zagyva gondolataim is elapadni látszanak, s helyüket kellemes üresség váltja fel.
Nesztelenül ügyeskedem ki magam a takaró alól, félve és vigyázva, hogy Vincentet ne ébresszem fel, hiszen elég fáradtnak tűnt az éjjel. Éppen csak befeküdt a hálózsákba és már aludt is, mint akit agyonütöttek. Felszisszenve kapok a lábamhoz, mikor felborulok az egyik bőröndbe és a sípcsontomat is beleverem az ágy lábába.
- Merre jártál?
- Itt voltam a szobában végig – értetlenkedem lehuppanva az összegyűrt takaróra és a fájós lábamat dédelgetve ráncolom össze a homlokomat.
- Nem így értem. Min gondolkodtál?
- Semmin – vágom rá kiegyenesedve.
- Persze, és most jön az, hogy kétségek nélkül higgyem el neked, hogy fényes nappal, kora reggel orra estél egy baromi nagy bőröndben, mert te éppen nem vetted észre azt, ami az orrod előtt volt?
- Igen... - mosolyodom el lassan -... ezt el is várom tőled.
Nyújtózva ásítok bele a markomba, aztán a hajamat rendezgetve körbenézek a szobámban. Hiányzott, az otthonihoz képest ijesztően letisztult, békés és csendes, igazi menedék, ahol az ember örökké jól érzi magát. A szoba minden sarka emlékeket idéz bennem fel és még a falon is ugyanúgy ott ragadtak a vékony kis vonalkák, amikkel a magasságunkat jelöltük. Mosolyogva ingatom meg a fejem, Vincent mindig lehagyott mindenben, nem volt ez másként a magasságban is, aztán lassacskán utolértem őt és most szinte fej-fej mellett vagyunk.
- Nagyon haragszol a tegnapi miatt?
Rég hallottam már őt ennyire bizonytalannak. Ez egészen megindít, de csak a fejemet ingatom. Még mindig nincs miért bocsánatot kérnie.
- Nem, mert nincs miért.
- Kihasználtalak – vágja rá nyomatékosan.
- Akkor kvittek vagyunk – vonok vállat felkuncogva. - Állításod szerint én is kihasználtalak téged, sőt, kétszer is.
- Ezek szerint nekem még van egy igazolt lehetőségem?
- Menjünk le reggelizni – csípek bele az oldalába, míg mellette elsietek, aztán a lépcsőn lerobogva kíváncsian körbelesek a nappaliban. A tegnapi italozgatás nyomainak már hűlt helye, minden szépen el lett pakolva és a bepiszkolt poharak is a helyükre kerültek patyolat tisztán. Ez aztán az ellátás, tényleg hiányzott már az itteni légkör, hiszen annyira más minden. Átsétálok a konyhába, ahol ugyanolyan ragyogó rend fogad, de a reggeli az asztalon vár minket szépen letakarva. Gyanakodva pillantok a falon függő órára, észre sem vettem, hogy ennyit aludtunk. Gyakorlatilag a délelőttünk zöme elment anélkül, hogy bármi hasznosat is csináltunk volna. A pulton lefőtt kávé és gőzölgő tea vár, aminek kellemes gyümölcsös illata van.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre.
Nem akarok elgondolkodni a kérdésén ahogyan a válaszomon sem.
- A válaszom tudhatnád már magadtól is.
- Óh, valóban? - emelkedik meg kíváncsian a szemöldöke. Kisimult arcát arrogánssá teszi, undokká és számomra oly ismerőssé.
- Aha – motyogom megtámaszkodva karjaimmal a hátam mögött lévő pulton.
- És mi is lenne az?
- Ne szórakozz velem, Vince. Megmondtam már neked nem egyszer, hogy nem...
- Nem vonzódsz a férfiakhoz? - zavartan bólintva emelem el tekintetemet az arcáról. - Rendben van, hiszek neked.
- Köszönöm – szusszanok fel.
- Nem vonzódsz a férfiakhoz, és velem mi a helyzet?
- Hogyan?
- Hozzám vonzódsz? - húzódnak széles mosolyba az ajkai.
- Én n-nem – sziszegem villámló szemekkel.
- Hát ez baromi meggyőző volt – nevet fel röviden, vállam fölött elnyúlva kap ki a szekrényből két bögrét a füleinél összefogva, aztán mindkettőbe teát önt.
Kezdeti zavaromat hamar felváltja az indokolatlan harag, pedig még most sem tett semmi megbocsáthatatlant. Gyűlölöm a sajátos humorát, amivel képes átgázolni bárkin, nevetségessé teszi az embert és még csak nem is foglalkozik velem. Gyűlölöm, hogy bár a barátjaként tekint rám, én is csak egy remek alapanyag vagyok a hülye humorához. Irritáló, idegőrlő, de mégsem teszek ellene semmit, pedig megtehetném, hiszen szabad akaratom van. Ingerülten veszem ki a kezéből mindkét bögrét, aztán valamivel erősebben az asztalra teszem őket és teleöntöm mind a kettőt. Vincent kávét kap, míg én magamnak teát töltök, aztán a bögrét félre tolva törlőkendőt ragadok és felitatom a félrehullott cseppeket.
- Uhh, félelmetes vagy ilyenkor – nevet fel az asztalhoz ülve.
Tányérokat veszek elő és villákat, aztán azokat is az asztalra teszem. Sértetten húzom el a számat, míg mindkét tányérba rántottát szedek, de van még lekvár, pirítós és felvágott is.
- Milyenkor? - kérdezek vissza leülve az asztalhoz.
- Mikor dühös vagy – mosolyog belekortyolva a kávéjába. - Ilyenkor még gondoskodóbb vagy, mint általában.
- Hülye idióta, egy barom vagy – gyűröm öklömbe a szalvétát.
- Ez jó – bólogat lelkesen. - Mondjad csak nyugodtan, elvégre az elfojtás káros. Olvastam az egyik könyvedben.
- Minek nyúlkálsz a cuccaimhoz? - fakadok ki.
- Te is bemész a szobámba – von vállat. - Idd a teád, mert ki fog hűlni.
- És aztán? - morgom engedelmesen a bögre után nyúlva.
Felszisszenek, mikor ő hangosan felröhög, aztán prüszkölve a száját törölgeti a kézfejével, miután félrenyelt. Ez azért valamiféle megnyugvással tölt el, hogy mégsem olyan tökéletes ő, mint ahogy azt állítja. Egy kedvesebb és lágyabb kuncogásra megrökönyödve fordulok hátra, nagymamám a terméskövekkel kiépített boltív alatt álldogál, ráncait mosolya feleleveníti, s az arcát is kedvessé, már-már angyalszerűvé varázsolja. Kontyából a sötét loknik kitekeregnek, némelyik a homlokába perdül, amit vidám mosolyával nem győz félretűrni. Elszégyellem magam és zavartan megkavargatom a bögrényi teámat, ami már valóban kezd egészen kihűlni, de nem visz rá a lélek, hogy felálljak az asztaltól és meleggel felöntsem, vagy a mikróba pakoljam.
- Minden rendben drágám?
Ráncos tenyér simul az arcomra, lehűti azt és nyugalmat olt feszült izmaimba. Vállat vonok, aztán rájövök, hogy ez így nem lehetett túl meggyőző, így kényszeredetten bólintok is egyet ráadásként.
- Mióta tetszik itt lenni? - vigyorog Vince pimaszul.
- Tetszik? Menten nyakon váglak – csóválja meg szeretetteljesen a fejét, míg kedvesen Vince szőke tincseibe borzol. - Családban vagy, érezd magad otthon és ne éreztesd velem folyton folyvást, hogy milyen vénlány vagyok már.
- Hát ezzel sem kaptunk választ a kérdésre – kotyogom célzatosan közbe.
- Épp elég ideje ahhoz, hogy megértsek egy, s mást – somolyog az öreg hölgy úgy, mint aki tudna valamit, amit mi nem.


Vincent

Szeretem az olyan reggeleket, melyeket nem kísér másnaposság és fejfájás. Azt hiszem, el tudnám viselni így az életet. Mikor is kezdtem el inni? No és egyáltalán milyen indokból? A szüleim válása után, mikor egymásra mutogattak: „A te gyereked, nekem nem kell.” És nem is miattuk álltam neki inni. Egyszerűen csak képtelen voltam elviselni, hogy Seth sokkal jobban gyötrődik ez miatt, mint ahogy én valaha is fogok. Nem akartam látni, ezért elmenekültem.
Fájdalmas huppanás ébreszt, amúgy sem túl mély álmomból. Micsoda ébresztés!
- Merre jártál?
- Itt voltam a szobában végig – válaszol értetlenül.
- Nem így értem. Min gondolkodtál?
- Semmin – vágja rá azonnal. Hangjában tiszta elutasítás és zavar csendül.
- Persze, és most jön az, hogy kétségek nélkül higgyem el neked, hogy fényes nappal, kora reggel orra estél egy baromi nagy bőröndben, mert te éppen nem vetted észre azt, ami az orrod előtt volt?
Ezt nem gondolhatja komolyan.
- Igen... – mosolyodik el. - ... ezt el is várom tőled.
Nagyot nyújtózik. Nem tudom eldönteni, hogy mit várjak tőle? Hogy ez most vihar előtti csend, vagy nem is tudom. Vártam, hogy kiakadjon, kiabáljon, vagy lehordjon, tartson egy fejmosást, vagy akármit! Nem értem, és lehet, hogy nem is akarom. De mégiscsak tisztázni kéne.
- Nagyon haragszol a tegnapi miatt?
- Nem, mert nincs miért. - feleli.
- Kihasználtalak. - világítok rá a lényegre.
- Akkor kvittek vagyunk. - von vállat. - Állításod szerint én is kihasználtalak téged, sőt, kétszer is.
- Ezek szerint nekem még van egy igazolt lehetőségem? - kérdem bátrabban.
- Menjünk le reggelizni – belém csíp és elindul a szobából.
A nappaliban egy lélek sincs. A konyhában szintúgy, de nemrég mehettek el, mert a kávé és a tea még gőzölög, és a reggeli is melegnek tűnik az asztalon.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre.
- A válaszom tudhatnád már anélkül is.
- Óh, valóban? - emelem meg szemöldököm.
- Aha. - motyogja a pultnak támaszkodva.
- És mi is lenne az?
- Ne szórakozz velem, Vince. Megmondtam már neked nem egyszer, hogy nem...
- Nem vonzódsz a férfiakhoz? - mondandójából kizökkenve bólint zavartan. - Rendben van, hiszek neked.
- Köszönöm. - sóhajt fel.
- Nem vonzódsz a férfiakhoz, és velem mi a helyzet?
- Hogyan?
- Hozzám vonzódsz? - kérdem elmosolyodva.
- Én n-nem. - dadogja szemeit lesütve.
- Hát ez baromi meggyőző volt. - nevetek fel, aztán előveszek két bögrét, hogy teát töltsek neki is és nekem is.
Dühösen kikapja kezemből a bögréket, majd lecsapja őket a pultra. Az egyikbe teát, a másikba kávét tölt. Utóbbit kezembe nyomja. Törlőrongyot ragad és a mellément cseppeket vehemensen törölgetni kezdi.
- Uhh, félelmetes vagy ilyenkor. - nevetek fel, ahogy az asztalhoz ülök.
Tányérokat tesz le az asztalra, evőeszközt szed elő, majd rántottát tesz mindkét tányérra.
- Milyenkor? - kérdezi foghegyről.
- Mikor dühös vagy. - kortyolok bele a kávémba. - Ilyenkor még gondoskodóbb vagy, mint általában.
- Hülye idióta, egy barom vagy. - tudatja velem, miközben brutálisan összegyűr egy szalvétát.
- Ez jó. - bólintok. - Mondjad csak nyugodtan, elvégre az elfojtás káros. Olvastam az egyik könyvedben.
- Minek nyúlkálsz a cuccaimhoz? - csattan fel.
- Te is bemész a szobámba – vonok vállat. - Idd a teád, mert ki fog hűlni.
- És aztán? - mordul fel.
Felnevetek, de ezt lehet hogy csak akkor kellett volna, ha már lenyeltem azt, ami a számban van. Ugyanis félrenyelek és nehezen jutok levegőhöz. Amíg én az életemért küzdök egy sokkal lágyabb kuncogás üti meg a fülünket. Seth úgy perdül meg a sarkán, mint akit rajtakaptak valami csúnya dolgon.
- Minden rendben drágám? - a nagyi színre lép és megsimogatja Seth arcán.
- Mióta tetszik itt lenni? - vigyorodom el.
- Tetszik? Menten nyakon váglak – csóválja meg a fejét, aztán beleborzol a hajamba. - Családban vagy, érezd magad otthon és ne éreztesd velem folyton folyvást, hogy milyen vénlány vagyok már.
- Hát ezzel sem kaptunk választ a kérdésre – szól közbe Seth.
- Épp elég ideje ahhoz, hogy megértsek egy, s mást – mosolyodik el sokat tudóan.
Seth nagyanyjának mindig is megvolt a magához való esze. Más korban nőtt fel, mint mi, vagy a szüleink. Ő egy percig sem csinál úgy, ha észrevesz valamit, mintha nem venné észre. Igazából cseppet sem zavar az öreglány közbelépése. Csípőmet a pultnak döntöm.
- Ez sok mindent megkönnyít. – túrok hajamba szórakozottan.
- Mégis miről beszélsz? – villannak rám Seth szemei.
- Nem figyeltél tökfej? A drága jó nagyi, most mondta, hogy megértett egyet, s mást. Gondolom levonta a saját kis konklúzióit is. – vigyorgok rá a nénire, aki csak sejtelmesen mosolyogva bólint.
- Szép is az, ha a fiatalok szeretik egymást. – jegyzi meg.
- Nem szeretjük egymást! – csattan fel Seth és hátat fordít nekünk. – Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. – motyogja bosszúsan az orra alatt.
A nagyi rosszallóan megcsóválja a fejét, majd rám néz. Én megvonom a vállam és félszegen elmosolyodom. Az öreglány mély levegőt vesz és kinyitja a száját, de csak megingatom a fejem. Nem érne semmit, ha elkezdene erősködni. Jó ez így. Majd valahogy megoldom egyedül, mint mindent. A ház előtti feljáróra begurul a családi autó és Seth szó nélkül kirobog a konyhából, hogy segítsen a szülőknek behozni, amit vásároltak.
- Mondtad már neki? – kérdezi a nagyi komolyan.
- Ha mondanám, se hinné el. Különben is „egy barát kiváltsága, hogy az mellett lehet, akit szeret”. – kiiszom teám maradékát és a bögrét a pultra teszem.
- Én a helyedben a kezembe venném az irányítást Vincent. – jegyzi meg és a nappali felé indul.
- Szóval mégis csak tudja a nevemet! – kiáltok utána elképedve, de ő csak a válla fölött pillant vissza rám mosolyogva.
- Sokkal többet tudok, mint gondolnád.
Ajtónyitódás, majd papírzacskók zörgése hallatszik, végül Seth édesanyja bukkan fel a konyhaajtóban, mögötte a családfő, a sort pedig a hippi zárja. Még mindig feldúlt, de ezt igyekszik leplezni, nem nagy sikerrel. Szemeiben bizonytalanság csillan, ahogy a rám, majd a nagyira néz, aki időközben visszatipegett a konyhába.
- Segítek. – veszek ki egy zacskót Maria kezéből és nekiállok pakolászni, bár fogalmam sincs, mit, hova kéne tennem. Annyira azért nem ismerem ki jól itt magam.
- Vincent. – szólal meg Peter. – Mit szólnál hozzá, ha holnap hajnalban összeszednénk a cuccainkat és lemennénk a partra horgászni? – kérdezi felcsillanó szemekkel.
- Ki van zárva. – szól közbe Maria. – Tegnap vettem le a karjáról a gipszet. Pont nem hiányzik neki, hogy kifárassza magát, ha netán kapás van. – rázza meg a fejét.
- De akkor mit csináljunk? – kérdezi a férfi tanácstalanul. – Nem ülhetünk körben és bámuljuk egymást.
- Akkor miért nem grillezünk? – kérdezem és hirtelen minden tekintet felém fordul. A családtagok arcáról sugárzik a döbbenet. – Vagy nem. – teszem hozzá váll rándítva. Bármi jobb a horgászatnál.
- Végül is ez nem rossz ötlet. – ismeri el Maria.
- Nem, ez egész jól hangzik. – bólogat Peter.
- Akkor ez el van döntve. – csapja össze tenyerét a nagyi.
A nagy sürgés-forgás a konyhában hamar abbamarad és mindenki elvonul a saját dolgára. Én a magam részéről kiülök a ház mögé és rágyújtok. Elgondolkodva figyelem, ahogy a szürke füst elkígyózik a verőfényes napsütésben. Lassan itt van a Karácsony is. Talán fel kéne vetnem Sethnek, hogy költözzünk el az isten háta mögé, ha végeztünk az egyetemmel. Egy olyan helyre, ahol nincs senki más rajtunk kívül és körbevesz a nyugalom. Na persze, mintha ez olyan könnyen menne. Nem is tudom, mit szólna, ha csak úgy hirtelen felhoznék ilyesmit. Meg sem értené. Talán még meg is kérdezné, hogy elment-e az eszem. Erre a gondolatra felkuncogok, ahogy újabb füstfelhőt eresztek ki ajkaim közül.
- Látom jó a kedved. – csukja be maga mögött az ajtót a hippi. – Mire gondoltál.
- Lényegtelen. – szívok bele a méregrúdba.
Elkomorodik, végül kiböki, ami piszkálja a csőrét.
- Mit mondtál a nagyinak? – kérdezi szemöldök ráncolva.
- Az égvilágon semmit.
- Vince…
- Faképnél hagyott azzal a tudálékos, öreglányos mosolyával. – vágok szavába, még mielőtt meggyanúsíthatna, hogy hazudok.
- Nem értem őt. – rázza meg a fejét. – Mégis mire gondolhatott?
- Ki tudja? – húzom el a számat. – Öreg már, elvan a saját világában.
- Azt mondod?
- Azt. – bólintok és elnyomom a csikket a földön. – De akármi is van, nem mosod le magadról. – vigyorgok rá.
- Ezt meg mire véljem? – kérdezi értetlenül.
- Nos, te vallottad be a nagyinak, hogy szeretsz engem.
- Egy idióta barom vagy. – üt bele a vállamba.
- Nem nagyobb, mint te. – dörzsölöm meg vállamat. – De most komolyan, elképzelted valaha is?
- Mit?
- Nemtom. – vonok vállat. – Azt, hogy milyen lenne, ha tényleg úgy lennénk együtt, ahogy a nagyid képzeli. – nem mutatom, nem akarom, hogy lássa, ez mennyire feszültté tett. Minden attól függ, hogy erre mit fog válaszolni.
- Komolyan kérdezed? – kérdi elmerengve.
- Szeretnéd, hogy komolyan kérdezzem? – nézek szemeibe.
- Vince, én… - hangjában zavar csendül.
- Jól van. – sóhajtok. – Befejeztem. Nem vicces, amikor ennyire komolyan veszel. – jelentem ki könnyeden és gondolatban fejbe lövöm magam. Nem akarom, hogy bármi is elijessze. Ha az kell ahhoz, hogy mellette maradjak, akkor képesnek kell lennem még önmagamnak is hazudni, vagy fájdalmat okozni. Ez már évek óta így megy, nem fogok pont most változtatni rajta.
Fürkészi az arcomat anélkül, hogy szólna bármit is. Megint belém akar látni és megfejteni. Nem engedhetem meg, hogy bármit is felfedezzen. Már így is magam alatt vágom a fát. Nem tudom, mit érnék el azzal, ha nyíltan megmondanám neki az igazat. Egyszer már megtettem, nem vett komolyan. Ezek után sem érdekelné gondolom. Elvan a saját egyenes útján, amit elképzelt magának és van olyan makacs, hogy az alkoholista haverja miatt se térjen le róla. Mert önző ő is legalább annyira, mint én.
- Nem értelek. – szólal meg végül halkan.
- Akkor ezzel már ketten vagyunk. – kelek fel és hajába túrva lépek el mellette, hogy visszamenjek a házba.

A nap további része zavartalanul, családias hangulatban telik, csak úgy, mint az előző nap is. Beszélgetések, nosztalgiázások, közös ebéd-, majd vacsorakészítés. Élménybeszámolók, egy-két meghatódott könnycsepp, felszabadult nevetés. Meleg, családi fészek. Bár sose kéne kiszakadnunk innen. De minden jónak vége van egyszer. Az este, majd az éjjel is hamar elérkezik. Seth nem hozza fel a beszélgetésünket, de látom rajta, hogy zavarja. Nem kerül és beszél velem, de az is lehet, hogy csak a családja miatt teszi. Lényegtelen.
Egy forró zuhany után fekszem el a hálózsákban, aztán elkényelmesedve hunyom le a szemeim. Seth szó nélkül lép be a szobájába, majd indul ő is a fürdő felé. Már majdnem alszom, mikor hallom nyitódni, majd csukódni az ajtót mögötte. Puha léptekkel halad el mellettem, s mászik be az ágyba. Egy darabig még babrál a takaróval, aztán csend zuhan a sötét szobára.
- Vince… - szólal meg halkan.
Nem válaszolok, nem vagyok benne biztos, hogy valóban akarja-e azt a beszélgetést, amit most a fejébe vett. Jobb lesz most neki, ha azt hiszi, alszom.


Seth

Míg mások csupán szelíden elmosolyodnak, az ő ajkai széles, határozott kunkorral ívelnek fölfelé, idős már ugyan, de nem vallaná be még önmagának sem, hogy az idő már elszállt fölötte, s fiatalos lendülete is alább hagyott. Tömzsi, visszeres lábain már nehezebben jár, ahogyan ízületei sem a régiek, de még ennek ellenére is elmondható róla, hogy korához képest energikus, gyönyörű hölgy.
Egy gyönyörű hölgy, aki bár máshol próbálná megváltani a világot, mert jelenleg inkább ront a helyzeten, minthogy javítana rajta akármit is. Nem érti, de beleszól, úgy gondolja, hogy előrébb lendíthet bármit is, holott azt se tudja, mi mellett áll ki olyannyira.
De a nagymamám mindig is ilyen volt. Nem róhatom fel neki, hogy önmagát adja.
- Ez sok mindent megkönnyít – zilált tincsek folynak át Vincent ujjain, ahogy ő blazé közönnyel beletúr selymes-szőke hajába.
- Mégis miről beszélsz?
- Nem figyeltél, tökfej? A drága jó nagyi most mondta, hogy megértett egyet, s mást. Gondolom levonta a saját kis konklúzióit is – vigyorodik el, amit édes nagymamám is bólintva helyesel.
Félelmetes milyen hamar szövetkeznek egymással, és, hogy én milyen gyorsan kiszorulok kettőjük titkából.
- Szép is az, ha a fiatalok szeretik egymást. - Ez a megjegyzés most betalál.
- Nem szeretjük egymást! - fordulok tőlük el. - Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod.
Ostoba mind a kettő. Logikátlanok, érthetetlenek, viccet csinálnak mindenből.
Talán pont ez a kapocs húzza őket össze. A komolytalanságuk végett értik meg egymást ennyire.
Még, hogy én szeretem Vincentet. Szeretni. Bárkit, valakit, őt. Miért szeretném pont őt? Nevetséges.
Vajon tényleg szeretem? Nem tagadhatom a világmindenségig, nem is tehetném és nem is tenném, hiszen értelme is vajmi kevés lenne. Szeretem. De nem úgy. Mégis akkor hogyan?
Hallom a zúgó motor hangját, apró kavicsok pattognak a kereken feszülő kopott gumik alatt, megjöttek a szüleim és én megkaptam életem nagy lehetőségét a menekülésre. Mert, ha valamihez, hát ehhez mindig nagyon értettem. Kivonom magam a konyhában zajló életből, s átosonok egy másikba, oda, ahol legalább egy kis ideig nem érhet utol a nyomasztó kérdések masszája.
Mosolyom automatikusan kivirul, széles gesztikulálások közepette veszem magamhoz a szatyrokat, bennük kenyér, friss zöldség és hús. Általános élelmiszerek, s mintha egy tétova villanásban édesség zacskóját véltem volna felfedezni. Óh, milyen régen is volt, mikor csokiért áhítozva álltam Vincentel egyetemben az ajtó előtt. Mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna minden. Milyen régen is volt. Hangtalanul zárom magam mögött az ajtót, miután előre engedtem a család többi tagját, lopva a szőkére pillantok, majd nagymamám kontyba csavart kobakjára. Kerülöm mindkettő tekintetét, félek attól, hogy meglátnék bennük valamit, tartok tőle, hogy legyen az bármi, nem tudnám kezelni.
Megnyalom kicserepesedett számat és az egyik konzervet kivéve megforgatom azt, és átfutom szemeimmel mi mindent tartalmaz. Nagyja felesleges, haszontalan méreganyag, olyan, amire egy embernek szemernyi szüksége nincs, és biztos vagyok benne, hogy apám tehette a kosárba. Őt nem érdeklik azok az apróságok, hogy mi mindent vegyítenek össze csak azért, hogy ezt az ízvilágot elérjék. Őt maga az ízvilág érdekli.
Fél füllel azért jelen vagyok én is, noha nem szólok semmi érdemlegeset a többiek szelíd vitájához. Horgászat, kerti parti, nekem aztán egyre megy mind a kettő. Lényegtelen, mert úgysem azon van a hangsúly, hogy miként töltjük együtt az időt, hanem azon, hogy kikkel. Apám szereti Vincentet, tiszteli és fiaként tekint rá, hiszen ő elérte mindazt, amit én nem. Vajon az ő szülei miért dobták el maguktól? Belegondoltak egyáltalán abba, mit tesznek ezzel? Megértették, hogy a saját gyereküket, vérüket taszítják maguktól el?
Csendes megfigyelőként megtanultam hamar, miként lehet a legtökéletesebben elrejtőzni a tömegben, nem figyelnek rám, s így én is nyugodtan megvárhatom, hogy a nagy sürgés-forgás végeztével lassacskán rám maradjon a konyha. Elment Vincent is, biztosan tudja már mindenki róla, hogy dohányzik. Kipakolok én is, rendezgetek, aztán némi hezitálást követően hangtalanul lépek ki a terasz ajtaján. Vincent felkuncog, hangja meglep, megmosolyogtat.
- Látom jó a kedved – csukom be magam mögött az ajtót. - Mire gondoltál?
- Lényegtelen – füstölög tovább.
Csak egyetlen kérdés volt, mégsem ad rá érdemleges feleletet. Mintha fájna neki, hogy bármit is meg kell magyaráznia.
- Mit mondtál a nagyinak?
- Az égvilágon semmit.
- Vince...
- Faképnél hagyott azzal a tudálékos, öreglányos mosolyával – előz meg.
- Nem értem őt – ingatom meg a fejem. - Mégis mire gondolhatott?
- Ki tudja? - húzza el a száját. - Öreg már, elvan a saját világában.
- Azt mondod?
- Azt – bólint rá és elnyomja a csikket. - De akármi is van, nem mosod le magadról.
Újabb tréfa? Mire fel a vigyor?
- Ezt meg mire véljem? - Nem értem.
- Nos, te vallottad be nagyinak, hogy szeretsz engem.
- Egy idióta barom vagy – ütök finoman a vállába.
- Nem nagyobb, mint te – úgy dörzsöli, mintha fájt volna neki. - De most komolyan, elképzelted valaha is?
- Mit?
- Nemtom – von vállat. - Azt, hogy milyen lenne, ha tényleg úgy lennénk együtt, ahogy a nagyid képzeli.
- Komolyan kérdezed? - kérdem elgondolkodva.
Vajon felfogta egyáltalán kérdésének a súlyát? Megértette a lényeget? És én megértettem a kérdésében rejlő félelmét? Mit számít, én mit gondolok? Lehetetlen, mert én nem....
….Én nem szerethetem őt...
Úgy nem, ahogy talán ő szeret engem.
- Szeretnéd, hogy komolyan kérdezzem? - mered rám.
- Vince, én...
- Jól van – sóhajtja. - Befejeztem. Nem vicces, amikor ennyire komolyan veszel.
Csak most az egyszer ne adná önmagát. Ne játszaná el, hogy ez az egész nem fontos, hogy igazából őt egyáltalán nem érdekli a válaszom. Bárcsak kitartóbb lenne, türelmesebb, elfogadóbb.
Olyan könnyen feladja.
Vajon milyen lehet őt szeretni? Őszintén, szívből és nem, mint barát, hanem...
- Nem értelek – szólok csendesen.
Őt nem lehet szeretni.
Nem lehet, mert nem hagyja.
- Akkor ezzel már ketten vagyunk – karcsú ujjaival felkavarja a tincseimet, ahogy felkavar bennem is mindent.

Mai napi menü, mily meglepő, zöldség zöldséggel.
De legalább ebben a pár napban sikerül egészségessé tennünk az étkezéseinket. Emlékszem az első pár hónapban még én is törekedtem arra, hogy változatos alapanyagokkal készítsek laktató ebédeket, minél inkább kiszorítva az ételekből a húsokat, aztán a lelkesedésem alább hagyott, s a kreativitásom is megcsappant ilyen téren.
Már nem óvom Vincentet a méreganyagoktól, mert rájöttem, hogy senkit sem óvhatunk az elől, amiben gyakorlatilag él. Vagy amiért él. Mind a ketten választottunk magunknak egy életvitelt, egy célt és egy irányt. Ijesztő, hogy kettőnk sorsa mennyire nem egyezik, hogy mennyire nem azonos. Nincs oka, hogy engem válasszon. Nem akarhatja velem leélni az életét, mert ez csak egy futó ábránd, úgysem lenne kettőnknek közös jövője.
Vacsora után a családi beszélgetéseket kedvelem még a leginkább. Az emlékek felelevenítését, a nosztalgiázást. Néhány múltbéli történetet megmosolygok, ahogy Vincent ajkai is fölfelé ívelnek, mikor a gyermekkoráról hall foszlányokat.
Hamarabb elköszön tőlünk, de nem megyek utána, mert nem hívott és nem vagyok benne biztos, hogy igényt tart a társaságomra.
- Szegény fiú – sóhajtja anyám és elpakolja a süteményeket, mialatt szomorú mosolyával a lépcső irányába pillant.
- Itt jól érzi magát. - Apám az üressé vált poharakat pakolja el.
- De vajon tényleg jól érzi magát itt? - kérdem elbizonytalanodva.
Hangom halk, erőtlen suttogás csupán, s a nagymamám mégis, ennek ellenére is úgy mosolyog, mintha hallott volna mindent. Mintha tudna mindent. Visszamosolygok rá, aztán tétova mozdulattal intek a lépcső felé.
- Megyek én is,szép álmokat nektek.
A lépcső fájdalmas nyikorgással enged súlyomnak, felszaladok és kettesével veszem a fokokat, de az ajtón át már csendes osonással megyek. Ha alszik is, nem akarom őt felkelteni.
A fürdőben sem zajongok sokat, igyekszem a bent töltött időmet is leredukálni, aztán nesztelen léptekkel megkerülöm őt, hogy az ágyig eljussak. Igazgatok a takarón, aztán...Aztán lopva a földön kucorgó alak felé sandítok. Mozdulatlan, légzése egyenletes. Nem létezik, hogy elaludt. Valóban ennyire fáradt lett volna már?
- Vince...
Nem jön felelet. A hátamra fordulok, aztán nyakamig felhúzom a takarót. Akárhonnan is nézem, ez már az utolsó előtti napunk itt. Holnap megejtjük azt a bográcsozást, aztán másnap már kelhetünk is, a jegyek már megvannak. Anyám azt mondta elintézi, őt ismerve már le vannak foglalva.
- Remélem azért tényleg jól érezted itt magad. Nem akartam neked semmi rosszat, és tudom azt is, hogy talán hülyeség volt tőlem eltitkolni előled odahaza az utat. De nem voltam benne biztos, hogy eljöttél volna, ha hagyok neked időt ellenkezni. Bár így sem azt értem el, amit vártam. Én csak meglepetést akartam neked. Mondjuk azt sikerült, csak nem pozitív értelemben.
- Seth...
- Igen? - lelkesedem fel, hátha szóba áll velem.
- Kuss.
Felsóhajtok. Oldalamra fordulok, és az ő alakja helyett a falat vizsgálgatom.
Nem alszom, mert nem vagyok álmos.



Kések és hámozók közt válogatva állok neki a zöldségek megpucolásának, míg Vincent az asztal mellett állva a húsokat szeleteli fel apróbb darabokra. Különleges alkalom a mai, és nem csak amiatt, mert anyám elhivatott vegetáriánus létére engedélyezte, hogy ez egyszer jó zsíros hús is belekerüljön az ételbe, hanem, mert engedte, hogy az előkészületekbe besegítsünk mi ketten is. Annak ellenére is, hogy a mi tiszteletünkre, jobban mondva búcsúztatásunkra készül az egész. Szeretek itthon lenni, biztos vagyok benne, hogy Vincent is megszerette az itteni lét nyugalmát, de nem húzhatjuk az örökkévalóságig azt, hogy hazamenjünk. Otthon is vár minket egy élet, méghozzá a sajátunk, amiből nem szakadhatunk ki csak úgy.
- Hétfőn hány órád lesz?
- Egy sem.
- Vincent.
- Fel sem tűnik nekik, ha nem megyek be.
- Ki fognak csapni onnan – figyelmeztetem.
- Állok elébe – tartja csap alá a kezét, aztán szárazra törli, és az edényt kiviszi a többiekhez.
- Legalább az életed komolyan vehetnéd olykor-olykor.
A répát csinos kis karikákra vágom, aztán beleöntöm a tálba, megmosom a kezeimet és kiviszem én is az asztalra, ami mellett már készül az étel. Fintorogva fogadom el a felém nyújtott pohárkát, az alkohol jellegzetes szaga szinte arcul csap.
- Vincent...
- Mi vagy te kislány? - kacag fel, de azért a kezemre fogva közelebb hajol és könnyedén felhajtja azt, amitől nekem minimum könnybe lábadt volna a szemem.
Megvonom a vállam, aztán a kezemben maradt kiüresedett pohárkát leteszem az asztalra, biztonságos távban a szélétől, hogy még véletlenül se kapjon kedvet a zuhanáshoz. Nem rajongok az italok nagyjához, így anyámhoz hasonlóan megrekedek én is az ásványvíznél és a narancslénél. Bezzeg nagymamám nem rest elfogadni mindent, bármit is adnak a kezébe azt felhajtja.
- Éhen halok – nyekken le anyám és énközém Vincent, szőke tincseit időnként összekuszálja a fel-feltámadó szél, máskülönben ragyogó kék az ég.
- Pedig volt reggeli – nevet fel anyám, arca egészen kipirult attól az egyetlen egy pohárka sörtől.
Elmosolyodom. Volt kitől örökölnöm azt, hogy ne szeressem még véletlenül se az alkoholt. Nehezen tolerálom, de az jobban idegesít, hogy a fejem hamar megfájdul tőlük.
- Ja, időszámításunk előtt...
- Parancsolj – nyomok a szájába egy csokival bevont kekszet -, jó étvágyat.
- Vizet hozna valamelyikőtök?
Egyszerre pattanunk fel, de míg ő vízért indul, én egyszerűen elmegyek a másik zacskó édes kekszért. Jól sejtettem, hogy anyám ki nem hagyná ezt, ha már egyszer itthon vagyunk mi is. Telefonom képernyőjét árnyékolva tippelem meg az időt, az erős fénytől szinte semmit nem látni rajta, egyedül a sötét képernyőt, holott a zárat már feloldottam. Felszisszenve kapom el a kezem, s tartom el magamtól a telefonomat, aztán merőn figyelem Vincent szomorkás arcát, és a kezében tartott félig üres edényt. Víz. Meleg, de nem annyira, hogy le is forrázzon vele. Magamon végignézve elfintorodom, aztán pólóm csücskét megragadva elhúzom a nedves anyagot a bőrömtől, amit éppen csak elengedek, és már vissza is tapad.
- Megfognád – nyújtom felé kedvesen rámosolyogva a telefonomat.
Biccentve veszi el, míg én másik kezéből az edényt veszem át, és egy lendülettel megbillentve rázúdítom a maradékot.
- Olyan lett a telefonod – jegyzi meg vigyorogva.
- Ami a te hibád.
- Te adtad ide – von vállat szétszedve apró darabjaira a ketyerét. - Egyébként meg – pillant rám fel -, a vizet is te öntötted rám. Szóval a te hibád.
- Hát te hülye vagy – nevetek fel.
- Te is – már nem mosolyog, de a vidámság ugyanúgy megcsillan az ő szemeiben is.
Megingatom a fejemet és készségesen átadom az edényt nagymamámnak, aki pár pillanatig mereven fixíroz mindkettőnket, aztán szótlanul elballag mellettünk. Hozza a vizet ő, ha ránk már ennyit sem lehet bízni, pedig nem is én kezdtem, mert ő nem figyelt. Most akkor kinek akarok hazudni? Saját magamnak? Alapvetően én sem néztem az orrom elé, mert ezzel az erővel akár ki is kerülhettem volna.
A padra kucorodok le felhúzott lábakkal, államat a térdeimre hajtva figyelem, ahogy Vincent is letelepszik mellém. Kezd vacogni, pedig a Nap ugyanúgy süt, szinte árasztja magából a hőséget, és mégis. A víz kihűl hamar, a hideg víz pedig így is úgy is kellemetlen.
- Bugyoláljátok ebbe bele magatokat, de nem bánnám azt sem, ha bemennétek és átöltöznétek.
- Köszi nagyi – igazgatom el mindkettőnkön.
- Haszontalan kölykök – dünnyögi alaposan lesimítva vállunkon a pokróc ráncait.
- Szeretjük, tiszteljük és dicsőítjük magát. Örök hálánk – kuncog fel mellettem Vincent, míg fejét hátrahajtva lesüti a szemeit és mélyet lélegezve mosolyodik el magában valamin.


Vincent

Pár percig hallgat. Már-már elhiszem, hogy annyiban hagyja és elhitte, hogy alszom. Persze Seth nem mindig olyan ostoba, mint amilyennek látszik.
- Remélem azért tényleg jól érezted itt magad. Nem akartam neked semmi rosszat, és tudom azt is, hogy talán hülyeség volt tőlem eltitkolni előled odahaza az utat. De nem voltam benne biztos, hogy eljöttél volna, ha hagyok neked időt ellenkezni. Bár így sem azt értem el, amit vártam. Én csak meglepetést akartam neked. Mondjuk azt sikerült, csak nem pozitív értelemben.
Csak úgy dől belőle a szó. Kivételesen nem kell könyörögni neki, hogy nyíltan beszéljen.
- Seth... - szólalok meg, de azonnal meg is bánom. Nem, nem akarom tudni, mire akar ezzel kilyukadni. Gyáva vagyok és félek.
- Igen? - kérdez vissza azonnal, fellelkesült hangon.
- Kuss.
Hogy ez most neki szólt-e, vagy nekem, arról fogalmam sincs. De lehet, hogy az a legjobb, ha mára mindketten befogjuk a szánkat. Csalódottan felsóhajt és mocorog még egy kicsit az ágyban. De már nem szól hozzám. Nem haragszom érte. A vidéki levegő és a cukormáztól csöpögő családi hangulat összezavart és az elmúlt pár napban olyasmiket mondtam, vagy tettem, amiket normális esetben soha nem tennék, vagy mondanék. És ez épp annyira bosszant, mint amennyire megrémít.



Nagy a sürgés-forgás, mindenki csinál valamit. Seth a zöldségeket veszi kezelésbe, míg én a hússal vagyok elfoglalva. Felvágom, a többihez úgy sem értek.
- Hétfőn hány órád lesz? - kérdezi fel sem nézve.
- Egy sem. - válaszolom.
- Vincent.
- Fel sem tűnik nekik, ha nem megyek be.
- Ki fognak csapni onnan.
- Állok elébe. - nyitom meg a csapot, hogy megmossam a kezem.
- Legalább az életed komolyan vehetnéd olykor-olykor.
Otthagyom, válasz nélkül. Nem akarok veszekedni, főleg nem ilyen jelentéktelen dolgon. Ám, ahogy az ajtóhoz érek, majdnem lesodrom lábáról a nagyit.
- Óh Winston fiam, téged kerestelek. - mosolyog rám melegen.
- Engem? - kérdezem meglepve, de döbbenetem a néniről a kezében tartott, címke nélküli, nagyon gyanús üvegre vándorol.
- Kérsz? - kérdezi csillogó szemekkel.
- Mi ez? - kérdezek vissza gyanakodva.
- Fogalmam sincs. - kuncog fel, ahogy megvizsgálja az üveget. - Szóval, kérsz? - villantja rám ragyogó mosolyát.
- Miért ne? - adom be a derekam.
Térül-fordul és tölt három feles pohárba. Koccint velem és felhajtja. Megrázza helyes, öreg fejét, majd megnyalja szája szélét. És várakozón rám néz. Az italnak különleges illata van, talán valami gyógynövényekből kevert gyomorkeserű. Lehúzom. Nem olyan borzalmas, mint amire számítottam, de kizárt dolog, hogy ez nem házi készítésű.
- Menj, vidd ezt oda Sethnek. - nyomja kezembe a harmadik poharat, majd az üveggel a kezében, dudorászva eloldalog.
Az említett be is fut, azaz ki is fut egy tállal a kezében, amit letesz az asztalra. Szó nélkül a kezébe nyomom. Elfintorodik.
- Vince...
- Mi vagy te, kislány? - nevetek fel. Tudom, hogy úgy sem fogja meginni, így megragadom a kezét és számhoz emelem vele a poharat, hogy megigyam a löttyöt, majd mint aki jól végezte dolgát, otthagyom.
Mindenki tesz-vesz. Én is ténfergek egy darabig, majd mivel nem találom a helyemet, leroskadok egy székre Seth mellé.
- Éhen halok.
- Pedig volt reggeli. - nevet fel Maria.
- Ja, időszámításunk előtt... - nem fejezhetem be, mert Seth kekszet nyom a számba.
- Parancsolj, jó étvágyat.
- Vizet hozna valamelyikőtök? - kérdezi a hippi édesanyja.
Mindketten felpattanunk, de én jutok előbb a csaphoz, mert Seth leáll a telefonját nyomogatni. Egyrészt bunkóság társaságban ilyesmit csinálni. Másrészt velünk beszélgessen, ne másnak írjon. Ha Anna az, én esküszöm... Nyakon öntöm a hippit az edényben hozott vízzel, melynek fele még így is a helyén marad. Elképedve méri végig magát, ahogy felém fordul, majd rám emeli sötét szemeit.
- Megfognád? - kérdezi angyalian elmosolyodva.
Biccentek és elveszem tőle a készüléket, ő viszont tőlem az edényt. Még reagálni sincs időm, máris kapom a vizet a nyakamba. El sem hiszem, hogy volt mersze leönteni.
- Olyan lett a telefonod. - vigyorodom el.
- Ami a te hibád. - közli érzelemmentesen.
- Te adtad ide. - vonok vállat. - Egyébként meg a vizet is te öntötted rám. Szóval a te hibád.
- Hát te hülye vagy. - nevet fel és én egy pillanatra elgondolkodom rajta, mikor is láttam őt utoljára így nevetni.
- Te is.
A nagyi kikapja Seth kezéből az edényt, miután sokat tudóan végigmér mindkettőnket, aztán elvonul. Leülök, a hippi is mellém telepedik. A ruha hamar kihűl rajtunk, így a ragyogó napsütés ellenére sincs melegünk.
- Bugyoláljátok ebbe bele magatokat, de nem bánnám azt sem, ha bemennétek és átöltöznétek. - dob ránk egy pokrócot az épp visszatérő nagyi.
- Köszi nagyi. - motyogja Seth, miközben a pokróccal bajlódik.
- Haszontalan kölyök. - dünnyögi a néni az orra alatt.
- Szeretjük, tiszteljük és dicsőítjük magát. Örök hálánk. - kuncogok fel és lehunyt szemekkel hátra vetem a fejem.
Vajon mennyire számít önzőségnek azt kívánni, hogy ez a nap ne érjen véget? Vajon mennyire számít önzőségnek azt kívánni, hogy örökké így maradjon minden? Nyugodt boldogságban. Egy szerető családban, azokkal, akik nem rúgnak belém és elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Minden defektem és hibám ellenére. Mennyire számít önzőségnek, ha nem akarok hazamenni?



Másnap korán kelünk. Összekészülünk. Búcsúzkodunk. Könnyeket ejtünk. Nos, már aki, nekem em szokásom elérzékenyülni. Maria még egyszer körbeölelget és csókol mindkettőnket. A nagyi megcsipkedi az arcunkat. Mindkettőnk fülébe súg valamit búcsúzóul. „Légy határozottabb.” Ezzel enged utamra. Az, hogy Sethnek mit mondhatott, valószínűleg örökké rejtély marad, bár méltatlankodó arcát tekintve, nem tetszett neki a búcsúüzenet. Beszállunk az autóba és Peter elvisz minket a reptérre. Nem várja meg velünk a gép indulását, de ezt nem is várjuk el tőle. Elbúcsúzunk a vajszívű családfőtől is és kettesben maradunk a tömegben.
Jelentéktelen dolgokról beszélgetünk, amíg becsekkolunk és a repülőút alatt is úgy viselkedünk, mintha még mindig azok a tizenéves kölykök lennénk, akik most indultak el először világot látni. Csipkelődünk, nevetünk. Mintha az égvilágon semmi gondunk nem volna. Beszélgetünk a régi időkről, felelevenítünk ezerszer elmesélt történeteket, melyek bár megkoptak, de sosem váltak unalmassá.
A gép leszáll. Úgy tűnt, mintha épp csak most indultunk volna el. Rég éreztem már ilyen jól magam és rajta is látom, hogy valamelyest megkönnyebbült. Összeszedjük a csomagjainkat és elindulunk.
- Fogjunk egy taxit. - javasolja Seth.
- Várj.
- Azt ne mondd, hogy sétálni akarsz. - néz rám gyanakodva. - Így is vagy fél órát autókázhatunk, mire hazaérünk.
- Nincs ellenemre az autókázás, csak előtte hadd szívjak el egy szál cigit. - mutatom fel a nikotinrudat. - Órák óta nem gyújtottam rá.
Csak rosszallóan hümmög, de hagyja, hogy elszívjam a cigimet az épület előtt. Aztán rekordgyorsasággal sikerül leintenie egy taxit. Bepakolunk a csomagtartóba, megadjuk a címet és a lágy hószállingózás közepette elindulunk haza.
- Nem hiányzik? - kérdezi pár percnyi csend után.
- Micsoda?
- Az alkohol.
- Tegnap ittam a nagyiddal egy pohárkával. - nézek rá értetlenül, de ő csak megingatja a fejét.
- De nem annyit, amennyit egyébként is szoktál.
- Ha nem vetted volna észre, amióta kikerültem a kórházból, tiszta vagyok. - és ez némiképp büszkeséggel tölt el.
- Szóval elhatároztad, hogy le fogsz szokni? - kérdezi most nagyobb érdeklődéssel.
- Valami olyasmi. - bólintok.
- Örülök. - mosolyodik el szerényen az orra alatt. - Örülök neki, hogy végre felfogtad, mivel járhat, ha tovább roncsolod a szervezeted.
- Nem, azért ne avass rögtön szentté. - nevetek fel. - Nem magamért teszem.
- Hát? - néz szemeimbe értetlenül.
- Érted. - komolyodom ki.
- Értem? - kérdez vissza. - Miért pont értem? Nem tettem semmit, ami...
- Tönkremész. - fordítom el a fejemet, hogy kinézzek az ablakon. - Ha tovább folytatom az ivászatot, te tönkremész mellettem. És azt nem bírná elviselni a lelkiismeretem. - visszafordulok és szemeibe nézek. - És azt sem akarom, hogy elhagyj.
- Már megint ez? - motyogja zavartan. - Hányszor mondjam, hogy nem megyek sehová?
- Ígérd meg. - tartom felé kisujjamat. - Ahogyan régen. Hogy örökké velem maradsz.
- Nem vagyunk már gyerekek. - rázza meg a fejét és az én kezem döbbent csalódottsággal hullik vissza combomra.
- Értem. - suttogom magam elé bámulva. - Ennyit az ígéretekről, mi?
- Nem értesz. - szólal meg halkan. - Miért ígérjek meg másodszor is valamit, amit egyszer már megígértem? - kérdezi. - Nem bízol abban, hogy tartani tudom a szavam?
- Magamban nem bízok. - mormolom orrom alatt.
Több szó nem is esik köztünk az út során. Ő is a gondolataiba mélyed és én is elgondolkodom az ő szavain, no meg a nagyi búcsúüzenetén. Legyek határozottabb, mi? Sajnálom nagyi, ennél többre nem vagyok képes.
A taxi leparkol a háztömb előtt. Megköszönjük, kifizetjük és amíg Seth a csomagokkal bajlódik, én előkeresem a lakáskulcsomat. A hó hatalmas pelyhekben hullik és a járdán már bokáig ér. Délután van még, de már sötétedik és a vastag felhőtakaró miatt a lámpák is égnek már az út szélén.
- Megvagy? - kérdezem tőle, ahogy elveszem kezéből az utazótáskát. Bólint. - Akkor menjünk haza, Seth. - mosolygok rá, majd beillesztem a zárba a kulcsot és elfordítom.
Visszatértünk oda, ahol a problémáinkat hagytuk. De képesek leszünk szembenézni velük, vagy elmenekülünk előlük ismét?


Seth

Mindig csak a legelső és a legutolsó alkalom a legfájdalmasabb.
A szülői ház magába foglalja mindazt, ami az embert emberré teszi, az emlékek, gyerekkori álmok, apró célok, és maga a tudat, hogy még, ha minden szál szakad is, hát legyen, de legalább van hova hazatérni. Van, ki várjon.
Van kire számíthat az ember.
Mindenkinek van olyan, ami kevésbé megy, vagy esetemben egyáltalán nem. Anyám nem tud állatokat ölni, s ide tartozik a tyúkok brutális lemészárolása is, apám mindig csak mesél róla, de horgászni azt nem tud. Olyan nap még nem volt, hogy ő hallal térjen haza. Nagymamám így áll a kötögetéssel, holott az általánosságban a nyugdíjasok hobbijának számít. Vincent nem konyít a hangszerekhez, sem a zongorához, sem a gitárhoz, míg én elveszett vagyok, ha búcsúra kerül a sor.
Hüvelykemmel simítom el az édesanyám orcáin pergő könnycseppeket, mosolya keservessé válik, átölel, hogy aztán szeretetét Vincentre is ráborítsa, mint holmi puha leplet. Felsóhajtok, és zavarban, idegesen toporgok az ajtóban, idegen tőlem ez a nap. Nem érzem azt a fájdalmat amit ők, de hogyan is érezhetném? Hiszen nem én vagyok az elhagyatott, nem, én vagyok az, aki elhagy. Örökös szerepköröm.
Riadt kisgyermek módjára szeppenek meg, mikor nagymamám törékeny karjai körém fonódnak, kontyából szabadult ősz tincsei megcirógatják az arcom, lélegzete megcsipkedi állam vonalát, míg halk, suttogó hangja megdermeszt és őszinte csodálatra tanít.
- Hiába töröd össze a vázát, a rózsák illata megmarad.
Vajon nagypapa megértette őt valaha is? Volt valaha, aki meghallotta szavainak csendjében a titkokat?
Utazómat a vállamra dobom, aztán a kocsihoz érve meghagyom Vincentnek, hogy üljön előre ő, nekem nem fontos. Nekem sohasem volt olyan nagyon fontos, míg ő mindig örömét lelte benne. Fejemet a hűvös ablaküvegnek döntöm és nem zavar még az sem, hogy időről időre aprót koccanok az üveggel. Nem okoz traumatikus sérülést, szinte meg sem érzem, ha elmerülök a gondolataim hálózatában. Gyerekként mindig imádtam a nagyi fejtörőit, hiszen okot adtak a gondolkodásra, táplálta velük a kíváncsiságomat. De ez a mostani... Nem értem, a gyermeki elme is a múlté már. Milyen mulatságos azért, hogy a kicsik mennyivel bölcsebbek, még akkor is, ha szavaik csupán értelmetlen bolondságoknak tűnnek.
Apám sem ért a búcsúzásokhoz. Ő is elveszett, anya nélkül magára maradt kisfiú. Mosollyal köszönünk tőle el, de én még sokáig nem tudok elszakadni távolodó alakjától, újabb út. Újabb monoton napok, és szürke hetek. Vissza a mókuskerékbe, mert ilyen az élet. Vincent arca ezalatt a pár nap alatt is mennyit változott. A pihenés csodát művel az emberrel. Tűnődve figyelem kisimult mosolyát, szemei alól az árnyak tovatűntek, és ő maga is energikusabb, boldogabb lett.
Nyúzottan csekkolok be, aztán követem őt a helyünkig, hagyom, hadd üljön az ablak mellé. Kényelmesen hátradőlök, s a szemeimet lehunyva indítványozok beszélgetést a mellettem ülővel. Vince figyelme megosztott, de még ennek ellenére is figyel rám, és lelkesen, megmosolyogtatóan válaszolgat. Apróbb semmiségeket vitatunk meg, régmúlt emlékeit idézzük, olykor-olykor felnevetve, amikor valamelyikünk gyerekkori bénázása bukkan fel a semmiből.
A gép leszállása zökkenőmentes, öveinket bekapcsoljuk, míg én az ablakon át szemlélem a lehulló pelyheket.
- Fogjunk egy taxit – indítványozom körülnézve.
A reptértől nem messze állomásoznak, bár drágán furikáznak, de semmi kedvem gyalogolni. Fáradt vagyok, az út leszívott.
- Várj.
- Azt ne mondd, hogy sétálni akarsz – meredek rá gyanakodva. - Így is vagy félórát autókázhatunk, mire hazaérünk.
- Nincs ellenemre az autókázás, csak előtte hadd szívjak el egy szál cigit – emeli feljebb, hogy lássam, bizony, már ki is vette a dobozából. - Órák óta nem gyújtottam rá.
Nem tehetek ellene semmit, nem szólhatok rá és nem tilthatom tőle, hiszen az ő élete. Gyűlölöm, mikor ezt teszi, gyűlölöm, hogy önhibájából teszi ezt magával. Gyűlölöm, hogy nem tudok ellene tenni, hogy nem tudok rá hatni. Féltem őt és aggódom érte.
Míg ő a cigijét szívja, és taxikat szemlélek, van egy, ami nem messze várakozik tőlünk. Intésemre leparkol előttünk, de a sofőr már nem száll ki, hogy a csomagokat segítsen bepakolni. Annyit nem hoztunk magunkkal, és bőven elférnek. Ezúttal Vincent is hátra ül velem.
- Nem hiányzik?
- Micsoda? - kérdez vissza értetlenül.
- Az alkohol.
- Tegnap ittam a nagyiddal egy pohárkával – pillant rám.
Annyi vajon elég is volt neki? Megingatom a fejem.
- De nem annyit, amennyit egyébként is szoktál.
- Ha nem vetted volna észre, amióta kikerültem a kórházból, tiszta vagyok.
- Szóval elhatároztad, hogy le fogsz szokni? - meredek rá kíváncsian.
- Valami olyasmi – bólint.
- Örülök – mosolygok rá. - Örülök neki, hogy végre felfogtad, mivel járhat, ha tovább roncsolod a szervezeted.
- Nem, azért ne avass rögtön szentté – nevet fel jóízűen. - Nem magamért teszem.
- Hát? - lepődöm meg.
- Érted.
- Értem? Miért pont értem? Nem tettem semmit, ami...
- Tönkremész – fordul el. - Ha tovább folytatom az ivászatot, te tönkremész mellettem. És azt nem bírná elviselni a lelkiismeretem – újra felém fordul. - És azt sem akarom, hogy elhagyj.
- Már megint ez? - motyogom zavarodottan. - Hányszor mondjam, hogy nem megyek sehová?
- Ígérd meg – tartja felém a kisujját. - Ahogyan régen. Hogy örökké velem maradsz.
- Nem vagyunk már gyerekek – rázom meg a fejem.
Miért ígérjek neki olyat, amit egyszer már megígértem? Hiszen tartom a szavam évek óta, mellette vagyok és eszembe sem jutott volna őt elhagyni. Nem akarom. Szeretem a társaságát, a legjobb barátom, még annak ellenére is, ha időnként sok vele a nyűg.
- Értem – suttogja egészen elcsendesedve. - Ennyit az ígéretekről, mi?
- Nem értesz – halkítom le a hangom én is. - Miért ígérjek meg másodszor is valamit, amit egyszer már megígértem? - kérdem értetlenül. - Nem bízol abban, hogy tartani tudom a szavam?
- Magamban nem bízok...
Ezen én sajnos nem segíthetek. Nem adhatok neki magabiztosságot, hiszen önmagában az meglep, hogy képes pillanatok alatt ennyire elhagyni egykori énjét. Nem ilyen volt, és ez meglep. Újra és újra rávilágít az évek múlására. A világon változik minden, változnak az emberek is, mondhatni alkalmazkodnak. Miért is maradnánk ki pont mi ebből az egészből?
A kocsi a háztömbnél parkol, Vincent fizet, és előremegy, míg én a csomagokat szedem ki a csomagtartóból.
- Megvagy? - A pelyhek már felgyarapodtak, s a kora esti órákban már az utca menti lámpák is sorra égnek. Átveszi az egyik táskát, míg én bólintok. - Akkor menjünk haza, Seth – mosolyog rám és kinyitja az ajtót.
- Hideg lesz bent – nyögöm megborzongva, mikor az ajtón át belépve megcsap a hűvös levegő, a nappaliban honoló sötéttől olyan otthontalanná válik az egész lakás. Félelmetes.
- Ez természetes – borzong meg Vincent is. - Nem voltunk otthon, mégis mitől lenne meleg?
- Tüzet kell rakni – döntöm el.
- Ez jó, és mégis hol tervezed kivitelezni, félretoljam neked a kanapét? - nevet fel.
- Óh – dünnyögöm lehámozva magamról a hópelyhes kabátot.
- Óh? - kérdez vissza mosolyogva. - Bekapcsolom a fűtést, te meg tegyél le a tűzgyújtásról.
- Rajta leszek – dörzsölöm össze átfagyott tenyereimet, míg a konyhába lépve szélesre kitárom a hűtőt. Rémlik, hogy fagyasztottam le ételt, úgyhogy mindenképp lennie kell valahol. - Éhes vagy? - kérdem megemelve a hangom.
- Mint a farkas – jön a felelet.
Hümmögök, de csak csendesen, mert nincs kedvem felemelni a hangomat újra és egyébként is, a szomszédaink biztosan nem tolerálnák túl jól. Az ételeket külön tányérokra teszem, aztán berakom őket egymás után a mikróba, az övét optimális hőmérsékletre melegítem, míg a sajátomat szinte felfőzöm újra.
- Lámpát esetleg? - lép be ő is, de nem ül az asztalhoz, helyette kíváncsian figyel.
- Nincsen – felelem.
- Nem látunk majd enni.
- A szánkig csak eltalálunk mind a ketten – hökkenek meg. - Amúgy meg van gyertya. Csak gyufa kell.
- És az van nálad?
- Te vagy a bagós, nem én – vigyorgok rá.
- Nálam sincs, én öngyújtót használok.
- Akkor öngyújtózd meg ezeket itt – tolom biztonságos távba a gyertyákat mindkét tányértól.
Leül ő is, anélkül, hogy panasza lenne és nem szól semmit arra sem, hogy a lámpák helyett kénytelen megelégedni a gyertyák fényével. Hidegnek még ugyanolyan hideg van, mert idő, míg a fűtés életre kell és lassacskán nekikezd átmelegíteni a lakást. Az én szobám kisebb, mint az övé, az hamarabb bemelegszik, főleg úgy, hogy nálam az ablakok is ki vannak tömve paplanokkal, hogy a rések ne engedjék át a huzatot még véletlenül sem. Vincent szobájába egyre ritkábban járok be, nem tudom, ott milyen állapotban vannak az ablakok. Ha az enyémhez hasonlóak, akkor egyenlő egy jégveremmel.
- Sátorozzunk? - dünnyögöm megtámasztva tenyeremben az államat.
- Mégis hol? - emeli meg a fejét.
Ő már majdnem végzett a vacsorájával, míg én gyakorlatilag csak annyit csináltam vele, hogy módszeresen átforgattam.
- Hát a kanapén.
- Ezt mégis hogy tervezted? - dől hátra kényelmesen. - El sem férne.
- Igazából sátrunk sincs. De azt csak nem mondhattam, hogy kanapézzunk – vonok vállat.
- Idekint akarsz aludni?
- Melegebb van, mint a szobámban, vagy akár a tiédben. Egyébként is elférünk rajta ketten, lenyitható, nem rúgnálak meg.
- Hozom a takarót – adja meg magát.
Biccentve fordulok vissza a vacsorámhoz, és míg ő a kanapét rendezi, aztán a fürdőbe száműzi magát, én befejezem, amit elkezdtem. Fogalmam sincs, hogy mihez lenne kedve, így több filmvariációt is előtérbe helyezek, és egy csomag kukoricát is beteszek a mikróba. A tányérokat egyenlőre csak a mosogatóba rakom, ráérek holnap is elmosni, aztán a helyükre pakolni őket. Nem koszolom a poharakat, helyette dobozostul viszem az asztalhoz a narancslevet, ezúttal a sört kihagyom a menüből. Késő van, nincs szüksége ilyen vacakra ahhoz, hogy később majd aludni tudjon.
- Ejha, mit nézünk? - dől le mellém. Közelebb csúszik, de csak annyira, hogy az még ne legyen kellemetlen egyikünk számára sem. Kapok a takaróból én is egy adagnyit.
- Nem tudom.
- Legyen ez – választ ki egyet, de teszi ezt úgy, hogy előtte át se nézte a kínálatot, sőt, gyanítom annak sem tudja a címét, amire találomra rábökött.
- Miért?
- Mert még nem ismerem.
- A többit igen?
- Nem tudhatod – áll fel ő, aztán a filmet berakva kezébe veszi a távirányítókat és elindítja. - Kezd meleg lenni.
- Francokat – dünnyögöm belemarkolva a tálnyi kukoricába. - ugyanolyan hideg van még mindig.


Vincent

- Hideg lesz bent – borzong meg, ahogy beillesztem a kulcsot a zárba.
- Ez természetes – mondom fázósan. - Nem voltunk otthon, mégis mitől lenne meleg?
- Tüzet kell rakni – határozza el magát.
- Ez jó, és mégis hol tervezed kivitelezni, félretoljam neked a kanapét? - nevetek fel.
- Óh – dünnyögi miközben kabátjával bajlódik.
- Óh? - kérdezek vissza. - Bekapcsolom a fűtést, te meg tegyél le a tűzgyújtásról.
- Rajta leszek – dörzsöli össze tenyereit.
Körberohanok, és mindenhol feltekerem a fűtést. A konyhába érve Seth már a kajával bajlódik.
- Éhes vagy? – kérdezi.
- Mint a farkas.
Hümmög egyet, aztán a mikróba teszi az egyik, majd kisvártatva a másik tányért is.
- Lámpát esetleg? – kérdezem készségesen.
- Nincsen – jelenti ki.
- Nem látunk majd enni.
- A szánkig csak eltalálunk mind a ketten – néz rám megütközve. - Amúgy meg van gyertya. Csak gyufa kell.
- És az van nálad?
- Te vagy a bagós, nem én – vigyorodik el.
- Nálam sincs, én öngyújtót használok.
- Akkor öngyújtózd meg ezeket itt – tol elém pár gyertyát.
Meggyújtom a gyertyákat, majd leülök az asztalhoz. Csendesen elfogyasztjuk a vacsorát a félhomályban, hiszen a karcsú viasztestek nem nyújtanak túl sok fényt. Ilyenkor mindig szembesülök vele, hogy Seth mekkora hippi.
- Sátorozzunk? - kérdezi tenyerébe támasztva az állát.
- Mégis hol?
Ugye nem akar összeszedni valami hálózsákot, hogy az erkélyen éjszakázzunk egy vödörben gyújtott tábortűz mellett?
- Hát a kanapén.
- Ezt mégis hogy tervezted? - dőlök hátra kényelmesen. - El sem férne.
- Igazából sátrunk sincs. De azt csak nem mondhattam, hogy kanapézzunk – von vállat.
- Idekint akarsz aludni? - emelem meg szemöldökeim.
- Melegebb van, mint a szobámban, vagy akár a tiédben. Egyébként is elférünk rajta ketten, lenyitható, nem rúgnálak meg.
- Hozom a takarót – egyezek bele.
Csak egy biccentés a válasz, így felkelek az asztaltól és intézkedem. Kihúzom a kanapét, párnákat és takarókat hozok. Közben azért érezhetően melegszik a hőmérséklet. Mire mindent elrendezek Seth már a kanapén ül és filmeket válogat. Úgy néz ki, mint aki nem tud dönteni.
- Ejha, mit nézünk? - lehuppanok mellé és valamivel közelebb is csusszanok, figyelve persze arra, hogy ne váljon emiatt kényelmetlenné a légkör.
- Nem tudom.
- Legyen ez – mutatok rá az egyikre, oda sem figyelve igazán.
- Miért?
- Mert még nem ismerem.
- A többit igen?
- Nem tudhatod – felkelek és beillesztem a lemezt a lejátszóba, majd elindítom a filmet. - Kezd meleg lenni.
- Francokat – dünnyögi belemarkolva a kukoricába. - ugyanolyan hideg van még mindig.
- Gyere közelebb és felmelegítelek. - függesztem tekintetem a képernyőre, mivel a film végre elkezdődik. Érzem magamon a tekintetét, ezért kénytelen vagyok ránézni. - Most mi van?
- Hogy gondolhatsz még most is ilyesmire? - böki ki.
- Mire is? - ráncolom össze a szemöldököm, de aztán leesik a dolog és felnevetek. - Te jó ég Seth. Nem terveztem semmi olyasmit, amire te gondolsz. Nem vagyok nimfomán. De jól van - vonok vállat. -, ha továbbra is vacogni akarsz, maradj ott.
Valamit morog az orra alatt, de nem igazán figyelek rá. Ismét a képernyő felé fordulok és kivételesen a filmet tüntetem ki figyelmemmel. Egy kis idő múlva Seth közelebb húzódik, de így is félve tartja a biztos távolságot. Ez megmosolyogtat, de nem teszem szóvá. A maga módján ő is aranyos, és fölösleges mindig piszkálnom azért, mert ilyen kis szerencsétlen. A mai este szinte teljesen tökéletes. Miért én rontsam el valami hülye beszólással, amin felkapná a vizet?
A film végére a kukoricás tál is a kávézóasztalon landol. A lakás felmelegedett, így már egyikünk sem fázik túlzottan. Én kelek fel a kanapéról és veszem ki a lemezt, majd kapcsolok le mindent.
- Biztos ne aludjak a szobámban? - kérdezek rá bizonytalanul.
- Sátorozunk. - vágja rá makacsul, mint egy kiskölyök. - És annak úgy nem lenne értelme, ha fognád magad és bemennél a szobádba.
- Hát jó. - vonok vállat, bár a sötét miatt ezt nem hiszem, hogy látja. Melléfekszem és kényelmesen elnyújtózom. De kénytelen vagyok odafigyelni rá, hogy ne feküdjek túl közel a hippihez. Még ő is fészkelődik egy kicsit, aztán elcsendesedik körülöttünk minden. - Seth? - szólalok meg.
- Hmm? - hallom a hangját tompán, valahonnan a takaró alól.
- Még több ilyen sátorozást. - vetem át rajta karom, hogy egy pillanatra magamhoz öleljem takaróba burkolt testét. Érzem, ahogy megdermed, de el is engedem, távolabb húzódom tőle és lehunyom a szemeimet. Seth nem válaszol.



Felébredek ugyan a mocorgásra mellettem, de nem törődök vele. Hallom a szöszmötölést körülöttem, de nem mozdulok. Érzem a kávé illatát, de nem kelek fel. Ébren fekszem a plafont bámulva.
- Elmentem. - hajol látóterembe egy félszeg mosollyal.
- Oké. - egyezek bele. Csak gyere is vissza.
Csodával határos, hogy túléltem az éjszakát.
Az erkélyre állok és rágyújtok. Most minden jónak tűnik. Mintha visszatértünk volna azokhoz az időkhöz, amikor nem voltak komoly gondjaink. Kifújom a füstöt és a korlátnak támaszkodom. Odalent az utcán ismerős alak sétál. Kiráz tőle a hideg, főleg, mikor felnéz és észrevesz. Zavart mosollyal felém int, majd megáll a hóban. Mit akar? Meddig szándékozik ott ácsorogni? Arra számít, hogy szóba állok vele? Azok után, amit művelt? Mégis mi mondanivalója lenne még? Így is mindent tönkretett. Elnyomom a csikket és hátat fordítok. Ekkor hallom meg kiáltását. Felsóhajtok és a lakásba lépve csukom be magam mögött az ajtót. Bakancsot, kabátot veszek és telefonomat, lakáskulcsomat zsebre vágva, lemegyek hozzá.
Kezeit fázósan dörzsöli össze, szőrös kapucnija alól itt-ott kilóg pár barna hajtincse. Szégyenlősen süti le szemeit, mintha félne a szemembe nézni.
- Mit akarsz? – kérdezem előtte megállva.
- Nézd, én… - beharapja szája szélét. Habozik. Nem tudok olvasni róla, egészen máshogy viselkedik most, mint akkor, azon a napon.
- Nem érek rá egész nap. – fordulok sarkon, de elkapja karomat.
- Várj. Beszélni szeretnék veled. – tekintete kétségbeesett, könyörgő.
- Miről? – elhúzom karomat.
- Arról, ami történt. – süti le szemeit.
- Nekem nincs mit mondanom. – nézek rá. Fürkészem arcát, hátha felfedezek rajta valamit, ami elárulja, miben sántikál.
- De nekem van! – erősködik tovább. – Bocsánatot akarok kérni. Engedd meg, hogy megmagyarázzam. – hangja évődő és félelemmel teli.
Nem érdemli meg. Le sem kellett volna jönnöm, csak megvárni, amíg továbbmegy a dolgára.
- Hallgatlak. – sóhajtom.
- Nem… ülhetnénk be valahova? – néz körül és összébb húzza magán a kabátot.
- Nem. – felelem. – Hamar végzünk. Feltéve, ha végre elkezdesz beszélni.
Zsebemből előkotrom a cigimet és az öngyújtómat, majd rágyújtok.
- Vince, én… - kezd bele halkan. – Nem így akartam ezt az egészet. Csak féltékeny voltam, és dühös, amiért nem engem választottál végül. Nem akartam, hogy kórházba kerülj. Én csak azt akartam, hogy megijedj egy kicsit, rád akartam hozni a frászt.
- Nem hallottam, hogy ellenkeztél volna, mikor azok hárman hülyére vertek. – fújom ki a füstöt keserűen.
- Nem mertem. – hangja már-már egészen sírós. – Féltem, hogy akkor engem is…
- Nézd, Chris – pöccintem el a csikket. -, semmi humorom ahhoz, hogy ebben a hidegben a te önsajnálatodat hallgassam. Különben is, mi a fenének jöttél ide? Nem lett volna elég, ha szépen eltűnsz a balfenéken?
Végre béke van és nyugalom a nyomorult életemben, miért most kell rontania a levegőt? Seth kezd megbékélni velem, nem kerül és talán még, nem is tudom, esélyem is lenne most elérni azt, amire annyi sok éven keresztül vágytam. Gyűlölöm, amikor beleszarnak a levesembe.
- Tisztázni akartam veled. – hajtja le a fejét. – Még akkor is, ha tudom, hogy végleg elveszítettelek, tisztázni akartam veled. Lehet, hogy sosem vettél komolyan, de én… szeretlek. Nem érdekel, hogy milyen rövid ideje ismertelek előtte. Féltem bemenni a kórházba, nem bírtam volna a szemedbe nézni. És te mégsem tettél feljelentést. Arra gondoltam, hogy megvárom, amíg kiengednek, de utána eltűntél. – hangja egyre kétségbeesettebb. Reszket, és kezei ökölbe szorulnak. Talán minden erejét összeszedte, hogy most beszéljen velem.
- Elutaztam. – szúrom közbe. – Ez minden, amit szerettél volna?
Nagyot nyel, ahogy rám emeli szemeit.
- Ez. – feleli halkan. – Könyörögni akartam, hogy ne hagyj el, de már látom, hogy nem lenne értelme. – apró könnyek szöknek szemeibe, bár ez lehet a hidegtől is. – Én csak… annyira féltem, hogy elveszítelek.
- Tűnj el a szemem elől. – hátat fordítva neki indulok vissza a ház felé.
- Vince! – kiált utánam kétségbeesetten, de nekem elegem van.
Nem akarok többet hallani, nem akarom tovább nézni az arcát. Felfordul tőle a gyomrom, mert egy pillanatra önmagamra emlékeztetett. És ez félelmeset.

A nap további része eseménytelenül zajlik, és ezt nem is bánom. Gondolatok nélkül ülök a tévé előtt és játszom valami játékkal, amit csak úgy találomra választottam Seth gyöngyszemei közül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zaklatott fel Chris látogatása. Nem értem őt. Csak egy egyszerű egyéjszakás kaland volt. Ne mesélje be nekem, hogy ez alatt halálosan belém zúgott. És magamat sem értem, hogy egyáltalán miért adtam meg neki az esélyt arra, hogy kimagyarázza magát. Nem, egyáltalán nem tudok neki megbocsájtani, el is felejtheti, ha ezt várta volna. Nem sok tartotta, hogy ott pusztuljak meg. És mindez az ő hibája. Az élet nem tündérmese, hogy hirtelen minden jóra forduljon egy bocsánatkéréstől.
- Meghaltál. – támaszkodik a kanapé támlájára mögöttem a hippi. Észre se vettem, mikor ért haza és mióta villog a tévé képernyőjén a Game Over felirat.
- Meg. – ismerem be.
- Min gondolkodtál el ennyire? – ül le mellém és nyom kezembe egy dobozt. – Hazafele beugrottam egy kínaiba. – magyarázza.
- Szóval ma sem a te főztödet esszük. – jegyzem meg, beletúrva a dobozba. – Így nem is volt értelme hazajönni.
- Maradtál volna még? – kérdezi lágyan, megértően.
- Egy kicsit. – bólintok.
- Azt hittem, nem szereted a „kertvárosi cukormázat”. – idézi szavaimat mosolyogva.
- Nem. – emelem rá tekintetem, miután kikapcsoltam a játékot. – De a családodat szeretem.
Szemei elkerekednek, aztán ismét elmosolyodik és vállamra teszi a kezét. Csupán pár pillanat, míg megtalálja a hangját.
- Még a végén meghatódom.
- Az volna a célom. – mosolyodom el most én. – Bár jobban szeretem, ha nevetsz. – nekilátok a doboz tartalmának. Seth egy ideig még fürkészi az arcomat, majd ő is enni kezd.
- Köszönöm. – szólal meg pár perc múlva.
- Mit? – nézek rá megütközve.
- Hogy őszinte vagy.
Erre nem tudok mit mondani. Némán eszünk tovább, majd az üres dobozokat a kávézóasztalra tesszük. Seth bekapcsolja a tévét.
- Milyen napod volt? – kérdezem, miközben azt figyelem, ahogy a csatornák közt ugrál.
- Fárasztó. – von vállat. – Hihetetlen, mennyire el lehet szokni ettől az életmódtól, csupán pár nap alatt.
- Mert tápos vagy. – vigyorgok rá.
- Mondja ezt az, aki ki sem teszi a lábát a házból. – néz rám szúrósan.
- Melegen tartom a családi fészkünket. – sóhajtok önfeláldozóan. – Hogy neked ne kelljen a nappali közepén tüzet gyújtanod, mikor fáradtan hazaérsz.
- Annyira hülye vagy. – nevet fel megrökönyödve.
- Ezt nem akarom olyan embertől hallani, aki képes lett volna felgyújtani a lakást, csak azért mert fázott; utána pedig megelégedett egy gyertyafényes mirelit vacsorával. – jelentem ki diplomatikusan.
- Jó, te nyertél. – ismeri be.
- Mindig én nyerek.
- Kivéve, amikor nem.
Kidugom rá a nyelvem. Megcsóválja a fejét.
- Na és neked milyen napod volt, te háztartásbeli? – kérdezi kisvártatva.
- Háztartásbeli? – kérdezek vissza. – Mikor a legutóbb ellenőriztem, nem volt gyűrű az ujjamon.
- Ne kerüld a választ. – szól rám fél-komolyan.
- Fárasztó napom volt.
- Aha. – néz rám gyanakodva. – Nem is csináltál semmit.
- El se hiszed, mennyire el lehet benne fáradni!
- Nem, mert én legalább mindig csinálok valamit. – szegi fel az állát.
- Ha egyszer kipróbálnád, soha nem csinálnál semmit utána. – mutatok rá a dolog nyitjára.
- Ez is csak készség kérdése. Mint a dohányzás. Annak is ott a lehetősége, hogy az ember kipróbálja-e, vagy sem. Mint ahogy annak is, hogy leteszi a cigit, vagy nem. – néz rám jelentőségteljesen.
- Nem, Seth. – ingatom meg a fejem. – Egyszerre csak egy dologról szokunk le.
- A dohányzást is abbahagyhatnád. – húzza el a száját.
- Majd abbahagyom, ha mutatsz valami érdekesebbet.
Egy pillanatig értetlenül néz, majd elsötétül az arca.
- Kímélj meg a burkolt célzásaidtól. – kel fel a kanapéról. – Elmentem fürödni.
- Ne menjek veled? – kérdezem incselkedve.
- Nem. – vágja rá.
- Ha már az árammal spórolunk, miért ne spórolhatnánk a vízzel is?
A válasz egy hangos ajtócsapódás. Sóhajtva dőlök el a kanapén. Szükségtelen tudnia, milyen látogatóm volt ma. Csak felzaklatná.


Seth

Csendes zizegés a félhomályban, Vince szemei a képernyőn függnek, míg én lopva felé sandítok. Alakja mozdulatlan, vonásai kisimultak, míg szemei tisztán visszatükrözik a beléjük vetülő képernyő villódzását.
- Gyere közelebb és felmelegítelek. - Nem fordulok tőle el, és nem néz rám ő sem. Minek akar ő mindenáron felmelegíteni? Ez valami újfajta hóbort nála? - Most mi van?
- Hogy gondolhatsz még most is ilyesmire?
- Mire is? - ráncok futnak össze a homlokán, sok keskenyen halovány vonalka. Aztán felnevet. - Te jó ég, Seth. Nem terveztem semmi olyasmit, amire te gondolsz. Nem vagyok nimfomán. De jól van – von vállat -, ha továbbra is vacogni akarsz, maradj ott.
Elszégyellem magam, mert ilyet feltételeztem róla, aztán elönt a méreg, mert ha ő nem adott volna okot, én sem csak a rosszat feltételezném róla. Tulajdonképpen ez így is úgy is az ő sara. Engem nem hibáztathat, de igazából nem is tesz ilyet. Gyanítom eszében sincs, mert az egész vádaskodásomon könnyűszerrel túllépett már és megint csak én kötöm az ebet a karóhoz. Én morgok olyasmi miatt, ami senki mást nem érdekel.
Újra rásandítok, de ő nem néz rám, továbbra is a filmet figyeli. Közelebb húzódom hozzá, aztán elkényelmesedve újabbat markolok a kukoricás tálból, és Vincent helyett inkább nézem én is a filmet.
Történetileg nem is olyan rossz, még annak ellenére sem, hogy alapvetően nem vártam az egésztől semmit, mert csak egy egyszerű horrorfilm. Itt meg ugyebár evidensen nem a történetre fektetik a nagyobb hangsúlyt, hanem a filmben megjelenő effektekre, és rémisztőbbnél rémisztőbb jelenetekre. A film végeztével kiürül a tál is, Vincent pedig feláll és eltávolítja a lemezt, aztán kikapcsol mindent.
A korábbi félhomály már szertefoszlott, és egészen besötétedett minden.
- Biztos ne aludjak a szobámban? - kiérzem hangjából a bizonytalanságot.
Igen, biztos, hogy ne aludjon ott. Ez a kis béke már ráfér mind a kettőnkre. Ártani nem árthat meg.
- Sátorozunk – felelem. - És annak úgy nem lenne értelme, ha fognád magad és bemennél a szobádba.
- Hát jó – adja be a derekát, aztán mellém heveredik és nagyot nyújtózik. Belefészkelem magamat a paplanba én is, megoldom, hogy egyetlen részem se lógjon ki sehonnan, valahogy ez gyerekkorom óta belém vésődött. Főleg a lábakat felzabáló szörnyike meséje. - Seth?
- Hmm?
- Még több ilyen sátorozást – ölel magához.
Megdermedek, mert nem számítottam rá, és bennem reked a levegő, mert egészen megrémít szívverésemnek az üteme.



Hamarabb kelek, mint ő.
Ez csak természetes, hiszen kettőnk közül ő a henyélő és én vagyok az, aki még hajlandó bejárni órákra. Még akkor is, ha olykor-olykor előfordul, hogy ellógom a szemináriumokat. Erre mondják azt, hogy senki sem lehet tökéletes. Felöltözök, aztán a fürdőbe vonulok, majd a táskámért nyúlva lefőzök egy adag kávét.
- Elmentem – hajolok fölé.
Érthetetlen, hogyha ébren van, akkor miért is nem kelt még eddig fel. Lett volna rá ideje bőven, és kétlem, hogy a plafont szuggerálni olyan kimondottan izgalmas.
- Oké.
Oké...
Nem, hogy mondaná, hogy ugyan, várjam már meg, mert jönne velem ő is. De nem. Ez csak egy felesleges ábránd. Ilyen soha a büdös életbe nem fog megtörténni. Mert őt már régen nem érdekli az egyetem.



Szokatlan körülöttem a tömeg, pedig alig pár napra szakadtam ki az életemből és mégis, mintha évek teltek volna el azóta. Félelmetes, hogy az ember milyen hamar hozzá tud szokni a nyugalomhoz, hogy aztán visszatérve a zsivajba a feje tetejére álljon körülötte minden. Az óráimon is leginkább csak fizikailag vagyok jelen, a kérdésekre ugyan válaszolgatok, de a körülöttem mocorgó, nyűgös hallgatókat könnyűszerrel ignorálom a jelenemből. Nem tudok velük mihez kezdeni, jelenleg a barátaimmal sem tudok közös nevezőre jutni. Ők nem értenek engem és én nem értem az értetlenségüket. Régen találkoztunk, barátimnak tekintem őket, de nem is ismernek igazán és úgy gondolják van viszonyítási alapjuk és megállapíthatják, hogy megváltoztam.
Ugyan miben? Mert megszűntem azért élni, hogy nekik jó legyen?
Nem hoztam magammal füzetet, így jegyzetelni sem jegyzeteltem az órán elhangzottakat. A folyosón a diákok megbámulnak, mert közkedvelt strébernek számítok, akitől könnyedén beszerezhetnek használható jegyzeteket, és akár még segítséget is várhatnának tőlem némi pénzért, vagy valami egészen másért.
Mulattat ez a sajátos hierarchia, ami idebent az épület falai közt kialakult, és mulattat a semmittevés is. Vajon én milyennek tűnhetek mások számára? Mégis milyennek láthatnak?
Langdon tanár úr biztos úgy gondolja, magányomban és végső elkeseredésemben száműztem magam az ablakhoz, mellém lépve mosolyodik el kedvesen.
- Segíthetek? - érdeklődök udvariasan, míg zsebembe túrva kutatok a telefonomért.
Nem találom, de nem is csoda. Elázott, aztán Vince szétkapta, hogy aztán darabjai majd egyenként kerüljenek elő innen-onnan.
- Szánna rám pár percet...
- Szánnék – biccentem.
Nem követem be az irodájába, de kivárom türelmesen, hogy szétgurult gondolatait összeszedve beszélni kezdjen. Hosszabb szónoklatot mond, s számomra mégis egyedül a lényeg bír olyan befolyással, hogy megragadjanak az olyan apróságok, mint lehetőség, különleges ösztöndíj, egy év Egyiptom legjobb régészeti intézményében.
Elmosolyodom a helyzet abszurditásán, de nem mondhatok erre csípőből nemet. Nem tehetem ezt vele, ahogy nem tehetem ezt saját magammal sem. Rábólintva egyeztetek vele egy időpontot, mikor tüzetesebben is felvázolhatja nekem nagyjából, miről van szó, persze az alapokat tudom én magam is.
Hazafelé gyalogolhatnék is akár, vagy beülhetnék egy teára, míg kiélvezem magányom nyugalmát, és mégsem teszem egyiket sem. Beugrok a kínaiba kajáért, lyukasztok a buszon, aztán elfoglalom helyemet az ablak mellett, s az elsuhanó magasba törő épületeket figyelem, mellettem irodaházak és kopár, hótól fénylő karcsú fák mosódnak el.
Kabátom ujjával babrálok, míg a leszállásra várakozom, előre engedek egy fiatal nőt és lesegítek egy idős öregembert, majd csak utána indulok el az ajtóhoz. A lépcsőház huzatos, besüvít a hideg levegő, ami újra megmosolyogtat. Nem használom a liftet, egyedül nem rajongok érte, hát még így, hogy lassan már sötétedni fog.
Vincentet a kanapén ücsörögve találom, moccanatlan, és láthatóan nem zavarja az sem, hogy a képernyőn már egy jó ideje az villog, hogy GAME OVER.
- Meghaltál – közlöm vele és a kanapé háttámlájára támaszkodom.
- Meg.
- Min gondolkodtál el ennyire? - adom kezébe az ételes dobozt. - Hazafelé beugrottam egy kínaiba.
- Szóval ma sem a te főztödet esszük – túr bele az ételbe. - Így nem is volt értelme hazajönni.
- Maradtál volna még? - kérdem szelíden.
- Egy kicsit – biccenti.
- Azt hittem, nem szereted a ”kertvárosi cukormázat”.
- Nem – pillant rám és kikapcsolja a játékot. - De a családodat szeretem.
Kiskorában rengetegszer volt nálunk, volt, hogy anyám engedélyével teljes hétvégéket is együtt tölthettünk, de azt soha, egyetlen szóval nem mondta még, hogy szereti a családomat.
Még a végén meghatódom.
Az volna a célom – mosolyodik el. - Bár jobban szeretem, ha nevetsz – kóstol bele az ételbe.
Valami megváltozott. Valahogy egészen más lett, de meg nem mondanám, hogy mi és, hogy mi miatt. Kibontom én is a saját kínaimat, és villára tekerem a tésztát.
- Köszönöm.
- Mit? - pillant rám meglepetten.
- Hogy őszinte vagy.
De leginkább azt köszönöm, hogy végre önmagát adja. Szegényes vacsora, és nem is a legcsaládiasabb, de nem lett volna most energiám még arra is, hogy nekiálljak a vacsorának. A kiüresedett dobozok egymás mellett kötnek ki, az asztal szélén. Bekapcsolom a tévét.
- Milyen napod volt?
Újabb csatornára váltok, mert az előzőn valami ostoba kosárlabda mérkőzést közvetítettek.
- Fárasztó – vonok vállat. - Hihetetlen, mennyire el lehet szokni ettől az életmódtól, csupán pár nap alatt.
- Mert tápos vagy – vigyorogja.
- Mondja ezt az, aki ki sem teszi a lábát a házból – pillantok rá szúrósan.
- Melegen tartom a családi fészkünket - sóhajtja. - Hogy neked ne kelljen a nappali közepén tüzet gyújtanod, mikor fáradtan hazaérsz.
- Annyira hülye vagy. - nevetek fel megrökönyödve.
- Ezt nem akarom olyan embertől hallani, aki képes lett volna felgyújtani a lakást, csak azért mert fázott; utána pedig megelégedett egy gyertyafényes mirelit vacsorával.
- Jó, te nyertél.
- Mindig én nyerek.
- Kivéve, amikor nem – válaszolom.
Gyermetegen nyelvet ölt, míg én a fejemet csóválva fojtom el mosolyomat.
- Na és neked milyen napod volt, te háztartásbeli? - kérdezem kis idő múlva.
- Háztartásbeli? Mikor a legutóbb ellenőriztem, nem volt gyűrű az ujjamon.
- Ne kerüld a választ. - szólok rá komolytalanul.
- Fárasztó napom volt.
- Aha. Nem is csináltál semmit.
- El se hiszed, mennyire el lehet benne fáradni!
- Nem, mert én legalább mindig csinálok valamit – jegyzem meg büszkén felszegett állal.
- Ha egyszer kipróbálnád, soha nem csinálnál semmit utána.
- Ez is csak készség kérdése. Mint a dohányzás. Annak is ott a lehetősége, hogy az ember kipróbálja-e, vagy sem. Mint ahogy annak is, hogy leteszi a cigit, vagy nem - nézek rá kíváncsian, hogy vajon megértette-e a célzásomat.
- Nem, Seth - ingatja a fejét. - Egyszerre csak egy dologról szokunk le.
- A dohányzást is abbahagyhatnád – húzom el a számat.
- Majd abbahagyom, ha mutatsz valami érdekesebbet.
És tessék, újra kilyukadunk oda, ahová a leginkább nem lenne szabad.
- Kímélj meg a burkolt célzásaidtól – állok fel mellőle. - Elmentem fürödni.
- Ne menjek veled?
- Nem.
- Ha már az árammal spórolunk, miért ne spórolhatnánk a vízzel is?
Bugyuta mosollyal csóválom meg a fejem és csapom magam mögött az ajtót be. Meleg vizet folyatok mindkét kezemre, aztán a vizet beállítva leveszem a ruháimat, és beállok a zuhany alá. Ellazít, és megnyugtat, teljesen átmossa az agyam, keserű sóhajjal döntöm homlokomat a hűvösen nedves csempének, nem hazudhatok. Neki nem, de el sem mondhatom, hiszen nincs mit elmondanom. Tanulmányút nem jelent semmit, egyébként is, csak egyetlen évről lenne szó. Az nem a világ, még akár velem is tarthatna. Persze az utat nem állnák neki úgy, mint nekem, de megoldhatná.
- Seth! Gyere ki.
Hangos dörömbölés, aztán morgolódás, de meg sem próbál benyitni.
- Minek? - kiabálom ki.
- Lelépnék úgy pár órára, de a nadrágom bent van, amiben meg ott a tárcám. Bemegyek, jó?
- Na azt megnézem – nevetem el magam. - Pár perc és nyitom neked az ajtót.
Nem híve a türelemnek, és mégis kivárja. Felöltözök, aztán egy törölközővel nyakon borítva magam nyitom ki neki az ajtót.
- Vigyázz magadra.
Aprót biccentve rángatja le magáról a melegítőjét, hogy aztán farmerét felhúzva kapkodjon, és az öve után kutakodjon.
- Seth...?
- Legutóbb a fogasnál láttam – mosolyodom el.
Biccentve ront ki, aztán apróbb csatakiáltását követően magára húzza a kabátját, és becsapja maga után az ajtót. Mosolyom megtörik, és csendes elfogadássá szelídül, holott Vincent csak azt tette, amit vártam. Csak önmagát adta színjáték nélkül. Hajamba túrva siklanak rövid tincseim közé az ujjaim, aztán a konyhában elpakolva minden széket a helyére tolok. A mosogatóban elenyésző az edényhalom, de bosszantana, ha halasztanám, és másnap még több várna rám. Vincent nem fog elmosogatni, eddig még egyszer sem tette és miért is pont most kezdené el?
- Nem szóltál, hogy hazajöttél.
Ügyetlenül csattan a pohár fala a mosogató aljához. Anna mosolya összetört, rúzsának foltjai leperegtek, hidegre csípett kézfejével ügyetlenül törli le kibuggyant könnycseppjeit. Szótlanul figyelem a zárt ajtót, s a lány kísérteties alakját.
- Nem szóltál, hogy meglátogatsz – mosolyodom el kedvesen. - Teát?
Legyint.
- Inkább adj valami töményebbet.
- Nem lenne helyes – rázom meg a fejem. - Gyere, mesélj inkább.
Felszipog. Gyönyörködöm benne. Elegáns kontyából a tincsek kiszabadultak, prémes kabátját a székre teríti, aztán a kanapéhoz lépve foglal helyett. Még így is, ennyire magába zuhanva is tartja önmagát, ugyanolyan elegáns, ugyanolyan szép, mint ahogy a legutóbb láttam őt. Mellé telepedve simítom kezemet az övére, biztatóan, kedvesen, de a szemeibe költöző bánattól egészen elbizonytalanodom.
- Mondd, mi a baj velem? - csendesen szól, halkan, mintha félne magától a kérdéstől. Nem értem, mire akar kilyukadni. - Azt mondtad szép vagyok, hogy gyönyörűnek látsz, és mégis, minden mozdulatoddal elutasítasz. Bókolsz, hogy higgyek, de a mozdulataid egészen másról beszélnek. Mi akkor az igazság, Seth?
- Gyönyörű vagy, Anna – simítom ujjaimat arcélére. - Úgy vagy gyönyörű, ahogy vagy.
Meglepődve húzódom el, aztán beletörődve simítom tenyerem a tarkójára. Ám legyen, ha erre van szüksége ahhoz, hogy hinni tudjon. Karcsú teste óvatosan törleszkedik hozzám közelebb, ajkainak az íze édes, különleges. Finoman vezetem, anélkül, hogy eszemet veszteném. A döbbenettől megkövülve nézem, ahogy a lámpát leoltva vetkőzni kezd. Teljes lelki nyugalommal szabadul meg szépen lassan minden ruhadarabjától.
- Anna – szólalok meg csendesen.
- Még mindig gyönyörűnek tartasz? - kérdi szomorkásan elmosolyodva. - Rajta, érints meg!
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ezelőtt még soha, egyetlen egyszer sem láttam meztelen női testet. De Anna más, hiszen ő tisztább és kívánatosabb, mint azok, akik egyetlen szép mosolyért odaadják magukat. Szelíden simítom ujjbegyeimet karcsú derekára, feszes izmai közül formás domborulatokként bukkannak fel csinos mellei.
- Nem lenne helyénvaló – suttogom.
Pillantásom akaratlanul vándorol testén végig, majd megállapodik combjain. Hívogató tekintetet vet rám, remegő lábakkal emelkedem fel, és simítok végig nyakának vonalán. Minden érintésem váratlanul éri, karcsú ujjai gyönge lepelként zuhannak vállaimra. Vele lenni olyan, mintha lázálomba kerültem volna, körülöttem minden perc szétfolyik, s darabjaira omlik szét, lángra kapnak az órák és perzselő forróság költözik testembe. Érintésem combjainak a belső felére siklik, majd egy ujjam elmerül benne. Anna kéjesen felnyög.
- Gyere – hív magához.
Tétovázás nélkül simulok hozzá közelebb, s közben egy másodpercre sem szakítom el magam a bűnre csábító csokoládébarna szempárttól.


Vincent

Nemsokkal azután, hogy Seth bezárkózik a fürdőszobába, telefoncsörgés zökkent ki a plafon bámulásából. Bárgyú mosollyal veszem fel. Egy-két jó arc korábbról, akikkel együtt szoktam lógni a kocsma-túrákon. Konferencia beszélgetésben. Meg akarják ünnepelni, hogy kiengedtek a kórházból és hogy már jól vagyok. Nem mondhatok nekik nemet, de kikötöm, hogy szigorúan józan körülmények között ünnepelhetünk, mert leszokóban vagyok. Ezen megdöbbennek, de nem firtatják és belemennek a feltételekbe.
- Seth! Gyere ki. - dörömbölök az ajtón sietősen.
- Minek? - kiabál ki.
- Lelépnék úgy pár órára, de a nadrágom bent van, amiben meg ott a tárcám. Bemegyek, jó?
- Na azt megnézem – hallatszik tompa nevetése. - Pár perc és nyitom neked az ajtót.
Pár percet még kibírok. Úgy is megvárnak. És egyébként sem akarok sokáig maradni.
- Vigyázz magadra. - pillant rám, miután beenged.
Biccentek és lecserélem melegítőmet a farmeremre. Felhúzom a sliccemet, begombolom, de az öv nincs a helyén.
- Seth...? - nézek fel bizonytalanul.
- Legutóbb a fogasnál láttam – mosolyodik el.
Újabb bólintással köszönöm az információt és kilépve a fürdőből, meg is találom az övemet rövid keresgélés után. Felcsatolom. Bakancsot, kabátot húzok, pénztárcát, lakáskulcsot és telefont süllyesztek zsebre, majd hangosan a hippi tudtára adom, hogy elmentem.

Hamar megérkezem. A törzshelyünk előtt már ott ácsorog a hidegben a háromfős csapat. Dohányoznak, így én is megeresztek magamnak egy szál cigit. Kérdezősködnek, afelől, hogy mi történt, és hová tűntem, miután kiengedtek a kórházból. Hát persze. Azt sem tudják, miért kerültem be. De nem is kell tudniuk. Hárítok, így erről nem kérdeznek többet. Sokkal inkább érdekli őket a floridai kiruccanásom.
- Szóval a cukorseggű lakótársad végre bemutatott a szüleinek? - vigyorog rám Mike két korty sör között.
- A cukorseggű lakótársammal kölyök korunk óta ismerjük egymást, és a szüleit is ismerem. - csóválom meg a fejem mosolyogva.
- Óh. - konstatálja meglepetten. - És az ősök tudják, hogy nyomulsz a fiukra?
- Nyomulok? - hökkenek meg. - Tiszteletben tartom, hogy...
- Persze, persze. - fojtja belém a szót Ted. - Végül is egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki a mézesheteiről jött volna vissza.
Mind nevetnek és én is csatlakozom. A magánéletem gyorsan lekerül a terítékről, miután sikerül meggyőznöm őket, hogy semmi olyasmi nem történt, amire ők gondolnak. Ezután más, ostoba témák kerülnek elő. Csajokról, pasikról, autókról, filmekről, munkáról és szexről. Általános dolgok. Átlagos témák, mégis olyan pihentetőek. Sokáig elbeszélgetünk, végül megunjuk a füstben ücsörgést, és elbúcsúzkodunk.
Időközben a hó újra szállingózni kezdett. Gyalogosan vagyok, mert alig három tömbnyire vagyok a lakástól. Mire hazaérek, kényelmesen elszívok egy cigit. Míg a liftre várok, előkotrom a lakáskulcsomat, majd belépek az apró fülkébe és jókedvű mosollyal az arcomon várom, amíg felérkezek. Az ajtót nyitva találom. Ezek szerint Seth még ébren van. Remélem nem azért, mert azt hiszi, hogy hülyére iszom magam. Nem akarom, hogy miattam virrasszon.
Belépek az ajtón, de olyasmi fogad, amire nem számítottam. Anna egy szál törölközőbe csavarva lép ki a fürdő ajtaján. Először fel sem fogom, hogy mit látok, és zavaros rémálomnak tűnik az egész. Majd feltűnik a rövid, keskeny folyosón Seth alakja is. Egy melegítőnadrág van rajta, más semmi.
Oh. Rosszkor jöttem. Szórakozottan veszem vissza a kulcstartóról a lakáskulcsomat és megáll mozdulatom abban, hogy levegyem a cipőmet. Aztán tudatosul bennem, hogy igazából ez az én lakásom. Az én cuccaim. Az én törölközőm, akkor is ha soha nem használom. És nem utolsó sorban, az én lakótársam, az én... Kiegyenesedem és komoran fürkészem Seth arcát. Szégyen és zavar csillan a szemeiben, miközben a lány elégedetten elmosolyodik.
- Szóval ez a válaszod mindenre? - kérdezem halkan, inkább csak magamtól. Visszahúzom kabátomon a cipzárat és a kilincs után nyúlok.
- Vince... - szól utánam tétován, remegő hangon.
- Nem érdekel. Majd jövök. - ezzel kilépek az ajtón.
Öklöm a szemközti falon döndül, ahonnan a szomszéd valamit artikulálatlanul üvölt felém. Mégis mi volt ez? Ugye csak félreértem? Ugye nem az volt, aminek látszott?

Kocsmáról kocsmára járok. Elköltök minden magamnál tartott készpénzt. Kegyetlenül leiszom magam. Végül hajnalban kidobnak valahonnan. Megállok a háztömb sarkánál és hányok. Pár centire kerüli csak el a cipőmet. A tócsát látva újra felfordul a gyomrom és annak minden tartalmát kiengedem a latyakos hóra. Nyomorultul érzem magam.
Elbotorkálok a kocsma elől és körülnézek, hátha meglátom, hol vagyok. Elég egy ismerős kirakat, egy reklám oszlop, vagy egy épület. Beletelik pár percbe, mire végre eljut a tudatomig, hol is vagyok. Innen tíz perc alatt otthon lehetek. Ha egyáltalán haza akarok menni. Haza akarok menni? Ügyetlenül előkotrom telefonom. A kijelzőn már fél nyolc is elmúlt. Nem akarok hazamenni.
A környéken van egy park. Ott ülök le pár órára. Szellőztetni a fejem. Képtelen vagyok kiverni fejemből azt a látványt. Nem merek hazamenni. Rettegek attól, hogy mi fogad, ha kinyitom az ajtót.
Egy nő a kezembe nyom egy kiflit. Borzalmasan festhetek, ha hajléktalannak néz.
Végül mégis rászánom magam, hogy haza menjek. Talán már elment az egyetemre. Talán már Anna sincs ott.
Hazaérve csupán az üres lakást találom. Nyoma sincs annak, hogy nő járt volna itt. Lerúgom cipőimet, ledobom a kabátomat a földre és a konyha felé veszem az irányt. Megiszok egy pohár vizet, aztán az erkélyre lépek, hogy rágyújtsak. Nem esik jól a cigi. Azok után, amennyit hánytam, felkavar a füst és a nikotin. Félig sem szívom el a méregrudat, kettétöröm és elhajítom.
A kanapé mellett ellépve megakad a szemem egy csinos, női karkötőn, mely árván hever a dohányzóasztalon. Itt történt volna? Nem akarom tudni.
Leroskadok az ágyamra és lehunyom szemeimet. Fáradt vagyok, elcsigázott, dühös... és borzasztóan félek. Fogalmam sincs mikor veszik át gondolataim helyét az álmok, de átalszom az egész napot. Arra ébredek, hogy a nyitott ajtón át kulcszörgés szűrődik be. Istentelenül fáj a fejem és még mindig émelygek, de sikerül felülnöm az ágyon.
- Vince? - áll meg az ajtóban tétován. Aggodalmasan végigmér. - Jól vagy?
- Soha jobban. - biccentek keserűen.
- Bejöhetek? - kérdi óvatosan. Máskor nem kell neki engedély.
- Minek? - emelem rá tekintetem. - Felfogtam így is mindent.
- Nem érted... - próbálkozik.
- Lefeküdtetek?
- Le. - ismeri be.
- Akkor mi az, amit nem értek ezen?
Lehajtja a fejét.
- Semmit. - motyogja, majd újra próbálkozik. - Vince, bejöhetek?
- Gyere. - vonok vállat szárazon, majd felkelek az ágyról és ellépek mellette az ajtóban. - Amúgy is azt csinálsz, amit akarsz.
Elkapja a karom, majd zavartan el is engedi, de ez bőven elég arra, hogy megállásra késztessen.
- Tudod milyen az, amikor valakinek nincs elég önbizalma? - kérdezi halkan.
- Miről beszélsz? - sóhajtok fel.
- Annáról. - feleli. - Érezted már egyáltalán vala, hogy...
- Semmibe vesznek? - nézek rá és ő bólint. - Mindig, amikor veled vagyok.
Arca elvörösödik. Kinyitja, majd becsukja a száját. Nem tud mit mondani.
- Ugyan Seth, kit akarsz becsapni? Engem, vagy magadat? Hogy és hányszor mondjam neked elég nyíltan, hogy kellesz? - fordulok szembe vele. - Ne merd azt mondani, hogy nem jöttél még rá magadtól, mert akkor ostobább és naivabb vagy, mint gondoltam.
- Én... - habogja szemlesütve.
- Meséld el, mivel vett rá, hogy megdöntsd.
- Nem akarom. - rázza meg a fejét.
- Seth. - szólok rá hidegen. - Mondd el.
- Sírt.
- És aztán?
- Nem akarom elmondani. - motyogja újra.
- Miért nem? - kérdezem gúnyosan. - Csinálni könnyebb volt? Hát persze, hogy az volt. - mosolyodom el keserűen, de mosolyom hamar lehervad az arcomról. - Ki neked ez a lány? - kérdezem.
- Anna csak egy...
- ...barát. - sóhajtom lemondóan. - Csak ne ismernélek ennyire. - lépek vissza szobámba, de nem megyek tőle messzire. - És, ha most én sírom el magam és könyörgök, velem is lefekszel? Mondd, mit kell tennem azért, hogy végre komolyan vegyél?
- Komolyan veszlek. - még mindig kerüli a tekintetem.
- Sajnálom, de ezt már képtelen vagyok elhinni neked. Az elmúlt pár hétben sokkal jobban próbálkoztam, hogy megfeleljek neked, mint előtte bármikor. És amikor azt hittem, hogy végre egyenesben van az életem, mi fogad itthon? Egy kibaszott kés a hátamban Seth! - csattanok fel. - Kurvára türelmes voltam és megértő. Már majdnem lemondtam rólad, amikor észrevettem, hogy talán, esetleg én sem vagyok közömbös a számodra. De ezek szerint rosszul olvastam a sorok között. Csalódtam. Nem benned, hanem magamban. Mert voltam akkora marha, hogy higgyek neked.
- Vince, kérlek. - hangja könyörgő. - Hagyd abba. Elég volt.
- Nem. - lépek hozzá ismét és szorítom testét az ajtófélfához. - Mindig is arról álmodtál, hogy őszinte legyek, és képes legyek komolyan venni magam körül a történéseket. Fáj az igazság? Nem tetszik, hogy végre őszintén és nyíltan beszélek magamról? Nem ezt a Vincentet ismered? Nem ezt vártad volna?
- Hagyd abba! - kiált rám szemeimbe nézve. Ajkai reszketnek. Félve lapul a hátával a fának. - Megrémítesz.
Elhallgatok. Kapkodva veszi a levegőt. Már-már pánikol. És most mégis képtelen vagyok sajnálni őt. Arcára simítom a tenyerem, majd nyakára csúsztatom és magamhoz húzom. Ajkaira hajolok és megcsókolom. Meglepetten ragadja meg vállaimat, de nincs annyi lélekjelenléte, hogy el is toljon magától. Egészen elmélyítem a csókot, fulladásig el sem eresztem. Arca, ajkai pipacspirosak. Értetlenül néz rám, szemei sarkában apró, gyöngyöző cseppek.
- Vince... - leheli.
- Vince csak egy barát. - mormolom nyakára hajolva és átkarolva egész testét, az ágyig vezetem őt.
Ismét megcsókolom. Szinte rákényszerítem testét, hogy az ágyra rogyjon. Ha Anna megkaphatta, akkor én miért nem? Ha őt komolyan vette, akkor engem miért nem? Ha a lánnyal szemrebbenés nélkül megtette, velem miért nem? Eltol magától.
- Ne csináld. - kéri.
- Annának is ezt mondtad? - kérdezem és pólójának anyagát elkapva lerángatom róla a ruhadarabot. - Könyörögtél neki is, hogy hagyja abba? Ez miben másabb?
A hátára döntöm. Egyik tenyeremmel a mellkasánál fogva tartom a matracon, míg másik kezemmel ágyékát kezdem masszírozni nadrágjának anyagán keresztül. Mocorog, hánykolódik és egyre csak arra kér, hogy hagyjam abba. Megüt. Meg is rúgna, ha nem ülnék végül combjaira. Egyszerűen teljesen kizárom tudatomból minden ellenkezését. Itt fekszik előttem. Most már nem fogom elengedni. Újból megüt. Elkapom csuklóit és karjait feje fölé kényszerítve fogom le.
Mellbimbóira hajolok és ő felkiált, mikor beleharapok az egyikbe. Szabad kezem alatt érzem, ahogy keményedik. Bár egész lénye elutasít, a teste reagál, és ez azt jelenti, hogy nem vagyok közömbös.
Felpillantok rá, mert egy ideje már nem szól semmit. Vörös orcákkal zihál, mellkasa vadul hullámzik, szemei könnypatakosak. Elengedem csuklóit és nyakába csókolok. A levegő a torkán akad egy pillanatig. Tenyere erőtlenül csattan az arcomon, mikor nadrágja alá csúsztatom kezem. Erekciója lüktet és egyre keményebb. Csókokkal borítom nyakát és mellkasát, miközben megszabadítom minden maradék ruhájától. Végignézek rajta, ahogy meztelenül fekszik az ágyamon a téli félhomályban és csak sír. Néma beletörődés tükröződik arcán és nem mozdul. Most olyan, mint egy törött porcelánbaba.
Őt otthagyva egy pillanatra az éjjeliszekrényhez lépek, hogy annak fiókjából vazelint vegyek magamhoz és gumit. Seth nem megy már sehová, mert összetörtem. Visszalépek hozzá és az ágyra térdelve, felhúzom és széttárom lábait. Arcán rémület villan át. Bekenem ujjaimat a krémmel, és egyet közülük belé csúsztatok. Felkiált és megfeszül. Olyan erősen szorítja ujjamat, hogy kénytelen vagyok szabad kezemmel rámarkolni, és oldani testének görcsös összerándulásán. Lassú mozdulatokkal masszírozom. Teste lassacskán elernyed és zihálása felerősödik. Várok még egy kicsit, aztán megmozdítom ujjam, hogy előkészíthessem. Fájdalmasan felnyög és nyöszörög minden mozdulatra, míg végül második és harmadig ujjam is követi az elsőt. Közben ajkaira hajolok és mélyen csókolom. Ujjai kampókként görbülnek bele vállaimba, már-már fájdalmasan felsértve a bőrömet.
Kihúzom ujjaimat és én is megszabadulok ruháimtól. Nem kell rásegítenem magamra, így is teljesen kemény vagyok. Magamra húzom az óvszert és fölé hajolok, ekkor Seth, mintha föleszmélne, kapja rám tekintetét.
- Ne, Vince! - hangja fátyolos és határozatlan.
Végigsimítok fenekének vonalán, ahogy megemelem csípőjét, és elmerülök benne. Hangosan felkiált, és újból sírni kezd. Nem így képzeltem el. De ezen már nem segíthetek. Lassan mozdulok és ő elgyötörten nyög fel. Minden egyes lökésnél egyre bágyadtabbá, végül egyre átszellemültebbé válik a hangja. Élvezné? Vagy épp az ájulás határán van? Fölé hajolok, ahogy egyre gyorsabb tempót diktálok és ő az én testemben keres kapaszkodót. Közel már a csúcs és amikor megérzem Seth orgazmusát, nekem sem kell több. A kulcscsontjába harapva ér el a kielégülés.
Mellé gördülök és hosszú percekig csak egymással vetekedő zihálásunk hallatszik. Arcára simítok, forró és nedves. Elfordítja fejét, eltolja kezem. Csak most ébredek rá arra, hogy mit műveltem.


Seth

Elgyötörten hajtom tenyereimbe az arcom, innen nézve már tisztán látszik. Megakadályozható lett volna. Anna számára én voltam a nagy lehetőség. Rám ruházta a hatalmat, én adhattam volna számára az oltalmazó felejtést. Csöndes elfogadással figyelem, ahogy a mellkasomon szántó cseppek nadrágom gumis derekánál örökre elhalnak. Csak egy mosoly volt az egész, néhány keserű könnycsepp, mely egy tökéletes művi maszkról szánkázott a föld felé. Lehetett volna ennek jobb módja is. Talán, ha kitartok. Ha ellenkezek. Ha nem engedek neki.
A pillanatnyi vágy, amit Anna teste keltett bennem, mulandó. Csupán az újdonság varázsa volt ez és nem a szerelemé.
Vincent alakja váratlanul ér, Anna mosolya csábos, meztelen testét vékony törölközőbe bugyolálta, sötét hajában a cseppek ékes tüneményekként csillannak. Gyönyörű, annyira, de annyira gyönyörű, s mégis, romlottságát a legszebb mosolya mögé rejti el. Néma esedezéssel figyelem a halványkék szempárt, egyszerre várom és félem bennük a felismerést. Nem vonzódom a jövőmhöz, ahogyan nem büszkélkedhetek a múltammal sem. Átvertem, és hazudtam neki. Anna csak egy barát...Anna a barátom, nincs köztünk semmi és soha nem is volt. És ez az egész csak egy félelmetesen nagy tévedés.
De az ember nem csábítja el a másikat, a barátok nem fekszenek le egymással. Természetellenes.
A kulcscsomóért nyúl, amit korábban a helyére akasztott, ajkain szórakozott mosoly játszik, aztán megdermed, s vele együtt a szoba is belefagy hármunk kicsiny drámájában. Lassan kiegyenesedve néz rám mereven, arcomat vörössé festi a szégyen.
- Szóval ez a válaszod mindenre? - hangja halk, kérdése kurta, s én megértem mégis.
Kabátját magára veszi, aztán felhúzza a cipzárját is. Távozni készül.
- Vince...
- Nem érdekel – hangja rideg, elutasító. - Majd jövök – megremeg keretében az ajtó, ahogy megremeg Anna is.
- Menj el – kérem csendesen. - Csak...Csak menj el, jó?
- Seth? - szemeiben éles fény villan.
Ráncok szaladnak a homlokomra, aztán az ajtóhoz lépve szélesre tárom azt. Nem kérem őt többször, egyelőre még itt lakom, jogom van, hogy elküldjem őt innen. Szemeiben a haragos szikrák kihunynak, s helyüket kedveskedő melegség veszi át. Mosolya ragyogó, édes, kedveskedő.
- Utoljára mondom – kérem ezúttal egyenesen a szemeibe nézve.
- Megbánod. De legyen, ha szükséged van rám, tudod jól hol találsz.
- Már megbántam – vonom meg a vállaimat.

Nem rémlik, hogy valaha is tartottam volna attól, ami rám várt. Nem féltem soha a hibáimtól, hiszen nincs olyan, amit ne lehetne helyrehozni, ami ne lenne megmenthető. Időre volt szükségem ahhoz, hogy rádöbbenjek, a Vincentel való kapcsolatom fontosabb, mint az, hogy Anna mellettem maradjon. Hiszen egy lány az egyetemről, akit szinte csak pár éve kavart hozzám a sors, fel sem érhet valakihez, aki gyerekkorom óta velem volt. Tétován, hezitálva dugom kulcsomat a zárba, elidőzöm az ajtó réseit szemlélve, holott igazán nagy ostobaság tőlem ez a hirtelen feltámadt páni félelem. Ismerem őt, túlélt már ennél többet is a barátságunk.
- Vince? - Hunyorogva fekszik az ágyán, álmos bágyadtsággal figyel. - Jól vagy?
- Soha jobban – biccent.
- Bejöhetek? - kérdem.
- Minek? - mered rám. - Felfogtam így is mindent.
Nem, az nem lehet. Nem hagyhatom, hogy belelovalja magát, és félreértéssel táplálja saját elméjét.
- Nem értem...
- Lefeküdtetek?
Tévedés volt az egész. Pokoli nagy hiba. Egy ormótlan ostobaság. Miért nem érti ezt meg?
- Le – dünnyögöm.
- Akkor mi az, amit nem értek ezen?
Fejemet lehajtva harapom be a számat. Mit mondhatnék neki erre? Tagadjak? Könyörögjek? Mit vár? Megteszem, csak ezt a fagyos ridegséget ne adja.
- Semmit – felelem halkan. - Vince, bejöhetek?
- Gyere – köpi vállat vonva, majd az ágyról felkelve ellépne mellettem. Meg sem várná a válaszom, a bocsánatkérésem. - Amúgy is azt csinálsz, amit akarsz.
Számat összepréselve kapok utána, ujjaim felkarjára szorulnak, hogy aztán sebtében eleresztve eresszem le magam mellé mindkét kezem. Nem szólok, és ő nem mozdul.
- Tudod milyen az, amikor valakinek nincs elég önbizalma?
- Miről beszélsz? - sóhajt fel.
- Annáról – válaszolom. - Érezted már egyáltalán valaha, hogy...
- Semmibe vesznek? - vág a szavamba rám nézve, bólintok. - Mindig, amikor veled vagyok.
Érzem arcomat, ahogy felforrósodik. Hogy gondolhatja ezt? Hogy hiheti, hogy valaha is semmibe vettem őt? Szóra nyitom a számat, de tekintetének hideg kékje belém fagyasztja tiltakozásom hangját. Ennyi lett volna?
- Ugyan, Seth, kit akarsz becsapni? Engem, vagy magadat? Hogy és hányszor mondjam neked elég nyíltan, hogy kellesz? - fordul felém teljes alakjával. - Ne merd azt mondani, hogy nem jöttél már rá magadtól, mert akkor ostobább és naivabb vagy, mint gondoltam.
Hogy kellek...És mi van akkor, ha én nem erre vágyom? Ha én nem azt akarom, hogy „kelljek” bárkinek is? Annyira embertelen így, annyira állati. Hát mik vagyunk mi, ösztönlények?
Kell az a csoki....
Kell az az új verda....
Kell az a dögös maca, aki pár dugást talán még elbír, de másra úgysem jó.
Én nem kelleni akarok, neki nem.
- Én... - lesütött szemekkel állok, nincs semmi, amivel kimenthetném magam.
Mégis mit mondjak neki?
- Meséld el, mivel vett rá, hogy megdöntsd.
- Nem akarom – rázom meg a fejem.
- Seth – szól rám. - Mondd el.
- Sírt – vallom be.
- És aztán?
- Nem akarom elmondani.
- Miért nem? - összeszorul a szívem a hangjában rejlő gúnytól. Ez nem ő. Ő nem ilyen. - Csinálni könnyebb volt? Hát persze, hogy az volt – mosolyodik el keserűen, hogy aztán ez az egyetlen aprócska mosoly is leszáradjon halovány ajkairól. - Ki neked ez a lány?
- Anna csak egy...
- ...barát – fejezi be helyettem. - Csak ne ismernélek ennyire – lép a szobába vissza. - És, ha most én sírom el magam és könyörgök, velem is lefekszel? Mondd, mit kell tennem azért, hogy végre komolyan vegyél?
- Komolyan veszlek – hajtom le a fejem.
- Sajnálom, de ezt már képtelen vagyok elhinni neked. Az elmúlt pár hétben sokkal jobban próbálkoztam, hogy megfeleljek neked, mint előtte bármikor. És amikor azt hittem, hogy végre egyenesben van az életem, mi fogad itthon? Egy kibaszott kés a hátamban Seth! - csattan fel ingerülten. - Kurvára türelmes voltam és megértő. Már majdnem lemondtam rólad, amikor észrevettem, hogy talán, esetleg én sem vagyok közömbös a számodra. De ezek szerint rosszul olvastam a sorok között. Csalódtam. Nem benned, hanem magamban. Mert voltam akkora marha, hogy higgyek neked.
- Vince, kérlek – könyörgök ijedten. - Hagyd abba. Elég volt.
- Nem – szegez testével az ajtófélfához. - Mindig is arról álmodtál, hogy őszinte legyek, és képes legyek komolyan venni magam körül a történéseket. Fáj az igazság? Nem tetszik, hogy végre őszintén és nyíltan beszélek magamról? Nem ezt a Vincentet ismered? Nem ezt vártad volna?
- Hagyd abba! - kiáltok fel. - Megrémítesz.
Nem szól semmit, néma faggyal figyel. Szívem a torkomban lüktet, szédülten figyelem, ahogy megmozdul, meleg tenyere az arcomra simul. Érintése a legutolsó, amit most tapasztalni vágynék. Hirtelen hajol hozzám közelebb, még mielőtt tiltakozhattam volna, magához von és megcsókol. Erőtlenül ellenkezem, aztán nem próbálkozom már azzal sem. Észre sem veszem mikor gördülnek le az első könnycseppek az arcomon. Csókjában kétségbeesés és vágy íze keveredik, és a saját könnyeimnek halovány aromája.
- Vince...- csendesen kérem, már-már könyörgök.
- Vince csak egy barát – hajol nyakamhoz, karjaival átölel, ledermeszt.
Passzívan tűröm, hogy egy újabb csókkal birtokoljon, hogy az ágyra taszítson.
- Ne csináld – tolom el magamtól.
- Annának is ezt mondtad? - kérdi lerángatva rólam a pólót. - Könyörögtél neki is, hogy hagyja abba? Ez miben másabb?
Lefog és megérint. Elborzasztva vágyat kelt. Hogy mondhattam volna ezt annak a lánynak? Könyörögve küszködök, hogy eleresszen, hogy megszánjon. Bármit megadnék azért, hogy undorodjon tőlem, hogy gyűlöljön annyira, amennyire most én gyűlölöm őt. Szájba vágom, hogy aztán rettegve nézzek a szemeibe. Combjaimra ülve nyom le. Mindkét csuklómat az ágynak feszíti, és a mellkasomra hajolva veszi fogai közé a bőrömet. Felkiáltok, hogy aztán csendes fásultsággal viszonozzam tekintetének tompa fényét. Szemeinek fájdalom-kék hullámzásában visszatükröződik a lelkem.
Csuklóimat könyörgésem nélkül ereszti szabadon, lágyan a nyakamba csókol. Felpofozom, mikor tenyerével a nadrágom alá simít. Újra csókol, ajkai a nyakamon és mellkasomon járnak, míg fürge ujjaival a nadrágomat bontogatja.
Milyen lehet úgy szeretni, ahogy ő szeret engem? Kínzón, gyűlölettel izzó szerelemmel...
Soha többé nem látom a mosolyát, ugye? Soha-soha többé. Annyira sajnálom.
Eltávolodik, és a fiókért nyúl, lehunyom mindkét szemem. Testének súlya alatt megsüpped az ágy, erőszakosan rántja fel, majd tárja szét a lábaimat, sírás kaparja a torkom, marja a szemeim és fojtogat. Felkiáltva rándulok össze, ahogy megérzem az egyik ujját, szabad kezével az ágyékomra simít, amitől zihálva kapok levegő után.
Elsüllyedek a szégyentől, mélyen csókol, ahogy az előzőhöz hozzáadja még két ujját. Körmeimmel a vállait markolom. Aztán levetkőzik, szemhéjaimat összezárva nyalom meg sós könnyeimtől égő számat.
Magára húzza a gumit, amitől a félelem elemi erővel borít be éjsötét leplével.
- Ne, Vince!
Fenekemre simítva emeli meg a csípőmet, felkiáltok újra, ahogy elmerül bennem. Felzokogok, ahogy csípőjét mozdítva teste az enyémnek feszül. Lökéseinek üteme felráz, elapasztja a könnyeimet, ami csak még elkeseredettebbé tesz. Felnyögve figyelem szemeiben a kavargó vágyat, átkarolva szorítom mindkét tenyerem izzadt hátára, gerincének a vonalát érintve.
Felszisszenek, ahogy fogaival élesen a bőrömbe mar, aztán mellém heverve ziháló mellkassal hallgat. Némán figyelem a szoba hófehér falán át végigfutó hajszálrepedések szövevényes hálóját. Testemben égő kínként lüktet a valóság, az ő valóssága, ujjainak kósza mozdulata kiránt, és visszataszít a négy fal közé. Testének melege meztelen bőrömre vetül, elborzaszt, ujjai az arcomon járnak, elfordulok tőle, hogy legalább a szánalmát ne lássam. Ne érezzem a gyűlöletét, amit lelkének minden elszántságával zúdít rám. Bosszú lett volna? Az ő gyerekes, kicsinyes bosszúja? Netalántán figyelemre vágyott? Szeretetre? Mégis mi szándéka volt ezzel?
Miután mindketten szíven döftük egymást, hallgatunk.
Én légzésének a zajait, tüdejének erőtlen horpadásait, megmozdulnék. Szívem szerint megütném, megfojtanám, megölném. Rettegek a helyzet abszurditásától, ha megmozdulok, felállok és felöltözök, az azt jelentené, hogy ez az egész nem csak egy szörnyű álom. Szükségem van még a hitemre, de nem zárhatom magam örökké az elmém börtönébe.
Félve a könyökömre támaszkodok, Vincent mozdulatlan, nem szól semmit akkor sem, mikor a földre lépve magára hagyom őt. Hogyan képes egyik pillanatról a másikra véget érni így egy barátság? Gyűlölöm őt, úgy, ahogy gyűlölöm saját magam is, arcomra vörös rózsákat gyújt a szégyen, de nincs már bennem annyi, hogy újra felé forduljak, hogy számon kérjem és választ várjak. Nem tehetem, hiszen már az elejétől fogva tiszta lapokkal játszott velem. Nincs, amit ne mondott volna el, amit ne tudnék még. Ajkaimra simítom hüvelykujjamat, s apró fintorral mázolom le róluk csókjainak érintését, ajkának ízét.
Szobájának az ajtaját tompa keserűséggel csukom be magam mögött. Égjen ő is, perzselje a bűntudat, ha érez még egyáltalán bármi mást a gyűlöleten és keserű féltékenységen kívül. Undorodva tisztítom meg magam Vincent illatától, testének verejtékétől, de az emlék megmarad, ahogy megmarad a fájdalom is. Egy valamiben azért mégis csak igaza volt, naiv voltam, hogy azt hittem ismerem őt. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. De a leckét megtanultam maradéktalanul. Felöltözöm, de arra már nem érzek elegendő ingert, hogy felkutassam a télikabátom hollétét, helyette az őszi dzsekimbe bújok, s alá kötött pulóvereket húzok. Összepakolom a holmim, ruhákat, iratokat és pénzt.
Utazótáskámra végül az erkély egy pontján találok rá, némán árválkodott, csendesen várta az alkalmat.
Halkan felnevetek, és kézfejemmel törlöm meg mindkét szememet. Emlékszem még, kisgyermekként nem csak megálmodtam, hanem tökéletesítettem is kettőnknek egy életet. Megígértem, hogy vele maradok örökké, ahogyan ígéretet tett nekem ő is.
Legyek én az áruló? Az, aki nem tartja be a szavát, aki megbízhatatlan, aki csalódást okoz...
Legyek én, akit végül bűnbaknak állíthat bárki? Mert az lesz. Ő lesz a mártír, míg én a szörnyeteg. Én, aki elhagyta, aki meghurcolta őt a hallgatásával.
De erre vágyott, vagy nem?
A gyűlöletemért harcolt, vagy a fájdalmamért. Egyre megy.
Bakancsaimat nem találom, ahogy eltűnt a sapkám és kesztyűm is. Ennek nem így kellett volna, hogy vége legyen.
Felszipogok, ahogy a szabadba kilépve kézfejemet nedves cseppek áztatják. A hópelyhek szédítő táncukat járják, olykor-olykor vállaimon is megpihen egy-egy, majd a végső pusztulásba olvadva ázik kabátom szövete közé. Nincs célom, ahogy használható terv sem áll össze a fejemben. Nincs ötlete, merre mehetnék innen tovább. Nincs pénzem hazautazni, ahogyan nem is akarnék. Nem akarom mások sajnálatát. Kabátom kapucniját bosszúsan a fejemre húzom, érzem olvadni a fagyott hó cseppjeit, tincseim közé furakszanak, és éles tűként marnak fejbőrömbe.
Szédülök már, émelygek a fáradtságtól, ahogyan émelygek a gyomromat ostromló pánik görcsétől is. Kapucnimat a szél cibálja, vastag hótakaró ropog vékony félcipőim gumis talpa alatt.
- Öregem, te aztán szarul festesz.
Elhúzom a számat, pedig nem kételkedhetek az állításában. Tőlem nem messze billeg, egyik, majd aztán a másik lábára áll. Fázik ő is, holott az ő kabátja vastagabb és melegebb is, mint az enyém. Zsebeinek mélyére süllyeszti mind a két kezét, míg én sajátjaimat egyszerűen csak ökölbegyűröm, hogy aztán rájuk lehelve megmozgassam valamelyest elgémberedett ujjaimat.
- Te nem különb – viszonzom bókját fásultan.
Elmosolyodik, gúny nélkül, öröm nélkül, szenvtelen ő is, akárcsak én. Kabátjának kapucnija hólepte, hófehér dombok fagynak az anyag gyűrődéseire. Arcát fagy-csípte rózsák fedik, ajkainak vonala egészen vértelen, halovány mosolyok temetője.
- Úgy nézem rád férne néhány feles.
- Egyedül pénzre lenne szükségem – vágom zsebre kezeimet én is.
Megborzongok az újabb fuvallattól, vállaimat felhúzom, s egészen belebújok sálamba.
- Szeretnéd, hogy meghallgassalak?
- A legkevésbé sem szeretnék tőled semmit.
- És a pénzem? - mosolyodik el. - Arra azért szükséged van, nem?
- Te ajánlottad fel.
- De nem ellenkezel.
- Nézd, nincs hangulatom hozzád. Muszáj lefutnunk ezek a köröket?
- Visszajönnél?
Kérdése abszurd, olyannyira, hogy az már fáj. Felnevetek, aztán a fejemet rázom, majd bánatos sóhajjal vállat vonok.
- Jó, hogy kérded. Még el se mentem.
- Feltételezzük, hogy átutalom neked a kellő összeget, eltűnsz Vincent életéből?
Töprengve figyelem őt, míg kérdésének a mögöttes tartalmát ízlelgetem.
- Erre kérned sem kell.
- Mi történt veletek?
Gyanút fog, lassan éled benne a kíváncsi gyermek, amit még idejében kell elfojtanom. Biztosra veheti, hogy nem én leszek az, aki a részletekbe beavatja őt. Nem ismerem, és nem tekinthetem barátomként sem, hiszen nem az. Ugyan, hogy is lehetne?
- Nézd, hideg van. Elhiszem, hogy te jól érzed magad abban a vagyont érő kabátban, de nekem nincs ma este hangulatom ehhez. Nem akarok Vincent közelében maradni, ha ettől tartasz, és biztos lehetsz abban is, hogy nem fogok váratlanul beállítani és megrontani köztetek az idillt. Csak el akarok innen tűnni, nem érdekel hova, nem érdekel hogy.
- Nem érdekel téged már semmi sem, mi?
Elmosolyodom, ugyanolyan érzéketlen fogvillantó gúnnyal, ahogyan ő is teszi. Merengve billen meg, hogy aztán a súlyát újra áthelyezze egyik lábáról a másikra, majd a zsebébe nyúlva tárcájáért nyúl. Átforgatja, az átutalás lehetőségét kapásból elvetettem, nem éri meg arra a pár napra sem itthon tartózkodnom. Nekem már nincs otthonom, nincs szobám, ahol elalhatnék. A pénz, amit ad ledöbbent, s az, hogy hezitálás nélkül fogadom tőle el, még inkább elborzaszt. Az egész napomban talán ez a legkétségbeejtőbb. A legkeservesebb.
- Hová mész?
Nem aggódik értem. Óh, dehogy. Egyszerűen tudni akarja, mire herdálom el a pénzét, amit bizonyára apuci zsebéből könyörgött ki magának.
- Ahová eddig is mentem volna – vonok vállat.
Ezúttal már nem játssza meg magát, nem igyekszik velem elhitetni ösztönből fakadó kedvességét, nem próbálja beadni nekem az önzetlenségét. Végre, talán életében legelőször őszinte. Ajkainak bárgyú vonalán elégedett mosoly vibrál, zsebre dugom a kezeimet, ujjaimmal megnyugtatóan markolom a pénzt. Az ő pénzét.
- Jó volt veled üzletelni – nevet szárazon.
- Pénzért cserébe egy életet – biccentem. - De a vagyonnal előtte nem vághatsz fel. Őt a puszta pénzzel nem hódíthatod meg – mosolygom szomorkásan.
- Hát te hogy csináltad?
- Bár tudnám.
- Miért?
- Akkor talán tanulhatnék a hibámból.


Vincent

Némán, szó nélkül kel fel és hagy magamra a sötét szobában. Nem néz rám, nem szól semmit, nem üvölt, nem sír többet. Könyörögni akarok neki, hogy ne menjen. Sírni akarok, bocsánatot kérni térden csúszva. De nem megy. Képtelen vagyok testem bármely porcikáját is megmozdítani. Így csak hagyom, hogy kisétáljon az ajtón, vele együtt az életemből is.
„- Elmegyek.
- Hova.
- Hát tudod, csak úgy el. Nélküled. Messzire. Talán vissza se jövök. De azért legyél jó gyerek.
Meg a büdös francokat. Mintha hagynám!
Pedig hagynám.
Egyetlen átkozott szó nélkül hagynám. Talán még az ajtóig is kikísérném és jó utat kívánnék neki.”



Felébredek az éjszaka közepén. Karcsú karok ölelnek át, vékony test simul hozzám. Eltolom a karokat és kimászom az ágyból. Egy alsónadrágot magamra kapva, kimegyek az erkélyre rágyújtani. Elmerengve támaszkodom a korlátra. Hűvös van. Nyár vége, ősz eleje. Kinek, hogyan tetszik. Nem sikerült leszoknom a cigiről, és ugyanúgy iszok, mint korábban. Nem állít meg benne senki. Seth eltűnt az életemből azok után, amit vele tettem. Nincs értelme tovább józannak maradnom. Legalábbis nem sűrűn.
Gyűlöltem magam és felejteni akartam, vigasztalódni, önző módon csak magamra gondolni, mintha az én szívem szakadt volna meg azon az éjszakán. Egy kocsmában ért a találkozás. Már nem voltam teljesen józan sem. Chris egyszer csak a pulthoz lépett és rendelt valamit. Aztán észrevett. Emlékszem az arcára, mintha csak tegnap lett volna. Riadt volt és végtelenül szomorú. Elveszett. Anyátlan. Megkérdezte, hogy leülhet-e, beszélhetünk-e egy kicsit és én megsajnáltam. Záróráig italozgattunk és beszéltünk és ez alatt az idő alatt jobban megismertem, mint korábbi futó találkozásunkkor. Végül az ágyban kötöttünk ki.
Arra gondoltam, talán idővel képes lennék szeretni őt és végleg elfelejteni azt, aki örökre eltűnt az életemből. Reménykedtem benne, hogy így lesz. Egy darabig úgy tűnt, ő is teljes szívéből szeret. Végül elcseszett kapcsolatunkból nem maradt más csak a testiség. Mindketten rájöttünk, hogy nem tudunk egymáshoz kötődni. Egy idő után már a szex sem volt jó, de folytattuk. Kétségbeesetten kapaszkodtam az egészbe, hogy legalább a látszatát fenntartsam. De igazából, ahányszor ránézek, egyre jobban gyűlölöm magam. Túl hamar mentem bele egy ilyen ostobaságba. Miután Seth elment én minden lelkiismeret furdalás nélkül lefeküdtem az első emberrel, akivel összefutottam. Azonnal megbántam. Minden egyes alkalommal véget akartam vetni az egésznek, de egyszerűen képtelen voltam rá. Nem volt hozzá elég erőm. Kellett, hogy ne maradjak egyedül a lakásban, így kitartottam mellette. Bár azt soha nem engedtem meg neki, hogy ideköltözzön. Számtalanszor veszekedtünk ez miatt. És mégsem vetettünk véget ennek az egészségtelen kapcsolatnak. Igazából titokban még reménykedem benne, hogy Seth egyszer visszajön. Nem akarom, hogy azt lássa, itt teljesen elfelejtették és még az emlékét is kitörölték.
Elpöccintem a csikket a sötétségbe és gondterhelten felsóhajtok. Forró karok fonódnak kihűlt testem köré.
- Meg fogsz fázni. – hajtja vállamra arcát csendesen. Teljesen meztelenül simul hátamhoz.
- Elegem van. – meredek magam elé. – Nem bírom tovább.
- Micsodát?
- Téged. Magamat. Magunkat. –vonok vállat. – Nem volt még elég?
- Nem. Akarlak és te is akarsz engem.
- Sosem akartalak. Még csak nem is kedvellek.
- Szívtelenség ilyen nyíltan és szárazon közölni ilyesmit.
- Ahogy hallom, nem ütött szíven.
- Nem. – ingatja meg a fejét. – De tényleg ezt akarod?
- Nem tudom ezt tovább csinálni.
- Mert még mindig őt szereted?
Némán bólintok.
- Ő már nem fog visszajönni. Mégis egyedül maradnál?
- Az is jobb, mint ez az elcseszett kapcsolat.
- És most azt kéred, hogy fogjam a holmimat és tűnjek el?
- Nem. – ingatom meg a fejem. – Fáradt vagyok ehhez.
- Halasszuk reggelre. – sóhajtja minden ellenkezés nélkül. Ő is belefáradt már.
Végigsimít felkaromon és vállamon, majd megragadja a csuklómat és visszahúz a lakásba. Nem ellenkezem. Megcsókol. Hagyom.
A szobába visszaérve még egyszer, utoljára szeretkezünk. Keserűen, öröm nélkül. Búcsúzásképpen.



November van. Annak is a vége. Egyre nagyobb a szemét és a rendetlenség a lakásban, de nincs motivációm kitakarítani. Mióta Chris felszívódott, egyre többet iszom. Ritkán vannak józan pillanataim. Olyan, mintha csak én toporognék egy helyben, míg az idő rohan körülöttem.
Egy ideje már nem elég az alkohol. Nem feledtet. Nem boldogít. Így rászoktam az ópiumra. Pedig azelőtt sosem drogoztam. És most mégis. Pár óra boldogság nekem is kijár. Ez sem feledtet. Ettől sem érzem magam jobban. Az egyetemről már rég kicsaptak. Az őseim nem reagáltak rá semmit. Egyszerűen csak küldtek egy levelet, aminek az volt a lényege: „Kösz, hogy nem tanulsz tovább, több marad nekünk, ha nincs tandíjad.” Fölösleges lett volna erre bármit is válaszolnom. Igazából már csak aludni járok haza. Megfulladok a négy fal között. Érzelmileg ingatag lettem. Egyre többször vannak dühkitöréseim vannak, ugyanakkor majdnem minden éjjel keservesen zokogva fojtom magam a párnába, mint egy kiskölyök, akinek ripityára tört a legkedvesebb üveggolyója.
- Megjöttem! - kiáltok artikulálatlanul és betámolygok az ajtón, ami hangosat csattan mögöttem.
Fogalmam sincs hol ért az este, és miket műveltem. De rohadtul nem is érdekel. Jól éreztem magam. Semmi sem fájt. Most aludnom kell. Aztán megint vár az élet. És iszok és lövök és szívok. Aztán műsorszünet. És felébredek valahol. Ha mázlim van a lakás közelében. Ha mázlim van, ép bőrrel, nem törött orral, repedt szájjal vagy lila szemekkel.
A konyhába megyek és a hűtőből kiveszek egy szelet pizzát. Doboz nélkül, tányér nélkül. A zsíros üveglapon várt a vacsorám. Behajítom a mikróba és felbontok egy üveg sört. Már nem is iszok vizet. Nincs is értelme. Szart se ér. Nem fogom tőle jobban érezni magam. Nem oltja a szomjam. Nem segít felejteni.
Semmi nem segít felejteni.
A mikró pittyen egyet és ahogy kinyitom az ajtaját orrfacsaró bűz árad ki belőle. A pizza romlott volt. Nem csodálom. Van már egy hete is hogy megrendeltem. Akkor marad a sör. A romlott pizzát a mikróban hagyom és kimegyek az erkélyre.
Igen. Még mindig csak az erkélyen szívok. Mert Seth mérges lesz ha visszajön és minden bagótól bűzlik. Az erkély ajtót nyitva hagyom. Büdös van bent. Talán napok óta nem szellőztettem. Megfulladok a négy fal között.
- Seth... - kifújom a füstöt. - Elrohadtak a kurva virágaid. Remélem tudod. - újabb slukkot szívok. - Nem az én növényeim voltak. Neked kellett volna őket gondoznod. - újabb füst kígyó. - Vagy legalább vitted volna ezeket is magaddal, a kurva életbe!
Felrúgok egy balkonládát, amiből kiömlik a föld és gyökerestül kifordul az egyik kis nyeszlett kóró. Pár pillanatig metszően nézem a művemet, aztán elönt a bűntudat.
- Sajnálom. - guggolok le a láda mellé és két kezemmel igyekszem vissza tuszkolni a földet és a száraz, élettelen virágot. - Sajnálom Seth. Én.. én nem úgy gondoltam. - magyarázkodok. - Nézd, újra ültetem! - szemeimet ellepik a könnyek. - Nézd! Megöntözöm neked! - ráborítom a sört, hátha az segít. - Hé, ha feléled, visszajössz ugye?
A sör túlfolyik a láda peremén. A régen kiszáradt föld képtelen ennyit beszívni magába. Megtörlöm a szemeimet és belenyomom az égő cigit a sörtől nedves földbe. A sörös üveget leteszem a láda mellé és visszamegyek a lakásba. Az ajtó nyitva marad mögöttem.
- Mikor mentél el? - ülök le a kanapéra és bámulom a tévé fekete képernyőjét. - Tegnap? Egy hete? Egy hónapja? - megrázom a fejem. - Ezer éve. - válaszolok magamnak. - És nem is fogsz visszajönni. De nem baj. Nem baj, mert neked jobb így. Amúgy sincs szükségem rád. Látod? Most kurvára szabadon élek! Most tényleg azt csinálok, amit akarok! Senki nem korlátoz. Senki nem virraszt, amíg hazaérek. - elégedetten elvigyorodom. - Legalább nem lesz miattad többé bűntudatom baszd meg.
Felkelek. Nem tudok egy helyben ülni. Ledobálom a ruháimat és a fürdő felé indulok. Beállok a zuhany alá, megnyitom a vizet. Nem melegszik. Jéghideg. Tönkre ment a boilerem. De tök mindegy. Nem fizetem egy ideje a számlákat. Lassan kikapcsolják az áramot, elzárják a vizet. Nem is kell semmi. Ezek nélkül is tudok élni. Csak a lakást ne vegyék el. Azt nem adom. Mert akkor Seth nem tud visszajönni, ha meggondolja magát. Kell neki egy hely, ahova visszajöhet.
És én tiszteletben tartottam a kérését. Nem mentem be a szobájába. Nem tudtam. Fájt. Nem vitt rá a lélek. Az az ő birodalma.
Elzárom a vizet, megtörölközöm. Keresek valami ruhát, ami még nem koszos. És ellépek a zongora mellett. Törött lábak, repedt burkolat, hiányzó, földre hullt billentyűk, felkunkorodott, szakadt húrok. Egy roncs. Egy rakás szemét. Egy kupac szar. Fel kéne gyújtani. Ki kéne hajítani. Venni egy újat. Egy ugyanilyet. Sose tudná meg, hogy szétvertem a régit. Én sem emlékszem rá, hogy mikor. Egyszer csak így találtam. És nem győztem kiszedni a szálkákat a tenyeremből.
Miért gondolok folyton csak Rá? Ma miért nem tudok kikapcsolni, mint máskor? Mi a fasz baj van velem?
Feltépem Seth szobájának ajtaját. Az ágyat eszi a por. A polcokat eszi a por. Az elefántokat, a Buddhákat, a hógömböket, a hülye legyezőket, a füstölő tartókat... mindent belep a por. Méltatlanul vastagon és szürkén. Mintha egy régi polaroid képet bámulnék. Nem így kellett volna lennie. Seth szobája mindig rendezett. Seth szobája mindig tiszta, és fényes, és illatos. De most csak por szag van és félhomály.
Nem bírom. Nem akarom látni. Nem akarom látni. Nem akarom látni!
Kirohanok a szobából. Nincs bent. Elment. Tényleg itt hagyott. Titokban sem járt vissza. Pedig észre sem vettem volna. Becsukom az ajtót magam mögött.
Leülök saját ágyamra, fogom a tűt, a fecskendő már be van tárazva. Ép ésszel ki sem bírnám tovább. Kell egy kis megnyugvás, egy boldogságfröccs, még akkor is, ha hazug szemfényvesztés az egész. Bármi jobb, mint szembesülni Seth hiányával. Megkocogtatom a fecskendőt és kinyomom a tűből a levegőt. Fogom a gumit, szabad kezem és fogaim segítségével szorosra kötöm felkaromon. Erősen ökölbe szorítom a kezem, hogy látszanak az ereim, hogy vénát találjak. Aztán fogom a fecskendőt és a tűt a bőröm alá nyomva beadom magamnak a porciózott felszabadulást.
Lehunyom a szemeimet. Csak a szívdobbanásaimat hallom, melyek egyre nagyobb visszhangot vernek üres testemben. Súlytalannak érzem magam, mintha csak egy szellem lennék. Lehet, hogy az is vagyok. Hogy meghaltam már és egy olyan világban ragadtam, ahol Seth soha nem fog rám találni. Izzik a karom, egészen föl a vállamig, onnan a szívemig, és a forró, lüktető izzás tovább terjed, szerteágazik egész testemben, fejemben. Szemeim előtt vörös virágok nyílnak a falon, csak úgy, mint a testemen. Gyönyörűek.
- Seth... - hangom mintha az alagút másik oldaláról szólna, halk, tompa, visszhangos, szellemszerű. Mintha nem is én beszélnék. Mintha mérföldekre lennék saját testemtől. - Seth! - kiáltok fel. - Kinyíltak a virágaid! Most már gyere vissza!
Megpróbálok felkelni az ágyról, de talpam alatt hullámzik az iszap a térdig érő víz alatt és lábam besüpped. Elveszítem az egyensúlyomat és elesek. Angolnák vigyorognak rám a vadul burjánzó virágok közül és érzem, hogy egyre kevesebb a levegőm. Szám elé kapom a kezem és valami meleg nedvességet érzek. Vérzik az orrom. A virágok megfojtanak és bekebeleznek. Nem kapok levegőt.
Seth... a virágok.... Seth... gyere vissza...



Mióta vagyok itt? Beszippant a fehérség. A körülöttem duruzsoló gépek halk zaja tompa zsongást alkot koponyámban, kiszorítva minden gondolatot. Homályos sziluettekként rajzolódnak ki körülöttem a tárgyak. Függönyök, állványok, ablakok, ajtók, székek, neoncsövek. Minden kintről beszűrődő zaj fülsértő és visszhangos. Sok időbe telik, amíg kitisztul a kép körülöttem. Kórterem, egyszemélyes. Az infúzió lassan csöpög. Ajtó nyitódik és én lassan arra fordítom arcomat.
- Csak te? - kérdezem leheletnyit csalódottan, még mindig várva, hogy anyám feltűnjön az ajtóban.
- Anyád túl elfoglalt, hogy ilyesmivel törődjön. - mér végig szigorúan.
„Anyád túl elfoglalt, hogy ilyesmivel törődjön.” Visszhangzik a fejemben és egyre kegyetlenebbül csapódik vissza minden egyes alkalommal. Egy újabb lelki pofon, amit apámtól kaptam. Összeszorítom ajkaimat és állom a tekintetét.
- Nézz magadra. - sóhajt fel bosszúsan. - Mi lett belőled? Tényleg ez álmaid élete? - megmasszírozza orrnyergét és csak úgy magának teszi fel a költői kérdést. - Hol rontottuk el?
Erre soha nem fog rájönni, mert túlságosan elfoglalt, és nem is igazán érdekli. Ez egy olyan kérdés, amire nem is akar igazán választ kapni. A kezeim ökölbe szorulva markolják a takarót. Még mindig felszegett állal viselem tekintetét.
- Nos, tőled igazából nem is várhatott volna mást az ember. - köpi felém és sarkon fordul. - Anyád újra férjhez ment. - közli. - Nem hiszem, hogy bejön látogatóba. Most van fontosabb dolga is. - azzal köszönés nélkül távozik.
Vállaim leroskadnak, lehajtom a fejem, felhúzom és átkarolom a térdeimet, majd sírni kezdek, mint egy kisgyerek. Megállíthatatlanul ömlenek a könnyeim és vállamat a zokogás rázza. Mindenki túl elfoglalt ahhoz, hogy velem foglalkozzon. Mindenkinek van fontosabb dolga is, mint én. Olyan vagyok, mint egy parazita. Egy undorító, fölösleges daganat mások életén. Soha nem voltam ennél több. Soha nem leszek ennél több.
- Meg akarok halni. - suttogom halkan az üres szobának.


Seth
I.

Néhány hónapja még az utazás gondolata sem foglalkoztatott, nem vonzott annyira, mint ahogy az illő lenne. Én nem láttam meg benne azokat a nagy lehetőségeket, mint mások.
Én mindössze a távolságot éreztem, ahogy érzem most is.
Élvezem a napfényt, és azt, hogy bár tél ideje van, számomra a Nap kellemesen meleg sugarakat ont. Öt hónap boldogság, hogy aztán beköszöntsön a tikkasztó hőség, ami aztán igazán felszítja az apró homokszemek parázsló forróságát.
- Hé, turista!
Kiiszom a jeges teám, és rendelek egy újat.
- Ennyire látszik, hogy nem helyi vagyok? - fordulok a mellém letelepedő fiatalra.
- Láttalak itt tegnap is – magyarázza, noha számomra rejtély a kérdés is, de udvariatlanság lenne tőlem, ha félbeszakítanám. - Ugyanitt ültél.
- Valóban? - húzódnak ajkaim szélesebb mosolyra.
- Jó, talán egy kicsivel arrébb – nevet fel. - Meg akartalak szólítani.
- Mivel sikerül elijesztenelek?
- Csak a megfelelő alkalomra vártam, ne haragudj, hogy csak úgy letúristáztalak. Ennél eredetibb ötletem nem volt – pirul bele vallomásába, hogy aztán egy félszeg mosollyal rendeljen magának ő is valami alkalmasat a hőség elviselésére.
- Hidd el, te voltál eddig a legeredetibb.
- Nino – nyújtja felém apró kezét, ujjai karcsúak, vékonyak.
- Seth Lesnar – fogadom el a felém nyújtott kezet, bőre puha, kellemesen lebarnult. - Nagyon örülök.
Vékony arcára boldog mosoly vetül, fekete hajában szélfútta kóc ül, és mégis a szemei azok, melyek a leginkább megragadják a figyelmem. Feneketlen kút a tekintete, és mégis, annyi melegség és kedvesség van benne, amit ezidáig senki másnál nem tapasztaltam.

II.

Szemeimet lehunyva hajtom hátra a fejem.
Tenyereimmel árnyékolok, ahogy a teraszról lebámulva ismerős szempár villan rám. Mosolya széles, kedves, kócos ében tincsei ugyanolyan kuszasággal ölelik sovány arcát. Elteszem a könyvem, és a tárcámért nyúlok.
- Szia, turista! Hívtam egy taxit, az majd körbevisz bennünket – újságolja lelkesen. - Hogy lehet az, hogy hónapok óta itt vagy már, de még egyszer sem jártad végig legalább egyszer a látványosságokat?
Kezemet nyújtva érintem meg finoman pipacspiros orcáját. Én a turista és ő az idegen. Nincs közös múltunk, ahogyan egymás életét sem ismerjük. Ő csak egy kaland, ahogy minden bizonnyal én sem jelentek neki többet egy újabb idegen- ismerős arcnál. Ha nem lett volna Vincent, nem omlott volna le bennem a gát, nem érintettem volna ilyen könnyű gyengédséggel egy férfit.
- Csak a megfelelő partnerre vártam, aki elkísérhet...
- És taxit hívhat – teszi hozzá kuncogva. - Jó veled.
Biccentve villan mosoly az ajkaim szegletében, ahogy karcsú ujjait az enyémek közé fűzi. Nem, ez nem kapcsolat. Nem szerelem, hanem vonzalom, egyszerű vágy a társaságra.
- Hová vezessen az első utunk? - kérdem napszemüvegem szárát a fogaim közé kapva. - Úgy hallottam jó pár lehetőségünk van errefelé.
- Királyok völgye, vagy a Nílus maga? Melyik vonzz jobban?
- A Nílusra már adódott rálátási lehetőségem, köszönöm.
- Víz helyett te a félórás sétát választod a homokban? - hökken meg fejét csóválva.
- Mindig is vonzott a homok – vonok vállat. - Máskülönben nem itt kötöttem volna ki.
- Nem baj, örülök neki, hogy itt vagy – dönti kemény kobakját a vállamnak.
A Királyok völgye túl sok meglepetéssel nem bővelkedik, mégis megéri azt a félórányi sétát. Csak egy kopár völgy ugyan, helyenként néhány bejárattal, amiken át sírokban gyönyörködhetünk, mégis megvan a maga hangulata. Díszes falak és szarkofágok, elragadtatva járom körbe pár lépéssel az első sírkamrát, szűkös, kis terem, mégis szép a maga módján.
- Tetszel így – lép mellém, ujjaival óvatosan megérintve a kézfejem.
- Hogy? - kérdem.
- Az arcod olyan más most, nem vagy szomorú, sem elgondolkodó. Most tényleg itt vagy – karol belém -, velem – teszi még hozzá, mielőtt elhúzva a hieroglifáktól felém fordulna. - Szeretnél mesélni magadról? Az életedről?
- Nem – érintem álla vonalát, az ajkaira hajolva lágyan szájon csókolom.
Nino ajkainak az íze szokatlan. Nem érzem rajta az alkohol mámorát, és a cigaretta füstjét.

III.

Luxor gyönyörű város, lebilincsel a történelme, ahogyan a rejtett kincsei is.
Nem mertem bevállalni, hogy tárlatvezetőként dolgozzak a múzeumban, holott nincs egyetlen olyan érték sem, aminek ne ismerném a történelmét.
Néma megfigyelőként élem az életem, Nino jelenléte leköt, ideig-óráig lefoglalja a figyelmem, de nappalok nem tolhatóak ki a végtelenségig, és az éjszaka eljön ugyanúgy. Az első néhány hétben fűtött a harag, a szánalom, amit iránta és saját magam iránt éreztem. A gyűlölet, amivel más emberek boldogságát kísértem figyelemmel. A szarkofágok és a termek sejtelmes megvilágításai visszaidézik a régmúlt hangulatát. Csendes félmosollyal figyelem, ahogy emberek hemzsegnek körülöttem, csodálkoznak és ámuldoznak, vakuk kattognak, ahogy egymást fotózzák a sok kincs között.
Vajon én is ilyen lehettem hónapokkal ezelőtt? Mosolyom kiszélesedik. Nem is csodálom, hogy leturistáztak. Mert az voltam, turista. Idegen még a saját életemben is.
- ….A Memnóm-kolosszusokról mondana valamit?
Nem vagyok híve a hallgatózásnak, de a tőlem nem messze álló fiatalok témája megfog. Egy tárlatvezetőt faggatnak, lelkesek és mosolyognak, szerencsétlen kölyök meg majd elájul zavarában. Frissen kezdett, gyakorlatilag egy hete dolgozik.
- É-én...Nos, azok a....
Megszánom, mert magamra emlékeztet. Egykori önmagamra.
- Amenhotep fáraó két tizennyolc méter magas mészkőszobra, amik időszámításunk előtt a tizennegyedik századból származnak.
- Igaz a jóslóereje? - gyűlnek körém lelkes kisgyermekek módjára.
- Egy földrengés során rongálódott meg az egyik szobor, arról nem tudok én sem, hogy valóban léteztek-e azok a lágy duruzsoló hangok, hiszen ha léteztek is, bármi okozhatta – vonok vállat.
- De miért kérne bárki is tanácsot egy szobortól? - hökken meg a nő.
Elmosolyodva billentem oldalra a fejem. Látom megragadta őt a lényeg.
- Azokat a lágy, dallamos harangszóhoz hasonlatos hangokat Memnón hangjának tekintették, aki Éósnak, a hajnal istennőjének a fia volt, s úgy vélték, ő köszönti az anyját hajnalonként.
Biccentve viszonzom a tárlatvezető hálás tekintetét, hogy aztán néma várakozással tűrjem tovább a percek lomha pergését.
A honvágy összeszorítja a mellkasom.

IV.

Ahogy sejtettem is, a szüleivel él.
Nino mosolya beragyogja az aprócska lakást, szobájának fakó-fehér falait aranyló napsugarakkal festi át. Plüssállatai katonás rendben uralják ágyának minden szegletét, vannak emberek, akik sohasem nőnek fel. Irigylem őket, mert csak a szépet látják meg elsőként mindenben. Egy gyönyörű és romlatlan világ illúziójában élnek.
Lesimogatja rólam a pólómat, s én szemeimet lehunyva emlékezem. Ujjaimmal a hajába túrok, ajkai leválnak a számról, és a nyakamba csókol. Csiklandoznak a selymes ébenfekete tincsek.
Karcsú alakjával hozzám simul, felsóhajt, nekem feszül, míg én egyetlen erőteljes lökéssel testének forróságába vonta magam. Nem számítottam rá, hogy ilyen lesz.
Forró és szoros. Rémisztően jó.
Karjaimba bújik és én féltve ölelem, nehogy a gyönyör hullámai elszakítsák őt tőlem.
- Édes Istenem, Seth! - nyög fel elkeseredetten, könnyfoltos orcáiról kézfejemmel cirógatom le azokat a bánatos cseppeket.
Csendesen csitítva túrok bele a hajába, ujjaimmal tincseit kócolom és fejbőrét cirógatom. Kiszáradt torokkal vonom őt még inkább a karjaim közé, hajának selyme és bőrének bódító illata elringat, az otthont idézi.
- Ne haragudj - suttogom homlokomat gömbölyű vállának borítva.
- Szeretted őt?
Szelíden mosolyog, arcán az árnyak elfelhősödnek, ahogyan szemeinek gyönyörű szép feketéi is könnybe lábadnak újra.
- Téves – sóhajtom. Látom, nem ért. - A múlt idő volt téves – suttogom hüvelykemmel meztelen vállát cirógatva. - Szeretem őt még mindig.
- Miért maradtál akkor?
- Felejteni akartam – sóhajtom. - Szeretem őt, szeretem még annak ellenére is, hogy más ember, talán még te magad is, ha a helyemben lennél, gyűlölnéd őt. Megvetnéd.
- Biztos nem így lenne – dünnyögi néhány pernyi kitartott csend után. - Olyan rossz ember nem lehet, ha te magad szereted őt. Nálam maradsz legalább erre az egyetlen éjszakára?
- Nézd...
- Holnap kikísérlek a reptérre, megvesszük a jegyedet vissza hozzá. Ígérem.
Biccentve egyezem bele, pedig a holnap nem kecsegtet nagy reménnyel.


Vincent

[...Ma már megint
egyre gondolnak ajkaink,
messziről érzem közelét,
véremben hordom gyönyörét,
a percet, melyben megszakad
s egyetlen álló pillanat
lesz a jövő...]

Orvosok jönnek. Elvégeznek egy sor vizsgálatot. Ellenőrzik az állapotom. Sértegetnek, megaláznak. Talán még le is köpnének, ha tehetnék. Mert drogos vagyok. Egy ember alatti ember. Egy piszokfolt az egyébként ragyogó társadalom szeplőtlen arcán. Nekik egy senki, egy fehér papírra vetett adatok és számok halmaza vagyok. Egy darab romlott hús, amit nem dobhatnak ki a hűtőből. Feloldozás, mikor végre magamra hagynak. Próbáltam kizárni őket a tudatomból, de kénytelen-kelletlen beszéltek hozzám. Vérképekről és drogtesztekről. Valamint arról, mekkora szerencsém van, és hogy úgy tűnik szépen kiürült a drog a szervezetemből. Az utolsó dolog ami elhangzott: három nap. Ennyi ideig tartanak bent, utána szabadon távozhatok, feltéve, ha nem veszek igénybe segítséget tőlük, a leszokáshoz. Nincs szükségem mások segítségére.
- Egek. Már megint mibe keveredtél? - ismerős hang üti meg a fülem, miközben az ablakon bámulok kifelé.
A nő belép a szobába. Lágyan, kedvesen mosolyog, amit én annak ellenére is képtelen vagyok viszonozni, hogy felismertem őt. Kezében tálca, rajta étel.
- A kis vörös korábbról. - biccentek felé. - Legutóbb a sebészeten találkoztunk.
- Carol. - segít ki, miközben az apró éjjeliszekrényre helyezi a tálcát. - És fél éve kértem az áthelyezésemet. Amikor megláttam a nevedet, először el sem akartam hinni. - csóválja meg a fejét, ahogy helyet foglal. - A saját szememmel akartam látni. Jaj, ugye nem baj, hogy letegeztelek? - kapja szája elé apró kezét, melyen megcsillan a karikagyűrű.
- Nem. - rázom meg a fejem.
- Segítsek enni? - kérdi mosolyogva.
- Nem vagyok éhes.
- Vincent... nézd. - sóhajt fel elkomorodva. - Nem tudom, mi kényszerített rá ilyesmire, és nincs is közöm hozzá, de akármi volt is, nem szabad, hogy tönkremenj miatta. Az életed lehet akármennyire igazságtalan és kemény, nem szabad másoknak látnia, mennyire összetörtél.
- Szóval álljak fel, poroljam le magam és fütyörészve menjek tovább? - kérdezem cinikusan.
Homlokomra teszi a kezét, ahogy a lázamat ellenőrzi. Arcának megnyugvásából arra gondolok, hogy nincs lázam.
- Tudod. Az élet igazságtalan és nem lehet mindenkivel korrekt. Pofon vághat, fellökhet, a porba tiporhat, és megalázhat. De nem fog ott guggolni melletted és megfogni a kezedet. Cseppet sem érdekli, hogy jól vagy-e. Az élet megy tovább. Vagy veled, vagy nélküled.
- Ez aztán a motivációs beszéd. - bólintok.
- Túl fiatal vagy ahhoz, hogy így vess véget a problémáidnak. - mosolyodik el, ahogy arcomra simít.
- Mintha te olyan öreg lennél. - forgatom meg a szemeimet. - Nem lehetsz sokkal több nálam. Talán ha huszonhat vagy, már sokat mondok. Ne okoskodj.
- Harminckettő. - kuncog fel. - De azért köszönöm a bókot.
- Komolyan beszéltem. És túlzás lenne bóknak venni. Jól nézel ki.
- Látom, egy kicsit jobb lett a kedved. - veszi ölébe a tálcát. - Gyere, megetetlek.
Hagyom neki, hogy belém tukmálja az ételt. Hogy megitasson, és hogy a szalvétával végül letörölje arcomról a maszatot. Jólesik a jelenléte.
- Legutóbb nem volt gyűrű az ujjadon. - szólalok meg, mikor a tálca ismét az éjjeliszekrényen koppan.
- Nem. - ingatja meg fejét ő is, ahogy a gyűrűre mered. Vörösen hullámzó tincsein rubinként csillan meg a neoncsövek természetellenes fénye. - Januárban lesz egy éve, hogy férjhez mentem.
- Gratulálok. - biccentem. - És hogy ízlik a házas élet?
- Bevallom, de csak neked, hogy egy kicsit félek. - hajtja le a fejét és szemeinek csillogásából tudom, hogy nem hazudik.
- Mitől?
- Nemrég derült ki, hogy várandós vagyok. És félek, nem leszek jó anya. - rázza meg fejét. - Senkinek nem beszéltem még erről. Még a saját anyámnak sem. Csak kinevetne.
- Carol. - szólítom őt a nevén, és a nő a szemembe néz. - Remek anya leszel.
- Ezt honnan tudod? - kérdezi elkerekedett szemekkel.
- Mert többet törődtél velem az elmúlt fél órában, mint a saját anyám, egész eddigi életem során. - mosolyodom el.



Az elkövetkező napokban Carol az egyedüli, akire számíthatok. Míg mindenki más undorral néz rám, és csak annyit tartózkodik velem egy légtérben, amennyit muszáj; addig ő képes a saját szüneteiben is bejönni és beszélgetni velem. A puszta jelenléte elfeledteti a mocskos vágyat az alkohol, vagy az ópium iránt. Gyermeki rajongással várom, hogy az ő alakja bukkanjon fel az ajtóban. Anyáskodó, de kora okán, inkább a nővérem lehetne. Megszerettem, és ez nagy szó, hiszen nehezen engedek közel magamhoz bárkit is. Carol mégis képes elérni, hogy mögöttes szándék nélkül kedveljem. És ez egy rendkívül értékes képessége. Olyan lelkiismeretesen foglalkozik velem, mintha tényleg a rokona lennék. Pedig igazából semmi közünk egymáshoz. Mégis eléri azt, hogy életemben először nyíltan beszéljek magamról. És nekem megered a nyelvem. Elmondok mindent, ömlik belőlem az éveken át elfojtott sérelem és feszültség. És Carol csak hallgat csendesen, és figyel, mint akit tényleg érdekel ez az egész. Remélem, kívánom, hogy tényleg érdekelje.
- És nem is tudod, hová mehetett? - kérdezi, mikor a mondandóm végére érek.
- Egy tippem lenne, de nincs erőm megkeresni, vagy megkerestetni. - rázom meg a fejem. - Nem is lenne értelme.
- Mi a tipped? - erősködik tovább.
- Mivel hozzám jöttek a levelei, főleg az egyetemről, tudok arról a tanulmányi útról, amire beválasztották. Az meg Egyiptomba szólt. De csak egy értesítő volt, semmi más. Még csak azt sem tudom, hogy valóban elfogadta-e az utat és valóban odautazott-e.
- Egyiptom nagyon messze van. - ingatja meg a fejét.
- Minél messzebb van tőlem, annál jobb neki. - mondom halkan. - Nem kereshetem, mert azzal csak feltépném a régi sebeket.
- A sajátjaid be sem gyógyultak. Ezért álltál neki drogozni?
- Eleinte elhitettem magammal, hogy ezért. De igazából csak adódott egy ilyen lehetőség és én éltem vele. Semmi köze nem volt Sethhez, ő csupán egy kifogás volt, amiért drogozhattam.
- Változtatnod kéne az életszemléleteden. Ha kiengednek és újra túllövöd magad, már nem biztos, hogy meg tudják menteni az életed. Könnyebb lenne, ha elengednéd.
- El akarom engedni. - mosolyodom el keserűen. - De tudod ez az érzés olyan, mint a gyász. Csak nyomorultabb, mert tudom, hogy él. Valahol. Nélkülem. És amíg ez így van, képtelen vagyok őt elengedni.
- Azt mondtad, a szüleivel jó volt a viszonyod. Miért nem kérdezed meg őket?
- És ugyan mit mondhatnék nekik? Már eleve az lenne gyanús, ha tőlük kérdezem, merre van. Kölyökkorunk óta a legjobb barátok voltunk. Ha nem árulom el magam a szüleinek, így is rájönnének, hogy valami nem stimmel, és kétszer is meggondolnák, hogy elmondják-e nekem. Ha Seth valamiről nem akarja, hogy tudjak, ott már nagy baj van.
- Igazad van. - húzza el a száját. - Bárcsak segíthetnék neked. - sóhajt fel szomorúan.
- Hidd el, már így is rengeteget segítettél.



- Felkészültél? - kérdezi Carol, ahogy a függönnyel szöszmötöl. - Holnap végre hazamehetsz.
- Nem akarok hazamenni. - húzom el a számat. - Egy romhalmaz az egész lakás. Pont, mint én.
- Ha gondolod, segítek neked kitakarítani. - nevet fel halkan és helyet foglal az ágy melletti széken.
- Ennyire borzalmas a férjed? - szaladnak ráncba szemöldökeim. - Még egy alkoholista drogos lakását is szívesebben takarítod, mint hogy vele legyél?
- Tudod, hogy nem így gondoltam. - komolyodik ki.
- Tudom.
- De azért azt is tudod, hol találsz, ha segítség kell?
- Tudom. - ismétlem újra.
- Felírom a telefonszámom. - kap elő egy tollat. - Ha bármi baj van, nyugodtan hívj. Ha nem is veszem fel, később biztosan visszahívlak.
- Miért vagy ennyire kedves? - kérdezem megütközve.
- Mert...
Halk kopogtatás hallatszik az ajtón. A kórházi személyzet nem kopogtat. Sem az orvosok.
- Látogató? - néz rám bizonytalanul, majd felkel a székből és az ajtóhoz lép.
Az ajtó nyílik, majd csukódik mögötte. Halk beszélgetés foszlányai szűrődnek be, majd Carol bedugja a fejét.
- Vincent, tudod, hol keress, ha baj van. - ezzel alakja eltűnik.
Rosszat sejtve meredek az ajtóra, melyen belép egy idegen ismerős. Lustán végigmérem. Napbarnított bőr. Lágy borosta. Valamivel hosszabb haj. De félelmetesen ismerős arc. Nem akarok tudomást venni az egészről.
- Na tessék. - motyogom. - Most már kísérteteket is látok. - sóhajtok fel fásultan.
Nem szól. De elindul. Leül arra a székre, ahol korábban Carol ült. Némán, rezzenéstelen arccal mér végig. Szemei nem tükröznek semmilyen érzelmet. Képtelen vagyok állni a tekintetét. Talán, ha becsukom a szemem és elszámolok tízig, eltűnik. Ez talán csak egy lázálom. Szorosan lehunyom a szemem és valóban elkezdek számolni.
Egy... kettő... három...
- Vince. - szólal meg halkan, de én nem akarok válaszolni.
...négy... öt... hat...
- Nézz rám. - nem kér, utasít.
...hét... nyolc... kilenc...
- Vince. - újra a nevemen szólít.
… tíz...
- Te nem vagy itt. - suttogom halkan. - Nem engedem. Megtiltom.
- Nézz rám. - ismétli újra, valamivel hangosabban és határozottabban.
Hangjától borzongás fut végig a testemen és megremegek, ahogy szemeimet kinyitva a sötét íriszek feneketlen mélységébe zuhanok. Elkapom a tekintetem.
- Nem akarom. - szorítom ökölbe kezeim.
- Mit művelsz? - kérdezi megenyhülve.
Nem válaszolok. Tüntetőleg fordítom el a fejem.
- Mióta csinálod ezt? - érkezik egy újabb kérdés.
- Ki vagy te és miért jöttél ide? - kérdezem halkan.
- Tudod, hogy ki vagyok.
- Ha az lennél, akinek mondod magad, nem lennél itt.
- Vince. - érinti meg alkarom.
- Ne érj hozzám! - rántom el kezem. - Ne szólj hozzám. Ne nézz rám. Ne gyere vissza. - szemeim könnybe lábadnak. - Ne gyötörj tovább.


Seth

[ A boldogság relatív. (…)
És csak utólag ismerhető fel.
Sose tudjuk, hogy boldogok vagyunk,
csak azt, hogy boldogok voltunk. ]

Tompa fásultsággal ráncolom a homlokom, míg az értetlenség zavara súlyos tömbként telepszik bordáim boltozatára. Elköltözött volna? Képtelenség. Mégis hová mehetne? Kihez? Miért? Újra megragadom a kilincset, kulcsomat a zárba nyomom, hogy aztán néhány végtelennek tűnő másodperc leforgása alatt ráébredjek ismét, a zár kicserélődött. Erre bezzeg volt esze. Ingerülten rúgok bele a fal mellé állított táskámba, hogy aztán egy fáradt sóhajjal felkapjam azt újra. Ha bejutni sem tudok, felesleges itt lennem. A lépcsőházban csak nem éjszakázhatok.
- Mr. Lesnar, hát visszajött?
Öreg, ráncos mosollyal siet felém a háziúr. Mozdulatai már darabosak, elhagyta egykori ruganyos könnyedségét. Egy év rengeteg idő.
- Mr. Houer – biccentem üdvözlésképp. - Az itt lakóról tud valamit? - bökök ujjammal a zárt ajtóra.
- Tudni? Tudok hát. Szívemen viselem a lakók sorsát, még szép, hogy mindenkiről tudok mindent. Ez a fiú is itt, szörnyű, ami vele történt. Én mondom borzalmas. Zűrös hónapok vannak mögötte, először az a másik lógott a nyakán, aztán kimaradozott, utána meg már ki sem mozdult. Bizony mondom én, hogy alig lehetett őt látni, amikor meg felbukkant förtelmes, ahogy festett. Nem tudom én mi van azzal, de most már legalább jó kezekben van.
Értetlenségembe ezúttal már halvány aggodalom is vegyül.
- Hol van most?
- Hát a kórházban természetesen, fiacskám – bólogat magának, mintha ez magától értetődő információ lenne még a hozzám hasonlóaknak is. - A zárat én cseréltettem le, miután néhány napja betörést kíséreltek meg. Az az egy szerencsétek, hogy én éber vagyok, és figyelek. Nem tudom mit képzelnek magukról manapság azok a ficsúrok, hogy csak úgy megpróbálják feltörni mások otthonában a zárakat.
- Kaphatnék egy másolatot a kulcsból? - érdeklődöm szemöldökömet kérdőn megemelve.
Erre aztán akármit mondhat. Nyugodt szívvel vissza is utasíthatja a kérdésem, mert egy éve nem jártam erre én sem, nincs sok jogom ahhoz, hogy kulcsokat kérjek. Arca kivirul, egészen fellelkesedik és teljes koncentrációját a zsebeinek áttúrására fordítja, majd megvilágosodva int, hogy várjak, míg ő elsietve saját kis vackába szalad a kulcsomért.
A ház belseje felforgatva, rumli mindenütt, ahogy romhalmaz a zongorám is. Elsápadok, számat elhúzva simítok végig a horpadásain, billentyűi a földre szóródtak, bús darabjai szanaszét hevernek. A szobám elhagyatott, változatlan, érintetlenül hever benne minden, porlepte szobrok merednek rám élettelen szemeikkel. Szélesre tárom az ablakokat, és fulladozni kezdek a tüdőmet elborító jéghideg levegőtől.
Irritál és elborzaszt a káosz, de nincs most időm még ezzel is foglalkozni. Az út leszívott, teljesen kimerített lelkileg és fizikailag is egyaránt, de a kórházban a látogatási idő még tart. Éppen itt az ideje, hogy szembenézzünk mind a ketten a múlttal.



Ismerős környezet és mégis más. Hosszú perceken át keringtem, míg végül sikerült egy gép mögött ülő hölgytől megérdeklődni, hogy merre találom Őt. Megbámulnak a betegek, és kombinálnak. Minden szórakozásuk abban rejlik, hogy az ajtón belépők életét firtassák, az okot, vajon miért jöttek. Mi végből vannak itt. Vannak, kiknek akaratlanul is mosoly rándul szájuk szegletébe, mikor tekintetünk összefut. Az ilyen embereket kedvelem, jó lelkűek és segítőkészek.
- Kit keres?
Rövid, barna hajú nő siet hozzám, mosolya udvarias, ám távol áll mindennemű kedvességtől.
- Vincent Goldwin – viszonzom üres mosolyát.
- Hozzátartozója?
- Lakótársa vagyok.
Nem kell tudnia az ordító hazugságomról. Nem kell tudnia semmiről.
Biccentve lép a pult mögé, aztán egy füzetet fellapozva eldünnyög egy bizonytalan kórteremszámot. Azt már nem érdeklődöm meg, melyik ágy az övé, szükségtelen, felismerném.
Hezitálva sétálok végig a folyosón, aztán jobbra fordulva még egy folyosóra bukkanok, nagy ez az osztály. Halkan kocogtatom meg ujjaimat az ajtón. Egy vörös hajú, ismerős mosolyú nő nyit ajtót, tekintetében kristálytisztán visszatükröződik meglepettsége.
- Bemehetek hozzá?
- Te lennél Seth Lesnar? - kérdi kikerülve kérdésemet a sajátjával.
- Ismerjük egymást – jegyzem meg.
- Ismerjük – ért velem egyet, aztán türelemre int ő is, majd behajol az ajtón, és kedves szavakat intéz betegéhez.
Mosollyal fordul felém és biccentve ad utat, hogy belépjek végre én is. Egyszer már eljátszottuk ugyanezt. Déjà vu érzés kerít hatalmába, ahogy az ajtón belépve törékeny, takaróba burkolózó alakjára esik a pillantásom. Arcából kifut minden szín, szemeiből a csillogás kialudt már ki tudja mióta. Egyáltalán hogy került ide? Ilyen állapotba?
- Na tessék – ha alakja meg is tört, a hangja ugyanolyan maradt. Tiszta, bágyadt, elesett. - Most már kísérteteket is látok.
Szótlanul figyelem őt, hangjában a gúny már régóta nem foglalkoztat. Hihetetlen alak, aki mindent elkövet azért, hogy pokollá tegye a saját életét, és még csak nem is görcsöl rá a tudatosságra. Arca beesett, szemei alatt az árkok elmélyültek, elveszítette önmagát már nagyon régen. Éles ricsajt ver a terem csendjében, ahogy a széket elhúzva leülök rá. Jobb rálátásom nyílik vékony kezeire, alkarján szúrások helye ég, kézfeje kifakult, ahogy körmei is betöredeztek. Lehunyja a szemeit, szorosan összezárja őket, akárcsak egy kisgyerek, aki a lehető legnaivabb módon próbálja magát elkülöníteni a szörnyetegeitől.
- Vince – szólítom meg csendesen.
Nem figyel és nem néz rám. Nem foglalkozik vele, mintha jelen sem lennék.
- Nézz rám – szólok rá erélyesebben.
Dacos hallgatásba menekül a valóság elől.
- Vince.
- Te nem vagy itt – susogja. - Nem engedem. Megtiltom.
- Nézz rám – szólítom fel.
Megremeg, majd a szemeimbe néz, halványkék tekintetében rebbenő félelem, bűntudat és makacsság elegye, aztán a tátongó üresség. Elfordul tőlem.
- Nem akarom.
- Mit művelsz? - kérdem szelíden, ökölbe szorított ujjait figyelve, melyekből sorra fut ki a szín.
Nem felel, helyette mély hallgatásba menekül. Mintha nekem sokkal könnyebb lenne minden.
- Mióta csinálod ezt? - kérdem a véna falát átütött tűk nyomait figyelve.
- Ki vagy te és miért jöttél be?
Tudod, hogy ki vagyok – felelem színtelenül.
- Ha az lennél, akinek mondod magad, nem lennél itt.
- Vince – érintem meg a karját.
- Ne érj hozzám! - csattan fel kezét kirántva érintésem alól. - Ne szólj hozzám. Ne nézz rám. Ne gyere vissza – lábadnak könnybe a szemei. - Ne gyötörj tovább.
- Vincent – szólok rá újra.
- Menj el innen! Hagyj engem békén – nyögi felzokogva.
Megrendülve figyelem könnypatakos arcát, öntudatlanul mozdul a kezem, hogy aztán félúton megfagyva visszahulljon az ölembe. Talán hibát követtem el azzal, hogy eljöttem hozzá. Talán nem gondoltam át. Hajamba túrva figyelem őt, és életemben legelőször nem tudom, mihez is kezdhetnék. Mégis hogy érhetnék el valakihez, aki egyfolytában csak attól fél, hogy valaki végül eljut hozzá?
- Mr. Lesnar, megkérhetném, hogy távozzon?
Ugyanaz a nővér, vörös haj, kedves tekintet. Távozom, mert felszólítottak rá, és mert nincs semmi, amit tenni tudnék érte.
- Mikor engedik ki?
- Holnap már távozhat – feleli készségesen a nővérke.
Biccentek.
- Hányra lesz kész a záró? - kérdem megtorpanva az ajtóban.
- Tíz óra tájékán, tizenkettő előtt mindenképp meglesz.
- Érted jövök.
Vincent nem szól, nem tiltakozik, bágyadt csöndességgel mered az ablakon túli világra.



Ingemet könyékig feltűrve merülök el a csirkében, undorít a nyers, hideg hús, ahogyan a belőle csöpögő olvadt víz is, ami vérrel keveredve tapad a bőrömre. A bűz, ami a pólusaimba issza magát, maradandó emléket okoz, és mégsem issza be magát annyira a lelkembe, hogy másnap ne nyúljak ismét a késhez és a nyers húshoz. Vannak pillanatok, lépések és tettek, melyek csak a pillanatnyi rosszt vonják maguk után, s aztán könnyen feledhetőek. Kanállal keverek bele a töltelékbe, émelyít a szag, ami a konyhát belengi, felsóhajtok, de nem szakítom magam el az asztaltól, teszem a dolgom ugyanúgy. Tegnap a kórházban tett látogatásom után nem volt energiám nekiállni semminek. Vincent egész úton csendes volt, nem szólt hozzám, s nem nézett rám. Megelevenedett kísértet lehetek az életében. Ígéretet tettem, néma fogadalmat magamnak, hogy rendbe hozom az életét, hogy rendben hozom őt magát. Telefonom rezgésén elgondolkodom, gyűlölet és undor kúszik fel a torkomba, mikor a kijelzőn Anna nevét vélem felismerni. Egek, ki tudja mikor beszéltem vele utoljára. Azt hittem, hiányozni fog majd. Éveken át a barátom volt, számíthattam rá, ahogyan ő is rám. Már-már olyan volt, mintha a húgom lett volna.
Hol is hibáztunk akkor?
Először is talán ott, hogy megengedtem neki mindent, hagytam, hogy irányítsa az életem és nélkülem szervezze a szabadidőm. Igen, ez nagy hiba volt. De hiba volt az is, hogy engedtem, hagytam, s szemet hunytam a közeledésére, pedig csípőből vissza is utasíthattam volna. Miért? Egyszerű, nem vonzz. Még akkor sem, ha kezdetben bemeséltem magamnak. De most már mindegy ez úgyis. Nem számít semmi, most már nem. Kézfejemmel törlöm meg az arcom, aztán a tepsit közelebb húzom magamhoz, félig lelóg az asztalról, de én megtartom. Rendezgetem, ok nélkül piszkálom a csirkét, mintha bármire is választ adhatna a nyers hús, bőrének sápadt rózsaszínje, s a belőle kicsorduló sárga töltelék. Beállítom a megfelelő hőfokot, kinyitom a sütőt, majd a csirkét összetűzöm, fóliával fedem le és beemelem a forróságba. Hagyom, hogy sűljön. Újabb kóstolót veszek a salátaöntetből, arcomon egy ideg megrándul, s elfog a rosszullét. Kezemet a számra szorítva fojtom el az öklendezésem. Elfelejtettem kezet mosni, a csirkéről lefolyt fagyos lé még mindig a kezemen van, undorít az íze, amit még a saláta enyhén savanykás íze sem volt képes elnyomni. Körülöttem lassan és észrevétlenül pereg az idő, nincs még fél hat sem, de ez sokkal inkább előny. Idő, míg a vacsora elkészül, ahogyan idő az is, míg ráveszem magam, hogy a szobájába belépjek és kirángassam Őt onnan.
Gyűlöltem, mikor magára hagytam.
Hibáztattam és őt okoltam mindenért, pedig én is vastagon benne voltam mindenben. Ahelyett, hogy mélyen magamba néztem volna, őt okoltam, mert valakit, aki már eleve a szakadék peremén ingadozik, mindig könnyebb okolni a gyengesége miatt. Ezt tettem én is, okoltam, de soha, egyetlen egyszer sem mondtam neki nyíltan. Helyette megerősítettem benne a gyengeségét, nem egyszer neveztem függőnek, felelőtlennek, gyerekesnek.
Ez hát az én híresen nagy barátságom. Az én tökéletes jó modorom, kedvességem, s tapintatosságom.
Ennyit ér a tökély.
Megvetettem, mikor felszálltam a gépre.
Vonzott és bűnre csábított, hát eltaszítottam őt magamtól. Elvágtam az utolsó reményét is, meg sem próbáltam megérteni a tettei mögött megbúvó indokokat. Meg sem próbáltam felülemelkedni sértettségemen, gőgömön és a haragon, ami lávaként perzselte fel a bensőmet.
Ez hát az én híresen nagy önuralmam.
Megértettem, mikor megismerkedtem Ninoval.
Kedves volt, szelíd, udvarias, olyan, mely Vincent talán sohasem lesz. Vonzott az elveszettsége, irányításra vágyott, s egy társra, akit bennem talált meg. Még talán kedveltem is, pedig nem tudtam meghúzni a határvonalat, amivel gátat szabhattam volna a gondolataimnak. Ő és Vince egy és ugyanazok voltak. De míg az egyik bátran felvállalta gyengeségét, addig a másik magába fojtotta azt, szerepet játszott nem törődve azzal, hogy az évek alatt kiépített élete lassan szilánkjaira pereg körülötte. És én nem tettem ellene semmit.
Ez hát az én híresen nagy önfeláldozásom.
Sikerült elfogadnom őt és megértettem, hogy mindennek oka volt. Utólag belegondolva már belátom, mennyit küzdhetett mellettem. Pokoli évek, elhitettem magammal együtt mindenki mással is, hogy jó vagyok vele. Elhitettem a kedvességem, pedig mellettem Vincent csak szenvedni volt képes. Szenvedett az árnyékomtól, a nyomástól, amit a szüleitől kapott örökségül, a megkülönböztetésektől, amit a társadalom szemében láthatott.
Segítségül pedig megkapta tőlem a magányt.
A csaphoz lépve kezet mosok újra, feltűröm még jobban az ingujjaimat, de az ajtaja előtt megtorpanok. Többször is voltam már odabent, emlékszem mindegy egyes bútorra, szobájának fakó fehérségére és a szőnyegtelen padlójára. Gyűlölte, porfogónak tartotta még annak ellenére is, hogy otthonosabbá tette a szobáját. Szőnyeggel minden másabb, szebb és jobb az összhatás. Pedig ebben is Vincentnek volt igaza. Mert csak egy porfogó, még egy ok arra, hogy hetente többször takarítson az ember. Levegőt veszek, tüdőm fájdalmasan összeszorul, görcsbe rándul a rekeszizmom, de nem köhögök fel.
Tudom, hogy tudja, itt állok az ajtó előtt, egy köpésre tőle, és mégis, mintha világok választanának bennünket el. Nevetséges, mennyi minden meg tud változni. Mennyi idő is telt el? Egy év? Semmiség, alig fogtam fel belőle bármit is, majd mire felocsúdhattam volna már vége is volt. Szerettem ott lenni. Távol a családtól, távol a barátoktól, távol mindentől, ami visszaránthatott volna engem. Hiányzott a kikapcsolódás, az, hogy végre egyszer a saját életemet éljem úgy, ahogy nekem tetszik. Megtehettem volna már hamarabb, de nem ment, mert annyira lefoglalt az a tökéletes színjáték, amit az életemnek neveztem, hogy elvette minden időm és energiám. Halkan nyitok be hozzá, minden függöny be van húzva, az egyik félig leszakadt, s a hold halvány fénybe vonja az ágyban kucorgó testet. Megváltozott, mióta nem láttam. Azt hiszem mindketten megváltoztunk.
- Látom a rend még most sem vonzz – húzom végig egyik ujjam az íróasztalán, látom még a félhomályban is, hogy a bőrömre rétegnyi kosz ragad. Amióta hazaértünk, ki sem mozdul.
Érdeklődve pillantok az ágy felé, lágy rezzenéssel húzódik összébb a test, de nem szól semmit. Aggasztó, hogy ennyire elhagyta magát.
- Főztem kaját, bár gyanítom ez téged hidegen hagy – vonok vállat érdektelenül, pedig a szívem majd' átszakítja a mellkasom, halom az ütemes dobbanásait, s a vérem heves zubogását a fülemben.
A könyvespolcához lépek, emlékszem, még én rendeztem neki be. Próbáltam olyan köteteket összeválogatni neki, amit talán még érdekelhetnék is. Soha, egyetlen egyszer sem nyúlt egyikhez sem. Érintetlenek és a por mindegyiket vastagon belepi.
- Nahát, még a könyvek sem keltették fel az érdeklődésed, ez azért kicsit rosszul esik – dünnyögöm leporolgatva az egyiket, amit leemeltem a polcról. Fellapozom és az arcomhoz emelem, mélyen magamba szívom a könyv régi, poros illatát.
Sóhajtva markolom meg a függönyt, félig már így is le volt szakadva, így mindössze csak egy rántás, hogy a szobát elöntse a kintről beszökő Hold fénye. Még mindig barátságtalanul komor hatást kelt a szoba, szélesre tárom az ablakot, míg mögöttem fájdalmasan reccsen az ágy.
- Ne haragudj, gondoltam megóvlak attól, hogy bepácolódj a saját izzadtságod szagába.
- Mit keresel itt?
Aggodalmamat elfojtva támaszkodom meg az ablakpárkányon, tenyerem alatt apró földgöbök morzsolódnak, eltűntek a növények, helyüket már csak a rögök jelzik, de azok is szikkadtak. Kidobta volna őket? Nem az a szentimentális fajta, így meglehet. Nem is lepődöm meg rajta, hiszen mindig is irritálta őt a friss levegő. Csendesen mosolyogva morzsolom el az egyik darabka rögöt.
- Itt lakom...
- Már nem – nyüszögi, ismerem Vincentet, de a hangja most elborzaszt. Vékony, elesett, rettegő, mintha nem is ő szólalt volna meg.
- Kidobsz? - karjaimat a mellkasomon fonom össze, észre sem vettem a kezeim remegését, a harag, a sértettség, mintha megfojtana, s túlcsordulna rajtam minden.
Kíváncsian fordulok felé, még mindig csak egy sötét árny az ágy gyűrődéseiben.
- Önként mentél el! - csattan fel, zilált, elveszett, szemei éjsötét űrként tátongnak, fakó ajkai megremegnek, s én felhorkantva közelítem meg az ágyat. Ujjaim vasmarokkal szorulnak a felkarjára, kapálózik és küzd, érzem mozdulataiban a pánikot, izmai görcsösen megfeszülnek, karcsú testét zihálva feszíti nekem. Lefogyott, legyengült, már csak árnyéka önmagának és mégis küzd. Szabadulni akar, holott alig érintem.
- Menj a picsába! Engedj el!
- Nem! - hajolok fölé, vékony csuklóit összefogom és a párnára szorítom, míg ő rettegve, remegve menekülne. Szíve szakadatlan dübörgése rám is nyugtalanságot erőltet, megfeszülő vonásokkal lazítom el csuklóin a fogást, de nem húzódok tőle távolabb. - Azt akarom, hogy felfogd végre, mekkora idióta vagy. Tudod, mit látok, ha rád nézek? Egy gyenge, esendő fiút, aki még saját maga előtt sem képes elfogadni azt, hogy nagyon is szüksége van valakire. Évekig melletted voltam, de anélkül, hogy bármit is tudtam volna rólad. Sebezhető vagy, és tudod miért? - érintem meg szelíden az arcát.
- Hagyd abba! - esdekelve rántja meg újra a kezeit, míg bennem az indulat lassan csitulni látszik, s helyét balzsamos fáradtság veszi át.
Nem láttam még őt így. Ennyire sebezhetőnek, ennyire esendőnek, sápadtsága sötét árnyakat mar csontos arcára. Túl törékeny, gyanítom fel se fogja a szavaim, vagy ha mégis, nem hisz nekem.
- Ugyan mit? - húzódom tőle el, ökölbe szorított kezeit az ölébe vonja, gyűlölöm őt, ahogyan gyűlölöm saját magamat is. Gyűlölöm a könnyeket is, amik fájdalomtól sötét szemeiben égnek és lecsorognak az arcán, s az álláról a mélybe vetik magukat. - Menj és zuhanyozz le. Hozok neked tiszta ruhát.
Hajamat hátrasimítva tápászkodom mellőle fel, a bűntudat, ami eddig gondosan elkerült, most vasmarokba fogja össze a szívem. Nem érdemelte ezt meg tőlem, hiába véltem jogosnak, hogy megleckéztessem, akkor sem harcolta ki, hogy ilyen módon, gyerekesen, undorítóan és mocskosan álljak rajta bosszút.
- Miért nem gyűlölsz? - nyögi hátát a falnak vetve, csontos vállai előre görnyednek, gyengén szorongatja markai közt a takaróhuzatot. Elborzadok, szemeimet lehunyva lépek túl az önvádaskodáson, de tudom, hogy a kérdésére választ vár.
- Ne sorolj engem egy lapra a szüleiddel – ingemen a gallért igazgatom, ösztönösen simítom le a gyűrődéseket, amik rövid küzdelmünk folyamán keletkeztek, aztán a szekrényét kitárom és tiszta ruhák után kutatok benne. Kész káosz a házban minden.
A ruhái egybegyűrve és szanaszét, mintha bomba robbant volna az egész szobában. Alig maradt valami a szekrényében, helyette van minden a földön, a széken, az asztalán és az ágyán is. Nem mond semmit, nem fakad fel és nem áll ki saját magáért, ami aggasztó, de a legrosszabb az, hogy pillanatok alatt uralkodik fölötte újra az a mély apátia, ami már ki tudja mióta vonja őt szeretettel a keblére. Egyszerű pólót, alsót és egy melegítőt szedek neki ki, gyűrött, de máskülönben egészen használható még. A többi az sürgős mosást igényel, de azt majd a vacsora után iktatom be, a szobájában is ráérek rendet rakni később, de előtte vele kezdek valamit. Ez így nem mehet tovább.
Eleinte csak a puha léptek, aztán a halk csoszogás és a kezeimből már újra ugyanaz a Vincent ragadja ki a ruhákat, mint akit ismertem én valaha. Dacos gőg, de a rideg szépsége már sehol sincs. Szokatlanul nyugtalan, ahogy a fürdő ajtajában toporog, mintha nem tudná mihez is kezdjen. Felajánlhatnám, hogy segítek, de azzal csak újabb sebet ejtenék a már amúgy is vérző önérzetébe. Miért kínozzam, ha egyszer azért jöttem vissza, hogy helyrehozzak mindent?
Bólintva hagyom őt magára, de a volt szobámba még mindig nem visz rá a lélek, hogy belépjek újra. Nem akarom tüzetesen áttanulmányozni, nem akarom látni benne az apróbb változást, ahogyan azt sem, hogy minden úgy maradjon, mint volt. Gyáva vagyok, mert menekülök a tulajdon emlékeim elől, de egyelőre elég Vincent. Vele is épp olyan rossz szembenézni. Akkor hagytam magára, mikor a leginkább belekerült a hullámvölgybe, de én ahelyett, hogy mellé álltam volna és támogatom, egyszerűen választottam az egyszerűbb utat és a kapcsolatunkat megszakítva elhagytam. A barátságunkat félredobva álltam odébb, mintha nekem nem is jelentett volna semmit az égadta világon.
A sülthöz visszatérve a kedvem erőteljes hanyatlásnak indul, minden sivár és szürke a házban, nyoma sincs már annak az otthonos légkörnek, amit magam mögött hagytam. A konyha ugyan rendben van, órákig súroltam a pultot, míg sikerült eltüntetnem róla a kétes eredetű foltokat. A hűtő kipakolása nem volt nehéz, hiszen alig volt benne étel, de valami rothadni kezdett benne, így ráfért már arra is egy alapos takarítás. Kisikáltam, fertőtlenítettem és szellőztettem is. Feltölteni majd csak holnap fogom, feltéve, ha Vincent nem cserélteti ki a zárat sebtében újra, míg én távol vagyok.
- Minek jöttél vissza?
- Látni akartalak.
- Minek?
- Tudni akartam, hogy, hogy vagy.
- Amint látod pazarul – nevet fel röviden. - Van még valami más is, vagy csak ennyit akartál?
- Nézd, sajnálom, hogy...
- Igen.. - vág a szavamba türelmetlenül -... képzelem mennyire. Hagyjuk ezt, jó?
- Meddig játszod még a nagyra nőtt gyereket? - sóhajtok fel megtörölve mindkét kezemet a mosogató szélén hagyott törlőrongyba.
- Jogom van hozzá – horkant fel. - Ehhez jogom volt mindig.
- Ment is neked, már-már tökélyre fejlesztetted az évek alatt.
- Ha azért jöttél, hogy mindezt megoszd velem...
- Ugyan, ezeket már tudod te magad is. Nincs szükséged az én felvilágosításomra.
Haragja váratlan vihar, szemeiben villámok fénye gyúl. Tombol a felszín alatt, cserepes ajkai némán
nyílnak el, kifakadása zajtalan, érzelmek nélküli. Csendesen figyelem őt én is, megbámulom a néma
roncsot, pulóvere esetlenül csüng rajta, csontos válla, nyakának és szegycsontjának egy része
élesen kitüremkedik. Lefogyott, sápadttá vált, a karját figyelem, vékony kézfejét, karcsú ujjait.
Remegnek, reszket az idegtől.
- Megígérted.
- Egymásnak tettünk ígéretet. Ezt ne feledd.
- Nem tartottad be...
- Ezt ne mondanád – nyögöm ki megrökönyödve. - Csak...csak ezt az egyet ne mondanád, ne hinnéd. Küzdöttem érted, éveken át, fel tudod ezt fogni?
- Mindent megkaptál! - villannak veszélyes fények a szemeiben.
- Míg téged lassan elveszítettelek – biccentem fásultan.
Esetlenül húzza magát össze, testét újabb remegés szántja fel, ez már beteges. Nem ilyen volt és én sem ezt akartam. Ismertem, valaha álmait és titkait osztotta meg velem, nem tekintett rám ilyen mélyen izzó gyűlölettel. Mégis mikor, hogyan veszítette el az ártatlanságát? Megölte, és eltemette magában azt az egykori kisfiút, aki mert nagyot álmodni, akinek céljai voltak.
- Megyek, kulcsra zárom az ajtót.
- Szerettelek – szól csendesen.
- Tudom.
Az ajkait figyelem, fölfelé hajló lágy ív.
Mosolya ez egy halottas maszknak.
- Vincent...
- Hagyd, már nem számít – legyint elrejtőzve a fürdő ajtaja mögött.
...Már nem számít...Mert mikor számított? Én mikor számítottam? Volt valaha is egyetlen pillanat, mikor önző módon nem saját magának élt? Annyira könnyű volt minden, olyan egyszerű volt azzal áltatnom magam, hogy egyszer majd minden rendbe jön. Nevetséges. A végén még kiderül, nagyobb hazug vagyok még nála is. Mert míg ő a világot csapta be, én önmagamat ejtettem át újra és újra, s még csak rá sem eszméltem. Fel sem fogtam.
Most itt kellene elmondanom, hogy szeretem? Felesleges. Félek, úgysem értené.


Vincent

[Hát igen, szeretlek (...).
Te persze még csak nem is sejtetted,
de ebben én vagyok a hibás.
Különben nem is fontos.
Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én.
Próbálj meg boldog lenni.]

- Vincent. - szól ismét.
- Menj el innen! Hagyj engem békén! - hangom elcsuklik, ahogy érzem torkomon felkúszni a félelem keserűségét.
Elnémult tompasággal emeli fel kezét, miközben arcomat fürkészi. Aztán meggondolja magát és karja lehullik ölébe. Lesütöm szemeimet. Ő a hajába túr. Feszült és ideges légkör vesz körül bennünket. Egyikünk sem szól. Egyikünk sem kér. Nem értjük a másikat, mintha nem is egy nyelven beszélnénk.
Az ajtó halkan nyílik, ahogy Carol belép rajta. Most az ő szemeibe sem merek belenézni. Félek, hogy meglátom bennük a szánalmat.
- Mr. Lesnar, megkérhetném, hogy távozzon? - kérdi halkan, lágy tónusán.
A szólított felkel a székről és az ajtóhoz lép. Ezalatt Carol az ágyamhoz siet. De Seth visszafordul még egy utolsó pillanatra.
- Mikor engedik ki? - kérdezi halkan.
- Holnap már távozhat. - feleli a nő, de bár hazudna. Most az egyetlen egyszer, bár ne mondana neki igazat.
- Hányra lesz kész a záró?
- Tíz óra tájékán, tizenkettő előtt mindenképp meglesz.
- Érted jövök. - ez nekem szólt, majd távozik.
Utolsó két szava mellbe vág. Az ablakon túli sötétséget fürkészem. Attól tartok, ha most ránéznék, újra eszembe jutna az a nap, amikor kisétált szobám ajtaján. Félek, talán sírva könyörögnék neki, hogy maradjon. Pedig ez a legutolsó, amit kérhetek tőle. Még én magam sem tudom, mit akarok.
- Vince... - szólít meg óvatosan Carol.
- Nem akarok hazamenni.
- Ha nem akarsz elmenni vele, még mindig választhatod a rehabilitációs programot.
- Nem akarok itt maradni. - rázom meg a fejem.
Gondterhelten felsóhajt.
- Kitalálunk valamit. Pár napig talán az sem lesz gond, ha nálunk maradsz.
- Nem akarok. - hajtogatom gépiesen.
- Mit kezdjek veled?
- Semmit. - hunyom be szemeimet.



Otthon. Dohos, poros, penészes, sötét és barátságtalan. A takarónak kellemetlen szaga van, mégis amióta csak megérkeztünk, ez nyújt nekem menedéket. A matrac kényelmetlen. Érdekes, fel sem tűnt, míg részeg voltam, vagy el voltam szállva. Olyankor még a fürdőkád is luxus élménnyel kecsegtetett. Reggel van, vagy este, kit érdekel? Nem nyughatok, amíg hallom a kintről beszűrődő neszeket, zajokat. A megmásíthatatlan tényét annak, hogy Ő még mindig itt van. Belép a szobába. Nem akarom, hogy itt legyen. Ki akarom küldeni.
- Látom a rend még most sem vonzz. - jegyzi meg flegmán.
Nem válaszolok. Körbejárja a szobát. Nem követem tekintetemmel. Ha nem mozdulok előbb-utóbb megunja és magamra hagy.
- Főztem kaját, bár gyanítom ez téged hidegen hagy. - hangja teljesen érdektelen. Minek főz, ha ekkora nyűgöt jelent neki? Nem értem. Tovább folytatja felfedező útját. - Nahát, még a könyvek sem keltették fel az érdeklődésed, ez azért kicsit rosszul esik. - dünnyögi orra alatt.
Csak ez esik rosszul neki? Csak kicsit? Kit akar becsapni? Vagy már tényleg ennyire nem érdekli az egész? De akkor miért jött vissza? Röhögni rajtam? Büntetésből, hogy még jobban megnyomorodjak? Meg akar alázni, ahogy én tettem vele? Minden oka meglenne rá. És jogosan tenné. Még csak beleszólásom sem lehetne. Lerántja a függönyt, szélesre tárja az ablakot. Miért van még mindig itt? Miért rendezkedik? Miért rombolja tovább, az amúgy is romos környezetemet? Kelletlenül feltámaszkodok.
- Ne haragudj, gondoltam megóvlak attól, hogy bepácolódj a saját izzadtságod szagába. - néz rám szenvtelenül.
- Mit keresel itt?
Kikönyököl az ablakba és kibámul a sötétségbe.
- Itt lakom... - mondja csendesen.
- Már nem. - határozottnak szánt hangom csupán gyönge nyögéssé törpül a torkomat mardosó idegességtől.
- Kidobsz? - mellkasán fonja össze karjait. Felém fordul, s engem elönt az indokolatlan düh.
- Önként mentél el! - csattanok fel.
Hosszú léptekkel átszeli a szobát, hogy megragadja karomat. Satuként szorítja. Bőröm meggyűrődik tenyere alatt és fájdalmasan felsajdul, mintha csupán vékony papír lenne, amit egy erősebb mozdulattal könnyen szét lehet tépni. Hiába rángatom kezem, nem engedi.
- Menj a picsába! Engedj el! - kiáltok rá.
Ez már a reváns lenne? Most visszakapom ugyanazt, amit én tettem vele?
- Nem! - csuklóimat összefogja és leszorítja őket, ugyanúgy, ahogyan azt én tettem annak idején. Kettőnk között csupán annyi a különbség, hogy engem már nem kell összetörni. - Azt akarom, hogy felfogd végre, mekkora idióta vagy. Tudod, mit látok, ha rád nézek? Egy gyenge, esendő fiút, aki még saját maga előtt sem képes elfogadni azt, hogy nagyon is szüksége van valakire. Évekig melletted voltam, de anélkül, hogy bármit is tudtam volna rólad. Sebezhető vagy, és tudod miért? - szabad kezével arcomra simít.
- Hagyd abba! - rántom meg kezeimet. Nem akarok többet hallani. Tudom ezeket én is nagyon jól.
- Ugyan mit? - elhúzódik tőlem és elengedi kezeimet, melyeket félve magamhoz ölelek. - Menj és zuhanyozz le. Hozok neked tiszta ruhát.
Hajába túrva kel fel az ágyról. Nem értem őt. Bár itt van, mégis olyan, mintha egy egész világ választana el minket. Nem látok bele a fejébe. Még a saját fejembe sem látok bele.
- Miért nem gyűlölsz? - kérdezem kezeim közé gyűrve a paplanhuzatot.
- Ne sorolj engem egy lapra a szüleiddel – szólal meg csendesen, és nem mond többet.
Ruhákat válogat. Az én szekrényemből. Olyan kritikus arccal mered a benne lévő rendetlenségre, minta minimum a Mona Lisát tettem volna tönkre egy graffitivel. Felkelek az ágyról. Egyszerűen bosszant és idegessé tesz, ahogy az én szobámban rendezkedik. Ugyan miért játssza most ő a kiskirályt? Ő csak Seth. A régmúlt egy eleven kísértete, akinek nem is kellene itt lennie. Mellé lépek és kikapom kezeiből saját ruháimat. A fürdőhöz csörtetek, ám ott bizonytalanul megállok. Annyi minden kavarog a fejemben. Annyi sok kérdésemet fel szeretném tenni, de félek, egyikre sem kapnék feleletet. Seth ellép mellettem és a konyha felé veszi az irányt. Pár percet szobrozok a fürdő ajtajában csupán, végül rászánom magam és utána megyek.
- Minek jöttél vissza? - kérdezem.
- Látni akartalak.
- Minek?
- Tudni akartam, hogy, hogy vagy.
- Amint látod pazarul – nevetek fel szárazon. - Van még valami más is, vagy csak ennyit akartál?
- Nézd, sajnálom, hogy...
- Igen.. - vágok szavába - ... képzelem mennyire. Hagyjuk ezt, jó?
- Meddig játszod még a nagyra nőtt gyereket? - sóhajt fel fásultan.
- Jogom van hozzá. Ehhez jogom volt mindig.
- Ment is neked, már-már tökélyre fejlesztetted az évek alatt.
- Ha azért jöttél, hogy mindezt megoszd velem...
- Ugyan - vág szavamba most ő. -, ezeket már tudod te magad is. Nincs szükséged az én felvilágosításomra.
Ökölbe szorítom remegő kezeimet, ahogy összepréselem ajkaimat is.
- Megígérted. - sziszegem.
- Egymásnak tettünk ígéretet. - javít ki. - Ezt ne feledd.
- Nem tartottad be...
- Ezt ne mondanád – nyögi megrökönyödve. - Csak...csak ezt az egyet ne mondanád, ne hinnéd. Küzdöttem érted, éveken át, fel tudod ezt fogni?
- Mindent megkaptál! - csattanok fel.
- Míg téged lassan elveszítettelek – biccent.
Átkarolom magam. Ez is egyfajta védekező mechanizmus. Gyűlölöm magam. Seth helyében én képtelen lennék egy helységben tartózkodni egy ilyen alakkal, mint én. Egy gerinctelen árulóval, aki még így is inkább a mártír szerepét ölti magára.
- Megyek, kulcsra zárom az ajtót. - sóhajt fásultan.
- Szerettelek – szólok utána csendesen.
- Tudom.
Halvány, örömtelen mosoly fut végig arcomon.
- Vincent...
- Hagyd, már nem számít – legyintek, és belépek a fürdő ajtaján.
Még most csak is arra vagyok képes, hogy kiharcoljam belőle a csalódottságot. Megint csak bántom. Meg akarom menteni őt magamtól. Seth mellettem csak tönkremegy. Minek jött vissza egyáltalán? Akárhol is volt, jobb volt neki ott, mint amilyen mellettem valaha is lehetett volna. Nem értem őt. Megváltozott. Nem ismerem. És ez megrémít. Többé már nem látom előre a mozdulatait, a gondolatait, tetteit és kimondatlan szavait. Vadidegenekké váltunk egymás számára. Tükörképem szánakozva és elgyötörten néz végig rajtam. Arcáról süt az undor. Két lábon járó csontváz lettem. Mikor néztem utoljára tükörbe? És ez alatt az idő alatt mikor vesztettem el saját magamat? Vajon mit érez Seth, amikor rám néz? Elkönyvelt már magában egy mihaszna aljadéknak? Bárcsak gyűlölne. Bárcsak ne ezzel a lomha közönnyel nézne a szemeimbe. Bár ne jött volna vissza.
Pedig én akartam, hogy visszajöjjön. Én akartam. Könyörögtem az üres szobáknak, hogy adják őt vissza. És most itt van. És én rettegek tőle. Megmagyarázhatatlanul görcsbe ugrik a gyomrom, ahányszor meglátom a lakás különböző pontjain. Ideges remegés kerít hatalmába, ahányszor csak hozzám szól. És ez vegytiszta félelem. Tőle. Magamtól. A helyzettől, amibe belecsöppentünk, mikor ő úgy döntött, visszajön.
Megnyitom a csapot. A víz még mindig jéghideg. A boiler nem javítja meg önmagát. Ez egy gyors zuhany lesz. Leöblítem testemet, majd a tusfürdőért nyúlok. Karomon ott éktelenkednek a tűszúrások nyomai. Elkomorodva mázolom szét mellkasomon a menta illatú cuccot. Hogy bánom-e, hogy droghoz nyúltam? Legszívesebben elfelejteném az egészet. Mégis a karomra nézve felidéződik bennem az a morbid, mámor utáni vágy, ami miatt bukfencet vetnek a zsigereim és remegni kezdenek a térdeim. Gyűlölöm. A függőségnek azonban nem lehet egyik napról a másikra véget vetni. A testem kívánja a szert, és azt hiszem, én is vágyom rá. Vajon a jéghideg víz pengeként vágó cseppjeitől remegek, vagy attól, hogy rám tört az a folyamat, amit elvonási tünetnek neveznek? Elzárom a vizet, de testem annyira reszket, hogy megbotlom a zuhanytálca peremében és vizesen csattanva terülök el a hideg kövön. Lábaimat felhúzom, összegömbölyödöm és összeszorítom fogaimat. Várom, hogy elmúljon a remegés, de csak nem múlik.
Hangos döndüléssel nyílik az ajtó. Törölköző puha anyaga ölel körbe és a karok, amik rajtam tartják az anyagot velem együtt remegnek.
- Ne é-érj h-hozzám. - vacogom.
- Miért nem nyitottad meg a meleg vizet? - kérdezi hűvösen, sötét szemeivel arcomat fürkészve.
- N-nincs.
- Vince. - szólal meg szánakozva, mitől a harag vörös rózsákat lobbant arcomon.
- Engedj el. - lehelem, hadakozva próbálom kitépni magam karjai közül. - Jól vagyok. Jól leszek. Csak engedj el!
- Jól a francokat! - csattan fel, s bennem reked a szó. Az a Seth, akit ismertem birkatürelmű volt, nyájas és csak a legvégső esetben emelte fel a hangját. Ez a Seth rám kiabált és ezzel nem tudok mit kezdeni. Annyira meglep az egész, hogy hagyom neki, hogy felsegítsen és eltámogasson egy székig, ahol még a ruhát is rám adja. Valamiért meg akarom ütni. El akarom küldeni. Üvöltözni akarok vele. De nem megy. Nem akarom, hogy elmenjen. Önző módon ismét képtelen vagyok neki igazat mondani.
- Kész a vacsora. - szúrja közbe, miután eligazgatta rajtam a pólót.
- Nem kell. - motyogom orrom alatt.
Felkelek a székről és addig kutatok a lakásban, amíg meg nem találok egy féldoboz cigit. Ajkaim közé veszem a nikotinrudat és még ki sem lépek az erkélyre, már meg is gyújtanám. De Seth kiveszi a számból a cigit, kezemből a dobozt és az öngyújtót. Arcára keserű árnyakat rajzol a háta mögül szűrődő fény.
- Ehhez bezzeg van eszed. - köpi felém.
- Nem jöhetsz vissza és mondhatod meg, hogyan éljek! - fakadok ki. - Nincs jogod... - hangom megremeg és elbizonytalanodik. - Nincs jogod... - lehelem, de képtelen vagyok befejezni a mondatot.
Mihez nincs joga? Mindenhez joga lenne. Felpofozni. Számon kérni. Vádaskodni. Akármit. Kettőnk közül én vagyok az, akinek nincs joga így viselkedni. Lehajtott fejjel lépek el mellette a szobám felé.
- Felejtsd el. - suttogom csak annyira hangosan, hogy ő is meghallja.
Visszafekszem a dohszagú paplan alá. Felfordul tőle a gyomrom. De biztonságérzetet ad. Nem jön utánam. Nem szól hozzám többet ezen az estén. Nem keres, nem néz be rám. Csak a jelenlétét hallom, ahogy tesz-vesz. Egy patkánylyukba szorultam vissza, míg ő elfoglalta és megtöltötte élettel a lakás többi részét, olyan hellyé változtatva azt, ahová nincs jogom bepofátlankodni.
Elalszom. Nyugtalanul és hánykolódva. Rémálmok gyötörnek. Korábban is így ért minden ébredés. Verítékben úszva, zakatoló szívvel. De csak most döbbentem rá, hogy egy év alatt szinte teljesen elfelejtettem Seth arcát, a hangját, a mozdulatait. Torkomban gombóc nő. Ledobom magamról a takarót. Lábaimat elnyűtt papucsomba csúsztatom és kimegyek a nappaliba. Az erkélyajtón beszűrődő fény megvilágítja az egész helységet. Seth alakja a kanapén rajzolódik ki. Elszorul a torkom. Megállok a kanapé támlája mögött és hunyorogva fürkészem kisimult arcát. Nem változott szinte semmit. Talán csak a vonásai lettek komolyabbak. Egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasa, halk szuszogása bűnös megnyugvással tölt el. A támlára támaszkodom, hogy közelebbről is megfigyelhessem. Bár még így is tartok tőle, hogy bármelyik percben felébredhet. Olyan törékeny ez a pillanat.
- Nem is tudod, mennyire hiányoztál. - suttogom alig hallhatóan. - De mégis miért jöttél vissza? - hangom még így, teljesen lehalkítva is elcsuklik.
Kiegyenesedem és lenyelem feltörni készülő könnyeimet. A konyha felé indulok, hogy igyak egy pohár vizet. A helységet megtölti a rég kihűlt vacsora illata. Gyomrom feljajdul. Kinyitom a sütőt és a csirke még bent van. Testéből alig hiányzik valami. Mosatlan még sincs. Elvégre Sethről van szó, elmosogatott maga után. Igyekszem nem nagy zajt csapni azzal, hogy tányért és evőeszközt veszek elő, de a konyha gyakorlatilag egybe van a nappalival, csak a pult választja ketté a két helységet. A mikró hangjára a kanapén fekvő alak mocorogni kezd, majd felül. Rám néz, de mivel nem mertem villanyt kapcsolni, nem látom arckifejezését. És ő nem szólal meg. Kiveszem a tányért a mikróból, és háttal neki leülök az asztalhoz. Kisvártatva meghallom a lépteit, majd felgyúlnak a fények a fejem fölött.
- Nem jobb így? - kérdezi szelíden, és hangjában újra a régi Sethet hallom. De nem válaszolok. Tölt magának egy pohár vizet, majd leül velem szemben.
Csak turkálom az ételt. Feszélyez a jelenléte. Éhes vagyok, de kényelmetlenül érzem magam.
- Nem lett a legjobb. - ismeri be.
- Miért nem alszol? - kérdezem, kerülve tekintetét.
- Nem tudok. - von vállat. - Na és te, miért nem alszol?
- Nem tudok. - tűzök egy falatnyi húst a villámra, majd bekapva forgatom meg a számban az ételt. Ezt Seth készítette. Mikor ettem utoljára a főztjéből? Már nem is emlékszem rá. És ez fájdalmasan összeszorítja mellkasomat.


Seth

Sokáig hittem azt, hogy mások előtt nem önmaga, hogy csak egy színjáték, ahogy él, ahogy viselkedik, akinek adja magát. Hogy az egész csak egy ostoba álarcosbál, ahol ő a legtökéletesebb hazug. De átvert engem is ugyanúgy. Gyakorlatilag az orromnál fogva vezetett, de mindennek két oldala van, és, ahogy ő maszkok mögé rejtette önmagát, úgy távolodtam tőle el én is. Hazudik önmagáról, az életéről, a vágyairól. Hazudik önmagának, a világnak, nekem. Látom, hogy ne látnám? Nyilvánvaló. A könnyedén eljátszott nevetése is csak egy álca volt. Nem mesélt magáról semmit, nem tudtam róla semmit, és ez így volt rendjén. Ennyivel megelégedett, és soha nem vágyott ennél többre. Valóban a barátjának tekintett? Kétségbevonható.
Bármi baja is volt, nem mondta el akkor sem, ha kértem. Nem büszkeségből, ugyan dehogy. Ez is csak egy újabb menekülés volt, ahogy menekülés neki az alkohol is. Hiszen az feledtet, tompít és elbutít. Igazából...valahol mélyen talán én is sajnálom. Sajnálom azt, hogy menekülnie kell önmaga elől.
Hallom, ahogy felzúgnak a falban a csövek, s a víz megered. Lehunyom a szemeimet, derekamat a pultnak döntöm, hasogat a fejem. Ez a két nap maga a pokol, holott pontosan tudom, hogy ez még csak a kezdet. Felhorkantok, s mosolyom undok gúnyként ömlik szét ajkaim vonalán. Az étel már ki is hűlt, és ő még nem evett semmit a mai nap folyamán. Nincs ez így jól. Lopva a falon kattogó órára lesek, jó ideje odabent van már. Vizet teszek oda főni, kirakom mellé a teafüvet is, aztán a fürdőbe benyitva ösztönből mozdulok, törölközőt tekerek a földön kuporgó test köré, míg emberi méltóságát figyelembe véve igyekszem nem kényelmetlenné tenni a helyzetét még ennél is jobban. Reszket a kezeim alatt, mozdulatai kiszámíthatatlanok, csillapíthatatlanul remeg.
- Ne é-érj h-hozzám – dadogja összekoccanó fogakkal.
A teste köré csavart anyag hamar átnedvesedik, jéghideg cseppek olvadnak a szövet mélyedései közé.
- Miért nem nyitottad meg a meleg vizet? - kérdem görcsös vonásait figyelve.
- N-nincs.
Mi az, hogy nincs?!
- Vince – szólítom meg.
Arcán haragos lángrózsák gyúlnak.
- Engedj el – szenvedve küzd, kapálózik. - Jól vagyok. Jól leszek. Csak engedj el!
- Jól a francokat! - csattanok fel bosszúsan.
Megnyomorítja magát és tönkre teszi az életét. Magát bűnbánó mártírként adja el, míg elvárja másoktól, hogy gyűlöljék, hogy megvessék. Hát tényleg ez az az élet, amire mindig is vágyott? Ettől majd boldog lesz? Felsegítem és a székig kísérem, felitatom testéről a vizet, aztán módszeresen adom rá a ruháit.
- Kész a vacsora – igazítom meg nyakánál a pólót.
- Nem kell.
Ezúttal pontosan azt adta, amit vártam. Elutasítást. Szótlanul keres, feltúr mindent, kotorászik, romokat hagy maga után, ami végül újra rám vár majd. Mert ez így volt mindig is, míg ő a környezetét, az életét, önmagát pusztította, addig voltam én, aki megpróbálta elegyengetni lényének tomboló nyomait. Van valami tagadhatatlan morbid hangulata minden egyes cigis doboznak. Az elfeketedett tüdő, a figyelemfelkeltő mondatok. Megrendítőek. De a függőség ellen vajmi keveset érnek. A képek láttán nincs senki, aki mély elborzadásában rátérne a füstmentes útra. Kihúzom cserepes ajkai közül a szálat, és a kezéből is elveszem a dobozt, majd kisvártatva hozzám kerül az öngyújtója is. Nem egyszer kértem már őt arra, hogy ha dohányzik is, legalább idebent ne tegye. Ennyire elvesztettem volna őt, hogy még ennyit sem tart be? Nem maradt benne minimális tekintet sem felém?
- Ehhez bezzeg van eszed – jegyzem meg mogorván.
- Nem jöhetsz vissza és mondhatod meg, hogyan éljek! - fakad ki. - Nincs jogod...- bizonytalanodik el. - Nincs jogod – leheli csendesen. Vitába szállhatnánk arról, hogy kinek van joga és mihez. Lehajtja a fejét, magát megadóan lép mellettem el. - Felejtsd el.
Mélyebb lélegzetet véve támasztom csípőmet az asztalnak, ami a fal mentén árválkodik elhagyatottan. Nincs jogom itt lenni, nincs jogom beleszólni az életébe, nincs jogom kérdőre vonni őt. Nincs jogom a közelébe maradni, megvédeni őt még önmagától is. Nincs jogom az égvilágon semmihez. Helyére rakom a székeket, visszatolom a kirángatott fiókokat, és összeszedem a földre szétszóródott lapokat. A problémák egyértelműek, mégsem tudok velük mihez kezdeni. Nem segít, és amíg ő maga nem tesz kettőnkért, én baromi kevés maradok.
Halkan nyitok be a szobámba, az áporodott szag már kiment, helyette téli hideg kavarog a szomorú falak között. Ágyam megcsupaszodott, lerángattam a huzatokat az ágyneműkről, leszedtem a lepedőt a matracról, és az ablak alá dobva árválkodnak, hogy reggel majd a mosógépbe jussanak. Ennél többet egyelőre nem tudok idebent kezdeni semmivel, amit tudtam leporoltam, felsepregettem és felmostam, leszedtem a függönyöket, és fertőtlenítettem a bútorok nagyját. Az illat már tiszta, de az ágyam még használhatatlan. Valamivel vastagabb pokróccal dőlök le a kanapéra, kint ugyan hideg van, de a nappaliban egész kellemes a hőmérséklet, és a kanapé kényelmével sincs semmi kifogásom. Aludtam már itt korábban is. Órákon át, míg arra vártam, hogy hazajöjjön. Szorosan lezárom szemhéjaimat, de az álom csak nem akar jönni. Különös ennyi idő után újra itt lenni, újra ebben a házban, Vincent közelében. A csend, ami a szobák falaira telepszik, nyomasztó. Halk neszezést hallok, majd puha léptek csoszogását.
- Nem is tudod, mennyire hiányoztál – halk, tétova hang. - De mégis miért jöttél vissza? - halk, tétova kérdés.
Újabb léptek, ezúttal távolodnak és nem közelednek. Nesztelenül veszem a levegőt, míg töprengek a szavain, a kérdésén. Azt hittem egyértelmű lesz majd minden, nevetséges a naivitásom ezen téren. Hallok mindent, holott próbál csendesen mozogni, hangtalanul folyat vizet magának a csapból, és zajtalanul vesz ki tányért és evőeszközt. A mikró hangosan feljajong, jelezvén, hogy az étel megmelegedett. Ha másra nem, hát erre végképp felkeltem volna, mintha tudnék aludni itt újra. Idő, míg hozzászokok ehhez a lakáshoz, ahogyan idő az is, míg otthonná alakítom újra, mert jelenleg csak egy lepukkant koszfészek. Felülök, az arcát figyelem. Újabb csoszogás, az asztalhoz ül, egész nap nem evett, nem csodálom, hogy éhes. Lámpát kapcsolok, nem fogom abba  a hazugságba ringatni őt, hogy majd visszaalszom.
- Nem jobb így? - kérdem kedvesen.
Vizet töltök magamnak én is, aztán az asztalhoz telepszem vele szemben. Nem néz rám, és nem eszik, helyette csak turkálja az ételt.
- Nem lett a legjobb.
Ami azt illeti, elszoktam a főzéstől is.
- Miért nem alszol? - kérdi, de nem néz a szemembe.
- Nem tudok – vonok vállat. - Na és te miért nem alszol?
- Nem tudok – szúr villára egy darabka húst, amit aztán lassan, megfontoltan rágcsál.
Ez egy eleve meddő próbálkozás volt részemről, hogy előrébb lendítsem a társalgást. Nem megy, így, hogy ennyire bizonytalan, esélye sincs az egésznek. Gondolhattam volna magamtól is, de könnyebb volt optimistának lenni, és elhitetni még saját magammal is újra, hogy működőképes lesz a barátságunk újrakezdése. Ha csak úgy, a tanulmányi út miatt tűntem volna egy évre, minden más lenne most. Megkérdezhetném, hogy hogy van. Hogy milyen napja volt. Miként teltek a napok, hetek, hónapok. De ezt nem kérdezhetem meg. Nincs jogom hozzá.
- Seth...- halkan szólal meg, újabb falatnyi csirkét vesz a szájába.
- Ne mond ki így a nevem – sóhajtom. - Utálom így hallani, és utálom látni azt, hogy ez lett végül mindenből. De mondd, mit szeretnél?
- Miért nem a szobádban alszol?
Elgondolkodom. Logikus kérdés, ahogy logikus az értetlensége is. Vagy talán mégsem az.
- Egy éve nem járt senki sem a szobámban – felelem vontatottan. - Ez meglátszik, a levegőn, a bútorokon, poros minden, és dohos – vonok vállat.
- Lenne értelme rákérdeznem arra újra, hogy miért jöttél vissza?
Felhorkantok, elmosolyodom és a fejemet rázom.
- Nem, azt hiszem nem lenne.
Bólint. Kifogytam, nincs több ötletem, mivel tarthatnám őt szóval. Vince némán eszik, némán rág, némán tesz mindent. Olyan, mintha csak egy kísértet lenne, akinek ez a lakás a horgonya. Mosogatóba rakja a tányérját, benne a villával, aztán köszönés nélkül csoszog vissza a szobájába. A Hold fényével átvilágított üres, lélektelen falak közé.
Nem mondott semmit és az edényt sem mosta el, de nem is hagyta az asztalon büdösödni. Magam alá húzom a lábaimat, összefűzöm ujjaimat és előregörnyedve támasztom homlokomat kézfejeimre. Nem könnyebb így sem, és ezt csakis magunknak köszönhetjük. Hibáztunk mind a ketten, és pontosan ugyanazokat a hibákat követjük el most is. Felgyűröm pulóverem ujjait és megengedem mindkét csapot. Elmosom azt, amit neki kellett volna, mert ez legalább visszaránt. Legalább illúzióba ringat, és elhiteti velem, hogy nem változott semmi. Hogy mi ketten ugyanolyan jóban vagyunk, mint...Mint mikor is?
Vince mellettem csak szenvedett, igazán, őszintén, önzetlenül. Először nem értettem.
- Nem értettelek meg... - suttogom magam elé, ahogy ujjbegyeimmel simítom alig-alig érintve a mosogatószeres buborékokat.



Fáj a lét. Elviselhetetlenül.
Kirángatom a tegnap gondosan betolt fiókokat, és áttúrom a bennük enyésző kacatokat. Papírt valamivel egyszerűbb volt találnom a lakásban, mint tollat, ceruzát, bármit, amivel írni lehetne. Ragasztóba nyúlok, elfintorodom, ahogy a bőrömre eszi magát, morogva tartom egész kézfejemet a forróvíz alá, de nem hozza le az sem. Legfeljebb lekapargatom, egye fene. Kukába dobom a kilyukadt tubust, aztán kutatok tovább.
Nevetséges azért, hogy egy évre volt szükség ahhoz, hogy ráakadjak az elhagyottnak hitt fülhallgatókra. Megrökönyödve forgatom meg ujjaim közt a kis tasakot, vadi új, bontatlan, használatlan.
- Miért nem alszol?
Válasz nélkül hagyva nézek az órára. Alig múlt félhét. Korán van, de ezzel az erővel én is kérdezhetném tőle, hogy miért nem alszik. A fülest a zsebembe dugom, aztán visszatolom a fiókot is, hogy rátelepedjek egy másikra. Abban sem találok semmi használhatót. Vastag, kék kréta. Érzem, ahogy ráncok mélyülnek a homlokomon. Mi a francnak volt nekünk ilyen itthon?
- Seth...?
- Azért, mert nem tudok – sóhajtom felé fordulva, de csak egy pillanatra, aztán újra kutatok tovább. - Nem hiszem el, hogy nincs ebben a nyamvadt lakásban egyetlen használható toll sem, vagy legalább egy ceruza.
- Minek neked?
Nem érdekli, pusztán amiatt kérdezte, mert nincs semmi más, amiről szót válthatnánk. Siralmas.
- Listához. Tegnap körülnéztem, és szinte nincs itthon semmi – fordulok szembe vele villámló tekintettel. - Ez meg kivételesen tényleg a te hibád! Elhiszem, hogy szarul érzed magad, hogy baromi rossz neked, hogy bűnösnek érzed magad. Megértelek, elfogadom. De ahelyett, hogy kirángattad volna magad a gödörből, csak még mélyebbre ástad magad, és még intenzívebben sajnáltattad magad. Nincs még ebből eleged? Nem unod még? Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek – sóhajtom. - És nem tartasz itthon tollat.
Bólint, de nem felel. Helyette sarkon fordul, én pedig magamra maradok a lelkiismeretemmel.
- Még mielőtt elmentem volna... - szólalok meg bizonytalanul, vállamat az ajtófélfának döntöm, míg é mereven, mozdulatlanul áll és figyel. - Azt mondtad, hogy nem iszol többet.
- Régen volt – von vállat.
- Nem könnyebb, igaz? - kérdem rezignáltan. - Sokkal nehezebb, ha kitartasz.


Vincent

- Seth...
- Ne mond ki így a nevem – sóhajtja. - Utálom így hallani, és utálom látni azt, hogy ez lett végül mindenből. De mondd, mit szeretnél?
- Miért nem a szobádban alszol?
Nem felel azonnal. Tekintete elréved egy pillanatra.
- Egy éve nem járt senki sem a szobámban – feleli lassan. - Ez meglátszik, a levegőn, a bútorokon, poros minden, és dohos – vonok vállat végül.
- Lenne értelme rákérdeznem arra újra, hogy miért jöttél vissza? - próbálkozom újra.
Felhorkant, majd halovány mosollyal ingatja meg a fejét.
- Nem, azt hiszem nem lenne. - válaszolja.
Biccentek, sejtettem, hogy ez lesz a válasza. Több szó nem esik köztünk. Én némán fejezem be vacsorámat, ő pedig némán mered maga elé. A mosogatóba teszem a tányért és az evőeszközöket, visszavonulok a szobámba.

Nyugtalanul alszom. Hánykolódom és rémálmok gyötörnek. Hol vacogok, hol meggyulladok, de mindig egyformán izzadok. Ha el is tudok aludni, az nem tart sokáig és ébrenlétek csipkézik azt a minimális időt, amit pihenéssel tölthetek. Hajnalban végül megunom és a nappaliba lépek. Seth feltúrja a fiókokat, miközben velemit nagyon keres.
- Miért nem alszol? - kérdezem.
Nem válaszol. Zsebretesz egy fülhallgatót, betolja a fiókot, majd kihúz egy másikat, hogy azt is felforgassa.
- Seth...?
- Azért, mert nem tudok – sóhajt türelmetlenül, egy pillanatra felém fordulva, majd ismét a fiók tartalmának szenteli figyelmét. - Nem hiszem el, hogy nincs ebben a nyamvadt lakásban egyetlen használható toll sem, vagy legalább egy ceruza.
- Minek neked?
- Listához. Tegnap körülnéztem, és szinte nincs itthon semmi – fordul velem szembe dühösen. - Ez meg kivételesen tényleg a te hibád! Elhiszem, hogy szarul érzed magad, hogy baromi rossz neked, hogy bűnösnek érzed magad. Megértelek, elfogadom. De ahelyett, hogy kirángattad volna magad a gödörből, csak még mélyebbre ástad magad, és még intenzívebben sajnáltattad magad. Nincs még ebből eleged? Nem unod még? Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek – felsóhajt. - És nem tartasz itthon tollat.
Bólintok, de nem mondok semmit. Visszavonulok, hiszen igaza van. Fölösleges lenne hadakoznom, azzal csak magam alatt vágnám a fát.
- Még mielőtt elmentem volna... - szól utánam halkan, és ez megállásra késztet. - Azt mondtad, hogy nem iszol többet.
- Régen volt – vonok vállat.
- Nem könnyebb, igaz? – kérdezi fásultan. – Sokkal nehezebb, ha kitartasz.
- Most erre mit mondjak? – kérdem komoran.
- Leginkább az igazat.
- Le akartam szokni az ivásról. Az élet elszaródott. Ennyi. – sóhajtom.
- Ennyi? – kérdez vissza keserűen. – Elszaródott az élet? És ezt egy vállrándítással el is lehet intézni, igaz? Mert ez egy olyan csekély probléma, hogy oda sem kell rá figyelni. – egy újabb fejmosás, amit megérdemlek.
Legszívesebben tiltakoznék, de tudom jól, hogy igaza van. Némán bólintok, de magam sem tudom, hogy mire. A cipős szekrényhez lépek és a fölé akasztott kabátom belső zsebéből előveszek egy tollat. Vagyis az egyetlen tollat. Odaadom neki, szó nélkül elveszi. Megírja kis listáját, majd kabátot húz és kilép az ajtón.
- Most ne tűnj el egy évre. – meredek a csukott ajtóra elkeseredve.
Körbejárom a lakást. Egy háborús övezet az egész. Amíg részeg voltam, vagy el voltam szállva, teljesen hidegen hagyott. Észre sem vettem. Nem hatott meg, ha valami megromlott, bepenészesedett, elfogyott, eltörött vagy szétszakadt. De józanul, tisztán, az egész lakás borzalmasan fest. Leginkább az borzaszt el, hogy hűen tükrözi azt az embert, aki benne lakik.
Kikeresek egy nevet telefonom híváslistájáról, majd a fülemhez emelem a készüléket. Idegesen harapom be szám szélét, miközben a vonal csöndesen búg, majd komótosan kicsöng.
- Mit akarsz? – szól bele, ahogy felveszi. Semmi köszönés, de ezt már megszoktam tőle.
- Hazaengedtek a kórházból. – közlöm vele hidegen.
- Örülök neki. – sóhajtja unottan. – Mennyi kell?
- Nem tudom. Sok. A lakás romokban hever. Kéne egy…
- Oldd meg magad. – szakít félbe. – Elegem van belőled. Állj végre a saját lábadra.
- Apa. Ígérem, többet nem kereslek. Csak most az egyszer. Utoljára. – hangom könyörgő, s ezt általában nem szoktam megengedni magamnak apámmal szemben.
- Egy pióca vagy, aki a bankkártyámat szívja le teljesen. – morran ingerülten. – Otthagyod az egyetemet, drog ügyletekbe kerülsz, túladagolod magad, aztán elvárod, hogy még én nyaljam ki a segged?! – szünetet tart. Hallom, ahogy felsóhajt, hogy nyugalmat erőltessen magára. – Jól van. Küldök pár embert holnap, hogy mérjék fel a károkat és álljanak neki a lakásod felújításának. De ennek van egy feltétele.
- Mi az? – kérdezem, s érzem, ahogy pillanatok alatt kiszárad a szám.
- Szó nélkül elfogadod és beleegyezel abba, hogy kitagadjalak.
Hangja olyan egyszerűen cseng miközben ezt közli velem, mintha csupán az időjárásról csevegne egy tea mellett. Torkomon akad minden hang.
- Nézd, kezd bele rövid szünet után. Nehéz volt eltussolnom eddig is az ügyeidet. De a droggal túl messzire mentél. Nagy ember vagyok, az anyavállalat feje. Szerinted mit művelne a média, ha megtudná, hogy milyen mihaszna fiam van? Ízekre szednének. Szóval most az egyszer fogadj szót és…
- Rendben. – mondom csendesen.
- Holnap érkezik majd egy brigád. Legyél otthon, hogy be tudd őket engedni.
- Köszönöm.
Bontja a vonalat. Megdermedve állok a nappali közepén. Végül én magam köszöntem meg az apámnak, hogy kitagadott. Mondhatnám, hogy ez egy nem várt fordulat volt, de azzal hazudnék. Kell egy cigi.

Az erkélyről lépek vissza a lakásba, mikor meghallom, hogy Seth visszaért. Nem néz rám, egyenest a konyhába siet. Utána megyek, de ő már derékig el is merült a hűtőben. Belenézek az egyik szatyorba, amit az asztalra tett. Kiveszek belőle egy flakont és megforgatom a kezeimben, miközben Seth bőszen rendezgeti az élelmiszereket a hűtőben. Felpattintom a kupakot és beleszagolok. Kellemes, rágógumi illatú levegő csapja meg az orrom, ahogy összébb nyomom a flakont. Nem értem. Beletúrok a szatyorba és kiemelek egy másik olyan tárgyat, ami nem sűrűn szokott megfordulni a lakásban.
- Seth… - szólalok meg óvatosan. – Ez gyerek sampon. – mutatom fel a korábbi flakont. Keze megáll a levegőben, ahogy egy doboz tojást akar a hűtőbe tenni, majd kiegyenesedik és megfordul.
- Mutasd. – lép hozzám és veszi ki kezemből a sampont. Arca elkomorodik, de nem mond semmit, csak leteszi a flakont az asztalra és visszatér a pakoláshoz.
- Seth… - emelem fel a másik kezemben tartott tárgyat.
- Mi van már? – morran ingerülten.
- Egy cseppet sem kételkedem benned, de mióta szereted a tejszínhabot?
- Nem szeretem a tejszínhabot.
- Akkor minek vettél egy egész tubussal?
- Én nem vettem… - fordul felém újra, de hangja megakad, mikor meglátja, mi van a kezemben. – Ezt nem hiszem el. – szusszan fel ingerülten. Szemei rám villannak, mintha én tehetnék róla, de nem kezd el kiabálni és engem hibáztatni. Aztán mégis kiböki. – A lakás romokban és miattad semmire nem tudok koncentrálni. – hangja gondterhelt.
Felfüggesztem a szatyorban matatást és leülök egy székre. Ez nem egy olyan dolog, amit elhallgathatnék előtte.
- Beszéltem apámmal. – szólalok meg halkan.
- Mikor. – ráncolja össze a szemöldökét.
- Amíg te a boltban voltál. – ujjaimat összekulcsolom magam előtt az asztalon. – Küld pár embert, akik majd felújítják a lakást. Lehet, hogy egy pár napig máshol kell megszállnunk. Egy hotelben, vagy valahol. – alig beszélek hangosabban a suttogásnál, mert torkomat mardossa a keserűség.
- El is felejtettem, milyen kényelmesen támaszkodhatsz a szüleidre. – jegyzi meg epésen.
- Többé már nem. – mosolyodom el halványan.
Kérdőn néz rám, de mégsem kérdez. Mégis tudom, hogy magyarázatot vár. Nem tehetem meg, hogy úgy viselkedem, ahogy régen. Akkor nem fog változni semmi. Akármilyen nehéz is, őszintének kell lennem.
- Apám bejött a kórházba pár nappal azelőtt, hogy te megérkeztél volna. – szemei kikerekednek a döbbenettől. – Csak azért jött, hogy közölje, anyám újra férjhez ment és nem keres majd többet. Nem, mintha valaha is keresett volna. – vonom meg a vállam. – Röviden elmondta, hogy mekkorát csalódott, aztán beismerte, hogy többet nem is várt tőlem. – szemeibe nézek. – Most az egyszer végre az voltam a szemeibe, amit várt, hogy leszek. Nem így kellett volna lennie. – rázom meg a fejem. – Ma felhívtam. Nem örült nekem. Megígértem neki, hogy nem keresem többé, csak most utoljára segítsen ki. Neki ez nem volt elég. De megkapjuk a segítségét, szóval nem számít.
- Mi az, hogy nem volt neki elég? – kérdezi elkomorodva.
- Kitagadott. – vallom be halkan. – Ez volt a feltétele annak, hogy most segít.


Seth

Szeretném elhinni, hogy voltak pillanatai, mikor küzdött. Mikor megpróbált tenni az ellen, amivé lassan vált. Tudok arról, mi mindenen ment át, de a lelkét azt nem ismerem.
- Most erre mit mondjak? - kérdez komoran.
- Leginkább az igazat.
- Le akartam szokni az ivásról. Az élet elszaródott. Ennyi – sóhajtja.
- Ennyi? - kérdem epésen. - Elszaródott az élet? És ezt egy vállrándítással el is lehet intézni, igaz? Mert ez egy olyan csekély probléma, hogy oda sem kell rá figyelni.
Túl könnyelműen veszi az életét, ugyanúgy, mint ahogyan egy éve is tette. Biccent, mintha az elfogadásával egyszerűbbé tenne mindent, holott csak még inkább felhergel vele engem. A fenébe is, legalább, ha ellenkezne. Csak próbálná elhitetni velem, hogy nincs igazam. Hogy nem csak ennyiről szól ez az egész. A kabátjához lép, és a zsebébe nyúl, megkapom tőle az áhított tollat. Fejben már összeállítottam a listát, végigjártam mindent, hogy tudjam miből mennyire van szükségünk. Lekörmölök mindent, aztán kabátot húzok és lelépek.
A pénztárnál ülő fiatal lány ismerős mosollyal fogad, kedvesen üdvözöl, és én nem adok neki esélyt arra, hogy beszélgetésbe folyjon velem. Rutinosan haladok a sorok között, nem nézelődök, nem szagolgatok és nem válogatok, megfogom és kosárba teszem azt, ami hozzám a legközelebb esik. A játékzongora láttán futó mosoly szalad át ajkaim vonalán, nem habozok, mert, ha megtenném, akkor meg is gondolnám magam, de így csak egyszerűen kosárba teszem azt is. Vince legközelebb kétszer is meggondolja majd, hogy mimet teszi tönkre. Odakint az idő egyre rémesebb, egyre hidegebb van, rákényszerít a sietségre, mintha nem lenne már amúgy is ezeregy okom arra, hogy igyekezzek és hazaérjek minél hamarabb. Vincenten már meg sem lepődök, igazából vártam is, hogy mikor megy majd ki dohányozni. Olybá tűnik újra a cigaretta vált az életévé. Először a tejet és tojást pakolom el, elrendezem mindegyiket a hűtőbe. Vincent a szatyrokat túrja fel, nézelődik, kezei közt forgatja a vásárolt holmit, míg én helyükre teszem a zöldségeket és a fagyasztott húst is. Az már a fagyasztóba kerül, mert egyelőre nem lesz rá szükségünk.
- Seth. Ez gyerek sampon – emeli meg a kezében tartott flakont. Értetlenül fordulok felé.
- Mutasd – lépek oda hozzá, kiveszem a kezéből. Szép rózsaszínes árnyalatban játszik, hogy a pokolba nem vettem én ezt észre? Az asztalra teszem, most már mindegy, nem fogom visszavinni. Újra a kipakolásnak szentelem minden figyelmem.
- Seth.
- Mi van már? - morgom.
- Egy cseppet sem kételkedem benned, de mióta szereted a tejszínhabot?
Mi az, hogy mióta szeretem? Soha egyetlen szóval nem állítottam ilyet.
- Nem szeretem a tejszínhabot.
- Akkor minek vettél egy egész tubussal?
- Én nem vettem – tiltakozom egyből, de elbukom, mert pontosan azt tartja a kezében; tejszínhabot. - Ezt nem hiszem el – meredek rá ingerülten. - A lakás romokban és miattad semmire nem tudok koncentrálni.
Kihúzza az egyik széket és leül rá. Már nem matat tovább egyik szatyorban sem.
- Beszéltem apámmal – szólal meg kisvártatva.
- Mikor?
Egyáltalán miért nem mondta ezt hamarabb?
- Amíg te a boltban voltál – kulcsolja össze ujjait az asztalon. - Küld pár embert, akik majd felújítják a lakást. Lehet, hogy egy pár napig máshol kell megszállnunk. Egy hotelban, vagy valahol.
- El is felejtettem, milyen kényelmesen támaszkodhatsz a szüleidre – jegyzem meg gúnyosan.
- Többé már nem – mosolyodik el vérszegényen.
Többé már nem? Ezt nem értem, de nem faggathatom. Ha úgy dönt, hogy tudnom kell róla nekem is, majd elmondja.
- Apám bejött a kórházba pár nappal azelőtt, hogy te megérkeztél volna – ezen őszintén elcsodálkozom. - Csak azért jött, hogy közölje, anyám újra férjhez ment és nem keres majd többet. Nem, mintha valaha is keresett volna - von vállat. - Röviden elmondta, hogy mekkorát csalódott, aztán beismerte, hogy többet nem is várt tőlem – néz a szemeimbe. - Most az egyszer végre az voltam a szemeibe, amit várt, hogy leszek. Nem így kellett volna lennie - rázza meg a fejét. - Ma felhívtam. Nem örült nekem. Megígértem neki, hogy nem keresem többé, csak most utoljára segítsen ki. Neki ez nem volt elég. De megkapjuk a segítségét , szóval nem számít.
- Mi az, hogy nem volt neki elég? - komorodom el.
- Kitagadott – vallja be csendesen. - Ez volt a feltétele annak, hogy most segít.
Kitagadták. Mintaszülők, akik gyönyörűek a médiában, akik álomotthont ígérnek, és akik leveszik egyetlen fiúkról a támaszt nyújtó kezeiket, félelmetes, és mindezt teszik ahelyett, hogy segítenének neki talpra állni újra. Pedig ez lenne nekik a legkevesebb, mégis Vincentnek volt igaza. Ő tudta azt mindig, amit én egyszerűen nem akartam elfogadni. Újabb hazugság, ami önmagam felé irányult, és amit nem mástól kaptam, hanem én nyújtottam magamnak. Nevetséges, hogy az ember ellensége időnként pont saját maga. Számat beharapva gondolkodom, míg újabb doboz tojást rakok a hűtőbe. Bevásároltam, de ha el kell hagynunk a házat, fogalmam sincs, hogy ezekkel mi lesz. Fogalmam sincs, hogy kettőnkkel mi lesz. Hogy Vincent hogy lépi majd át ezt a csalódást is.
Zörög a zacskó, ahogy beletúr, hogy aztán szemügyre vegyen egy újabb haszontalan kacatot. Megdermed, de ezúttal nem utasít el, nem lép távolabb és nem remeg meg. Félve lélegzik, míg én szorosabban köré fonom a karjaimat, átölelve hajtom arcomat a vállgödrébe.
- Sajnálom, hogy a szüleid vakok, igazad volt mindvégig, mert ők soha nem fognak azokká az emberekké válni, akik érdemesek lennének a tulajdon gyerekük szeretetére.
Megvonja a vállát.
- Csak azt adták, amit vártam. Se többet, se kevesebbet.
Felsóhajtok, aztán felnyögök, mikor elhúzódik és egy halvány mosollyal újra beletúr a zacskóba.
- Jó, ez az én saram – dünnyögöm elvéve tőle a gyerekeknek való cukorka-kék játékzongorát.
- Legközelebb figyelhetnél – nyomja kezembe a citromlevet is, aztán egy rövid nevetés után a három teás dobozt.
- Vagy akár velem is jöhetnél – teszem el a holmikat. Mindent a helyére, úgy, ahogy régen voltak. - A zongorát meg egyébként is tudatosan tettem a kosaramba.
- Miért? - lepődik meg.
- Mert valaki úgy döntött, hogy szétveri a régit – pillantok rá gyászosan.
- Figyelj,...
- Nehogy bocsánatot kérj érte – vágok a szavába sietősen, még mielőtt nagyon belelovalná magát az egészbe. - Talán jót is tettél ezzel – fintorodom el.
- Az ujjaid? - kérdez rá.
Biccentek. Puhán mozgatom meg kezeimet, kiroppantom a csuklómat. Nevetséges, hogy így nem érzek semmit. Tehetek bármit, hasogathatok farönköket és moshatom az edényeket, éjt nappallá téve festhetném a falat akár én is, mert mindegy lenne, nem érezném a nyomát. Nem úgy, mint mikor annak idején lenyomtam a billentyűket. Az az éles tűszúrásnyi fájdalom szinte azonnal jelentkezett az ujjaimban. Az időközben kiüresedett zacskót is elteszem, jó helye van annak a szekrényben, mert ki tudja mikor lesz majd rá szüksége valamelyikünknek. Arra meg felesleges pénzt költeni, hogy minden egyes bevásárlás alkalmával újat vegyünk.
- Vince?
- Hm? - pillant rám fel, miután segítségként betolta az egyik széket a helyére.
- Hova fogjuk ezeket tenni? - intek a dugig megtöltött hűtő felé. - Ha itt felújítás lesz, és mi nem maradunk végiggyönyörködni az egészet, mit kezdünk ezzel a sok holmival?
- Hűtőben vannak, nem fog megromlani semmi – von vállat.
- Remélem – dünnyögöm végigmustrálva a szakácskönyvben lévő képeket.
A recept maga nekem tökmindegy, hiszen alapanyag gyakorlatilag mindenhez van, kérdés, hogy végül mi készüljön el belőlük.
- Megint buddhista templomot akarsz csinálni majd a szobádból?
Kíváncsian pillantok rá, ahogy a földről felemeli azt a csomagnyi, dekoratívan elrendezett füstölőt, amit korában még kitörő lelkesedéssel vásároltam meg, aztán valahogy meg is feledkeztem róla a pakolás miatt. Leginkább a színük tetszett meg, a mályva és a halványzöld, de az illatuk is kellemesnek mondható.
- Kinéztem sok kicsi elefántot is – nevetem el magam -, jó helyük lesz a lakásban.
- Ebbe nem egyezek bele – jegyzi meg.
- Még jó, hogy nem kértem ki a véleményed – mosolyodom el, aztán a pulthoz lépve fellapozom az ottfelejtett szakácskönyvet.
- Mit akarsz csinálni?
- Még nem tudom – lapozok újat a könyvben.
- Jó, akkor úgy kérdem, minek akarsz főzni? Vagy sütni? Nem fogyott el még a tegnapi sem.
- Nem tudom mi mást csinálhatnék. Ezt a romhalmaz nem tudom otthonomként tekinteni. Nem találom a helyem, és annak sem lenne értelme, ha nekiállnék takarítani. Pedig meglenne hozzá minden. Ez az egy év nehéz időszak volt, és nem csak neked, tudom, de...
- Meghagytam a játékaidat – szól közbe.
- Hogy? - döbbenek le teljesen.
- Jól értetted – von vállat.
- Az összeset? - kérdem bizonytalanul.
- Az összeset – bólint rá.
- Köszönöm.
Halvány mosoly a válasza, aztán a zsebeibe túr, majd a kanapén elheveredve lehunyja a szemeit. Elmosolyodom én is.



Minden csomag a helyén várakozik már, míg én ujjaimat tördelve bámulom meg a lépcsőházban elhaladó embereket. A lakóközösség nagyja cserélődött, fiatalok, családok költöztek be, míg vannak, akik elköltöztek, és a lakásuk üresen kong. Szerettem itt élni, hiszen jobb szomszédokat nem is kívánhattunk volna magunknak. Nem egyszer szemtanúi voltak már Vincent alkohol ittas érkezésének, és mégsem tették szóvá, birka türelemmel hagyták, hadd élje ki magát. Cipőm orrával rugdosok arrébb egy elhajított papírgalacsint, míg türelmesen arra várok, hogy végre indulhassunk. Számomra olyan mindegy, milyen lesz az új lakás, lényeg, hogy élhető legyen és tiszta.
- Pár sarokra innen van egy motel – újabbat rúgok a papírba, aztán várakozva nézek a velem szemben állóra, mindkét keze a zsebében van, lezser eleganciával áll, s mindezt teszi úgy, hogy arcának sápadtsága nem szűnt meg, ahogyan soványsága is kiütközik.
- Az jó lesz – bólintok rá. - Sikerült megbeszélni mindent?
- Nagy szükségük nem volt rám – feleli felkapva az egyik táskát, amiben az ő ruhái vannak.
- Nagyon megrökönyödtek, mikor meglátták a szobákat?
- Azért kapják a fizetést, hogy rendbe szedjék.
Ez logikus, érthető is. Sálamba fúrom az arcomat, ahogy odakint a fagyos levegő arcul csap. Elszoktam már a fagytól, így most csak még inkább érzem az évszak hidegét. Nem beszéljük meg, de egyikünk se int le egyetlen taxit sem. Ha valóban csak pár sarokra van az a motel, olyan mindegy, mivel tesszük meg azt a távot. A pénzzel pedig jobb lesz okosan bánni, ezúttal már nem lesz senki, aki támogathatna, és minden bizonnyal az én ösztöndíjamnak is lőttek, ahogyan elfelejthetem az egyetemi tanulmányaimat is. Nem lenne értelme visszamennem, egy év kihagyás rengeteg idő. Lejárom mindkét lábamat, mire célba érve Vince belép egy otthonos, ám határozottan érdekesen kinéző épületbe. A színe élénkzöld, olyan, akár a pisztácia. Büféként funkcionál, míg hátul találhatóak a szobák.
- Meddig maradunk itt? - érdeklődök követve őt.
Nem ez lehet a legelső alkalom, hogy itt jár, ahhoz túl otthonosan mozog már és a recepcióban ücsörgő fiatal nő is kedvesen mosolyogva üdvözli őt.
- Csak pár napot.
Egy szobát kér, két ágyal.
Követem őt fel a lépcsőn, az ő kezében van a kulcs.


Vincent

Szórakozottan beletúrok a zacskóba. Elmondtam mindent, amit el kellett mondanom, hogy Seth mit kezd az információkkal, az már rajta áll. Mindig is kiszámíthatatlan volt, így talán nem is kéne csodálkoznom azon, amit tesz. Mégis elakadó lélegzettel konstatálom, hogy szorosan a karjaiba zár. Nem undorodik? S, ha nem, akkor miért nem? Még én magam is undorodom magamtól. Szaggatott lélegzettel, zsibbadt tagokkal hagyom, hogy még szorosabbra vonja ölelését, s érzem, ahogy teste hozzám simul. Vállamra hajtja fejét.
- Sajnálom, hogy a szüleid vakok, igazad volt mindvégig, mert ők soha nem fognak azokká az emberekké válni, akik érdemesek lennének a tulajdon gyerekük szeretetére.
A sajnálat és a szánalom nagy úr. De még időben helyre kell tennem kettőnk között ezt a dolgot. Megalázó, ha csupán a szánalom hajtja. Mert ugyan mi másért lenne itt? Olyan lehetek a szemeiben, mint egy ázott kutya, akit kint hagytak az út szélén elpusztulni.
- Csak azt adták, amit vártam. Se többet, se kevesebbet.
Elhúzódom tőle és a kínos pillanatot oldva kezem újra elmerül a szatyorban, hogy kiemeljen belőle egy játékot.
- Jó, ez az én saram – dünnyögi, kezemből kivéve az apró zongorát.
- Legközelebb figyelhetnél – adom kezébe a citromlevet.
- Vagy akár velem is jöhetnél – veti fel szórakozottan, miközben tovább fojtatja a pakolást. - A zongorát meg egyébként is tudatosan tettem a kosaramba. 
- Miért? - hökkenek meg.
- Mert valaki úgy döntött, hogy szétveri a régit.
- Figyelj,...
- Nehogy bocsánatot kérj érte – vág szavamba. - Talán jót is tettél ezzel – arcát egy pillanatra fintor árnyékolja be.
- Az ujjaid?
Biccentés a válasza. Tagadnám, ha azt mondanám, hogy sosem értettem a zongora iránti szerelmét. Már egész kölyök korunk óta szenvedélyesen szerette a billentyűs hangszert. Órákat vett és csodálatosan játszott, gyorsan tanult és rövid idő alatt hatalmasat fejlődött. Akkoriban még úgy tűnt, zongorista lesz belőle. Aztán valahogy, valamikor, valami tönkrement. Nem tudott többé fájdalom nélkül játszani és ez majdnem tönkretette őt. Nagyon maga alatt volt. De erős. Mindig is erős volt és új célt talált magának, amit megvalósíthatott. Ő mindig talpra állt, amikor valami a földre taszította. Én meg ahelyett, hogy az ő példáját követtem volna, talpra állás helyett gödröt ástam magam alá.
- Vince?
- Hm?
- Hova fogjuk ezeket tenni? - mutat a hűtőre. - Ha itt felújítás lesz, és mi nem maradunk végiggyönyörködni az egészet, mit kezdünk ezzel a sok holmival?
- Hűtőben vannak, nem fog megromlani semmi – vonok vállat.
- Remélem – dünnyögi orra alatt és felüti a szakácskönyvet.
Mikor lett ekkora hobbija a főzés? Nos nem számít. A földön heverő csomagra pillantok és elhúzom a számat. Füstölők. Töméntelen mennyiségben.
- Megint buddhista templomot akarsz csinálni majd a szobádból?
- Kinéztem sok kicsi elefántot is – nevet fel röviden. -, jó helyük lesz a lakásban.
- Ebbe nem egyezek bele – közlöm a miheztartás végett.
- Még jó, hogy nem kértem ki a véleményed – mosolyodik el, majd visszalép a szakácskönyvhöz.
- Mit akarsz csinálni?
- Még nem tudom – elgondolkodva forgatja a lapokat.
- Jó, akkor úgy kérdem, minek akarsz főzni? Vagy sütni? Nem fogyott el még a tegnapi sem.
- Nem tudom mi mást csinálhatnék. Ezt a romhalmaz nem tudom otthonomként tekinteni. Nem találom a helyem, és annak sem lenne értelme, ha nekiállnék takarítani. Pedig meglenne hozzá minden. Ez az egy év nehéz időszak volt, és nem csak neked, tudom, de...
- Meghagytam a játékaidat – vágok szavába.
- Hogy? - kérdezi meglepetten.
- Jól értetted – vonok vállat.
- Az összeset? - hangja bizonytalanul cseng.
- Az összeset – biccentek.
- Köszönöm.
Bizonytalanul elmosolyodom, ahogy zsebre teszem kezeimet és elnyúlok a kanapén.



A munkások korán érkeznek. Seth már korábban összepakolt és így indulásra készek vagyunk. Már csak az hiányzik a listáról, hogy eligazítsam a brigád tagjait, ám azok az én útmutatásom nélkül is remekül feltalálják magukat. Seth a folyosón ácsorog, idegesen, türelmetlenül.
- Pár sarokra innen van egy motel – állok mellé a falat támasztani.
- Az jó lesz – bólint. - Sikerült megbeszélni mindent?
- Nagy szükségük nem volt rám – felelem, miközben felemelem az egyik táskát.
- Nagyon megrökönyödtek, mikor meglátták a szobákat?
- Azért kapják a fizetést, hogy rendbe szedjék.
Elindulunk. A levegő hűvös, sőt már-már hideg. Szokatlanul fagyos, ahhoz képest, hogy ilyenkor inkább csak esős szokott lenni. Seth fázósan húzza összébb magán a kabátot. Gyalogolunk, hiszen nincs messze a hely. Fölösleges pénzkidobás volna, ha taxit fognánk magunknak. Negyed óra sétába még senki nem halt bele. Az épület kívülről semmit sem változott, s megállapíthatom, hogy belülről sem, mikor végre megérkezünk és belépünk. A recepciós pult mögött ücsörgő nő azonnal felismer.
- Meddig maradunk itt? - kérdezi, miközben szorosan a nyomomban marad.
- Csak pár napot. - felelem.
Nem akarok leállni cseverészni és bájologni, így gyorsan igyekszem elintézni minden ostoba papírmunkát, hogy végre kaphassunk egy kétágyas szobát. A szűk és félhomályos folyosó végtelenül hosszúnak tűnik a nyomasztó csendben, ami végigkísér minket. De semmi nem tart örökké, így megérkezünk a kulcson jelölt számú szoba ajtaja elé. A kulcsot beillesztem a zárba és elfordítom. Az ajtó nyöszörögve tárul ki előttünk. Magam elé engedem Sethet, majd én is belépek. Becsukom az ajtót magunk mögött. Seth elveszetten ácsorog az apró szoba közepén. Én ledobom táskámat az egyik ágyra, majd szemrevételezem a fürdőt. Egy zuhanytálca, egy mosdókagyló, fölötte tükörrel, no és egy vécé is helyet foglal. A helység éppen csak akkora, hogy két ember már tömegnek számítson odabent. Becsukom az ajtaját és az ablakokhoz lépek. Ezer éve nem jártam itt. Különös, hogy a recepciós felismert. Szemeiben csodálkozás tükröződött, mikor kétágyas szobát kértem, de nem firtatta. Az épp rendet rakó Sethnek fölösleges tudnia, hogy kiket és hányszor hoztam el ide, míg ő otthon virrasztott a lelkemért. Akkor sem volt értelme ezt elmondanom neki, most meg már teljesen lényegtelen.
- Segíthetnél. – néz rám rosszallóan, mikor helyet foglalok a fotelben.
- Akkor meg azon morognál, hogy nem olyan szisztéma szerint pakolok, mint ahogy azt te elképzelted. – emelem rá tekintetem. – Ne mondd azt, hogy nem így volna.
Válaszomba beletörődik, és nem erősködik tovább. Minden figyelmét annak szenteli, hogy otthonosabbá varázsolja a lelakott szobát, melynek egykor halványzöld tapétája már sárgás és szakadt, a sarkokban penész tenyészik és a szőnyeg is látott már jobb napokat. Pár napot kibírunk itt. Megmosolyogtat, hogy van, ami nem változott.
- Min mosolyogsz? – érdeklődik leülve az ágy szélére.
- Még mindig házias vagy.
- Valakinek muszáj, ha már te nem veszed hozzá a fáradtságot. – szusszan fel bosszúsan.
- Seth?
- Hmm?
- Merre jártál?
- Miért akarod tudni? – kérdezi színtelen hangon. – Mást sem csinálsz, csak időről időre felhozod a dolgot.
- Mert zavar, hogy nem tudom. – ismerem be.
- Engem is zavar, hogy nem tudom. – mered maga elé.
- Micsodát?
- Mindent, ami veled történt, amíg én nem voltam itt.
- Nem örülnél neki, ha elmondanám. – mosolyodom el keserűen.
- Az lehet, de legalább tudnám.
Annyiban hagyom. Tudom, hogy arra vár, hogy mondjak valamit, de az csak még jobban megsebezné, ha mesélni kezdenék. Így csak nagyot sóhajtva túrok a hajamba.
- Jól esne most egy pár doboz sör.
Riadtan kapja rám tekintetét.
- Úgy felforgattad a tökéletes kis életemet azzal, hogy visszajöttél, hogy szinte megfeledkeztem arról, hogy alkoholista vagyok. – kúszik félmosoly ajkaim köré.
- Értek hozzá. – motyogja orra alatt.
- Igen. – biccentek. – Mindig értettél hozzá, hogy felforgasd az életem.
- Te voltál az, aki felforgatta az én életemet. – kéri ki magának.
- Igen, lehet. – ismerem be.
- Lehet? – hüledezik. – Én nem maradoztam ki éjjelenként, nem kerültem balhékba. Érten sosem kellett lerágnod a körmeidet!
- Ez jó. – bólintok lassan. – Mondjad csak nyugodtan, elvégre az elfojtás káros. Olvastam az egyik könyvedben. – mosolyodom el halványan.
- Minek nyúlkálsz a cuccaimhoz? – kérdezi megremegő hangon, s nekem ennyi éppen elég ahhoz, hogy tudjam, emlékszik még arra a régi napra. – Vince, hol rontottuk el? – kérdezi halkan.
- Leginkább mindenhol. – vonok vállat.
- Igen. Én is így gondolom. – sóhajt fel.

A nap hamar elmúlik, s mi olyan átlagosan és unalmasan töltjük, mint két nyugdíjas az öregek otthonában. Az ócska tévé előtt punnyadunk és ócska műsorokat nézünk. Néha kritizáljuk őket, néha fel-felkuncogunk rajtuk, de ennél többet nem csinálunk. Ezek után szerényen megvacsorázunk. Felváltva zárkózunk be a fürdőbe, végül álomra hajtjuk a fejünket.
Persze a pokolnak ma éjjel is el kell jönnie, nem kímél meg és ugyanolyan intenzíven gyötörnek a rémálmok, mint bármikor máskor. A rémálmok, amikben Seth újra elhagy, vagy épp holtan látom. A rémálmok, melyekben újra és újra lövöm magam, szoros egymásutánban, megállás nélkül, de az eufória csak nem jön, végül karom már teljesen szétroncsolódik. A rémálmok, melyekben újra és újra kinyílnak képzeletem vörös virágai, melyek immár a halálfélelemmel társulnak.
- Seth! – kiáltok kétségbeesetten. – Seth… - nyöszörgöm. - …kinyíltak a virágok.
Seth alakja feldereng előttem és már nem tudom megállapítani, hogy ébren vagyok-e vagy álmodok. Mozognak ajkai, hangja tompán és érthetetlenül ér el hozzám. Nem, ő nincs itt. Elment. Itt hagyott. Egyedül vagyok. Hol vagyok?
- Seth… ne menj el. – motyogom zavartan.


Seth

Tompa pislákolással árasztják halvány fényüket a plafonon rögzített lámpák, míg én Vince ügyeskedését figyelem, ahogy már-már otthonos mozdulatokkal fordítja el a kulcsot a zárban. Nem merek abba belegondolni, hogy vajon járt-e már itt korábban is. A választ sejtem, és nem lep meg, viszont örömmel sem tölt el. Élte az életét ugyanúgy, ahogy éltem én is.
Ledobja táskáját az egyik ágyra, míg én mozdulatlanná dermedve szobrozok a szoba közepén. Nem rossz a berendezés. Annál mindenképpen jobb, mint amit vártam. Aránylag tiszta, nem otthonos, de barátságos. Vincent a fürdőbe lép, szemrevételezi, hogy majd aztán az ablakhoz lépve bámuljon ki az üvegen túli világra. Járt már itt korábban. Ebben egyre biztosabb vagyok, hiszen számtalan érvet tudnék felsorakoztatni amellett, hogy miért gondolom így. Csak nem lenne értelme.
Kihúzom a táskákat, aztán rendszerezek, és elpakolok. Nem fogok ezekből öltözködni.
- Segíthetnél – pillantok rá mogorván, mikor a fotelba letelepedve helyezi magát kényelembe.
- Akkor meg azon morognál, hogy nem olyan szisztéma szerint pakolok, mint ahogy azt te elképzelted – néz rám. - Ne mondd azt, hogy nem így volna.
Nem mondom, nem tiltakozok, mert igaza van.
Módszeresen szortírozok, és csak a legszükségesebbeket pakolom szem elé, hogy legalább azok után ne kelljen kutatnia egyikünknek sem. A tusfürdőket a fürdőbe viszem, ahogy a törölközőket és fogkeféket is. Vincent önkéntelen mosolya váratlanul ér, meglepődöm rajta, és elcsodálkozom a természetességén.
- Min mosolyogsz? - kérdem leülve az ágy szélére.
- Még mindig házias vagy.
- Valakinek muszáj, ha már te nem veszed hozzá a fáradtságot – szusszanok bosszúsan.
- Seth?
- Hmm?
- Merre jártál?
- Miért akarod tudni? - kérdem. - mást sem csinálsz, csak időről-időre felhozod a dolgot.
- Mert zavar, hogy nem tudom – ismeri be vontatottan.
Ami azt illeti, engem is zavar az, hogy én sem tudok róla semmit, de talán jobb is így mindkettőnknek. Egyszerűbb újra kezdeni tiszta lappal. Ezalatt az egy év alatt tettem olyanokat, amikre nem vagyok büszke. Nincs szükségem arra, hogy tudjon róluk ő is.
- Engem is zavar, hogy nem tudom – mondom.
- Micsodát?
- Mindent, ami veled történt, amíg én nem voltam itt.
- Nem örülnél neki, ha elmondanám – mosolyodik el fátyolos keserűséggel.
A helyzet abszurditása megmosolyogtat, mert ennél rosszabb már semmi sem lehet. Választ vár valamiről, s mindezt anélkül, hogy ő bármit is elárulna abból az egy évből.
- Az lehet, de legalább tudnám.
Nem fog válaszolni, tudom jól. Sóhajtva túr a hajába.
- Jól esne most egy pár sör.
Felnézek rá, keresve tekintetében a választ arra, hogy vajon komolyan gondolta-e. Ez a pár nap elfeledtette velem a világunk valóságát.
- Úgy felforgattad a tökéletes kis életemet azzal, hogy visszajöttél, hogy szinte megfeledkeztem arról, hogy alkoholista vagyok – magyarázza egy halvány félmosollyal az ajkai szegletében.
- Értek hozzá.
- Igen – biccenti. - Mindig értettél hozzá, hogy felforgasd az életem.
- Te voltál az, aki felforgatta az én életemet – javítom ki.
- Igen, lehet.
- Lehet? - kérdezek vissza. - Én nem maradoztam ki éjjelenként, nem kerültem balhékba. Értem sosem kellett lerágnod a körmeidet!
- Ez jó – bólint rá lassan a szavaimra. - Mondjad csak nyugodtan, elvégre az elfojtás káros. Olvastam az egyik könyvedben – mosolyog színtelenül.
- Minek nyúlkálsz a cuccaimhoz? - remeg meg a hangom. - Vince, hol rontottuk el? - kérdem csendesen.
- Leginkább mindenhol – von vállat.
Mindenhol...Talán rossz döntés volt mind a kettőnktől az, hogy végül egymás mellett kötöttünk ki. Lehet hagynunk kellett volna, hogy ez a barátság is elmúljon észrevétlenül.
- Igen. Én is így gondolom – sóhajtok fel.
Az éj csendje váratlan szakad a nyakunkba.
Szokatlan ez a törékeny békesség, egyszerre rémít, s nyugtat meg. A tévé képernyőjét bámulva dőlök hátra, míg a film kényszeres monotonitással halad, s rabolja tőlünk el az értékes perceket, melyeket akár beszélgetéssel, és egymás megismerésével is tölthetnénk. Vincent kritikus szavai megmosolyogtatnak, ahogy nevetésre ösztönöz egy-egy jelenetsor is. A vacsora nem igényel melegítést, amire egyelőre nem tudom, lenne-e lehetőségünk. Elsőként zárkózik a fürdőbe, míg én elpakolok, aztán jön a váltás. Lehunyom szemeimet, s jól eső borzongás szalad idegeimen át, a forró vízpermet ellazít és felmelegít. Megnyugtat. Melegítőbe bújva itatom fel hajamból a cseppeket, aztán az ágyba dőlve a takaró alá bújok. Tiszta öblítőillat lepi el érzékeimet.
Kiáltozásra riadok. Először nem értem honnan jönnek a kétségbeejtő hangok, majd mikor rájövök, ijedten ugrok ki az ágyból. Az ablakon át bevilágító Hold sápadt fényében botladozom át a szobán, leülök Vincent ágyának szélére.
- Seth! - meglepődöm hangjának riadtságán. - Seth – megrökönyödöm, ahogy a nevemet ejti -, kinyíltak a virágok.
Csendesen csitítom, nehéz őt kiszakítanom a rémálmából. Hosszú perceknek tűnik, míg lassacskán megnyugszik, már nem hánykolódik verejtékében úszva, és nem kiabál, helyette csendes fásultsággal süti le szemeit, mintha félne szembenézni a valósággal, velem, önmagával.
- Csak egy rémálom – szólok csendesen, félresimítom verejtéktől nedves tincseit, amik a homlokához tapadva árválkodnak.
- Sokáig ez volt a valóságom – susogja elveszetten.
Bólintok. Nincs semmi, amit mondani tudnék neki erre.
- Szeretnéd elmesélni?
Nemet int, és én elfogadom. Nem fogom őt nyaggatni, hogy mesélje el, nem lenne értelme és csak felzaklatnám vele.
- Bocs, hogy felébresztettelek.
- Hé, vissza tudsz majd aludni?
Zavaros pillantást vet rám, majd az oldalára fordulva halvány mosolyra húzza a száját, és lehunyja a szemeit.
- Húzzál aludni – dünnyögi.
Felnevetek halkan, aztán apró bólintással telepszem át a saját ágyamra, de a pihentető álomra még várnom kell.



Nyúzottan mosok el mindent, aztán elpakolom a reggeli maradványait, míg Vincent hol az ablakon mered ki, hol valamelyik ágyra telepedve bámulja az unalmas, ostoba reggeli műsorokat. Leginkább gyerekmesék és az agyhalál ezerötszázadik része, amiben újabb drámák, életeket átszövő titkok, szerelmek, gyilkosságok és megcsalások kerülnek terítékre. Nem értem ezeket, ahogyan nem értem azt sem, minek nézik őket. Számomra felfoghatatlan volt mindig is, mi érdekeset találnak ezekben az emberek. Szinte mindegyik ugyanazon a síkon fut, ugyanazt a tematikát követi. Vince arcára pillantok, kisimult, szemei alól a táskák felszívódni látszanak, és már az arca sem olyan élettelenül szürke és csontos. Kezd önmagára találni.
- Tényleg bocs az éjszaka miatt – pillant rám.
Elfordulok tőle, és újra a pakolásnak szentelem minden figyelmem. Megvonom a vállam.
- Az én döntésem volt, hogy ébren maradok-e.
Ahogy az én döntésem volt az is, hogy visszajövök hozzá és vele maradok. Pedig ezeregy lehetőségem lett volna arra, hogy új életet kezdjek és én mégis ragaszkodom ehhez az egyhez.
- Miattam aggódtál.
- Megvolt rá az okom – sóhajtok fel. - De hagyjuk ezt. Szerinted szoktak itt takarítani egyáltalán?
- Szoktak – vágja rá habozás nélkül.
Elfintorodom. Hát persze, neki nem ez lehet az első alkalom, amit itt éjszakázva tölt.
Felsóhajt ő is, egészen elkedvtelenedve, mint aki már előre unja a mai napot.
- Jártál már itt korábban is, nem igaz? - kérdezek rá látszólag érdektelenül.
- Miért kérded, ha a választ már tudod is?
- Tévedhetek is – torpannak meg kezeim a ruha összehajtásában.
- Hogy te? - nevet fel röviden. - Kit akarsz becsapni, Seth?
- Kivel? - kérdem elcsendesedve.
- Nem mindegy? Miért akarod ennyire tudni, mondd? Régen volt, értelme sincs feszegetni a múltat.
Lassan bólintok, igaza van. Nagyon is, és engem mégis bosszant ez az egész.
- Ne haragudj, hogy faggattalak. Nincs hozzá közöm – ülök le az ágy szélére.
- Ha haragszom is érte, az nem amiatt van, mert faggatózol vagy, mert nincs hozzá közöd – telepszik át mellém ő is.
- Hát akkor?
- A múltunk nem épp rózsás, tudjuk ezt mind a ketten, de te ahelyett, hogy hagynád inkább az egészet a francba, újra és újra feszegetni próbálod. Pedig tudod te magad is, hogy azzal csak a saját sebeidet tépnéd fel, és velük együtt az enyéimet is.
- Nem tehetünk úgy, mintha az egész meg sem történt volna, nem felejthetjük el – dörzsölöm meg a tarkómat.
- És én nem is ezt várom – mosolyog szelíden. - nyilván a felejtés nem opció és nem is lenne éppen a legjobb taktika. De ne hozd szóba folyton folyvást.
Nincsen távirányító, így felállok és várakozva pillantok rá.
- Szerinted megy most valami jó film, vagy ragaszkodsz ehhez a... ehhez itt – bökök fél kézzel a képernyőn zajló roppant érdekfeszítő jelenetre.
- Elvihetsz, ha akarsz.
- Akarok – döntöm el.
Átkapcsolok, és kisvártatva meg is állapodok egy filmen, gyilkosság, nyomozás, ismétlése a tegnapinak, de még mindig izgalmasabb, mint az a szappanopera volt. Ezt a részt láttam már többször is, de még mindig izgalmas, és felkelti a figyelmem. Nevetséges, hogy akárhányszor nézem újra, mindig találok benne valami újdonságot, amit korábban nem figyeltem meg. Olyan, mint egy jó könyv. Meglepetést nyújt a hatodik újraolvasás után is.
Vincent mellém heveredik, felhúzza a lábát, fészkelődik és mocorog, de csak nem találja a helyét tíz perc után sem. Én a filmbe merülök, próbálok visszaemlékezni a végére, de nem megy. Halvány fogalmam sincs arról, végül ki lesz a gyilkos, és ez egyszerre tölt el lelkesedéssel és bosszant fel végtelenül. Vincent mellettem elcsendesedik, rápillantva mosolyodom el, mikor békés arcára esik a tekintetem. Hosszú pillái kisfiús benyomást keltenek, és éles kontrasztot alkotnak markáns arccsontjaival. Elaludt, és bár mindezt tette úgy, hogy a film még élvezhető hangerővel ment, lehalkítom, és ráterítek egy takarót. Én ugyan nem fázom, de melegnek sem mondhatnám a szobát.
- Na látod, hogy fárad voltál még te magad is – kapcsolok el a film végeztével.


Vincent

Nehezen talál rám az ébredés és kevésbé sem boldogtalanabb, mint az álmom volt.
- Csak egy rémálom – szólal meg csendesen Seth. Az ágy szélén ücsörög és aggódva néz le rám.
- Sokáig ez volt a valóságom – suttogom.
Bólint és egy darabig nem szól semmit.
- Szeretnéd elmesélni? - kérdezi végül.
Megingatom a fejem, és ő elfogadja nemleges válaszomat.
- Bocs, hogy felébresztettelek.
- Hé, vissza tudsz majd aludni?
Értetlenül nézek rá, majd az oldalamra fordulok és halványan elmosolyodom.
- Húzzál aludni.
Halkan felnevet, majd visszafekszik saját ágyába. Nem tudok aludni, de erről neki nem kell tudnia. Hamarosan meghallom egyenletes szuszogását, s ez nosztalgikus megnyugvással tölt el.



Semmi érdekeset nem lehet csinálni. Ha jó idő lenne, azt mondanám, hogy elmegyek sétálni egyet, de ilyen hülye hidegben nem akaródzik még az orromat sem kidugni a szobából. Seth legalább hasznosan foglalja el magát. Nála a mosogatás és a rendrakás kényszertevékenység.
- Tényleg bocs az éjszaka miatt – nézek rá.
Hátat fordít és tovább pakol.
- Az én döntésem volt, hogy ébren maradok-e.
- Miattam aggódtál.
- Megvolt rá az okom – sóhajt fel. - De hagyjuk ezt. Szerinted szoktak itt takarítani egyáltalán?
- Szoktak – felelem
Ő fintorog, én sóhajtok. Passzív kommunikáció ez. De nem kerülgethetjük túl sokáig a dolgot.
- Jártál már itt korábban is, nem igaz? - kérdez rá végül arra, ami igazán foglalkoztatja. Hangja érdektelen.
- Miért kérded, ha a választ már tudod is?
- Tévedhetek is – áll meg mozdulatában.
- Hogy te? - nevetek fel. - Kit akarsz becsapni, Seth?
- Kivel? - kérdezi halkan.
- Nem mindegy? Miért akarod ennyire tudni, mondd? Régen volt, értelme sincs feszegetni a múltat.
Kelletlenül bólint, nem tetszik neki, mégsem firtatja tovább a dolgot.
- Ne haragudj, hogy faggattalak. Nincs hozzá közöm – ül le az ágy szélére.
- Ha haragszom is érte, az nem amiatt van, mert faggatózol vagy, mert nincs hozzá közöd – ülök át mellé.
- Hát akkor?
- A múltunk nem épp rózsás, tudjuk ezt mind a ketten, de te ahelyett, hogy hagynád inkább az egészet a francba, újra és újra feszegetni próbálod. Pedig tudod te magad is, hogy azzal csak a saját sebeidet tépnéd fel, és velük együtt az enyéimet is.
- Nem tehetünk úgy, mintha az egész meg sem történt volna, nem felejthetjük el – dörzsöli meg a tarkóját.
- És én nem is ezt várom – mosolyodom el. - Nyilván a felejtés nem opció és nem is lenne éppen a legjobb taktika. De ne hozd szóba folyton folyvást.
- Szerinted megy most valami jó film, vagy ragaszkodsz ehhez a... ehhez itt – mutat a képernyőn zajló drámai jelenetre.
- Elvihetsz, ha akarsz.
- Akarok.
Átkapcsol, majd visszatelepszik az ágy szélére. A tegnapi film ismétlése megy. Engem ugyan nem igazán érdekel egyik műsor sem, de jobbat vagy hasznosabbat nem lehet csinálni a négy fal között. Elfekszem, de sehogy sem kényelmes. Percekig forgolódok és fészkelődök, míg végül megtalálom azt a testhelyzetet, ami kényelmesebbnek mondható, mint az összes többi. Unottan figyelem a képernyőn zajló jeleneteket, de nem kötöm össze őket és felfogni sem vagyok hajlandó. Reggelig le sem hunytam a szemeimet, mert féltem, újra csak felébreszteném őt. Ráadásul arról sincs emlékem, hogy érthetően beszéltem-e, vagy artikulálatlanul kiabáltam. Egyik sem lenne jó. De nem is akarom tudni. Főleg nem azt, hogy ha mondtam is valamit Sethnek, akkor ugyan mit mondtam. Egyre többször csukom be szemeimet, hogy egyre nagyobb időközönként nyissam ki őket. Aztán már eljutok arra a pontra, hogy szemhéjaim ólomnehézséggel zárulnak le és képtelen vagyok többé felemelni őket.

A napok hamar elrepültek, egyikünk sem hozta fel többé a múltat, mégis Seth-ről lerítt, hogy valami foglalkoztatja. Végül a munkások egy telefonhívás alkalmával közölték, hogy elkészültek mindennel, és visszamehetünk. Szóval nem volt kérdés, azonnal összepakoltunk és kijelentkeztünk. A hazafelé vezető úton Seth a gondolataiba merülve baktatott mellettem és a hó apró pelyhekben hullani kezdett. November vége van, szóval ez nem is annyira meglepő.
Ha nem tudnám, hogy ez az a lakás, amit pár napja itt hagytunk romokban, azt mondanám, hogy vadonatúj. Tisztaság szaga árad mindenből. Egy porszem, még annyi sem található sehol. A frissen festett falakon egy penész folt sem található. A sarkokból eltűntek a pókhálók. Az ablakok üvegei olyan tiszták, mintha ott sem lennének. S az egész lakást körbelengi az andalító meleg, ami a fűtőtestekből árad.
Ledobom a táskám és beveszem magam a fürdőszobába. Elsőként akarom kihasználni, hogy elnyúlhassak egy kád forró vízben. Örülnöm kéne, hogy újra itt lehetek, Seth-tel. Mégsem teszem. Bár a lakás olyan, mintha új lenne, sem a falak, sem a bútorok nem felejtenek. És ami azt illeti, mi sem. Egyikünk emlékeit sem lehet kimeszelni és teljesen tiszta, új lappal nem kezdhetünk. Mindig ott fog éktelenkedni rajta korábbi, közös múltunk fekete foltja.
Utánam Seth is fürdésre adja a fejét. Én a sokat megélt kanapéra ülve kapcsolom be a tévét. Olvashatnék is, csak azt épp nem szeretek olvasni. Végülis eszembe jut, hogy rá kéne gyújtani, így a tévét bekapcsolva hagyva lépek ki az erkélyre egy szál cigit elszívni. Mire Seth végez, már ismét a kanapén ülök.
- Elmondod végre? - kérdezi a fotelbe telepedve.
- Lenne értelme? – kérdezem bús szemeibe temetkezve.
- Szerinted lenne értelme? – kérdez vissza.
- Értelme csak akkor lenne, ha végighallgatnál. – sóhajtom szemeimet lehunyva.
- Azért vagyok itt. – feleli csendesen.
- Komolyan is veszel?
Bólint.
- Hagyod, hogy végigmondjam?
Ismét bólint.
- Nem akarom, hogy itt legyél. Semmi hasznod nem származik abból, ha itt tengeted a napjaidat. Egy romhalmaz vagyok. Sosem akartam, hogy így láss. Sem a szánalmadra, sem a csalódottságodra nincs többé szükségem. Carolnak, a kis vörös nővérkének játszi könnyedséggel sikerült elérnie, hogy túllépjek rajtad. Vagy legalábbis megfontoljam és beletörődjek a helyzetembe. De te felbukkantál. Szinte végszóra, mintha az egész életem egy elcseszett melodráma lenne. Életemben először féltem igazán azon az estén, és ez a félelem azóta sem ereszt el. Nem tőled félek, vagy attól, hogy visszajöttél. Nem. Saját magamtól félek. Attól, hogy milyen ember lettem, hogy milyen ember voltam. Nem ezt érdemelted volna tőlem. – nyelvemmel megnedvesítem szám szélét, majd folytatom. – Félek a tudattól, hogy már soha többé nem lesz olyan semmi, mint amilyen volt. Félek attól, hogy ha itt maradsz, megint te fogsz megsérülni a végén. – hangom megremeg, de Seth némán hallgat továbbra is. – Rettegtem attól, hogy elveszítelek. Aztán én magam üldöztelek el innen és hagytam, hogy kilépj azon az átokverte ajtón. – ránézek. – Mit akarunk még egymástól Seth? – kérdezem fásultan. – Meddig akarjuk egymás sebeit nyalogatni, miközben a múltat siratjuk?
- Valamit nagyon félreértettél. – szólal meg lassan, halkan. – Én nem a múltunkat akarom újból visszahozni. Azon már nem segíthetünk.
- Akkor mégis mit akarsz?
- Egy olyan jövőt összerakni, amiben nem kísértenek többé a múlt emlékei. De ehhez te is kellesz Vince.
- Ezt nem Annának kellett volna mondanod? – kérdezem keserűen.
- Anna életem legnagyobb hibája volt. – komorodik el.
- Megbántad? – ülök fel a kanapén és fordulok szembe vele. – Megbántad legalább annyira, mint én azt, hogy… hogy… - nem bírom kimondani
- Megerőszakoltál? – fejezi be helyettem, s én riadtan kapom fel a fejem. Ez az igazság, igen, megerőszakoltam. Egyszerűen csak ilyen formában sosem voltam képes ezt megfogalmazni. Az ő szájából hallva pedig még jobban pofon vág a tény. Nagyot nyelek, de képtelen vagyok elfojtani feltörő könnyeimet. Lehajtom fejem és arcomat tenyereimbe temetem.
- Annyira sajnálom. – motyogom tompán ujjaim között.
- Én is. – hangja rekedten cseng. Fájdalmas csend telepszik közénk. Végül felkel a fotelból. - Mássz arrébb. - szól rám és én meglepetten nézek rá, míg ő betesz egy játékot, aztán a kezembe nyomja az egyik kontrollert és leül mellém.
- Mit akarsz? - kérdezem értetlenül.
- Hülyére verni azt a hülye fejedet. - feleli egyszerűen. Elindítja a játékot.
- De... - kapom tekintetem a tévére, majd vissza rá. - De...
- Ha nem csinálsz semmit, én nyerek. - közli velem, tekintetét le sem véve a képernyőről.
- Mintha hagynám. - motyogom az orrom alatt és én is bekapcsolódom. Jó is ez így. Megint megmentett a saját bűntudatomtól.


Seth

Nem látom, nem hallom, s a percek némán peregnek mégis, mintha azok a fájdalmas emlékek már rég a múlté váltak volna. Hibáztathatnám és gyűlölhetném, megtehettem volna akár azt is, hogy száműzöm őt az életemből, hogy aztán apró darabjaira hulljon szét haragom szilánkjaitól. Megtehetném. Igen, mert ehhez jogom lenne. De a gyűlölet ugyan mikor volt megoldás bármire is?
Kérdések tömkelege zümmög elmém hálójában, fogva ejti őket a kétség, amit a szívem táplál. Vince nem beszél, önként nem mesél, s így én sem jutok egyről a kettőre. Olyan, mintha minden igyekezetével azon lenne, hogy elkerülje a kényes témákat. Pedig a menekülés még a legvégső megoldásban is a lehető legrosszabb. Az elmúlt napok alatt számtalanszor rákérdezhettem volna mindarra, ami foglalkoztat. Érdekelnek vele kapcsolatban még a legapróbb semmiségek is, és én mégsem kérdezek. Hiába kínálkozik számtalan lehetőség, mégis veszni hagyom őket mind. Vince telefonjának megcsörrenését már vártam egy ideje, ahogy számítottam arra is, hogy lassan ideje búcsút intenünk ennek a hangulatos kis motelszobának. A szívemhez nőtt igazán, hiszen ehhez nem köt engem semmi, csak egy újabb állomása az életemnek. Összeszedem az idő közben széthagyott ruhákat, összehajtom a fürdőben felejtett törölközőket, és elrakom mindkettőnk fogkeféjét is. Lelkesedésemet inkább a kíváncsiság hajtja, az új környezet iránti érdeklődés. Megvárom, míg Vincent kijelentkezik, kezeimet a zsebeimbe süllyesztem, gyönyörködve figyelem a kabátomra hulló hópelyheket.
Mikor elmentem, nem csak őt, hanem a telet is magam mögött hagytam, hogy aztán visszatérésemet is a téli fagy fogadja. Az élet apróságai olykor-olykor mulattatnak.
A lakás kifogástalan, ahogyan a munkások is megtettek mindent annak érdekében, hogy az egykor romhalmazból igazán meghitt otthont varázsoljanak. Elragadtatva figyelem az élénk falakat, kibújok kabátom melegéből, és körbejárom otthonunk minden szegletét. A szobám elrendezése változatlan, és mégis, mintha újonnan tekintene rám vissza minden bútorom. Nincsen por, ami elhagyatottságról árulkodhatna, és nincs hideg, ami elpanaszolhatná szobáim ablakainak rémes állapotát. Vince a fürdőbe zárkózik, meglepve tapasztalom, hogy az ajtó végre zárat kapott, holott eddig is megoldottuk azt, hogy ne nyissunk rá kéretlenül a másikra. Vincent törölközőbe burkolt alakját kikerülve megfürdöm én is. Akárhogy is, az odakint tomboló hideg átfagyasztott egészen a csontjaimig.
- Elmondod végre? - kérdem a fotelba ülve, miután felöltöztem és elhagytam a fürdőszoba párával átitatott forró levegőjét.
Érzem rajta a cigaretta szagát, de már megszoktam annyira, hogy ne fintorodjak rajta el folyton folyvást.
- Lenne értelme? - pillant rám szomorkásan.
- Szerinted lenne értelme? - kérdem.
- Értelme csak akkor lenne, ha végighallgatnál – sóhajtja lesütve a szemeit.
- Azért vagyok itt.
- Komolyan is veszel?
Biccentek.
- Hagyod, hogy végigmondjam?
Újabb bólintást kap válaszul.
- Nem akarom, hogy itt legyél. Semmi hasznod nem származik abból, ha itt tengeted a napjaidat. Egy romhalmaz vagyok. Sosem akartam, hogy így láss. Sem a szánalmadra, sem a csalódottságodra nincs többé szükségem. Carolnak, a kis vörös nővérkének játszi könnyedséggel sikerült elérnie, hogy túllépjek rajtad. Vagy legalábbis megfontoljam és beletörődjek a helyzetembe. De te felbukkantál. Szinte végszóra, mintha az egész életem egy elcseszett melodráma lenne. Életemben először féltem igazán azon az estén, és ez a félelem azóta sem ereszt el. Nem tőled félek, vagy attól, hogy visszajöttél. Nem. Saját magamtól félek. Attól, hogy milyen ember lettem, hogy milyen ember voltam. Nem ezt érdemelted volna tőlem – nedvesíti meg az ajkait. – Félek a tudattól, hogy már soha többé nem lesz olyan semmi, mint amilyen volt. Félek attól, hogy ha itt maradsz, megint te fogsz megsérülni a végén – hangja megremeg, s én némán figyelek. - Rettegtem attól, hogy elveszítelek. Aztán én magam üldöztelek el innen és hagytam, hogy kilépj azon az átokverte ajtón – néz rám. – Mit akarunk még egymástól Seth? – kérdi. – Meddig akarjuk egymás sebeit nyalogatni, miközben a múltat siratjuk?
- Valamit nagyon félreértettél – szólalok meg, miután ő elcsendesedett. - Én nem a múltunkat akarom újra visszahozni. Azon már nem segíthetünk.
- Akkor mégis mit akarsz?
- Egy olyan jövőt összerakni, amiben nem kísértenek többé a múlt emlékei. De ehhez te is kelessz, Vince.
- Ezt nem Annának kellett volna mondanod?
Anna... Ő is csak egy emlék a múltunkból. Egy emlék, amire nem vagyok büszke, s amit jobb, ha feledek örökre. Most már belátom én is, hogy gyenge voltam, naiv, mert engedtem neki. Fontosnak tartottam a barátságunkat, amiért még feláldoztam önmagamat is. Mentem a fejem után miközben nem láttam még a saját szememtől sem.
- Anna életem legnagyobb hibája volt – komorodom el.
- Megbántad? - ül fel és velem szembe fordul. - Megbántad legalább annyira, mint én azt, hogy...hogy...
- Megerőszakoltál? - segítem ki.
Látom szemeiben a félelmet, tetteinek a nyomait. Meglepő könnyedséggel hagyta el számat ez az egyetlen gyötrelmes szó.
- Annyira sajnálom – leheli elesetten.
- Én is – felelem. Mardoshatnánk saját magunkat a személyes kis poklainkkal, emésztődhetnénk a bűntudattól, amit saját tetteinkkel vontunk keblünkre, de fikarcnyi értelme sem lenne. Most már nem számít. Ennyi idő távlatában nem. - Mássz arrébb – szólok rá. Feljebb ül, míg én berakok egy játékot és a kezébe adom az egyik kontrollert, aztán mellé telepszem.
- Mit akarsz? - kérdi értetlenül.
- Hülyére verni azt a hülye fejedet – válaszolom elindítva a játékot.
- De... - pillant a képernyőre, majd rám összezavarodottan. - De...
- Ha nem csinálsz semmit, én nyerek – közlöm a miheztartás végett.
- Mintha hagynám – motyogja az orra alatt csendesen, de még éppen úgy, hogy halljam őt én is.
Szórakozottan hagyom egy ideig, hogy próbáljon egyenlíteni, ostoba egy játék ez, legelső, amit saját pénzemből vásároltam, és amit magammal hozhattam ebbe a lakásba. Nem a küzdelemről szól, ahogyan nem is arról, hogy mozgásképtelenné tégy bárkit benne. Egyszerű versenyzés, ahol az idő számít a leginkább és a megtett táv. No meg az, hogy elsőként érj be a célba. Túlzottan sohasem rajongtam az autós játékokért, valahogy ez a láz engem messzire elkerült, és egyébként is csak amiatt vásároltam meg annak idején, mert Vincent figyelmét felkeltette. Megvettem én, hogy aztán néhány alkalom után a szekrény alján végezze ez is, mint ahogy a játékok nagyja.
- Csalsz – böki meg a könyököm, elmosolyodom, de a figyelmemet nem tereli el.
- Viseld férfiként a vereséged – nevetem el magam.
- Még nyerhetek.
- Kisebb csodával – teszem még hozzá.
Felnevetek, ahogy felhorkant, bizonytalan mosolya láttán az én vigyorom is megszelídül, lejjebb engedem a kontrollert, ahogy közelebb csúszva lassan felém mozdul. Kíváncsian ráncolom össze szemöldökeimet, s ő elbizonytalanodva megtorpan, míg a játék halad nélkülünk is. Meglepetten kapja felém a tekintetét, mikor megérzi érintésemet a tarkóján. Forró lehelete a számat éri, ujjaimmal a hajába túrok, és a tarkójára csúsztatom a kezem, míg nyelvemmel megnedvesítem az ajkait. Bőrének friss illata elkeveredik ruhájának öblítőjével. Ajkai tétován, egy meglepett nyögéssel nyílnak el, bizonytalan ellenállása enyhe, könnyen ledönthető. Megcsókolom őt puhán, mélyen, gyengéden tapogatózom, s ő reszketeg lélegzetet vesz.
- Azt hiszen én nyertem – meglepetten nevetek fel, ahogy magabiztosan hátradől, kontrollerjét a magasba tartja mintegy célzásként. Sejthettem volna, hogy valami hasonlót tervez, kivédhettem volna, és mégis meglepett. Annak ellenére, hogy önként sétáltam bele a csapdájába, és önként szolgáltam hozzá a saját vereségemhez. Rosszallóan figyelem önfeledt nevetését. Nyert. Mert csalt. 
Fejemet csóválva teszem félre a sajátomat is, hogy utána darabokra hullott önfegyelmemmel szorítsam őt a kanapéra.
- Na most akkor melyikünk is csalt? - nézek rá le sötéten.
- Máskülönben lett volna esélyem? - vigyorog tovább.
Megingatom a fejem, de hogy válaszként-e vagy sem, azt nem tudom. Könyökeimre támaszkodva emelkedem feljebb, ahogy a lábai közé fekszem. Gonosz vigyorral mozdulok, s simítom tenyerem az ágyékára, amit ő meglepett nyögéssel fogad.
- Te hülye! - mormolja homlokát a karomnak döntve.
- Vince...Ha te és én most így, ilyen módon együtt leszünk, szeretném ha tudnád, az nem csak egy dugás lesz.
- Hanem mi? Barátság extrákkal? - kérdi türelmetlen mosollyal.
- Azon már jó ideje túl vagyunk – nevetek fel röviden.
Felhúzom és leveszem róla a pólóját, majd gyengéden megcsókolom. Vékony ujjai a tincseim közé gubancolódnak, ahogy elnyílt ajkakkal viszonozza. Átkarolja a nyakam, s én hagyom, hogy minden érzékszervem csak rá koncentráljon. Magamba iszom csókjának ízét, kutató simításait a bőrömön, s az illatát. Meglepett mosollyal szakítom meg a csókot, ahogy ő csípőjét megemelve hozzám törleszkedik. Mellkasára hajolva simítom ajkaimat mellbimbóira, egyre mélyebben szedi a levegőt. 
Nem kérem az engedélyét, csípőjét emelve hagyja, hogy lehúzzam róla a nadrágját, nyakába csókolva veszem le minden ruháját. Önkéntelenül húzza fel a lábait. Vince vonásai megmerevednek, s izgatott pír futja be az arcát. Ajkait kóstolva használom ki figyelmének hiányát, és puhán belé vezetem egyik ujjamat.
- Nem hiszlek el – sóhajtja fejét hátrahajtva.
Újabb ujjam siklik forróságába, aztán még egy. Belülről simogatom, s ő lassan ellazulva kéjesen felnyög.
Szükségtelen kérdésre nyitnom a számat, hogy mit hol találok. Futó csókot adva hagyom őt magára néhány pillanatra, míg síkosítót és óvszert veszek magamhoz. Farmeromat kigombolva hagyom, hogy a csípőmre csússzon, letolom és egyszerűen kilépek belőle, ahogy megválok alsómtól is. Felveszek egy óvszert, majd a síkosítót végigkenem magamon és hosszan csókolva visszasimulok hozzá újra. Háta kecses ívbe feszül, amikor megérez magában. Nyers gyönyörrel tapasztja tenyereit a vállaimra.
- Néha napján... - lassan, milliméterről milliméterre hatolok egyre beljebb - … elmesélhetnéd magadtól is, hogy mi jár a fejedben.
Halvány tincsei kószos kuszasággal terülnek szét, ahogy fejét hátrahajtja. Nyakának karcsú ívén megfeszül a sápadt bőr, ádámcsutkájának apró dombocskája kiemelkedik. Nem felel. Mosolya felragyog. Nincs is szükségem a szavaira, hiszen értek én a testéből is, őszinte, nyers mozdulataiból, ahogy csípőjét emelve követel egyre többet. Ha az ajkai meg is tartják hangjának titkait, a teste őszintén beszél, nem hazug, s nem rejt el előlem semmit.
Számat a nyakára tapasztom, hogy ütőerének erős kis lüktetései az ajkaimon dobolják el gyönyörének dallamos ritmusát. Nyirkos ujjak kúsznak lapockámra, felszusszanok és elhúzódom.
- Hát most min mosolyogsz? - érdeklődöm lepillantva rá.
- Ezt meg hol tanultad? - emelkedik fel könyökeire támaszkodva.
- Jobb, ha nem firtatjuk – közlöm magára hagyva őt egy kis időre, míg én elvonulok rendbe szedni magam, aztán egy nedves törölközővel letisztogatom őt is, és egy vékony takaróval visszadőlök mellé.
Magamra tekerem, és ösztönösen rejtem el testemnek meztelenségét. Hiába kértem rá, hogy ne firtassa, szükségtelen magyarázatokkal előállnom, mert a választ a kérdésére gyaníthatóan már tudja ő maga is. Egy teljes évig éltem egy teljesen ismeretlen helyen anélkül, hogy ismertem volna ott bárkit is. Magától értetődő, hogy egy idő után szükségem volt valakire, egy emberre, akivel beszélhetek, és akivel megoszthatom csetlő-botló problémáimat. Ilyen volt számomra Nino is, akit aztán elhagytam hezitálás nélkül, de megbánással. Sajnáltam, mert nem érdemeltem meg.
- Minek takarózol be? - könyököl fel mellettem, tüntetőleg lehunyom a szemeimet. - Csak nem szégyenlős vagy?
- Hideg van – válaszolom nem nagy meggyőződéssel.
- Hol? - nem tetszik a hangja, mert lebuktat. - Seth, megbántad?
- Nem – felelem meglepetten, felülve meredek rá megrökönyödve.
Félelmetes, mennyire hamar megfogalmazódnak benne ezek a kétség szülte gondolatok.
- Hát ez nem volt túl meggyőző – komorodik el.
- Hülye vagy – dünnyögöm.
- Tudom, te is.
Halvány mosollyal figyel, míg én bosszúsan felsóhajtok és fél kezemmel eltúrom hajamat a homlokomból.
- Nem bántam meg – mondom nyomatékosabban, hogy legalább egy kicsit elhiggye ő is, ha már itt töröm magam, hogy bízzon végre bennem.
- Hát akkor?
- Nem adod fel egykönnyen, mi?
- Csak szeretnélek megérteni – von vállat.
- Ebben eddig sem jeleskedtél, és ezután sem jósolok neked nagy jövőt – nevetek fel. - De Vince... - kíváncsian pillant rám -,... ne akarj folyton folyvást választ találni mindenre, mert így elmulasztod élni az életed. Vannak dolgok, amikre egyszerűen nincs ok, nincsen bennük logika, és éppen ez bennük a szép.


Vincent

És valóban játszunk. Mintha nem telt volna el fél nap se, mióta Seth lelépett és visszajött. Mintha soha semmi rossz nem történt volna. Mintha újra kamasz kölykök lennénk, akiket nem nyomorítottak meg a saját ostoba gondolataik. És ez most így van jól. Vagy lehetne jobb is, de Seth már három kör óta vezet. Mindegy mennyire nyomom a gombokat a konzolon, nem tudom behozni a hátrányomat és ez bosszant.
- Csalsz – lököm meg a könyökét, de oda se neki, nem zökkenti ki semmi, ha végre újra kocka lehet.
- Viseld férfiként a vereséged – nevet fel röviden.
- Még nyerhetek.
- Kisebb csodával – vág vissza.
Bosszúsan horkantok fel, mert hát azért a büszkeségem mégsem engedi, hogy pont ellene veszítsek. Önfeledten felnevet, ami csodálkozásra késztet. Olyan rég hallottam már a nevetését. Olyan rég ült már ilyen közel hozzám. Minden olyan régen volt. Vajon érezhetünk honvágyat egy ember iránt? Vagy ha ez nem is honvágy, mi lehet? Belefeledkezem vonásaiba. Kiszárad a szám és a szívverésem lelassul, hogy utána őrült vágtába kezdjen. Csak egy kicsit közelebb hozzá. Csak egy kicsit többet belőle. A fél karomat odaadnám azért, hogy csak egy kicsivel is tovább nézhessek rá így. Kit akarok becsapni? A fél karomat? Az életemet is. Még csak most döbbenek rá, hogy mennyire menthetetlenül és reménytelenül szeretem. Közelebb csúszom hozzá, de megtorpanok, mikor összeráncolja szemöldökeit. Mégis mit művelek? Mit hittem? Egy kis videojáték, egy kis békesség és minden el van felejtve? Mióta vagyok ennyire naiv?
Elfordítanám a fejem, de Seth tarkómra simítja tenyerét, s mielőtt még bármi másra gondolhatnék ajkait sajátjaimra tapasztja. Nem olyan sután és esetlenül, mint korábban bármikor. Hajamba túr. Hosszú ujjainak érintése andalít. Kezét visszasiklatja tarkómra, ahogy közelebb húz magához. Nyelvét végigfuttatja száraz ajkaimon és én meglepett nyögéssel engedek utat neki. Talán el sem hiszem azt ami történik. De ha nem is történik. Ha ez csak egy újabb lázálom. Soha többé nem akarok felébredni. Miért nehezebb hinni a valóságban, mint a drogmámoros álmokban? Mélyen és hosszan csókol, de koránt sem erőszakosan. Végül ajkaink elszakadnak egymástól és én hülyének érezném magam, ha kétségbeesetten kapnék most utána és könyörögnék a folytatásért. Nem is rám vallana. Minden porcikám tiltakozik ellene de újra a képernyőre fordítom tekintetem, amin az én nevem villog, ahogy a győzelmi konfettik beterítik a virtuális világot.
- Azt hiszem, én nyertem.
Meglepetten nevet fel, ahogy a képernyőre kapja tekintetét. Hátamat megvetem a kanapé támláján és kontrolleremet diadalmasan a magasba emelem. Megütközve néz rám és bosszankodva fürkészi az arcomat. Most rajtam a sor, hogy nevessek. De a következő pillanatból kihullik kezemből a kontroller, ahogy lehullik a földre pókerarcom is, mikor Seth tőle teljesen szokatlanul, lefogva tagjaimat a kanapéra szorít.
- Na most akkor melyikünk is csal? - néz le rám komoran, és én nem tudom eldönteni, hogy ugrat-e, vagy komolyan gondolja. Jókedvemet mégsem töri le.
- Máskülönben lett volna esélyem? - kérdezem elvigyorodva.
Megingatja a fejét és én kíváncsian figyelem, hogy mit lép. Könyökeire támaszkodik és kényelembe helyezi magát lábaim között. Nem tetszik a mosolya, s hamarosan meg is értem, miért nem. Tenyerét minden feszélyezettség és zavar nélkül simítja ágyékomra.
- Te hülye! - lehelem homlokomat karjának döntve.
- Vince... Ha te és én most így, ilyen módon együtt leszünk, szeretném, ha tudnád, az nem csak egy dugás lesz. - néz szemeimbe komolyan.
- Hanem mi? Barátság extrákkal? - kérdezem. Azzal, hogy így nekem simul elvesztettem az önuralmamat. És nincs is szükség az álszenteskedésre. Akarom őt. A fenébe is!
- Azon már jó ideje túl vagyunk. - nevet fel röviden.
Leveszi rólam a pólómat, majd ajkaimra hajolva csókol. Hajába túrva tartom őt közel magamhoz, miközben viszonzom a csókot. Átkarolom a nyakát és nem engedem, hogy egy pillanatra is elhúzódjon. Mert minden olyan törékeny és hamar összetörhet. Türelmetlenül emelem feljebb a csípőmet. Hogy érezzem, ösztökéljem őt, és az őrületbe kergessem saját magamat. Mellkasomra hajolva veszi ajkai közé mellbimbómat. Ha ki is nyitnám most a szemem, csak a szédülten forgó mennyezetet látnám kusza tincsei között. Nyakamba csókolva szabadít meg maradék ruháimtól, majd visszahajol fölém. Ismét birtokba veszi ajkaimat és én megérzem magamban egyik ujját.
- Nem hiszlek el. - sóhajtok fel fejemet hátra vetve.
Lassan, lépésről-lépésre gyötör. Elkínzottan veszem a levegőt, ahogy minden érintésére megvonaglik testem. Az első ujjat hamar követi a második, s a harmadik is. Mégis végtelenül hosszúnak tűnik, míg végül kihúzza ujjait és forró csókját hagyja nálam zálogul, hogy pár pillanattal később visszatérjen. Levetkőzik és óvszert húz. Lehunyom szemeimet. Ajkait érzem sajátjaimon, ahogy mélyen és hosszan csókol míg ismét hozzám simul. Végül belém hatol, s testem megfeszített íjként ível hátra, ahogy csípőmet hozzáfeszítem bőrének, hogy minél jobban érezzem őt. Kezeim vállaira találnak és magamhoz szorítom, mélyen lélegezve szívom magamba bőrének édes illatát.
- Néha napján... - szédítő lassúsággal halad egyre beljebb, csak hogy engem az őrületbe kergessen. - …elmesélhetnéd magadtól is, hogy mi jár a fejedben.
Nem felelek, de nem is vár választ. Hátravetem fejemet, ahogy ő lassan minden porcikámat uralma alá hajtja. Sem ösztönök, sem gondolatok nem jutnak el hozzám végül. Egyetlen dolog tölti ki teljes tudatomat, és az nem más, mint Seth. Testének melege, hajának selymessége, bőrének illata, mely az izzadtságával keveredik, és a forró lüktetés mélyen bennem. Azt a dolgot használja, amivel én összetörtem őt. S ő most is csodát tesz. Összerak engem. Nem pusztít, épít. És ezt mindig irigy csodával figyeltem. Most, talán most kéne elmondanom neki, hogy mennyire is függök a puszta létezésétől, mikor a gyönyör végre eléri és kitölti gondolataimat.
Ajkait nyakamon nyugtatja, s én zihálva csúsztatom kezeimet lapockáira. Fáradtan sóhajt és elhúzódik tőlem. Fürkészi arcomat.
- Hát most min mosolyogsz? - kérdezi.
- Ezt meg hol tanultad? - támaszkodok fel könyökeimre.
- Jobb, ha nem firtatjuk – feleli és én nem firtatom.
Felkel és magamra hagy, hogy egy nedves törölközővel térjen vissza, amivel gyakorlott mozdulatokkal tisztít meg. Nyilván nem fogadott cölibátust. Nem róhatom fel neki, ha másokkal is volt, hiszen nekem is volt egy menedékem. Mocskosul kihasználtam Chris-t és ő úgy lépett ki az életemből, ahogy azt kértem tőle. Szeretett, tudom, hogy így volt. Bele sem merek gondolni, mennyire törhetett össze ezek után, de neki is be kellett látnia, hogy mellettem soha nem lesz boldog.
Seth mellém fekszik és nyakik betakarózik, mint aki szégyell valamit. Felkönyökölök.
- Minek takarózol be? - kérdezem rosszallóan. - Csak nem szégyenlős vagy?
- Hideg van. - feleli lehunyt szemekkel.
- Hol? - kérdezem szemöldök ráncolva. - Seth, megbántad?
- Nem. - tiltakozik döbbenten, ahogy ő is felül.
- Hát ez nem volt túl meggyőző. - húzom el a számat.
- Hülye vagy. - dünnyögi.
- Tudom, te is. - mosolyodom el.
Seth türelmetlenül felsóhajt és hajába túr, hogy kisöpörje fekete tincseit homlokából.
- Nem bántam meg. - ismétli magát nyomatékosabban.
- Hát akkor?
- Nem adod fel egykönnyen, mi?
- Csak szeretnélek megérteni. – vonok vállat.
- Ebben eddig sem jeleskedtél, és ezután sem jósolok neked nagy jövőt. – nevet fel. – De Vince… - kíváncsian nézek rá. -, …ne akarj folyton folyvást választ találni mindenre, mert így elmulasztod élni az életed. Vannak dolgok, amikre egyszerűen nincs ok, nincsen bennük logikát, és éppen ez bennük a szép.
- Visszatért Buddha hű szolgája. – nevetek fel és ő rosszallóan néz rám. Elgondolkodva hajtom hátra a fejem a karfára és egy pár pillanatra lehunyom szemeimet. - Seth?
- Hmm?
- El akarok költözni. – nézek rá és ő úgy néz rám, mintha valami szörnyű dolgot mondtam volna. – Tökmindegy, hogy most lett felújítva az egész lakás. – rázom meg a fejem és feljebb húzom magunkon a takarót. – Itt nincs semmi más, csak rossz emlékek.
- És hova akarsz menni? – hajtja fejét a mellkasomra.
- Nem tudom. – ingatom meg a fejem. – Nélküled sehova.
Felkuncog, de nem szól semmit. Ujjaimmal sötét tincsei közé szántok. Bőrömön érzem minden lélegzetét.
- Adjuk el. – szólal meg halkan.
- Jó. – bólintok.
- Az egyetemre már nem mehetek vissza. Túl sokat halasztottam.
- Bánod?
- Nem.
Ami azt illeti, a telet is gyűlölöm. Soha nem adott mást, csak keserűséget. És bár most is tél van, nem akarok átélni egy újabbat. Gyerekes módon személyesítem meg a telet a balszerencsével és nem akarom, hogy a következő tél alkalmával Seth ismét elmenjen. Persze, tudom, hogy nem megy már sehová. De bennem van a félsz. Sokkal jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit mondok vagy teszek. Őszintébbnek kell lennem. Nem csak vele, magammal is. Őszintébbnek kell lennünk egymással és akkor talán minden jóra fordul. Szórakozottan felnevetek.
- Mi az? – kapja rám a tekintetét.
- Ha tudtam volna, hogy az ágyban kötünk ki, ha őszintén beszélek, már sokkal korábban bevallottam volna még a legapróbb titkaimat is. – vigyorgok rá. – Szépen lassan. Apránként.
- Egy barom vagy. – folytja vissza a nevetést és fejét visszahajtja vállamra.
- Tudom. – karolom át és ő kényelmesen elhelyezkedik.



Fázom. Mert reggel van. Mert hideg van. És mert Seth nincs mellettem. Az illatokból ítélve már kávét és teát is főzött. Sőt, palacsinta illata is terjeng a levegőben. Nagyot nyújtózkodva kelek fel a kanapéról. Felveszem a földre szórt ruháimat és a konyhába lépek.
- Jó reggelt. – köszön derűsen.
- Reggelt. – köszönök vissza. – Éhen halok.
- Szolgáld ki magad. – tesz elém egy tányért. Az asztalon már ott tornyosul a sok palacsinta.
- Ehhez azért hozzá tudnék szokni. – mosolyodom el.
- Nem is te lennél, ha nem ezt mondtad volna. – nevet fel röviden, majd leül velem szemben és ő is szed magának.
Amíg én juharszirupot locsolok a palacsintára, ő egyszerű lekvárt ken rájuk. Némán reggelizünk. Idilli meghittségben. Tiltakozhatnék, hogy ez nem az én életem, hogy nem lehet minden ennyire tökéletes, de nem lenne értelme. Elég volt már abból, hogy saját magam voltam az akadály az életemben. Nem engedhetem meg, hogy a „megérdemlem” és a „nem érdemlem meg” szarságok megint elbizonytalanítsanak.
- Tudod, majdnem belehaltam az elvonási tünetekbe. – szólalok meg csendesen.
- Jól titkolod. – biccent felém. – Ennyire hiányzik? Ha komolyabb segítség kell, akkor…
- Nem. – rázom meg a fejem. – Egy egészen másfajta drogról beszélek.
- Nem értelek.
- Nem baj. – mosolyodom el halványan, aztán meggondolom magam és beszélni kezdek. – Bármiről könnyűszerrel leszokok. Sem az alkohol, sem a drog nem elég erős ahhoz, hogy valaha is kísértésbe hozzon. Hogy hiányzik-e a szer? Igen. – bólintok lassan. – Átkozottul. De mi szükségem lenne rá, ha te itt vagy? – elkerekednek a szemei. – Sokkal erősebb drog vagy, mint bármi más a világon. És komolyan beszéltem, hogy lassan majdnem belehaltam a hiányodba. – lassan emelem rá szemeimet, miközben leteszem a villát. – Ne hagyj el többé.
Szemeiben a fény meglágyul. Sután elmosolyodik, ahogy tarkójára simítja tenyerét. Most felsejlik vonásai között az a régi, naiv Seth, akit kölyökkorom óta ismertem.
- Ez majdnem olyan volt, mint egy szerelmi vallomás. – szólal meg halkan.
- Ne várd. Nem fogok szerelmet vallani.
- Nem is illik hozzád. – mosolyog rám kicsit nagyobb határozottsággal.
- Mondjuk inkább úgy, hogy nincs rá szükségem. – viszonzom mosolyát.
Lassan bólint és az asztaltól felkelve összeszedi a tányérokat és evőeszközöket, hogy elmosogassa őket. Minek mondjam neki, hogy szeretem? Tudja, érzi, felfogta már rég. Sőt mi több, el is fogadta. Az egész már csak azon múlik, hogy viszonozza-e. Figyelem alakját, ahogy mosogat. Minden apró mozdulata, minden apró rezdülése idegenül ismerős. Rengeteget változott és hihetetlen, hogy egyáltalán visszajött. Nem érdemelném a megbocsájtását, de többé nem fogok visszakozni. Többé nem fogom elengedni, s ha ehhez az kell, hogy egy bilinccsel összekössem csuklóinkat, megteszem. Tudja, hogy milyen önző vagyok és annak a tudatában jött vissza, hogy ezt elfogadja és vállalja. Hátulról karolom át és állának vonalát érintve fordítom magam felé az arcát, hogy csókot nyomva ajkaira egy elégedett vigyorral távozzak a konyhából.


Seth

A takaró redőit figyelem, míg én magam is elgondolkodom a kimondott szavaimon. Fejben ezerszer lefuttatva nem volt jelentőségük, egyszerűen nem számítottak. Nem úgy, mint most. Saját döntésemből dobtam félre az elveimet, ellentmondtam annak, amit mindig is természetesnek véltem, és megtagadtam mindazt, amit a szüleim, az élet és a társadalom belém nevelt.
- Visszatért Buddha hű szolgája – nevet fel.
Sokkal többet nevet és mosolyog most. Élénkebb, elevenebb, egyértelműen jobb színben van, mint ahogy korábban ráakadtam a kórházi ágyban. Érdeklődve figyelem, ahogy hátradől, lehunyja szemeit, s a pillái sötét árnyakat karcolnak hóka bőrébe.
- Seth?
- Hmm? - kérdezek vissza.
- El akarok költözni – néz rám, míg én szavainak a logikáját boncolgatom. Elköltözni? Miután éppen csak visszakaptuk a felújított lakást? - Tökmindegy, hogy most lett felújítva az egész lakás – ingatja meg a fejét, mintha tudná problémám gyökerét. Feljebb húzza a takarót. - Itt nincs semmi más, csak rossz emlékek.
- És hova akarsz menni? - hajtom fejem a mellkasára.
- Nem tudom – apró, finom, alig mozdulatok sora, ahogy puhán megingatja a fejét. - Nélküled sehova.
Elvigyorodom, csendesen felnevetek, és mégsem szólok semmit. Nincs mit mondanom, hiszen tud már mindent magától is. A mellkasán feszülő bőrt figyelem, ujjaival a hajamba túr, a tincseim közt játszik.
Most, hogy Vince szülei végleg elvágták kapcsolatukat a fiúkkal, nincs sok lehetőségünk, ahová mehetnénk. Gyakorlatilag ez a lakás az ő öröksége, az egyetlen hely, amit tulajdonának tekinthet, s nevezhet. De ha eladjuk ezt is, már nem marad semmi.
Megéri majd egyáltalán? Hiszen az nem kérdés, hogy lesz-e rá vevő. Jó környezetben van, tiszta, rendezett épület, és a lakás is újonnan lett kipucolva.
- Adjuk el – szólalok meg némi csend után.
- Jó – bólint.
- Az egyetemre már nem mehetek vissza. Túl sokat halasztottam.
Igazából értelme se nagyon lenne annak, hogy visszaüljek a padba. Tanultam már eleget, megéri feladni az álmomat egy másikért.
- Bánod?
- Nem.
Engem sem köt már semmi ehhez a házhoz. Nem látom falai közt a kedves emlékeket, s nem tekintek már rá úgy, mint otthonomra. Ez mindig csak egy átmeneti menedék volt, egy hely, ahová pihenni járhattam az órák után, és egy hely, ahol éjszakákat töltöttem álmatlan forgolódással, vagy teljesen éberen, míg vártam a csodára. Nem, kizárt, hogy mindez hiányozzon majd. Megválok tőle, mert nem kötődtem hozzá soha. Vince mellettem felkuncog, vigyora szórakozott, széles, békés.
- Mi az? - pillantok rá kíváncsian.
- Ha tudtam volna, hogy az ágyban kötünk ki, ha őszintén beszélek, már sokkal korábban bevallottam volna még a legapróbb titkaimat is – vigyorog tovább. - Szépen lassan. Apránként.
- Egy barom vagy – jegyzem meg mosolyom elfojtva, nyakába szuszogva hajtom vállára a fejem.
- Tudom – karol át.



Teafüvet teszek a forrásban lévő vízbe, anélkül, hogy a szűrőt előbányásztam volna a szekrényből. Használhattam volna a teafőzőt is, kerestem, de nem találtam, így kénytelen vagyok beérni azzal, amim van. Lefedem a kisütött palacsintatésztát, és elpakolom magam után az alapanyagokat is, míg arra várok, hogy lefőjön a kávé. Feltörlöm a pultot, kezet mosok, aztán a még mindig nedves kezemet pólóm aljába törlöm meg. Vince mocorgására oda kapom a fejem.
- Jó reggelt – köszöntöm.
Gyűrött szinte minden ruhája, ő maga pedig nyúzott, míg haja borzas szénakazalként meredezik.
- Reggelt – köszön ő is. - Éhen halok.
- Szolgáld ki magad – teszek le elé egy tányért.
Minden elérhető közelségben van hozzá, mindössze meg kell mozdulnia.
- Ehhez azért hozzá tudnék szokni – mosolyodik el.
Meghiszem azt.
- Nem is te lennél, ha nem ezt mondtad volna – nevetek fel röviden, majd vele szemben leülve szedek magamnak én is.
Mézédes juharsziruppal locsolja le a sajátjait, nem rajongok érte, mert ragad és tömény. Megmaradok inkább a nagyi házilag készített lekvárjánál. Jó néhány üveggel elrakott odahaza, így bennünket is megajándékozott bőven a finomságból. Isten a megmondhatója, hogy milyen recept alapján főzi ezeket, annak idején anya is megpróbálkozott néhányszor azzal, hogy valami hasonlót összehozzon, de a kettő ízvilága teljesen más maradt. Erre mondják azt, hogy a szeretet a titkos adalék?
- Tudod, majdnem belehaltam az elvonási tünetekbe – szólal meg elhalkulva.
- Jól titkolod – biccentem. - Ennyire hiányzik? Ha komolyabb segítség kell, akkor...
- Nem – rázza meg a fejét. - Egy egészen másfajta drogról beszélek.
- Nem értelek – vallom be.
- Nem baj – mosolyog halványan, aztán mégis megszólal: - Bármiről könnyűszerrel leszokok. Sem az alkohol, sem a drog nem elég erős ahhoz, hogy valaha is kísértésbe hozzon. Hogy hiányzik-e a szer? Igen - bólint lassan. - Átkozottul. De mi szükségem lenne rá, ha te itt vagy? - meglepetten pislogok rá. - Sokkal erősebb drog vagy, mint bármi más a világon. És komolyan beszéltem, hogy lassan majdnem belehaltam a hiányodba – emeli rám a szemeit, míg villáját leteszi. - Ne hagyj el többé.
Ellágyulok, s félszeg mosollyal simítom kezemet a tarkómra.
- Ez majdnem olyan volt, mint egy szerelmi vallomás – felelem halkan.
- Ne várd. Nem fogok szerelmet vallani.
Nem várom, értelme sem lenne.
- Nem is illik hozzád.
- Mondjuk inkább úgy, hogy nincs rá szükségem – mosolyog ő is.
Rábólintok, mert igaza van. Tudjuk már ezt mind a ketten. Felkelek, és összeszedem a tányérokat,  meleg vizet engedek és mosószert öntök, aztán elmosom őket, majd utánuk rendezem a villákat is. Alig egy napja költöztünk ide vissza, hogy aztán búcsút mondjunk a falaknak újra. Ezúttal véglegesen. A víz felszínén úszó apró buborékokat figyelem, ahogy Vincent teste a hátamnak simul, apró szivárvány pukkan szét a szürke zománcon, meleg ujjak simulnak államra és forró ajkak a számra.
Önfeledt vigyorral távozik.
Felszusszanok, mert ez a változás nem csak a kettőnk kicsiny életét rengeti meg alapjaiban, ez a változás lassacskán túlnő majd rajtunk, és aggódom. Aggaszt, hogy nem tudom majd kezelni ezt az egészet. De a legnagyobb problémát nem is ez jelenti. Önmagában nem lényeg, könnyedén áthidalható és megoldható apróság, nem úgy, mint a lakás ügye. Eladni egyszerű, összepakolni és kiköltözni mindössze fél nap és nem okozna mély lelki törést egyikünkben sem, de az ez utáni időszak kétséges. Nekem nincsen egyetem és nincsen munka, Vincentnek nincs szülői támogatás. Olyan, mintha az egyetemen eltöltött évek nem is léteznének, kidobott időfecsérlés volt az egész, aminek így utólag belátva már semmi értelme. Elpakolom a tiszta edényeket, aztán a kanapé háttámlájára könyökölve belenézek én is abba a filmbe, amit ő néz.
- Ezt már láttuk – mondom teljes meggyőződéssel.
- Nem fogok elkapcsolni, ha arra pályázol.
- Gondolkodtam – kerülöm meg a kanapét, és leülök mellé.
- Eddig jó – fordul felém. - Min?
- Apáméknak van egy tóparti házuk – kezdek bele lassan, de figyel, szükségtelen figyelnem a reakcióit. Rábólint, tudja ő is, miről beszélek. - Arra gondoltam, hogy talán oda lecuccolhatnánk. Utálom ezt a várost, büdös, szennyezett, forgalmas. Ott meg gyakorlatilag nincs család, akit ne ismernék, kedvesek és jóindulatúak, és...
- Meggyőztél – vág a szavamba. - De miből akarsz ott megélni?
- És itt miből akarsz megélni? - kérdezek vissza bosszúsan.
- Itt? - mosolyodik el lassan. - Semmiből. Nem maradunk, ezt már megbeszéltük, és támogatom azt is, hogy odamenjünk, ahol az öreged pecázgatni szokott. Rajtam ne múljon, de őket sem fogja zavarni?
- Az a ház eleve az enyém lenne – dünnyögöm. - Nem lakik ott senki, mostanában már apám sem használja ki jó időben azt, hogy ott teljesen egymaga lehet.
Meglepődök, de annyiban hagyja, helyette feltesz egy sokkalta bonyolultabb kérdést.
- Miért nem lakik ott senki sem? - néz rám gyanakodva. - Azt ne mondd, hogy lakhatatlan.
Ezen őszintén felnevetek, majd rájövök, hogy a kérdése tulajdonképpen nagyon is jogos. Logikus feltételezés, főleg, hogy önmagában a ház meglehetősen jól néz ki. Mindössze egy problémája van, jobban mondva kis szépséghiba.
- Korábban éttermet akartak kialakítani a földszinten, míg a tetőteret meghagyták úgy, ahogy volt. A munkálatokat el is kezdték, aztán a pénz elfogyott, és befejezetlenül maradt minden. Azóta nem nyúlt hozzá senki, nem folytatták, és nem is bontották le. Egyébként meg szerintem nem is rossz, hangulatos kis hely lehetett volna belőle.
- Ez még akár a hasznunkra is válhatna – lelkesül fel rám pillantva. - Most gondolj bele.
- Azt ne mond, hogy éttermet akarsz nyitni.
- Nem egyedül, hanem veled. Gondolj bele, tökéletes lenne. Adott minden lehetőség. Ha eladjuk ezt a lakást, a befolyó összeget rátudjuk fordítani az étterem teljes kialakítására, a szüleid biztosra veszem, hogy támogatnának és segítenének.
- Igen, de...
- Seth – szól rám hangját megemelve. - Miért keresed a kifogásokat? - kérdi megszelídülve.
- Ez még így is költséges lenne. Nincs jól átgondolva, nem tudjuk, hogy működő lenne-e egyáltalán.
- Seth – szól rám újra. - Működne. Az emberek miatt ne aggódj.
- Mert te megoldanád, mi? - kérdem mogorván.
- Igen – bólint rá. - Képzeld, megoldanám. Adj egy esélyt ennek az egésznek.
- Rendben – egyezem bele, aztán felállok mellőle.
Akárhogyan is, ez tényleg egy remek lehetőség. Vétek lenne nem kihasználni, és nevetséges, hogy eddig még csak nem is gondoltam rá. Éveken át ott állt, nem egyszer említette már meg anyám is, és egyértelműen számíthattunk arra, hogy előbb-utóbb majd ez lesz. A régészet jó, mindig is érdekelt, ahogyan vonzott is az egész, de nem jó megélhetési lehetőség.
Felsóhajtok saját ostobaságomon. Szép is az elgondolás, az, ha megtervezem lépésről lépésre, szóról szóra, hogy mit mondok majd a családnak, és közben már a puszta kivitelezéssel is gondok adódnak. Nincsen telefonom, a régit pedig mai napig nem tudom, hogy hol lehet.
- Vince...
- Hmm? - mered rám érdeklődően.
- Nem vettem magamnak telefont – közlöm zsebeimbe süllyesztett kezekkel.
- Még mindig? - hökken meg. - Egy éved volt rá.
- Tudom. Kölcsönadod a tiédet?
- Kölcsönadjam? - vigyorodik el.
Összevonom a szemöldökeimet.
Fejét csóválva túr a zsebébe, aztán a kezembe adja a telefonját. Hezitálva toporgok, amit egy ideig figyelmen kívül tud hagyni, aztán bosszúsan sóhajtva felnéz rám. A filmnek már lassan vége, gyakorlatilag végigbeszéltük az egészet. Szükségtelen kinyitnom a számat, és feltennem neki a kérdést, fejét ingatva int. Részéről mehetek, telefonálhatok, mert gyakorlatilag úgyis csak azt mondom el a szüleimnek is, amit vele megbeszéltem. Se többet, se kevesebbet. A tompa búgást ismerős, kedves hang váltja fel, aztán csend, majd szavaimnak a zümmögése. Próbálok lényegre törő és tömör lenni, és közben mégis sikerül elmerülnöm a részletekben, az aggodalmaimban, s kis idő múltán azon kapom magam, hogy anyámra zúdítok mindent, míg ő békés türelemmel hallgat. Őszintén meglepődöm rajta újra és újra, ahogyan megdöbbent apám is. Tiltakozást vártam, megannyi ellenérv felsorakoztatását. Mindent és semmit. Azt semmiképpen sem, amit kapok. Megadnák a támogatásukat vajon akkor is, ha ismernék azt az egy évet belőlem? Kétségtelenül. Elköszönök és kinyomom a hívást, Vincent ezalatt újabb filmbe kezdett bele, de ezúttal már nem zavarom meg. Szobámba lépek, körülnézek, ujjbegyeimmel követem az egyik elefánt alakját. Vajon vihetem magammal ezeket is? Körülnézek a holmijaim között. Az egész életem beleférne egyetlen bőröndbe.



Vincent

Lehuppanok a kanapéra és kapcsolgatni kezdek a csatornák között. Sehol semmi jó. Végül megállapodok egy olyan filmnél, amit már nem is egyszer láttunk.
- Ezt már láttuk – lép a támla mögé puhán.
- Nem fogok elkapcsolni, ha arra pályázol.
- Gondolkodtam – kerüli meg a bútort és leül mellém.
- Eddig jó – nézek rá - Min?
- Apáméknak van egy tóparti házuk – kezd bele elgondolkodva és én bólintok. - Arra gondoltam, hogy talán oda lecuccolhatnánk. Utálom ezt a várost, büdös, szennyezett, forgalmas. Ott meg gyakorlatilag nincs család, akit ne ismernék, kedvesek és jóindulatúak, és...
- Meggyőztél – vágok szavába. - De miből akarsz ott megélni?
- És itt miből akarsz megélni? - néz rám bosszúsan.
- Itt? - elmosolyodom. - Semmiből. Nem maradunk, ezt már megbeszéltük, és támogatom azt is, hogy odamenjünk, ahol az öreged pecázgatni szokott. Rajtam ne múljon, de őket sem fogja zavarni?
- Az a ház eleve az enyém lenne – motyogja. - Nem lakik ott senki, mostanában már apám sem használja ki jó időben azt, hogy ott teljesen egymaga lehet.
Ez igazán érdekes dolog. De mi értelme van egy kihasználatlan, lakatlan háznak?
- Miért nem lakik ott senki sem? - kérdezem, valami turpisságot szimatolva. - Azt ne mondd, hogy lakhatatlan.
Felnevet. Ezek szerint a ház nem lakhatatlan. De akkor mégis mi lehet a problémája? Azt ne próbálja bemesélni nekem, hogy szellem járta, mert akkor fogom a csinos pofiját, meg a füstölőit és egy hétre bezárom a pincébe. Na jó, ez azért talán túlzás lenne, de akkor sem értem, mire akar kilyukadni.
- Korábban éttermet akartak kialakítani a földszinten, míg a tetőteret meghagyták úgy, ahogy volt. A munkálatokat el is kezdték, aztán a pénz elfogyott, és befejezetlenül maradt minden. Azóta nem nyúlt hozzá senki, nem folytatták, és nem is bontották le. Egyébként meg szerintem nem is rossz, hangulatos kis hely lehetett volna belőle.
- Ez még akár a hasznunkra is válhatna – kapom fel a fejem izgatottan. - Most gondolj bele.
- Azt ne mond, hogy éttermet akarsz nyitni. - néz rám elképedve
- Nem egyedül, hanem veled. Gondolj bele, tökéletes lenne. Adott minden lehetőség. Ha eladjuk ezt a lakást, a befolyó összeget rátudjuk fordítani az étterem teljes kialakítására, a szüleid biztosra veszem, hogy támogatnának és segítenének.
- Igen, de...
- Seth – vágok rá, mielőtt nekiállna felsorakoztatni egy sor érvet az ellen, hogy belevágjunk. - Miért keresed a kifogásokat? - mosolygok rá szelíden.
- Ez még így is költséges lenne. Nincs jól átgondolva, nem tudjuk, hogy működő lenne-e egyáltalán.
- Seth – szólok rá ismét - Működne. Az emberek miatt ne aggódj.
- Mert te megoldanád, mi? - kérdezi morcosan.
- Igen – bólintok. - Képzeld, megoldanám. Adj egy esélyt ennek az egésznek.
- Rendben – adja be a derekát.
Ki látott már ilyet? Hogy pont én beszéljem rá őt valamire, amit egyébként a bolond sem hagyna ki? Ha valaki, akár csak két éve is, de azt mondta volna nekem, hogy „Vince, egy napon még rajongani fogsz azért, hogy éttermet nyiss.” azt kiröhögtem volna, rögtön azután, hogy behúztam volna neki egyet. Nem passzolt az életemhez egy ilyen ötlet. Vagy inkább az akkori személyiségemhez. Igazából most sem vagyok holt biztos a dolgomban, de bármi, amit vele közösen, a puszta két kezünkkel alkothatunk és építhetünk fel, sokkal jobban izgatja a fantáziámat, mint bármi más, amit egyedül, a puszta két kezemmel rombolhatok le. Elég volt a rombolásból és az önpusztításból. Építeni akarok. Hogy vezeklésként-e, vagy sem, azt nem tudom.
- Vince...
- Hmm? - nézek rá kíváncsian.
- Nem vettem magamnak telefont – szólal meg halkan, ahogy zsebre teszi kezeit.
- Még mindig? - hökkenek meg. - Egy éved volt rá.
- Tudom. Kölcsönadod a tiédet?
- Kölcsönadjam? - vigyorodom el.
Megkapja telefonomat és elvonul. Sokat beszél, halkan duruzsoló hangja újra és újra érezteti velem, hogy végre nem vagyok egyedül. Végre nem fojt meg a négy fal. De ezt a helyet ettől még nem kedvelem jobban. Lefogadom, ha most összeszedném a holmikat, amikhez foggal-körömmel ragaszkodom, elég lenne hozzá a zsebem, hogy elférjenek. Ha rajtam múlna, mindent kidobnék és eladnék. Az egyetlen, amire szükségem van, már úgy is itt van nekem. Minden más csak pótolható, értékét vesztett, kopott kacat, amitől zokszó nélkül megválok. Nos, a cigit leszámítva.



Végül nem kellett hónapokat várnunk, hogy elkeljen a lakás. Bár ez köszönhető annak is, hogy teljesen fel lett újítva, és hogy Karácsony előtt piacra dobtuk. Sok mindentől meg kellett válnunk. A bútorokat abszolút nem rakhatjuk repülőre. De nem hiszem, hogy ez bármelyikünket is érzékenyen érintene. Ennyi az életünk, amitől nem szégyellünk megválni, mert nem is kecsegtet semmi jóval. És mi az, ami megmaradt nekünk? Fejenként egy bőrönd, egy utazótáska és egy-egy hátizsák. Ennyi az életünk, amihez görcsösen ragaszkodunk.
Úgy állunk a küszöbön, mint két elveszett kölyök, akik végre hazataláltak egy hosszú és nehéz nap után. Az arcát fürkészem. Gondterhelten mered az ajtóra, beharapja szája szélét. Hezitál és én nem értem miért. Megfogom a kezét és bátorítóan megszorítom. Nem mondom neki, hogy minden rendben lesz. Nem bólogatok helyeslően és nem is vigyorgok szélesen. Ezek csak fölösleges kellékei annak, hogy megnyugtassam. És nem is igényli. Halvány mosollyal viszonozza a szorítást, majd kihúzza kezét kezemből és bekopogtat.
Megmosolyogtat és megnyugvással tölt el, ahogy Maria a sírás szélén állva tépi fel az ajtót és örömkönnyektől patakos arccal borul a nyakunkba.
- Végre! – szorítja magához tulajdon fiát ragyogó mosollyal. – Végre! – fordul felém és ölel át engem is.
Megérkezik Peter is, aki derűs mosollyal biccent felénk, majd kezét nyújtja nekem. Kézfogása erős, határozott és szívet melengető. Seth-hez lép, aki egészen elérzékenyülve borul apja nyakába, végül a férfi is képtelen könnyek nélkül tűrni a találkozást.
- Egész nap ott óhajtotok ácsorogni?
A kérdés a szülők mögül érkezik. Hangja éles, elnéző, mindent tudó és vidáman csengő. Ezer közül is felismerném a nagyi hangját. Ő is üdvözöl bennünket. Megölelgeti unokáját és alapos műgonddal törölgeti le arcáról a kósza könnyeket, majd hozzám lép és megropogtatja csontjaimat.
- Csináltam lekvárt. – súgja a fülembe, és az én karjaim önkéntelenül fonódnak törékeny, öreg teste köré.
- Jaj, nagyi. – hajtom vállára a fejem. – Ne akarja, hogy én is bőgjek. Rontana az imidzsemen.
Felnyaláboljuk a táskákat és a bőröndöket. Peter segít nekünk és bepakolunk Seth szobájába, majd otthagyunk mindent. Ráérünk kicsomagolni, most már úgy sem sietünk sehová. Visszatérünk a nappaliba és leülünk a kanapéra. A sarokban egy hatalmas karácsonyfa áll, még akkor is, ha odakint nyoma sincs a télnek. Úgy döntünk, hogy megnézzük magunknak a szóban forgó házat, így a délutáni verőfényben elindulunk. Peter felajánlja, hogy elvisz minket autóval, de mindketten elutasítjuk. Nincs messze gyalog sem, csupán fél óra. És ki ne örülne egy hosszú sétának a melegen sütő napfényben? Az utcákon idefele összetalálkoztunk pár szörfös Mikulással is. Floridának is megvan a maga hangulata.
- Mit gondolsz? – kérdezem, miután körbejártuk a házat kívülről – belülről.
- A fele kész van, ez tény, de rengeteg dolgunk lesz vele.
- Csak azt bízzuk munkásokra, amiket nagyon muszáj. – döntöm csípőmet egy porlepte asztalnak. – Úgy értem, festeni, takarítani mi is tudunk.
- Takarítani? Te? – nevet fel jóízűen.
- Nos, azért megpróbálhatom, nem? – viszonzom mosolyát.
Elidőzünk még egy darabig. Újra és újra bejárjuk a földszintet. Újra és újra fölfedezzük a javítani valót és azokat a dolgokat, amikben sok lehetőséget látunk. Semmi másról nem esik szó, csak az étteremről.
- Kicsit félelmetes. – sóhajtok fel, ahogy hazafelé sétálunk.
- Micsoda? – kérdezi rám emelve tekintetét.
- Mindig csak tengődtem az életben. Álmok, célok és minden egyéb nélkül. És most itt van ez az egész új környezet, az új élet lehetősége. – előkotrok egy cigit a zsebemből és rágyújtok. – Seth, teljesen be vagyok sózva. – fújom ki a füstöt elmosolyodva.
- És ez most rossz, vagy jó? – mosolyodik el, ahogy ellegyezi a füstöt orra elől.
- Jó. – hunyom le szemeim egy pillanatra. – Mert végre van értelme élnem.

Órákon át beszélgetünk a nappaliban anélkül, hogy bármire is kitérnénk abból a zűrzavaros egy évből. Nekik nem kell tudniuk, nem lenne értelme ezzel terhelni őket mindazok után, hogy látszólag minden helyrejött. Leginkább a nyaralóról folyik a szó, a renoválásáról, az átalakítás befejezéséről, az anyagiakról. Csak a legfontosabb dolgokról.
- És a személyzettel mi lesz? – kérdezi Maria miközben tálcán hozza a hatalmas bögre forró csokikat.
- Egyelőre csak ketten leszünk. – felelem. – Nem is fogjuk majd nagyüzemben nyomni, mert nem lenne kifizetődő egyelőre. Ha jobban beindul az üzlet, majd ráérünk elgondolkodni a munkaerőn. – mosolyodom el. – De figyelembe véve az anyagiakat az elején még az egész egy nagy ráfizetés lesz. Ha ezen átverekedjük magunkat, nem lesz gond. Persze egy egyszerű kis étterem tucat szám található egy ilyen helyen, szóval arra gondoltunk, hogy egy bizonyos témára épülhetne a berendezése, ami igazán vendégcsalogató lenne.
- Tényleg? – szól közbe csodálkozva Seth. – És mindezt mikor beszéltük meg?
Elvigyorodva ingatom meg a fejem és folytatom.
- Seth mániája a füstölőzés meg az elefántos, Buddhás mütyürök. Szóval…
- Erre a témára épülhetne az étterem. – mosolyodik el Maria lelkesen.
- Igen. A menü már másodlagos. Semmi gyomorforgató jaktejes teát nem vagyok hajlandó elviselni.
- Ezen még lesz időnk agyalni. – szólal meg a hippi mosolyogva.
- Viszont a vacsora várat magára. – szúrja közbe a nagyi.
- Jaj, a vacsora! – pattan fel Maria. – Már rég kész van és mi hagytuk, hogy kihűljön. Gyorsan, gyorsan. – igyekszik a konyha felé. – Még nincs minden veszve. Megmelegítem.
Mindenki felkel a helyéről és komótosan a konyha felé indulunk. Seth mellém lép.
- Mikor lettél ekkora üzletember? – kérdezi elmosolyodva, ujjaival lopva simítja végig kézfejemet.
- A véremben van. – húzom ki magam arrogáns mosollyal.
Asztalhoz ülünk és némán eszünk. Hosszú volt a mai nap a sok utazással és információval. Elfáradtam. A vacsora, amit Maria készít isteni finom. Seth főztjével ugyan nem vetekszik, de degeszre tudom tömni vele magam. Vacsora után teát iszunk és az asztalnál maradunk. Minden békés, minden idilli és nyugodt. Igazából itt vagyok otthon. Peter és Maria mindig éreztette velem az otthon melegét és bár voltak saját szüleim, őket sokkal inkább éreztem magaménak, mint a tulajdon véremet. Nagyot nyújtózva kelek fel az asztaltól.
- Fáradt vagyok, lefekszem aludni. – szólalok meg és futó csókot nyomok Seth ajkaira.
Aztán megdermedek. Nagyot nyelve fordulok vissza az asztaltársaság felé. Seth szégyenében tenyereibe temeti arcát. Peter és Maria döbbenten néznek össze, majd ránk. A nagyi elégedetten kuncogva mulat rajtunk.
- Ez most egy igazán hülye helyzet. – vakarom meg tarkómat zavartan. – Lenne értelme, ha azt mondanám, hogy ez nem az volt, aminek látszott? – próbálkozom esetlenül, de Peter még mindig döbbenten megingatja a fejét.
- Igazából… - szólal meg Maria. - …azt hiszem, már sejtettük egy ideje.
- Sejtettétek? – szól közbe a nagyi. – Teljesen egyértelmű volt. – dől hátra székében elégedetten.
Seth rám pillant. Tekintete segítségkérő és elgyötört. Összeszedve magam teszem vállára kezem, hogy kikomolyodva forduljak szülei felé ismét.
- Egy cseppet sem sajnálom, és nem fogok bocsánatot kérni érte.
- Nem is kell. – veszi kezébe az irányítást a nagyi. – Eredj aludni. Te is Seth.
Kelletlenül kel fel az asztaltól és elindulunk a folyosón, fel az emeletre a szobája felé. Leroskad az ágyra és alsó ajkát rágcsálva néz rám.
- Finomabban nem fogalmazhattál volna? – kérdezi enyhén ideges hangon.
- Mit szépítsek rajta? – nem válaszol, csak maga elé mered így leguggolok előtte, hogy komoran fürkésszem sötét szemeit. – Szégyellsz?
- Nem. – ingatja meg a fejét. – Szeretlek. – karolja át nyakam és hajtja vállamra fejét.
- Én is téged. – mosolyodom el átölelve őt.


Seth

Nevetséges, hogy az ember mennyire el tud bátortalanodni még a saját családja előtt is. Érthetetlen, kész röhej. Izzadnak a tenyereim, bőröm nyirkos és sikamlós, ökölbe szorítom az ujjaimat és beharapom alsó ajkam. Visszasírom azokat a boldog heteket, mikor még a lakás eladásával bajlódtunk. Vincent egyetlen percig sem volt képes nyugton maradni, míg én beértem annyival is, hogy nézhettem szemeiben a boldogságot. Megrémít az érzés, hogy ennyire függünk egymástól. Édes rabság, de az ára nagy volt. Karcsú ujjak kulcsolódnak az enyéimre, finom szorítás ránt vissza gondolataim közül a valóságomba. Puha szorítással biztat, nem segít szavakkal és nem segít bugyuta ígéretekkel sem, megért anélkül. Mellettem van a szavai nélkül is. Visszaszorítok, bátortalan mosollyal nézem a családi ház ajtaját. Elhúzom a kezem és bekopogok, bizonytalanul lélegzem a Nap sugarainak forróságát. 
Meglepődöm, mikor az ajtó szélesre tárul előttünk és vékony kezek karolnak nyakamba. Erős szorítás, és édes parfüm illata.
- Végre! - érzem forró könnyeit, ahogy a nyakamra cseppenve olvadnak el a forróságban. - Végre! - szabadon fellélegzek, ahogy Vincent felé fordul. Megszorongatja őt is.
Apám visszafogottabb. Esőember. Szolid mosollyal fog kezet vele, de az én ölelésemmel sokáig nem tud mit kezdeni. Az ő szemei is könnyessé válnak.
- Egész nap ott óhajtotok ácsorogni?
Nagymamám hangját akár ezer közül is felismerném. Dallamos és kedves, ugyanakkor megvan benne a határozott él, a fegyelem, a tiszta szavak energiája, lendületüknek az ereje. Könnyeit itatva ölel át, hogy utánam Vincentet is karjaiba zárja.  A füléhez hajolva súg neki valamit, nem kerüli el a figyelmem, de nem is teszem szóvá. Akaratlanul eszembe jut az, amit nekem súgott. 
- Jajj, nagyi – meghat, ahogy őket látom. - Ne akarja, hogy én is bőgjek. Rontana az imidzsemen. 
Felveszem a táskáimat, és Vincent is a sajátjait. Apa is segít, mindent az én szobámba viszünk, de csak a fal mellé állítjuk őket, hogy ne legyenek útban. Egyvalami miatt mégis csak hiányolom a régi otthonomat. Az ünnepi hangulat, az égősorok és a kristályos tél. Ez mind, mind hiányzik, megszoktam már, és nehéz lemondani a békés ünnepekről. A kanapéra letelepedve mély életigazságokon rágjuk át magunkat, aztán a délután folyamán elsétálunk a házhoz is. Rövid túra, de a közben látott tájért megéri minden percét. A ház maga poros, de ezt leszámítva nincsen elhanyagolva. Stabilan áll, nincs korhadt része, ahogyan a bútorok is tiszták, rendezettek benne. Az, hogy félig megvan, téves gondolat volt. Gyakorlatilag már csak a festék hiányzik, néhány bútor beépítése, engedélyek és egy kiadós rendrakás. Az asztalok az egyik sarokban árválkodnak, míg a székek köréjük pakolva.
- Mit gondolsz? 
- A fele kész van, ez tény, de rengeteg dolgunk lesz vele – felelem.
- Csak azt bízzuk munkásokra, amiket nagyon muszáj – dönti csípőjét az egyik asztalnak. - Úgy értem, festeni, takarítani mi is tudunk. 
A többit meg intézik a szakemberek. Ez logikus és egyértelmű. De a szavaiban van némi hiba.
-Takarítani? Te? - nevetek fel. 
- Nos, azért megpróbálhatom, nem? - mosolyog. 
Elidőzünk még a fénytelen bútorok között. Fellelkesedem, ahogy körülnézek újra és újra. Soha ennél jobb döntésünk még nem volt. Egyeztetünk, és megbeszéljük a teendőket, jobb ebbe belevágni minél hamarabb. Felesleges várakozni tovább. Az ajtót kulcsra zárom magunk mögött, mikor elindulunk haza. 
- Kicsit félelmetes – sóhajtja.
- Micsoda? - nézek rá.
- Mindig csak tengődtem az életben. Álmok, célok és minden egyéb nélkül. És most itt van ez az egész új környezet, az új élet lehetősége – vesz elő egy cigit, aztán rágyújt. - Seth, teljesen be vagyok sózva – engedi ki ajkai közt a füstöt. 
- És ez most rossz, vagy jó? - mosolyodom el, miközben felkavarom magam előtt a levegőt, közel sem azt a célt érve el, mint amit akartam.
- Jó – süti le szemeit egy pillanatra. - Mert végre van értelme élnem.
Hazaérve a nappaliba telepszünk le mindannyian, apróbb semmiségekről csevegünk, megvitatjuk kivel mi minden történt, mióta nem láttuk egymást. Az elmúlt egy év eseményeiről nem szól egyikünk sem, szükségtelen, felesleges idegőrlésnek tennénk ki a többieket. Lassacskán formálódik a téma, s a beszélgetés rövid időn belül komollyá fordul, szóba kerülnek a munkálatok, az épület, és annak a feljavítása. 
- És a személyzettel mi lesz? - kérdi anya és édesen tömény forrócsokikat tesz le mindegyikünk elé. 
- Egyenlőre csak ketten leszünk – szólal meg Vincent. - Nem is fogjuk majd nagyüzemben nyomni, mert nem lenne kifizetődő egyenlőre. Ha jobban beindul az üzlet, majd ráérünk elgondolkodni a munkaerőn – mosolyodik el. - De figyelembe véve az agyagiakat, az elején még az egész egy nagy ráfizetés lesz. Ha ezen átverekedjük magunkat, nem lesz gond. Persze egy egyszerű kis étterem, tucatszám található egy ilyen helyen, szóval arra gondoltunk, hogy egy bizonyos témára épülhetne a berendezése, ami igazán vendégcsalogató lenne.
- Tényleg? - kérdem csodálkozva. - És mindezt mikor beszéltük meg?
Vigyorog és csak a fejét ingatja. 
- Seth mániája a füstölőzés meg az elefántos, Buddhás mütyürök. Szóval...
- Erre a témára épülhetne az étterem – lelkesül fel anya is. 
- Igen. A menü már másodlagos. Semmi gyomorforgató jaktejes teát nem vagyok hajlandó elviselni.
- Ezen még lesz időnk agyalni – szólok közbe.
- Viszont a vacsora várat magára – kotyog közbe nagyi.
- Jaj, a vacsora! - pattan fel anya. - Már rég kész van és mi hagytuk, hogy kihűljön. Gyorsan, gyorsan – siet ki a konyhába. - Még nincs minden veszve. Megmelegítem.
Nem sietek, hogy utolérjem a többieket, ahogyan nem töröm magam azért sem, hogy minél hamarabb az asztalnál ülhessek az újra megmelegített étellel. Vincent mellé lépek.
- Mikor lettél ekkora üzletember? - kérdem elmosolyodva, ujjaim hegyével érintve kézfejét.
- A véremben van – húzza ki magát büszkén.
Még hogy a vérében, bár ezzel talán nem is járt annyira messze a valóságtól. Hiszen akárhogy is, a gyerek mindig úgy tanul, hogy a szüleit figyeli, s őket utánozza. Nem is sejtheti, hogy ezzel a mondattal mennyire nagy életigazságot mondott most. A vérében van, mert akárhogy is, a szüleinek jelenléte hatott rá. Asztalhoz ülünk, bár én már jobb szeretnék inkább csak egyszerűen túlesni ezen a napon. Az étel finom, megmosolyogtat, ahogy anyám önmagát dicséri, s szavai után felélénkülnek a többiek is. Hajbókolnak neki és az ételét dicsérik, elmondhatatlanul hiányoztak már mindannyian.
A tea láttán lopva Vincentre pillantok, bár nem látszik, hogy különösebben ellenére lenne az egésznek. Megszokhatta már mellettem.
- Fáradt vagyok, lefekszem aludni – szólal meg felállva, aztán öntudatlanul hajol hozzám vissza, megszokásból, majd szó nélkül szájon csókol. 
Nem érdekli, hogy mindenki lát, sem az, hogy ezzel tulajdonképpen felfedi azt, amire eddig kényesen ügyeltünk. Tenyereimbe temetem az arcom, megszédülök, ahogy a vér elönti az arcomat. Soha ennyire zavarban nem voltam még. Nagymamám kuncogó hangja újabb árnyalatát vonja arcomra a vörösnek.
- Ez most egy igazán hülye helyzet – lassan beszél, átgondoltan, de a helyzetünk már reménytelen így is. - Lenne értelme, ha azt mondanám, hogy ez nem az volt, aminek látszott?
- Igazából... - szólal meg anya -... azt hiszem, már sejtettük egy ideje.
- Sejtettétek? - veszi át a szót nagyi elégedetten. - Teljesen egyértelmű volt.
Segélykérően nézek Vincentre, némán könyörgök neki, hogy csináljon valamit. Vonásai kisimulnak, tenyere a vállamra nehezedik, aztán a szüleim és a nagymamám felé fordul.
- Egy cseppet sem sajnálom, és nem fogok bocsánatot kérni érte. 
Nem egészen ezt vártam, mikor segítséget vártam tőle. 
- Nem is kell – jelenti ki nagyi. - Eredj aludni. Te is Seth.
Talán ez a legjobb megoldás. Szótlanul állok fel az asztaltól, és indulok el Vincent után a folyosón, fel az emeletre. Szobám csendjében fásultan az ágyam szélére telepszem. Olyan jól indult minden, a mai nap szinte tökéletesre sikerült. Hülye voltam, hogy azt hittem innentől már minden rendben lesz. Nem mondtak ugyan egyetlen rossz szót sem, de félek, hogy ez csak a kezdeti döbbenetük miatt van így, és nem azért, mert elfogadták volna a kialakult helyzetet. 
- Finomabban nem fogalmazhattál volna? - kérdem.
- Mit szépítsek rajta? - nem felelek, mert ugyan mit mondhatnék erre neki? Leguggol elém, kedvesen, megértően. Bűntudatom támad, mert neki sem lehet egyszerűbb, mint nekem. - Szégyellsz? 
- Nem – csóválom meg a fejem. - Szeretlek – karolok nyakába, és hajtom fejemet a vállára. 
- Én is téged – ölel át. 
Nyakának vonalát érintem ujjaim hegyével, végig az íves, sápadt bőrön át egészen a kulcscsontig, körberajzolom a ruhái alól felbukkanó fekete árnyalatokat. Szirmokat bont sápadt bőrén a tavirózsa. 
- Szerinted működni fog? 
Elhúzódom, és kibontom a bőröndöket, utazótáskákat. Nevetségesen kevés minden maradt meg a korábbi életünkből. Maga a város nem hiányzik, de a helyek, ahol jártunk, az igen. Hiányzik a megszokás,  így utólag belátva könnyű volt akkoriban minden. Túlontúl könnyű, hiszen mindössze annyi feladat szakadt ránk, hogy tanuljunk. Ez most már más lesz. 
- Ugyan mi? - kérdez vissza. 
Elhelyezkedik a földön, törökülésben halássza elő saját ruhái közül a telefonját. 
- Az étterem.
- Igen – feleli magabiztosan. 
Feljebb ülve hátradőlök, hátamat a falnak vetem, kíváncsian figyelem homlokát befutó ráncait. Szótlanul böngészget, aztán visszateszi.
- És mi?
Felpillant, elmosolyodik, aztán nyújtózva feltápászkodik.
- Mi is.
Rávigyorgok. Biccentve bújok ki a pulóveremből, és odébb csúszok, hogy elférjen mellettem ő is.  Felé fordulva simítom tenyerem a nyakára, a selymes, puha bőrön apró, nyakatekert minták kacsáznak végig. Figyelem arcát a félhomályban, a homlokába hulló szőke tincseket, jég-kék szemeiben a magabiztos rebbenést, félszeg mosolyának lágy ívét. Tovább kalandoznak az ujjaim, puha utat tesznek meg felfelé a füle mögött rejtőző ismeretlenbe, bele a haj gubancos tincsei közé.



A felújítások néhány napja fejeződtek be, de nyoma sincs már a korábban látott romoknak, viszont a takarítás még így is ránk vár. Arra már nem terveztünk embereket hívni, mert csak felesleges pénzkidobás lenne, amit más kerete között is el tudunk herdálni. Vincent kezdeti lelkesedése, amivel nekikezdett a bútorok letisztításának, hamar alább hagyott, majd néhány tétova perc múltán el is szállt. Gyakorlatilag a napom nagy része azzal ment el, hogy a portalanítottam, és a mézszínű csempét felmostam, míg Vincent gyakorlatilag lődörgött, olykor-olykor besegített és az italokat rendezte a pult mögött. Nem terveztem, hogy alkohollal is kibővítjük a helyet, de mindenképp vendégcsalogató ötlet, főleg, ha fiatalokat is látni szeretnénk itt. A hófehérre vakolt falra szürke képek kerültek fel, portrék, és megfejthetetlen fotók lelakott épületekről. De mindez olyan igényességgel tálalva, s olyan eleganciával, hogy jogom sem lenne beleszólni, mert mutatós, letisztult és egyszerűen szép. A teret felosztottuk, és választófalakkal zártuk el az asztalokat egymástól, amikre polcszerűen berendezve növényeket aggattunk. Minden fényes, új burkolatot kapott, és az asztalok is megkapták végső helyüket. 
- Na, mit szólsz?
Elfintorodva döntöm hátra a fejem, aztán cipőimből kibújva elfekszem a fal mellé állított fekete kanapék egyikén. Lesimítom az asztalon felejtett terítő redőit, de már nem érzek ingert arra, hogy normálisan el is rendezzem rajta. Ez már ráér holnap. 
- Azt, hogy hulla vagyok – dünnyögöm lehunyva a szemeimet. 
- Na gyere, felsegítelek – nyújtja felém egyik kezét. 
Odakint már besötétedett, csak a hangulatlámpák halvány fénye világít, s lassan már azoké sem, mikor Vincent az asztalokat és székeket elrendezve egyenként leoltja őket. Mindegyiken bársonyfekete bőr feszül, ahogyan az asztalok nagy részére is felkerültek már a hófehér terítők, s azokra az itallapok, étlapok. Korábban kidolgoztuk már őket, de maga az elrendezés nem az én érdemem, mert ehhez aztán nem konyítok cseppet sem. Meghagytuk anyám és Vincent ötletét is a füstölőket illetően, nem szólva az egyéb szobrocskákról, amik még inkább dobnak a hely hangulatán. Felülök, aztán cipőimbe belebújva körbenézek. Értetlenül ráncolom szemöldökeimet össze, míg ingemet megigazgatva Vincent keresésére indulok. Néhány perce még itt motoszkált, rendezkedett és a pultot tisztogatta, és mindeközben én észre sem vettem, hogy elment. Idelent nyoma sincs a jelenlétének, kulcsra zárom az ajtókat, aztán leoltom az utolsó éppen csak pislákoló lámpát is. Azt hittem, hogy nehezebb lesz hozzászoknom ehhez az egészen új környezethez, az új házhoz, és új szobához. Tartottam attól, hogy az apróbb nézeteltérések, súrlódások majd ellehetetlenítik azt, hogy mi ketten együtt éljünk, s együttműködve kialakítsuk az új otthonunkat. Nevetséges egy gondolat volt tőlem, főleg, mert éveken át éltünk együtt. Éveken át viseltük el egymás bogarait, s nyűgjeit. 
- Na végre, azt hittem már nekem kell lemennem érted.
Újabb ránc szalad össze homlokomon. 
Elfogadom a felém nyújtott borospoharat, és mellé lépve pillantok le a serpenyőben sercegő húsokra. Az illatából ítélve már egy ideje ezzel foglalkozhat, így pedig nem csodálom, hogy nem láttam őt odalent. Őszintén sok mindenre számítottam vele kapcsolatban, több évnyi vele élés után elhitettem magammal, hogy ismerem, akárcsak a tulajdon tenyeremet. Nevetséges, mekkorát tévedtem. 
- Te tudsz sütni? - kérdem megrökönyödve.
- Nem – von vállat, elégedett mosolya láttán felsóhajtok. Nem lettem meggyőzve. 
- Ha nem tudsz sütni, ezt mégis mivel magyarázod? - intek kezemmel a serpenyő felé. 
- Olvasni viszont tudok – hagyja figyelmen kívül iménti kérdésemet. - Egy szakácskönyv csodákra képes még az olyanokkal is, mint én.
Rábólintok, mert van logika abban, amit mondd. A szakácskönyvek hasznosak, Vincent pedig könnyűszerrel feltalálja és kimagyarázza magát mindenhonnan. Azt viszont nem ártana tudnia, hogy a nálunk fellelhető szakácskönyvek zöme süteményekről szól, míg a maradék különféle salátákról. Húsos ételek még említés szintjén sem jönnek szóba egyikben sem. 
Szórakozott mosollyal figyelem ügyködéseit, aztán halk sípoló hang visít bele az éjszaka csendjébe, és ő mozdul. Pulóverének ujját a kézfejére húzza, és azzal veszi ki a sütőből a tepsit. Fejemet csóválva figyelem az aranybarnára pirult burgonyát, mint köretet. 
A borospoharat az asztalra teszem, érintetlenül, míg ő sajátjába belekortyol, aztán a gázt lekapcsolva tányérokra szervírozza az ételt. 
- Vince...
- Elég lesz, ha csak annyit mondasz: köszönöm – mosolyog az orra alatt. 
- Miből gondolod, hogy nem ezt akartam mondani? - kérdem szórakozottan. 
Felhorkant.
- Ismerlek – von vállat. 
- Igen... - bólintok rá, aztán leülök vele szemben -,... ezt hittem rólad én is. 
- Aztán....?
- Aztán rájöttem, hogy ez még sincs így – vigyorgok rá. - Arról például egészen eddig sejtésem sem volt, hogy te megállod a helyed még a konyhában is. Bár azt hiszem, hogy számíthattam volna rá. Jó pár dologhoz értesz, hát ez miért lenne másként?
- Mondtam már, hogy a...
- Szakácskönyv? - segítem ki. - Az tényleg nagy segítség, de a te esetedben használhatatlan lett volna akármelyik. Vince, komolyan azt hitted, hogy nem lapoztam át őket korábban? Ismerem mindegyiket, régebben még hasznukat is vettem, és biztosíthatlak róla, hogy egyikben sincs szó húsos ételek elkészítéséről. 
Az általa készített ételre pillantok, aztán vissza rá, míg ő magát megadóan rám néz egy félszeg, kisfiús mosollyal. Sokféle embert megismertem már, megtanultam nem hinni a látszatnak, hiszen az a legtöbbször csalóka, hiszen Vincent sem teljesen egyezik azzal, mint amit korábban róla gondoltam. 
Vince szemei mosolyognak. Néha úgy érzem, hogy egy báb vagyok a kezeiben, s ő némán formál és alakít. Hát nem furcsa, hogy a boldogság néha a legváratlanabb pillanatokban tör rá az emberre?

Vége!

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).