Tekintetében meglepetés csillan, aztán felsóhajt, és egy kicsit eltart magától.

- Elõször is nyugodj meg – hajol le hozzám, kezeit a vállamra téve. – Sétáljunk egyet.

Még mindig az imént történtek járnak a fejemben, de képes vagyok egy bólintásra, és ahogy terelni kezd, engedelmesen haladok elõre, minél távolabb a... attól a helytõl. Összerezzenek és megrándul az arcom, mikor újra megütik a fülem a hangok, de Adham itt van mellettem, a keze a hátamon, és ettõl valamiért sokkal jobban érzem magam.

Ijesztõ volt, amit odabent láttam, ijesztõ, de ahogy visszagondolok rá, egyben zavarba ejtõ is. Csak nagyon lassan rakom össze a képet azzal, amit azon a hárem nevû helyen hallottam néhány napja, és... ahogy felidézem az emlékeket, mintha...

Újabb adag vér szökik az arcomba. Igen, ez egész biztosan... ugyanaz volt. De hát annyira más elmondva és látva! És egyébként sem értem, hogy ez... mi? És miért jó? Úgy beszéltek róla, mintha... És annak a férfinak az arckifejezése...

Gyorsan megrázom a fejem, és inkább megállítom itt a gondolataimat. Azt hiszem, ezt soha nem fogom tudni megérteni. Remélem, Adham nem dühös rám, amiért ilyen buta és gyámoltalan vagyok... Ezen fõleg akkor gondolkozom el, amikor felocsúdva már azon a folyosón találom magam, ami többek közt Ylina szobájába is vezet.

- Nézd, Jawhar – szólal meg Adham. Elém lép és leguggol, hogy rendesen láthassam, mindkét kezét a vállamra helyezi, a tekintete olyan, mintha tépelõdne valamin. Beleharap az alsóajkába, én pedig egy pillanatra megfeledkezem magamról, és megbámulom a mozdulatot. – Maradj ma éjjel Ylinával, õ majd mindent elmond – folytatja, én pedig egy csapásra megfeledkezem az elõbbi jelenetrõl. Most... le akar rázni? – Nekem mennem kell, sok a teendõm.

Végig a szemembe néz, én mégis úgy érzem, mintha... Nem, ez nem igaz, Adham nem hazudna nekem. Ugye? Talán tényleg haragszik rám, lehet, hogy végleg elvesztette minden türelmét velem és a tudatlanságommal szemben.

- Igen, persze... – lehelem, a pillantásomat inkább a padlóra szegezem. – Hogyne, hercegem.

Felegyenesedik és meghúz egy csengõt, mire szinte rögvest megjelenik elõttünk egy õr.

- Hercegem – hajol meg mélyen Adham elõtt, de nekem nem is ez a furcsa, hanem a férfi létére különösen magas hangja.

- Kísérd õt a hercegnõ lakosztályába – utasítja Adham. – Nyilván tudod, hogy eddig is szabad bejárása volt oda.

- Igen, felügyeltem akkor, hercegem – feleli a férfi.

- Kitûnõ – bólint Adham, és a vállamra teszi a kezét, de mielõtt még felé terelne, a fülembe suttog. – Ne aggódj, nem kell tõle félned. Nem árthat neked. Semmiben.

- Köszönöm... – felelem halkan.

Elindulok a folyosón az õr mögött Ylina szobája felé, de az én gondolataim már egészen más körül forognak. Nem értem Adham viselkedését, és emellett szinte eltörpül a fürdõben látott jelenet keltette zavaros sokkhatás. Lehet, hogy tényleg terhes számára az ittlétem? Õ mentett meg, azóta viszont egyre többször érzem úgy, hogy kerül, hogy csak felesleges koloncnak érez a nyakán, és ez elszomorít. Az egész életemmel tartozom neki, csak miatta tanulok ennyit és igyekszem a lehetõ legjobban teljesíteni a szolgálói feladataimban, de olyan, mintha ez õt nem is érdekelné.

Hátrapillantok rá, éreztem és most látom is, hogy engem néz. Nem értem... Talán még mindig nem vagyok elég jó? Még mindig rosszul csinálok valamit? Vagy tényleg csak teher vagyok számára? Talán az lenne a legjobb, ha ezentúl semmiféle problémával nem keresném fel õt. Biztosan Ylina is tud válaszolni a kérdéseimre, hiszen most is hozzá küldött... Igen, az lesz a legjobb, ha nem akasztom a nyakába még az én problémáimat is, hiszen a palota hercegeként rengeteg dolga lehet.

Már éppen megfordul a fejemben az is, hogy talán vissza kéne mennem a szüleimhez, hogy ne legyek útban senkinek, amikor odaérünk Ylina szobájához, és õ szinte repül felém, arcán ugyanazzal a kedves és gyengéd mosollyal, amivel mindig rám néz.

- Jawhar! – kiált fel csilingelõ hangján, egy pillanata magához ölel, aztán már terel is be a függönyök között.

A viselkedése egy kicsit felvillanyoz, jó látni, hogy õ még mindig ugyanúgy törõdik velem. Kezdettõl fogva nagyon kedves volt, és ez azóta sem változott, állandóan tyúkanyóként lebzsel körülöttem, olyan, mintha a nõvérem lenne. Furcsa érzés egy testvérpár egyik tagját nõvéremként szeretni, a másikat pedig... ki tudja, hogyan. Adhamra valamiért soha nem tudnék a fivéremre gondolni, hiszen õ annyira... nem is tudom... egészen más érzések kerítenek a hatalmukba, ha ránézek vagy rá gondolok.

- Hahó! – lengeti meg elõttem a kezeit Ylina, ezzel rögtön felrázva a gondolataimból.

- Ne haragudj, egy kicsit elgondolkoztam – szabadkozom zavartan.

- Azt látom – helyesel kuncogva. – Mi szél hozott ide ilyen késõi órán? – kérdezi, miközben leültet az ágyát borító puha párnák közé.

- Én... engem... Adham küldött. – Érzem, hogy ismét az arcomba szökik a vér, ahogy eszembe jut a jövetelem igazi oka.

- Csak nem csinált valamit az én szörnyû bátyám? – vonja fel a szemöldökét, de a hangjából szeretet sugárzik.

- Nem, nem! Õ csak... éppen ott volt, amikor én... amikor kirohantam a fürdõbõl...

- Történt valami? – vág közbe hirtelen, a hangszíne egészen aggódóvá válik.

Nem értem... Adham is olyan dühösnek tûnt, mikor meglátott, és most Ylina is aggódik, és mindezt csak annyitól, hogy kirohantam egy fürdõbõl. Mit tudnak õk, amit én nem? Vagy mi jár a fejükben, amit nem mondanak el nekem?

- Nem történt semmi, én csak... láttam... valamit – pillantok oldalra zavartan.

Ylina szemeiben is rögtön értés csillan, ugyanúgy, mint mikor Adham is rögtön tudta, mi történhetett. Csak számomra nem világos, miért ennyire egyértelmû a fürdõ és valami látása?

- Mit láttál pontosan? – kérdezi, én pedig akadozva, egyre melegedõ arccal elmesélem neki a történteket, kezdve a gyertyák kicseréléstõl, egészen azzal bezárólag, hogy egyenesen Adham karjaiba rohantam.

- Adham azt mondta, hogy jöjjek ide hozzád és maradjak veled, és te majd mindent elmesélsz – pillantok rá. – Persze csak ha nem vagyok számodra teh...

- Ezt meg sem hallottam! – vág közbe vidáman, de aztán komolyra változik az arca. – Na, jól van, figyelj Jawhar... Elõször is, mondd el nekem, mennyire voltál tisztában a szüleid kapcsolatával?

- Hát... – Tanácstalanul megvakarom a fejem. – Tudom, hogy szerették egymást és engem – vonok vállat.

- De egymást nyilván máshogy, ugye?

- Nos, biztosan – ráncolom össze a szemöldököm.

- Mondtak valaha ilyet, vagy hallottad már azt a kifejezést, hogy „a szerelmük gyümölcse” voltál? – kérdezi, mire bólintok. – Nos, valami ehhez hasonlónak voltál tanúja az imént, Jawhar.

- De... – vágnék közbe azonnal, hiszen én két férfit láttam!

- Várj, hadd fejezzem be! – int le finoman. – Tudod, amikor két ember szereti egymást, akkor ez a szerelem általában testi formában is megjelenik kettõjük között. Valójában nem is feltétlenül kell hozzá szerelem, az is elég, ha két ember kölcsönösen vonzódik egymáshoz.

- Úgy, mint a mágnesek? – kérdezem kíváncsian.

- Igen, úgy, mint a mágnesek – mosolyodik el Ylina. – Ha tetszenek egymásnak, gondolok itt a külsõre vagy a belsõre, esetleg a kettõre egyszerre, akkor kialakul ez a vonzalom, ami elõbb-utóbb ezekbe a testi érintkezésekbe torkollik – magyarázza türelmesen. – Ezt érted, ugye?

- Igen – bólogatok felvillanyozva, örülök, hogy ez az egész nem is olyan bonyolult, és kezdem megérteni. – És akkor ez a... vonzalom, ez kialakulhat két férfi között is?

- Igen – bólint. – Mindenki a saját szellemiségétõl függõen vonzódik a másik nemhez vagy a sajátjához, ez egy természetes dolog. Általában a férfi-nõ kapcsolatot tekintik normálisnak – tesz idézõjeleket a levegõbe –, de ha mondjuk egy férfi egy férfihez, vagy egy nõ egy nõhöz vonzódik, abban sincs semmi rossz. Ettõl nem lesznek kevesebbek senkinél, ezt nagyon fontos megjegyezni.

- Nem is értem, miért lennének ettõl rosszak – vonom össze a szemöldököm.

- Ez a helyes felfogás, Jawhar – borzol a hajamba mosolyogva. – Amit tehát a fürdõben láttál, az konkrétan ez a testi kontaktus volt, egy teljesen természetes folyamat. Magáról a cselekedetrõl nehéz lenne beszélni, de... Mondd csak, voltál már a háremben? – néz rám kíváncsian.

- Ühüm – bólogatok fülig vörösödve, ahogy eszembe jut az ott hallott beszélgetés. – Olajokat kellett odavinnem, és én... véletlenül hallottam egy beszélgetés egy részét, és azt hiszem... errõl... beszéltek. Nem szeretnék visszamenni – rázom meg a fejem hevesen, mire Ylina kuncogva a párnák közé dõl.

- Rendben, akkor nem mész vissza. Viszont ha bármikor megváltozik ez a véleményed, nyugodtan szólj nekem, hogy kísértesselek oda, rendben? Nem akarok rád erõltetni semmit, ha nem akarsz, akkor soha nem mész oda, ez csak egy lehetõség, hogy többet megtudj ennek a... gyakorlati oldaláról, ha szeretnél.

- Köszönöm – mosolygok rá hálásan, mire õ csak újra megborzolja a hajam.

***

Másnap reggel még muszáj elvégeznem néhány feladatot, ami a fáradtság miatt nem is olyan egyszerû. Ylinával majdnem fél éjszaka ébren voltunk, végig beszélgettünk és nevettünk – késõbb már persze csak halkabban. A témák és Ylina lelkes csivitelése segített megfeledkezni minden problémámról, maximálisan elterelte róluk a figyelmem. Reggelre már kész, egész napos tervvel állt elõ, de én nem voltam hajlandó kihagyni a reggeli tennivalóimat, úgyhogy megegyeztünk abban, hogy majd valamikor a késõ délelõtt folyamán eljön értem.

Bevallom, egy kicsit megijedek, amikor ismét a hárembe szólít az egyik feladatom, de viszonylag hamar megnyugtatom magam. Végül is megint csak olajokat kell odavinnem, aztán már jöhetek is el, ráadásul a tegnapi beszélgetés után már nem okozhat semmi meglepetést, nemde? Odaviszem ezeket az olajokat, aztán eljövök és nem lesz semmi baj. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal bátorítom magam, amíg végiglavírozok a folyosókon a hárem felé, kezemben a tálcával, ami csillogó kövekkel kirakott tégelyekkel van tele. Mire elérem a háremet, már egészen felbátorodok, szinte magabiztosan lépdelek el az õrök mellett, hogy aztán céltudatosan arra a helyre induljak, ahova legutóbb is kellett vinnem az olajokat.

Hiába viszont ez a magabiztosság, ha egy csapásra semmivé lehet. Arra semmi nem tudott volna felkészíteni, ami a háremben várt rám, még egy valóságos páncélnyi magabiztosság sem.

Elõször oda sem figyeltem a hangokra. Megrándultam, mikor elõször megütötték a fülem, de úrrá lettem magamon, és úgy tettem, mint aki nem hall semmit, elvégre akkor már pontosan tudtam, mi folyik ott... De aztán a megfelelõ helyre indultam a tálcával, és megláttam õt.

Adham teljesen meztelen, csakúgy, mint az alatta térdelõ fiú. A nyögések a fiú torkából törnek föl, ugyanabban a ritmusban, ahogy Adham csípõje mozog felette, egyik kezével Adham karjába kapaszkodik. Adham hangosan és kapkodva veszi a levegõt, minden izma megfeszül és a haja is a homlokába tapad, annyira gyönyörû így... És ez az egész mégis olyan hatással van rám, mintha újra a sivatagban lennék étlen-szomjan.

Megremegnek a kezeim és kis híján elejtem a tálcát, de fel sem figyelnek az edények halk összekoccanására. Nagyot nyelek, majd gyorsan leteszem az olajokat a helyükre, és sarkon fordulva sietõs léptekkel, majdhogynem rohanva távozok. Minél hamarabb el akarok tûnni onnan, nem akarom hallani a hangokat, nem akarom látni! Nem tudom, miért égetik könnyek a szemem, nem tudom, miért szorít a mellkasom, nem tudom, miért ennyire rossz...

A délelõtt hátralévõ részében a szolgálók hálótermében, a saját kis sarkomban kuporgok az ágyon, szerencsére egyedül. A mai napra nem kaptam több feladatot, megdicsértek, hogy olyan sokat és olyan ügyesen dolgoztam az elmúlt napokban, és engedélyeztek egy nap szünetet. Így viszont egyedül maradtam a zavaros gondolataimmal és érzéseimmel, na meg azzal az emlékképpel, ami szinte a fejembe égett.

Nem értem, miért érzem ilyen rosszul magam. Egyrészt fogalmam sincs, hogy fogok ezután Adham szemébe nézni... Másrészt valószínûleg nem kellett volna ostoba illúziókba ringatnom magam tegnap éjjel. Sokat gondolkoztam azokon, amiket Ylina mondott, és azt hiszem, ezzel meg is magyarázta számomra, hogy miért nem tudok úgy viszonyulni Adhamhoz, mint hozzá. Valószínûleg azért nem tudok testvérként gondolni rá, mert... vonzódok hozzá. Ettõl önmagában nem érezném rosszul magam, hiszen Adham egy gyönyörû férfi, csak annak nem szabadott volna megfordulni a fejemben, hogy vajon ez lehet-e bármennyire is kölcsönös. Eszembe jutott néhány pillanat, amikor olyan furcsán nézett rám, amikor sokáig a kezében tartotta és morzsolgatta egy-egy tincsemet, aztán... aztán amikor én masszíroztam meg, és ott volt az a néhány furcsa, rövid perc, amikor egészen másképpen viselkedett és nézett rám.

Tegnap éjjel azt hittem, ez jelenthet valamit, de most már biztosan tudom, hogy nem. Újra felsejlik elõttem a fiú képe, a kreolszínû bõre, a rövid, sötét haja... Fogadni mernék, hogy a szemei is sötétbarnák, talán egészen feketék. Az a fiú az én teljes ellentétem, és Adham vele volt.

De talán jobb is így. A hercegek amúgy sem kezdenek szolgálókkal, nem igaz?

***

Ylina ismét sokat segít. Persze rögtön észrevette rajtam, hogy valami bajom van, de hát csak nem mondhatom el neki, hogy az alapján, amit tegnap mondott, valószínûleg vonzódok a bátyjához... Úgyhogy inkább nem mondtam neki semmit, és hagytam, hogy anélkül is felvidítson, hogy tudná, mi a baj. Ezúttal is remek módszert választott, hogy elterelje a figyelmem, ugyanis egy hatalmas terembe hozott, ahol rengeteg könyv is van. Az egyik sarokban telepedtünk le, nekem pedig már a könyvek látványa is elég volt, hogy egy kicsit jobban érezzem magam.

Éppen egy csodaszép könyvbe temetkezem, és a dzsungelekrõl szóló leírásokat és képeket falom a tekintetemmel. Fõleg az egyik csodálatos, lenyûgözõ állatot ábrázoló kép nyûgöz le, egy fekete párduc, amirõl Ylina váltig állítja, hogy nekik is van egy, sõt, még neve is van, de nem hiszem el neki. Ilyen gyönyörû állatok nem lehetnek itt! Éppen a kép melletti szöveget olvasom lelkesen, mikor Ylina felkapja a fejét.

- Adham! – kiáltja vidáman és integetni kezd.

Már csak a nevét hallani is olyan érzés, mintha valaki a mellkasomba vagy a hasamba ütött volna, de amikor meg is látom, csak akkor lesz igazán rossz. Fõleg, hogy egyenesen felénk veszi az irányt... Inkább gyorsan el is kapom a tekintetem róla, ahányszor csak ránézek, az a kép jut eszembe, ahogy õ és az a fiú... Nyelek egyet.

 - Nézd, épp megmutatom a könyveket, amik az indiai dzsungelekrõl szólnak – meséli Ylina. – Ugye, hogy van ilyenünk kint? – bök a képre.

- Persze, hogy van – feleli Adham, a hangjától újra nagyot kell nyelnem.

- Látod Jawhar, megmondtam – büszkélkedik Ylina rám kacsintva.

Megsimogatja az arcomat, talán látja, hogy visszatért a rossz kedvem, de nem emelem fel a tekintetemet, a padlót fixírozom kitartóan, mintha annyira érdekes lenne a szõnyeg mintázata.

- Tetszik neked a fekete párduc? – kérdezi Adham. Tudom, hogy hozzám beszél, és tudom, hogy tiszteletlenség nem nézni rá, de nem tudok megszólalni sem, csak bólintok. – Gyere velem.

- Hová? – kérdezek vissza reflexszerûen, de gyorsan eszembe jut, hogy ezzel már túl messzire mehetek. – Vagyis... bárhová, hercegem.

- Ugyan, ha hárman vagyunk, ne legyél ilyen hivatalos, velem sem vagy az – mosolyog rám Ylina bátorítóan. Kétségbeesetten szeretnék inkább vele maradni, akár a sivatagba is visszamennék, de ne Adhammal... Viszont azt is tudom, hogy nincs más választásom, így hát engedelmesen felkelek a párnákról, lesimítom a ruháim gyûrõdéseit, aztán becsukom a könyvet, és odaadom Ylinának. – Adham biztos megmutatja neked a párducot, Nimir-Rát. Menj vele nyugodtan.

Ahogy végigmegyünk a folyosókon, egyikünk sem szólal meg, amit én annyira nem is bánok. Így, hogy nem nézek rá, hogy egy kicsit távolabb sétálok tõle és a hangját sem hallom, egy kicsit könnyebb. Egy egészen kicsit.

- Megmutatom neked a palota kertjét, és a párducot is, ha ennyire tetszett – szólal meg aztán. – Élõben sokkal impozánsabb látvány, mint egy könyvlapján.

- Köszönöm, hercegem – felelem halkan.

Amikor Adham megy, én is megyek, amikor megáll, én is megállok. Érzem a levegõ hõmérsékletének és illatának megváltozását és azt is látom, hogy már nem a palota szõnyegén állok, mégsem nézek fel. A gondolataim ide-oda száguldanak a fejemben, olyan érzés, mintha egy méhraj lenne odabent, ami nem hajlandó megnyugodni. Még én sem tudok követni minden gondolatfoszlányt, csak azt tudom, hogy a rengeteg Adhammal kapcsolatos gondolat és érzés most egy valódi kavalkáddá formálódott odabent.

- Miért nem nézel rám? – kérdezi hirtelen. Ahogy mellém lép, még lejjebb hajtom a fejem, és zavartan kezdem babrálni az ujjaimat. Összerezzenek, ahogy hozzám ér, az ujjaival megfogja az államat, hogy feljebb emelje a fejem. Egyszerre taglóz le az érintése és az, hogy kénytelen vagyok ránézni, látni a jóképû arcát és azokat a földöntúlian kék szemeit... Amik most elkerekednek a meglepetéstõl. – Jawhar, te voltál a háremben?

Ezúttal rajtam a sor, hogy megdöbbenjek. Honnan... Honnan tudja? Lehet, hogy mégis észrevett?!

- Én... Nekem csak... olajokat kellett vinni... – felelem akadozva, mire kicsit lejjebb engedi a vállait. – Én nem akartam... – folytatnám égõ arccal, de képtelen vagyok befejezni a mondatot.

- Mit nem akartál? – ráncolja össze a szemöldökét.

- Énnemakartamleskelõdni – hadarom el egy szuszra, érzem, hogy az arcom lassan tényleg lángra gyúl. – Esküszöm, azonnal elmentem onnan, mikor... mikor láttam, hogy te... ti...

Istenem, bárcsak elnyelne a föld!

- Mikor láttad, hogy én... – Érzem a hangsúlyán, hogy vissza akart kérdezni, aztán hirtelen elhallgat, azt hiszem, magától is rájött, hogy mit akarok mondani. Hála az égnek, legalább nem kell hangosan kimondanom... Valami furcsa csillog a szemeiben, ahogy elengedi az államat. – Jawhar... – kezdi, de aztán elhallgat, olyan, mintha tanácstalan lenne.

- Igen, hercegem? – kérdezem értetlenül, magamtól is rajta felejtve a pillantásomat.

- Jawhar, én... – Ismét elhallgat, mint aki a szavakat keresi.

Most... most tényleg magyarázkodni akar?

- Nem kell magyarázkodnod, hercegem – mondom gyorsan. – Ylina elmondta, hogy... hogy ez természetes dolog és... és amikor két ember vonzódik egymáshoz, akkor... És az a fiú nagyon szép...

Újra a földre szegezem a pillantásomat. Tudom, hogy össze-vissza beszélek, és nem értem, miért nem vagyok képes kinyögni egy értelmes, teljes mondatot. Ez annyira kínos... Adham is hosszú ideig hallgat, míg végül felsóhajt.

- Akkor jó – feleli. – Örülök, hogy elmagyarázta.

Nem értem miért érzem hirtelen ugyanúgy magam, mint mikor megpillantottam õket, de a mellkasom most is összeszorul, pedig még csak nem is vártam, hogy megcáfolja a dolgot. Még mindig nem nézek rá, de ezúttal õ sem emeli fel a fejem, és egyikünk sem szólal meg. Olyan, mintha hirtelen szakadék nyílt volna kettõnk között, pedig még mindig itt áll közvetlenül elõttem.

- Azt hiszem, szeretnék inkább visszamenni – szólalok meg halkan.

- Biztos vagy benne? – kérdezi bizonytalanul. – A kert tényleg csodaszép, nagyon tetszene neked.

Lopva felpillantok és kilesek Adham válla mellett, hogy legalább egy pillantást vethessek arra a bizonyos kertre, hiszen igazából teljesen elfeledkeztem róla. Viszont ahogy a szemeim elé tárul az impozáns látványnak akár csak ez része is, szinte szó szerint leesik az állam, és hirtelen meg sem tudok szólalni. Egyelõre csak egy csodaszép ösvényt látok, amit az este sötétjében megannyi különös fény világít meg. A gyertyákat olyan tartókban helyezték el, amik üvegdarabokból és még valamibõl állnak, ráadásul színesek, és így a fény különleges árnyalatokban, szerteszét szóródva világítja meg a kertet. Magas és széles törzsû fákat is látok nem messze, és olyan furcsa, vizet ontó kõépítmények, amikrõl egyszer már olvastam... Szökõkutak talán?

Észre sem veszem, hogy hogyan bámulom a látványt, így azt sem, hogy Adham idõközben félreállt, hogy rendesen láthassam. Csak akkor ocsúdok fel, amikor egy gyengéd érintést érzek a hátamon, ahogy odahelyezi a tenyerét, mint mikor tegnap kísért a folyosókon. Ha nem ért volna hirtelen az érintés, biztosan elhúzódtam volna, de... jól esik.

- Gyere – szólal meg ugyanolyan finom hangon, mint amilyen az érintése is a hátamon.

Csak bólintani vagyok képes, kár lenne tagadnom, hogy szeretek a közelében lenni, és ha a kert még el is feledteti velem mindazt, ami történt, akkor fõleg nem szeretném megtagadni magamtól ezt az élményt. Lassan indulunk el az ösvényen, és Adham végtelen türelemmel kísér végig, hiszen az elsõ percekben minden egyes fát és gyertyát tartó furcsa edényt megcsodálok.

- Ezek mibõl vannak? – kérdezem kíváncsian, rámutatva az egyik edényre. – Azt láttam, hogy a többi üvegbõl van, de ez micsoda?

- Ez itt egy fémbõl készült mécses – feleli. – És a többi valóban üveg, nagyon okos vagy – teszi hozzá, egyik kezével finoman megsimogatva a hajam.

Boldogan mosolygok fel rá, jól esik a dicséret, azt pedig még jobb látni, amikor õ is visszamosolyog rám. Tovább haladunk, a fák között felbukkannak az elsõ szökõkutak is – merthogy Adham megerõsítette, hogy így hívják õket –, amik még inkább lenyûgöznek. Az egyiken emberi fejek vagy alakok vannak kifaragva a kõbõl, és azokból jön különbözõ helyeken a víz, de van olyan is, amelyiken állatokat fedezek fel. Adham továbbra is türelmesen válaszol minden kérdésemre, de van, amit meg sem kell kérdezni, hanem magától mesél róla. Iszom minden szavát, a történetek viccesek vagy lenyûgözõek, a hangja pedig megnyugtatóan, finoman hallatszik az egyébként csendes éjszakában.

Amikor már jóval beljebb érünk az ösvényen, megpillantok egy nagyon nagy, elkerített részt, amin belül még sokkal több fa, bokor és más növényzet van. Aztán hirtelen azt is látom, hogy mintha egy szempár villanna meg a sötétben, amirõl rögtön eszembe jut, amit az imént olvastam a könyvben.

- Adham, nézd! – ragadom meg a kezét izgatottan. – Ott a párduc, ugye? – nézek fel rá.

Gyengéd mosollyal néz le rám, és ahelyett, hogy elengedné a kezem, még rá is fog a saját ujjaival.

- Igen, ott van Nimir-Ra – bólint, majd elindul felé, engem is húzva magával. – Gyere, nézzük meg!

Néhány lépésnyire állunk meg az elkerített rész szélétõl, én pedig szinte tátott szájjal figyelem az állatot. Éppen egy sötétbe burkolózó van, egy valószínûleg számára kialakított kõemelvényen, nekem viszont éppen a sötéthez nem tud eléggé hozzászokni a szemem, úgyhogy egy kicsit közelebb megyek, hogy jobban lássam. Milyen fenségesen ül ott! Tényleg teljesen fekete a szõre, az elõre nyújtott mellsõ mancsai hatalmasak, a szemei pedig sárgán világítanak, ahogy engem figyel.

Nem tudom, mióta gyönyörködhetek benne, mikor egy pillanat alatt mozdul meg. Csak azt látom, hogy hirtelen feláll, aztán leugrik a kõrõl, egyenesen felém, a sárga szempár ijesztõen villog, ahogy rám morog...

Ijedten kiáltok fel és fordulok sarkon, ösztönösen rohanva egyenesen Adham karjaiba. A derekánál ölelem át szorosan, arcomat rémülten fúrva a mellkasába, õ pedig legnagyobb döbbenetemre felnevet.

- Ne félj, Jawhar, nem tud bántani – mondja megnyugtatóan, de nem tol el magától, körém fonja mindkét karját, amitõl máris biztonságban érzem magam.

Bizonytalanul hátrasandítok, és szinte azon nyomban fülig vörösödök. Hát persze... hiszen el van kerítve. Visszafúrom a fejem Adham mellkasába, hogy elrejtsem a zavaromat és a lángoló arcomat, õ pedig ismét felnevet. Jó hallani a nevetését, ráadásul nagyon finom illata van... És az is hihetetlenül jól esik, amikor az egyik kezével elkezdi a hajamat simogatni, míg a másikkal továbbra is magához ölelve tart. Aztán valamiért így is maradunk egy darabig – én nem húzódok el, mert jól érzem magam ott, õ pedig nem tol el magától, ami azt jelenti, hogy... hogy neki sincs ellenére, azt hiszem.

Megszeppenve nyitom ki a szemem, amikor érzem, hogy a hajamra hajtja az arcát, de még mindig nem húzódok el tõle, akkor sem, mikor érzem, hogy még levegõt vesz. Akkor is csak a fejemet emelem fel kíváncsian, mikor a hajamra szorítja az ajkait.

- Adham? – szólalok meg halkan. Elképesztõen kék szemei figyelmesen csillognak. – Most... Mit csináltál?

- Megcsókoltalak – feleli, bár egy kicsit furcsa a hangja, mintha mélyebb lenne, mint máskor szokott.

- Jól esett – mosolyodom el. – Akkor a csók az jó dolog, ugye?

- Igen... – bólint lassan.

De miért ilyen rekedt a hangja, és miért a számat nézi a szemeim helyett? Nem tudom megkérdezni tõle, mert arra leszek figyelmes, hogy felém hajol, és elfelejtem, mit akartam mondani. Az arca egyre közelebb kerül az enyémhez, a lélegzete hamarosan a számat simogatja, én viszont el levegõt venni is elfelejtek, ilyen közelrõl még a szemei is sokkal kékebbek... Ez most vajon egy újabb csók lesz? Valahogy ösztönösen csukódnak le a szemeim, ahogy az ajkai éppen csak hozzáérnek az enyémekhez, megremeg a térdem, a szívverésem pedig a légzésemmel együtt gyorsul fel...

Az egész egyetlen pillanat alatt, hirtelen lesz semmivé. Zavartan nyitom ki a szemeimet, ahol az elõbb még Adham volt, ott már csak hideget érzek, õ pedig majdnem két hosszú lépésnyire áll tõlem.

- Menjünk vissza, Jawhar – szólal meg, és bár a hangja még mindig mély és rekedt, ez a három szó nem kérésként, hanem parancsként hangzik.

- Adham...? – kérdezem zavartan.

Nem tudom, mi történt az elõbb, és azt sem értem, hogy mi változott meg ilyen hirtelen. Talán valami rosszat tettem? Magamra haragítottam valamivel?

- Menjünk! – szólít fel újra, és meg sem várva a válaszomat sarkon fordul, sietõs léptekkel indulva vissza az ösvényen, szabályosan futnom kell, hogy utolérhessem.

- Adham! Mi történt? Valami rosszat csináltam? – kérdezem kétségbeesve. Nem válaszol, mereven néz elõre, és még csak nem is lassít. – Kérlek, mondj valamit!

Nem kapok választ. Hiába kérlelem tovább, még csak rám sem néz, szótlanul szeli át a folyosókat gyors, hosszú léptekkel, én pedig jóformán futok mellette, hogy tartani tudjam a lépést. Addig a folyosóig meg sem áll, ami a szolgálók körletéhez vezet, de ott végre lefékez, bár még mindig nem néz rám. Fellélegzek, most majd biztosan elmondja, mi a baj.

- Jó éjt.

Tágra nyílt szemekkel nézek utána. Máris elindul visszafelé, ami engem csak még jobban összezavar, kétségbeesve sietek utána.

- Kérlek, Adham! – szólongatom kitartóan. – Mi történt? Mi a baj?

Megtorpan, mire én kis híján a hátának ütközök.

- Menj aludni, Jawhar! – utasít.

A hangja nem tûr ellentmondást és mellõz minden kedvességet vagy gyengédséget. Most egy herceg szólt a szolgálójához, ezt még én is érzem.

- Igen, hercegem... – suttogom beletörõdõn.

A torkom és a mellkasom is furcsán szorít, ahogy az egyre távolodó hátát bámulom megkövülten. Nem tudom, meddig állok még ott, de mikor végre ráveszem magam, hogy az ágyak felé vegyem az irányt, õ már réges-rég eltûnt a folyosókról.

Mikor végre a helyemen fekszem, csak nehezen sikerül elaludnom. Elõtte ráadásul muszáj utat engednem néhány hangtalan könnycseppnek, amiktõl már nagyon fájt a szemem és a torkom, de a párnák szerencsére nyomtalanul elnyelik mindet.

***

Az elkövetkezendõ napokban nem látom Adhamot.

Mindig, szinte minden órában reménykedek benne, hogy megkeres, vagy legalább összefutunk valahol, de soha nincs szerencsém, pedig Ylina minden nap biztosít arról, hogy Adham a palotában van. Onnantól kezdve már biztos vagyok benne, hogy kerül engem, de egyszerûen nem értem, miért. Ha csináltam valamit, akkor miért nem mondja el? Biztosan jóvátehetném valahogy... bármit megtennék, amit csak kér.

Ylinát is megkérem, hogy segítsen, hogy beszéljen vele, vagy legalább érje el, hogy Adham beszéljen velem, és õ mindig meg is ígéri, de mikor legközelebb találkozunk, csak komoran ingatja a fejét. Valamivel nagyon magamra haragíthattam Adhamot, és ez nagyon fáj, mert nem akartam, szándékosan soha nem tennék ilyet. Ylina viszont kitartóan igyekszik jobb kedvre deríteni, mióta legutóbb rájött, hogy mennyire szeretem a könyveket, szinte elhalmoz velük. Mindig kiválaszthatok néhányat, amit nekem ad, hogy olvassam ki, és ha kiolvastam õket, jöhet a következõ néhány. Van, hogy ugyanabban a nagy, párnákkal teli teremben olvasok, ahol Ylinával is voltunk, de éjszakánként is jól jönnek. Sokszor vannak nyugtalan álmaim, és olyankor inkább elõveszek egy könyvet, és a gyertyafénynél olvasok.

A szolgálói feladatok persze továbbra is folyamatosan csinálom, és jó érzés, hogy elégedettek velem. A hárembe ugyan mindig félve megyek a legutóbbi incidens óta, de hála az égnek eddig nem voltam újabb... esemény szemtanúja. Mindig rettegek, hogy Adham ott lesz, az az egyetlen hely, ahol nem szeretnék vele összetalálkozni, de szerencsére egyszer sem történik ilyesmi. Egyedül egy beszélgetésnek voltam fültanúja, a szép, kreolbõrû fiú és egy másik között, és a beszélgetésbõl többször is kihallottam a „herceg” szót... Könnyen lehet, hogy azóta is járt ott, csak én kerültem el szerencsésen.

Az egyetlen találkozásom Adhammal néhány rövid perc egyik este. Ismét engem küldenek, hogy cseréljem ki a vízipipájukban a dohányt, ezúttal viszont nemhogy egyetlen dicsérõ szót sem kapok, de csak egy biccentéssel üdvözöl. Nagyon fáj a viselkedése, de emiatt csak jobban figyelek arra, hogy mindent jól csináljak. A férfi, aki ellenõrzi a füstöt, nagyon is elégedettnek tûnik, így megnyugodva veszem újra magamhoz a tálcát. Ekkor történik egy igencsak zavarba ejtõ és számomra érthetetlen esemény, amikor is egy másik férfi... nos... a fenekemre üt, és még vigyorog is hozzá. Az egész annyira rossz és kínos érzés, hogy szinte kirohanok a terembõl, így nem látom, hogy reagált-e Adham bármit is, de talán jobb is így.

Két nappal késõbb egy valódi reménysugár csillan fel elõttem, vagy legalábbis azt hiszem. Nagyon ismerõs feladatot kapok, Farah helyettesének kell lennem, és amikor ezt elmondják nekem, rögtön Adham jut eszembe. Talán most fogunk beszélgetni végre? Most már nem haragszik rám annyira, és így próbál nyitni felém? Nagyon remélem.

De aztán elmondják, hova kell mennem, és az még csak a közelében sincs a hercegi lakosztálynak.

A feladatot viszont el kell végeznem, így hát beletörõdve indulok el az útmutatás szerint, elsõre meg is találva az úr szobáját. Mikor bebocsátást nyerek, lopva meg is nézem magamnak, hogy ismerhetem-e valahonnan, de csak az jut eszembe, hogy Adham társaságában már láttam mindkétszer.

Ezúttal maga a masszírozás is egészen máshogy zajlik. Ennek a férfinak is izmos a felsõteste, de közel sem gyakorol rám olyan hatást, mint Adhamé, ráadásul nála nem érzem természetesnek azt sem, hogy a saját helyzetemen könnyítve máshogy helyezkedjek. Nem szeretnék többet érintkezni vele, mint amennyit amúgy is muszáj, így hát inkább csavarodjon ki a testem, görcsöljön be a derekam és nyúljon ki a karom túlságosan is, legyen az egész helyzet kényelmetlen, de nem fogok fölé ülni, csak mellette állva masszírozom.

Mikor végre végzek, rettenetesen megkönnyebbülök. Legszívesebben rögtön menekülõre fognám, de nem lenne jó ötlet magamra haragítani egy magas rangú urat, úgyhogy igyekszem nem túl kapkodva visszatenni a tálcára az edényeket. Talán éppen a tettetés fenntartása köt le annyira, hogy szabályosan ugrok egyet, mikor megérzek két nagy tenyeret a derekamon.

- Hová ilyen sietõsen, szépségem? – kérdezi mély hangon, de ez sincs rám olyan hatással, mint Adham hangja, sõt, egyenesen kiráz tõle a hideg. – A legjobb része még hátra van... – suttogja.

- Tessék? – szólalok meg elvékonyodott hangon, rosszat sejtve.

- Gyere csak, gyere! – búgja, egyik kezét átvezeti a hasam elõtt, és húzni kezd az ágya felé.

- Mit... Mit csinál?! – kérdezem ijedten, a tekintetemmel valami kapaszkodót keresek, amivel visszatarthatnám magam az erõs húzástól, de semmi nincs a közelben, az ágy pedig vészesen közeledik. – Engedjen el!

- Ó, nem, még nem – vigyorodik el, majd egy egyszerû mozdulattal rápenderít az ágyra.

Alig landolok a párnák között, már támaszkodok is fel, hogy kimenekülhessek onnan, de a férfi már ott van, és határozottan visszanyom. Egy kézzel megmarkolja az ingemet, aztán ránt rajta egyet, a finom anyag pedig egy reccsenéssel megadja magát, mire rémülten felkiáltok.

- Ssshh, csendesebben, szépségem! – szól rám, aztán õ is felmászik az ágyra.

Halálra rémülve iszkolnék odébb, le az ágyról, minél messzebbre ettõl a férfitól, de elkap, visszaránt, és a teste alá gyûr. A szája nyálas, ahogy a nyakamhoz nyomja, ez nem csók, ez undorító és taszít, két kézzel próbálom eltolni magamtól, püfölöm a karját és a mellkasát, lökdösöm a vállát, de hasztalan... Kétségbeesve könyörgök, hogy engedjen el, de rám se hederít, tovább nyomja hozzám a nyálas száját és valami keményet dörzsöl a combomhoz, az igazi, mélységes rémület viszont csak akkor kerít igazán a hatalmába, mikor a lábaim közé nyomja a tenyerét.

- Ne! – kiáltok fel, elkapom a kézfejét és húzom, tépem, karmolom, kétségbeesetten rángatom, az arcomon végigfolynak a rémület könnyei. – Kérem, uram, ne! Engedjen el, kérem!

- Ugyan már, mindjárt te is akarni fogod – suttogja a fülembe.

Végre elveszi onnan a kezét, de ezúttal a mellkasomra nyomja vissza a nyálas száját, a kezét pedig a hátam mögé vezeti. Tovább küzdök ellene, mindenáron próbálom lelökni magamról, de aztán rettegve felsikoltok, mikor megérzem, hogy hátul próbál beférkõzni a kezével a nadrágom alá. Még kétségbeesettebben küzdök, zokogva lökdösöm, karmolom, marom a vállait, hogy engedjen már el, összefüggéstelenül kiabálok hol neki, hogy engedjen el, hogy segítségért rimánkodok akárkitõl, aki meghallja.

Hirtelen húzza ki a kezét a hátam mögül, egy kicsit feljebb emelkedik, aztán meglendíti a kezét, ami akkorát csattan az arcomon, hogy csengeni kezd a fülem és fekete pontocskák kezdenek táncolni a szemem elõtt.

- Azt mondtam, maradj csendben!

Egy pillanatra beszélni is elfelejtek, de amikor újra rám hajol, és a kezét is visszacsúsztatja a hátam mögé, újra eluralkodik rajtam az életösztön. Érzem, hogy több helyen is erõteljesen a bõrömbe nyomja a fogait, ami nagyon fáj, de töretlenül küzdök tovább, sírva, kiabálva, hátha valaki meghallja. Egyre több helyen fáj nagyon a bõröm, a szemem sarkából látom, hogy vérzik is néhány helyen, fõleg azok, amelyikeknél elcsúsztak a fogai, mert meglöktem. Még egyszer megüt, ezúttal a másik kezével, de amikor érzem, hogy az eddig is a hátam mögött lévõ keze bejut a nadrágomba, és már a fenekemnél vannak az ujjai, torkom szakadtából felkiáltok.

- Hagyjon békén! – kiabálom kétségbeesetten vergõdve alatta. – Kérem, uram, engedjen el!

Nem tudom, miért, de Adham jut eszembe. Õ már a haláltól is megmentett egyszer... biztosan nem hagyna cserben most sem, annyira nem haragudhat rám... A kiáltásaimba már belevegyül az õ neve is, kétségbeesetten, sírva rimánkodok az égiekhez, bárkihez, hozzá.

Adham, kérlek! Segíts...

Nem csak én figyelem egyre jobban növekvõ csodálattal és kíváncsisággal, ahogy hozzáértõ kezekkel teszi rendbe a pipát, így mikor Habir következõnek beleszippant, hamar tömött fehér füst tódul ki a száján. Elismerõen biccent, de Jawhar nem veszi észre, hogy egy magasrangú úr épp most dicsérte meg. Csak azt tudom nézni, ahogy porcelánfehér csuklója ide-oda leng a kerámia fölött, az utolsó takarító mozdulatokat is elvégezve.

- Látom, sokat tanultál – préselek ki magamból végre valamit, mert ha már Habir képes volt a maga zsörtölõdõ jelleme ellenére elismerõen pillantani rá, akkor nekem még büszkének is kell lennem. Csak a döbbenet majdhogynem mindent elvágott bennem. – Nagyon ügyes vagy.

Felkapja a fejét, az arcán látszódik az õszinte öröm, ami ki is robban belõle:

- Köszönöm! – vágja rá lelkesen, amitõl kissé meghõkölök, majd pislog párat és rögtön ki is javítja magát. – Úgy értem… Köszönöm, hercegem, igazán kedves tõled.

Megáll az ész, ilyen nincs. Mélyen meghajol, a haja eltakarja az arcát, ráadásul a függönyök miatt túl sötét van ahhoz, hogy lássam a reakcióit. Nyomban a többiek felé is meghajol, megfogja a tálcát és majdhogynem kimenekül a terembõl. Felvonom a szemöldököm, ahogy elhagyja a bõ, piros nadrágjában a helyet és elnyeli a folyosó.

- Na! Hát ki ez, mi ez? – emelgeti a szemöldökét Jamal, meglengetve kezében a pipa csövét, amit végül rám szegez. – Nem szokásod szolgálókat dicsérgetni, hacsak nem inzultáljuk közben mi õket.

Erre kirobban egy általános hahotázás, visszagondolva pár emlékezetes pillanatra, viszont a szemöldököm fentebb szalad, ahogy végignézek a jót mulató nemes urakon. Igen, szokták kicsit molesztálni a szolgálókat, van, aki a hálójába húzza be õket néhányszor, ettõl pedig nem lesz virágos kedvem. Mi van, ha Jawhart is piszkálni kezdik? Hirtelen tartom rohadtul rossz ötletnek, hogy szolgálót képeztettem belõle. Ráadásul most minden nagyobb kéjenc láthatta.

***

Idegesen ülök fel a lovamra. Apám utasítása szerint újra el kell járnom egy másik törzsnél, akik nem hajlandóak se természetben, se drágakõben megadni az adót.

Nem akarom Jawhart egyedül hagyni, fõleg, hogy ebben a pár napban nyilván többen is felfedezték, hogy a palotában tüsténkedik. Ylinának meghagytam, hogy még a láthatatlan harmadik szeme is erõsen szegezõdjön a fiúra, ne hagyja, hogy bárki bármiféleképpen szórakozzon vele. Akár így, akár úgy. Megbízom a testvéremben, viszont õ is csak egy nõ, egy asszony, a testi ereje korlátozott, és hiába forgatja olyan csodálatosan a tõrt, több férfi ellen esélye sem lenne. Jó, tudom, hogy hercegnõ, következésképp senki sem merne újat húzni vele, csak… a gondolatok nem hagynak nyugodni, hogy valaki tönkreteszi Jawhart, míg én odavagyok.

Annyira meg akartam mutatni neki a világ szebbik oldalát, amirõl lemaradt, de mindhiába minden igyekezetem, úgy érzem minden pillanatban, hogy a palota fertõjébe taszítottam. Miket láthat, hallhat, érezhet, miközben ide-oda küldözgetik. A mama sokfelé ki fogja küldeni, ebben biztos vagyok, hogy ismerje a járást, hogy hová mit kell vinnie. Meghagytam, hogy kímélje, de túlontúl lelkiismeretes és ügyel arra, hogy a róla kialakult kép – miszerint mindig ügyes és szolgálatkész cselédeket nevel ki – egy kósza pletyka erejéig se csorbulhasson meg.

A törzs fõnökét igaz nem azonnal, de másodjára sikerül jobb belátásra bírnom. Nem akarnak több szolgálót adni, fõleg nem asszonyokat a hárembe. Ellentmondásos, hogy elvisszük az asszonyokat, jövõre pedig új, fiatal fiúkat keresünk lovásznak, mikor megszületni sem volt idejük, hiszen nincs, aki megszülje õket, mert mindannyian a szerájokban vannak. Rábólintok a módosításokra, maradjanak a nõk, viszont akkor a kitermelt drágakövek nagyobbik hányadát takarítjuk be. Ezt az egyezséget cserélgetni fogjuk ötévente, így szolgáló és drágakõ is lesz bõven. Nekik is marad, nekünk is jut. Amint megpecsételjük az új megállapodást, indulnék is, de a vendégséget visszautasítani felér egy halálos sértéssel, szóval maradnom kell náluk egy-két napra. Nyilván próbálnak majd jobb belátásra téríteni, a legszebb asszonyokat és a legjobb borokat felvonultatni, hogy megenyhüljön a szívem. Türelmetlenül söpröm el a hízelkedõket, nincs most se kedvem, se idõm, se idegzetem szórakozni a kapott drágaságokkal.

Egész végig Jawharon kattog az agyam, álmomban is csak azt látom, hogy a fürdõben két férfi használja kénye-kedve szerint, õ pedig csak zaklatottan csapkod, de mindhiába, elõl és hátul is markolják a testét. Ahogy a pára és az izzadtság lecsorog a gyönyörûen ívelt, hibátlan bõrérõl a csempére, ahogy a haja nedvesen tapad az arcára és a hátára…

Dühösen kapom magamra a fegyverzetet, nem bírom ki két napnál tovább. Semmiféle rimánkodás nem hat meg, a lovammal úgy szeljük át a sivatagot, hogy majdhogynem homokvihar porzik utánunk.

A palotába érve azonnal az egyik lovászfiúnak dobom a gyeplõt, felsietek a lépcsõkön, idegesen hallgatom a saját, különbejáratú kémem jelentését, hogy mi történt idehaza, amíg nem voltam itthon. Csak a szokásos civódás, ármánykodás és szerájbeli hiszti. Apám szintén elment valami fontos tárgyalásra, meghagyta, hogy ügyeljem a rendet a városban.

- És a fiú? – kérdezem, mikor már a hálószobám felé tartok, ellépve a szolgálótól, aki eddig a poros csizmámat súrolta. Jawhart látom benne is, ahogy kisírt szemekkel dörzsöli valaki sáros, rosszabb esetben véres lábbelijét, néhányszor belé is rúgnak.

- Kiváló munkaerõ, lelkiismeretesen végzi a feladatát - birizgálja az ujjait. – Semmiféle atrocitás nem érte.

- Remek, eredj, pihenhetsz! – hajtom el magam mellõl türelmetlenül, mégis megnyugszom, hogy ezt hallom.

- Igen, hercegem – hajol meg mélyen, majd a leoldódott turbánjának szövetét kezdi el visszatekergetni a fejére és megindul a folyosón. Elgondolkodva fordulok utána, majd szólok rá.

- Elõbb szólj Farahnak!

Szükségem van egy kis lazításra, a nyakam teljesen begörcsölt, ahogy a vállizmaim is. Meg is markolászom az említett területeket, felszisszenve lépek be a szobámba, hogy levessem a ruháimat, majd vegyek egy fürdõt. Nem akarom, hogy a koszt belesikálja a bõrömbe, van annyi igényem magammal szemben. Némileg ellazulok a forró vízben, a kémem mindig igazat beszél, különben tudja, hogy kivágatnám a nyelvét és lenyeletném vele. Felsóhajtok, ahogy kiemelkedem a vízbõl, magamra veszek egy inget és egy lazább szabású nadrágot, úgy várom a masszõrt. Nem kell hercegi viseletet hordanom a saját szobámban, itt azt veszek fel, amit akarok.

Kopogtatnak, én pedig jólesõen felszusszanok. Nemsokára megfognak dögönyözni, egyszerûen imádom, rajongok érte. Éjjel-nappal gyúratnám magam, de nem lehet, így elõre örülök azoknak a ritka pillanatoknak, mikor valaki jól megdolgozza a hátam. Farah kezei kincset érnek, erõsen és úgy dolgozik, hogy semmiféle kívánnivalót nem hagy maga után. Megfordulok, hogy köszöntsem, de a földbe gyökerezik a lábam, ahogy meglátom Jawhart a tálca mögött.

- Jawhar?

Ki az, aki szórakozik velem?

- Igen, hercegem. Farah sajnos elfoglalt, így engem küldtek helyette. Persze csak ha nem bánod – hajtja le a fejét, a hallottaktól meglepõdöm. Vagy úgy, Farah nem ér rá. Egyedül csak az apám fontosabb annál, hogy ne engem látogasson meg azonnal, ha kéretem. Nyilván valami baj történt, emiatt nem tudott jönni.

- Nem, persze, hogy nem. Miért bánnám? – kérdezek vissza, megpróbálom egy mosollyal megnyugtatni, nem értem, miért gondolja így. Sõt, összeszorul tõle a gyomrom, hogy Õ fogja a hátam megmasszírozni. Rögtön a kezeire esik a pillantásom, amivel leteszi a tálcát az asztalra. Leveszem a felsõm, látom, ahogy a felsõtestem látványa zavarba hozza és elvörösödik. Lefekszem a hasamra, enyhe gyomorideggel, fõleg mikor rám helyezkedik. Általában mellettem állnak a masszõrök, de mivel Õ kicsi, nem érne át rendesen a túloldalra. Nagyszerûen feltalálja magát.

Mikor a keze elõször a hátamhoz ér, összerándul mindenem egy pillanat alatt. Kiszárad a szám és a torkom is az érintés hatásától, fõleg mikor az olajat keni szét az ujjaival.

- Szóval… - köszörülöm meg a torkom. Ha beszélgetünk, talán nem fogok annyira odafigyelni arra amit csinál, és nem fogok belelátni semmiféle plusz jelentést. Bár lehet, hogy ezzel marhára elkéstem. - … jól érzed magad itt? A mama jól bánik veled, ugye?

- Persze, nagyon jól! – érkezik a válasz fentrõl sikamlóssá vált tenyere határozottan siklik rajtam és gyakorol nyomást oda, ahová kell. Nem gyakorlott és sokat tapasztalt kezek ezek, mint Farahéi, de mégis kellemes és pont oda nyúl, ami dögönyözésért ordít. Van benne csábító is, de szerintem ezt én fantáziálom bele. – Nem is lehetne ennél jobb helyem. Tényleg sosem leszek képes meghálálni neked, Ad… hercegem.

- Nem is kell meghálálnod, Jawhar. Nekem bõven elég, ha boldog vagy.

- Az vagyok!

- Ennek örülök.

Elmosolyodok, ahogy kifakad és lelkendezik. Lehunyom a szemeimet, még intenzívebben, még hatásosabban érzem a simogatásait, ahogy gyúrja a hátam. Mikor a derekamra téved a tenyere és ott fejt ki erõsebb nyomást, felnyögök, nem tudom idõben az ágyba préselni a szám. Ah, istenek!

- Bocsánat! – kapja el a kezét onnan és kezd magyarázkodásba. – Fájdalmat okoztam, hercegem?

- Nem, nem… Egek, dehogy is – szusszanok fel. – Arany kezeid vannak, ne hagyd abba.

Kisvártatva újra elkezd masszírozni, rettentõen élvezem, nagyon jól esik. Most már abba ne hagyja, olyan jól ellazultak az izmaim, hogy az valami álomszerû. Elképzelhetõ, hogy ezentúl Farah mellõzve lesz.

- Akkor jó, én… én nem szeretnék újra szégyent hozni rád, hercegem.

Hogy tessék? Mirõl beszél?

- Szégyent hozni rám?

- Igen, a legutóbb… Egy pillanatra megfeledkeztem magamról, és egyáltalán nem megfelelõen viselkedtem. Nagyon sajnálom – suttogja zavartan, minden porcikám megfeszül arra a feltételezésre, hogy mégis valaki a fülébe tett valami ármány pletykát.

Rögtön feltápászkodom és megfordulok, hogy lássam az arcát, mennyire gondolja komolyan. Szentséges ég, komolyan gondolja. Olajos, csillogó ujjait hátrébb húzza, tekintetét rajtam felejti, ami imponálna, de most azt akarom kipuhatolni, miért hiszi így.

- Azt gondoltad, szégyenkezem miattad?

- Igen – suttogja, lesüti a szemeit valahová a köldököm felé, de magam felé fordítom az arcát, hogy láthassam, kutató tekintettel söprök rajta végig. Dehogy szégyenkezek, inkább büszke vagyok rá. Hogy ilyen ügyes, könnyen tanul, belejött a dolgokba, semmiféle panaszt nem hallottam rá, bár még a mamával nem volt alkalmam beszélni.

- Soha nem lennék képes éppen miattad szégyenkezni, Jawhar – biztosítom róla, mélyen a szemeibe nézek, ekkor tûnik csak fel, milyen közel került hozzám. A lehelete az arcomra csapódik, megérzem azt a tipikus illatot, amit az olajak árasztanak magukból, szinte körülleng bennünket. Ilyen közelrõl a szemei csaknem magukba szippantanak. Szívem szerint végignyalnék a száján, az olajokkal is egészen mást mûvelnék azon kívül, hogy elkenném rajta.

- Adham… - simít fel a karomon, összekenve azt is. A testmeleg olajtól libabõrös leszek. Valami józan csoda folytán jut eszembe, hogy ezt nagyon nem kéne. Eleresztem Jawhart, õ is hasonlóképp tesz, így vissza tudok feküdni a hasamra. Õ pedig folytatja ott, ahol befejezte.

Nem akarom, hogy azt higgye, kihasználom a helyzetét és a háláját. Nem lehetek, és nem akarok ilyen aljas féreg lenni, aki egy ártatlan fiú érzéseit mocsok módon kihasználja. Jobb, ha meg nem történtnek nyilvánítom az esetet és nem gondolok rá. Sõt, ezek után nem is nagyon kellene hozzáérnem, az a legbiztonságosabb.

Majd teszek egy látogatást a háremben, túl rég voltam már ott.

***

Leadom a jelentést és a módosításokat tartalmazó papírokat az apámnak, aki gondosan áttanulmányoz mindent. Mellette állok az asztalnál, rajtunk kívül õr, a tanácsos és egy szolga, aki a virágoknak ad friss vizet, mert így estére egészen megkókadtak.

- Jó üzletet kötöttél, Adham – biccent, odaadva a tanácsadójának a papírokat, a pecsétekkel együtt.

- Köszönöm, apám.

- Ezentúl te fogsz eljárni ott a nevemben, szabad kezet kapsz – int a gyûrûs kezével, mire köszönettel bólintok. - Úgy látom nálad sokkal részrehajlóbbak, mint nálam. A fiatalokban nagyobb erõt látnak már, mint az öregekben.

- Életed virágjában vagy – rázom meg a fejem, mire halvány mosoly szökik a szája sarkába és lehunyja egy pillanatra a szemeit. Hiányzik neki anyánk, ehhez kétség sem fér. Még most is a kedvenc virágait teteti ide, a tanácsterembe, ahol idejének nagyrészét tölti. Úgy látom, ideje távoznom és magára hagynom, nem tartom fel tovább feleslegesen. Int is, hogy mehetek nyugodtan, meghajtom felé a fejem és kisétálok a terembõl.

Kellemesen ellazult és bizsereg mindenem a masszírozás után, jólesõ érzéssel haladok a folyosókon, a hálószobám felé. Lehet, hogy hamarabb elteszem magam holnapra, egészen ellustultam ettõl a dögönyözéstõl. Csinálok egy-két vállkörzést, a nyakam is megroppantom, ahogy bekanyarodok a folyosón. A szolgálók épp befejezik a porolást, hogy bõszen hajlongjanak elõttem. Idõsebbek már, az apám tartotta rendhez és hierarchiához vannak szokva. Nevezetesen innen ered az is, hogy õk többször egymás után hajolnak meg, míg az új generáció már csak egyszer, de azt nagyon mélyen.

 - Hercegem – köszöntenek, majd amint eltávolodok tõlük, folytatják tovább a munkát. Helyes, nem azért vannak itt, hogy nézelõdjenek meg azt lessék, mit lehetne ellopni. Aki legutóbb lopni mert, levágták a karjait, amiben elvitte a kincseket, majd a lábait, amivel elvitte a kincseket, végezetül megnyúzták és a bõre alá hamis fémpénzeket tuszkoltak, úgy küldték haza. Teljesen elmerülök az emlékekben, mikor meglátom Jawhart lélekszakadva rohanni a folyosón, de észre sem vesz, hanem teljes erõbõl nekem jön. Elkapom, mielõtt még nekitántorodva elesne a földön. Mi a…

- Jawhar! Mi a baj? Jól vagy? – nézek arra, amerrõl szaladt, de amint meglátom a hatalmas gõzfüggönyöket eregetõ fürdõbejáratot, egybõl nyomokat keresek rajta. Ha valaki csak a hajához mert érni, nyúzottabban megy haza, mint a tolvajok! Ízzé-porrá marcangolom, megetetem vele a saját ujjait, majd a farkát is. – Bántott valaki?

Nagyon rázza a fejét, megnyugszom a nemleges választól. Szóval nem tettek vele semmi olyat, amire ne készült volna fel… testileg és lelkileg. De még mindig nagyon zaklatott, viszont nem akarom nyösztetni, hátha elmondja magától.

- Én… Nem vagyok biztos benne, mit láttam… - hatalmasra tágult szemeivel néz fel rám, amitõl meglepetten pislogok rá, majd felsóhajtok és kissé eltartom magamtól. Valami ilyesmi formálódott meg a képzeletemben, hogy nem vele játszottak el, hanem csupán látta a történéseket.

- Elõször is nyugodj meg – hajolok le kissé hozzá, kezem a vállára téve, hogy jól figyeljen rám. Akkorák a szemei, mint két kistányér, az ijedtségtõl remegnek a csuklói, mint mindenkinek, aki megriad valamitõl. – Sétáljunk egyet.

Szaporán veszi a levegõt, de bólint egyet, én pedig elkezdem terelgetni, hogy menjünk innen végre valamerre. Most, hogy az én ingerült szívdobogásom is lecsillapodott, hallani vélem én is a kéjes hangokat, amik visszhangoznak odabent. Több növényzet kell, hogy felfogja és eltakarja ezeket a légyottokat, a probléma bónuszban még az, hogy közfürdõ, itt a szolgák is élvezhetik a luxust. Mindenki bemehet. Nem úgy abba, ami nekem van fenntartva, plusz a másik, ami csak a nemes uraké.

Nincs igazán ínyemre, hogy pont én adjak felvilágosítást neki arról, hogy mit látott tulajdonképpen. Kínos és kellemetlen, hovatovább pont én? Pont én adjak neki válaszokat? Lehet máshogy burkolnám be az igazságot, elõadhatnám valami szörnyû módon, hogy sohase akarjon ilyesmiben részt venni. Az viszont elkerülhetetlen, hogy az orgiákat elõbb vagy utóbb meg ne lássa. Fõleg amikor a születésnapomat szoktuk ünnepelni. Megrándul a szemem alatt egy izom, ahogy a kezem még mindig a hátán tartva lavírozok vele a folyosókon. Az arca hol elvörösödik, de olyan mélyen, mint a legsötétebb tengeri rák páncélja, máskor meg olyan fehér ábrázatot vesz fel, mint a legdrágább tiszta márvány. Megvakarom a tarkómat.

Majd Ylina válaszol neki. Igen. Ez a legbiztosabb és én sem leszek szörnyeteg. Határozottan veszem a lépést a szeráj felé, ahol a küszöbnél megtorpanok. Férfiak csak úgy nem mehetnek be az asszonyok hálótermeibe, s bár én vagyok a herceg, kölyökkoromban párszor elkaptak már a vén satrafák. Kétlem, hogy manapság is úgy el tudnának velem bánni, mint akkor, de az emlékek és az illem arra int, hogy ne menjek tovább.

- Nézd, Jawhar – lépek elé, leguggolok hozzá, hogy láthasson, két kezemmel megragadom a vállait. Az alsó ajkamba harapok, hogyan mondjam el neki, hogy most lényegében lepasszolom, mert túl zsenánt a téma számomra. – Maradj ma éjjel Ylinával, õ majd mindent elmond. Nekem mennem kell, sok a teendõm – hazudom, de végig a szemeibe nézek, hogy ne sántítson a dolog.

- Igen, persze… - mondja halkan. Csalódott, tõlem várta a választ, de amint megkapja majd a testvéremtõl, rá fog jönni, hogy jobb így. - Hogyne, hercegem.

Miközben felegyenesedek, végigsimítok a felkarján, majd oldalt meghúzom a csengõt, amivel az õrt szólítom magamhoz. Heréltek, eunuchok, de így vannak az asszonyok és a lányok a legteljesebb mértékben védve. Megvan a szilaj férfierõ az oltalmazáshoz, de képtelenek arra, hogy meghágják õket és visszaéljenek tisztségükkel.

- Hercegem – hajol meg mélyen, hangja magasabb mint az átlag ilyen korú férfiaknak, Jawharnak is feltûnik, látom az arcán.

- Kísérd õt a hercegnõ lakosztályába. Nyilván tudod, hogy eddig is szabad bejárása volt oda – teszem hozzá, még mielõtt valami félreértés történne. Nem mint szeretõt küldöm be oda, hanem mint szolgálót. Ha szeretõ volna, nem fogadná ilyen egyszerûen a jelenlétét.

- Igen, felügyeltem akkor, hercegem – igazol rá a gondolataimra, miszerint ismeri a dörgést.

- Kitûnõ – biccentek, majd átadom neki Jawhart. – Ne aggódj, nem kell tõle félned. Nem árthat neked. Semmiben – suttogom a fülébe, mielõtt eltávolodna.

- Köszönöm… - leheli vissza, majd el is indulnak a folyosón. Tûnõdve nézem, ahogy befordulnak az egyik sarkon, õ is visszapillant még, majd eltûnnek a sarkon. Megfordulok és elindulok vissza a saját hálótermem felé.

Erre mégcsak nem is gondoltam. Arra, hogy Ylina is esetleg megkedvelhette annyira a fiút, hogy… Áh, badarság. Hercegnõ, és tudok néhány kalandjáról, az ártatlanságát a leendõ férjének tartogatja, hogy apánknak hasznára lehessen egy politikai házasságnál. A kalandoknál viszont fentebb szalad a szemöldököm és megtorpanok. Nem, kizárt, hogy úgy érne hozzá Jawharhoz. Bár pont most én küldtem el oda, felvilágosításért.

A francba.

Nem olyan jellegû felvilágosításért ment oda, nem lesz semmi baj. Majd ha olyan okításra van szüksége, és… annyira érdekli a téma, akkor a hárembe viszik úgyis. Amit a legkevésbé sem akarok. Nem szükséges, hogy olyan praktikákat is megtanuljon, mikor ennyire ügyes, minden rászabott feladatot maradéktalanul teljesít. A kémem mindenrõl jelent, de a szerájba nem kéredzkedhet be csak úgy, ahhoz körül kell udvarolnia a hölgyeket, hogy információhoz jusson.

***

Reggel kábán ébredek fel, egyetlen egy álmom sem volt az éjjel, ami rossz elõjel. Azt jelenti, túlságosan lefoglalta valami a tudatalattimat, így még kikapcsolni, kellemesen elfantáziálni se volt ideje. Vagy hogy megoldást sugalljon nekem. Kinyújtózkodom, majd visszadõlök még egy kicsit a párnák közé, a festett plafont figyelem és a függönyöket, amit a reggeli hûvös szél fel-feldobál.

Felkapom az éjkékre festett ingem, majd hozzá egy lezserebb nadrágot. Öltözködés közben azon gondolkodom, hogy teszek egy látogatást a háremben. Tényleg nem elvetendõ ötlet, utána pedig befeküdnék masszíroztatni. Túl sok mostanában a stressz, olyan dolgokkal is foglalkoznom kell, amik jóval a hatáskörömön kívül esnek. Nem mintha probléma lenne az, hogy Jawhar itt van a palotában, de annyira nem értek hozzá, hogyan kell egy ilyen szerény, ártatlan fiúnak megmutatnom a világot… Elõször Ylinának adtam át, aztán a mama gondjaira bíztam, most megint a testvéremre passzoltam át. Ide-oda tologatjuk, mint egy tárgyat, ami mindenkinek útban van. Felsóhajtok, ahogy megkötöm az övem a ruhámon, majd elindulok kifelé.

Igazából ki akartam vele lovagolni a városba, megmutatni neki a bazárt, csak elõtte azt akartam, igazodjon, szerezzen tapasztalatot a mi kultúránkról, hiszen merõben más, mint az övé volt. Az otthonában nyilván azt hiszik, sikeres lett az áldozás, várják a termékenységet, a jószerencsét. Azt ugyan várhatják.

Elõbb szerettem volna, ha megszokja ezt a sürgés-forgást, elsõre sokként érte volna egy bazár, vagy egy nagyobb vásár a fõtéren. Kivégzésre semmiféleképpen nem akarom elvinni. Viszont ma este, megmutathatom neki a palota fõkertjét. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neki a sok csodálatos vízköpõ, a szökõkutak, a kinti lábmosók, a tavak és a sok gyönyörû növény, amiket különbözõ országokból, kereskedelem útján telepítettünk be, hogy a kert gazdag legyen és lélegzetelállító. Különb legyen, mint bármelyik más sejké. A kereskedelem útját úgy kell érteni, hogy raboltuk, de mit vár az ember egy olyan társadalomtól, mint a miénk?

A háremõrök sorban beengednek, már elõre megcsap az édes füstölõk és illóolajok aromája, ahogy a folyosón lépdelek. Mélyen meghajolnak, a fegyvereiket visszatûzik az övükbe. Biztos vagyok abban, hogy irigyek rám, azonban sokan kérik, hogy ne aranyban legyenek kifizetve, hanem hadd vegyék igénybe a háremhölgyek bájait. Apám részrehajló pillanatában volt, így engedélyezte. Mélyet szippantok a meleg, fülledt levegõbõl, ahogy elhajtom a függönyt. Több bogárfekete szempár szegezõdik rám, hamar felemelkednek a játéktáblák, mellõl, abbahagyva a szépítkezést és a beszélgetést.

- Milyen rég látogattál már meg minket, hercegem – üdvözöl a terem elsõszámúja, hisz mint a harcászatban, mint a politikában, úgy a háremben is komoly szabályok és rangok vannak. Hadia a hosszú, ébenfekete hajával és az éjsötét szemeivel a legkapósabb és a leggyönyörûbb valamennyiük közül. – Mit tehetünk érted? Miféle szórakozásra vágysz?

Egykettõre kiszárad a torkom, ahogy a sarokban meglátok egy hosszú, szõke hajú fiút egy másik, barna, nagyon rövid hajú társaságában. Fel sem néznek jöttömre, annyira elbabrálnak valami párnával, hogy észre sem veszik, ki lépett be az ajtón. Hadia egybõl követi a pillantásom, halkan felsóhajtva simít a mellkasomra, mintegy búcsúzóul.

- Mahdi! – tapsol, mire a barna hajú fiú egybõl felkapja a fejét és ránk néz. Ha jól emlékszem, õ indiai származásúnak mondja magát. Jamal rabolta, egy karavánút során tett rá szert, és beadta a közösbe. Egybõl feltápászkodik a helyérõl és idesiet hozzám, bár tekintetemmel még mindig a szõkét figyelem. Annyira hasonlít Jawharra… de pont ezért nem akarom. Hamar elterelõdik róla a figyelmem, ugyanis a Mahdi nevezetû hozzámsimulva kezdi kezeivel bebarangolni a testem, amit ma csak õ érinthet a hárembõl, senki más.

Hangosan zihálva marok a tarkójára a fogaimmal, féktelenül mozogva benne, kezemmel a mellkasát markolászom, beletemetkezem a bódító illatba, ami a helybõl és belõle árad. Nem tudok megfeledkezni Jawharról, magam alá képzelem újra és újra, pedig direkt azt a fiút választottam, ami a legkevésbé sem hasonlít rá… Gyöngyözve izzad alattam a kreolszínû bõr, engedelmesen nyög és óvatosan kapaszkodik meg abba a karomba, amivel a feje mellett támaszkodom. Sokszor lecsúszik róla, a karjaimon kidagadnak az izmok, az ér megfeszül a nyakamon, ahogy hajszolom magam. Nem bírom… csak azt a gyönyörû szõke hajat látom, a csillogó szemeket, a kedves és szelíd mosolyát, az ártatlan arckifejezését… ahh, belehalnék, ha tönkretenném ezt a képet, pedig úgy vágyom rá!

Ezekre a gondolatokra gyorsítok a tempón, elviselhetetlen az ágyékomban a kín. Nem bírja az erõs lökéseket, összecsuklanak a karjai és hasra esik a párnák között, én pedig hörögve tuszkolom benne lentebb, majd végre valahára homorítva élvezek belé és zuhanok a hátára. Ziláltan és csapzottan fújtatok, próbálom megemészteni a történteket, de csak a finom bõrt látom magam alatt, alig állom meg, hogy ne csókoljak rá a lapockára. Nem szólalok meg, tudom, hogy remegne és rekedt lenne a hangom, így csöndesen, gyorsan szuszogva tápászkodom fel a fiúról, aki szintén nem szól egy szót sem. Helyes. Nem csevegni jöttem.

Felállok, amint úgy érzem, a lábaimban van elég erõ az élménytõl. De tudom, hogy Jawharral jobban élveztem volna. A hárem fürdõje felé veszem az irányt, többen a nyomomba szegõdnek, majd miután megmosdatnak, visszafekszem az illatos párnák közé, hogy fél tucatnyi kéz kényeztesse a hátamat.

***

Úgy érzem magam, mint aki friss, üde és mélységesen kipihent, amint kilépek a hárembõl és Ylina lakosztálya felé veszem az irányt, hogy Jawhart elvihessem magammal a kertbe. Az eunuch szerint már kimentek a nagyterembe, az újonnan kapott információt követve lendülök meg a mondott irány felé. Fel is fedezem õket a terem sarkában, ahol könyvek között találom meg õket.

- Adham! – vesz észre a testvérem rögtön és integetni kezd. Mellette Jawhar felkapja a fejét, de látom az arcán, hogy sápadt, egy-két rózsaszín folt megjelenik ugyan az orra két oldalán. Felemelkedik a szemöldököm, ahogy odaérek. Mi a baja? – Nézd, épp megmutatom a könyveket, amik az indiai dzsungelekrõl szólnak. Ugye, hogy van ilyenünk kint? – bök az egyik fekete párducra az egyik képen, mire elgondolkozva bólintok.

- Persze, hogy van.

- Látod Jawhar, megmondtam – kacsint rá, megsimogatva az arcát, de a világ minden kincséért sem néz fel rám. Nem tetszik, hogy így ignorálva vagyok, irigyelem, hogy ilyen könnyedén elbeszélgettek eddig, míg nem voltam itt.

- Tetszik neked a fekete párduc? – kérdezem, hogy belefolyjak a beszélgetésbe és végre rám nézzen. Ez nem történik meg, csak bólogat, a haja megint nincs összekötve, szóval tökéletes takarásban van az arca. Itt valami nem stimmel. – Gyere velem.

- Hová? – csuklik el a hangja egy pillanatra, majd utána rögvest lesüti a szemeit megint. – Vagyis… bárhová, hercegem.

- Ugyan, ha hárman vagyunk, ne legyél ilyen hivatalos, velem sem vagy az – mosolyog rá kedvesen Ylina, mire Jawhar felkel a párnákról, megigazgatja a ruháját, összecsukja a könyvet amit átad a húgomnak. Kezdek gyanakodni, mirõl beszélgethettek ezek tegnap este egészen ez idáig. – Adham biztos megmutatja neked a párducot, Nimir-Rát. Menj vele nyugodtan.

Jawhar mellém araszol, vetek egy dühös és kérdõ pillantást Ylinára, aki csak legyint. Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem. A folyosókon végig csöndben van, nem szól egy árva szót sem, nem is néz rám, tartja azt a lépéstávolságot, amit a mama belénevelt. De nálam ne tartsa meg, a szentségit!

- Megmutatom neked a palota kertjét, és a párducot is, ha ennyire tetszett. Élõben sokkal impozánsabb látvány, mint egy könyvlapján – próbálok beszélgetést kezdeményezni vele, de semmi haszna.

- Köszönöm, hercegem.

A kert a világ leggyönyörûbb helye. Most, hogy este van, a fáklyákat és a gyertyákat meggyújtották odakint, a színes üvegdarabokból és fémekbõl levõ mécsesek ezernyi színt dobnak szerteszét a növényekre. Magas, sötét árnyékot adó fák adják ki magukból a napközben felszedett perzselõ meleget, a hideg esti szél fellebbenti a fülledt levegõt a pázsitról, a szökõkutak nedvessé teszik a levegõt, hogy ne legyen olyan száraz. Meg akartam vele lepni, ezzel a csodálatos látvánnyal. Várom, hogy felnézzen, hogy megnézze, honnan érkezik a tücsökciripelés, és rákérdezzen, mi adja ki ezt a hangot, de semmi. Semmi nem történik! Mi a fészkes fene folyik itt?!

- Miért nem nézel rám? – kérdezem mellé lépve, mire kicsit odébb billenti a fejét és az ujjaival kezd el babrálni. Odanyúlok, fentebb emelve a fejét az állánál fogva. Ahogy így közelebb kerülök hozzá, megérzem a félreismerhetetlen illatot és elkerekednek a szemeim. Mellbevág a felismerés. – Jawhar, te voltál a háremben?

Meglepetés csillan a tekintetében a kérdésem hallatán.

- Tõlem várod a megoldást? – vonja fel a szemöldökét. – Én szabjam meg, hogy mi legyen az életeddel?

Rögtön zavarba jövök és egy kicsit el is szégyellem magam. Hiszen megmentett... és én pont emiatt tartozom neki az egész hátralévõ életemmel, de nem szeretném, hogy teherként tekintsen rám. Nem megoldandó probléma szeretnék lenni, kolonc a nyakán, inkább segíteni szeretném valamivel, bármivel.

Feláll az ágyról, és az ablakhoz lép, elgondolkozva tekint ki rajta, és csendes marad.

- Bocsáss meg, én... – Nyelek egyet. – Én igazán nem akartalak megsérteni...

Továbbra sem reagál, én pedig érzem, hogy egyre forróbbá válik az arcom, mégis megmozdulok felé, meztelen talpaimat óvatosan téve a puha szõnyegre az ágy felé esõ oldalán.

- Mennyire vágyod látni a világot? – szólal meg aztán, mellkasán összefont kezekkel fordulva felém.

A... a világot? Tizenkilenc év alatt alig tudtam meg róla valamit, és amióta itt vagyok, csak egyre biztosabbá válik, mi mindentõl fosztottak meg.

- Szeretném! – felelem végül, egy kicsit talán túlontúl lelkesedve.

Szinte rám mosolyognak a szemei, ahogy felém lép, majd újra elgondolkozva az ujjai közé veszi egy hajtincsem. A bensõséges, szinte törõdõ mozdulattól érzem, hogy újra hõ tolul az arcomba. Eddig csak anya bánt velem ilyen kedvesen, de most Adham áll elõttem, egy jóképû férfi, aki bár többet tett értem rövid ismeretségünk alatt, mint bárki más a világon, mégis szinte teljesen idegen... És mégis nagyon jól esik.

- Szolgálóvá teszlek a palotában, hogy ismerkedhess a helyzettel. Ne aggódj, könnyed feladatokat szánok neked – szólal meg, halkan dörmögve kellemesen mély hangján, ujjaival csak ezután hagyva abba a simogató mozdulatokat.

Amikor szavai is eljutnak hozzám, mélységes hála és végtelen öröm tölt el egyszerre.

- Köszönöm... – rebegem. – Köszönöm! – pattanok fel az ágyról, olyan mélyen hajolva meg elõtte, hogy a hajam a padlót érinti.

- Jawhar, erre semmi szükség nincs – nyúl értem, majd felegyenesítve ültet vissza az ágyra. – Egyelõre alkalmazkodnod kell és apránként adagolva megismerni a környezeted. Talán itt a legkímélõbb a helyzet.

- Sosem tudom meghálálni mindazt, amit most értem teszel... – suttogom könnyes szemekkel.

- Gyere, bemutatlak mamának – int az ajtó felé a kezével.

Még sosem jártam kint igazán hosszú ideig, Ylina mindig elkísért egy közeli fürdõbe, de ezen kívül nem mehettem sehova... és igazából nem is nagyon akartam. Egy kicsit félek, hiszen számomra minden ismeretlen és idegen odakint... viszont Adham mellett biztonságban érzem magam.

Kezdeti zavarom és félelmem hamar tovatûnik, ahogy hosszú sétát teszünk a hatalmas palotában. A rengeteg színt, mintát és illatot szinte lehetetlen egészen feldolgozni és befogadni elsõre. A díszes, gyönyörû képek, a burjánzó növények, a hatalmas teraszok és párnákkal, szõnyegekkel kirakott termek... egyszerûen gyönyörû. A pompa és a luxus egy idõ után túl soknak tûnik, mégis gyönyörû.

Amikor elérünk egy újabb ajtóhoz, különleges illatok csapják meg az orromat, a kifelé gomolygó párafelhõ pedig csak még inkább felkelti az érdeklõdésemet.

- Erre mi van, Adham? – kérdezem kíváncsian

- A fürdõk – feleli türelmesen, látom, hogy felém fordul, és érzem magamon a tekintetét, engem viszont most sokkal inkább lenyûgöz a pára langyos, nedves érintése az ujjaimon.

- Fürdõk…?

- Igen – válaszol szûkszavúan, fejének intésével tudtomra adva, hogy ideje lenne tovább indulnunk.

Kissé csalódottan követem, vágyakozva pillantva vissza a hívogató párára. Remélem, egyszer azt is megmutatja majd nekem, hogy mi van odabent...

Egy igazán furcsa, sötét szemû, szokatlanul sûrû szemöldökû nõ úgy méreget körbejárva, hogy egészen zavarba jövök tõle. Tesz egy kört körülöttem, majd még egyet, lassan, tetõtõl talpig végigmérve. Talán még tartanék is tõle egy kicsit, de úgy látom, Adham megbízik benne, szóval nem jelenthet veszélyt rám.

- Uram, úgy hiszem, e gyermek könnyedebb feladatokat kaphat csak – szólal meg végül a fejét csóválva.

Mielõtt Adham válaszolhatna, Ylina jelenik meg a semmibõl, szinte felénk táncolva, én pedig még inkább megnyugszom. Ylina talán mellettem is maradhat, amíg megtanulom a feladataimat, és akkor nem lennék egyedül...

- Hát még szép, drága mama! – lép hozzánk szinte dalolva.

- Mihez kezdjek vele, hercegem? – szólal meg ismét a furcsa asszony. – A háremben...

- A hárem gondolatát most felejtsd el, mert különben Szeylhet látogathatod meg – vág közbe Adham.

Összerezzenek, hangja szinte végigvág a termen, ami meglep és kissé meg is ijeszt. Mi dühíthette fel? Mi lehet az a... „hárem”?

- Akkor...

- Ne aggódj mama, majd én találok neki munkát – fonja körém a karjait kedvesen Ylina, miközben a szemhéját kicsit furcsán tartva pislog a bátyjára. – Szépen kitanítjuk mi ketten, rendben, Adham?

- Legyen hát.

***

A következõ napokban megkezdõdik a tanításom. Elmagyarázzák és alaposan begyakoroltatják velem a palota etikettjét, az alázatot, a megfelelõ szavakat és gesztusokat; hogy kinek, mit, mikor, hogyan kell mondanom, vagy éppen pont hogy meg sem szólalnom. Fokozatosan egyre több, de könnyû holmival megpakolt tálcákkal kell lavíroznom a palota folyosóin, és megfelel ruházatot is kaptam, olyat, mint amilyenben a többi szolgáló is van, legalábbis azok, akik ott dolgoznak, ahol hamarosan én is fogok. A nadrág a vörös egy igazán szép, intenzív árnyalatát kapta, és egy a színével kellemes összhatást alkotó kék selyemöv is jár hozzá; felsõ gyanánt pedig egy laza szabású fehér inget kell hordanom. Kényelmes viselet, szinte azon nyomban megbarátkozom vele, ahogy elõször rám adják.

Keményen és szorgalmasan tanulok, igyekszem mindent a lehetõ leghamarabb és legjobban az eszembe vésni, hogy ne okozzak gondot, és fõként, hogy Adhamnek ne kelljen csalódnia bennem. Szeretném bebizonyítani neki, hogy nem hiába mentette meg az életem, hogy igenis hasznukra, a hasznára válhatok.

A motivációmon sokan segít, amikor egyik alkalommal, mikor éppen azt gyakoroljuk, hogyan kell abban a furcsa, vízipipa nevû valamiben dohányt és szenet cserélni, megpillantom, hogy Adham minket figyel. Minden okításról megfeledkezve, boldogan integetni kezdek neki, egészen addig, míg kapok egy jelzésértékû legyintést a tarkómra. Rögtön elszégyellem magam, és felidézve magamban az etikett megfelelõ szabályait, mélyen meghajolok elõtte. Megmentette az életemet vagy sem, mégis õ a palota hercege, alázattal kell viseltetnem iránta.

Az viszont annál inkább zavarba ejt, hogy mire felegyenesedek, már sehol sincs.

A lelkesedésem viszont nem lesz oda, annál is inkább koncentrálok, mikor folytatom a gyakorlást. Talán még mindig nem bizonyítottam megfelelõ mértékben, de addig nem nyugszom, míg elégedett nem lesz velem és a szolgálatommal.

***

- Jawhar!

- Igen, asszonyom – hajtom meg a fejem lágyan.

- A herceg hívat – nyom a kezembe egy tálcát, amire már oda vannak készítve a drágakövekkel díszített csészék, bennük az illatos dohánnyal.

- Én menjek? – Bevallom, egy pillanatra engedem eluralkodni magamon a meglepetést, de biztos kézzel megtartom a tálcát.

- Persze – biccent határozottan.

Ahogy a pillanatnyi meglepettség eltûnik, jobbnak látom nem akadékoskodni tovább, és egy mély bólintást követõen elindulok a párnákkal teli terembe, ahol Adham tartózkodik néhány többi úrral. Gyorsan legyõzöm a furcsán zakatolni kezdõ szívemet, nem is tudom, miért izgulok...

Dehogynem tudom.

Az utóbbi napokban furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha Adham... került volna. Ylina szinte minden nap arról csicsergett, hogy aznap este végre felszabadítja a bátyját egy rövid órácskára, és megmutathatjuk neki, mi mindent tanultam, de õ nem jött el... Egyik este sem. Furcsa dolog emiatt bántva éreznem magam, hiszen én a palota szolgálója vagyok, õ pedig maga a herceg, mégis rosszul esett valahol. De persze nem hibáztatom semmiért, biztosan megannyi elintéznivalója akad.

A terembe érve a sarokhoz indulok, amit Adham és a társasága foglalnak el, vidám, hangos nevetésüket már a folyosón hallottam, mégis, ahogy az urak közül egyre többen vesznek észre, úgy hal el fokozatosan a nevetés. A zavarba ejtõ gondolat, miszerint valami nincs rendben a külsõmön, rögtön a gondolataim közé fúrja magát, de nem engedem eluralkodni magamon.

- Hívattál, Hercegem... – szólalok meg alázattal, mélyen meghajtva elõtte a fejem.

Furcsa, mintha összerándulna a teste, amit nem egészen tudok mire vélni, de nem is foglalkozhatok vele, hiszen nem ezért vagyok itt.

- Jawhar? – szólít meg, hangja döbbent, amit szintén nem értek.

A kiégett edényhez lépek, és gyors, alaposan begyakorolt mozdulatokkal kezdem kicserélni benne a szenet és a dohányt.

- Igen, hercegem? – kérdezem, nem hagyva abba a munkát.

A tekintete szinte lyukat éget az arcom felé esõ oldalába, úgy néz rám, mintha most látna elõször, ami meglepõ, hiszen csak néhány napja nem találkoztunk. Igyekszem nem tudomást venni a dologról, és hálát adok a jótékony félhomálynak, mert így talán nem olyan feltûnõ az arcomra kiülõ egyértelmû pír.

- Látom, sokat tanultál – szólal meg nagy sokára, halkan dörmögve, éppen, mikor végeztem a feladatommal. – Nagyon ügyes vagy.

Az öröm újult erõvel önt el, felderült arccal fordulok felé, és mosolygok rá boldogan.

- Köszönöm! – tör ki belõlem, mielõtt még a józanész alaposan lehûtene. Már megint megfeledkeztem magamról. – Úgy értem... Köszönöm, hercegem, igazán kedves tõled. – Szégyenemet és vörös arcomat egy mély meghajlás mögé igyekszem rejteni, mielõtt még a többi úr felé is produkálnék egy alázatos gesztust. – Uraim.

Ismét magamhoz veszem a tálcát, és csak az isteni szerencsének köszönhetem, hogy a díszes edények nem csörömpölnek, ahogy a folyosóra érve remegni kezdenek az ujjaim. Azt pedig csak remélni tudom, hogy a hamarosan felhangzó nevetés nem a megaláztatásomnak szól...

Belehalnék, ha Adham miattam kényszerülne szégyenkezésre.

***

Újabb napok telnek el, talán egy hét is, és én továbbra is gõzerõvel teljesítek, még annak ellenére is, hogy Adham nincs a palotában. Elõször azt hittem, talán szándékosan kerül, és már éppen meg akartam kérni Ylinát, hogy beszéljen vele, hadd kérhessek bocsánatot a viselkedéseim miatt – de aztán õ világosított fel, hogy Adham egyáltalán nincs is a palotában, kilovagolt, mert el kellett intéznie valamit.

A néhány nap alatt sokat tanulok, de már nem a feladataimmal, sokkal inkább a palota életével kapcsolatban. Ylina kiegészíti Adham történeteit, még többet mesél nekem a szokásaikról, viszont hiába kérdezem arról a bizonyos „háremrõl”, ami miatt a bátyja annyira dühös lett, mindig eltereli a témát.

Végül egy nap magam vagyok képes kinyomozni a dolgot... vagy legalábbis sejteni, hogy mirõl lehet szó. Egy furcsa, különbözõ olajokkal töltött díszes edényeket tartalmazó tálcát kell ugyanis vinnem reggel az õ részlegükbe, és bár nem szándékosan – túlságosan lefoglal a gondolat, hogy állítólag Adham visszatért a palotába –, de meghallom néhányuk beszélgetésfoszlányait. Halkan kuncognak egymás között, és fojtott hangon beszélgetnek, mint akik pletykálkodnak. Számomra ismeretlen nevek és kifejezések hangzanak el, egészen addig, amíg... nos, olyan szavakat is mondanak, amiket még én is értek. Nagyon is jól...

A zavartól lángoló arccal hagyom el a helyiséget, és magamban újra és újra hálát adok az égnek, hogy Adham nem engedett oda.

Kora délután még mindig a zavarba ejtõ beszélgetésen jár az agyam, és csak a határozott megszólításom képes kiragadni a gondolataim közül. Kötelességtudóan, azonnal indulok, bár a kapott feladatom õszintén meglep. Adham útja hosszúra nyúlt és fárasztó volt, viszont Farah, a palota legkiválóbb masszõre éppen elfoglalt, ezért... Nos, nekem kell átvennem a helyét. Egyáltalán nem zavar a dolog, ezer örömmel állok a rendelkezésére, csak... remélem, neki sem lesz ellenére.

Mikor egy tálcával a kezemben – ezúttal egészen más célú illóolajokkal rajta – halkan bekopogok az ajtaján, õ pedig behív, kicsit félve lépek be hozzá. Nagyon aggaszt a gondolat, hogy haragszik rám, de mikor megpillant, nem látok dühöt az arcán, inkább csak meglepettséget.

- Jawhar?

Nem tudok elfojtani egy apró mosolyt, hogy szinte ugyanúgy üdvözöl, mint néhány nappal ezelõtt.

- Igen, hercegem. Farah sajnos elfoglalt, így engem küldtek helyette. Persze csak ha nem bánod – hajtom meg a fejem.

- Nem, persze, hogy nem. Miért bánnám? – kérdezi, és ahogy felillantok rá, gyengéd mosollyal néz rám.

Kedvessége engem is mosolygásra késztet, de nem szeretnék újra csalódást okozni a viselkedésemmel, így sietve közelebb lépek hozzá, és leteszem a tálcát az ágy melletti kis asztalra. Igyekszem nem megbámulni, vagy legalábbis nem túl feltûnõen, amikor felsõjét levéve feltárja elõttem izmos, gyönyörû felsõtestét. Nyelnem kell egy nagyot, mert eszembe jutnak a háremben hallott beszédfoszlányok, és akaratlanul is eszembe jut, hogy... milyen lenne, ha õ...

Az arcom azon nyomban lángra gyúl, amit a hajam függönyével igyekszek eltakarni elõle, mert érzem, hogy engem figyel. Hogy eltereljem a gondolataimat, inkább munkához látok, bár aligha segít rajtam, hogy õ a hasán fekszik, nekem pedig fölé kell helyezkednem... Igyekszem a lehetõ legkisebb érintkezést létesíteni, mármint a kezeimen kívül persze, nehogy kényelmetlenül érezze magát... Vagy talán inkább azért, hogy ne ragadjanak magukkal az álomképek, amitõl az arcom jóformán lángolni kezd. Zavaromat csak fokozza, amikor ujjaim elõször hozzáérnek forró, feszes bõréhez, és megérzem az alatta rejtõzõ kemény izmokat is, de mintha õ is megremegne...

Nyelek egy nagyot. Egyszer már szégyent hoztam rá a viselkedésemmel, uralkodnom kell magamon.

- Szóval... jól érzed magad itt? – szólal meg, hangja a szokottnál kicsit mélyebb, rekedtebb. Megköszörüli a torkát. – A mama jól bánik veled, ugye?

- Persze, nagyon jól! – felelem elmosolyodva, megfeledkezve minden bajomról. – Nem is lehetne ennél jobb helyem. Tényleg sosem leszek képes meghálálni neked, Ad... hercegem – javítom ki magam gyorsan, magamra dühösen harapva a nyelvemre.

- Nem is kell meghálálnod, Jawhar – rázza meg a fejét. – Nekem bõven elég, ha boldog vagy.

- Az vagyok – vágom rá gondolkodás nélkül, õszintén.

- Ennek örülök – feleli, és szinte hallom a hangján, hogy mosolyog.

Buta vigyorral az arcomon folytatom a munkát, ujjaim éppen a derekán idõznek, amikor halk nyögés szalad ki az ajkai közül, én pedig rögtön elkapom a kezeimet.

- Bocsánat! – szabadkozom ijedten. – Fájdalmat okoztam, hercegem?

- Nem, nem... Egek, dehogy is – sóhajt fel, de valóban jólesõ sóhajnak hangzik. – Arany kezeid vannak, ne hagyd abba.

Érzem, hogy újra elönti a pír az arcomat szavai hatására, de örömmel folytatom a masszírozását.

- Akkor jó, én... én nem szeretnék újra szégyent hozni rád, hercegem.

Hátának izmai megfeszülnek az ujjaim alatt.

- Szégyent hozni rám? – kérdez vissza szinte döbbenten.

- Igen – felelem zavartan –, a legutóbb... Egy pillanatra megfeledkeztem magamról, és egyáltalán nem megfelelõen viselkedtem. Nagyon sajnálom – teszem hozzá szinte suttogva.

A következõ pillanatban meglepve, tágra nyílt szemekkel dõlök kicsit hátrébb, mert ahogy egy pillanat alatt megfordult és felült, az arca zavarba ejtõen közel került az enyémhez. Nem mintha ellenemre lenne a közelsége, egyáltalán nincs, de ahogy meztelen felsõtesttel és egyszerûen leírhatatlanul jóképûen ül elõttem, földöntúlian kék szempárjával intenzíven figyelve, a korábbi helytelen gondolataim újult erõvel térnek vissza, és ez nem helyes viselkedés egy herceggel szemben.

- Azt gondoltad, szégyenkezem miattad? – kérdezi halkan.

- Igen – lehelem lesütve a szemeimet, de ujjaival az állam alá nyúl, és olyan finoman emeli fel a kezem, mintha egy törékeny drágakõ lennék.

- Soha nem lennék képes éppen miattad szégyenkezni, Jawhar – jelenti ki, egyenesen a szemeimbe nézve, én pedig újra megfeledkezem minden okításról, ahogy elveszek gyönyörû szempárjában.

- Adham... – rebegem, remegõ ujjaimat finoman az alkarjára simítva.

Egy pillanatra komolyan azt hiszem, hogy össze fognak érni az ajkaink. És a gondolat annyira helyesnek érzõdik, hogy szinte fáj, perzsel... De aztán mintha mindkettõnk egyszerre ébredne fel valamiféle kábultságból, elengedjük egymást, és õ a tekintetemet kerülve fekszik vissza a hasára. Újra nyelnem kell egy nagyot.

A masszírozás hátralevõ része csendben telik el, és fogalmam sincs, van-e bármi helyes is, amit mondhatnék.

Este, amikor még egy utolsó feladat elvégzésére indulok, még mindig az Adham szobájában történtek járnak a fejemben. Nem tudom elûzni a képet, ahogy alig egy fél karnyújtásnyira volt tõlem, ahogy rám nézett, az érzést, ahogy az ujjai a bõrömhöz értek, vagy az én ujjaim az övéhez... Éppen csak képes vagyok koncentrálni, hogy kicseréljek a fürdõkben néhány leégett gyertyát anélkül, hogy eltörném az újonnan hozott szálakat.

Talán éppen a figyelmetlenségemnek köszönhetõ az is, hogy nem veszem észre, hogy nem vagyok egyedül. Csak arra kapom fel a fejem, mikor furcsa hangok ütik meg a fülem, és amikor egy hangosabb, fájdalmasnak tûnõ nyögést hallok, rögtön a hang irányába indulok. Valaki elcsúszhatott a nedves kövön és megsérülhetett...

Nem vagyok egészen felkészülve a látványra, ami a hangok forrásánál fogad. Két számomra ismeretlen személy alakja bontakozik ki a nedves párából, az egyikük nekem háttal áll, a másik pedig... nos, a hátát a csempének támasztva csimpaszkodik kezeivel és lábaival is az elõtte álló testére. A nekem háttal álló, határozottan férfinek tûnõ valaki csípõje megmozdul, mire a másik újra felnyög, én pedig két dologra is rájövök: a nyögésben nyoma sincs fájdalomnak, és ez a hang is egy férfié.

Szabályosan kimenekülök a párás helyiségbõl, úgy rohanok, mint aki szellemet látott, pedig hatalmas szerencsémre még csak észre sem vettek. Viszont én sem veszem észre, hogy valaki éppen elmegy a folyosón, és ahogy kirobbanok a gõzfelhõbõl, egyenesen nekirohanok egy széles, kemény mellkasnak.

- Jawhar! – Erõs kezek ragadnak meg, mielõtt eleshetnék, és én Adham hangját és érintését is felfedezni vélem. – Mi a baj? Jól vagy? – Pillantása a fürdõk bejárata felé siklik, és elsötétül a tekintete. – Bántott valaki? – kérdezi elmélyült hangon.

Hevesen megrázom a fejem, de beletelik néhány másodpercbe, mire meg tudok szólalni.

- Én... Nem vagyok biztos benne, mit láttam... – hebegem tágra nyílt szemekkel.

- Szóval Ön… te vagy Adham. Még egyszer köszönöm, amit tettél… És ha már itt tartunk, azt hiszem, illene bemutatkoznom – hosszabb mondatot hallani a szájából maga a csoda. – A nevem Jawhar Nazari.

Nazari, mi?

Elveszem a kendõt szám elõl, s a zsebembe gyûrve pillantok le rá. Ahogy az ágyamon térdelve, zavartan gyûrögeti azt a kék burnuszt, halvány mosolyt csal az arcomra:

- Örülök, Jawhar – indulok meg felé lassan, még nem tudom biztosan, mennyire fél vagy mit gondol rólam. Jobb az elõvigyázatosság. – Leülhetek?

- Persze, hogyne! – gyorsan kuporodik odébb, akkora helyet hagyva, hogy kétszer is elférnék. – Hiszen ez a te ágyad.

- Szóval Ylina elmondta – mosolyom immáron teljesen leplezhetetlen, fõleg, hogy itt ülünk kettecskén az ágyamon. Az én ágyamon. A lengõ függönyök között beáramló meleg levegõ pár szálló tincsét elõresöpri, miközben engem figyel.

Hogy tudtak egy ilyen kincset kitenni?

- Jawhar, elárulnád, mit kerestél félholtan a sivatagban? – kérdezem komoly arccal, mire látom, hogy végképp kellemetlen helyzetbe hoztam, hozzátéve a kezdeti mérhetetlen zavarát.

- Én… én nem is tudom…

- Ylinának elmondtad? – jegyzem meg egykedvûen.

- Igen – nos, akkor természetesen ha Õ nem hajlandó elmondani, akkor megkérdezem húgomat, ennél egyszerûbb dolog a világon nincs. Ha nem akar beszélni, nem szükséges. Halk sóhaj szakad fel mellébõl, gondolom Õ is levonta ezeket a következtetéseket. – Engem… valószínûleg jobb lett volna, ha otthagysz.

Úgy prüszkölök fel, mint egy bosszús ló a rosszabbik napján. Persze, hagyjak ott a forró homokban egy, még élõ embert. Lehet, hogy kiállhatatlan vagyok és kegyetlennek nézhetek ki, de arra senki se tud rávenni, hogy hagyjak ott valakit.

- Na ne már – vetek rá egy kissé élces pillantást. – Miért lett volna jobb? Azt ne akard velem elhitetni, hogy egy ilyen fiatal fiú, mint te, meg akar halni, mert nem veszem be.

Fõleg, hogy Nazarinak hívják. Azok a pogány fattyak minden tizenkilencedik évben feláldoznak valakit a vélt istenségnek, miután atyám volt olyan kegyes és visszább fogta terjeszkedésüket és megtizedelte õket. Én mindig is azon a véleményen voltam, hogy az öregeket kell kiiktatni, a fiatalság új elmével és tiszta, behatásmentes gondolatokkal képesek újjáépíteni a törzset. De atyámnak ajándékot adtak, mivel sikerült lekenyerezniük.

- Nem akarok meghalni… A törzsemnek akarok jót és a szüleimnek.

- És ez nekik miért lett volna jó? – ne forgasd a szemed Adham, ne forgasd…

- Áldozat voltam, az istenünknek, a jobblétért és több gyermekért a törzsön belül.

- És ki is ez a ti istenetek?

- Nem… nem tudom… sosem magyaráztak el semmit – úgy felemelkednek a szemöldökeim, hogy homlokom is belegyûrõdik. Hát persze, egyedül a szokásaikon módosítottak és nem a kereskedelmen. – A törzsemnek áldozatra volt szüksége. Régen hatalmas volt és jókora hatalommal bírt, de szörnyû sorsra jutott. Megannyi támadás majdhogynem teljesen elpuszította… és a megcsonkult törzsben hosszú ideig gyermek sem született.

Némán hallgatom törzsének leírását, elhúzom a szám, ha arra gondolok, hogy fõképp mi tehetünk arról, hogy ilyen sorsra jutottak. Csak minket sosem érdekelt a jövõjük, a jelent kellett eltiporni, míg tönkre nem tesz bennünket és a környezõ törzseket.

Azt hiszem bölcs döntés eltitkolni elõle azt, hogy mi tettük ezt velük.

- Nem egy és nem is kettõ törzset tudnék mondani neked, ami hasonló sorsra jutott, mégsem hagyott sorsára fiatal fiúkat a sivatagban.

Erre a mondatomra némaságba burkolózik, s ismét kék ruhájával kezd el szöszmötölni, karcsú fehér ujjai szinte világítanak a sötét anyag felett, mintha valamiféle isteni lény lenne. Csodálattal figyelem aprón görnyedt alakját, ahogy fejét lehajtva haját megsimítja a szél. Gyönyörû és ártatlan, ha eladták volna jó pénzért egy rabszolgavásáron, ezerszer többet kaphattak volna, mint „áldást” és reménységet arra, hogy több gyermek fog születni.

Rossz forrásból isznak, melynek vize meggátolja a nõk termékenységét. Bármelyik arra haladó karaván vezetõje meg tudná ezt mondani, de õk inkább isteneset játszanak.

- Jawhar? – érintem meg az arcát borító hófehér hamvasságot és nem bírom ki, hogy hatalmas tenyerem ne simítson végig kezén. – Ne haragudj, ha ezzel megbántottalak, nem úgy értettem.

- Ugyan, dehogy! – mosolyog rám, elképedve nézem a hirtelen bekövetkezett változást. – Csak… elgondolkoztam.

Na abban biztos vagyok, hogy van min elgondolkoznia.

- Mikor mondták el neked? – alig bírom visszafogni a megvetõ, undorodó hangot, ami legszívesebben kitörne belõlem.

- Mit? – kérdez vissza kicsit bambán.

- A… sorsodat – vágok egy kendõzetlen fintort, mikor kimondom az utolsó szót. – Ezt az õrültséget, amit életútul szántak neked.

- Születésemtõl fogva így neveltek. Valószínûleg mindig mondták… mikor fel is tudtam fogni, akkor legalábbis biztosan.

- Így neveltek?

No lám, eddig csak „meglepetés” volt.

- Mindig is hét lakat alatt voltam tartva, elzárva mindentõl és mindenkitõl.

- De hát mégis miért? – értelmét nem igazán látom. Mi a francot tudna odakint csinálni? Koszos lesz a keze?

- Így akarták megóvni a tisztaságomat és az ártatlanságomat – olyan természetes arccal von vállat, mire totálisan elképedve nézek vissza rá, a sarokban a füstölõ lustán eregeti a dús füstöt. Hogy tud ilyen könnyedén beszélni arról, hogy… szûz?

Alig láthatóan nyelek egyet a gondolatra.

- Akkor te semmit nem tudsz a körülöttünk levõ csodás világról? – egy köhögéssel kendõzöm el örömmel vegyes elcsodálkozásom. Tehát akkor még teljesen érintetlen, mindenhol olyan habos, mint a keze… Alsó ajkamba harapok.

- Nem igazán… - már nyitom a szám, hogy szóljak, de gyorsan folytatja. - Adham… Én tényleg nagyon hálás vagyok azért, amit értem tettél, de mi lesz ezután? Úgy értem, majd visszaviszel a törzshöz, esetleg máshová?

Hangjában egy csöppnyi vágyódás sincs otthona iránt, ami önmagában véve szerintem teljesen elfogadható és természetes. Most, hogy az én és Ylina jóvoltából fel lett „világosítva”, lehet hogy nem szívesen mennék vissza én sem. Ki tudja, lehet, hogy megint kitennék a napra, a forró homokba, hogy a szél múmiává szárítsa.

- Tõlem várod a megoldást? – emelem fel a szemöldököm kétkedve. – Én szabjam meg, hogy mi legyen az életeddel?

Elpirulva süti le szemeit újból, apró ujjai megremegnek. Fél a jövõtõl, mely most annyira biztos, mint az ingoványra dobott kenyér. Furcsa, hogy pont tõlem vár el döntést ebben a kérdésben, bár… én mentettem meg.

Felállok az ágyról és az ablakhoz lépve kinézek leendõ városomra. Nyüzsgés és kiabálás, a piacon már megint dúl a káosz, kereskedõk üvöltik túl a másikat, de élvezik ezt a zûrzavart. Mennyire lennék kegyetlen, ha kitenném hirtelen egy ilyen élménynek? Eddig mindentõl el volt zárva, egy ilyen hely, mint az enyém, mélyen megviselné lelkét.

Törzséhez nem vihetem vissza, ott azonnali halál várna rá. Rossz ómen az, ha az áldozat visszatér az feje fölött pálcát törõkhöz.

- Bocsáss meg, én…

Nem figyelek arra, amit mond, az foglalkoztat, hogyan tudnám a sorsát úgy alakítani, hogy ne szenvedjen annyira. Mivel el volt zárva, gondolom a világon semmihez nem ért, így mesterekhez nem tudnám beajánlani, a lovászok munkája neki túlságosan is kemény lenne. A palotában lenne a legtökéletesebb helye, itt szemmel tudnám tartani és ha nem tartózkodnék otthon, Ylina tudna vele foglalkozni. Mint hercegnõ, jobb dolga sincs, mint a palota ékeként ragyogni.

És nem elvetendõ az a dolog, hogyha magam mellett tudnám…

- Mennyire vágyod látni a világot? – karbatett kézzel fordulok felé, s pont látom, ahogy megmozdult felém az ágyon, talpai épp érintik a szõnyeggel bevont márvány kövezetet.

Nem érkezik válasz, csendesen elgondolkozik.

- Szeretném!

Bensõm megremeg a kiáltásra, elpirult arca pedig szinte idáig ontja a meleget. Kellemes érzés tölt el, odalépek hozzá és ujjaim közé fogom egyik aranyló tincsét. Teljesen tudatlan, semmit nem tud…

Semmit…

És ez… meglehetõsen lángoló gondolatokat kelt bennem.

- Szolgálóvá teszlek a palotában, hogy ismerkedhess a helyzettel. Ne aggódj, könnyed feladatokat szánok neked – dörmögöm csendesen, mélázva simítom végig a hajszálakat érdes kezemmel, majd végül elengedve Õt figyelem reakcióit.

- Köszönöm… köszönöm! – hajol meg elõttem mélyen, elképedve próbálom meg felkapni a padlóról.

- Jawhar, erre semmi szükség nincs – ültetem le az ágyra, kezei izgatottan remegnek. – Egyelõre alkalmazkodnod kell és apránként adagolva megismerni a környezeted. Talán itt a legkímélõbb a helyzet.

- Sosem tudom meghálálni mindazt, amit most értem teszel… - hálálkodik, szemeibe könnyek gyûlnek.

- Gyere, bemutatlak mamának – invitálom sétára a palotába, mire sietve megigazítja a kék burnuszt és tétován bár, de követ a folyosóra. Elképedve vizsgál minden színt, mintát, képeket, a dús növényeket a cserépben, a hatalmas teraszokat és a rengeteg párnát, amik egy egész termet beterítenek. Csendesen magyarázom mit hol szoktunk csinálni, arcára átható csodálat és elképedés kerül, csodálom, hogy felfogja ezt a rengeteg pompát és pazarlást.

Szeretünk élni.

A fürdõkhöz vezetõ ajtó elõtt azonban megtorpan, kíváncsian nézi a kifelé gomolygó párát.

- Erre mi van, Adham?

- A fürdõk – felelem készségesen, halván biccentéssel, felé fordulva. Kezeim hátam mögött összefûzve pihennek, lepillantok törékeny, apró alakjára, ahogy ujjaival megpróbál belenyúlni a meleg, nedves párafelhõbe. Szinte látom, ahogy a szõke hajszálak egyenként göndörödnek a nedvesség hatására. Mély levegõt véve, türelmesen várom.

- Fürdõk…?

- Igen – nem tartom jó ötletnek bemenni, ilyenkor, naplementekor szoktak a legtöbben bent lenni és nem szeretném oldalamon bemutatni Õt a többi férfinak, illetve szolgálónak.

Egy fejmozdulattal jelzem neki, hogy indulunk tovább, csalódottan pillant még vissza a nedves csempére, ami úgy vonzza tekintetét, mint valami rejtély. Egyszer bizonyos, hogy elhozom majd ide, sõt, kétségtelen hogy majd szolgálóként járnia kell majd ide is, takarítani, gyertyákat cserélni, satöbbi. De egyelõre megóvnám az odabent dúló politikai vitákról, nehogy meghalljon valami olyasmit, amit nem kellene.

A „mama” elõzékenyen fogadja Jawhart, körüljárkálva megméricskéli, aki teljes és végtelen zavarban hagyja, hogy az idõs hárem-, palota- és szolgavezetõ megállapítsa, mire és mire nem alkalmas. Bozontos szemöldökeivel, seprûs szempilláival és éjfekete szemeivel olyan, mint egy méretes bokor, akire ráaggatott a szél pár könnyed kendõt.

- Uram, úgy hiszem, e gyermek könnyedebb feladatokat kaphat csak – állapítja meg ciccegve, fejet csóválva, mikor Ylina pont belibben az egyik csicsás boltíven. Errefelé nincsenek ajtók.

- Hát még szép, drága mama! – legyint húgom és mint egy bekábult pillangó, rajongja körbe Jawhart, aki jelenlétét észrevéve szemlátomást megkönnyebbült.

- Mihez kezdjek vele, hercegem? A háremben…

- A hárem gondolatát most felejtsd el, mert különben Szeylhet látogathatod meg – hangom csattan a díszes csempék és függönyök között, mind a hárman megrebbennek szavamra.

- Akkor…

- Ne aggódj mama, majd én találok neki munkát – tereli karjai közé megdöbbent és megijedt Jawhart, mint valami kotlóstyúk. Végig rám néz és dús szempilláival akkora vihart kavar a szertelen nagy pislogásban, hogy felvonom a szemöldököm. - Szépen kitanítjuk mi ketten, rendben, Adham?

- Legyen hát.

***

Napokig csöndesen, a háttérbõl megfigyelve néztem, ahogy Jawhart az alapvetõ palotai etikettre és alázatra tanítják. Mivel kezei gyengék és munkától elszokottak, könnyed dolgokkal megpakolt tálcákat vitettek vele ide-oda, ruháit a többi szolgához mérten alakították át. Buggyos, égõvörös nadrág, kék selyemövvel, jelezve, hogy a belsõbb körökben szolgál, felsõtestére egy könnyed fehér szövetinget kapott, amit a nadrágba tûrtek.

Mikor elõször megláttam így, ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy mégis a hárembe küldjem, hogy ott is kitanítsák…

Egy ilyen leskelõdés alkalmával Jawhar észrevett a függönyök és leplek takarásában, boldogan integetett oda nekem, mire mama egy határozott mozdulattal meglegyintette a tarkóját és visszaparancsolta tanulni, felém pedig egy alázatos, mély meghajlást produkált.

Legnagyobb döbbenetemre a szõke szépség is hasonlóképpen tett, így biccentettem hát, fogadva tiszteletteljes köszöntésüket. Elõrehulló haján megcsillant a tengernyi gyertya fénye, fehér ingje alá betekintést nyertem, ahogy engedett a meghajlásban.

Gyorsan sarkon fordultam, és kimentem, meg sem várva, míg felegyenesedik.

***

Egy kései órán épp a hadvezírjeimmel pipázunk az egyik sarokban, hangosan és kiabálva, ahogy az megszokott. Meghallgattam a szokásos udvari pletykákat, a kisebb-nagyobb konfliktusokról szóló híreket a klánok között.

- Ki gondolta volna, hogy Abdul és Seraf nem fognak soha kibékülni.

- Mi fogadtunk Jamallal, hogy párbajra fogják egymást hívni – bólogat Habir hevesen, átnyújtva a pipa csövét a mellette ülõnek, aki hátradõlve engedi ki a beszívott füstöt, teljesen beterítve minket. Édes alma és méz… Nincs is ennél jobb a világon. Legalább eltereli a gondolataimat Jawharról.

Akárhányszor kerestek Ylinával, megmutatni mit tanult eddig, mindig találtam valami kifogást, ami miatt nem értem rá.

- És nyertél?

- Természetesen, azonnal vettem is magamnak egy asszonyt, ennek örömére – kacag fel karcos hangján, mire én is felnevetek, mély hahotánkba visszhangzik az egész terem. A pia egyre jobban fogy, bár én tartózkodom a nagyobb mértékû ivástól. Ha elragadtatom magam… Furcsának is találják, de találnak más, jobb témát is, mint engem piszkálni. A pipa végre hozzám kerül, ám mikor beleszívok, kiköpök.

- Már teljesen elégett – állapítom meg bosszúsan, már egy kör óta erre várok. Mellettem Habir tapsol egy hangosat, mire a többiek az alkoholtól mámorosan röhögni kezdenek, hogy micsoda táncos lehetne belõle, olyan kecses volt a mozdulat…

Jót mosolygok én is a kijelentésen, várom a hívott szolgálót, hogy kicserélje az elégett dohányt és a szenet. Hátradõlök a súlyos párnákon, lehunyt szemekkel élvezem az alma és a méz andalító illatát.

Hirtelen csend támad, a kuncogás abbamarad, lehet érezni, hogy megáll a levegõ, pedig érzem, ahogy a hirtelen támadt mozgásban a tömör, dús füst lustán megmoccan.

- Hívattál, Hercegem… - mikor ezt meghallom, hatalmasat dobban nem csak a szívem, hanem az egész testem az óriási nagy döbbenetben. Nem a megszólítás okozott ekkora megrökönyödést, hanem az, hogy Õ mondta. A saját halkan csengõ hangján, alázattal. A pipa csöve szinte kiesik a kezembõl, a mellettem levõ Habir fogja meg és egykedvûen, mélyen megszívja.

- Jawhar? – szemeim kikerekednek, mikor a kezében meglátok egy tálcát, amin különféle drágakövekkel kidíszített csészékben balzsamosan illatoznak a dohányok.

- Igen, hercegem? – kérdezi alázatosan, közben ügyes és betanult mozdulatokkal cserél dohányt és szenet a kiégett kerámiában, elõre hajolva és teljesen elbûvölve figyelem minden mozdulatát.

Azt a mindenit.

Csak egy hete van Ylina és a „mama” keze alatt és már ennyi mindent megtanult?

Születésnap.

A tizenkilencedik.

A születésnapoknak mindenki örül. A tizenkilencediknek is. Én nem…

- Jawhar… Indulnunk kell, kisfiam, fel kell készülnöd… – Anya hangja elcsuklik.

Hirtelen ölel magához, érzem, hogy válla rázkódik az elfojtott zokogástól.

- Ne sírj, anya! – szorítom magamhoz. – Nem lesz semmi baj.

Valójában kissé ironikus, hogy én csitítom õt, mikor az én halálom pillanata következik... de nem érdekel. Már beletörõdtem, így legfontosabb feladatom az, hogy megnyugtassam anyát. Így is elég nehéz lesz neki, nem engedhetem, hogy tetézõdjön a fájdalma.

Tejben-vajban megfürdetnek. Nem vicc... tényleg. Életem utolsó napjának reggelén olyan kényeztetésben részesülök, mint amiben valószínûleg csak királyi családok tagjai. Hosszú hajamat is megmossák, majd megszárogatják, és kifésülik. Ezután ismét egyedül maradok anyával, aki elhozta nekem a ruhámat.

Csodaszép darab, bár semmi díszítés nincs rajta. Anyaga olyan finom, hogy az embernek kedve lenne hozzádörgölni az arcát. Hófehér, ezzel szimbolizálva az ártatlanságot és a tisztaságot.

***

Körülöttem mindenki feketében van, vagy legalábbis sötét színû ruhákban. Még a lovak közül is csak a legsötétebb árnyalatúakat használják. Meglehetõsen szembetûnõ a kontraszt... Sötét ruhákba és kendõkbe burkolózó emberek vesznek körül, én meg ott állok egy szál hosszú, fehér ingruhában. Ráadásul mind bõre napbarnított, az enyém meg... nos, fogalmazzunk úgy, hogy leginkább egy hullára hasonlítok mellettük. Ez nekem sohasem tûnt fel eddig...

A szüleimtõl való elbúcsúzás mélységesen megrendít. Anya próbál erõsnek tûnni, de nagyon nehezen megy neki. Aztán fel is adja, és már hangosan zokog. De még apa szemében is könnyek csillognak, és ott ül benne az a szörnyû fájdalom... Már-már attól kezdek félni, hogy felajánlják, hogy õk is itt maradnak velem, hogy közösen vívjuk meg a haláltusát.

De azt nem engedném.

Törzsünk vezére valamiféle ünnepi beszédet mond, a törzs istenének intézve szavait. Valami babona folytán én sosem ismerhettem meg ezt az istent, sem a hozzá kapcsolódó hagyományokat, semmit. Mint sok minden mással, ezzel kapcsolatban is tájékozatlanul hagytak. Mindig azt mondták: „Csak várj türelmesen, a 19. születésnapodon jobban megismerheted, mint a törzs összes tagja együttvéve!”. Hát, hmm... kíváncsian várom.

A beszéd végén elém lép, furcsa kézmozdulatokkal, már-már hadonászva körbejár, miközben számomra idegen szavakat mormol. Mikor újra elém kerül, megáll, lehunyja a szemeit, kezét pedig a fejem tetejére fekteti.

- Itt az idõ.

Leültet a vörös homokba, majd elõvesz egy pálcát, amibe állítólag az istenünk neve van belevésve, rúnákkal. Ezzel rajzol körülöttem egy nagy, mély kört, amelyen belül kell maradnom, bármi történjék is.

Aztán otthagynak.

***

Nem tudnám megmondani, mennyi ideig tartok ki. Ahogy azt sem, hogy a szomjúság, az éhség, vagy a kimerültség vesz-e erõt rajtam hamarabb. Talán mindhárom egyszerre.

De mind közül a szomjúság a legszörnyûbb. A forróság elviselhetetlen, ráadásul a szél is fúj, tovább melegítve a levegõt körülöttem. Ráadásul az arcomba fújja a homokot. Egy idõ után a kör eltûnik mellõlem, akár nyugodtan el is mehetnék, de nem... Nem tehetem.

Fogalmam sincs, mennyi idõ elteltével gyengülök el. Talán órák, talán napok múlva, de nekem éveknek tûnnek. Mikor már nem bírom tovább ülve tartani magam, a homokba dõlök, mint valami zsák. A szél folyamatosan fújja rám a homokot, néha be is teríti egy-egy testrészemet, olyankor mindig lerázom magamról. Egy idõ után aztán már megmozdulni sincs erõm, még annyira sem, hogy a homokot leseperjem. Aztán az eszméletemet is elveszítem.

***

Repülök.

A felszabadulás felé.

Rövidesen landolok is valahol, de a legkevésbé sem fáj. Kellemes.

Levegõt!

Forró...

Valami a számhoz ér, én pedig megpróbálok kijutni a sötétségbõl. Sikerül... egy kicsit. Résnyire nyitott szemeimen át egy álmot látok. Egy gyönyörû, a legkékebb kék színû szempárt.

Hát itt van. Valóban eljött értem az istenünk. Az áldozás sikerrel járt...

Meg akarom érinteni, szeretném tudni, hogy hozzá érhet-e egy földi halandó egy istenséghez, de alig sikerül elkezdenem a mozdulatot, újra magával ragad a sötétség.

***

Arra térek magamhoz, hogy valami nedvesség éri a számat. Még ki sem nyitom a szemem, szinte félálomban vagyok, ahogy ajkaim elnyílnak, nyelvemen pedig friss, tiszta vizet érzek. Továbbra is lehunyt szemekkel, mohón kezdem kortyolni az éltetõ folyadékot.

- Ez az, igyál csak – hallok meg egy kedves, csilingelõ nõi hangot.

A negyedik pohárig nem is nyugszom. Csak azután nyitom ki a szemem, és veszek rendesen levegõt, hogy azt is az utolsó cseppig megittam. És ahogy kinyitom a szemem... megdöbbenek. Most veszem csak észre, hogy milyen furcsa illatok ölelnek körül. Még sosem éreztem ehhez hasonlót. Sok illat keveredik, némelyiknek még fura szaga is van, de az egyvelegük egészen kellemes. De akkor is ismeretlen.

Ráadásul egy idegen szobában vagyok, idegen ágyon, idegen párnák közt, az ágy szélén idegen lány ül. Hátrahõkölök.

- Ki vagy te?  - kérdezem ijedten.

- Hé, ne félj! – szólal meg a lány halk, kedves hangon. Kezét bizalmasan felém nyújtja. – Nincs semmi baj, biztonságban vagy.

Pár hosszú másodpercig némán bámulok rá.

- Én... én életben vagyok? – Akkor mi volt az az isteni látomás? Álom?

- Igen, legnagyobb szerencsédre élsz. A bátyám, Adham mentett meg. – Bátorítóan elmosolyodik. – Nem kell félned, itt senki sem bánthat. Én Ylina Nawfal vagyok.

Azonnal felülök az ágyban. Megszédülök, de nem érdekel, kész vagyok kiugrani az ágyból, és kirohanni az ajtón.

- Az nem lehet! Vissza kell mennem! Én nem élhetek! Nem... Nem szabad... Muszáj visszamennem!

Ylina megfogja mindkét vállamat, és gyengéden, de határozottan visszanyom az ágyra.

- Nem mész sehova. – Pillantása egyszerre szigorú és kedves. – Te sem gondolhatod komolyan, hogy hagylak visszamenni meghalni.

- De a törzs! A népem... a szüleim...

- A néped képes lett volna megölni téged.

- Nem érted, nem azért tették...

- Akkor majd elmagyarázod. De elõször is, mi a neved?

- Jawhar – felelem pár másodperc múlva. – Jawhar Nazari.

- Nos, rendben, Jawhar. Nem vagy éhes? Vagy kérsz esetleg még egy kis vizet?

Egyelõre muszáj beletörõdnöm ebbe.

- A víz jól esne.

***

Az elkövetkezendõ napokban Ylinával kölcsönösen egymás agyára megyünk. Õ minduntalan a kérdéseivel zaklat, én meg mindenáron meg akarok szökni, és ennek megkísérlésére minden alkalmat megragadok. De persze egyik sem sikerül.

Néhány nappal késõbb változik csak meg minden. Éppen az egyik fürdõbe lettem terelve Ylina által. Egyedül vagyok, és kiszúrom magamnak az ablakot. Odalépek, kinyitom, és kilesek rajta. Felmérem a terepet, elõször rögtön lefelé nézek. Igen, természetesen túl magas... Öngyilkos küldetés lenne kiugrani rajta, márpedig én nem öngyilkos akarok lenni. Az istenüknek kell lejönnie értem, miközben áldozatként haldoklom. Ki tudja, talán tényleg eljött értem, mikor Ylinának ez a titokzatos bátyja rám talált, és elhozott, így megzavarva a folyamatot.

Apropó, a férfivel azóta sem találkoztam.

Ahogy elmerülök a gondolataimban, halálra rémít a szobába belépõ Ylina halk sikolya. Nyilván azt hitte, hogy ki akarok ugrani... Ijedtemben viszont kis híján valóban kizuhanok. Ylina gyorsan mozdul, az utolsó pillanatban kap el, és olyan lendülettel ránt vissza, hogy mindketten a padlón kötünk ki.

Hosszú percekig a rémülettõl némán, mozdulatlanul fekszünk, aztán egyszerre tör ki belõlünk a hisztérikus nevetés.

Azzal a pillanattal változik meg minden. Végre oda is figyelek Ylina szavaira, nem csak kotkodácsolásnak tûnik, és... szégyellem magam emiatt, de valahogy felfedezek benne némi igazságot. Igazságot a törzsemmel szemben.

Így hát én is válaszolok az õ kérdéseire. Rengeteg van neki. Elmesélem neki az elõzményeket, hogy születésemtõl fogva erre a sorsra neveltek, hogy a világból semmit nem láthattam, mert mindig õriztek. És a feláldozásom pillanatait is. Ylina olyan mélységes felháborodással fogadja ezeket, hogy elbizonytalanodom, jó ötlet volt- e elmesélni neki mindent.

***

Nem sokkal késõbb eljön a „nagy nap”. Találkozni fogok a megmentõmmel. Ylina reggel ujjongva táncolt be a szobámba, azzal a hírrel, hogy a bátyja hamarosan megérkezik. Gyönyörû, sötétkék ruhát kapok aznapra Ylinától, és közösen várjuk a szobában a bátyját. (Elmondta, hogy ez tulajdonképpen az õ szobája, én pedig rögtön zavarba jöttem, hogy az õ ágyában aludtam...)

Egy kicsit izgulok. Vajon hogy fog reagálni? És én hogy fogok reagálni? Hogy nézhet ki? Mit fog mondani? Én mit fogok mondani?

Kopogás hallatszik.

- Ki kopooog? – viccelõdik Ylina. Hozzám hajol, és halkabban szólal meg. – Na látod, mondtam, hogy kopogni fog. Hááát, beengedjelek?
Az ajtó válasz nélkül kinyílik, én pedig elfelejtek levegõt venni.
- Nos, nézd meg alaposan... Õ az, aki megmentett? – kérdezi Ylina.

Csodálattal, és kissé megszeppenve nézem a belépõ férfit. Karizmatikus megjelenése egészen levesz a lábamról. Magassága még az ágyon ülve is tisztán látszik, széles vállai és alkata vaskos izmokat sejttetnek a testén. Rövid, szõke haja kócos, az a típus, amibe az ember szívesen beletúrna, hogy hasztalan próbálja elrendezni a tincseket. És az arca... nála jóképûbb férfit nem hordhat a hátán a föld.

Csak akkor látom meg a szemeit. A gyönyörû, mélységesen kék szempárt, amit láttam. Tehát nem álom volt, és nem az istenünk jött el értem... Õ volt az.

- Igen... a szemei... – felelem végül pirulva, zavarban, elkapva a tekintetem a férfirõl. Ylina kedvesen megborzolja a hajam, de tudom, hogy még mondanom kell valamit. - Köszönöm... örökké az adósa leszek...
- Tegezz, semmivel sem vagyok több bárkinél.

Hangjától kellemes bizsergés szalad végig a hátamon, de továbbra sem merek huzamosabb ideig ránézni. Ylina hirtelen feláll, mintha el akarna menni. Ijedten kapom el a karját.
- Semmi baj, Adhamnál nincs biztonságosabb erõd az egész világon – Megsimogatja az arcom, és kifelé indul, de még megáll, hogy a bátyja fülébe suttogjon. – Nem komolyan mondtam. – Ennyit kapok csak el a rövid beszélgetésbõl.

Rájuk pillantok, Ylina viszont már ott sincs, az ajtó bezárul mögötte. Nagyot nyelek zavaromban, és sûrûn pislogok rá.

- Szóval ön... te vagy Adham. Még egyszer köszönöm, amit tettél... És ha már itt tartunk, azt hiszem, illene bemutatkoznom. A nevem Jawhar Nazari.

- Örülök, Jawhar – szólal meg olyan fél mosollyal az arcán, amitõl a szívem nagyot dobban. Az ágyhoz sétál, majd rám néz. – Leülhetek?

Sietve összeszedem magam, és kissé odébb húzódok, hogy megfelelõ helye legyen.

- Persze, hogyne! Hiszen ez a te ágyad.

- Szóval Ylina elmondta – mosolyodik el. Aztán újra komollyá válik az arca. – Jawhar, elárulnád, mit kerestél félholtan a sivatagban?

- Én... Én nem is tudom...

- Ylinának elmondtad?

- Igen. – A tekintetébõl látom, hogy ugyanarra gondolunk: ha Ylina tudja, õ is tudni fogja. Tõlem, vagy tõle, de tudni fogja. Halkan felsóhajtok. – Engem... valószínûleg jobb lett volna, ha otthagysz.

Adham felhorkan, és hitetlenül vonja fel a szemöldökét.

- Na ne már! Miért lett volna jobb? Azt ne akard velem elhitetni, hogy egy ilyen fiatal fiú, mint te, meg akar halni, mert nem veszem be.

- Nem akarok meghalni... A törzsemnek akarok jót, és a szüleimnek.

- És ez nekik miért lett volna jó?

- Áldozat voltam, az istenünknek, a jobblétért és több gyermekért a törzsön belül.

- És ki is ez a ti istenetek?

Zavarba jövök, lesütöm a szemeim.

- Nem... nem tudom... sosem magyaráztak el semmit. – Adham homlokráncolva néz rám, én pedig ettõl még inkább zavarban érzem magam, és sietve magyarázkodni kezdek. – A törzsemnek áldozatra volt szüksége. Régen hatalmas volt, és jókora hatalommal bírt, de szörnyû sorsra jutott. Megannyi támadás majdhogynem teljesen elpusztította... és a megcsonkult törzsben hosszú ideig gyermek sem született.

- Nem egy és nem is kettõ törzset tudnék mondani neked, ami hasonló sorsra jutott, mégsem hagyott sorsára fiatal fiúkat a sivatagban.

Újra lesütöm a szemeim, és a ruhám szegélyével kezdek babrálni. Ylina ugyanezt mondta, és tudom, hogy igazuk van, de... olyan nehéz elfogadni...

- Jawhar? – Finom érintés zökkent ki elkalandozásomból, ahogy Adham a kezemre simítja tenyerét. – Ne haragudj, ha ezzel megbántottalak, nem úgy értettem.

Felkapom a fejem, szavai mosolyt csalnak az arcomra.

- Ugyan, dehogy! Csak... elgondolkoztam.

Néhány másodpercig némán fürkészi az arcomat, mielõtt megszólalna.

- Mikor mondták el neked?

- Mit? – kérdezek vissza.

Lehet, hogy egy kicsit elvesztem abban a gyönyörû kékségben...

- A... sorsodat – grimaszol. – Ezt az õrültséget, amit életútul szántak neked.

- Születésemtõl fogva így neveltek. Valószínûleg mindig mondták.... mikor fel is tudtam fogni, akkor legalább is biztosan.

- Így neveltek?

- Mindig is hét lakat alatt voltam tartva, elzárva mindentõl és mindenkitõl.

Adham meghökkenten néz rám, én meg megint nem értem. Nekem ez a világ legtermészetesebb dolga, de Ylina is úgy bámult rám, mintha megõrültem volna, mikor ezt elmondtam neki.

- De hát mégis miért? – kérdezi meghökkenve.

- Így akarták megóvni a tisztaságomat és az ártatlanságomat – vonok vállat.

- Akkor te semmit nem tudsz a körülöttünk lévõ csodás világról?

Megrázom a fejem.

- Nem igazán... – Látom rajta, hogy mondani akar valamit, de nem hagyom, én szólalok meg elõbb. – Adham... Én tényleg nagyon hálás vagyok azért, amit értem tettél, de mi lesz ezután? Úgy értem, majd visszaviszel a törzshöz, esetleg máshová?

Magam is meglepõdök azon, hogy a hangomban semmi vágyakozás nincs az otthonom iránt. Talán magam is elhittem ez alatt az itt töltött kis idõ alatt, hogy nem olyan jó ötlet meghalni. Így hát a hangszínem is inkább kétségbeesett segélykérõ, mint „azonnal vigyél haza”-típusú.