Nem mondanám, hogy a tapintat miatt, sokkal inkább azért, mert lehetek bármilyen természetfeletti, némi pihenésre nekem is szükségem van.
Így az éjszakát az egyik parkban, macska alakban töltöm, majd reggel, vagy inkább hajnalban célzom meg a lakását.
A hálószobájában landolok, és még épp látom, ahogy a gépét az ágyon hagyva, eltûnik az ajtó mögött. Jééé már, tényleg meztelen, vagy csak káprázott a szemem?
Na majd utána nézek, de elõbb lásuk, mibõl élünk!
Szilárd alakot öltve, levágódom az ágyára, és kényelmesen elhelyezkedve kukkantok bele a munkájába. Száraz tények, és csupa ostobaság az elmúlt hetekben történt esõzésekrõl. Még hogy globális felmelegedés… Jó, persze az is veszélyes, a jégszellemek gyengülnek a sarkokon, de az esõnek nem hozzájuk van köze.
Nem is szentelek túlzott figyelmet a dolgoknak, inkább pár apró módosítással a rendszerben, adok neki némi ajándékot.
Na jó, ez lefárasztott picit, ugyanis a gépekben nem sok a természetes anyag, nehéz õket manipulálni. Fõleg nekem, aki eredendõen a növények istene voltam egykor.
Sok idõm nem is marad, mert épp hogy befejezem az átalakítást, megjelenik az ajtóban. Ráérõsen pillantok felé, megcsodálva visszatérést az anyatermészethez, ám õ kevésbé tûnik nyugisnak.
A kezében tartott bögre landol a padlón, õ pedig villámsebességgel ugrik be az ajtó mögé.
Most mit van úgy oda, igazán nincs mit szégyellnie! Sõt… Hehe…
 - Te meg mi a francot keresel itt, és hogy jutottál be?! –bömböli, kifejezetten idegesen. Hoppá, hoppá, oda a hidegvér! Mint egy szûzkislány… Leszámítva persze a határozottan férfiasságát mutató himbi-limbit, és a dörgõ hangot.
Nekem pedig halál nyugodtan, más közlendõm nem lévén, ennyi csúszik ki a számon: - Csak mondani akartam valamit.

* * *

Hát, tombolt kicsit… Szépen kipaterolt a szobájából, hogy magányában öltözhessen fel. Mondjuk ez már felesleges volt, hisz láttam, amit láthattam. Persze nekem nyolc, jól elvagyok a kutyájával az asztal mellett.
Állítása szerint a gazdája jó ember, és kitûnõen bánik vele. Na meg az öccsétõl mindig tud kunyizni. Vidáman hallgatom, az állatokkal mindig sokkal kellemesebb a társalgás, mint az emberekkel.
Mikor azonban megjelenik a gazdája, inkább õt ugrálja körül, a reggeli reményében. Nekem eltûnik az arcomról a nyíltság, és megjelenik a szokásos, közönyös cinizmus, és drága közvetítõm se tûnik teljesen vidámnak. Hehe, kicsit se!
- Kérsz valami reggeliszerût? – kérdezi, megcélozva a konyhát. Magának készít egy újabb kávét, és Hurrikán is megkapja a várva várt kaját. Elgondolkodok, mégis mi lehet itthon neki, ami elég természetes ahhoz, hogy ne feküdje meg a gyomrom.
 - Csak egy kis kakaót - vonom meg a vállam, és hamarosan landol is elõttem a rendelés, õ pedig a reggelijével együtt, letelepszik velem szemben.

- Szóval mi volt olyan sürgõs, hogy csak úgy birtokháborítást kövess el, és becsámborogj más lakására? – Nocsak, egész nyugisan kezeli a helyzetet. Legalábbis, már jóval kevésbé tûnik kiborultnak, mint mikor ádámkosztümben sétált be a szobába, megvillogtatva, amije van.
Kis híján felröhögök az emlék hatására, de õ még nem ítéli befejezettnek a monológját.
 - Szerencséd, hogy nem csinálok belõle nagy ügyet, cserébe te ne csinálj belõle rendszert. Ha ennyire unatkozol otthon, akkor legalább jelentkezz be elõre, hogy számítsak rá, hogy bedugod a képed. Komolyan, ha kell még telefonszámot is adok, bár nem én vagyok a lelkisegély-szolgálat – emeli rám szúrós pillantását.
Nagyon szigorúnak és komolynak próbál látszani, így valószínûleg nem veszi jó néven, mikor kajánul elvigyorodom.

- Birtokháborítás? – ismétlem meg, és az asztalra támaszkodva, közelebb hajolok hozzá. – Ez egy olyan kifejezés, amit az emberek mindig helytelenül alkalmaznak. Hisz eredetileg kihez is tartozik minden földterület? Oh, hát persze, az államhoz… Nevetséges!
Elkerekednek a szemei, és hátrébb húzódva próbálja helyre rakni mondandómat. Természetesen zagyvának tûnhet számára az egész. Ugyan melyik ember ismerné be, hogy eredetileg minden a természethez tartozott. Õk lehetõséget kaptak rá, hogy részben a magukévá tegyék… Hát kisajátították teljesen!
- Nézd kölyök! – sóhajt fel gondterhelten. – Össze-vissza beszélsz! Nem szívesen mondom ezt, de ha valamilyen drog hatása alatt vagy, tényleg kénytelen leszek értesíteni valakit, és ha nem a szüleidet, akkor a hatóságokat!
- Drog? – nevetek fel, visszahuppanva a párnára. – Kérlek, ha rám hatna drog, én lennék a legboldogabb, nekem elhiheted! Amúgy meg, visszatérve a mivolt ilyen sürgõs kérdésedre… Jön a világ vége!
Kitör belõlem a röhögés, elképedt, és totálisan tehetetlen ábrázatát látva. Oké, asszem elõre rohantam, de most na! Legyünk drasztikusak, úgy nem éri õket meglepetés.
- Na jó, ez már tényleg kezd ijesztõ lenni! – fújtatja. – Ha nem mondod meg most, honnan jöttél, hívom a rendõrséget!
- Oh, szép kis vendégszeretet – biggyesztem le a számat, majd a pulcsim zsebébõl elõhalászva egy eddig ott nem lévõ térképet, elé csapom az asztalra. – A sarkcsillagtól a harmadik csillag balra… vagy negyedik? Áh, nem sûrûn kapok levelet, képzelheted.
Döbbenten figyeli a térképet, amin valóban a csillagos égbolt látható, de mikor ujjamat végighúzom rajta, kékes fénysávot hagy maga után, majd megváltozik a kép. A földet mutatja távolról, ám a szokásos fehér-kék-zöldes összeállítás helyett, az egészet szürke felhõréteg takarja.
- Nem valami szép, ugye? – pillantok le a képre. – És ennél már csak rosszabb lesz!
Rácsapok a lapra, mire eltûnik minden kép, én pedig sebesen összehajtva, visszagyûröm a zsebembe, ott pedig el is tûnik.
Mintha kissé le lenne sokkolva, még mered a térkép hûlt helyére, majd megrázva a fejét, rám pillant.
- Gondoltam már erre, fõleg a megjelenésedet elnézve, de most már biztos vagyok benne, hogy valami bûvészpalánta vagy. Ilyen kontaktlencsét is csak a cirkuszban viselnek! – jelenti ki magabiztosan.
Most én hökkenek meg kissé, ösztönösen dörgölve meg a szemem.
- Már nem türkiz meg vörös? – érdeklõdök, tükröt keresve, és jobb híján elõhúzom zsebembõl az egyik késem, és annak lapjánál szemlélem meg magam.
- Deh… - nyögi, és lesápadva mered a fegyverre.
- Ja, akkor jó, az az eredeti – jegyzem meg hatalmas lelki nyugalommal, és visszadugom a kést a zsebembe.
- Azt… add ide! – utasít, a ruhámra bökve.
- Mit? – húzom fel a szemöldököm, valódi tanácstalansággal. Ha tudná, mennyi mindent tudok én elõhúzni a zsebembõl…
- A késedet, mi mást! Meg vagy te õrülve, hogy ilyenekkel mászkálsz? Egyáltalán, honnan szedted azt? Tudod mit, inkább ne is válaszolj, csak add ide, és mond hova vihetlek haza! És nem Sohaországra gondolok! – emeli meg a hangját, és felém nyújtja a kezét követelõzõen.
- Melyiket kéred? – csúszik ki a számon, teljes ártatlansággal.
Az álla az asztalon koppan, és hirtelenjében nem is tud mit felelni. Én pedig felhörpintve a kakaó utolsó kortyát, megborzolom Hurrikán bundáját, és felpattanva lépek az ablak felé.
- Köszönöm a kakaót, egész finom volt, de azért közlöm, hogy ez se igen látott kakaóbabot valójában. Mondjuk annyira nem vészesen mû, mert nem ártott meg. Oh, és nem kell a számod, tudom én azt! Jah, és elkéstél a melóból! – teszem még hozzá, majd kitárva az ablakot, kilendülök rajta.
Hallom, ahogy felkiált mögöttem, de kár aggódnia, kapásból felveszem egy hófehér, itt-ott kissé szivárványos tollazatú galamb alakját, és mire az ablakhoz ugrik, már vígan burrogok a szomszéd épület tûzlépcsõjén.

Még egy darabig döbbenten tekintget mindenfelé, de valószínûleg arra a következtetésre jut, hogy artista is vagyok, és elugrottam a tûzlétráig, mert nem hív mentõt, vagy halottaskocsit a láthatatlan hullámhoz, és összekaparva magát, elindul dolgozni.
Hát… így majd a munkahelyén éri a meglepetés, amit a gépén hagytam. Mivel látni akarom az arcát, eleinte galambként követem, majd az épületbe ismét éteri alakot felvéve lépek utána.
Látszólag kissé el van gondolkodva, mert elsõre nem igen hallja meg, mikor hozzászólnak, és mintha szétszórt is lenne.
Hehe, asszem felkavartam kissé reggel a szokásos nyugalmát.
Végül az irodájában köt ki, és végre leül egy géphez, kezében a pendrive-al. Nekikezd az áttanulmányozásának, én pedig mögé lépve figyelem merre jár.
- Mi a fene..?! – hördül fel, mikor elér kis ajándékomhoz. A monitoron a Game Over jelzés villog, miközben a háttérben vulkánkitörések, árvizek, tornádók képei váltják egymást. Háh, egy mestermû! És kérem szépen, ennél nyilvánvalóbb jelet, képtelenség hagyni.
- Az a kölyök… - morogja maga elé, de képtelen kitörölni az animációt, ugyanis hivatalosan, az rajta sincs a gépen. Ráadásul, amikor nyúl a delete billentyû felé, mutatóujjamat megkavarva a levegõben, kisebb szélvihart támasztok, légi pályára állítva a papírjait.
Szitkozódva pattan fel, és áll neki összeszedni õket, én pedig a géphez lépve, egy csettintéssel tûntetem el a mûvem, ott hagyva érintetlenül a munkáját.
Mire visszatér elé, már nyoma sincs a jelnek, õ pedig kimerülten, a hajába túrva szemléli, és igyekszik magyarázatot találni.
Elégedetten vigyorogva hagyom magára, mégse kéne kapásból kiborítanom. Megcélzom az épület tetejét, és az egyik mûholdvevõn, vagy tudom is én, hogy hívjákon ücsörögve állok neki megvárni, hogy vége legyen a napjának.
- Csak nem unatkozol? – szólal meg mellettem Rinko, én pedig széles vigyorral köszöntöm, ahogy felé fordulok.
- Csak adok némi pihenési idõt a közvetítõmnek. Na és te? Kit találtál?
- Egy jósnõt – vigyorodik el. – Kapásból veszi a jeleket, de hogy õt is komolyan vegye a környezete… hááát. De próbálkozik, én meg segítek neki!
- Nocsak… segítesz? – húzom fel a szemöldököm, mire megvonja a vállát.
- Tlalok tegnap felkeresett, és jól felhúzott. Nem mondom, hogy nem értem meg a fájdalmát, de a zaklatással még Földanya utasításának is ellenszegül. Lehet kissé megsértõdtem, és jobban húzok az emberek megsegítése felé…
Elgondolkodva fordulok el tõle, és kezdem szemlélni az elõttünk elterülõ várost. Tisztában vagyok vele, hogy ezúttal nem csak arról van szó, meg tudjuk e kímélni az embereket. A belsõ viszály, ami kialakulóban van, sokkal súlyosabb változásokat is hozhat, mint egy cunami.
- Jobb lesz nyitva tartani a szemünket Loko – szólal meg ismét, és meglepõen komoly tekintet fogad, mikor rá pillantok. - Ellkoner Slepet kereste fel, és ha nem is nyíltan, de hogy is mondjam… mintha megfenyegette volna. Slep nem olyan hülye, mint amilyennek tûnik, tehát valószínûleg úgy volt, ahogy állítja.
- Ugyan… - horkanok fel. – Nem tehetnek ellenünk semmit, hisz a kötelességünket végezzük. Még ha a sikertelenségünkben is reménykednek, nem nyúlhatnak bele a munkánkba.
- Könnyelmû vagy – jegyzi meg. – Ismerik a gyengénket, Loko!
Erre nem tudok mit mondani, hisz igaza van. A legtöbb természetszellemnek, fõleg a követeknek nagy gyengéje, a teljesen mû, természetellenes anyagok sokasága. Legyengülünk tõlük, és erõnket vesztjük.
Bár nem értem, mit kezdhetne egy ilyen információval egy erdõszellem, hisz hasonló gyengeponttal rendelkeznek õk is.
- Lényegtelen – vonom meg a vállam, majd leugrom a földre, és onnan pillantok fel rá, kaján vigyorral. – Én megteszem, ami tõlem telik, hogy sikerrel járjak, de hogy a közvetítõm mit gondol a dologról… Lehet jobb nem tudni!
Halkan felnevetek, és végül Rinkó arcára is mosoly kúszik, majd némi szórakozás után lelép, hogy visszatérjen a saját területére.
Én pedig a tetõ szélére ülve tartom szemmel a kijáratot.
Estefelé meg is jelenik, akit oly nagyon vártam, és mellé lebbenve, nagyokat lépve haladok mellette. Nem láthat, de mintha érezné a jelenlétem, néha ide-oda kapkodja a tekintetét.
Nyúzottnak tûnik, így úgy döntök, ma éjjel hagyom aludni. Sõt, miután lefeküdt – kis híján felröhögtem, amikor a biztonság kedvéért alsónadrágban lépett ki a fürdõbõl -, még az ébresztõóráját is kikapcsolom.

Õ pedig édesdeden átalussza másnap a fél délelõttöt, mivel még a néha megcsörrenõ mobilját is ráérõsen kinyomogatom. Mikor aztán dél körül kimászik az ágyból, és tekintete az órára siklik, nem akar hinni a szemének.
- Nos, remélem hálás vagy, eltûntek a táskák a szemed alól! – szólalok meg, lazán támaszkodva az ajtófélfának.
Döbbenten kapja rám a tekintetét, de nem tudom, mit próbál elõbb megemészteni. A tényt, hogy itt vagyok, a tényt, hogy totálisan elkésett a melóból, vagy a kijelentésemet, hogy ezt nekem köszönheti. Asszem egyiknek se fog örülni, gondolom én…

Mikor megcsörren a telefon, akkorát ugrok, kis híján ismét elhajítom a papírjaimat, de szerencsére sikerül még idejében elkapnom õket a másik kezemmel is, megakadályozva alattomos szökésüket. Aztán levágom õket a fotelba, és felkapom a telefont.

- Tessék, itt Kayden - mint kiderül, csak az öcsém az, aki érdeklõdni szeretne, hogy vagyok, így csevegek vele egy pár percet, majd kénytelen vagyok lerakni, de azért azzal búcsúzom, hogy amint van egy kis idõm, várom majd vacsorára, és ez megnyugtatja teljesen.

Ezután már csak az marad, hogy a dossziéim bújva beérjek az irodába.

* * *

Ahogy beérek, magamba döntök egy automatás kávét reggelire. "Jó" étvágyat...

- Na mi a helyzet, srácok? - üdvözlöm a kollégákat. Mindenki nyúzott, de azért már egy fokkal jobban néznek ki, mint tegnap, mikor elköszöntem.

- Befutottak a nyugati államokból is a jelentések, már készül az összesítés, de még egy ideig bolondok háza lesz - felel a monitort bûvölve Jim.

- Ahh, remek, akkor nekiállok a jelentések halmainak, ha kellenék, az irodámban leszek, vagy a telefon végén - vonulok el a "saját birodalmamba". Pedig mennyivel jobb lenne aludni még egy keveset...

Tényleg nem ártott volna, mert természetesen a dossziéim kinn hagytam, mert letettem, mikor beérkeztem, õket. Azonban az folyosón egy oda nem illõ alakba botlom. Én legalább is még életemben nem láttam itt ezt a kölyköt, és ez nem játszótér, még ha néha kifejezetten elmegy valami ricsajosabb óvodának is, amikor beindul egy-egy hiszti.

- Hé, kölyök! Mit mûvelsz te erre? - morranok rá. Döbbenetemre vigyorogva fordul meg. Komolyan, a mai fiatalságban már annyi sincs, hogy legalább elszégyellje magát, vagy összerezzenjen, vagy bármi?

- Hümm... - gondolkodik el, zsebre vágva a kezét, és ártatlanul dölöngélve, mint egy a már emlegetett korosztály példányaiból. - mit is...? Azt hiszem, konkrétan semmit, csak keringek - feleli végül látszólag tök közönyösen.

Felemelem a szemöldököm. - Hogy jutottál egyáltalán be? Suliban kéne lenned! - nem vagyok én olyan harapós ám, nekem is van egy semmirekellõ öcsém.

- Áh, én már mindent tudok, amit ott tanítanak - vigyorodik el megint gúnyosan, mire ismét csak magasba szökik egy pillanatra a szemöldököm, majd végül felsóhajtok, a hajamba túrva. Pont erre van szükségem az elmúlt hetek után...

- Persze, persze... Na gyere szépen, kikísérlek. Hol vannak a szüleid ilyenkor? Felveszem velük a kapcsolatot - a legtöbb gyerek a hasonló tetteivel csupán a figyelmet szeretné magára felhívni, errõl árulkodik idétlen kinézete is. Nem fogom csak úgy kihajítani, nehogy nekem nagyobb baromságot csinál ugyanezen az elven elindulva.

- Nem nyerõ ötlet - ölti rám a nyelvét csibészesen. - Jelen pillanatban nincsenek jól az emberiséggel!

He? Mi van? Fújtatok egyet sóhajtva. Szerencsétlen kölyök, nagyon elmentek neki otthonról, nehogy szembe kelljen nézni a sanyarú élettel. Bár nem tudok róla semmit, sajnálom, hogy a saját kis világában ide jutott, ha jogos az elkeseredettsége, ha csak egyszerû kamasz hiszti arról, hogy engem mennyire nem értenek meg, mindenképp szomorú.

Azonban míg nem figyelek, elsiklik mellettem, be az egyik irodába, s a monitort bámulva kezd hangoskodni megint.

- Tyûûû, ez nem néz ki valami fényesen, igaz?

- Hé, te! - kiált rá az egyik munkatársnõm. - Neked nem szabadna itt lenned!

Mielõtt komolyabb vihar törhetne ki, lépek be, és em durván, de erõteljesen az ajtó felé terelgetem: - Ez nem játszótér, kölyök! Nem tudom, hogy jutottál be, de most kikísérlek, gyere! - vonnám magammal valóban a kijárat felé, de õ helyette kislisszanva a kezeim közül, az ellenkezõ irányba indul.

- Kitalálok magamtól is! - közli, mire már tényleg megrebben a szemöldököm, ha idegesebb típus lennék, már megvertem volna, így csak megpróbálom elkapni, de mivel kicsúszik a kezeim közül, utána kiáltok: - Arra zsákutca! - mindegy, lassan sétálok utána, onnan úgysem tud semerre tovább menni, szépen utolérem, megnyugtatom, és hazakísérem, ha nem hajlandó együttmûködni, akkor pedig felhívom a rendõrséget, hogy keressék meg a szüleit.

Amikor azonban befordulok, legnagyobb megdöbbenésemre a fiúnak hûlt helye. Teljesen összezavarodom, és körbefordulok, még a másik folyosórészre is visszalépek, de sehol sem látom. Az ablakok mindenhol zárva, csak bukóra nyithatóak, tudom. Akkor mégis hova tûnt?

Egész nap nem tudtam napirendre térni a dolog felett...

* * *

Újabb adag melóval térek haza, igaz most nem papírhalmokat viszek, hanem pendrive-on egy adag adathalmazt, amelyeket majd átolvashatok a laptopomon és rangsorolhatom õket, mely feladatokhoz lássunk hozzá elõször, melyhez mennyi munkaerõt rendeljünk, azt honnan vakaruk össze és sorolhatnám. Fáradt vagyok nagyon, de ennek ellenére felhívtam az öcsém, hogy ma este átugrohat egy fél órácskára, ha szeretne. Persze szeretne, meg sem lepõdtem rajta, õszintén szólva én is örülök, bár a fáradtságomon ez sem segít, sem pedig a munkahalmon, amit le kellene gyõznöm...

- Rosszul nézel ki, bátyó - nyamnyogja már a másodikat Jay, az öcsém, miközben rosszallásom ellenére Hurrikánt simogatja és eteti a fele kajájával.

- Ahh, ne is mondd, szerintem háromszor jobban nézek ki, mint kellene, és mint érzem magam - vigyorodom el belekortyolva a sörömbe.

Rosszallóan rázza a fejét, de azért kuncogva mosolyog. - Sosem akarok katasztrófavédelemmel foglalkozni - jelenti ki. -, inkább leszek utcaseprõ.

Közösen nevetünk. Megértem, én sem akarnék, ha az õ szemszögébõl nézem, én mégis szeretem. Perverz dolog, lehet, mazochista vagyok, de nekem a gyakorlati katasztrófavédelem a szerelmem. Talán ezért sem sikerült egy kapcsolatom sem tartósra. Nem nagyon tolerálja senki, hogy nála is fontosabb a munka.

- Na és mi újság otthon? - átlagos beszélgetés, mindig hasonló témákat szedek elõ, talán unalmas is vagyok egy kicsit, olyan öregemberes, de mindig olyan élvezettel válaszol, hogy nem bánom.

- A szokásos, anya mindig megdorgálja apát, amiért állandóan valami kacattal jön haza, amivel utána elbütykörészik, míg anya lenyugszik, s végül közösen dobják ki, néha anya még erõsködik is, hogy talán még is fel lehetne használni valahogy, ha már ott van, és annyi idõt beleöltek. Én meg tanulgatok, meg most alakulóban van egy lánnyal valami.

Felderül az arcom és cinkosan elmosolyodom: - Mi a szösz? Öcsi randizik? Na és milyen a lányka?

- Osztálytársam, kis szöszi nagy begyekkel - fejbe vágom, mire feljajdul.

- Beszélj róla tisztességesebben, te pejnahajder - nézek rá szigorúan, mire kinyújta rám a nyelvét, s ettõl egész csibészes lesz az arca. Rögtön eszembe is jut róla a fiú ma az irodában.

- Ne vágj ilyen képet, mert az iroda jut rólad eszembe - kortyolok frusztráltan a sörömbe. Még mindig idegesít, hogy egyszerûen nem tudom, hova tûnt. Arról a folyosóról nem lehet csak úgy szublimálni!

- Te tényleg nem tudsz másra gondolni, csak a munkádra? Borzasztó vagy, bátyó! - fakad ki, mire megrázom a fejem beleprüszkölve a sörbe.

- Félreérted - kezdek magyarázkodni, amint sikerül megoldanom, hogy ne fulladjak a saját piámba. -, ma beszökött egy tizenöt-het éves forma fiú, amolyan rebellis fajta.

- Ó, biztos felborította az iroda rendjét, ha ennyire megragadt - gúnyolódik, de azért érdekli a dolog.

- Áhh, nagyobb káoszt ott már nem lehetne csinálni - legyintek. - Meg nem is az, hogy megragadt, egyszerûen csak nyoma veszett, érted, az épületen belül, mikor onnan csak egy kijárat vezet le, ami a bejárat is egyben, meg ha a tûzjelzõ megszólal,akkor kinyílik a tûzlépcsõ alján levõ ajtó is, de másképp nem tudod elhagyni azt a nyomorék épületet, és neki mégis sikerült valahogy szõrén-szálán eltûnnie, és azóta is azon pörög az agyam, hogy hogy a fenébe csinálhatta.  

- Tényleg képes vagy ilyeneken agyalni. Eltûnt, probléma letudva, mit kell ezen ennyit rágódni? - kérdezi, majd pajzán vigyor ül ki az arcára. - Csak nem vagy homokos, bátyó?

Jutalmul hozzávágom a sörösdobozt, mire õ is és Hurrikán is riadtan ugranak fel, tudva, épp kitört a harmadik világháború, és birkózás lesz a dologból.

* * *

- Vigyázz magadra hazafelé, és csörögj rám, ha megérkeztél - túrok bele a hajába. Jól elszórakoztuk az idõt, de nem baj, megérte, sokkal jobban érzem magam, mikor körülöttem sertepertél egy kicsit, felrázva az unalmas hétköznapokból.

- Oksa bátyó! - int még, majd lesétál a lépcsõn. Álmosan túrok a hajamba, majd Hurrikánt visszaterelgetve a nappaliba, lefürdöm, hogy észhez térjek. Majd mosogatok holnap, az le van ejtve.

A laptoppal az ágyba telepedem, mivel senki nem él velem, így megengedem magamnak azt a luxust, hogy mindezt meztelenül tegyem. Hurrikán a lábamhoz telepedik, tartva a meleget. Tiszta haszon. Na de dologra!

* * *

Arra ébredek, hogy elgémberedtem. Ahogy nagyjából felmérem a szituációt, belealudtam a munkába, és amilyen szerencsém van, beállt a derekam...

Nyomorék módjára mászok ki az ágyból, hajlongok egy keveset fel-le, össze-vissza, majd kibotorkálok, úgy anyaszült meztelen a konyhába, hogy összedobjak magamnak egy nagy adag kávét. Míg lefõ, addig csak meredek magam elé, próbálva ébredezési fázisomban a következõ lépcsõfokra érni, és már megütni legalább egy papucsállatka értelmi szintjét.

Aztán a már kávéval teli, gõzölgõ bögrével sétálok vissza a szobámba. A váratlan látványra azonban el is ejtem a bögrét, és elvörösödve ugrom az ajtó mögé, magamra rántva azt, hogy valamelyest takarjam magam, mielõtt elbömbölném magam most már határozottan éber állapotban: - Te meg mi a francot keresel itt, és hogy jutottál be?! - az ágyamon, a laptopomat túrva ugyanis a tegnapi pimasz tinédzser terpeszkedik elégedetten. Ez már csak azért is érthetetlen, mert magasan lakom, csak úgy besunnyogni nem lehet, arról nem is beszélve, hogy a bejárati ajtón keresztül bárki is jön, kényszerûen elmegy a konyha mellett, és lehetetlen nem észrevenni, legyen akármilyen halk és ügyes.

Láthatóan és hallhatóan is jól szórakozik, majd tök szimplán közli: - Csak mondani akartam valamit.

* * *

Nem, nem ordítottam, szabályszerûen bömböltem, de csak kuncogva kivonult a szobából, és hagyott felöltözni. Míg ez megtörtént, nagyjából lenyugtattam magam, ebben talán az játszott a leginkább közre, hogy mikor kiléptem, azt kellett tapasztalnom, hogy Hurrikán, aki alapvetõen az idegenekkel szemben zsigerbõl bizalmatlan, és inkább vert hadként elvonul valamelyik sarokba, vígan csóválja a farkát, és élvezi a fiú társaságát, aki szintén egész emberi arcát képes mutatni a szõrös mammutomnak. Egészen addig míg be nem lépek. Így az én arcomra is visszaül a méreg egy kevéssé. Munkaruhámban lépek le, bár még a zakóm nincs rajtam.

- Kérsz valami reggeliszerût? - érdeklõdöm áttrappolva a nappalin át a konyhába. Magamnak nekiállok összevakarni még egy pohár kávét, ha már az elõzõ a padlón utóbb pedig a felmosóvödörben landolt, meg akkor már tányérba kisorakoztatom magamnak a sajtos kiflim, és hozzá - csak hogy nehogy megártson - még egy adag kockasajtot. Hurrikánnak megy a tegnapi vacsora maradéka kissé fellangyosítva.

- Csak egy kis kakaót - rendben, akkor a megszokott reggeli menühöz adunk egy pohár kakaót is. Még jó, hogy öcsi is szereti, így van itthon. Jobban mondva hagyott belõle tegnap, mert áttért õ is a sörre. Bár csak két dobozt engedélyeztem neki.

A kis felszereléssel visszacsámborgok, és leülök az asztalhoz, ami voltaképp azt jelenti, hogy mint japánéknál szokás, letelepszem a földre, egy párnára. Nem volt pénzem elsõnek rendes asztalhoz és székekhez, mostanra meg megszerettem. Bár így nehezebb kordában tartani Hurrikánt, hogy ne csórjon az asztalról.

- Szóval mi volt olyan sürgõs, hogy csak úgy birtokháborítást kövess el, és becsámborogj más lakására? - ahh, és ez már a második ilyen húzása, amit egyszerûen nem értek. Tuti valami bûvészcsalád sarja, akik tudják, hogy okozzanak érzéki csalódást. - Szerencséd, hogy nem csinálok belõle nagy ügyet, cserébe te ne csinálj belõle rendszert. ha ennyire unatkozol otthon, akkor legalább jelentkezz be elõre, hogy számítsak rá, hogy bedugod a képed. Komolyan, ha kell még telefonszámot is adok, bár nem én vagyok a lelkisegély-szolgálat - emelem rá tekintetem, szúrósan vizslatva és a komoly, szigorú felnõttet játszva, na meg persze várva a magyarázatát. Mert látszólag otthon érzi magát, és megint csak azt kell éreznem, hogy meg sem próbálja, még tekintetem ellenére sem, szégyellni magát. Megáll az eszem azért... Nyugi Kayden, ne húzd fel magad, ez is csak egy katasztrófa-helyzet, megtudod a részleteket, aztán eljársz, és megoldod a problémát, és mindenki boldog lesz, te meg nyugodtan alhatsz az ágyadban ismét.

Nem példanélküli.
Pontosabban ez a része nem.
Az azonban, hogy ez nem csupán egy térséget, tegyük fel például, hogy az amúgy is folyton borús Angliát érinti, az már különös. A világ szinte mindjen pontján beborult az ég, és hol akadozottabban, hol megállíthatatlanul hullik az égi áldás. Még Afrika sivataggal borított részein is.
Csakhogy ez már nem áldás.
Áradások, árvizek fenyegetnek számos települést és várost. A házakat homokzsákokkal védik, az utcákat nem gyõzik valamilyen módon járhatóan tartani.
Az emberek átkozzák az idõjárást, és alig várják, hogy kisüssön végre a nap. Csak keveseknek jut eszébe elgondolkodni az okokon. Globális felmelegedés, az éghajlatok átrendezõdése… Számos ostobábbnál ostobább hipotézis!
Egyszer-kétszer hallani ilyet is: „Valaki biztos zuhanyozik odafent.” „Megnyíltak az égi csatornák.” „Mintha zokogna valaki…”
A nagy része hülyeség, de még ha csak úgy mondják is, az utolsón érdemes lenne elgondolkodniuk.
Mert valóban, valaki zokog.
A természet gyászol.
Elérkezett arra a pontra, hogy képtelen visszatartani a fájdalmát, szabad folyást enged a könnyeinek, melyeket az emberiség újabb felelõtlen tette hívott elõ.
- Eszem megáll! – morran fel mellettem Rinko, megrázva nedves tincseit. – Megértem én Ellkonert meg a többi erdõistent, hogy kivannak kicsit, de azért a pityogást abbahagyhatnák, mielõtt minket is elmos a víz!
Hümmögve pillantok le a felhõkarcolóról, melynek szélén ücsörgünk, majd nyújtózkodva tápászkodom fel álló helyzetbe.
- Te is tudod, hogy ez csak ideiglenes. Most még gyászolnak, utána meg elõtérbe kerül a dühük, és nem fogják ennyiben hagyni a dolgot. Jön a balhé, haver! – csapok társam hátára, aki kis híján lebukik ettõl a mélységbe. Meg is kapom a magamét, egy elegáns tockoson keresztül, bár nem tudom mit van úgy oda. Alakot vált, azt röpül. Semmi baja nem lett volna.
- Loko, az azt is jelenti, hogy munkánk lesz! – emeli végül rám vörös szemeit, hasonló árnyalatú hajába túrva. Rendesen elütünk egymástól a színvilágunkat illetõen. Ráadásul neki van két kis szarva is, tiszta ördög feeling. Hümm… akkor a fehérségemmel én lennék az angyal kettõnk közül? Heh, jó vicc!
- Nem bánom, úgyis kezdtem unatkozni – vonom meg a vállam. Fintorogva ingatja meg a fejét, látszólag õ még elviselt volna némi semmittevést. Arra azonban már nincs ideje, hogy ezt bõvebben kifejtse.
Langyos szellõ suhan végig a városon, a világ minden pontján, de ezt csupán a természetfeletti lények érzik meg, csak mi értjük az üzenetét. Sóhajtva, szánkat húzva pillantunk egymásra Rinkoval, majd egyszerre engedelmeskedünk a hívásnak, és hagyjuk, hogy a szél magával sodorjon minket, éteri alakunkban.

- Nem fogadom el! Abszolút kizárt, hogy ezt is olyan könnyen megússzák! – tombol Ellkoner, és az erõdistenek, na meg a többi fa, virág, egyéb növényi természetszellem mind egyetértõen morog és bólogat.
- Minden eddiginél nagyobb kárt tettek az erdõmben! – zokogja könnyes szemmel Tlalok. – Képtelenség, hogy az esõerdõ kiheverje ezt az elkövetkezõ évszázadokban! És mind tudjuk, hogyha sikerülne is újra életet lehelnem az elpusztított területekbe, hamarosan azt is letarolják majd. Elegem van! Az embereknek pusztulni kell!
- Nem beszélhetsz így! Közöttük is van, aki mindent megtesz a környezetvédelemért! Nem pusztíthatsz ki egy egész fajt, csak mert nem hiszel a változásukban! – csattan fel az archék, azaz emberek védõszellemeinek egyike, Minoel.
És ahogy az várható is volt, kirobban a vita, mint a természet gyûlésén általában. Én lábamat lóbálva ücsörgöm az egyik õs öreg, hatalmas fa egyik ágán, és körülöttem társaim is hasonlóan tesznek. Nekünk is lehetne beleszólásunk, de a Követek ritkán veszik rá magukat, hogy belefolyjanak az ilyen ügyekbe. Mint természetszellemnek, nekünk is érdekünk, hogy az emberek felismerjék a hibáikat, ugyanakkor nem célunk elpusztítani õket.
- Nem értem mit kell marniuk egymást – sóhajt fel Rinko, miközben azzal van elfoglalva, hogy lehámozza magáról és rólam Slepet, egyik lelkes társunkat.
- Jaja, úgyis egyvalakié az utolsó szó! – bólogat nagyban az említett, és csak azért is levakarhatatlanul lóg rajtunk, kettõnk közé tolva zöldes szõke hajkoronával megáldott tökfejét. – És ahogy látom készül is ítéletet hozni!
Erre már én is felkapom a fejem, és Földanya felé pillantok, aki valóban szóláshoz emelkedik, benne rekesztve a hangokat a vitázó felekben.
- Követek – fordul felénk, szelíden szólítva minket. Reflexszerûen húzzuk ki magunkat mind, és összpontosítjuk rá, eddig teljes mértékben csapongó figyelmünk. Nem szokásunk engedelmeskedni senkinek, fõleg nekem nem. De Földanya teljesen más. Elõször is, õ nem utasít, hanem kér, másrészt szabadon fogalmazva, õ az édesanyánk. – Kérlek benneteket, figyelmeztessétek az embereket a saját területeteken.
- De Földanya! – pattan fel Minoel kétségbeesetten. – Tudom, hogy amit tesznek az nem helyes, de…
- Ne aggódj Minoel – mosolyog rá õsi bölcsességgel. – Nem állítom, hogy nem fájnak a tetteik, de adok nekik esélyt. Ugyan egyenlõre minden eddiginél nagyobb katasztrófák sorát tervezem, de elpusztítani nem akarom õket.
- De a katasztrófák is…
- Még nem döntöttem véglegesen. A Követeket elküldöm, és ha azt látom, az emberek végre felismerik tetteik súlyosságát, a büntetésük is mérséklõdni fog.
Minoel, és a többi õrangyal arcán látszik, hogy nem elégedettek a helyzettel, de mivel az ellenzék is fel van háborodva a megtorlás lehetséges mérséklõdése, vagy elmaradása miatt, nem mondhatnak semmit. Vagyis mégis…
- Földanya, a Követek nagy részével aláírod az emberek halálos ítéletét! – fortyan fel Arinael, egyenesen rám bökve. Vigyor kúszik az arcomra, és ezzel csak még inkább felingerlem õt.
- Ugyan, egyszerûbb ha beismered, nem bízol az emberek helyzet felfogóképességében! – ugrom le az ágról, kis híján magammal rántva Slepet, és vele együtt Rinkot is.
- Nem velük van a gond! Direkt kiszúrtok velük! – vág vissza egyre dühösebben. Én csak nyugodtan, megjátszott nyájassággal mosolygok rá, mire kék szemeiben szinte szikrázni kezd a harag.
- Loko, te kis… - kezdené, de Földanya idõben leállít minket.
- Arinael, a Követeknek is megvannak a maguk szokásai, és döntései. Ahogy õk se szólnak bele a ti tevékenységetekbe, nekünk se szabad zavarni õket. – Már készülnék nyelvet ölteni az angyalra, mikor Földanya felém fordul. – Kérlek Loko, annyit tegyél meg, hogy legalább esélyt adj a közvetítõdnek, ne a legkielemezhetetlenebb jeleket tárd elé.
Lemondó sóhajjal biccentek, mégis azzal a biztos tudattal térek vissza társaim mellé, hogy ezzel ezért még nem igazán tiltott meg semmit.
Számunkra ezzel már vége a gyûlésnek, a többi innentõl nem ránk tartozik. Így búcsút intünk egymásnak, és ki-ki megy a saját területére, közvetítõt keresni.

Unatkozva, fejjel lefelé lógok egy játszótéri mászókán, és a járókelõket fürkészem. Két napja volt a gyûlés, és azóta nem esik az esõ. Minden visszaért a normális kerékvágásba, Földanya utasítására. Ám ez csak vihar elõtti csönd.
A természet fortyog, és tervezi a következõ lépést, a Követõk sikertelenségének esetére. Pár hetünk van, vagy inkább hónap, majd meglátjuk.
Önsajnáló unalmamból az egy fura figura megjelenése zökkent ki. Ahogy megpillantom, elõször nem is tudom, mi keltette fel az érdeklõdésem. Talán a számomra tök idegen, öltöny és nyakkendõ viselet, vagy a fekete keretes szemüveg, amivel a kezében tartott mappát tanulmányozza elmélyülten, még séta közben is, vagy pedig az égimeszelõnek is beillõ magasság. Passz, mindenesetre elég érdekes ahhoz, hogy leforduljak a mászókáról, és éteri, láthatatlan alakot felvéve, követni kezdjem.
Lehet, hogy megvan a közvetítõm!

És bingó!
Ez a pacák egy fõnyeremény! A katasztrófa védelemnél dolgozik, tehát senki se vádolhat azzal, hogy nem próbálkozok az embereknek segíteni. Viszont marhára realistának tûnik, így én se fogok unatkozni.
Vígan vigyorogva követem a munkahelyére, teljesen láthatatlan alakban. Mikor már az épület szívében járunk, hagyom eltûnni a szemem elõl, és emberként folytatom az utam. Ahogy valakinek szemet szúrok, és meg akar állítani, ügyesen manõverezve lerázom. Hamarosan már az egész épület felbolydulva kergetõzik velem, amit kifejezetten élvezek, úgy öt percig…
Ahogy uncsi lesz a dolog, úgy döntök ideje megtenni amiért idejöttem. Háh! Szerezzünk barátokat! Pontosabban egy adott személy kéne most…
Vígan dudorászva kukkantok be pár szobába, áldozatomat keresve, de ezzel még több emberke figyelmét hívom fel magamra.
- Hé, kölyök! Mit mûvelsz te erre? – csendül fel egy mély, kissé számon kérõ hang mögöttem. Elégedett vigyorral fordulok meg, tudva, hogy kivel találom szembe magam.
- Hümm…. mit is…? – dugom pulcsim zsebébe mindkét kezem, és kezdek el billegni a sarkamon. Igyekszem olyan töprengõ képet vágni, amilyet csak tudok, majd átváltok az átlagosabb, teljes közönyre. – Azt hiszem, konkrétan semmit, csak keringek.
- Hogy jutottál egyáltalán be? – mér végig tanácstalanul. – Suliban kéne lenned!
- Áh, én már mindent tudok, amit ott tanítanak – húzódik gunyoros mosolyra a szám, mikor belegondolok az abszurd helyzetbe, hogy engem bepakolnak az iskolapadba. Megalázó lenne… a tanároknak, mivel mindent jobban tudnék, hisz nagy részben ott voltam.
- Persze, persze… - sóhajt fel, rövid tincseibe túrva. – Na gyere szépen, kikísérlek. Hol vannak a szüleid ilyenkor? Felveszem velük a kapcsolatot.
- Nem nyerõ ötlet – nyújtom ki kissé a nyelvem. – Jelen pillanatban nincsenek jól az emberiséggel!
Kis híján felnevetek az arcát látva. Sajnál, és tanácstalan. Hát persze, ez úgy hangozhatott, mint egy sanyarú sorsú kamasz élettörténetének záró epizódja.
Mielõtt felelhetne, tekintetem megakad a mögötte lévõ szoba egyik nagy monitorján, és fürgén elcsusszanva mellette, beugrom a szobába, mielõtt megállíthatna.
- Tyûûû, ez nem néz ki valami fényesen, igaz? – mérem végig az esõ utáni károkról készült listát, és a mellette egymást követõ képeket.
- Hé, te! Neked nem szabadna itt lenned! – pattan fel az egyik bent csücsülõ koca, és mögöttem megjelenõ közvetítõm is hasonló véleményen van, mert beállva elém, gyorsan kiterel.
- Ez nem játszótér, kölyök! Nem tudom, hogy jutottál be, de most kikísérlek, gyere! – és már indulna is meg, de én csak gunyoros mosollyal lódulok meg az ellentétes irányba.
- Kitalálok magamtól is! – közlöm vele nemes egyszerûséggel, de utánam lép, hogy elkapjon.
- Arra zsákutca! – kiáltja inkább, mikor hirtelenjében kicsúszom a kezei közül. A következõ folyosóra befordulva, tényleg falba ütközöm, de tudtam róla.
Pillanatok alatt válok éterivé, és ahogy befordul õ is, döbbenten néz körbe. Elégedetten vigyorgok meglepett ábrázatán, majd szépen felszívódom. Holnaptól velem ébredsz, haver, és bebizonyítom neked, hogy minden mese valóság! Szép lassan…

- És Caiden, mi a nagy terv? – kérdi az egyik srác. Asszem Steve a neve. Az ölében egy feltûnõen csinos, kilenc év körüli meztelen fiúcska üldögél engedelmesen.

- Hm... nem is tudom. Elsõ körben arra gondoltam, hogy van ugye pár geci, akik folyamatosan keresztbe akartak tenni nekünk – vigyorog rájuk, miközben átöleli a nyakam. Igazi kis kurva lett Caidenbõl. 

- A szociális munkások? - kérdezi Duncan, mire Caiden bólint. - Ahh, azokat rühellem.

- Kicsodák? – kérdem. Nem tudok ilyen emberekrõl, habár az is igaz, nem nagyon ismerem az emberi világot. 

- Kiállhatatlan gecik, akik a fejükbe vették, hogy a hozzánk hasonló szarzsákoknak nincs helye az utcán, mert milyen már, hogy sikátorokban kefélünk és ilyenek – sóhajt fel Caiden.

- Tudsz velük valamit csinálni? - néz rám Steve.

- Akármit – vigyorodom el. Caiden pedig dorombolva fúrja magát az ölembe. Akármit csinálhatok vele is, nem bánja. Mint egy rongyos kis ribanc. 

- Mert olyan menõ vagy – mosolyog fel rám, miközben végignyal az ajkaimon. 

- De ti hogyhogy mind a fiúkat szeretitek? – kérdem Caiden fenekét markolászva. 

- Egy buzibárban szedtük össze egymást – vigyorog Caiden. - Meg akartam baszni egy gyereket, de nem hagyta magát, és a végén a haverom lett – néz Steve-re. A srác tényleg nem csúnya. Szõke haj, zöld szemek, és igen csinos arc, meg test.  - Te... hogy lehet azt a jóságos gecit likvidálni? – kérdi hirtelen, mire ránézek..

- Kit? - kérdezi Duncan.

- Szólok, ha õ az – Caiden hangja kissé flegma.

- Ha szíven szúrod – jelentem ki egyszerûen. Úgy tudom, az a gyenge pontja, legalábbis abból ítélve, amit Morpheus egyszer elcsacsogott. A nagyfõnök néha igen beszédes tud lenni. - Abba belehal és elveszti az erejét, ha egy halandó a szívébe dög egy kést.

- Ennyi? – kérdi elhûlve. Látszik rajta, nehezebbre számított. 

- Ennyi – mosolygok rá. - De ne próbálkozz, nem vagy még elég erõs, és ha megjelenik, bajod lehet.

~*~

Néhány nappal késõbb egy templomban vagyunk. A fiúk odakinnn tombolnak pár démonnal, míg én Caident dugom az oltáron. A pap persze mondja a szokásos szarságokat, de nem érdekel. Majd kinyírom, ha Caiden elélvez. Látni akarom a pap arcát. 

- Isten megbocsájt az eltévedt lelkeknek, fiam, még ellent mondhatsz neki – rinyál a pap, miközben Caiden az oltáron fekszik, én meg veszettül dugom hátulról.

- Gondolja, hogy bánom ezt, atyám? – kérdi nyögve és nevetve, majd az oltárra élvez. Én meg egy intéssel kicsinálom a papot.

- Miért nem engedted eddig? – kérdem a füléhez hajolva. - Azt hittem, meg fogod sajnálni – suttogom.

- Dehogy, csak meg akartam várni, hogy lássa, ahogy ráélvezek az oltárra – ezen együtt nevetünk fel. Mint egy jó tréfán. Caiden egyre betegebb. 

~*~

A negyedik napnál járunk. Minden jól alakul, amíg nem jelenik Calise. Miért kell elrontania a mókánkat? Biztos Morpheus küldte, hogy visszavigyen. Nem baj, majd õ is megdöglik, és egyszer, ah elég erõs leszek, akkor Morpheus is. És én fogok uralkodni mindenkin és mindenen! Az Álmok és az Emberek világán is, összemosva a kettõt. 

- Calise... mi a fenét akarsz? – kérdem meglepetten. Caiden mellettem, a többiek a kínzókamrában játszadoznak a fiúcskákkal.

- Azért jöttem, hogy visszaküldjelek – jelenti ki Calise. Felnevetek, ám ekkor egy fehér gyémántot mutat fel. Nem! Az nem lehet az a gyémánt! Belém fagy a levegõ is.

- Ezzel nem zavarsz vissza – hörgöm, de fájdalmak törnek rám. Leesek a trónról, és levegõért kapkodok. Tehát Morpheus neki adta a gyémántot, hogy visszavigyen. Tudja, mi a leghatásosabb fegyver ellenem. 

- Ne, kérem – sikít fel Caiden, mire mindketten ránézünk. - Nem ölheti meg, kérem! – néz Calisera könnyes szemekkel. Vagy jól színészkedik, vagy tényleg képes elárulni engem.

- Fiú... hát te nem önszántadból állsz mellette? – kérdi flegmán Calise, aki szemmel láthatóan nem veszi be a hirtelen pálfordulást. Én sem venném.

- Kérem... nem! Elrabolta a barátaimat, és... és fogva tartja õket, és felgyújtotta az árvaházat és bennégtek a barátaim, és... – közelebb megy és térdre rogy. Felmorranok. Ha elárul, megölöm mindkettõt, a barátait is, és minden embert a Földön.

Calise közelebb lép, mire Caiden felugrik, és hátralökve Calise-t, a szívébe márt valamit. Egy kés az. Ügyes gyerek, ezek szerint valóban színészkedett, de meg kell tudnom, már ha életben maradok. Calise hörög, vérzik, majd eltûnik. Nem biztos, hogy meghalt, ha sikerült elérnie Morpheust, akkor megmenekülhet, és késõbb komoly gondokat okozhat. Caiden hozzám lép, és felsegít a trónomra.

- Sa... sajnálom, én... segíteni akartam – mondom, mire kétkedve nézek rá. Segíteni? Nekem? - Azt mondtad, meg kell ölni – emlékeztet.

Sokáig nem mondok semmit. Még nem vagyok túl a nehezén, és várnom kell, mielõtt visszatér az erõm. Még nem vagyok elég jól, az a gyémánt elég hatásos ellenem, és ezt Calise és Morpheus is tudják. Végül percek kellenek hozzá, hogy jobban legyek. Még sosem ért ekkora megrázkódtatás. Caiden mintha kissé aggódva nézve rám, és ha nem tudnám, hogy nem képes ilyen érzelmekre, hinnék is neki. De nem távozik, míg jobban nem vagyok. Végül hátradõlök a támlára, mélyet sóhajtok. Már épp szólna, de leintem, helyette felemelem a kezem, és a homlokára teszem az egyik ujjam. Muszáj tudnom. Meglepettnek tûnik, ahogy behatolok az elméjébe, de semmi olyat nem látok, hogy elárult volna. Manipulálni pedig még nem tudja az emlékeit.

- Jól tetted, hogy nem árultál el – mondom komolyan. – Különben már halott lennél, Caiden. Hála égnek, nincs elég erõd, hogy manipuláld, vagy töröld az emlékeidet. Egyszer talán lesz, ha én is úgy akarom.

- Meghalt, igaz? – kérdi reménykedve. – Sikerült megölnöm, nem?

- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem – vonok vállat. – Ha elért Morpheushoz, nem sok esélyünk van megszabadulni tõle. Morpheus adta neki a gyémántot, és az elég hatásos ellenem. Ha túl sokáig felém tartja, nemcsak rosszul leszek, de az erõmet is elveszítem, vagy belehalok. Az pedig neked csak jól jönne.

- Miért? – kérdi értetlenül. – Mi jó dolog származna abból, ha meghalsz?

- Rajtad van a pecsét, és ezt sem Calise, sem Morpheus nem tudja. Az nemcsak hozzám köt, de ha én meghalok, te leszel az utódom. Minden erõm rád száll, és te leszel a Rémálmok Ura – mondom vigyorogva. – Persze, ahhoz kevés vagy, hogy megsebezz, én erõsebb vagyok, mint Calise.

- De ha meghalsz, nekem ugye nem kell egy ilyen hacukát hordanom? – néz az enyémre.

- Nem. Mindenki maga választja a külsejét, bár az leginkább az adott személy személyiségét, vagy emberi életére vonatkozó részét tükrözi. A pecséted is megváltozhat – magyarázom. – Én is így lettem az, aki vagyok. Calise kinyírta az elõdömet, és én megkaptam az õ erejét, amit kissé azóta felturbóztam.

- Szóval elõzõ életedben egy bohóc voltál? – kérdez rá.

- Nem emlékszem – vallom be. – Akikbõl a Rémálmok Ura lesz, többnyire elveszítik az emberi emlékeiket. Ez veled is lehet, hogy megtörténik, de szerintem nem fogod bánni. Eladtad nekem a lelked, ahogy én is annak idején eladtam neki.

Látom, hogy Caiden elgondolkozik, de nem szól. Szerintem emészti a hallottakat, és nem is igen van idõ arra, hogy tovább tárgyaljunk. A fiúk visszajönnek, én meg úgy döntök, hogy ideje elhagynunk ezt a helyet. A fiúk is örömmel hallják, hogy új úticélunk New York, amit röviden a Bûn városának is neveznek. Sok bûnös lélek, és még több megölni, megkínozni való jó lélek. Caiden is örül, én pedig erõsen koncentrálok, hiszen egy egész kastélyt még nekem sem egyszerû mozgatni. Démonjaim izgatottan csattogtatják a fogaikat, csõrüket, szemükben gyilkos tûz ég.

~*~

Két napja vagyunk New Yorkban. A város, mely sosem alszik, és ez igaz is. A kastélyt modernizáltam közben, és újfajta játékokat is bevezettem. Na és persze az alvilág legsötétebb, legkegyetlenebb tagjaival építek ki kapcsolatokat, akik mindig vevõk egy-egy friss kurvára, vagy egy jó játékra, mint a lõdd ki a ringyó szemét, vagy az orosz rulett, ahol a tét egy gyerek élete. Igazi bûnbarlangot hoztam létre, amely tobzódik az élvezetekben, játékokban, vérben, szexben. Caidennek módfelett tetszik, fõleg, mert neki ajándékoztam a város legszebb fiúit. Szám szerint négyet, tíz és tizennégy éves kor között.

- Velük azt csinálsz, amit akarsz, õk csak a tieid – mondom, mikor odalököm neki õket. – Más nem nyúlhat hozzájuk.

- Túl jó vagy hozzám – ölel át, és dörgöli magát nekem.

- Megérdemled. Hû szeretõm és szolgám vagy – csókolom meg a nyakát, majd harapok bele, hogy a vére serken. A kurvái nyüszítve másznak a sarokba, mikor rájuk nézek vörös szememmel. – És remélem, még sokáig így is marad – markolok a fenekébe, mire felnyög. – Már megint kemény vagy – vigyorgok rá.

- Ha te velem van, mindig áll a farkam – sóhajt kéjesen.

Nem kell több, már nyomom is le az ágyra, és vágom bele magam tövig. Épp nagy munkában vagyunk, amikor megérzem, hogy valaki van ott. Az érzés nem jó, és ezt Caiden is megérzi, mert megáll a mozgásban, én meg kihúzódom belõle. Megfordulok, és a szemeim lekerekednek. Tíz év körüli fiú áll a szobában, elegáns, lila nadrágban, lila mellényben és fehér ingben. Cipõje fekete, haja búzaszõke, szemei kékek. Vállán vörös színû köpeny. A szó is belém fagy, de Caiden szemmel láthatóan nem tudja, ki ez.

- Ki vagy? – kérdi flegmán. – Ha nem válaszolsz, a Bohóc elintéz.

- Nem hinném – válaszol a gyerek. – Õ tudja, ki vagyok. Igaz, Bohóc? – néz rám mosolyogva. – Azt hitted, könnyen végezhetsz Calise-al, de õ még idejében megtalált. Hála nekem, az ereje nagyobb, mint eddig. Jobb lenne, ha visszatérnél a világodba, Bohóc, mielõtt én küldelek vissza.

- Na, ne dumálj! – áll fel Caiden. – Egyébként is, ki a fészkes anyám kínja vagy te, hogy idejössz, és parancsolgatsz?!

- Morpheus vagyok – mutatkozik be. – Az Álmok Birodalmának Ura. Calise és a Bohóc az én alattvalóim. Te pedig Caiden vagy, a Rémálmok leendõ ura, ha jól sejtem.

Mélyeket lélegzem. Nem hiszem el, hogy most õ is itt van. Vele nehezebb lesz elbánni, sokkal erõsebb nálam. És ha megbüntet, nekem lehet, hogy annyi. Caiden rám néz, és azt hiszem, kezdi felfogni a dolog lényegét.

- Ide bemegyünk – állok meg egy ajtó mögött. Három fiút érzek, akik érdekesnek tûnnek. Fõleg az egyik.

- Minek? – kérdi Caiden, és felém pillant. 

- Mert itt valami érdekes van – vigyorgok be, majd benyitok. Kezemet Caiden homlokára téve az egyik kis idióta fiú felé mutatok. Na, igen, õ Caidentõl fél a legjobban, és ezért olyan érdekes a dolog. Látom, hogy Caiden elképed, majd elvigyorodik. - Mit csináltál ezzel a fiúval, Caiden? – kérdem.

- Öööö, szopattam párszor, meg nemrég véresre keféltem, mert beköpött a nevelõ picsáknál – rántja meg a vállát, mintha nem lenne olyan nagy ügy. Végülis, tényleg nem az.

- Az egész lényed romlott és mocskos – suttogom mély hangon, majd a falhoz nyomom, és az ajkaiba marok. Õ pedig már fonja is körém a lábait, hogy magához húzzon. Érzem, hogy már merevedik, a nadrágja szûkül. Ennyire szexmániás kis dög lenne? 

- Neked megint áll a farkad – jelentem ki vigyorogva, miközben megnyalom az ajkaimat. 

- Ha a közelemben vagy, nem tud mást csinálni – udvarol nekem hízelegve. Be akarja nyalni magát. Ismerem ezt a trükköt, én is alkalmaztam már nem egyszer. 

- Késõbb, rendben? – nézek rá. - Ha folyamatosan csak keféllek, sosem haladunk – nyalom meg az ajkait. - De ezzel mit akarsz? – fordulok az ekkor már ébren levõ, és minket figyelõ fiú felé. 

- Ez is csak egy kurva – Caiden vállat von. - Áll a farka, nézd meg! – lép közelebb, majd a hajánál fogva rángatja ki a srácot az ágyból, és letolja a nadrágját. - Mit gondolsz, halálra lehet kefélni valakit? – fordul felém tettetett komolysággal, miközben a srác nyekereg a kezei között.

- Hm... minden bizonnyal, lehetséges.

- Akkor megtennéd? – Caiden az ágyhoz kötözi a srácot hassal lefelé, és mellém lép. Én meg csak csettintek, és egy tökéletes Caiden-hasonmás kezdi keményen tolni a gyereket.

A szoba másik két lakója is ébren van, sírva kezdenek ordítani, de egy intésemre a testük szétrobban. Caiden csodálkozva nézi a maradványokat, majd a srácot, és végül a fiúhoz lép, aki szemmel láthatóan észre sem vett semmit, vagy annyira fél, hogy megmukkanni sem mer. 

- Mondd, ribanc.... felizgatlak, ha durvulok? – kérdi a gyerek hajába marva, mire felröhögök. Caiden betegebb, mint én. - Mondd szépen angyalkám, akkor simán csak kitekerem a nyakad.

- Imádohm... ahh... ha durva vagy velem - nyög fel a srác, és tényleg lökni kezdi a csípõjét.

- Most nyírtuk ki a szobatársaidat,. cicus – belenyal a gyerek fülébe.

- Nemh érdekelnek... - nyöszörgi, mire Caiden feláll, és visszalép hozzám.

- Ez a kölyök se semmi, nem? – kérdi, mire elgondolkodom. 

- Végülis... nem érdekelte, hogy megöltem a barátait, és tõled fél a világon a legjobban, mégis imád téged – hümmögök, majd egy intéssel eltüntetem az ál-Caident a gyerek seggébõl. 

- Hé már - néz ránk dacosan a kis kurva.

- Kussolj! – morog rá Caiden, mire a fiú összerezzen. - Végülis... a városban van pár haverom, egy hamvas seggért akármit megtesznek, és nekünk is jól jön egy kis segítség, nem? – kérdi rám nézve. Igaza van a kicsikémnek. - Ha jön az a jóságos faszszopó, akkor legalább velük lesz elfoglalva.

- A barátaid is olyan betegek, mint te? – fordulok felé érdeklõdve.

- Ja. De én vagyok ott is a fõnök. Nem mernek visszapofázni – húzza ki magát büszkén.

Én újra csettintek, mire a kiskölyök nyakára egy nyakörv kerül, arra meg egy fojtólánc, ami az én kezemben van.

- Nem érhetsz hozzá – jelentem ki, majd elindulok. Látom, hogy Caiden ránt egyet a srácon, mire az engedelmesen megindul, õ pedig mellém lép. - Még jól jöhet, ha hûséges katonákat akarunk – mondom. 

- Olyan menõ vagy – néz rám elámulva, õszinte tisztelettel. - Komolyan... nálad betegebb lénnyel sosem találkoztam még – mosolyog rám, mire megállok, és végigsimítok az arcán. Ekkor csettintek, és az egész épület lángba borul. A kis kurva nevetgél mellettünk, miközben smárolunk.

Végül elválunk, és elindulunk, én magam után húzom a kisgyereket, mialatt szabad kezemmel Caiden kezét fogom. Lehet, hogy buzis, de nem ellenkezik ellene. Hagyom, hadd vezessen. Mögöttünk ég az épület, emberek rohangálnak oda kiabálva, sikongatva, hallok egy pár tûzoltókocsit is. Vigyorgok. Ostoba bolondok. Csak csettintek egyet, és démonok százai tûnnek fel, halálra rémisztve az embereket. Caiden elismerõen néz rám, a kiskölyök is röhögcsél, szerintem annyira sokkban van, hogy fel sem fogja, mi történik.

- Most hová, Caiden? – kérdem érdeklõdve, mikor már elegünk van a látványból.

- A bandához – vigyorog rám. – Komálni fognak téged, édes – dörgölõzik hozzám, mire elengedem a kezét, és a fenekébe markolok. Felnyög.

- Ne félj, ha odaérünk, kapsz egy alapos baszást, rendben? – suttogom a fülébe, majd megcsókolom.

 - Szavad ne feledd! – morran halkan, kéjes hangon.

Tudom, hogy már félig felajzott állapotban van, de leszarom. Jön mellettem, és hagyja, hogy közben a kezemmel a derekát fogjam át. A másik kezemben a póráz, amellyel a kiskölyköt vonszolom magam után. Fájdalmai lehetnek, de kit érdekel az?

Jó fél óra séta után érünk el egy régi házhoz. Tehát itt tanyáznak. Nem rossz hely, de át kell alakítanom az én ízlésemnek megfelelõen. Érzem, hogy a közelben lakók szívét megszállja a félelem, a rettegés, és félelmük édes illata nektárként hat rám. Caiden megáll az ajtónál, majd benyit. Benn rendetlenség, kosz, mocsok, dohos szag terjeng, cigaretta, alkohol és talán narkó bûze. De a mi orrunknak parfüm. Bentrõl nevetgélés, beszélgetés hangja szûrõdik ki. Caiden megy elõre, én a kis kurvával követem õket. Aztán hatalmas üdvrivalgás hangja hallatszik, és mikor belépek az egyik szobába, hat, vagy hét fiút látok, akik Caident ölelgetik. Tehát ez a bandája. Végül rám vetül a figyelem, és a fiúk szemében enyhe félelem csillog. Helyes, tehát félnek tõlem.

- Te, Caiden, ki ez a csóka? – kérdi az egyik srác. Kékre festett haja van, az arca tele van piercingekkel, a fülében meg több a lyuk, mint egy ementáli sajtban.

- Fiúk, õ itt a Rémálmok Bohóca – mutat be, majd hozzám grasszál, és megcsókol. – Õ az én szeretõm, a mesterem. Látnátok, miket csinál. Csak így bumm, felrobbantott két embert, és egy csettintéssel felgyújtotta az árvaházat. Jó mi? – a fiúkra nézek. Hitetlenkedve bámulnak rám, de a szemükben látom a rettegést. Féljetek csak.

- És ezt el is higgyük? – kérdi az elõbbi fiú. – Szerintem csak dilis. És ez a ruha…

- Megengeded, Caiden? – nézek rá vigyorogva. – Mit szólnál, ha bebizonyítanám a kis fasznak, mekkorát téved?

- Nyugodtan – Caiden vállat von, és látom, már elõre örül a mókának.

Nem kell mást tennem, csak a fiúra koncentrálnom, a legvadabb rémálmára, a legtitkosabb félelmére, amitõl az ágyba vizel. Aztán vigyorogva csettintek egyet, és a semmibõl egy hatalmas pók jelenik meg. Van vagy három méter magas, és öt méter hosszú, hatalmas szõrõs lábain igyekszik a fiú felé, aki sikítva hátrál elõle. Caiden röhög, meg sem próbálja megállítani a szörnyet, vagy engem.

- Akarod, hogy vacsora legyen belõle? – érdeklõdöm, mialatt lehajolok, és magamhoz húzva Caident, durván megharapom a nyakát.

- Ahogy… akarod… - suttogja vágytól elfúló hangon. Mint akit nem érdekel. De nem is várok mást egy ilyen beteg elmétõl, mint Caiden.

Úgy tartom, hogy õ is lássa. A többi fiú már régen mögöttünk keres menedéket, míg a kékre festett hajú fiú a falnak lapul. A pók sem rest, tudja, hogy áldozata már nem menekülhet. Hamarosan pedig csak egy gubó emlékeztet rá, hogy valaha ott egy fiú reszketett.

- Nos – fordulok a többiek felé -, kinek kell még bizonyíték?

- Nekem nem! Én hiszek neked – mondja egy tömzsi fiú. A többiek egyetértõen bólogatnak.

- Helyes – vigyorodom el. – Akkor most kissé alakítsuk át ezt a lepukkant helyet. Nem méltó egy fõhadiszálláshoz. Ezzel meg azt csináltok, amit akartok – lököm oda a kurvát a fiúknak. Röhögve kapják el, és taszítják az egyik falnak. A fiú meg reszket. – Ajándék. Van még ahonnan ez jött.

- De felégetted az árvaházat – emlékeztet Caiden.

- Nem szó szerint, cicám – simítok végig durván az arcán. Jólesõen nyög fel. – Az utcán, az árvaházakban, vagy az otthonokban még sok ilyen kis basznivaló ringyót találunk. De elõbb varázsoljuk széppé a helyet.

Csettintek egyet, mire a falak kitolódnak, a színük megváltozik, a bútorok átváltoznak, és hamarosan egy egészen pofás, kastélyszerû épület emelkedik a régi ház helyén. A szoba, amelyben vagyunk, trónteremmé változik, közepén arany trónszékkel, amely vörös kárpittal van befedve, és oldalán, valamint a támlán a jelképem látható. A szoba díszes, arany és vörös színekkel díszített, mindenféle félelmetes képpel, szoborral. Caiden és a fiúk is elégedetten néznek körül. Intek nekik, hogy végigjárjuk a palotát. Van minden, kínzókamra, szobák, konyha, és egy játékterem is, ahol nem akármilyen játékok vannak.
Mikor benyitunk, Caiden szemei felcsillannak. Egy rakás fiatal fiú, és nem egy kisgyerek várja, hogy megbasszák õket, vagy a legdurvább, legkeményebb, legpszichopatább játékokat játszák velük. Némelyik ki van kötve egy oszlophoz, van amelyik fejjel lefelé lóg a mennyezetrõl egy szöges drótokkal teli verem felett és sír. A többségük ketrecekben van.

- Honnan szerezted õket? – kérdi ámulva Caiden.

 - Az elõbb mondtam. Utcáról, árvaházakból, vagy családoktól. Én mindenre képes vagyok – csókolom meg õt durván. – Õk a ti játékszereitek, azt tesztek velük, amit akartok.

- Én téged akarlak – suttogja Caiden kéjesen. – Bassz meg, én Bohócom!

- Azon ne múljék – vigyorogom el, majd egyszerûen a falnak nyomom Caident, és a nadrágját letépve keményen beléhatolok.

Hallom, hogy a többiek is keresgélik a nekik megfelelõ kis kurvát. Van köztük a pelyhes kis hatévestõl egészen a húszéves kivénhedt kurvákig mindenféle fiúcska. Hallom a sikolyukat, ami még jobban felizgat, és durvábban kezdem baszni Caident. Hallom, ahogy a kurvák kegyelemért esedeznek, könyörögnek, segítsünk rajtuk. Micsoda orgia lehet itt a végén. Már csak pár démon haveromat kell idetrombitálni, és teljes lesz a káosz.

- És, mikor fogjuk végrehajtani a világuralmi tervet? – kérdi Caiden, miután kimerülten fekszik egy ágyon.

- Nem kell sietni, édes – suttogom, és durván megsimítom a hátát. Felmorran. – Jó munkához idõ kell, te is tudod. Ráadásul, az az idióta is felbukkanhat.

- Félsz tõle? – kérdi rám pillantva.

- Egyáltalán nem. Kis falat õ hozzám képest – rázom a fejem nevetve.

Nem, nem tõle tartok. Calise nem árthat nekem, õ a Jó Álmok Démona. De van egy Felsõbb Hatalom is, aki ha megtudja, mit mûvelek, elég könnyen keresztbe tehet nekem. Nekem pedig õt kell kiiktatnom, amint lehet.

Alig várom, hogy éjfél legyen. Közben elintézem azt az idegbeteget is, aki a jó álmokat hozza. Nincs sok gondom vele, de mindig akadékoskodik. Holott tudhatná, velem nem bír, én erõsebb vagyok, mint az elõdöm volt, aki hagyta magát megpuhítani, és legyõzni. De hát itt léptem én a képbe, mint az utódja. És talán egyszer Caiden lehet majd az én utódom.
Végre éjfél van, és hallom, hogy az ajtó kitárul, láttatni engedi a rémségeket, melyektõl az emberek rettegnek. Látom Caident, amint tesz néhány lépést, majd elégedetten vigyorodik el, mikor megjelenek. Végre! Végre eljött a nap, amire vártam. Most káoszba fullasztom a világot, és nincs, aki megállíthatna.

- Hát itt vagy, szépségem – vigyorgok rá, majd magamhoz rántva durván csókolom meg. Tudom, hogy erre izgul, ahogy én is. Túl sok a közös vonásunk. - Most pedig gyere, menjünk át a te világodba és induljon a móka – nevetem el magam, mire végigsimít az arcomon. Kezének puha, élõ érintése valóban jólesik. Pont olyan, mint az álmaiban.

- Igyekezzünk – egyezik bele, majd visszamegyünk az élõk világába.

Ám ahogy felérünk a lépcsõn, egy vén nyanya, hálóingben siet elénk. Biztos az egyik olyan, akit itt nevelõnek hívnak, vagy minek. 

- Caiden, ki ez a férfi és miért engedted be az engedélyem nélkül?! – ordít rá a fiúra, mire Caiden felsóhajt. Én azonban unottan csettintek egyet, mire a nyanya égni kezd. Caiden elõször csak megrökönyödve nézi, majd röhögni kezd. Hát igen, ebben a fiúban nincs semmi érzés, csak gyûlölet, harag, fájdalom, szenvedés, és élvezet mások szenvedése iránt. 

- Ezt a csókát nem ismerem – bök hirtelen az elõttünk megjelenõ fehér ruhás illetõre. Elhúzom a szám. Túl hamar talált meg minket.

- Mert ez az idióta a jó álmok démona – mondom fintorogva. - Alig vagyok itt, már jössz is, rontani a levegõt? – nézek rá.

- Kérlek, hagyd ezt abba és térj vissza a birodalmadba! - szólal meg nyugodt, már majdnem kellemes hangon. Hogy hogy utálom, ha ilyeneket mond. - És még egy szegény, ártatlan halandót is bekebeleztél, csak, hogy elérhesd a céljaidat - rázza meg a fejét és szomorúan pillant Caidenre. Oda ne rohanjak. Ha Caiden ártatlan, én vagyok a Mikulás és a Jézuska, sõt a Húsvéti Nyúl is egy személyben.

- Annyira ártatlan õ, mint én – nevetek fel, majd Caiden seggébe markolok, és közelebb húzom magamhoz. - De kérdezd csak meg õt, mennyire kellett behálóznom ahhoz, hogy megtegye, amit kérek – mondom, miközben Caiden nyakába csókolok.

- Igaz ez, fiú? - néz rá.

- Ne beszélj velem ilyen fennkölt hangon, te csicska! – sziszegi az én édesem. - Mellesleg igaz. Itt volt az ideje, hogy valaki végre rendet tegyen ebben a cseszett világban, és ne csak bámuljuk, ahogy a sok geci tönkretesz mindent. Inkább akkor majd tönkreteszünk mi – röhög fel, mire én is kuncogni kezdek, majd egy intésemre a földre hullik a másik démon. Még nem gyógyult fel túlságosan a legutóbbi csatánk óta. El is tûnik hamar.

- Hm... nyalogatja a sebeit, azt hiszem – morranok fel, de aztán hirtelen a falnak nyomom Caident, és a kezeit lefogva ajkait kezdem marcangolni. - Mutasd, merre van a szobád, édes – vigyorgok rá.

- Csak nem meg akarod hálálni a segítséget? – kérdi, mire kuncogok.

Kikászálódik a szorításomból, majd elindulunk a folyosón. Érdekes hely ez, régen nem láttam már emberi dolgokat, és most minden az újdonság erejével hat rám. Vajon mirõl álmodhatnak az itteniek? Pontosan tudom, ki mitõl fél, retteg a legjobban. Mint ahogy az a másik idióta is tudja, hogy melyik ember mit szeret, mirõl álmodik szívesen. Mindenki alszik, de mintha éreznék, hogy itt vagyok. Igen, tudják, érzem a félelmüket, a rettegésüket, a szorongásukat. Hirtelen megállok, mire Caiden is megtorpan, és kíváncsi szemekkel vizslat. Azt hiszem, tudja, hogy valamire készülök, mert amikor vigyorogva kinyitom egy szoba ajtaját, õ is követ.
Három fiú alszik benn. Kettõ nyugodt, de a harmadiknak nyugtalan éjszakája lehet. Vajon mirõl álmodhat. Kis koncentrálás, és már tudom is, hogy éppen egy rózsaszín nyúlról álmodik, amelyik üldözi õt, és meg akarja enni. Felnevetek, hangosan, mire mindhárom fiú felriad. Döbbenten néznek rám.

- Ez mire volt jó? – kérdi unottan Caiden. – Azt hittem, szórakozni akarsz.

- Azt is fogok – fordulok felé, széles mosollyal. – Csak figyelj!

Látom, hogy a fiúk összehúzzák magukat, amikor egy csettintésre hatalmas, rózsaszín nyúl jelenik meg. A harmadik fiú felsikít, ahogy a nyúl felé ugrál. Próbálna menekülni, de a nyúl gyorsabb és pár másodperc leforgása alatt vérfürdõt rendez. Nem telik bele sok idõ, a fiú halottan fekszik, kezei, lábai lerágva, hasa felvágva, belei kilátszanak, a nyúl pedig éppen a szemgolyóit szedi ki éles, karmos mancsaival. A másik kettõ sikítva próbálna menekülni, de nem hagyom õket. Mögöttem Caiden veszettül röhög, ahogy a fiúk sikítanak, a nyúl pedig a halott srácot eszi. Vér, bûz, hullaszag, rettegés szaga terjeng.

- Én is megpróbálhatom? – kérdi vigyorogva.

- Persze – színpadiasan intek. – Csak koncentrálj rá, mitõl félnek a legjobban, és képes leszel bizonyos kisebb démonokat megidézni.

Caiden bólint, és látom az arcán azt az ördögi vigyort, amelyet annyira imádok. Nem sokkal késõbb egy kígyó és egy tucat denevér jelenik meg. Nem elég erõsek, hogy megöljék a fiúkat, de ahhoz elég erõsek, hogy rettegésben tartsák õket. Elégedetten veregetem meg Caiden vállát, majd nézzük egy ideig, hogy a fiúk hogy küszködnek. Végül megunjuk, és Caiden kérésére egyszerûen lángba borítom a fiúkat. Égnek, sikoltoznak, de hamar elhallgatnak.

- Furcsa, hogy senki sem hallott semmit - jegyzi meg Caiden, mikor elhagyjuk a szobát.
 
- Gondoskodtam róla, hogy senki se halljon semmit – vigyorgok rá. – Tudod, nem kell egyszerre sok erõt használni, csak keveset. Ha túl sokat használod az erõd, kimerülsz, aztán várhatsz napokat, mire újra képes leszel használni.

- Értem – bólint. – Meg tudnám szokni ezt az erõt.

- Fejlesztheted, erõsebbé válhatsz – suttogom a fülébe, mikor végre megérkezünk az õ szobájába. Pont olyan nyomasztó, mint vártam. – Én mindent megtaníthatok neked. Méltó utódom lehetnél, Caiden, ha majd átvesszük a világ felett az uralmat – belecsókolok a nyakába, mire kéjesen felnyög.

Azonnal az ágyra lököm, majd fölé magasodva egy intéssel szabadítom meg mindkettõnket a ruháinktól. Rajtam is csak a maszk marad. Mikor Caiden már nyúlna érte, hogy levegye, lefogom a kezét. Azt talán nem kéne levennie. A maszk nélkül még én sem tudom uralni a saját erõmet, de ezt neki nem kell tudnia. Még az elõdöm rakta rám mikor rájött, képes lennék mindkét világot elpusztítani. Azt pedig még én sem szeretném.
Durván megcsókolom Caident, mialatt õ szétteszi lábait, én pedig minden elõzmény nélkül hatolok belé. Érzem, hogy megremeg, felnyögne, de nem hagyom. Gyorsan kezdek benne mozogni, durván, mialatt ajkait, nyakát harapdálom, õ pedig átkarolja a nyakam, és úgy von közelebb magához. Ezek szerint szereti a durva szexet a drága. Nem baj, szeresse csak, én is azt szeretem. Már érzem, hogy vérzik, de nem hinném, hogy zavarja. Az emberi világban is képes vagyok õt meggyógyítani, eltüntetni a sebeket, ha úgy akarom.

- Gyor… sabban… - leheli két csók között, mire nekem nem is kell több, durvább vágtába fogok, és nem sokkal késõbb, hosszú évek óta elõször, élvezek el úgy, mint egy ember.

Még végzek pár utómozgást, majd kihúzódom Caidenbõl, aki elégedetten néz rám. Azt hiszem, megkapta az ellenszolgáltatást, és valami mást is fog kapni. Nem fáradt el, de szemei csillognak. Majd megfogom a kezét, és rányomom a mutatóujjam a kézfejére. Felüvölt, amikor a tûz égetõ érzése átjárja õt. De ezt muszáj. Mikor végzek, kezén ott díszeleg a pecsétem, egy vörös rózsa, körülötte lángokkal. Még zilál, mikor elengedem, a pecsét izzik. Most már nem fog visszakozni, õ az enyém, és ha meghal, a lelke az én rabszolgám lesz. Elvégre nem szívjóságból vettem magamhoz, nem igaz? Végül megnézi a kezét, és értetlenül néz rám.

- Ez a pecsét, ami összeköt minket – mondom. – Most már hozzám tartozol, a lelkünk eggyé vált. Ha meghalsz, a lelked engem fog szolgálni. Ez az ár azért, hogy neked adtam az erõm egy részét. A jutalom pedig az elõbbi volt – közlöm vigyorogva.

- A lelkembe nem egyeztem bele! – ordít fel. – Mégis mi jogon vetted el?

- Ne félj, nem foglak megölni, és nem is hagyom, hogy meghalj – egy intéssel a ruháim megint rajtam vannak. – Mindazonáltal, a lelked már akkor az enyém volt, mikor nekem adtad magad az elsõ találkozásunk után. Gyere, szórakozzunk, Caiden, én utódom – vigyorgok rá. – Sokat kell még tanulnod, hogy átvehesd a helyem. Hacsak elõbb nem halsz meg, amit én sem szeretnék.

Pár másodpercig még a pecsétet nézi, majd gyorsan felkapkodja a ruháit, és már indulunk is. Azt hiszem, jó üzletet csináltam. Nem ölöm meg, ahhoz túl fontos nekem. De a Jó Álmok Démonával még nem bír el. Ha õ próbálná megölni, alulmaradna. Vigyáznom kell rá. És persze megtanítanom rá, hogy lehet erõsebb, hogy használhatja az erejét.