- Ne szórakozz velem, ha nem akarsz meghalni! – sziszegi, mintha egy idiótához beszélne, akinek képtelenség bármit is a fejébe verni, kevésbé szótagolva.

- Miért, még a végén lelõsz? – vágok vissza közönyös pimaszsággal. Egyrészt felesleges lenne ilyesmivel próbálkoznia, hisz könnyûszerrel védem meg magam, másrészt ha ésszerûen végiggondolja a dolgot, neki se éri meg. Mivel fogalma sincs róla, kivel áll szemben, és hogy pont engem keres olyan nagyon, számításai szerint, csak én vezethetem el magamhoz. Ehh… ez nem kicsit hangzik különösen.
Nagyon úgy tûnik viszont, hogy tisztában van vele, nem ajánlatos ártania nekem, mert haragosan harap az alsóajkára, és talán mondana valamit, de megcsörren a telefon.
Leengedi a fegyvert, majd elteszi, és felkapja a készüléket. Habár tökéletesen hallom a vonal túl felén beszélõ minden szavát, nem igazán értem, miért sápad le olyan hirtelen.
A telefon kihullik a kezébõl, és koppanva földet ér, õ pedig szaporán mellettem teremve bámul ki az ablakon. Követem a pillantását, ami egy autóra, és az abból kiszálló alakok felé irányul. Fél tõlük.

- Ide figyelj, nem viccelek, jönnek azért a vacakért, ha nem keríted elõ nekem két másodpercen belül, mind a ketten rövid úton ólommérgezésben fogunk elhalálozni! – néz rám, kifejezetten kétségbeesetten, és úgy tûnik ezt várná el tõlem is.
Engem azonban inkább az az eshetõség ingat meg nyugalmamban, hogy a védelme érdekében, talán használnom kéne az erõm. Akkor viszont lebuknék, és eddigi tervem sutba vághatnám.
- Halál komolyan, segítek megkeresni azt a nyomorék Grált, csak add elõ az istenverte Excaliburt! Kérlek! – folytatja a gyõzködésem. Tudom, hogy nem a több száz éve élt õse alapján kéne megítélnem, de alapból nem bízok az emberekben, még ha meg is tudnám oldani a gondját egy elõidézett másolattal, nem áll szándékomban megtenni.

- Sajnálom, nem lehet – felelem egysíkú hanghordozással, mire számtalan érzelem suhan át az arcán, és veszett gondolkodásba kezd.
Hirtelen felkapja a táskáját, és belesöpri az asztalon heverõ cuccait, majd az ablakpárkányra kapaszkodva néz körül kint. Túl magasan van ahhoz, hogy ugrás esetén épségben földet érjen. Valóban ilyen félelmetesek lennének a közeledõ alakok? Alig vannak páran.
 - Most meg mit csinálsz? – kérem számon, elveszítve némiképp a higgadtságom.

 - Na most figyelj, mert kurvára nem mondom el még egyszer. Az a fószer, aki két percen belül itt lesz egy rakat gorillával, a megbízóm, ha beközöljük neki csini mosollyal, hogy a kard, amiért kidobott egy igen csinos kis összeget mostanra, elvándorolt, szarrá lyuggattat bennünket gondolkodás nélkül, mert nem az a szarozós típus. Én nem akarok megnyuvadni, úgyhogy valahogy dobbantok, ha te sem kívánsz, akkor jobban teszed, ha kapkodod a csülkeid, és szublimálsz! – ordítja, tompítva kissé a hangját, majd túlzott határozottsággal folytatja. - De mivel ez a marha képes, és minden pénzt elkölt arra, hogy felkutassa értünk akár a legutolsó szénakazlat is, nekem kurvára kell az Excalibur, hogy levakarjam magamról, úgyhogy most azonnal kihúzod a csini kis hátsód az ablakon, és végigkúszol elõttem irdatlan tempót diktálva a másik szoba ablakáig! És ez nem kérés, nem tanács, ez egy kibaszott, kurva parancs! Indíts!

Megvonaglik az arcom, ahogy az õsi mágia, mely összekapcsolja a lélekfegyvert és gazdáját, keményen nekifeszül a saját akaratomnak, majd átveszi felette az irányítást, hogy a parancs teljesítésére kényszerítsen.
Akár akarom akár nem, testem magától mozdul az ablak felé, és mászik ki a párkányra. Hallom, ahogy kopognak az ajtón, majd felelet híján betörnek rajta, de Nate-tel ekkor már több emelet magasságban egyensúlyozunk. Fogalmam sincs mit tervez, de nagyon nem akarom követni mindenféle hülyeségbe.

Még sincs választásom, hiába fordítom felé gyilkos éllel a pillantásom, mikor megragadja a kezem, nyílván valami céllal.
- Ugranunk kell – súgja, valószínûleg az alattunk álló szemeteskocsit nézve ki landolási helynek.
- A szemétbe? – kerekednek el a szemeim. Ne már, hisz én lazán földet érek a talajon is, nem lesz bajom!
- Ha tudsz jobbat, hajrá! – vág vissza, engem pedig elfog a kísértés, hogy a jobb módszert válasszam mágiám segítségével, de visszafogom magam. - Siess, ugorjunk! Most!  – szorít rá a kezemre, és meg se várva reakciómat, löki el magát a faltól. Más lehetõségem nem lévén, hasonlóan cselekszem, majd igyekszem elvonatkoztatni a túlzottan jó szaglásomtól, mikor elmerülünk a szemétben.

- Siess, mássz ki – tart bakot, én pedig felkapaszkodva a peremre, kiugrom a kocsiból a segítségével. Nehéz úgy viselkedni, mintha nem menne másképp, de most legalább hálás lehetek a megszólalásai enyhén parancsszerû hatásának, mert így könnyebb rávenni magam a normális viselkedésre. A következõ pillanatban fegyverropogás hasít a délelõtti alapzajokba, én pedig reflexszerûen térítem el magamtól a golyókat, majd fedezékbe húzódok. Csak akkor jut eszembe, hogy ezt Nate-el is eljátszhatnám, mikor egy lövés már eltalálja. Számat elhúzva vonok köré is pajzsot, így több már nem éri.
- Gyorsan, a csatornatetõt! – kiált rám, nem tudván, hogy többé már nincs mitõl tartania. Mégis ugrom, hogy felkapjam az említett tárgyat, majd elõreengedem. Miközben leereszkedik, szememet összehúzva pillantok vissza az ablakra. Olyan kevésbõl állna végezni velük, hogy az már rémisztõ…
Egy pillanatra feltámad bennem a vérszomj, ami idõrõl-idõre eluralkodik rajtam fegyver mivoltom miatt, de aztán fejemet megrázva tûnök el én is inkább a csatornában. A szemem sarkából még láttam egy vörös villanást, és egy pillanatra Alpin jut eszembe, de képtelenség, hogy õ most itt legyen.

Azonnal fintorgásra késztet a bûz és a mocsok látványa mikor leérek, de azért Nate követése közepette megszabadulok a rám ragadt szeméttõl, ahogy õ is. Nem engedek viszont a kísértésnek, hogy varázslattal meg is tisztítsam magam. Most, amennyire lehet, halandóként kell viselkednem. Az alagutakban való bolyongásnál kénytelen vagyok teljesen Nate-re támaszkodni, mert erre még sose jártam. Õ azonban egyre ramatyabb állapotban van, és félõ, hogy túl sok vért veszít. Hamarosan meg is áll, és a fal tövébe roskadva szúrja az övébe a lámpáját, és veszi elõ a kését.
- Segíts! – nyújtja felém. - Vágj bele a póló ujjába! – Teszem amit kér, õ pedig letépi a megkezdett anyagot, és fél kézzel, ügyetlenül próbálja megkötni a seb fölött. Sóhajtva teszem le a kést, és veszem át az anyagdarabot. Sértõdötten fordítja el a kezét, de nem ellenkezik, míg alaposan meg nem szorítom a kötést, mert ekkor sziszegve kapja felém ismét a pillantását.
 - Normális vagy, lerohad így a karom! – ordít rám felháborodottan, de meg se rezdülök. Találkoztam már nála rosszabbal. Ráadásul több száz csata van mögöttem, ami mind sérülésekkel és halállal járt a körülöttem lévõkre nézve, elõbbi még nekem is, ne akarja megmondani, hogy lássak el egy sebet.

- Ki kell tisztítani a sebet, ehhez meg jobb, ha jól elszorítom, így is sok vért vesztettél – közlöm vele érdektelen hangon, mire még jobban villogni kezd a szeme az idegtõl. Mintha érdekelne… - Erre harapj rá! – húzom ki az övébõl az egyik kisebb tõrét, õ pedig kelletlenül teszi amit mondok. Ekkor gyakorlott mozdulattal nyúlok a sebbe a golyóért, és kapásból megtalálva húzom ki. Fojtottan sikolt fel a fájdalomtól, hangját azonban tompítja a szájában fogott tõr, én pedig már a kezemben tudhatom a lövedéket. Némi hezitálás után, miközben bekötözöm a sebét, kiengedek némi gyógyító erõt, csak éppen annyit, hogy enyhítsem a fájdalmát, és megakadályozzam a fertõzést, elállítsam a vérzést. Ha mást is tennék, az már túlzottan feltûnõ lenne.

- Kész, amennyire lehet – jelentem ki kis idõ múlva, õ pedig lihegve húzza ki a szájából a tõrt, és csúsztatja a helyére.
 - Köszönöm – mondja, majd a következõ pillanatban, minden figyelmeztetés nélkül, behúz nekem. Egyáltalán nem számítottam ilyen lépésre, így felkészületlenül ér, és hátraesve, kis híján a trutymóban landolok, amitõl csak az ment meg, hogy megragadva ránt vissza.
 - Te meg mi a!... – kezdenék bele dühödten a háborgásba, de bennem rekednek a szavak, ahogy szorosabban magához von, és vérlázító mosollyal válaszolja meg a ki nem mondott kérdést.
 - Ennyivel lógtam, amiért ekkora kalamajkába kevertél önzõn - ezzel elenged, de továbbra is engem figyelve vált témát. Jobb ha ezt én is ennyiben hagyom, végül is miattam kapott lövést, ez tény. - Szóval Szent Grál. Felfogadhattál volna a csúnya rablás nélkül is, simán ráállnék a témára bármikor, mert egyszerûen szerelmes vagyok abba a mondakörbe, de azt hiszem, alapvetõen egy kanyid sincs, valamint: vagy tudsz valamit, amit én nem, vagy még nálam is lelkesebb vagy, ugyanis ezek a tárgyak nem bukkannak csak úgy elõ a semmibõl, és még nem látta soha senki, így nehéz a nyomára bukkanni. Bár megjegyzem, te vagy a második alak, aki beszélt nekem a Grálról. – Sejtem ki volt a másik. - Pénzem viszont nekem sincs semmi kutatásra meg utazgatásra, hiszen meghiúsítottad a munkám gyümölcsének betakarítását... - mélyet sóhajt, majd ismét megpróbálkozik a lehetetlennel. - Mi lenne, ha üzletet kötnénk? Visszaadod az Excaliburt, és megesküszöm, hogy a kapott pénzt a Grál felkutatására költöm. Na?

- Nem – felelem kapásból, fájó arcomat dörzsölve. Hamar el fog múlni a nyoma, de azért nem kellemes.  - Az Excalibur jelenleg letét, csak a Grálért kapom vissza.
- Remek... ugye tisztában vagy vele, hogy ezek a fickók ezt nem hagyják ennyiben? – Igyekszik hatni rám, de csalódni a kell. Egy ici-picit se tartok tõlük.
- Sejtem, de nem érdekel különösebben.
 - Te tényleg nem vagy normális! – rázza meg a fejét, majd feltápászkodik. - Gyere, elviszlek egy korábbi pártfogómhoz, aki úgysem táplál jó viszonyt a mostani megbízómmal, õ talán ideiglenesen kihúz minket a kakiból.

* * *

Végig követtem a labirintusnak is beillõ csatornarendszerben, majd a városban is, és szerencsére gond nélkül értünk el a céljához. Bebizonyosodik a sejtésem is, miszerint arab vidéken vagyunk, és rögtön a keresztes hadjáratok jutnak eszembe.
Megrázom a fejem, kiverve belõle a most nem ideillõ gondolatokat és emlékeket, és meghúzódva a háttérben, hagyom, hogy Nate intézzen mindent az ismerõsével.
Hamarosan meg is fürödhetünk, az õ sebét meg „szakszerûbben” is ellátják, bár semmivel se tehetnek többet, mint én, csupán tiszta kötést tesznek rá.

- Nate, Nate, nem gondoltam, hogy ilyen kópéságra készülsz – veregeti meg a vállát az ismerõse, mikor már tisztán és viszonylag frissen állunk elõtte. Engem figyelemre se méltat, de ez marhára hidegen hagy. Én se alacsonyodok le az õ szintjére. - Arra pedig végképp nem, hogy el is teszed láb alól Ibrahimot.
- Hogy mit csináltam? – kérdez vissza Nate a furcsa köszöntésre.
- Nem kell tagadni, a tv is bemondta, hogy meghalt, én pedig azt is tudom, hogy a te hotelszobádban végeztek vele. Elõttem nem kell titkolóznod, nem köplek be. – Érdekes… Biztos vagyok benne, hogy nem vesztettem el a fejem, és végeztem ki õket. Talán Merlin? De õ nem az ilyen radikális módszerek híve. Csak nem Alpin… ? Ugyan, miért érné ez meg neki? Lehet egyszerûen az emberek irtják egymást.
 - Hát igen... de nem is lényeges annyira... Muszaf, tudsz nekem segíteni? – dadogja „gazdám”, habár nem igen tud mit kezdeni az infóval.
- Ki kell jutnotok innen, igaz? Egy életre leköteleztél a halálával. Már elõ is készítettem a magángépet. Oda visz, ahova szeretnéd.
- Az remek, akkor nem is vesztegetném az idõt tovább – heherészik, továbbra se térve napirendre a dolog felett.

* * *

Nem telik sok idõbe, és már a gépen ücsörgünk. Nem vagyok oda a repülésért, bár párszor már volt benne részem, nem csak kard alakban. Mégis, sokkal jobban érzem magam a biztos taljon, hiába lenyûgözõ a kilátás fentrõl.
- Nos, fõnök – fordul felém enyhe gúnnyal a mellettem ülõ… gazdám. -, hova is megyünk? Mellesleg, a nevem Nate Wildstorm. Téged hogyan szólíthatlak?

Hogy hová menjünk? Jó kérdés… Több száz éve nem hallottam semmit a Szent Grálról, így valójában egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy tudom merre található. Sejtéseim és megérzéseim vannak, azokra akár hallgathatok is. Világéletemben azt tettem, ha nem akadályoztak meg benne.
- Angliába menjünk! – felelem, kifelé bámulva az apró ablakon. – Vagy ott, vagy az Egyesült királyság valamelyik országában van.
- Mi? Anglia? – horkan fel mellettem, mire felé fordulok. – Ne röhögtess, ha ott lenne még az eredeti hazájában, már rég megtaláltuk volna. Szerintem nagyobb a valószínûsége, hogy a keresztes hadjáratok idején, átkerül Jeruzsálem környékére a templomosok keze által.
- Nem – felelem közönyösen, de hajthatatlanul. – A Brit szigeteken van!
- Arrgh. Mondták már neked, hogy szörnyen kiborító a stílusod? – morran fel. Vállat vonva fordulok vissza az ablak felé, de azért még halkan felelek.
- A te dolgod, hogy hiszel-e nekem, vagy inkább feleslegesen mászol el a megfelelõ helytõl mérve a világ másik felére.

Nem felel, de érzem ahogy igyekszik lenyugtatni magát, és gondolataiba merülve futja át a lehetõségeket. Végül sóhajtva áll fel mellõlem, és indul el a pilótafülke felé. Mikor pár perc múlva visszatér, elég az arcára néznem, hogy tudjam, engedett nekem.
- Remélem tudod mit csinálsz… csinálunk, mert nem lesz pénzem átutazni a fél világot, ha tévedtél – jegyzi meg, visszahuppanva mellém. – Na? Most már kinyögöd mi a neved, vagy találjak ki neked egyet?
- Aaron – felelem, és mikor szemöldökét felhúzva várja a folytatást, elhúzott szájjal teszem hozzá. – Csak így simán.
- Áh, értem, simán Aaron, nem fogsz megtisztelni egy normális bemutatkozással – jegyzi meg kissé gúnyosan, de talán sértetten is.
- Nincs jelentõsége a nevemnek, és nem is hinnéd el – felelem a valóságnak megfelelõen, majd témát váltok. – Egyébként ha annyira bele vagy esve ebbe a mondakörbe, és úgy kerestél… kerested az Excaliburt, miért adtad volna át olyan könnyedén bárkinek is? Fogadjunk, hogy nem a múzeum alkalmazottai voltak.
- Te ezt nem érted – fintorodik el. – Bár… úgy tûnik te is eléggé alvilági körökben mozogsz, ha képes voltál ilyen alkuval elõállni, úgyhogy akár tudhatnád is, hogy manapság a pénz körül forog minden. Nem tudtam volna finanszírozni a kutatásaim, ha nem szerzek megbízót. Nekem már az is hatalmas öröm volt, hogy megtaláltam, amit gyerekkorom óta keresek.

- Nevetséges – motyogom magam elé, ismét az ablak felé fordulva.
- Mi? – háborodik fel vérig sértve. – Nem tudom kinek képzeled magad, de jobb lenne ha nem röhögnéd ki mások álmait, fõleg, hogy te is egy elvileg nem létezõ ereklye után kutatsz!
- Nem az álmod a nevetséges – pillantok rá hirtelen égõ tekintettel, amitõl kissé meghökkenve dermed le. – Az a röhejes, hogy az emberek mennyire odavannak egy legendáért, egy talán nem is létezõ kardért, akirõl… amirõl nem tudnak semmit!
- Úgy beszélsz, mintha te olyan jól ismernéd az Excaliburt – csattan fel, én pedig összeszedve magam, ismét magamra öltöm a higgadt vonásaim, de azért halványan, keserûen elmosolyodom.
- Talán ismerem is…
Értetlenül fürkészi az arcomat, de tüntetõleg hunyom le a szemem, jelezvén, hogy nem kívánom jobban kifejteni a dolgot, vagy akár csak folytatni a társalgást. Ingerülten ciccen egyet, de nem foglalkozva vele, inkább a gondolataimba merülök.

Fel kell idéznem mindent, amire emlékszem a Grállal kapcsolatban. Arthur ugyan megtalálta, de ígérete ellenére, megtagadta tõlem, és ismét elrejtette. Tudom, hogy nem használta, de ennek okát nem ismerem. Igazából azt se tudom, mire képes azon kívül, hogy megtörheti az átkom.
Azt viszont világosan érzem, hogy tényleg valahol Angliában, vagy a környékén kell keresni. Nem hiszem, hogy a Grál is a lélekfegyverekhez lenne hasonló, de azért varázstárgy, így valószínûleg valamilyen köteléke van velünk.

***
- Hé, kölyök! Ébresztõ!
Meglepetten pattannak fel a szemeim, és azonnal harcra készen feszülök meg, de aztán meglátva Nate arcát, rájövök hol vagyok. Nagyon rég nem aludtam így el, fogalmam sincs mi ütött belém. Túl óvatlan voltam, ahhoz képest, hogy a hosszú évek során belém ívódott az éberség.
- Itt vagyunk – szólal meg ismét, én pedig zavartan pillantok ki az ablakon, ahol valóban egy reptér fényeit, és a biztos talajt pillantom meg. Ahogy felállva indul le, követem.
Kiszállva a gépbõl megtorpanok egy pillanatra, és felpillantok az égre, ahol ugyan azok a csillagok ragyognak fényesen, át a mesterséges világításon, mint anno, mikor a kõbe szúrt kardalakom mellõl tekintettem fel rájuk. Õk nem változnak ezer év alatt se annyit, hogy az szemmel követhetõ legyen. Bezzeg minden más körülöttük…
Ha nem Natet követném, valószínûleg fogalmam se lenne, mit hogyan kell intézni. A papírjaimat is az ismerõsétõl szerezte be, így végül gond nélkül átjutunk minden biztonsági ellenõrzésen.
Ahogy túl vagyunk rajtuk, és már az utcán állva néz taxi után, visszahúzom magamra a köpenyem, amit még az ellenõrzés elõtt vetetett le velem. Tudom, hogy ostobaság, de e nélkül kiszolgáltatottnak érzem magam.

***
- Nagyon nem szívesen viszlek el magamhoz, miután ilyen helyzetbe hoztál, de azt hiszem nem igen van hová menned, igaz? – pillant rám, mikor már a taxiban ülünk, és bemondta a címet. – Vagy vannak itt is kapcsolataid? Rokon, barát, ismerõs?
- Nincs – ingatom meg a fejem. – Se itt, se máshol.
- Ehh? Se papír, se kapcsolat? Létezel te egyáltalán? – morran fel fojtottan, hogy a sofõr ne hallja. Tudom, hogy nem gondolta komolyan a kérdését, de azért összerezzenve pillantok le a kezemre. Sokszor vannak rémálmaim arról, hogy szépen lassan elhalványodok, és egy egyszerû fém darab marad csak utánam. Ezért se szoktam aludni, hisz nagy szükségem nincs rá, a lidérces álmokra meg még kevésbé.
- Létezem! – jelentem ki, ökölbe szorítva a kezem. Meglepetten pillant rám, ez is mutatja, hogy egyáltalán nem gondolta, hogy komolyan veszem az elõzõ megszólalását.
- Öh… ja – vonja meg a vállát, és az út további részét némán tesszük meg.

kíváncsian pillantok körbe a házában, mikor végre megérkezünk, és kelletlenül beinvitál. Tipikus brit sorház, de a berendezése jellemzi a gazdáját. Tele van könyvekkel, térképekkel, pergamen és egyéb tekercsekkel, érdekes leletekkel. Jó pár képet és utánzatot látok magamról is. Nem kamuzott, mikor azt mondta szerelemes ebbe a mondakörbe.
- Na jó okoskám – szólal meg mögöttem, miután lepakolta a cuccait. – Ha már olyan jól tájékozott vagy, mesélj szépen, merre kezdjük a keresést.
Pár pillanatig az arcát figyelem a csuklyám alól, majd az egyik képre mutatok a falon. Arra fordul amerre mutatok, majd a száját elhúzva horkan fel.
- Ne szórakozz, még ha meg is találták volna, az már csak egy kõhalom! Vagy a szórakoztató parkra gondolsz?
- Nem kõhalom… - jegyzem meg csendesen. – Habár a Grál biztos nem lesz ott, nyomokat találhatunk.
- Mi az, hogy nem kõhalom? Tudod te hányan próbálták már megtalálni, vagy bármelyik romra azt mondani, hogy az…
- Nekem nem kell megtalálnom – vágok a szavába higgadtan. – Én tudom merre van. Camelot pedig még mindig érintetlenül áll!
Én pedig hozzá vagyok kötve, ahogy látszólag Arthur véréhez is. Sõt, mivel a leszármazottja, Natenek is ugyan úgy köze van Camelothoz. A várhoz, melyet elrejt az õsi mágia az illetéktelenek elõl, és akár örökké érintetlenül hirdeti azt, amit Arthur megteremtett. 

Már megint csak a nyomorom álmodik, de az kifejezeten élénken...

Hátradõlök a székben megpihenve kissé. Bizonyára nagyon rágörcsöltem az egészre, túlhevített a lelkesedés, és annyira belemerültem a szövegbe, hogy nem vagyok képes logikusan és gyakorlatiasan látni, jelek halmazának, amelyek voltaképp matematikai mûveleteket rejtenek, és így alkotnak valami nyelvi szabályszerûséget is. Eléggé durva, és lealázó megközelítés ez egy holt nyelvvel szemben, de ha folyamatosan az jár a fejemben, hogy ezt valaki beszélte és értette, még le is jegyezte, akkor nem vagyok képes magára a jelekre koncentrálni. Bár így sem tudok! Kinevetem saját magam. Lehet, tényleg nemes egyszerûséggel el kellene tenni az egészet a fenébe, és csak napok múlva elõvenni ismét.

A késztetés erre még erõsebb lesz, ahogy szemben velem letelepedik egy szõke hajú, fiatal, olyan harmincas éveiben járó férfi. Az egyik szótárt rá is csusszantom az eredeti szövegre. Látszólag eddig nem szentelt nekem egy cseppnyi figyelmet sem, de ez a mozdulatom rám terelte tekintetét.

- Elnézést, talán zavarom? - érdeklõdik sunyi mosollyal. Utálom a mosolygó embereket, mindig az az érzésem támad, többet tudnak, mint amennyit mutatnak, vagy a rosszabbik esetben, ostobábbak, mint amilyennek tûnnek.

- Nem kimondottan, csak rendezkedek - veszek fel gondtalan arckifejezést. Ha rátámadok, hogy ja, kifejezetten irritál, és húzzon innen a búsba, feltûnõ leszek, és azért egy ilyen könyvtárba, fõleg ilyen elszeparált kutatószobába nem akárki ül be, könnyen lehet, hogy valami magát kutatónak képzelõ aktakukac, aki amint lehet, lecsap a felfedezésemre, azt meg már nem! Nem azért kockáztattam az életem, és lettem majdnem kaja a kutyáknak.

- Értem - bólint, majd tekintete a körülöttem levõ könyvekre kúszik. - Csak nem Arthur legendája kapcsán kutat? - veszi csevegõre a figurát

- És ha igen? - vonom össze a szemöldököm minél kevésbé barátságosnak mutatva magam. Nem fogok én itt bratyizni...

- Nem akartam ám alkalmatlankodni, csak épp a napokban hallottam megbízható forrásból az Excalibur hollétérõl, de egyedül nem lenne kimondottan ildomos oda látogatnom - elképedek. Nem tudom, hihetek-e a fickónak, és hogy mennyire vannak ekkora véletlenek, de azt tényleg nem tudhatja rólam, lett légyen körülöttem akárhány könyv és jegyzet, hogy az Excaliburra pályázom.

- Na persze, és az ilyen infókat csak úgy elszórja könyvtárakban idegeneknek - tárom is ki azonnal lapjaim, na meg a véleményem, hogy úgy bûzlik a csóka, ahogy van.

- Nem kifejezetten, csak van szemem, és maga a napbarnított bõrével, s azzal az igen impresszív heggel a jobb karján, ami még frissnek tûnik, nem tûnik aktakukacnak - megfogott. Kínosan tartom feszített mosolyban az arcom.

- Mi van, ha egyszerûen csak szolizom és hobbikertészkedem? - nyugtatom meg állam kezemen.

- Meglepõdnék - vesz fel provokatívan hasonló pozíciót, majd feláll. - Ha érdekli, egy hét múlva találkozzunk itt - csúsztat felém egy darab cetlit. - Fontolja meg az ajánlatom - kacsint még, majd ahogy jött, úgy el is sétál.

Még mindig kissé a történtek hatása alatt, az agyam eldobni készülve hajtom szét a papírt. Hogy így felkészült, egy ideje már figyelhet... A cetlin nem áll sok, mégis igen egyértelmû, egy cím, és egy kérdés: Vagy elég bátor?

* * *

Kissé korábban érkezek, s távolról figyelem a találkozási pontként megjelölt helyet, de semmi gyanús nem szúr szemet, pedig van már tapasztalatom bõven, s nem egyszer hagytam ott majdnem a bõröm valahol a vásáron. Amikor a szõke polyáca - még csak rejteni sem kívánja magát, a lehetõ legfeltûnõbb természetességgel jelenik meg, kezd ácsorogni és várakozik, felsóhajtva lépek a "kijelölt ösvényre". A Sors néha fura, és mindig kiismerhetetlen, még nekem is lehet véletlenül ekkora mákom. Bár ilyenkor mindig adósnak érzem magam, és mindig tartok tõle, valamivel úgyis behajtják rajtam akkor, mikor már nem tudok visszakozni.

- Szóval eljöttél? - vigyorog rám a szõke fazon, ahogy közelebb érek.

- Mint azt a mellékelt ábra is mutatja - fintorgok. Mintha nem láthatná maga is világosan.

Elvigyorodik, majd végre a lényegre tér: - Akkor induljunk!

Busszal megyünk valami turistavidékre, a városhoz közel. Kezdem azt érezni, hogy át lettem baszva, de rendesen. Mondjuk amíg csak át vagyok és nem meg, addig azért lényegesen jobb marad a közérzetem. Végül a semmi közepén valami hegyes, erdõs, vadregényes tájon szállunk le.

- Most jön az a rész, hogy végig a sárga úton? - gúnyolódom, de nem veszi fel, ami még inkább bosszant. Legalább szórakoztassuk már akkor egymást!

- Erre! - mutat a legnagyobb dzsungel felé. Sóhajtva követem, s látszólag rutinosan mozog, mintha nem elõször járna itt. - Mondd csak - szólal meg egy kis idõ múlva. -, ha tetszik, amit most találsz, érdekelne a Szent Grál is? Régóta kutatom a hollétét, és úgy érzem, közel járok, viszont szükségem lenne valakire, aki meg is tudná szerezni.

Felsóhajtok: - Tudtam, hogy valamikor eljön ez a rész is. Figyu, ha megvan az Excalibur, jöhet a Grál, de bocsesz, eléggé kötött sorrend van, a fél életemmel lógok már a megbízómnak, és hidd el, nem jófej.

Nem tagadhatom, a Szent Grálnak már a gondolata is lázba hoz. Annyian annyiféleképpen képzelték el, szeretném tudni, milyen valójában. Abban persze nem hiszek, hogy valóban csodás ereje lenne, egyszerûen csak szomjazom arra, hogy a saját két szememmel lássam, a saját két kezemmel foghassam.

Álmodozásomból kuncogása térít magamhoz. - Rendben, ezt egy erõs talánnak veszem az igen javára. Ugyanis megérkeztünk.

Megállok, eléggé eldugott kis barlang, korrekt, ettõl függetlenül semmi extra nincs benne. Ennyi erõvel a hátsó kertjéig is sétálhattunk volna, hogy felássuk. De nem törõdik hitetlenségemmel, megy elõre, én pedig követem. Sok vesztenivalóm nincs, nincs nálam az ég adta egy világon semmilyen érték, maximum a vesém. Na jó, meg a hátsóm. Azonban a statisztikák jók, ha nem végeznek barbár munkát a vesémmel, akkor mind a kettõ egész nagy százalékban túlélhetõ.

Nem kell sokat menni ahhoz, hogy egy nagyobb csarnokba érjünk.

- Biztos vagy benne, hogy tényleg az Excalibur az? - tudom, jókor esek neki az aggályoskodásnak, de kezdek izgatottá válni, és ez nálam ilyen komoly formában jön ki mindig. Hirtelen még a kákán is csomót keresnék addig, míg rabul nem ejt a kincs gyönyörûsége, amire bukkanhatok.

- Hogy lehetnék biztos benne, mikor sosem láttam? -  kérdez vissza megdöbbentõ bölcsességgel a fazon. Jófej vagyok, még a nevét sem tudom... - Inkább azt mondanám, hogy egy különleges kard, olyan mintákkal, mint amilyenek az Excaliburon vannak.

Bólogatok, de tekintetem megakad valamin. Hiába a barlang félhomálya, annyira otthonos már az ehhez hasonló terep, hogy azonnal kiszúrom az oda nem illõ formát, amely szégyellõsen bújik bele a sziklába. Még jó, hogy nem mélyed bele tényleg, mert kellemetlen lenne, ha nem bírnám kihúzni, és egy jókora szikladarabot is cipelhetnék vele együtt.

- Ez lenne az? - fellelkesülten veszem futólépésre a figurát, és immáron áhítattal guggolok le a földre, hogy jobban megvizsgálhassam a fel-felizzó rúnnákat. Eredetinek tûnik, nem holmi kreálmánynak ledekkel az effektekhez. - Elképesztõ... világít a semmitõl - csak egyre tudok gondolni kis híján könnybe lábadó szemekkel: - Talán ezúttal tényleg...

Megtaláltam! Most talán végre tényleg megtaláltam! Óvatosan veszem kezembe a pengét. Igazi mestermû, ezerszer, nem is tízezerszer csodálatosabb, mint valaha képzeltem, pedig azóta a kirándulás óta minden gondolatom körülötte forgott, s annyian mosolyogtak rajtam gyermekként, hogy aztán szánalommá torzuló vicsorral mosolyogjanak rám továbbra is immáron felnõttként azért, mert hittem benne, hogy biztos voltam benne, hogy létezik, és nemcsak egy ócska, összerozsdásodott vacak, hanem valami különleges, valami olyan, amely ma is tündököl, túlélve az idõ változékony múlását.

A kard a kezemben felragyog, amely annyira meglep, hogy kis híján kiejtem a kezembõl, egy pillanatra össze is rándul a gyomrom, de sikerül kissé jobban rászorítva megmenteni a zuhanástól. De ez int, nem szabad álmodoznom, nem tehetem tönkre most, hogy megtaláltam. Azonban kissé el is szomorodom. Alig hogy megtaláltam, túl kell majd adnom rajta... Talán készítek vele pár közös fotót még a nagy találka elõtt.

- Nate, menni kéne, mielõtt valaki megtalál minket! - figyelmeztet nevesincs barátom, s egyet kell értenem vele. Óvatosan bebugyolálom a kardot, majd követem visszafelé.

* * *

Hamar elbúcsúztunk a különös fickóval utána, s még a nevét is elfelejtettem megtudakolni, bár õ sem kérdezte az enyém, és ez azért különös, mert mintha a nevemen szólított volna a barlangban... Á, annyira el voltam varázsolódva, talán csak beképzeltem magamnak. Mindenesetre érdekelne, hogy hogyan akar megtalálni legközelebb a Grál miatt.

Sokat azonban nem érek rá ilyesmikkel foglalkozni, a megbízómat értesítettem, és már meg is kaptam a repjegyem az Arab Emírségekbe. Jó hely, ott perpillanat felfüggesztették a körözést ellenem. Gondolom, senkinek nem kell említenem, hogy mindezt csupán a megbízómnak köszönhetem. Kicsit sajnálom, hogy ilyen hamar ki is kell adnom a kezembõl az Excaliburt. Persze majd készítek pár vázlatot róla, részletezve jellemzõit, mintázatát, mindent, hogy jobban megvizsgálhassam, mikor már nem lesz velem.

Még sosem éreztem, hogy belesajdul már a gondolatba is a szívem, hogy az ereklye, amire bukkantam, hamarosan egy magángyûjteményt gazdagít majd, és sosem látom viszont, sosem simul többé a kezembe hûvöse, s sosem próbálhatom ki, milyen érzés keresztülhasítani vele a levegõt igazi lovagként... Öregszem, egyre inkább szentimentális baromhoz kezdek hasonlítani.

* * *

Már az Emírségekben alszom el két nappal késõbb egy szállodában azzal a tudattal, hogy másnap újabb kalandos kutatásom végére kerül pont. Álmomban mindenféle vad képzetek suhannak keresztül elõttem, s egy pillanatra Arthurként irányítom a kerekasztal lovagjait, keresztül egy barlangrendszeren, hogy egy csarnokba jutva a kezembe fogjam a Szent Grált elégedett magabiztossággal markolva az Excalibur markolatára... nem is, kezébe, hogy aztán valamiért elszakadva mindentõl feketeségbe zuhanva térjek magamhoz, ahogy a Nap épp csak elõbukkan a láthatáron. Nyújtózva simítanék végig a kardon, azonban csak hûlt helyét tudom kitapogatni az ágyon.

Lusta ébredezésem azonnal félbeszakad, és hatalmasra tágult szemekkel, szitkozódva ülök fel, azonnal kezembe fogva tõröm, hogy talpra állva nézzek körbe, hiányzik-e még valami. A fene történhetett, hiszen senki nem tudhatja, milyen értékes tárgy is volt nálam, a szobát meg ha feltúrták volna, arra felébredtem volna, az fix. Megfordulva egy fiút pillantok meg, aki az ablakban ücsörög. Enyhén elképedek. Mondhatni, a tények összessége kezdi az obszcénen abszurd kategóriát súrolni. Mi a fasz, mi a kibaszott fészkes fene?!

- Mi a franc! Ki a fene vagy te, és hol a kard? - fenyegetem meg felemelt hanggal azonnal.

Lustán, ráérõsen méltat figyelmével, s fordul befelé a szoba felé.

- Az Excalibur? - úgy kérdez vissza, mintha legalább is a afelõl érdeklõdtem volna, kölcsön tudja-e adni a matek háziját, mert le szeretném másolni. Szemöldököm viszont összébb húzódik. Fogalmam sincs, ki ez a kis mitugrász, de pontosan tudja, mit tulajdonított el, s talán nincs is egyedül. Jobb, ha óvatosabb üzemmódba váltok.

- Honnan tudsz róla? Hová tetted kölyök? - ez így kurvára nincs jól! Ha nem kerül elõ, jó nagy trutyiban leszek!

- Biztos helyre - pattan le az ablakból, majd az ágy túloldalán megállva ejti ki a világ legképtelenebb mondatát ajkain: - Ha elõkeríted nekem a Szent Grált, visszakapod!

- Mi van? - szórakozol velem?! - Ne szórakozz, ide a kardommal! - nem akarok rémeket látni, de neki sem kegyelmeznek, ha ma itt nem lesz csere.

- Ha nincs Grál, nincs Excalibur! - fúrja tekintetét az enyémbe, és hirtelen jobbára szóhoz sem jutok. Végül felszívom magam, és eldurran az agyam. A tõr mellette suhanva el fúródik a falba mélyen, hogy immáron a pisztolyom szegezzem rá. 

- Ne szórakozz velem, ha nem akarsz meghalni! - sziszegem majdhogynem szótagolva a szavakat, hogy eljusson a csökött agyáig. 

- Miért, még a végén lelõsz? - vág vissza pimaszul. Tökre igaza van, ha lelövöm, baszhatom a kardot, de ha csak a lábába engednék egy golyócskát... Nem mintha képes lennék rá, de nem is én vagyok a potenciális veszélyforrás. Dühösen harapok az alsó ajkamra, mikor megcsörren a szobában levõ telefon. 

A pisztolyt leengedve, s a helyére visszacsúsztatva kapom fel a készüléket, s elsápadok. A hangot jól ismerem, az információ pedig csupán ennyi: - Ébredj, itt vagyok érte.

Elsápadva engedem kicsúszni a kezembõl a kagylót, amely tompán koppan a szõnyegen, majd a fiú mellett ellépve, nem is foglalkozva azzal, hogy védekezik-e vagy sem, hajolok ki bepánikolva az udvarra. A gyomrom még kisebbre szûkül, ahogy megpillatom kiszállni megbízóm jó pár fegyveres majma társaságában. Mondhatni, kurva nagy szarban vagyok most már tényleg!

- Ide figyelj, nem viccelek, jönnek azért a vacakért, ha nem keríted elõ nekem két másodpercen belül, mind a ketten rövid úton ólommérgezésben fogunk elhalálozni! - nézek rá kétségbeesetten. 

Eddigi nyugalma ugyan nem látványosan, de megrendülni látszik. Mondjuk én a helyében - márpedig hasonló világban mozoghat, mint én, ilyen feltételekkel - nekiállnék elgondolkodni azon, hogy magam alá csináljak, vagy inkább elhúzzam a csíkot mielõtt. 

- Halál komolyan, segítek megkeresni azt a nyomorék Grált, csak add elõ az istenverte Excaliburt! Kérlek!

- Sajnálom, nem lehet - közli szívtelenül, s az agykerekeim lázasan kezdenek forogni szinkronban az ide hallatszódó lifttel. Nincs más esélyem!

Gyors mozdulattal kapom fel a táskám, belesöpörve az asztalról mindent, amit kipakoltam, majd az ablakpárkányra kapaszkodom, és lázas igyekezettel nézek körbe, hogy valamiféle kiutat találjak. 

- Most meg mit csinálsz? - válik kissé türelmetlenné. Ahogy én is, mert ez a szálloda egy kibaszott kelepce! 

- Na most figyelj, mert kurvára nem mondom el még egyszer. Az a fószer, aki két percen belül itt lesz egy rakat gorillával, a megbízóm, ha beközöljük neki csini mosollyal, hogy a kard, amiért kidobott egy igen csinos kis összeget mostanra, elvándorolt, szarrá lyuggattat bennünket gondolkodás nélkül, mert nem az a szarozós típus. Én nem akarok megnyuvadni, úgyhogy valahogy dobbantok, ha te sem kívánsz, akkor jobban teszed, ha kapkodod a csülkeid, és szublimálsz! - ordítok a végére visszafojtottan, majd hozzáteszem. - De mivel ez a marha képes, és minden pénzt elkölt arra, hogy felkutassa értünk akár a legutolsó szénakazlat is, nekem kurvára kell az Excalibur, hogy levakarjam magamról, úgyhogy most azonnal kihúzod a csini kis hátsód az ablakon, és végigkúszol elõttem irdatlan tempót diktálva a másik szoba ablakáig! És ez nem kérés, nem tanács, ez egy kibaszott, kurva parancs! Indíts! - arca megremeg, de megindul szófogadó kisfiúként. Helyes, nem örültem volna neki, ha nekem kell kirugdalni a szobából.

Alig, hogy eltûnünk az ablakban, hallom, ahogy kopognak az ajtón. Mivel senki nem válaszol, a következõ dolog, aminek fültanúi lehetünk, az az ajtó fájdalmas sikolya, ahogy reccsenve egyszerûen megadja magát az erõszaknak. Mikor felzeng a válogatott káromkodás, már tudom, hogy így nem lesz jó. Túl közel vagyunk, innen még simán lepuffantanak, még csak nagyon meg sem kell erõltetni magát egyiknek sem, csak kihajolni az ablakon. 

Tekintetem körbepillant, s megakad egy közeledõ jármûvön. Ez az, nem a legbiztonságosabb, a filmekkel ellentétben iszonytatóan kellemetlen az érkezés, de jobb ötletem nincs, amíg nem tanulok meg:

a, repülni

b, teleportálni

c, egyszerûen szublimálni

d, válok golyóállóvá. 

Egyik sem túl valószínû a közeljövõben. Így marad a joker-megoldás.

Megragadom a mellettem araszoló fiú kezét, mire némán, viszont gyilkosan metszõ, kérdõ tekintettel pillant rám. 

- Ugranunk kell - súgom a szavakat, mire elkerekednek kissé a szemei. 

- A szemétbe? - kis finnyás...

- Ha tudsz jobbat, hajrá! - vágok vissza, de biztos vagyok benne, hogy nincs jobb ötlete. - Siess, ugorjunk! - nem bólint, semmi, olybá tûnik, még mindig nem hiszi, hogy komolyan gondoltam a dolgot. Azonban az ablakhoz közel felcsendülõ hangok már rá is megkérdõjelezhetetlen érvként hatnak. Ahogy ismét találkozik a tekintetünk, csak annyit súgok: - Most! - s kezére még inkább rászorítva lendülök neki. Valamennyire õ is lendülhetett, mert nem érzem, hogy jelentõsen visszarántana, bár sok idõm nincs semmit érezni, pillanatok alatt pörög le elõttem az életem, majd elönti a testem a fájdalom, az orrom pedig facsarni kezdi a bûz: a nyitott kukásautó nem a legbarátibb menekülési útvonal, de menekülési útvonal legalább. 

Asszimilálódni a szeméthez azonban nincs idõm. 

- Siess, mássz ki - tartok bakot valamennyire a kezemmel a fiúnak, majd ahogy végre reagál, és végre feltápászkodva átmászik a kukásautó felsõ peremén, tekintetem a volt hotelszobám ablakára siklik, és a vér is meghûl az ereimben, ahogy farkasszemet nézhetek a fincsi géppityuval... Azonnal felkapaszkodom, s hallom, ahogy tüzet nyit, s a golyók becsapódnak mellettem, de szerencsémre az autó épp felemel egy kukát, és így fedezékbe kerülök. Gyors és ruganyos mozdulattal tornázom át magam a másik oldalra, de még így is a karomba marva szisszenek fel földetéréskor, s érzem, ahogy a nedvesség elárasztja a tenyerem, s beivódik a fölsõmbe. 

A rohadt életbe!

De legalább a fiú még itt van. 

- Gyorsan, a csatornatetõt! - kiáltok rá, s úgy tûnik,az összhangunk egész kialakul itt a nagy ramazuri közepette. Felkapja az emlegetett akadályt, mire bemászok számban egy vízálló elemlámpával, ami az övem rejtekébõl kerül elõ. Muszáj elõre mennem, mert ha a vérzés tovább folytatódik, nyomot hagyok, de tudom, követ, nem is lenne sok más esélye, mert bizony, mivel velem volt, õt is lepuffantják, ha nem köp, merre lógtam, márpedig ha õ sem tudja, nehéz szorgosan köpködni.

Leérve megtölti a tüdõm a civilizáció bûze. Sokat ugyan nem ront már a megjelenésemen, de iszonyat elviselhetetlen, ilyenkor kifejezetten gyûlölök ember lenni. Patkányként még lehet, élvezném is... Pár mozdulattal, míg mellém le nem ér, lesöpröm magamról a szemét maradványait, meg a hajam is kissé megrázom, hozzá kíséretként sziszegek párat, mert a meglõtt kezem még a sokk okozta természetes fájdalomcsillapítás mellett is iszonyatosan sajog, ég és alapjáraton minden baja van minden fél mozdulatra. Aztán ahogy leért, nekiindulok, minél kanyargósabban, sérült kezem a trutyi fölé tartva, hogy oda vérezzen lehetõleg. 

Fáradtan sóhajtok fel, és hunyom le a szemem. Hátamat a vitrinnek vetem, melyben testem hever, kard formájában. Nem kõ, mint anno, nem is tartana vissza, ha úgy döntenék, elszökök. De minek hozzak meg ilyen döntést? Nincs semmi célom odakint.

Mielõtt kirobbant az elsõ világháború, jártam egy darabig a világot, de az olyan szinten megváltozott az én idõm óta, hogy alig tudtam benne eligazodni. A háborúban pedig kénytelen voltam egyszer felvenni a kard alakom, megtaláltak, és onnantól kezdve mûtárgyként kezeltek, nem változhattam vissza emberré. Az kellett volna még, hogy laborokba dugjanak, vagy valami hasonló…

Így viszont kézrõl-kézre jártam, még az is elõfordult, hogy a csaták hevében, újra öltek velem. Van, ami nem változik… Hiába teltek el évszázadok, még mindig csak egy gyilkolásra alkalmas eszköz vagyok…

Dühös horkanással csapok a vitrin üvegére, ám kezem könnyedén átsiklik rajta. Megint csupán lélekként vagyok jelen, így semmire se megyek.

- Csak nem megint a múlton rágódsz? – morran fel Alpin, a terem másik végébõl. Kifejezéstelen tekintettel fordulok a szintén lélekkel rendelkezõ fegyver felé, de tudom, hogy nem vár választ. Hisz tudja.

- Felesleges – vonja meg a vállát, majd közelebb jön, de nem ér el egészen hozzám, pár lépésre tõlem megtorpan, és elégedetlenül pillant vissza testére. Kard, mint én. Egészen ritka, hogy egy múzeum, két lélekfegyvert is birtokol, anélkül, hogy pontosan tudná, melyek ezek. Fogalmuk sincs róla, hogy én például maga az Excalibur vagyok. Alpin legendája ugyan nem ilyen ismert, nem dolgozták fel elég mesében és történetben, hogy elterjedhessen, de a maga korában ugyan olyan rettegett fegyver volt, mint én.

Még egymás ellen is küzdöttünk egy idõben, pontosabban a gazdáink. És legyõzött, hisz én nem voltam hajlandó átadni az erõm, akkori birtoklómnak, nem ismertem el õt gazdámnak. Ellenben Alpin elfogadta Machbetet, és legyõzték Duncant.

De ez már régen volt, majdnem ezer éve. Persze mi semmit se változtunk külsõleg, és szerencsére az elménk se bomlott meg, mint pár sorstársunké.