Szerencsére felettesem is úgy látja, hogy a lakoma kérdése ezzel még nincs lezárva ezért mikor befejezem a fényesítést elhagyom ideiglenes táborhelyünket és már a Szövegrengeteg sûrûjében töröm magamnak az utat. Néha megállok nyomok után kutatni, vagy csak elgyönyörködni egy-egy ritka szóvirágban vagy pár igazán egzotikusnak számító, broméliákhoz hasonlító virágnyelvben, de mindegyiket otthagyom, ahol találom õket. Ezeket nem lehet megenni, sõt, néhányuk még mérgezõ is és csak arra jók, hogy a vázában gyenge szavakként, lassan elszálljanak a levegõbe és nekem nincs senkim, akinek hazavihetném az ilyen különlegességeket. 

Ám nem is telik el olyan sok idõ, mire pár könnyed csicsergõ-morgó hangutánzó szót meghallok. Meglapulok az árnyékolás színes világában és óvatosan, szépen csendben, nehogy megneszeljék a nagy zsivajukban a ténykedésem és elõvarázsolom a karmos vaskesztyûm és a kardom. Araszolva addig settenkedek míg takar az árnyék, majd megállok a fény határánál. Nem sejtenek semmit, még nem vettek észre, nagyszerû. Megfigyelem, hogy hogyan mozognak, várhatóan hova fognak érkezni élénk sürgés-forgásukban és azt, hogy hol a legnagyobb a tömeg, hiszen a kardommal ott tudom elejteni a legtöbb falni faló kis édességet. Mikor elérkezettnek látom az idõt mély levegõt veszek, bent tartom és nagy lendülettel elrugaszkodva villámgyorsan termek köztük kardommal széles ívet vágva a levegõbe, mibe õk is beleakadnak. Ijedt vadként röppennek szét a túlélõk, de még így is sikerül egy-két menekülõ példányt elkapnom a kesztyûmmel. Miután vége ennek a látványos és igencsak valóságos színdarabnak visszatérek a fák közé, ahol gyûjtõbatyum hagytam, hogy azzal térjek vissza a tisztásra a leendõ desszertalapanyagok közé, hogy szép sorjában mindet felszedegessem. Ebben a batyuban különben az a legjobb dolog, hogy soráthajlásos módszerrel készült így majdhogynem végtelen mennyiségû prédát tudok belerakni, mivel tágul, nyúlik, majd mikor megszabadul terhétõl visszaugrik. Igazán remek kis találmány! Szülõm nem is csinálhatott volna nekem ennél jobb ajándékot.

De ennyi még nem elég, ennél ötször több zsákmánnyal szoktam hazatérni, pedig hát ez sem volt kis mennyiség. De szerencsére a pharseitoknak még egy teljes hetük van vissza, szóval senkit sem hajt valami õrült, tébolymondat a rémálmok tarka szóképeivel. Bár… szeretnék egyszer én lenni a fõnök, szóval én soha sem dõlhetek hátra, ahogyan most sem.  

Munkámmal félig elégedetten nyújtózkodom, miközben új nyomok után sétálgatok. Valami nagyon apró kis lényeknek, talán palackoknak vagy dobozoknak van ilyen lábnyoma, már ha lehet ezt lábnyomnak hívni. A két faj nagyon hasonlít egymásra, a különbség csupán annyi, hogy míg a dobozokat bárki megeheti, természetesen rendesen elkészítve, addig a palackokhoz külön képzett szakács kell, mert nem valami barátságosak. Remélem, az elõbbiek járkálnak errefelé, mivel Anafor, a palackokra külön kiképzett szakácsunk most éppen betegszabadságon van (valami stilisztikai vírus támadta meg szerencsétlent) és így a palackok ebben az évben ki vannak lõve az étlapról. Mondjuk nem is baj, mivel sose szerettem õket, mert nekem kicsit túl rágósak, ráadásul az üvegpalackokból készült fogásokat csak melegen lehet megenni, mivel, ha hagyjuk õket kihûlni, akkor visszaszilárdulnak üveggé én meg köztudottan szeretek lassan enni. De persze miért is ne azt utálnám, amit a többiek imádnak? Szinte tipikus, hogy mindig csak én különcködöm a fura ízlésemmel… hiszen a száraz szakmondatokat is csak én szeretem az általam kotyvasztott és általam elnevezett „helyesírásihiba” nevû mártással, amit megint csak én tudok lenyelni a torkomon. Tudom, igazán fantáziadús lett az elnevezés… de hát valahogy a selejt mondatokat is fel kell használni, nem?

Csilingelõ hangokra figyelmes olyan félórányi séta után, amibõl kicsit száj húzogatva konstatálom, hogy ezek mégis csak palackok, ráadásul üvegek. Pfuj, hogy én mennyire, de mennyire utálom õket…  Unott képpel lépkedek feléjük. Egyáltalán nem zavartatom magam, alig egy karnyújtásnyira vannak, mire felfogják, hogy köztük vagyok. Riadtan hagyják abba a pihenést, az öblögetést, meg mindent és ész nélkül gurulnak melegebb éghajlat felé. Nagyon ajánlom, hogy jó messzire jussanak és, hogy több vadász se bukkanjon rájuk. Az étvágyam elmegy már csak attól is ha rájuk gondolok! Pont úgy, mikor három hónapig ugyanazt kellett ennem, mert egy tûzeset a tél kellõs közepén elpusztította az összes élelmiszer raktárt…

A következõ nap is nyugodtan járom az erdõt és sikeresen több nekem is tetszõ kis szóképet, metaforát vagy egy egész kis epigrammát ejtek el, de idilli egyedüllétem újból megzavarja valami. Nincs ismerõs hangja, se szaga, csak a sziluettjét látom, de az sem emlékeztet semmire. Furcsa… teljesen idegen, pedig hát én úgy ismerem ezt az erdõt és lakóit, mint a tenyerem. A biztonság kedvéért elrejtõzöm és várakozok az idegenre.

Dúdolgat, valami füzettel bóklászik összevissza a kistermetû, élénkvörös szemû, kék szárnyú egyed. Teljesen olyan, mint egy átlagos nyurgó, de sokkal kisebb és a szárnyai is visszamaradottak. De nem az… Páncélt visel… lehet, hogy valami eddig nem ismert nép harcosa? De akkor miért dúdol és rajzolgat? A harcosok nem így viselkednek… De ki tudja, hogy mennyien vannak és mik a szokásaik. Lehet, hogy csak azért érzi magát ekkora biztonságban, mert több száz másik társa a közelben van. Mindenesetre jobb lenne minél elõbb az ügy végére járni.

A világ leghalkabb lépteivel járom körbe, hogy a háta mögé kerülhessek. Sikeresen láthatatlan maradok, hála a sok éves tapasztalatnak és kiképzésnek. Na nézzük… valamivel el kéne vonni a figyelmét…Fölveszek egy apróbb kavicsot és gondosan célozva elhajítom a másik irányba egy kicsit közel hozzá. Ha valamelyik társát szólítja, akkor inkább visszamegyek az enyéimhez elújságolni a betolakodók hírét, de ha nem akkor kifaggathatom.

A hangra megijed. Füzetét az ölébe kapja, ûzött vadként körbenéz, majd gyorsan elpakol és felállva a mi, a nyurgók szómágiáját használva megidéz egy levél kést. Mi ez a szerzet? Honnét rud ennyi mindent rólunk és hogy képes utánozni õket? Újabb kavicsot elhajítva terelem el a figyelmét, ami tökéletesen beválik és én egy század másodperc múlva már a hátához simulva emelem kardom pengéjét a nyakához. Villámsebességgel dobja el fegyverét, ami ugyanúgy semmivé lesz, akárcsak a mieink. Fura, ha õ tényleg egy harcos, akkor ritka gyáva.

- Milyen szerzet vagy? – kérem számon.

- Egy minyurgó... – rebegi alig hallhatón. Minyurgó? Azok az esetlen, piciny teremtmények, akikkel a legendák rokonítnak minket?  A mi kis öcséink, akiktõl a szavak erednek, amik a mi világunkban kovácsolódnak csak mondattá? Vagy már eleve õk készítenek nekünk élelmet? Merhetek-e hinni ebben a fantazmagóriában? Hiszen, lehet, hogy csak elszundítottam az egyik fa tövében és ez az egész csak egy borzalmasan meredek, édes álom.

Míg így mélázok, addig tudattalanul lazítom szorításom a jövevényen, de csak pont annyira, hogy nyakát teljesen kifordítva hátranézhessen. Mocorgásával engem is felébreszt, vagy csak lejjebb rángat a fellegekbõl, hogy szép hangjával újból csak felrepítsen végtelen kékségbe.

- A nevem Morf Éma – ejti tisztán, immáron remegés nélkül az oly jellemzõ és a mieinkhez annyira hasonlító nevet. A szívem szinte túlcsordul az örömtõl, hogy teljesülhetett az egyik legtitkosabb, legrégebbi álmom.

- Tényleg? – kérdezek azért még vissza hitetlenkedve, hiszen semmi bizonyíték, még akkor se, ha az érzékeim szerint a látszat eléggé nyomós és súlyos tanúbizonyság. De mindegy is, hiszen ha ez igaz, akkor biztos, hogy nem a valóság, hiszen a minyurgók csak a kedves, gyerekkori esti mesék szereplõi. Mindenesetre bizalmat szavazok neki és elengedem. Amilyen bátor úgy sem mer akciózni. 

- Aham – erõsíti meg állítását, mire lelkesedésem is fellobban elnyomva hitetlenkedésem és bõrömbõl kibújva kezdem el méregetni. Megvizsgálom oldalról, hátulról, tetõtõl talpig. Igyekszem megjegyezni minden egyes mintát, amit ruhájának ujján vagy a táskáján lelek, azt, hogy hogyan csillog a szeme, hogy merre fújja a szellõ a haját,egyszerûen mindent az emlékezetembe akarok vésni. De mikor észreveszem, hogy a távolság egyre jobban nõ közöttünk gyorsan észbe kapok. Ó, hogy én milyen faragatlan is vagyok! Nem csak, hogy rátámadok, bár az teljesen érthetõ volt, de még fura viselkedésemmel is zavarom és még udvariatlanul megkérdezem a nevét, anélkül, hogy elõtte vagy utána a sajátom elárulnám.

- Euf Ónia vagyok, egy nyurgó.  –ragadom meg a kezét, hogy minél elõbb pótoljam a mulasztást.

Elõször vicsorítva hagyja, hogy rázzam a kezét, vagy az talán egy erõltetett mosoly akar lenni? Aztán hirtelen vált a kép: kifut a vér az arcából, szemei kitágulnak, pupillái szûkülnek, arcán a félelem és a kétségbeesés árnyai suhannak át. Aggódva szemlélem reakcióit, hiszen fogalmam sincs, hogy mi történt. Talán valami ritka betegsége van? De Morf Éma nagyon gyorsan biztosít arról, hogy nincs semmi baja, hiszen olyan dobhártyaszaggató sikoltást hallat, hogy olyant még a horror mondatok sem pipáltak.  Majd kirántja a kezét az enyémbõl és hátrál, hogy egy komikus pillanat kedvéért elessen az egyik kiálló gyökérben. Istenem, ezek a lények tényleg furcsák és szerencsétlenek!

-Minden rendben? -. kérdem felé nyújtva a kezem, de õ még mindig rettegve néz rám. Mi a franc üthetett belé? – Nem ütötted meg magad? – hajolnék le hozzá, hogy felsegítsem, mivel a kezem nem fogta meg, de ahogy közelebb kerülünk egymáshoz õ elkezd a földön hátra csúszni, rúgkapálni és a karj!

-Ne! Kérlek! Ne egyél meg! És… és…és az isteneknek sem vagyok jó áldozat! Esküszöm! – hadarja hangosan, miközben remegve próbál felállni én meg csak értetlenül bambulom. Ennyi hülyeséget öt perc alatt talán még nem is hallottam. Megenni? Feláldozni? Ilyen barbár szokásaik lennének?

- Nyugalom, nem akarlak bántani. – próbálom csitítani azzal, hogy eltûntetem a kardom és a kesztyûm és igyekszem barátságos és bizalomkeltõ hangot megütni.  Ha ész nélkül beszalad az erdõbe, akkor biztos, hogy eltéved és valami vérmes mondattal találkozik, vagy csak szimplán valami baleset éri. Még eltart egy kis ideig ameddig felfogja, hogy mit is mondtam, majd a nagy pánikolásban megdermed, nagy szemeket meresztve még mindig, hogy nekem minden erõmet latba kelljen vetnem ahhoz, hogy ne nevessem ki szegényt.

- Mibõl… miért… én… - próbál valami épkézláb szöveget alkotni- Miért higgyek neked? Lehet… lehet, hogy csak hazudsz. – köszönöm a megtisztelõ bizalmat. Sajnos én is mondhatnám ezt neki…

- Figyelj, ha akartalak volna, akkor már régen bántottalak volna. Volt rá éppen elég idõm és lehetõségem, de nem tettem. – állítom elé a kész tényeket, amik eléggé logikusan hangzanak még egy rettegõ minyurgónak is. Szavaimra kicsit elgondolkodik, finoman ráncolja homlokát, ajkait édesen csücsöríti, ujjaival állát támasztja. Olyan aranyos az összkép, hogy akaratlanul elmosolyodom. Mindjárt megzabálom! De nem, az nem jó, hiszen pont attól tart. Erre már nem bírom és halkan felkuncogok, mire Morf mintha felébredne és visszatérne a valóságba. Rám emeli csillogó rubint tekintetét és nagy komolyan bólint.

- Hiszek neked, de azt ne várd el, hogy meg is bízzak benned! Résen leszek! – húzza össze fenyegetõen és még a mutatóujját is segítségül hívja. Igyekszem komoly maradni, de a nevetés már olyan régóta és olyan erõsen csiklandozza a mellkasom belülrõl, hogy nem bírom tovább. Jóízû, hirtelen feltörõ kacagásomra kicsit összehúzza magát, majd miután rájön, hogy semmi vész, visszaegyenesedik, hogy dühösen méregethessen. Szinte látom a füstöt kiszállni a fejébõl.

-Sajnálom. – kérek elnézést elfúló hangon . – Csak, olyan rég szórakoztam ilyen jól és olyan aranyos vagy. – normalizálom a légzésem és lassan megnyugszom, hogy tudjak rendesen beszélgetni. – De mondd csak, miért ijedtél meg ennyire és mi volt ez a halandzsa a megevésrõl meg az istenekrõl? – engedek utat kíváncsiságomnak is. A kérdés, mintha meglepné… érdekes.

- Te biztos, hogy nyurgó vagy? – néz rám sandán, de csak bólintok. Ha kell én akár százszor is eldarálom. – Nálunk azt mondják, hogy a nyurgók… félelmetesek, õrültek, tele vannak barbár szokásokkal, pökhendiek és beképzeltek. Meg… meg… régen a nyurgók ki akartak minket írtani, meg minyurgókat esztek, meg áldoztok fel az isteneiteknek, meg… meg… meg… - sorolja és sorolja a végeérhetetlen lajstromot egészen addig ameddig meg nem unom a sok csacskaságot és elé lépve ujjam puha, telt ajkaihoz érintem, mire azonnal csönd lesz és vörös szemei újra nagyra tágulnak.

-Elég. – duruzsolom lágy hangon a hirtelen beállt csendbe. – Nem vagyunk barbárok és nem eszünk, nem áldozunk, nem üldözünk minyurgókat. De ha tudni szeretnéd, nálunk ti vagytok az esti mesék szereplõi és mindenki váltig állítja, hogy nem is léteztek és soha nem is éltetek ezen a földön, csak az álmok furcsán gomolygó ködeiben.  Olyan hihetetlen, hogy itt vagy… - kapcsolom össze tekintetünk és tudattalanul cirógatom ujjammal az ajkát. – Kis koromtól kezdve az az álmom, hogy egyszer találkozzam egy minyurgóval. Annyira félek, hogy ez az egész csak egy álom… annyi kérdésem lenne. – susogom, majd észrevéve a pírt az arcán gyorsan ész bekapok és hátrébb lépek. Észre sem vettem, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz… vagy csak én közeledtem volna hozzá, mint bogarak a lámpafényhez? Nem tudom, nem figyeltem… de ez a helyzet kicsit engem is zavarba hozott, nem csak õt. Szóval torkomat megköszörülve igyekszem a kissé kínos és fura pillanatot oldani. – Öhm, hogy is kerültél ide, mi járatban vagy? Te vagy az elsõ minyurgó aki erre jár.

- Palackokat követtem.

- Csak azt ne mondd, hogy te is szereted õket! – tör ki belõlem, mert ha a nyurgók kedvéért nem is, de egy minyurgóért vadásznék párat, még akkor is ha herótom van tõlük. Bár az értetlenkedõ arcot látva már ne is tartom olyan jó ötletnek a felkiáltásom.– Mármint enni. Nálunk a palackokat megeszik. – magyarázom.

- Nahát! Ez komoly? Nálunk épp kihaló félben vannak és vissza akarjuk állítani a populációt és még a megszelídítéssel is próbálkoznánk. Ha sikerülne több palackot elfogni. – teszi hozzá csak úgy mellékesen – De sajna nem jártam sikerrel. Már négy nap eltelt az egy hétbõl és nekem lassan haza is kell találnom, különben a kollégám hiába fog várni rám és akkor még a halálhírem is beharangoznák. Á, jobb szeretném ezt elkerülni. Bár nem volt eredménytelen ez a kis kiruccanás, mivel erre annyi ismeretlen faj van! El sem fogják õket hinni!- szóval többen vannak! Több minyurgó is létezik nem csak õ! És nem esznek palackokat! Mennyivel jobb ízlésük van! Olyan izgatott vagyok! Minden porcikámat átjárja az öröm és újra apró, lelkes gyermeknek érzem magam, pont olyannak, aki még hisz a meséknek és hiszi, hogy a világon több a jó, mint a rossz. Hirtelen ötlettõl vezérelve felkapom pihesúlyával, mire õ ösztönösen karolja át a nyakam, a már ismert pánik újból megjelenik az arcán, de gyorsan elejét veszem a fülrepesztõ kiáltásnak.

- Nyugalom, csak segítek. Félsz a magasban? – kérdem, hiszen ha igen, akkor visszarakom a földre. Bár… lehet tud repülni magától is, de… ah, azokkal a gyenge szárnyakkal ez ki van zárva. Egy nemet int fejével, mire boldogan elrugaszkodom és kevesebb mint egy másodperc alatt már a fák koronái fölött is vagyunk. Lassan siklok az égen, szememmel az erdõt fürkészve, hogy felleljem a palackok nyomait, vagy csak azt, hogy hol is találkoztam velük.

-Most hova megyünk, vagy mit csinálunk? – vájja belém a körmeit, amikor magamról elfeledkezve bukfencezek egyet a levegõben.

- Mennyi palack kellene?

-Csak pár darab, csak kutatási célokra meg tesztelni szeretnék egy kupakot.

- Értem. – dörmögöm, mivel valami mozgó, a napfényben felcsillanó pont elvonja a figyelmem. Megvagytok! – Most kapaszkodj! – figyelmeztetem mielõtt átváltok zuhanó repülésbe, hogy minél gyorsabban odaérjünk. 

A sebességhez nem illõen simán landolunk, szinte meg sem érezve a talajjal való ütközést. Természetesen nem az élbolyba érkezünk, hiszen akkor a célpontok megint csak szétszélednének, hanem újból a sûrûn burjánzó erdõbe, ahol a kis kacsok, ágak, és vastag fatörzsek az aljnövényzettel együtt a mi oldalunkon állnak. Nem csak eltakarnak, de még lépteink hangját is elnyelik. Finoman leteszem Morfot a földre, de õ már réges régen a palackokat figyeli.

-Élve kellenek? – jelzem, hogy a szállítóeszköz is itt van még, plusz még hozzásimulva, tenyerem vállára téve, átkukucskálok a feje felett a kis rajra. Közelségemre egy rövidke pillanatra megrebben, majd tesz egy lépést elõre. Oké, értem én, szóval még mindig attól fél, hogy felfalom… vagy nem? Hiszen akkor sikítva elfutna vagy remegne minimum, de egyik sem.

-Élve, hiszen kísérletezni és szaporítani szeretnénk! Nem vagyunk olyan barbárok, hogy megegyük õket! – teszi karba kezeit és felháborodva húzza fel orrát enyhe piros ábrázattal.

- Mi meg nem vagyunk olyan barbárok, hogy kísérleti patkánynak használjunk élõ és érzõ lényeket vagy istennek képzeljük magunkat, hogy beleavatkozunk a természet dolgaiba. – vágok vissza. Nem szeretem a palackokat, de csak akkor öljük meg õket, ha éhesek vagyunk, bár én inkább választanám az éhhalált…

-De én nem úgy értettem és különben is a két dolog nem ugyanaz! – kezd el pattogni, mire mosolyogva, mire megsimogatom a buksiját.

-Nyugi, csak provokállak. Na de akkor palackok élve… - hagyom ott csak azért, hogy kevesebb mint öt perc múlva visszatérjek hozzá pár eszméletlen palackot ringatva a karjaimban. – Ennyi elég lesz? – kérdem miután a zsákmányt átadtam neki. Lassan bólint és valahogy elkezdi õket rendezgetni a földön. Érdeklõdve figyelem, többször körbejárom, próbálok rájönni, hogy mit csinálhat, de semmi épkézláb gondolat nem jut eszembe.

- Különben, milyen kutatásra is kellenek?

- Ugye kifejlesztetünk pár kupakot. Azoknak a célja az, hogy ne tudják belénk fecskendezni a mérgüket. Tudod, tõlünk nem félnek úgy, mint tõled. Meg ugye így jobban megvizsgálhatjuk õket, csak még nincs tesztelve és nekem jutott ez a nemes feladat.

- Értem. – gondolkodok el. Nálunk is vannak kutatók, de õk nem ilyenekkel foglalkoznak. – Neked mi is a foglalkozásod?

- Lexikogrász vagyok, miért? – pillant fel a munkájából meg a jegyzeteibõl, amiket idõközben vett elõ.

- Csak érdeklõdtem. – életemben nem hallottam még ilyet…

-Te? – kötözi össze a palackokat.

- Phrasetio.

- Aham… - nyílván az én munkám is annyit mond neki, mint az övé nekem. Mikor folytatnám a társalgást vagy affélét, felhangzik a kürt, ami azt hivatott jelezni, hogy mindenkinek vissza kell térnie a táborhelyre, mert valami történt vagy csak valami fontos dolog jutott eszébe a parancsnoknak. Muszáj mennem… de… itt van õ… mire vártam már évek óta, ha nem rá, egy minyurgóra? De miért küzdöttem éveken át, ha nem azért, hogy parancsnok lehessek? Bármilyen szabályszegéssel vagy késéssel eláshatom magam… 
Hol rá, hogy az erdõre nézek, néha úgy csinálok, mint aki elindul, de mégis maradok, aztán kínomban már nem tudok mit csinálni és a sokat akar a szarka módszert választom.

- Morf, nincs kedved velem jönni? Megmutatom, hogyan él a mi népünk, a szokásaink meg mindent. Talán találunk olyan fajokat, amiket vizsgálhatsz… Természetesen visszavinnélek a határhoz. Mit mondasz?

Mindenre különösen nagy gondot fordítva készülõdöm. Holnap újabb kaland, s remélhetõleg újabb remek kutatási anyagul szolgáló élményeket szerezhetek a palackok társaságában. A palackok alapvetõen mindenevõk, de mivel a természetben könnyebben elérhetõ, növényekkel táplálkoznak, húsigényük inkább elhalt, vagy beteg állatok elfogyasztásával biztostják. Minden esetben megharapják áldozatuk, majd mikor az cseppfolyósodott belül, kiszívják õket. Egy-egy ilyen táplálkozás után több hétig is tárolják gyomrukban az ételt, lassan emésztve meg azt. Így jobb vigyázni velük, nehogy engem nézzenek vacsinak, mert óvatlannak bizonyulok és esetleg elalszom. De a legfontosabb, hogy sosem tarthatok magamnál élelmiszert, mert az illata megvadítja õket. Annyira nincs azért vész, az eddigi ismereteinknek megfelelõen a szó- és szóelem-analizáló részleg készített tesztelésre pár kupakot, amellyel megakadályozható, hogy egy példány belém fecskendezhesse mérgét. Elvileg. Majd kiderül.

A másik célunk pedig a kupakokkal a palackok megszelídítése. A fajuk kihalófélben, különösen az egyre ritkulóbb üvegpalackoké, s abban reménykednek az Osztálynál, talán az analizálás mellett mesterséges körülmények között, fogságban is szaporíthatunk párat, fenntartva az állományt.

Na de emiatt nem lennék ám annyira izgatott, mert sokszor elõfordul, hogy nem bukkanok rá a célfajra, s eredménytelenül kell visszaindulnom, ami most igazából feltüzel, az a gyomromban szaladgáló bizsergés, amely mindig az elõtt jelentkezik, mikor valami korszakalkotó felfedezést teszek. Még az sem baj, ha nem a palackok kapcsán kerül majd erre sor, egyszerûen már maga a lehetõség teljesen lázba hoz. Mert bármire el vagyok készülve, csak igazán különleges legyen!

* * *

Nem is tudtam aludni. Fáradtan búcsúzom el szülõmtõl és nemzõmtõl. Perzse szülõm megint a lelkemre köti, hogy ne legyek vakmerõ, s kerüljem el a Víznyelõ másik oldalát. Úgy csinál, mintha magamtól nem tudnám, az már a mondatok vad világa.

Egyik kollégám visz ki a város szélére.

- Mo, egy hét múlva jövök érted, olyan este hat felé, addigra érj vissza!

- Ne aggódj, régi motoros vagyok, ismerem a dörgést! - kacsintok rá, mire kissé elpirul. Még õ sem kötelezte el magát, s bár õ sem érezheti a bizsergést irántam - hiszen akkor nekem is reagálnom kellene - tetszem neki, amit ki is nyilvánított erõs szimpatizálásával többször is. Nekem viszont csak a hátamon áll fel a nem létezõ szõr a gondolatra. Nem azért, jófej, meg minden, de nem tudnám elképzelni, hogy ÚGY egy ujjal is hozzám nyúljon.

Hála Holdanyának, egy hétig nem is kell látnom a képét. Csomagommal felszerelkezve indulok neki a Víznyelõ innensõ fele titokzatos vadonjainak. Mindig, mikor elérem a határt, végtelen nyugalom tölt el, mintha megtaláltam volna a másik felem. Semmi máshoz nem fogható, s pont ez a varázslatos benne. A puha és burjánzó aljnövényzet, a hol erdõvé sûrûsödõ, hol ligetekké ritkuló fák, a leveleik közt átszüremkedõ napfény, majd a hirtelen megnyíló kék ég a szabadság érzetével kecsegteti szívem-lelkem. Belebetegednék, ha többé nem láthatnám.

* * *

Harmadik napja követem a palackok nyomait. Korábbi szálláshelyük valamiért elhagyták, a megmaradt nyomokból pedig sajnos képtelen voltam ennek okára következtetni, így ez majd további megfigyelésekre szorul, hátha egyszer jó helyen leszek jó idõben egy hasonló vándorlás megindulásának feltérképezéséhez.

Most viszont egyre inkább úgy tûnik, nemes egyszerûséggel üres kézzel kell hazatérnem, hiszen a hét vészesen fogy, palack meg egy sincs sehol...

Ennyit a csodálatos érzékemrõl, hogy megjósoljam, történik-e valami jelentõs... Pedig induláskor határozottan éreztem a zsigereimben, de mostanra már csak iszonyatosan bosszús vagyok és csalódottság keserûsége kényszeríti búskomorságba vonásaim.

S a nap csak telik, csak telik, s a nyomok még mindig legalább fél naposak, s bár az éjszakai táborhelyük már elhagytam, már dél van, fél nap az pedig még mindig rengeteg. Örülök, ha holnapra végre rájuk lelek!

Azonban hirtelen megtorpanok: elõttem a Víznyelõ hatalmas, csillogó tófelülete, a palackok nyomai pedig a mögötte kezdõdõ Szövegrengetegbe vezetnek. Tanácstalan türelmetlenséggel ciccentek fel. Ez extra szívás!

Hátrafordulok, s a messzeségbe nyúló csapást nézem, ahonnan jöttem, majd ismét elõre. Szemöldököm makacs konoksággal vonom összébb, s bár habozom, ismét komolyan erõt vesz rajtam a késztetés: menjek tovább.

Ugyanakkor visszahúz sok belém nevelt korlát, amelyek a megfogalmazhatatlannal szemben ébresztenek bennem bizonytalan kételyeket. A mitikus homályba boruló Szövegerdõ, a vad mondatok, a sok minyurgó életét követelõ felfedezetlen ismeretlenség, s a másik nép, a nyurgók, vagy õsi nevükön mondatfalók legendája.

Csíknyira préselem az ajkaim, viaskodva a bennem élõ babonákkal, a tudomány úttörõjeként tetszelegve. Valóban az õsi hiedelmek fala az, amely megállít? Állítólag sok minyurgó lépett be már korábban a Szövegerdõbe, de egyikük sem étrt vissza. De ugyan már! Egyrészt én egyet sem ismertem soha, másrészt honnan tudhatják, hogy a Szövegerdõben vesztek oda, ha senki nem tért vissza?

Lassan, félve lépek elõre egyet, majd még egyet, egyre gyorsuló tempóban. A lényeg, hogy ne álljak meg! Nem gyõzhet holmi botor babona rajtam, nem félhetek pont olyasmitõl, ami nem bizonyított!!!

Hiába elhatározásom, mégis riadtan hunyom le a szemem, mikor a képzeletbeli határvonalat átlépem, mégsem történik semmi. Kissé hisztérikus, de egyben gyõzelemittas kacaj szakad fel ajkaimról. Nem fog semmi történni!

* * *

Már fél órája bolyongok. Elõször feszült voltam és hisztérikus, de mostanra teljesen feloldódtam: ez is csak olyan erdõ, mint más. Vagyis hát, nem egészen, ugyanis alig hatoltam be, máris új, eddig elképzelhetetlennek tûnõ életformákba boltottam. Már rég, körülbelül az elsõ fél perc után, elfeledkeztem a palackokról, teljesen lefoglal ez az "új" világ, amelybe beléptem, s amelynek csodáit nem gyõzöm vázlatrajzokkal ellátva a füzetembe feljegyezni. Eszméletlen sok felfedezni és megfigyelni való csoda van idebenn, az erdõ mélyén.  Totálisan elmerülök ebben eme mesés - számomra kifejezetten - minimenyországban, megfeledkezve magamról olyannyira, hogy még dúdolgatok is magamban egészen addig, míg valami elég közel nem neszezik. 

Frászt kapva hajtom ölembe a füzetem, s körbenézek szaporázó szívveréssel, de nem látok semmit. Ennek ellenére úgy döntök, hogy visszacsúsztatom a füzetem a táskámba, s kezembe idézem hatalmas pengéjû levélkésem. 

Újabb koppanás kél tõlem jobbra. Odafordulva emelem meg fegyverem, de az egész csapda volt csupán, amelyre akkor döbbenek rá, mikor erõs, izmos, s az enyémnél jóval nagyobb test préselõdik hátulról hozzám, s a nyakamnál penge fénye csillan. Reflexbõl "dobom" el fegyverem, amely semmivé oszlik szét, s megadóan felemelem a kezem reszketve. Amilyen messze kergettem babonáim, teljesen elfeledkezve róluk nagy nyugalmamban, most olyan kárörvendõen dobol mind a fülemben, kántálva saját igazságuk: "Mi megmondtuk!"

- Milyen szerzet vagy? - csendül számonkérõn a testhez tartozó mély hang. 

- Egy minyurgó... - felelem szinte csak rebegve, s fogalmam sincs, hogy most jót tettem magammal, vagy lendületbõl megástam a saját sírom. 

Mintha megilletõdne, legalább is szorítása némileg lazul. Ezt kihasználva hátrapillantok, de nem tudok sok mindent elkapni tekintetemmel, egyedül a fekete szárny az, amely besötétlik perifériás látóterembe. - A nevem Morf Éma - folytatom kissé magabiztosabban, mert megnyugtat, nem nyurgóval lehet dolgom, mert nekik épp olyan színû a szárnyuk, mint a miénk, ha igazak a legendák. Mondjuk az lett volna csak az extraszívás, ha mégis nyurgó lett volna, hiszen állítólag elõszeretettel áldoznak fel minyurgókat isteneiknek...

- Tényleg? - a szorítás végképp megszûnik, s most már szabadon fordulhatok meg, szemügyre véve az ismeretlent, aki magasabb mint én, és nemcsak a szárnya fekete, de a haja is sötétbarna, ráadásul leér egész a derekáig, amely még zordabb külsõt kölcsönöz számára, s egyedül az arca az, amely ennek ellenére bizalmat ébreszt, hiszen tekintete érdeklõdõn, mondhatni kíváncsian csillog, s egy gramm gonosz szándékot sem tudok kiolvasni vonásaiból.