|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| DiamondEye | 2018. 01. 02. 17:51:36 | #35339 |
Karakter: Hatsumoko Reiko
Amióta csak ismerem magam megfogott a groteksz, drámai, és földöntúli érzést keltő trauma. Sohasem akartam változtatni az ízlésemen, így képeimen is azt akarta visszaadni.
Négy évesen kaptam először kamerát, s az első pár képem után beleszerettem a hobbimba a mára már életem munkájává vált. Húsz éves vagyok, de csak kevés galéria bemutatóra fogadják el a képeimet, mert valami bajuk van vele. Persze soha a büdös életbe nem értettem meg micsoda, de a sznob kritikusok mindig ugyan azt mondták.
„Túlságosan más” – állandóan ez vízhangzott a fejemben, ha elbizonytalanodtam. Újra és újra alkottam, de én csak idegesebb lettem és olyan válságokba estem, megakartam felelni a sznoboknak, hisz kevés volt a bevételem.
- Igen anya – beszéltem a telefonba, míg ujjaimmal orrnyergemet masszíroztam. -, persze értem hogy aggódsz. Nem minden teljesen rendben lesz, s Hinata is segít! – fogtam meg az említett lány kezét, aki bíztatóan mosolygott egy aprót. Mióta kicsit rendbe szedtem a világomat megtaláltam szerintem a világ legjobb asszisztensét, mindenben támogat, elmondja a véleményét, megtalálta a vevőket, akik értik a képeimet.
Amint letettem a telefont magam mellé helyeztem a kis asztalra. Visszafordulva elemeztük tovább a kiállításra készült anyagot. Témának a katasztrofális csodát választottuk, ugyanis ez az, amibe remekül beillettek a képeim. Mikor a legjobb öt-tízet kiválasztva pacsiztunk össze.
- Most már csak reméljük, hogy lesznek páran, akik értékelni fogják a képeidet. – simogatta meg hátamat én pedig némán biccentettem én is ebben szeretnék hinni.
A hét gyorsan repült, már csak egy nap volt a kiállításig én pedig ajkaimat harapdáltam, míg félmeztelenül álltam az erkélyen elgondolkodva. Annyira reggel volt, hogy szinte üresek az utcák.
Hamar felöltöztem és elindultam egy kis kocogásra egy kisebb gépemmel, hátha találok valami fotózni valót. A parkban meg is álltam képeket készíteni, de valahogy zavartak nem éreztem őket elég jónak. Van az-az énem, aki hobbiból is fotóz fejlesztve ezzel a rendes pénzért dolgozó énemet. Mérges voltam, hogy egy kép sem sikerült.
- Hogy rohadna meg az a…! – majdnem a földhöz vágtam szegény készüléket, ha valaki nem szólít le.
- Elnézést! – mély levegőt szippantva emelkedett meg mellkasom, s így fordultam szembe egy kislánnyal. – Minden rendben van uram? – kieresztettem a dühömet, nem akartam egy teljesen idegent leszidni, hogy mit képzel magáról.
- Igen, csak nem jönnek össze úgy a dolgok, ahogy. – feleltem természetesen.
- Ha igen, teljesen megtudom érteni, én a bátyámnak, a barátnőmnek és magamnak akartam jegyet szerezni a vasárnapi galéria megnyitóra! – pillantott hátunk mögött pihenő épület felé. – Nagyon szereti a művészetet, s szerintem még a grafikus, vagy fotós is tetszene neki.
A szemeiben az a bánat és a testvére iránta szeretet, megmozdított bennem egy kisebb kavicsot, de megrázva fejemet tértem észhez. Előkerestem a tárcámat. Emlékszem, hogy vettem három jegyet, hogy majd a szüleim is eljussanak, de ők már online megrendelték így nekem itt maradt feleslegbe.
- Tessék. – nyújtottam felé, ő pedig azonnal nemlegesen rázta fejét. – Nyugodtan! Én a családomnak szántam, de beelőztek. Én pedig úgy is ingyen megyek be. – egy apró fél mosollyal kacsintottam rá ő pedig mosolyogva ölelt meg. Kezeimet felrántva lepődtem meg. – Hé, hé nyugi!
Sikongatva köszönte meg még vagy ötször, s elfutott egészen hazáig gondolom. Elmosolyodva mentem én is inkább haza.
Még mindig nem jött meg a pályázatra beküldött képem eredménye. Jelentős összeghez jutnék, s akkor a saját műtermem is fejleszthetném. Szeretnék előrébb jutni, ám ez nem könnyű. Kicsit ideges voltam.
H.R.
Az ujjaimat tördeltem az épület előtt míg Hinata-ra vártam. Elméletileg megkapta az eredményeket a pályázatról, viszont esze ágában sincsen elárulni nekem. Ideges voltam, teljesen feszült.
Nehezen megemelve lábaimat indultam meg a bejárat felé. Kivételesen hajlandó volt egy fehér inget, sötét farmert és egy kisebb sípcsontig érő bakancsot felvenni. Ingem ujját felhajtottam könyökömig és már fojtogatott a ruhadarab, így felül két gombját is kigomboltam.
Nem tudom meddig ácsorogtam zavaromban, de mikor nekem ütközött valaki a bomba robbant én pedig lehordtam az ismerős arcú lányt. Nem igazán ugrott be ki is ő, de ismerős volt.
- Már elnézést! – hamar a védelmére sietett egy nálam kicsivel alacsonyabb fiú. Tiszta égre emlékeztető szemei védelmező szikrákat szórtak, míg pár kellemes karamell árnyalatú tincse belelógott. – De nem kéne egyhelyben állnia, és így talán nem mennek önnek!- azzal finoman karon ragadva a lányt mentek be az épületbe.
- Bocs.. – morogtam végül magam elé, s ahogy megérkezett asszisztensem vigyorogva nyújtotta át a levelet. Tudom mikor hazudik, a mimikával jóban vagyok. Lencsén keresztül a szemembe sütnek azonnal modellem érzelmei, és csak az undort szoktam látni ezért vagyok csendképes.
Kinyitva a borítékot olvastam magamban a sorokat.
„Tisztelettel sajnáljuk, de képeit elutasítottuk, ugyanis túlságosan ridegen ábrázolja számunkra a valóságot. Megértjük a képein az üzenetet mégis, van bennük valami. Valami más.. túlságosan is más.
Üdvözlettel a pályázat tanácsa”
Elolvasva a végét forrt fel az agyvizem, és közel voltam még a hisztériás kitöréshez is.
- Bassza meg, bassza meg… - kezdtem kántálni még kezem megremegett és összegyűrtem a papírt. - A rohadt kurva életbe már! – gyűrtem apró galacsinná a lapot én pedig elhajítottam valamerre és idegesen száguldottam be a tömegbe figyelmen kívül hagyva az utánam kiáltozó lányt.
Zavart igenis zavart, túlságosan is. Megint a sznoboknak volt igaza, és üresen állt a helyszín az én képeimnél. A mai nem is lehetne jobb, de komolyan. Elegem volt már most, és tombolni akartam egyesével letépni a felakasztott képeimet, széttörni őket majd hazamenni. Kitudja hányadik alkalommal tartok ott, hogy befejezem, végleg befejezem, és olyan szakmát keresek, amiben nem bukok el. Sokadik, ebben biztos voltam. Nagyon sokadik.
Kihagytam a volt iskolai társaságomat, akikkel még a fotózást tanultam, hiszen tudtam csak kritizálnának, mert ők befutottak, ő nekik sikerült.
Megindultam a termem felé, hogy leszedjem a képeket mikor is az ismerős fiú alakot pillantottam meg ahogy a termet figyeli.
Összefonom mellkasom előtt kezeimet és lassú léptekkel indulok meg felé. Mélyeket lélegeztem, nem akartam feszültséget kelteni jobban az előbbiek után, de bennem túl sok vihar dúlt egyszerre, nem voltam képes felvenni a kedves alakot, amivel ilyenkor vagyok.
- Valahogy – kezd el beszélni. Nyugodt hangjáról eszembe jut a tavaszi szellő, ami cirógatja a folyton elálló tincseimet. – nincs bennünk élet… - persze kicsit sem tetszett, ahogy befejezte a mondatát, de kivételesen volt egy indok, amit megértettem. Én is a képeimre néztem, de én valahogy nem tudtam azt látni, amit Ő. Én láttam, ahogy a gyerekek otthon sírnak a fájdalommal várva az apjukat, aki soha nem tér vissza.
Láttam a ledőlt ház mellett ücsörgő kutyán, hogy igenis benne van elszántság, mert biztos hazajön a gazdája, pedig az ott hunyt el a romok közt. Nem értettem, Ő miért nem látja.
- Úgy gondolod? – kérdeztem meg komoran. – Bár.. – nevettem, már ha azt a hülye vigyort lehet annak nevezni, ami megjelent arcomon. – te vagy az első, aki elmondja mitől más szerinte mindegyik képem. – éreztem magamon a pillantását. – Mármint…
- Viszont ha te készítetted őket, nem kéne neked is látnod? – félbeszakítva mért végig. – Hiszen nem véletlenül vagy fotós nem?
- Tudod, én nem azt látom, amit te. Én látom az életet, látom, amit üzenni akarok. Például. – beljebb haladtam, hogy az összes képemet megtudjam nézni újra. – Gyere! – biccentettem rá.
Kis habozással, de bejött mellém állt és ő is körbe nézett.
- Mind olyan komor. – suttogta ajkai közül. – Komorak, és tragikusak.
- Ez a lényegük. – feleltem. – Én sosem tudtam úgy megközelíteni a világot. – mondtam nyugodtan. – Például ott… - mutattam a leégett erdős képre. – Te, mint kiderült egy tragikus élettelen leégett erdőt látsz. Én pedig két felmerülő lehetőséget. Az egyik, hogy mi emberek befejezzük, a pusztítást erre utal a döbbent favágó és van a másik, ami elmondja mi lesz, ha folytatjuk a károk okozását. – mosolyogtam kedvesen. Teljesen beleéltem magam és felszabadultam éreztem magam.
Nem mertem ránézni egy ideig, végül megfordulva pillantottam rá. Nem tudom, hogy sokkoltam e vagy sem, de szerintem megértette, amit mondtam. Ettől függetlenül felőlem nem érthet egyet vele.
A ránk telepedő csend kezdett kínossá válni így hamar másik témára tértem. Persze mikor szóra nyitottam ajkaimat nem is voltam benne biztos mit akarok mondani. Idegességemben fotózok, ahogy akkor, ha el szeretnék lazulni így elővettem telefonomat, s kicsit elnyílt ajkú fiút lefotóztam. A kattanásra azonnal rám emelte szemeit. Mosolyogva elemeztem a képet. Tetszett, hogy más, mint a többi. Mármint tényleg, nem láttam olyan üzeneteket, mint az eredeti képeimen, nem láttam semmit, csak egyszerűen megragadott a sugárzó személyiség, akinek a szemében ezer meg egy dolog csillant fel a képen. Szépnek, sőt gyönyörűnek találtam. A nyakvonala remek volt, a vékony ajkak, ha csak a képre néztem végig akartam húzni rajtam mutató ujjamat, majd megcsókolni. Az utóbbitól nyeltem egyet és megrázva fejemet pillantottam fel.
Azok a szemek, amiket pár perce a mobilom képernyőjén fürkésztem most az enyéimben kutakodtak, tényleg megijedtem, hogy még az előbbi gondolat menetemet is látta. Valahogy ettől az apró kis jelenettől teljesen zavarba jöttem, és nem tudtam mit lépjek.
- Ez egészen jó megközelítés. – jegyezte meg monológom eredményét. - De miért fotóztál le?
- Mert ha ideges vagyok, vagy valami bajon van, mindig ezt csinálom. A munkám a hobbim, vagy fordítva. – biccentettem. – De bocsánatot szeretnék kérni, amiért leszidtam barátnődet a bejáratnál! – böktem ki nehezen az ajkaim közül.
A nevetése annyira megtetszett, úgy éreztem magam, mint pár napja annál a kis lánnyal, akinek a jegyeket adtam. Teljesen megmozdult bennem valami, s nem tetszett, vagyis kellemes volt, de olyan furcsán kellemes, mint mikor olyat eszel, amire allergiás vagy, de szereted mindennél jobban.
Még mindig nevetett és felnézve rá hallgattam tovább nevetését.
- Ő a húgom volt! – nyugodtan meg kedélyei. – Nincs barátnőm! – kuncogott még egy keveset majd újra rám emelte szemeit.
Annyira közel volt és csodásnak, tartottam majd nyeltem egyet, amíg mosolygó alakját figyeltem.
- Tényleg sajnálom, az asszisztensem is húzta az agyamat és egy borzalmas héten vagyok túl. – túrtam hátra hajamat, viszont a rövidebb tincsek újra előre szöktek. - Indultam egy pályázaton, melyről visszautasítottak, viszont a jelentős összeg, amit nyerni lehet… nem akarom feladni, egy kisrészét a stúdióba fektetném bele a többit, pedig nagy eséllyel jótékony célokra használnám, viszont amit én látok azt a zsűri nem látja… és.. és… - hebegni-habogni szerettem volna, majd újra ráemeltem a szemem.
Úgy éreztem a szemeit nézve, hogy megért, ez pedig jól esett, rettenetesen jól. Megfogva felsőjét cselekedtem, nem is gondolkoztam csak magamhoz húzva ízleltem meg azokat az édes ajkait, és hálát adtam a falak takarásának. Lehunyva szemeimet ízleltem az édes kis párnákat egy pillanatra.
Fel sem fogtam az eseményeket, a hirtelen csattanás és a fájdalom az arcomon jelezte megpofozott. Kerek szemekkel néztem magam elé, s tompán hallottam minden szót, agyamban forogtak a kerekek.
- Neked teljesen elment az eszed?! Még is mi a fenét képzelsz magadról?! – hallottam meg hangját, s újra Őt figyeltem.
- Legyél a modellem! – vágtam szavai közbe és teljesen biztos voltam ebben. Muszáj ez a srác csoda és meg kell örökítenem minden formában!
|
| Aiko Akane | 2018. 01. 01. 23:59:21 | #35335 |
 Karakter: Keith Hanabusa
Amióta az eszemet tudom, rajongók a képzőművészetért, s annak különböző ágazataiért, és más rokon művészeti szakágaiért is. Ezeknek mély, őszinte szeretete az első emlékeimhez kötődik, amikor is anyám, Midori elvitt engem egy estélyre, melyen festett képeket és azok árait ajánlották fel abba a gyermekkórházba, amiben ő dolgozik. Egyszerűen lenyűgözött, hogy mennyi módon és mennyi céllal lehet képeket festeni, s talán már akkor el is határoztam azt, hogy a festészet lesz álmaim munkája, még ha szembe is kell néznem a szüleimmel. Megértettem volna, ha apám vagy anyám megtiltja ezt a szakmát, miszerint hülyeség, és inkább komolyabb célt tűzzek ki szemeim elé, de el nem fogadtam volna. Ehhez képest maga volt a csoda, hogy a gimnáziumi pályaválasztás során támogattak ebben, miután belátták, hogy nem lennék boldog egy irodai munkánál, de amikor látták a képeimet is, akkor felajánlották, hogy az anyagiakat is ők fogják állni az iskolára. Így azóta jobban harcolok ezért az álomért, pláne, hogy már mások is bíznak bennem, nem csak én magamban. Nem fogok veszíteni, sem magamért nem, sem a szeretteimért nem, nem fogok csalódást okozni. - kezdem írni a fogalmazásomba a szakmaválasztásom történetét. Próbálom a lehető legjobban megírni, ezzel szemben viszont nem minden úgy sikerül, ahogy azt szeretném. Ezt a feladatot az igazgató adta ki, miszerint az, aki a legjobbra írja a művészettel kezdődő történetét, az kimehet a testvériskolánkba, Franciaországba egy évre tanulni. Persze nem teljesen egyedül, vele jönne egy tanár, esetleg kettő, valamint a végzős, cserediákos osztály, az meg már nem kevés ember. Csupán annyiban lenne a cserediákos tanulókhoz képest más a helyzete a szerencsésnek, hogy több lenne a szabadnapja, valamint külön szállást és programokat biztosítanak neki, sőt, az utazás és szállás költségét fizetik is. Persze, nem ez a lényeg, hanem a hatalmas lehetőség, pláne, hogy azon a neves iskolában a legjobb francia festőművészek, grafikusok és színészek tanítanak. Azt pedig hadd tegyem hozzá, hogy már maga az ország kultúrája és művészete is lenyűgöző, a szépsége és hangulata pedig különleges. Tehát összesítve egy mondatban az egészet, ez egy nagy lehetőség, ami egyszer adódik az életben, és én ezt a világért sem hagynám ki.
Elmélkedésemet húgom, Nana hangja szakítja félbe, aki - szokása szerint - kopogás nélkül lép a szobámba. Az a szerencse, hogy nincs takargatnivalóm előtte.
- Képzeld! - mielőtt megkérdezhetném, hogy mégis mit, már az ágyamra is veti magát, majd elővesz három, egyforma, festményt ábrázoló jegyet – Szereztem három belépőjegyet az éppen most épített Galéria nyitó estjére!
Látom, hogy kitűnő örömmel néz rám, mire én csak mosolyogva felállok az asztal mellől, majd odasétálok mellé és leülök hozzá az ágyra, megborzolva barna haját. Kiköpött én, csak lányba, valamint kisebb és fiatalabb kiadásban. Egyszerűen imádom őt. Nála tényleg nem kívánhatna az ember jobb kistesót, pláne húgot. Ő az első, aki mindenben támogat, aki mindig hisz bennem, és aki teljessé teszi az egyébként unalmas életemet. Ez már csak azért is igaz, mivel, hogy amint nagykorú lettem, a szüleink rendesen, teljes állásban mentek vissza dolgozni, így most is én vigyázok Nanára. És nem, nem teher számomra, hogy húszévesen jó néhányszor "szülőként" kell helytálljak a tizenöt éves húgom mellett, ahelyett, hogy buliznék vagy már élném a saját életemet. Viszont amint nagykorú lesz elköltözőm, ezért szeretnék rengeteg időt vele tölteni, hogy később, mikor elválnak útjaink ne hiányoljon annyira. Igen, ezekből már lelehetett "vágni", hogy eléggé figyelek másokra, és komoly céljaim is vannak, amiket valóra is fogok váltani. Elmélkedésemből Nana ránt ki, pontosabban az, hogy odaadja az egyik jegyet.
- Tudom, hogy szereted az ilyen estéket, de most kivételesen nem festői, hanem fotós látógatásra viszlek. Úgy is azt mondtad, hogy nincs ihleted rajz és festészet órádra, ahhoz pedig egy fotózott kép tökéletes, hogy ötletet adjon. - észreveszem arcán a hatalmas lelkesedést, és azt is, hogy már szinte teljesen beleéli magát abba, hogy mind a ketten, valamint az egyik barátnője elmegyünk arra a bizonyos megnyitóra együtt.
- Rendben, menjünk. - legközelebb már azt veszem észre, hogy tapsikolva, örömtől sikongatva ugrik fel az alvóhelyemről, majd boldogan össze-vissza puszilgatva szalad ki a szobámból, a maradék két belépővel együtt, aztán lenyargal a lépcsőn. Fejcsóválva nézek utána, majd őt követem lefelé a lépcsőn, hogy valami reggelit is csináljak a gyereknek, és persze magamnak is. Igaz, nem vagyok egy nagy szakács, de tudom magamról, hogy legalább egy közepes szinten tudok főzni, ami nem csak jó, hanem finom ételeket is eredményez.
- Mit kérsz? - kérdezem a húgomtól, amikor leérek én is a konyhába, majd a hűtőszekrényt kinyitva kezdem el nézegetni a benne lévő hozzávalókat. - Jöhet a kedvenced? Csokis gofri, tejszínhabbal és eperrel, igaz?
Jókedvűen kacsintok ránézve, majd előveszem a gofrisütőt és a hozzávalókat a reggelihez.
Étkezés után mindketten elmentünk a saját dolgunkra, s tekintve, hogy szombat van, ezért most suliba sem kell mennünk. Elmentem fürdeni, majd onnan visszajőve jobban megnézem a belépőjegyet, sőt. Utána is keresek a Galériának, hátha van ott a honlapon valami egyéb információ is. Az a szerencsém, hogy a weboldalon könnyű eligazodni, nagyon könnyen használható, így hamar meg is találom az időpontot is. Vasárnap, tehát a holnapi nap, tizenhétórától kezdődik a program- minő váratlan fordulat -, amin amatőrök, hobby fotósok, szabadúszók, és profik is részt fognak venni fényképeikkel. Érdekes, de így legalább hátha merítek ihletet a fotókból, hogy tudjak a keddi órámra festett tájképpel készülni. Végül amint megtalálom még a pontos címet, majd azt, hogy nem kötelező az estélyi ruhák viselete, felsóhajtva lépek ki a programból, majd kapcsolom ki a laptopomat, a mai nap már nem fogom használni. Utam a nappaliba vezet, ahol Nana is van. Leülök mellé, majd ránézek.
- Na végre, hogy kimozdultál a szobádból! Még szerencse, hogy megbeszéltük, hogy szombatonként nem mehetsz a festőszobád közelébe, ha nem muszáj. Most pedig szeretnék filmet nézni veled, ha nem baj. Ellenvetés nincs, tehát meg se szólalj most.
Mondanom sem kell, egyáltalán nem baj azzal, hogy filmet kell néznem vele. Ez is egy közös hobbink már kisebb korunk óta. Ugyanis, ha neki nincs semmilyen dolga, és nekem sincs a hétvégén, valamint egyikőnk sem akar kimozdulni otthonról, akkor fogjuk magunkat és csinálunk egy egynapos filmmaratont vagyis inkább "mozimaratont", amiben különböző kategóriájú filmeket nézünk meg, és rendszerint másnap a kanapén is ébredünk fel. A mai pont ilyen nap, és ahogy látom, már bekészült a hugicám pár liternyi üdítővel, és több sós, valamint édes nasival is, sőt. Már az első, általa kiválasztott DVD-t is betette a tévé alatti CD lejászóba és a függönyöket is elhúzta az extranagy méretű, plazmatévé mögött. Elmosolyodva és halkan kuncogva ülök le mellé, az ágyként szétnyitott kanapéra, kezdetét vette a vetítés.
Másnap délben ébredünk fel, majdnem egy óra környékén. Míg Nana alszik, addig én készítek egy egyszerű, de laktató ebédet, majd elmegyek fürdeni. Miután kész voltam a saját dolgaimmal elkezdek elpakolni, míg a húgom a konyhában evett. De ez így fair, ha már ő készített elő mindent, akkor az a legkevesebb, hogy én teszek rendet helyette, mire ezekkel végzem már kereken két óra van, így kimegyek a konyhába, hogy szóljak a kislánynak a készülődés ügyében.
- Nana! Két óra múlt öt perccel, lécíves állj neki készülődni, ha menni akarsz, mert tudom, hogy órák kellenek, mire végzel ezzel! - nem szólok rá durván, vagy parancsolok neki, csupán elég határozottabb hangnemben kérnem, hogy betegye a tányérját a mosogató gépbe, majd elinduljon a szobája fele.
- Kösz, bátyus! - szól még oda mosolyogva, majd eltűnik a lépcsőfordulóban. Felsóhajtva kezdem el letörölgetni a konyhapultot, a maradékot a hűtőbe rakva be, hátha a mai nap már hazaérnek a szüleink. Bár őszintén szólva...erre fikarcnyi esélyt sem látok. Anyánknak szó szerint az irodájában egy saját szóbának kialakított része van, hogy a beteg gyerekekhez azonnal tudjon menni, ha szükség lenne rá, apám, mint ügyész pedig felülvizsgálatot tart valahol a világvégén, ő csak három hét múlva jön vissza, ha nem húzódik el az ügye. Ezért jó, ha itthon vagyok, és nem a saját lakásomat intézem, vagy a diákmunkámat. Az ráér három év múlva is, amikor is ő már törvényesen is nagykorú lesz, ráadásul egyedül úgy sem költözöm sehova, nincs az a pénzt, hogy egyedül lakjak. Megölne a magány és a végén - magamat ismerve – biztos, hogy antiszociális, melankolikus, negatív emberként végezném.
Megcsóválom a fejemet, tekintve, hogy a jövőm ezen részével még bármi történhet, majd az órára nézek. Csoda, de ekkor már a drága is elkészült, aki három centiméteres magassarkú bokacsizmáját húzta fel épp, miközben várakózással nézett rajtam végig. Én már rég kész voltam, a fürdésem után öltöztem fel a nyitó estre. Egyszerű, megfelelően szűk farmer, ami térdnél, valamint egy kicsit afölött és az alatt is kopott, valamint a kedvenc barna pólóm jelképezte öltőzékemet, valamint egy sötétebb barna kötött sapka és egy szintén kötött, ugyan olyan színű kardigán. Nem is beszélve a nyakamban logó, számomra elmaradhatatlan dögcéduláról. Szétnézek még egyszer, majd felkapva a hosszúszárú, csizmaszerű bakancsomat felveszem azt, majd az útitársammal együtt kilépünk az ajtón, még magamhoz véve a pénztárcámat és a háznak a kulcsát. Bezárom az ajtót, fogok egy taxit, ami éppen erre jön, majd elindulunk a Galéria színhelyére.
A környezet szép, míg az épület maga, sajnos az igencsak puccos számba megy el. Kár, de mindegy is. Sosem az számít, hogy mi van kívül, hanem hogy mi van belül, nem igaz? Dehogynem. De remélem ez itt is igaz. Kiszállva a taxiból kifizetem a jármű vezetőjét, majd elindulok a húgommal a lépcsőn felfelé. Észreveszem, hogy útközben nekimegy véletlenül egy vörös, oldalt felnyírthajú férfinak, miközben a barátnőjét keresi, a férfi ezért gorombán lehordja őt, ezért közbelépek.
- Már elnézést! De nem kéne egyhelyben állnia, és így talán nem mennek önnek! - mielőtt bármit mondhatni, a lány karját finoman elkapva húzom magam után. Még hallom, ahogy morog, de nem érdekel. Itt, most nem kezdhetek veszekedésbe, pedig én sem hagynám annyiban az egészet, de nincs szükségem egy nagyobb veszekedésre és egy bámészkodó tömegre. Eléggé kellemetlen helyzetbe hoznám a húgomat. Míg ő megtalálja a barátnőjét, és szokásosan pusziszkodnak, addig én elmegyek körbenézni, jó pár helyen megállok, csodálatos alkotások vannak a nem éppen kicsi helyiségben. Azonban egy üres, nem látogatott kiállításihely magához vonzza a tekintetemet. Szépek a képek, de valahogy üresek... egyszerűen... nem is tudom.
- Valahogy nincs bennük élet... - szólalok meg, mire az előbbi, felnyírthajó férfialak, aki most jön ide rámnéz.
- Úgy gondolod? - hangja komor, és alig tükröz érzelmeket. Érdekes, de szerencsére nem túlzottan ijesztő, ez az alak.
|
| linka | 2017. 06. 04. 21:40:40 | #35104 |
 Karakter: Colin Whitfield
Megjegyzés: Eshiinek
"A konyha teljesen fel van töltve."
Anya erre megesküdött volna, míg apám egyszerűen felvonta a szemöldökét. Valahogy neki adtam igazat,mert az állítás már önmagában is abszurd lett volna. Az erdei házat ritkán használjuk, helyesbítve rajtam kívül soha senki, és nekem sincs túlzottan sok időm arra, hogy ilyen kiruccanásokat szervezzek. Felesleges macera az egész, ez is egy kivételes alkalom.
Késeket találok a fiókban, de látványosan tompák, amikkel még egy haladó öngyilkosjelölt sem tudna mit kezdeni, mert gyanítom egy erősebb fűszál nagyobb károkra lenne képes. Ahelyett, hogy nekiállnék élezni, egyszerűen visszatolom a fiókot, aztán a fűszereket rakom ki az asztalra. Bontatlanokat is hoztak a többiek, mert én sem emlékeztem már jól, hogy abból maradt-e félretéve vagy sem, akkor meg már inkább rendeztünk egy nagy bevásárlást mintsem koppanjunk nagyokat a későbbiekben.
A bejárati ajtó hangosan vágódik neki a falnak, ahogy valaki beront rajta, majd meg sem állva rohan tovább, hallom a lépteit. Várható volt, mégis meglep. Aránylag még egész jól helytállt, sokáig bírta. Tovább mint azt hittem volna.
- Hát te? - pillantok rá. Némely tincse egészen a homlokára tapadt, mellkasa ritmustalanul emelkedik ő maga pedig kifulladva piheg, mintha idáig maratont futott volna. Talán azt is tette. - Futottál? Minek?
- K-Kevin... - Emlegetett szamár, az ajtó újra kivágódik Kevin pedig lélekszakadva esik be rajta. Tincseiből még mindig csöpög a víz.
- Hé, ugye nem vetted komolyan azt a megfürdetlek és aztán csúnya dolgokat csinálok veled dolgot?
- Azt ordítoztad utánam, hogy „Megbaszlak Noah, mint azt a francia csajt!” - kel ki magából. Francia csaj? Felnevetek, mert ez még viccnek is erős túlzás. - Ez nem vicces!
- Kevin örülne, ha beakaszthatott volna egy franciának. Jó, hogy jöttetek, elkél a segítség.
- Mi? De én még... én még... - esetlenül toporog, majd elkeseredetten az ajtó felé kezd el hadonászni. Úgy teszek, mintha nem érteném, előbb utóbb abbahagyja, feladja az ellenkezést és magát megadva elfintorodik. Ó, munka, bármit csak azt be! - Jó, mit hozzak?
- Csak ne Noaht – tudom le gyorsa, mire felröhög, míg Noah arcán apró pírrózsák gyúlnak.
A húsokkal túlzottan sok munka nincs, a fűszerezést már korábban megoldottam, és volt idejük pácolódni is, így a sütés maradt hátra egyedül, azt pedig inkább célszerűbb akkor, mikor már mindenki itt van. Frissen a legízletesebb minden. Noah a salátákkal bíbelődik, míg a másik kettő a sátrakat állítja fel, aztán munkamegosztás történik. Ted fát vág Kevin pedig csatangol. Nem lepődöm meg ezen, nem is tudnék, mert olyan sokat azért Kevintől sem vártam. Az ember azt hinné, hogy a közelgő vacsora hallatára majd mindenki rohanva özönlik ide, helyette nem kapkodnak el semmit, apránként szállingóznak vissza, s kisvártatva az alkohol is központi szerepet kap.
Az étel elkészültével egész barátságos kis kör alakul ki a tűz körül, porcelántányérokkal nem kockáztattam, helyette mindenki műanyagot vagy papírt kap. Azzal is bőven boldogulnak.
A sört rövid időn belül felváltják a rövidek, s egyben bőven erősebb italok, ami részbe a hangulat megalapozására is szolgál, bár leginkább amiatt van, mert egy buli pia nélkül nem buli.
A hangulat fokozódik a többiek pedig felélénkülnek és egymás szavába vágva állnak elő röhejesebbnél röhejesebb mesékkel. Terítéken a csajok, a húzósabb kalandok és a ciki esetek vannak. Ömlesztve minden. Egy idő után Noah is enged a kettős ostromnak, elfogadja a piát és lassan kortyolgatja. Nem hallom a hangját egyszer sem, nem mesél és csak nagyon ritkán mosolyodik el, azt hiszem visszavonulót fújt a saját kis lakatlan szigetére. Az idő múlásával egy re több szúnyog jelenik meg és a tűz pislákolása sem segít túlzottan és a fáradtság is egyre több arcon ütközik ki.
- Na jól van csapat, azt hiszem mindenki kellően elázott mér az este folyamán. Takarodó! - Tapsolok egyet-kettőt, mégsem kapcsolnak csak hosszas maguk elé meredő pislogás után. - Gyere Noah, menjünk mi is.
- De... de... - Mintha nem forogna a nyelve, felvonom a szemöldököm, majd egy halk sóhaj kíséretében a hóna alá nyúlva felnyalábolom őt a rönkről. Megkapaszkodik a vállaimba, aztán botladozva követ. - Hoppá.
- Te is jól eláztál.
Nem is figyeltem miket nyomtak a kezébe. Egy ideig tiltakozott, aztán sorban elfogadta a felé nyújtott italokat.
- Nem! Én csak ittam! - tiltakozik halkan dünnyögve.
- Pont attól áztál el – nevetem el magam.
Teljes súlyával rám támaszkodik, csendesen szuszog és nem ellenkezik akkor sem, mikor a sátrat kihúzva előreengedem őt. Már csak abban reménykedhetek, hogy senki sem lesz rosszul, ennyi mennyiség után nem is csodálnám. Bemászok utána, majd a cipzárokat behúzva elheveredem mellette.
- Nagyon nyomi vagyok Colin?
- Honnan veszed? - kérdem. - Talán úgy kezeltünk...?
- Nem, csak... úgy érzem magamat.
- Nem vagy nagyon nyomi. Csak kicsit – nyugtatom meg készségesen, kuncogásán én is elmosolyodom. - Miért ugrott ez be neked?
- Mert rohadt szánalmasan festek a vízilabdás szupersztárok között? - kérdez vissza.
- Ugyan, ez hülyeség. Bírnak téged, Kevin például a nyaralóig kergetett téged. Igaz, obszcén dolgokra biztatva de...na. Ez már bimbózó szerelem.
- Persze, örüljek a legkisebb dolgoknak is – fintorodik el. - Azért kösz. Legalább anyám örülhet, hogy a fia végre társasági életet él. Ha ő nem csesztet halálra, el se jövök... - motyogja távolabb fészkelődve.
- Ennyire nem akartál jönni? - kérdem némi hallgatás után.
- Mondtam, nem vagyok közétek való! - fortyan fel.
- Akkor ki közénk való?
- Hát... hát azok, akik olyan menők, mint ti. Ezt nem tudom szavakba foglalni, sajnálom. A szavak embere se vagyok, se a sporté. Lehet anyám sejtette, ezért akart kezdettől lányt. - Csendben maradok, nem szólok és nem kérdezek, valahogy sejtem, hogy van még itt valami más is, ami ennyire padlóra küldhette. - Anyu kislányt akart. Mikor megtudta, hogy fia lesz, kisírta magát és eldöntötte, hogy nem lényeg. Soha nem vágott a hajamból, szerintem ha hazamennék rövid hajjal, kitagadna. Apa ezért vált el tőle, ahelyett, hogy kezdett volna vele valamit. Nincs velem minden rendben Colin, s ezt tudom. Nagyon köszönöm, hogy próbálsz segíteni, de... - Csendes és keserű, ahogy felnevet. - Lehetetlen dologra vállalkoztál. Legközelebb ne hívj el egy olyan elcseszett valakit, mint én. Csak elrontom a bulit, savanykodom és még fürdeni se akarok a nyeszlett testemmel.
- Ne mondj ilyet – felelem csendesen.
- Pedig igaz. Anyám szerintem annak örülne a legjobban, ha egy olyan menő srácot vinnék haza, mint te is vagy. Röhej az egész. Utálom az egészet. Lehet le kéne vágnom a hajamat – motyogja, s inkább hallom, mint látom, hogy megmozdul.
- Jól áll pedig – suttogom.
- Ja, Kevinnek bejön, tudom.
Felnevetek újra.
- Ameddig te boldog vagy vele, mit számít? Próbálj meg kicsit nyitottabb lenni, mint most.
- Meséljem el, milyen elbaszott anyám van? - Nem látom őt, csak a körvonalait, bár sejthetően fordult egyet.
- Nem. Csak mond el mit gondolsz s mit érzel. Esetleg azt is ecsetelheted milyen jók a fények a fotózáshoz, csak beszélj. Minden azzal kezdődik. Légy önmagad, a többiek is értékelni fogják, ne félj.
Nem válaszol, de erre viszont nem is várok világmegváltó szavakat. Már az is megteszi, ha legalább egy rövid ideig elgondolkodik azon, amit mondtam. Szokatlan félénkségét meglepőnek tartottam, mégsem foglalkoztam vele túlzottan, legalábbis nem eléggé ahhoz, hogy elgondolkodjak a miérteken.
Felé fordulok, de hiába is meresztem a szemem, sötét van már és így semmit nem látok. Még őt sem. Légzése lecsendesedett, halkan szuszog, egyenletesen.
***.W.***
Míg az éjjel nem is tűnt annyira vészesnek a terep, nappali fényben kénytelen vagyok rádöbbenni a valóságra és arra, hogy mennyire, de mennyire tévedtem. Nem vészes? Ugyan kérlek, ez egyszerűen katasztrófa. A tűz ugyan már nem parázslik, de a köré pakolt rönkök nagyja jóval odébb van tolva és nem egy fel is borult. Egyszerűbb lett volna, ha inkább maradok a sátorban és megpróbálok visszaaludni.
- Hé, Whitfield? Úh bassza meg – rökönyödik meg körbenézve.
- Bassza meg – ismétlem meg csendesen, majd a ház felé pillantok. Későre jár már, dél körül lehet, mégis egyedül mi vagyunk csak ébren a csapatból, ami több, mint szokatlan. Még Noah is mélyen aludt, mikor magára hagytam őt a sátorban, túlzottan nem mocorgott az éjjel, inkább lehetne egy farönkhöz hasonlítani. Egész végig egy pózban feküdt és mindössze a karjaival csapkodott maga körül egyet-kettőt. De azokat sem vitte túlzásba. Ami pedig engem illet, na az már egészen más téma. Néhány óra meddő bámulás után kénytelen voltam megállapítani, hogy utálom a sátorozásokat. Maga a természet nem zavarna, gyönyörű, varázslatos és minden egyéb, de egy sátor nem ér fel az ágyam kényelmével.
- Gondolkodtunk a többiekkel, de mielőtt kiakadnál, csak szólnék, hogy tiéd a ház, neked van a legtöbb beleszólási jogod. Zavarban van, de ez a zavar egyáltalán nem látványos, csupáncsak apró jelek, toporgás, ujjainak tördelése és az, hogy az Istenért se nézne a szemembe. Nem sürgetem, nem is küldöm el, egyszerűen nekiállok összeszedni az üres dobozokat és üvegeket őt pedig hagyom kibontakozni.
- Igen, és? - fordulok felé.
Tíz perc sehová sem vezető molyolás után én is ráunhatok a nagylelkűségre. Lássuk be, azzal nem sokra megyünk, ha hagyom őt a maga tempójában megnyílni.
- A ma esti grillpartihoz hívhatnánk még... embereket.
Ezen elvigyorodom, mert bár részletekbe nem avat bele, annyira azért én se vagyok eszement, hogy ne essen le egyből mire is céloz. Még embereket....lehetőleg az ellenkező nemből.
- Részemről rendben van – biccentem. - Csak ésszel legyetek, ne rongáljatok és ne...
- És ne...? - kérdez vissza értetlenül.
Felsóhajtok. Óh, ha hagyná, hogy befejezzem a mondatot, és ne szólna közbe a szavamba vágva.
- És ne csináljatok semmi katasztrófát, máskülönben elfelejthetitek ezt a festői helyet örökre – lapogatom meg a hátát, ahogy ellépek mellette.
Kényszervigyort kapok cserébe, de ebből legalább biztosan tudhatom, hogy megértette a lényeget. Paraszti egyszerűséggel elég egy hülyeség és búcsúzhat el mindenki attól, hogy itt engedjék ki a mindennapi frusztrációjukat. Arról már nem is beszélve, hogy nem egyszer adtam már át nekik a kulcsot csupán romantikus célokra, amiket kénytelen voltak titokban tartani, nehogy az asszony megneszelje a félrekufircolást. Persze ennek a kockázata az én segítségem nélkül is fennáll. Az lenne aztán a nap híre, hiszen egy kívül álló számára irigylésre méltó a kapcsolatuk, tökéletes, telis-tele szenvedéllyel és megértéssel. Az már egészen más, hogy jobbára hazugságra épül az egész.
Igyekszem csendesen mozogni a sátrak közt, habár szükségtelen, ha azt veszem alapul, hogy ki mennyi piát leöntött a torkán az éjszaka, ezt figyelembe véve pedig kizárt, hogy felkeljen bárki is a lépteimre. A sátrat ennek ellenére is óvatosan húzom ki, Noah pedig ezt a pillanatot választja arra, hogy még inkább kiterüljön. Amilyen kicsi legalább olyan nagy helyet tud elfoglalni. Alapvetően az alvás egyfajta regeneráció, pihentető, de ez Noah arcán egyáltalán nem látszik. Álmában talán több ránc terül el arcán, mint amikor ébren van. Hálózsákját görcsösen fogja, kapaszkodik bele.
- Hasadra süt a Nap, egész konkrétan dél elmúlt, de ne is zavartasd magad.
Meg se rezzen, semmi mocorgás vagy dünnyögés. Pillái se rebbennek. Alszik tovább, mintha meg se szólaltam volna. Sőt, inkább mintha itt se lennék.
- Noah....Hé, hallasz? - Nem hall. Újabb frusztrált sóhajtás, majd megtapogatom a vállát, meghúzogatom kócos haját, és arra végre valahára már reagál is. Átfordul a másik oldalára, lehetőleg úgy, hogy nekem a hátát mutassa. - Most komolyan? - Újra megérintem, ezúttal az arcát, nemes egyszerűséggel homlokon pöccintem és mégsem reagál semmit. - Mászik rajtad egy hatalmas bogár – közlöm szenvtelenül, majd várok. Semmi. - Lerágták a lábad, megölték a többieket, összetörtem a fényképezőgépedet.
Mocorog, lassan, komótosan, aztán szemhéjai megrezzennek. Mindez legalább öt perc leforgása alatt történik, ennyi idő pont elég arra, hogy zsibbadásig üljem a lábaimat. Hunyorogva pislog körbe, majd szemei megállapodnak rajtam. Felül, hajába túr és ujjaival fésüli át. Legalábbis nagyon próbálkozik vele, de gubancba akad újra és újra.
- Jó reggelt.
- Szép napot – biccentek elmosolyodva. - Noah, ma estére vendégek is lesznek.
Azonnal felébred, tekintetében értelem gyúl és némi bizonytalanság is.
- Kicsodák?
- Nem tudom, lányok – vonok vállat.
- Mennyien?
Ez is valami olyasmi, amit illett volna lebeszélnem mér korábban, de eszembe sem jutott, hogy rákérdezzek. Pedig nagyon nem mindegy hány plusz főt várunk még ide.
- Öhm, páran. Meg fogsz lepődni, de ezt sem tudom. A többieket viszont meginterjúvolhatod. Tőlük nagy valószínűséggel konkrétabb választ kapnál.
- Köszi, de nem – int le.
- Most megijesztettelek?
- Nem, a fiúk egész jó fejek.
Ez megmosolyogtat, főleg, hogy míg nála nem valószínű, de én azért egész jól emlékszem a tegnapi beszélgetésünkre.
- Valóban azok, de én nem rájuk értettem.
- Én nem félek a lányoktól – pislog rám értetlenül.
Biccentek, majd lapos pislogásait figyelmen kívül hagyva ujjaim közé csippentem egyik tincsét.
- Ezt most miért? - kérdi még inkább összezavarodva.
- Tényleg jól áll a hosszú haj, bárki bármit mond ezt soha ne felejtsd. Ami meg a többit illeti – tűnődve meredek magam elé, majd vissza rá. - Ma este a házban alszunk.
- Miért?
- Mert a sátrat adom a marháknak, már ha fel is szednek valakit. A ház épségét inkább nem kockáztatnám, de ez rád is érvényes. Ha találsz magadnak valakit, akkor csak nyugodtan – intek körbe.
Elfintorodik, majd mellettem kimászva nemes egyszerűséggel elsétál. Meg is lepődhetnék akár, bár gyanítható, hogy nem megbántottságból hagyott faképnél, inkább mert mehetnéke volt. Vagy dolga, reggeli, ébredés utáni tevékenységek meg miegymás.
Mai menü grill, rablóhús tárcsán és mályvacukor a szokásossal. A többség kivételesen nem ment se búvárkodni, se túrázni, se az én idegeimre, helyette kérés nélkül is mozgásba lendültek. Ki mit talált magának jó elfoglaltságnak. Ted kitartó, a lehető legtürelmesebb mind közül, mert egyedül ő vállalta el azt, hogy fát hasogasson és kupacba hordja azt a tűzrakó helynél. Noah mellettem csendes merengéssel pucolja a krumplit, a hagyma már egy tálban áll és felszeletelve várja a következőket. Már a nyársak is ki vannak készítve, lemosva és a pultnak támasztva.
- Megjöttek a csajok! - dugja be Kevin a fejét, vigyora látványos, egyértelmű.
- Hasznukat is vesszük? - érdeklődök megmosva a kezem, Noah pedig megszabadul a késtől.
- Te nem tudom, én egész biztos – neveti el magát.
- Bizonyára – morgom halkan, majd követem.
Az a néhány ember tulajdonképpen öt személyt takar, akik közül kettő idétlen vigyorra húzza a száját, ahogy meglátják Kevint. Ez régi ismeretségre utal, esetleg bensőséges viszonyra.
- Nézzed már, és még csak nem is üres kézzel jöttek! - lelkesül fel Ted, ahogy bekanyarodik egy újabb ölnyi fával. Elnézve minden bizonnyal ez már az utolsó köre lehetett, mert eleget összehordott már.
- Pakoljatok le, aztán érezzétek jól magatokat – törlöm nadrágom szövetébe még mindig vizes kezem.
|
| Eshii | 2016. 06. 12. 19:28:32 | #34398 |
Karakter: Noah Young
Nem szólunk egymáshoz, csak tekintetünkkel követjük a hangos csapatot, akik a fák között szaladgálnak kurjongatva. Azonban nem értem miért olyan lelkesek pár fa láttán.
- Ők most hová...? – kérdezném, de nem fejezem be. Remélem így is érti mit akarok, végtére is annyira abszurd a helyzet. Fél szemmel rám pillant, majd egy vállvonással letudja a dolgot.
- Gyere velem – int nekem, én pedig kérdés nélkül követem. Szerencse, hogy a nyakamban maradt a fényképezőgép, így megörökíthetek minden apró szépséget, ami keresztezi utunkat.
- Vízálló? – kérdezi egyszer csak,
- Hogy ez? – emelem fel a gépemet, hogy arra értette e, majd végül tagadóan megrázom a fejemet. - Nem, ez nem az.
- Akkor vigyázz rá jól – jegyzi meg.
- Miért?
- Mert azt mondtad, hogy nem vízálló – tudja le ennyivel.
Nem tudom mire vélni szavait, így csendben követem, majd folytatom a fotózást. Gyönyörű a táj, a fények is csodálatosak, bogarak repkednek a levegőben, virágok lengedeznek a lágy szellőben. Ha kételkedtem abban, hogy miért is vagyok itt, hát megleltem a választ. Rég fotóztam tájképet, s már hiányzott. Mindig megnyugtatja a lelkemet. Ahogy haladunk előre, úgy hallom egyre tisztábban a rikkantásokat s csobbanásokat. Mikor a tó feltűnik a fák ölelésében, megvilágosodom s rájövök, hogy ide siettek annyira a vízilabda őrültek. Ahogy figyelem őket, felmerül bennem a kérdés, hogy vajon a nagy marhulásban nem e ölik meg egymást.
- Nem lesz bajuk? – kérdezek rá, majd palástolva aggodalmamat, inkább állítok párat a gépemen s újabb fotókat készítek.
- Nem lesz. Tudnak úszni. Gyere, menjünk közelebb – noszogat továbbra is, én pedig inkább nem kérdezem meg mi ezzel a célja. Most fognak a vízbe dobni? Nem hoztam fürdőnadrágot se, nem mondta, így hát kimaradt a táskámból. Sőt, belegondolva, szerintem nincs is. Olyan rég voltam már fürödni. Ekkor azonban kiszúrok egy vadvirágot, ami csak a tó közelében lehet, mert eddig nem láttam. Rögvest térdre ereszkedem s fotózni kezdek, próbálok jó szöget találni a képekhez.
Ahogy közeledünk a dilisekhez, egyre kényelmetlenebbül érzem magamat. Ugye tényleg nem lesz ebből úsztatás? Feltűnhetünk nekik, de ettől függetlenül is tovább marhulnak.
- Csatlakoztok? – rikkantja ki nekünk az egyikőjük.
- Én nem hiszem – vágom rá rögvest, gondolkodás nélkül. Már csak az hiányzik!
- Nem tudod mit hagysz ki – válaszol egy másik, én pedig grimaszolok válasz helyett. Hát de, épp tudom.
- Szerintem vannak elképzelései – dünnyögi Colin, hogy ők is hallják.
- És te bejössz? – faggatja őt Chris. Érthető lenne, hisz ő is vízilabdás, ő is szeretheti ennyire a vizet.
- Úgy aztán időben elkészülne a vacsora. Alásan elvállalom én, ha ti már ilyen zseniálisan kihúztátok magatokat a munka alól- intézi hozzájuk a szavait, majd hozzám fordul. - Noah, maradsz vagy jössz velem vissza?
- Maradok – felelem, majd hátrébb lépek párat a tótól. Csak még pár fotó elejéig, aztán megyek is vissza, de ezt nem mondom neki, ugyanis csak rábólint a dologra, majd távozik is. Egy darabig minden rendben zajlik, sőt, a srácok nem nagyon vesznek rólam tudomást. Mondom egy darabig.
- Hé, Noah! Fotózz le úgy, mint a legforróbb modelledet! – rikkantja az egyik majd, lemegy a víz alá s kishableányosan kidugja a fejét, majd a nem létező hosszú haját kezdi el simogatni.
- Jaj Bob, de segg vagy! – röhögi Chris. – Na, nem jössz be tényleg?
- Nem vízálló – mutatom fel a gépemet.
- Akkor rakd le a partra, aztán ruhákat ledobni s gyere pancsolni! – ecseteli lelkesen Kevin. – Te tudnád Bob helyett is tolni a vizes hajpoént.
- Nos… mondjuk majd később – rakom a nyakamba a fényképezőgépet. – Jó?
- Na, ne kéresd magadat Noah, mert kimegyek és elkaplak! – Nagy szemekkel pislogok a kifelé evickélő Kevinre. Ez most komoly?
- Nem kell… tényleg. Maradj csak ott.
Azonban nem marad, s a többiek nagyon lelkesen kezdik el biztatni arra, hogy kapjon el s fürdessen meg mocskosan. Nem tudom ez mit takar, de nem is akarom tudni. Felveszem a nyúlcipőt s elindulok vissza a házhoz. Kevin pedig vizesen caplat utánam, a nevemet kiáltozva, hogy utol fog érni. A fürdés mellett már „meg fog baszni” is szerepel, én pedig nem tudom kínomban röhögjek, vagy sírjak. Ilyen nincs. Komolyan. Minek jöttem én ide?!
A ház felé visznek lábaim, remélem ott majd menedékre lelek Kevin elől. Elsőnek befutok a házba, de ott semmi hír Colinról, így átvágok a nappalin s a konyhán, ahol felfedezem, ahogy az ételhez a hozzávalókat készíti össze.
- Hát te? – néz rám döbbenten. – Futottál? Minek?
- K-Kevin... – nyögöm ki nagy nehezen, de erre kicsapódik a bejárati ajtó s az említett vizes feje hamar megjelenik a konyha ajtajában.
- Hé, ugye nem vetted komolyan azt a megfürdetlek és aztán csúnya dolgokat csinálok veled dolgot? – kérdezi ártatlan képpel.
- Azt ordítoztad utánam, hogy „Megbaszlak Noah, mint azt a francia csajt!” – tiltakozom, mire Colin felnevet. – Ez nem vicces!
- Kevin örülne, ha beakaszthatott volna egy franciának – tudja le ennyivel a dolgot. – Jó, hogy jöttetek, elkél a segítség.
- Mi? De én még… én még… - mutogat visszafelé Kevin, de Colin tekintete belé fojtja a szót. – Jó, mit hozzak?
- Csak ne Noaht – tudja le ennyivel Colin, mire a nagydarab srác felröhög én meg zavarba jövök. Na ne engem kóstolgassanak már, komolyan!
Kipakolunk mindent, majd míg Ted és Kevin felállít pár sátrat, én nekem salátát kell készítenem, Colin pedig a húsra figyel. A sátrak felállítását nem nagyon értékelte, állítása szerint, a többi marhának is kéne valamit csinálnia, mire Kevin lelkesen felvállalja a második alvóhely felállítása, hogy szól nekik. Ted addig meg fát vág. A srácok lassan szállingóznak visszafele, majd belekezdenek a sátorállításba s a sörözésbe. Engem is kínálgatnak, de nem fogadom el. Jól elvagyok a nyúlfarmnak elegendő salátakészítéssel s krumpli mosással, amiből majd parázsban sült krumpli lesz.
Mire a kaja elkészül, a sátrak is állnak. Leülünk együtt enni, mennek a nagy dumák, amikhez én nem tudok semmit se hozzáfűzni, így csak hallgatom őket. Előkerülnek a zúzósabb italok is, ahogy esteledik mindenki egyre élénkebb s bőbeszédűbb. Nem is tudom, hogy én miért is fogadom el az italt. Lehet, mert már két oldalról próbálnak itatni… esetleg… talán…
Azonban a pia se hozza el a várt hatást, egy darabig jókat nevetek a srácokkal, de továbbra se tudok semmihez se hozzászólni. Nem húztam meg senkit az utóbbi… nem is tudom mennyi időben. Flörtölni se flörtöltem. Még szemezni se szemeztem! Barátok? Nincsenek. Szóval ennek meg a piának hála egyre nyomorultabbnak érzem magamat, hiába kezdenek kidőlni a többiek, amikre a szúnyogok megjelenése is rásegít. A füst se tartja már úgy távol őket, s végül Colin adja ki az utasítást.
- Na jól van csapat, azt hiszem mindenki kellően elázott már az este folyamán. Takarodó! – rázza fel őket egy alapos tapssal. Még az én fejem is belezsong. – Gyere Noah, menjünk mi is.
- De… de…- nyekergem, míg ő egy halk sóhajjal a hónom alá nyúl, s felránt. Úgy kapaszkodom meg a vállaiban. – Hoppá.
- Te is jól eláztál.
- Nem! Én csak ittam! – tiltakozom.
- Pont attól áztál el – kuncogja szórakozottan. Gondolom ő is kicsit jobb kedvű a piától, s ahogy bevonszol a sátorba, csak még jobban elkeserít. Oh ne, ő még erős is! Én kis nyeszlett nyomi… Nehézkesen bemászok a sátorba, majd a jobb oldali alvórészt foglalom el. Hallom, ahogy ő is utánam mászik, majd nagyot sóhajtva lefekszik.
- Nagyon nyomi vagyok Colin? – teszem fel neki a kérdést.
- Honnan veszed? – kérdez vissza halkan egy kis hezitálás után. – Talán úgy kezeltünk…?
- Nem, csak… úgy éreztem magamat.
- Nem vagy nagyon nyomi. Csak kicsit – teszi hozzá, mire én magam sem tudom kínomban e vagy mert viccesnek találom, halkan felkuncogok. – Miért ugrott ez be neked?
- Mert rohadt szánalmasan festek a vízilabdás szupersztárok között? – kérdezek rá a nyilvánvalóra.
- Ugyan, ez hülyeség. Bírnak is téged, Kevin például a nyaralóig kergetett téged. Igaz, obszcén dolgokra biztatva de… na. Ez már bimbózó szerelem.
- Persze, örüljek a legkisebb dolgoknak is – grimaszolok. – Azért kösz. Legalább anyám örülhet, hogy a fia végre társasági életet él. Ha ő nem csesztet halálra, el se jövök… - motyogom, míg teljesen a sátor falához simulok.
- Ennyire nem akartál jönni? – kérdezi egy újabb kis hallgatás után.
- Mondtam, nem vagyok közétek való! – vágom rá.
- Akkor ki közénk való? – kérdez rá olyanra, amin még én magam sem gondolkodtam el.
- Hát… hát azok, akik olyan menők, mint ti. Ezt nem tudom szavakba foglalni, sajnálom. A szavak embere se vagyok, se a sporté. Lehet anyám sejtette, ezért akart kezdettől lányt. – Újra csend telepedik ránk, mégis érzem, hogy figyel. A sötét, a szél susogása odakint, pár részeg botladozása, minden olyan furcsa.
- Anyu kislányt akart. Mikor megtudta, hogy fia lesz, kisírta magát és eldöntötte, hogy nem lényeg. Soha nem vágott a hajamból, szerintem ha hazamennék rövid hajjal, kitagadna. Apa ezért vált el tőle, ahelyett, hogy kezdett volna vele valamit. Nincs velem minden rendben Colin, s ezt tudom. Nagyon köszönöm, hogy próbálsz segíteni, de… - nevetek fel halkan, keserűen. – Lehetetlen dologra vállalkoztál. Legközelebb ne hívj el egy olyan elcseszett valakit, mint én. Csak elrontom a bulit, savanykodom és még fürdeni se akarok a nyeszlet testemmel.
- Ne mondj ilyet – feleli halkan. Kár, hogy nem láthatom az arcát a sötétben, érdekelne milyen arcot vág.
- Pedig igaz. Anyám szerintem annak örülne a legjobban, ha egy olyan menő srácot vinnék haza, mint te is vagy. Röhej az egész. Utálom az egészet. Lehet le kéne vágatnom a hajamat – motyogom, majd kezdek el egy tinccsel játszani. Vajon hogy festenék rövid hajjal?
- Jól áll pedig – suttogja, én pedig elengedem a tincsemet.
- Ja, Kevinnek bejön, tudom – grimaszolok, mire ő kuncog fel.
- Ameddig te boldog vagy vele, mit számít? Próbálj meg kicsit nyitottabb lenni, mint most.
- Meséljem el, milyen elbaszott anyám van? – fordulok felé kicsit, de a sötétben nem látom az arcát, csak a körvonalait.
- Nem. Csak mond el mit gondolsz s mit érzel. Esetleg azt is ecsetelheted milyen jók a fények a fotózáshoz, csak beszélj. Minden azzal kezdődik. Légy önmagad, a többiek is értékelni fogják, ne félj.
Szeretném mondani, hogy könnyű ezt mondani, azonban hihetetlen fáradtság tör rám. Az alkohol biztosan, az tehet róla, pedig általában jól bírom az éjszakázást. Végül elnyom az álom, s nem válaszolok Colinnak. Lehet jobb is, így is túl sokat fecsegtem már…
|
| linka | 2016. 05. 31. 18:23:08 | #34359 |
Karakter: Colin Whitfield
Megjegyzés: Eshiinek
Elég mindössze megszólalnom, hogy a többiek működésbe lépjenek és megmozduljanak végre. Ismerik az épületet, ahogyan a környező erdőt is, hiszen nem első alkalom nekik, hogy itt megfordulnak. Voltak már korábban is, így eligazítás nélkül is fel tudják egymás közt osztani, hogy ki mit csináljon. Nem féltem őket ilyen téren, van eszük a látszat ellenére és találékonyak is. Munka az van bőven, de leginkább csak az első itt töltött napon, hiszen ez foglalja magába a berendezkedést, sátrak felállítását és a cuccok kipakolását. Húsokat hoztunk magunkkal, ahogyan már kész ételeket is, na meg persze olyanokat, amik nyugodtan elállhatnak valami hűvös és száraz helyen, mert nem romlanak meg egyáltalán. Hűtő az van, mindössze be kell üzemelni, mert feleslegesen nem működtetjük. Az azért nagy pocséklás lenne, már ami az áramot illeti.
A többiek már kipakoltak mindent, így én is kicincálom a motorba pakolt táskáinkat és az egyiket átnyújtom a mellettem toporgó fiúnak. Gőzöm sincs, hogy zavarában teszi-e vagy egyszerűen türelmetlen. Mindkét verziót meg tudnám érteni.
- Elég jó vagy a motorozásban – jegyzem meg, s ezzel a figyelmét is sikerül magamra terelnem. - Dőltél velem a kanyarban., nem tépted le rólam a dzsekit, hogy lassítsak vagy álljak meg – magyarázom. Mosolyt villant, egy egészen tüneményes és lelkes mosolyt. Olyat, amit nála egészen idáig még nem egészen láttam, de jól áll neki. Jobban, mint az, mikor félénken meghúzza magát, de mind a kettő ugyanúgy a jelleméhez tartozik. Érdekes személyiség az már szent.
- Kicsinek sokat motoroztam apukámmal. Sokat felültetett maga mögé, anyám pedig legszívesebben megölte volna emiatt, de… én szerettem. Sokat vitt körbe a kis városban, ahol felnőttem. Ha hazajött, mindig felkapta a két bukósisakot, s felkapott a hátára, hogy most megyünk egyet világot járni – billenti mosolyogva oldalra a fejét. - Persze már rég motoroztam, emellett bőven nem ilyen sebességgel, de nagyon élvezem a mai napig… azt hiszem.
Nem kérdeztem, de mesélt anélkül is az életéről, amit már egy egészen jó jelnek könyvelhetek el önkényesen is. Aránylag jól kijövök az emberekből, de mindegyiknek más és más a természete. Ez alól nem kivétel ő sem. Noah az állát vakargatja teljes megsemmisülésében, ilyen embert sem láttam még, aki képes a saját szavai miatt zavarba jönni. Egészen üdítő a társasága, még akkor is, ha időnként megsajnálom szegényt a többiek cukkolása végett. Nem tesz érte semmit, de a puszta jelenlétével kiköveteli, hogy a többiek rajta szórakozzanak. Egész egyszerűen mókás már az is, ahogyan lereagálja az őt ért poénokat. Mosolyomat látva újra magába zárkózik és egyszerűen vállat vont, mintha nem történt volna semmi rendkívüli. Óh, pedig dehogynem történt.
- Sose hallottalak még ennyit egyszerre beszélni... - szólalok meg elmagyarázva mosolyom legfőbb okát - … magadtól – teszem még hozzá, hogy megértse ő maga is.
Nem sértésnek szántam, de ő annak vette minek következtében dühödt szusszanással hívja fel akaratlanul is a figyelmem sértettségére.
- Attól, hogy nem beszélek alapjáraton sokat, tudok.
Ez kétségtelen volt eddig is. Az emberek úgy alapjáraton és jobb esetben tudnak ám beszélni, mindössze akarat kérdése az egész. Táskámat megigazgatva húzom vállamra feljebb az egyik bőrszíjat.
- Sejtettem én – kuncogok fel. - Csak idő kell.
- Nem idő kell, hanem pia! - rikkant közbe Aaron, bár meggyőződésem, hogy gőze sincs arról miről szólt a beszélgetésünk. Mindössze jó ötletnek tűnt neki, ha ezt úgy natúrban bekiabálja. - Miről van szó amúgy? - kérdez rá egy kis idő után. Nálam már vékony jégen lépdel eleve és ezzel a kérdésével is csak rosszabbította a helyzetét. - Nem tartozik rám – nem bizony. - Értem. Akkor megnézem nem-e kell... ööö... valakinek segíteni... mondjuk... kipakolni – az állát dörzsöli ő is, ez valami rossz szokása lehet mind a kettőnek. Kérés nélkül, magától szívódik fel, a fejemet csóválom, de annyit nem ér, hogy megpróbáljam őt megérteni.
Mire a házba beérünk a többiek már bőszen lomolnak, a konyha teljesen fel van töltve, ahogyan a szobák is ágyneművel. Mindössze ruhát kellett hozniuk magukkal meg papucsot, feltéve, ha nem akarnak mezítláb lófrálni a hideg padlón, amit több okból kifolyólag nem ajánlok egyiküknek sem. Az, hogy a koszt netalántán behozzák, és széthordják a házban, nem lényeg. Kiküszöbölhető, viszont az esetleges sérülésekért már nem vállalok felelősséget semmi pénzért sem. Követem a többieket az emeletre, aztán szórakozott mosollyal figyelem szóváltásaikat, ami lassan vitává növi ki magát. Még mikor csak az utat terveztük, bevállalta mindegyikük azt, hogy majd alszanak sátrakban, úgyis borzasztóan hangulatos kint szenvedni a melegtől és bogaraktól a természetben, de mostanra a lelkes vállalkozók száma jócskán megcsappant.
- Nem, én akarok bent aludni, nem hoztam semmi olyan cuccot, amivel sátrazhatnék.
Mintha nem arról lett volna szó eleve, hogy majd sátorozni jövünk. Emlékeim szerint a hangsúly ezen volt.
- Naná, de attól függetlenül ez Colinék háza, szal ne egy szál farokban tedd ezt – elvigyorodom, míg a többiek felröhögnek. - Mind tudjuk, hogy csak azért akarsz bent aludni.
- Jaj, kussolj Chris!
- Felőlem aludhatsz itt fent, de húzzál gatyát – szólalok meg én is, és ők felnevetnek újra. Oldalra pillantok, Noah a lépcső környékén ácsorog. - Ezt közösen fogjuk megvitatni, valaki sátrazni akar, valaki pedig fent aludni. Összesen hat ágy van bent, így aki akar, az aludhat bent.
- Azok lesznek a pupákok – nevet fel kevin.
- Na jól van, ezt még megbeszéljük – csitítom őket el, majd a kis fényképészünk felé fordulok. - Mit szeretnél, Noah?
Zavarban van. Látom ezt rajta anélkül, hogy úgy kimondottan keresném rajta a legcsekélyebb jeleket.
- Majd... beszélni – nyekergi.
- Hé, hoztad a fényképeződet? Tök jó? - kap a nagy lehetőségen Chris, mindent a témaváltás érdekében.
A hangzavar körülöttünk felerősödik újra, már-már egymás szavába vágva teszik fel sorra a kérdéseiket. Nem irigylem Noaht sem.
- Elég lesz, elsőnek oldjuk meg az alvás és vacsi dolgát, utána jöhet a fotózás – hurrogom le őket újra. - Gyere, menjünk ki, ott tudunk beszélni.
Készségesen követ, míg a többiek úgy figyelnek, mintha minimum valami államtitkot tudhatnának tőlünk meg. Mókásak azért. Az emberi kíváncsiság határtalan, és beleütik az orrukat még abba is, amihez egyébként az égvilágon semmi közük. Néhányan még elcsípnek, mintha én lennék itt az egyedüli, aki képes használni az agyát. A vacsora fontos, ez tény, de ne mondja már nekem senki azt, hogy nem képesek maguktól előkészíteni hozzá mindent.
- Nem kint fogunk főzni? - kérdez rá Noah.
- De, pontosan – bólintom. - Páran már elmentek fát vágni, a ház mögött van egy kis sufni, egy rakat fával, csak... na. Össze kell darabolni. Emellett a sátrakat is akörül fogjuk felállítani. Remélem hoztál meleg ruhát, mert úgy tűnik, hogy pár nyámnyila bent akar aludni. Bár ha nagyon szeretnéd, elintézek egy helyet neked – pillantok rá.
- Ha kapok hálózsákot meg egy plusz takarót, boldogan elalszom egyedül a sátorban – feleli, ahogy kilépünk az ajtón. - A pulcsid – nyújtja át nekem az említett ruhadarabot. - Nem akartam a többiek előtt..., hogy a szájukra vegyenek és viccelődjenek.
- Rajtad vagy rajtam? - kérdezek rá elmosolyodva, vállrándítása nem lep meg, univerzális reakcióm, ami minden kérdésre optimális választ ad. - Oh, és kétlem, hogy egyedül fogsz tudni egy sátorban aludni... - ettől aztán alaposan kikerekednek a szemei. - Ugyanis párosan vagyunk, Scott hozott egy négyes sátort, amúgy meg ketteseink vannak... de ha már így kint akarsz aludni velünk, bevállallak, jó? - vigyorodom el.
Szóra nyitja a száját, a bentről kirontó ökrök elvágják új keletű bátorságát, s inkább visszanyeli, bármi is legyen az, amit hozzám akart vágni. Zsebeimbe rejtem mindkét kezem, míg a fák közt eltűnő srácok után nézek. Sejtem hová mennek, sőt, ha őszinte szeretnék lenni, pontosan ismerem a tervüket. A tó az elsődleges indoka annak, hogy pont ide jöttünk el kikapcsolódni egy cseppet.
- Ők most hová...?
Fél szemmel a mellettem álló fiúra pillantok, aztán magamban vállat vonva döntök. Előbb utóbb úgyis kikotyogják neki, no meg látná eleve, mert kizárt, hogy ne akarják elrángatni őt a vízhez. Már csak arra célszerű ügyelnem, hogy baleset ne történjen.
- Gyere velem – intek, ahogy átlépek egy kisebb faágat.
Követ, és nem sokára fel is zárkózik a lépteimhez. Kezében a fényképezőgép, fejét forgatva gyönyörködik a természetben, s néha még el is kattint egy-egy képet.
- Vízálló?
- Hogy ez? - emeli feljebb a gépét, aztán megrázza a fejét. - Nem, ez nem az.
- Akkor vigyázz rá jól.
- Miért? - kérdez vissza értetlenül.
- Mert azt mondtad, hogy nem vízálló.
Pár percig szótlan marad, csendben követ és újabb képeket kattint el. Ez valami mániája lehet, ugyanakkor nem fogok beleszólni abba, hogy mit csináljon, s ne csináljon. Egyébként sem zavar. Régen jártam erre, de újra és újra ámulatba ejt a természet ilyen módú vad szépsége, a fák körülöttünk megritkulnak, s szinte megnyílik előttünk a táj. Csodaszép rálátásunk van a tóra, és az abban bolondozó marhákra. Egymást pocsolják, és nyomják le a víz alá, konkrétan pont telibe szarják annak a tényét, hogy egy bányatóban lubickolnak, aminek a mélysége nem enyhe.
- Nem lesz bajuk? - szólal meg mellettem, aztán állítgat valamit a gépén, és közelebb lépve az arcához emeli, majd újabb képet csinál.
- Nem lesz – vonok vállat. - Tudnak úszni. Gyere,menjünk közelebb – mondom, ahogy egy letaposott ösvény felé veszem az irányt.
Nem kérdez többet, bár gyaníthatóan ő maga nem fog úgy dönteni, hogy végül megmártózik a vízben. Szemeimet az ég felé emelve sóhajtok fel, mikor a földre letérdelve képet készít a vadvirágokról is. Az ösvényen a tóig lejutni beletart vagy tíz percbe, de vele ez megduplázódik bőven. Néhányan már felfigyelnek ránk, de eszükben nincs kiúszni, vagy legalább Noahra tekintettel lenni, és befejezni a pocsolást.
- Csatlakoztok?
- Én nem hiszem – érkezik a félénk felelet mellőlem.
- Nem tudod mit hagysz ki.
Végignézek a társaságon, aztán lassan elmosolyodom én is.
- Szerintem vannak elképzelései – dünnyögöm.
- És te bejössz? - pillant rám Chris.
- Úgy aztán időben elkészülne a vacsora – biccentem. - Alásan elvállalom én, ha ti már ilyen zseniálisan kihúztátok magatokat a munka alól. Noah, maradsz vagy jössz velem vissza?
- Maradok – dönti el, de az óvatosság kedvéért, azért hátrébb lép néhány lépéssel a víztől.
Rábólintok, és visszaindulok. Nagy baj nem történhet, ha magukra hagyom őket, legfeljebb kap egy fürdőt ő is. Nem megyek vissza a hátba, helyette körülnézek, hátha ráakadok valamerre a baltára is, mert a fák hasogatása is félbe lett hagyva, így pedig végképp nem fogunk elkészülni semmivel sem. Letakarítom a terepet már amennyire lehetséges, az összegyűjtött szemetet pedig bezsákozom, míg a fákat egy kupacba helyezem, hogy elérhető közelségben legyenek. A sátrak felállításáért nem én vagyok a felelős, azt majd a többiek megcsinálják, elég, ha azt elrendezem, amire nekem lesz szükségem.
- Hozom a kovaköveket a tűzhöz! - szólal meg mögülem Ted.
- Inkább az öngyújtódat hozzad, ha nem akarsz holnap reggelig itt szerencsétlenkedni.
- Az már csalásnak számítana, nem? - ráncolja össze szemöldökeit.
Sarkaimra ülök, míg elgondolkodom, s mélyen megemésztem kérdésének az b értelmét.
- Mert mi amúgy valami kiscserkészeknek készülünk? - kérdem meglepetten.
Válasz helyett felröhög, és besegít nekem. Legalább neki veszem némi hasznát is, de akkora mákom már nincs, hogy a száját is befogja. Egyfolytában fecseg, úgy, mintha elmúlt éveit kívánná velem megosztani részletesen.
- Bemegyek, felvágom a húsokat, aztán kihozok mindent. Addig te rendezkedj idekint.
- A többiek? - kérdi szemöldökét megemelve.
- Keresd a tó környékén őket -vonok vállat. - Legutóbb ott hagytam őket.
- A srácot is?
- Aha. Nem lesz baja.
- Biztos vagy te benne? - nevet fel.
- A legrosszabb, ami történhet vele az, hogy vizes lesz. Abba pedig tudtom szerint még nem halt bele senki. Viszont mérges leszek, ha mindent mi ketten fogunk csinálni, míg azok henyélnek tovább fene nagy jó dolgukban.
|
| Eshii | 2015. 10. 27. 20:46:59 | #33606 |
Karakter: Noah Young
Másnap rejtőzködő életmódot folytatok, nem futok össze egy üdvöskével se. Alig várom, hogy hazaessek. Annyira kusza és érthetetlen minden, az egész hülye fotózástól a csapatig, hogy csak feküdni akarok előttem egy könyvvel, s tanulni. Hagyjanak engem békén, per pillanat nagyon bánom, hogy ide s erre a szakra jelentkeztem. Sőt, mindent bánok. Arról ne is essék szó, hogy elfogadtam a meghívást! Milyen meghívást? Tegnap este felhívott Colin, s minden annyira kusza volt fáradtan és éhesen, hogy egyszerűen belementem abba, hogy velük tartsak a hétvégén. A csapattal. Valami erdei faházikós bebaszós-hányós bulis hétvégére. Én! Azt hiszem teljesen elment az eszem, azt se tudom már mit s merre.
Hiába minden kreativitásom, nem jut eszembe semmi jó kibúvó. Még anyámat is felhívom, hátha haza akar parancsolni, de mikor elmakogom neki, hogy miről is lenne szó, olyat visít a telefonba, hogy feljajdulok. Persze. Neki ez csak jó. Így hát péntek este durcásan pakolok be minden kellő ruhát és cuccot: fogkefe, fogkrém, fésű, hajgumi, tusfürdő meg egyebek. Letusolok, majd lefekszem aludni, hogy reggel kelhessek időben. Csak éppen nem jön álom a szememre, úgy izgulok. Nem, életem során maximum az oviban voltam ott alvós bulin s egyáltalán nem bánom ezt. Erre tessék… egy rakat idiótával leszek összezárva. Ámbár természet közelben leszünk, viszem a fényképezőmet és majd lefotózok mindent.
*~¤×¤~*
Reggel elalszom, így indul a nap. Kapkodva kapom magamra a kikészített ruhát, fogat mosok, a hajamat lazán felfogom, belecsúsztatom a lábamat a bakancsomba, majd táskát a hátra s sietek a megbeszélt helyre. Addig gondolkoztam este, hogy egyszerűen bealudtam, csak éppen későn. Tessék meg is lett az eredménye… Szaladok a végén, ugyanis kiszúrom a néptelen parkolóban a motoros srácot. Colin az, s csak remélni tudom, hogy nem vár már rám órák óta.
- Ne haragudj amiért késtem. Nagyon sokat kellett várnod rám? – Nem is köszönök, annyira leköt a tény, hogy elkéstem. Sose szoktam, nem fordult még igazán elő velem, egy kis elalvás az igen, de… több mint egy órával átaludtam az ébresztőt. Ez egyszerűen nem normális nálam!
Colin nem szól semmit, csak nyugodtan rám emeli szemeit. Én addig is elkezdem a motort nézegetni. Nem idegen nekem, apának is volt, csak mikor elváltak anyuval, akkor eladta. Nagyon szerettem mögé felülni, átölelni a széles hátát és élvezni a sebességet, ami visszagondolva nem lehetett több húsz-harminc kilométer per óránál. Arra eszmélek fel, hogy Colin ér hozzám, leemeli vállamról a jól teletömött táskát. Én csak ott állok és figyelem, ahogy a motor ülése alatt lévő csomagtartóba tuszkolja. Nem féltem a gépemet, a ruhatenger közepén van. Azonban az rögtön zavarba hoz, ahogy a srác kezd el méregetni…
- Van valami gond a megjelenésemmel? – kérdezek rá végül az orrom alatt motyogva, míg magam és közötte ingázik a tekintetem. Kicsit motor barátiabban van felöltözve, farmer bőrdzsekivel, ahogy rajtam is farmer egy hosszú ujjú pólóval. Mégis… talán foltos a felsőm? Megeshet… annyira tipikusan én lennék.
- Hoztál magaddal pulóvert? – kérdez rá, amit nem igazán értek.
- Igen – húzom ki magamat büszkén. Kettőt is, de ezt már nem teszem hozzá, nem kell tudnia mennyire fagyos vagyok.
- És merre van? - érdeklődik továbbra is, mire nekem lelohad a lelkesedésem.
- A táskámban… - adok választ halkan, kicsit összehúzva magamat. Elcsesztem. Elfelejtettem kivenni, de… a fene gondolta, hogy motorozunk. Nem baj, majd megfagyok s legalább bent hagynak a házban, hat takaró alatt. Nem fognak velem tovább foglalkozni, így gond le is tudva. Azonban Colin fejében más fordul meg, én pedig azt figyelve, ahogy leveszi a bőrdzsekijét majd a pulóverét, próbálok nem heves tiltakozásba kezdeni. Nagyon nehéz ám befogni a számat alapjáraton, ha valami nem tetszik, most azonban annyira meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem tudok. Ahogy felém nyújtja a pulcsit, veszek egy mély lélegzetet.
Óvatosan veszem el tőle, s míg ő pikk-pakk magára kapja a dzsekijét én kisfiús óvatossággal veszem fel a pulóverét. Sokkal nagyobb, mint az enyém, de persze nem rossz értelemben. Igyekszem ám tempósan mozogni, de a szüleim jól belém verték, hogy vigyázzak más dolgaira.
- Gyere, induljunk – adja át nekem a másik bukósisakot, miután magamra imádkozom a pulóverét. Az ő illata leng körül, ami annyira új és furcsa… azonban jó az ízlése a parfümökben, ez megnyugtató. Mármint, nem kell egy büdös pulóverben lennem, így értettem. Tényleg így.
Ahogy a fejemre húzom a sisakot, minden rendben is van… csak kicsiként mindig apa kötötte be nekem. Legszívesebben elsüllyednék a dinok mellé kövületnek szégyenemben, ahogy Colin hozzáértő kezekkel nyúl a sisakhoz s igazítja meg a tökfejemen. Ezek után pedig olyan nyugodtan ül fel a motorra, én pedig követem a példáját. Nagyon is jól tudom, hogyan kéne kapaszkodnom – szorosan átölelni a hátát, mint a gagyi romantikus filmekben -, de mikor apa mögött kellett így ülnöm, teljesen más volt… Igyekszem valami biztos pontot találni, amibe kapaszkodhatom, azonban Colin keresztül húzza a számításaimat.
- Ne oda kapaszkodj, mert lezakózol. Kapaszkodj belém, és úgy legalább kivédheted azt is, hogy lefordulj mögülem – ecseteli kedves hangnemben, amitől csak még jobban zavarba jövök. Már biztosan rák vörös vagyok, de szerencsére a bukósisak eltakarja a képemet annyira, hogy ez ne legyen vészesen feltűnő.
Tudom, hogy igaza van, így miután összeszedem pár pillanat alatt a bátorságomat, átkarolom a derekát és a hátához simulok. Ha eddig szerettem a motorozást, most fogom végleg megutálni, ez biztos. Ahogy dorombolni kezd a motor, s elindulunk egyfajta bizsergető érzés kerít hatalmába. Minden ösztönösen jön, a kanyarban való mozgástól a nyugodtságig. Most nem csak döcög a motor, hanem száguld, ahogy a vérem is az ereimben. Egyszerűen csodálatos, attól eltekintve is, hogy milyen rosszul is indult.
Oly gyorsan változik a táj, s oly hihetetlenül pereg az idő, hogy mire feleszmélek Colin már lassít s egy földútra kanyarodik. Nem győzök nézelődni, az erdő gyönyörű, néhány fa már sárguló lombkoronáját mutatja a külvilágnak. Lassan ősz lesz, de még mindig kellemesen meleg az idő, szerencsére. Hamarosan az út szélesedni és füvesedni kezd, rögtön tudom, hogy közel járunk. Ahogy kicsit oldalra fordul Colin a motorral, meglátom a kisbuszt s a ház körül legyeskedő srácokat.
Colin megáll a motorral, leparkolja, s le is pattan róla. Én is lekászálódom, s míg a bukósisakkal bíbelődöm, hallgatom miről van szó a srácok között. Igazából fel se tűnt nekik, hogy itt vagyok… de nem igazán érdekel.
- Mi az első program? – érdeklődik az egyik srác, azt hiszem Christiannak hívják. Colin elintézi a választ egy vállrántással, majd ő is leveszi a sisakot, sőt, az enyémet is elveszi.
- Kezdetnek nem árt, ha bevisszük a házba a cuccokat és ott kipakolunk, aztán összeütünk valamit vacsorára – végül csak kiadja a parancsot, a srácok pedig lelkesen bólogatnak, miszerint megértették egyet értenek. Én csak toporgok a motor mellett, lehet a szívem mélyén arra várva, hogy végre valahára bemehessünk a nagy házba. Colin újra a motorhoz lép, majd az ülés alatt rejlő csomagjainkat halássza elő. Odanyújtja nekem az enyémet, amit én csendben el is veszek tőle. A többiek már a cuccaikkal vonulnak befelé, nevetgélnek és sztorizgatnak.
- Elég jó vagy a motorozásban – jegyzi meg Colin, mire én felé nézek érdeklődve. – Dőltél velem a kanyarban, nem tépted le rólam a dzsekit, hogy lassítsak vagy álljak meg – fejti ki bővebben, mire én elmosolyodom.
- Kicsinek sokat motoroztam apukámmal – adom meg a kézenfekvő választ a fel nem tett kérdésére. – Sokat felültetett maga mögé, anyám pedig legszívesebben megölte volna emiatt, de… én szerettem. Sokat vitt körbe a kis városban, ahol felnőttem – mesélem nosztalgikus mosollyal az ajkaimon. – Ha hazajött, mindig felkapta a két bukósisakot, s felkapott a hátára, hogy most megyünk egyet világot járni – döntöm kicsit oldalra fejemet. - Persze már rég motoroztam, emellett bőven nem ilyen sebességgel, de nagyon élvezem a mai napig… azt hiszem – vakarom meg az államat zavartan. Colin széles mosollyal néz rám, én pedig értetlenül megvonom a vállamat.
- Sose hallottalak még ennyit egyszerre beszélni… magadtól – teszi hozzá huncut csillogással a szemében, mire én durcásan felszusszanok.
- Attól, hogy nem beszélek alapjáraton sokat, tudok – jelentem ki, mire ő megigazítja a hátán a táskáját.
- Sejtettem én – kuncogja. – Csak idő kell.
- Nem idő kell, hanem pia! – toppan be a képbe Aaron, így pont elállva a bejáratot. – Miről van szó amúgy? – kérdez rá egy kis hezitálás után, főleg, mikor meglátja Colin bosszús arcát.
- Nem tartozik rám – nyújtja el a szavakat. – Értem. Akkor megnézem nem e kell...ööö… valakinek segíteni… mondjuk… kipakolni – dörzsöli az állát, majd amilyen gyorsan jött, olyan hirtelenséggel távozik is. Colin csak a fejét csóválva indul tovább, én pedig követem, nem értve az egészből semmit se. Mármint... hogy lehet valaki ennyire dilis? Ezt itt az igazán fő kérdés.
Odabent a srácok már bőszen pakolgatnak, úgy látom egy emelet is van. Nappali és konyha egyben, ebédlőasztal a lépcső mellett pár székkel. Nem klubház, hanem inkább családi pihenőhely, ez rögtön lejön. Mindenki lelkes, pakol meg röhögcsél a másikkal, én pedig csak állok az ajtó előtt pár lépéssel s pislogok nagyokat, nekem most itt mit is kéne tennem.
Colin egy csapat sráchoz megy, s velük vált pár szót. Nem akarok zavarni, így a nappaliban lévő egyik fotelhoz araszolok, majd a nagy táskát oda lerakva kezdek el a fényképezőm után kutatni. könyékig turkálok a ruhák között, nem nagyon zavar, hogy összegyűrődnek… srácok között ez nem lesz zavaró. Mikor előkerül a tok, rámarkolok és kihúzom, de jön vele együtt a pulcsim is. Ekkor jut csak eszembe, hogy még mindig Coliné van rajtam, amibe már olyan jól belemelegedtem. Sietősen kezdem el lehámozni magamról, hogy visszaadhassam a srácnak, aki volt olyan jó fej, s odaadta az útra. Nem is fáztam így.
Miután a saját pulcsimba belebújok, Colinét gondosan összehajtogatom. A gépet a nyakamba akasztom, a táskát bezárom, majd elindulok megkeresni a srácot. Nem látom már a nappaliban, a konyha is elég üres annak ellenére, hogy vacsorát kéne készítenünk magunknak. Így már nincs más hely ahol kereshetném, csak az emelet.
Óvatosan lépdelek lépcsőfokról lépcsőfokra, még az én kicsi lábammal is oda kell figyelnem, hogy jól lépek e. Odafent egy kis előtér fogad, amiből négy ajtó nyílik, ebből három tárva nyitva áll. A srácok egy kupacban gyülekeznek itt, s úgy tűnik vitatkoznak valamin.
- Nem, én akarok bent aludni, nem hoztam semmi olyan cuccot, amivel sátrazhatnék – mondja az egyik.
- Naná, de attól függetlenül ez Colinék háza, szal ne egy szál farokban tedd ezt… - feleli Christian, mire mindegyik felnevet. – Mind tudjuk, hogy csak azért akarsz bent aludni.
- Jaj, kussolj Chris! – morogja a sértett. Colin is itt van, a mellkasa előtt összefont karokkal hallgatja a srácok gyerekes civakodását.
- Felőlem aludhatsz itt fent, de húzzál gatyát – fűzi hozzá nyugodtan, mire újabb nevetés tör ki. Fél szemmel felém pillant, de nem mozdulok a lépcső tetejéről. – Ezt közösen fogjuk megvitatni, valaki sátrazni akar, valaki pedig fent aludni. Összesen hat ágy van bent, így aki akar, az aludhat bent.
- Azok lesznek a pupákok – neveti Kevin.
- Na jól van, ezt még megbeszéljük – csitítja a srácokat Colin, majd felém fordul. – Mit szeretnél Noah? – Minden szem rám szegeződik, én pedig kényszert érzek arra, hogy a pulcsit a hátam mögé dugjam. Kicsit se feltűnő, hol már…
- Majd… beszélni – bököm ki nagy nehezen.
- Hé, hoztad a fényképeződet? Tök jó! – csillannak fel Chris szemei. Erre a többi is össze-vissza beszélni kezd a fotózásról, megint szóba kerül az akt is, én pedig azt se tudom melyik hülyének válaszoljak.
- Elég lesz, elsőnek oldjuk meg az alvás és vacsi dolgát, utána jöhet a fotózás – szólja le őket Colin, majd megindul felém. – Gyere, menjünk ki, ott tudunk beszélni.
Nem szólok semmit, csak elindulok utána, ügyelve arra, hogy a sok kíváncsi szempár ne lássa meg nálam a pulcsit. Naná, hogy figyelnek, kussban, árgus szemekkel. Nem tudom mi olyan érdekes rajtunk, egyszerűen csak beszélni akarok Colinnal. Pontosabban visszaadni neki a pulcsiját. Pár srác újra megtalálja a magamhoz szorított pulóver tulaját, aki rövid utasításokkal látja el őket. A vacsoráról van szó, s csak most jut igazán eszembe, mennyire éhes vagyok.
- Nem kint fogunk főzni? – kérdezek rá zavartan.
- De, pontosan – bólint Colin helyeslően. – Páran már elmentek fát vágni, a ház mögött van egy kis sufni, egy rakat fával, csak… na. Össze kell darabolni. Emellett a sátrakat is akörül fogjuk felállítani. Remélem hoztál meleg ruhát, mert úgy tűnik, hogy pár nyámnyila bent akar aludni. Bár ha nagyon szeretnéd, elintézek egy helyet neked – néz rám komolyan.
- Ha kapok hálózsákot meg egy plusz takarót, boldogan elalszom egyedül a sátorban – felelem, miközben kilépünk a szabadba. – A pulcsid – nyújtom rögtön neki át. – Nem akartam a többiek előtt… hogy a szájukra vegyenek és viccelődjenek – teszem hozzá.
- Rajtad vagy rajtam? – kérdezi sunyi mosollyal az ajkán, mire én zavartan elintézem a választ egy vállrándítással. – Oh és kétlem, hogy egyedül fogsz tudni egy sátorban aludni… - teszi hozzá, mire én nagy szemekkel nézek az arcára. – Ugyanis párosan vagyunk, Scott hozott egy négyes sátort, amúgy meg ketteseink vannak… de ha már így kint akarsz aludni velünk, bevállallak, jó? – kérdez rá vigyorogva. Már éppen nyitnám a számat, hogy visszavágjak neki valami frappánsan durcásat, de erre pár idióta szalad ki az ajtón éktelen ordítozások közepette. Remek. Mégse kellett volna eljönnöm. Tudtam én!
|
| linka | 2015. 09. 29. 19:19:07 | #33521 |
Karakter: Colin Whitfield
Megjegyzés: Eshiinek
Hát végül eljött.
Tényleg és őszintén próbálkozik, hogy megismerkedjen a csapattal, így talán nem árt, ha besegítek neki egy kicsit én is. Jobban ismerem a tagokat, mint ő, de előny számára már az is, hogy én meghívtam őt magunk közé. Biztosra veszem, hogy egymaga is boldogulna, de azt már nem venném a lelkemre, ha a többiek rajta éleznék a karmaikat. Márpedig nagyon úgy fest, hogy teljes erőbedobással azon vannak, hogy Noah életét megkeserítsék. Nem rosszindulat vezérli egyiket sem, sajnálat ugyan, de egyszerűen ilyen a természetük. Egyszerűen borzalmas és valahol mélyen egy kissé talán röhejes is. No persze nem Noah számára. Neki szimplán borzalmas. Se több se kevesebb. De nem is ez a legrosszabb az egészben, hanem az, hogy hiába vagyok jelen, még ez sem szab gátat annak, hogy szerencsétlen gyereket ugrassák és így elhiszem, hogy nehéz lehet most neki ez az egész. Személy szerint én még nem tapasztaltam meg ugyanazt, amit most ő, így csak sejteni tudom, hogy mennyire frusztráló. Nem ismer senkit, de mégis eljött a kérésemre és még ennek ellenére sem könnyíti meg senki a napját, pedig biztosra veszem, hogy lenne ennél számtalan jobb dolga. Ezért tőlem mindenképp tiszteletet érdemel, vagy legalábbis egy kis biztatást mosoly formájában. Őszintén annak szántam, eszemben sincs pont nekem gúnyolódnom pont vele, de ezzel sem azt a célt érem el, mint szerettem volna. Ennyit arról, hogy az én jelenlétem majd könnyít valamelyest a helyzetén. Hát, nem jött be. Lehajtja a fejét, hogy még véletlenül se kelljen a szemeimbe néznie, aztán eljátssza a láthatatlant.
- Nézd el Tednek, víz közelében nem tud másra gondolni – szólalok meg valamivel halkabban, de a többiek zajongásában és a víz mellett könnyedén elvész a hangom.
- Aha... - reagálja le gyorsan. - Szóval nekem kéne elmondanom, igaz? – igazítja meg nagy zavarában a táskájának a pántját, míg én helyeslően rábólintok. – Mikor?
- Most - felelem kicsikarva belőle egy ijedt kis sóhajt is. – Nem nehéz.
- Megoldom – motyogja az orra alatt. Na, azt én megnézem, elhiszem, hogy nem akar ennyi marhához szónokolni egyszerre, de meg kell szoknia a csapatot. Megigazgatja a pulóverét - amit én még mindig nem értem, hogy miért nem veszi le inkább - aztán a medencéhez közelebb somfordálva puhán megköszörüli a torkát. Igen, ezzel tökéletesen egyértelművé tette, hogy ez az első ilyen eset, amikor nyilvánosan, egynél több emberhez kell szólnia. Azzal, hogy megköszörüli a torkát, nem fogja magára fonni senki figyelmét sem. Legfeljebb az enyémet, de én már eleve őt nézem. Ez így nem fog menni és egyszerűbb, ha besegítek neki. - Noah Young vagyok és értékelném, ha pár percre rám tudnátok figyelni – kezd bele végül, pont azelőtt, hogy odaértem volna hozzá, de rendben, nekem jó így is. A többiek egy emberként fordulnak felé, kíváncsian várva a továbbiakat. - Nos, az egyetem Művészkaráról jöttem. Fotós vagyok és öhm felkértek, hogy készítsek rólatok pár képet…- eddig határozottan jól megy neki a csapat figyelmének fenntartása. - Ehhez szeretném a beleegyezéseteket kérni.
- Aktot vállalsz?
Elnéző mosollyal hallgatom a többiek ökörködését, aztán a nevetésüket, de nem szólok semmit. A jelenlétem esetünkben teljesen jelentéktelen, hiszen rám mindössze annyi szükség van most, hogy visszafogjam a többieket, ha már nagyon elfajulna a helyzet. De azt őszintén kétlem, hogy ez valaha is megtörténhetne. Nem idióták ők, mindössze hajlamosak túlzásba esni esetenként, de az is csak az ökörködésre és néhány elszórt humortalan viccre lokalizálódik. Teljes mértékben ártalmatlanok. Noahnak meg hozzá kell szoknia a csapathoz. Velünk fog együtt dolgozni, legkevesebb, ha megpróbál alkalmazkodni, de ha már minden kötél szakad, akkor közbelépek én is. Annyira azért tisztelnek, mint csapatkapitányt, hogy befogják mindannyian, ha már nálam is feszegetni kezdik a húrt.
- Nem igazán – morogja halkan.
- Az újságban is megjelenhetnek, ha nyerünk – jegyzem meg. – Nem hinném, hogy bárki is kíváncsi a csupasz seggedre, Thomas.
- Ki mondta, hogy azt mutogatnám, hm? – kérdez vissza félreérthetetlen mozdulatokat téve közben a csípőjével.
- Most is szeretnél pár képet csinálni? – fordulok inkább Noah felé némi kíváncsisággal.
Nem aggódom azért, hogy netalántán baja esik a gépének, elvégre biztosra veszem, hogy minimum olyat hozott magával el, ami vízálló. Ilyen helyen nem árt elővigyázatosnak lenni, legfőképpen akkor, ha pont olyan helyre áll be, ahol könnyedén lepocsolhatják őt a többiek. Legközelebb lehet az sem lenne éppen hátrány, ha hozna magával valami váltóruhát, amivel kivédheti az ilyeneket. Nyakig vizesen biztosra veszem, hogy nem a legkellemesebb hazakecmeregni és a többiek vigyorát figyelve egyre biztosabb, hogy a nap végére Noah is részesülhet majd a pancsolás örömeiben. Vagy ma, vagy holnap. Esetleg a további edzések valamelyikén.
A fiú meglepően jól ért a fotózáshoz, találkoztam már korábban a képeivel, így azt is tökéletesen tudom, hogy meglehetősen jó abban, amit csinál. Nekünk szerencse, hogy eljött és felkért és, ha úgy vesszük ez meglehetősen előnyös ajánlat számunkra is.
- Aha – bólint.
- Nálad van a…? – nem is értem minek akartam egyáltalán feltenni neki ezt a kérdést. Rövid idejű kotorászás árán elő is kapja a gépét. – Nálad – mosolyodom végül el.
- Mindig nálam van – vallja be egy zavart kis mosollyal. - Ki tudja milyen csodába bukkanok, amit lefotózhatok – pillant felém óvatosan, aztán gyorsan elterelődik a tekintete újra. Halvány pírba borul az arca, rendkívül szórakoztató, viszont továbbra sem engedek abból a szabályból, hogy engem nem fényképezhet le. Vannak idebent éppen elegen, akikről jobbnál jobb képek készülhetnek. Az viszont meglehetősen szórakoztató, hogy hirtelen ennyire fontos lett neki a fényképezőgépe, de azt kétlem, hogy ennyi koncentrációt igényelne a piszkálása.
- Ugye emlékszel arra, hogy engem nem fotózhatsz?
- Tudom, tudom! Nem felejtettem el. Ne aggódj, legfeljebb kiváglak a képről, ha belesikerülsz.
- Ne sikerüljek bele, Noah, különben megfürdetlek – mondom teljes nyugalommal.
- Mit csinálsz?
- Megfürdet! - úszik Ted a medence pereméhez. - Belevág a medencébe és beszappanozza a babapofidat.
Egek. Ez azért erős túlzás lenne.
Ezt is leginkább a többiekből tudnám kinézni. Na, de hogy én ilyet tegyek? Enyhén el van ő tájolva, életemben nem követtem még el semmi istentelenül megalázót senkivel sem. Biztos lehet benne Noah is, hogy nem pont vele fogom elkezdeni. Bár, ami azt illeti. Elég sápadt arcára pillantanom ahhoz, hogy tökéletesen képbe legyek felszínesen a gondolataival. Ennyire marhának azért csak nem nézhet engem. Vagy mégis? Most akkor komolyan elhitte azt, amit Ted mondott az imént vagy egyszerűen megint süllyedni kíván a társaság előtt? Bízom benne, hogy egyszerűen megrökönyödött a témán, vagy azon, amivel éppen cukkolják és nem épp azért sápadozik itt nekünk, mert tőlem és esetleges nem létező céljaimtól megriadt. Az így elég rossz kezdés lenne mindegyikőnknek. A többieknek azért, mert fejmosást kapnának, nekem azért, mert egyrészt engem is meglehetősen kellemetlen helyzetbe hoznának ezzel, másrészt gerincbe törnék a barátkozásos elképzeléseimet.
- Ted! - fedem meg nevetve. - Halálra ijeszted. Ne aggódj, nem csinálok ilyet, csak ne fotózz le!
Nem hiszem, hogy sikerült ezzel megnyugtatnom őt, de egyenlőre ennél többet nem tehetek. Kezdésnek mindenesetre nem rossz, a többiek egészen befogadták őt, legalábbis még egyik sem próbálta meg kitenni innen a szűrét. Egészen jó jel.
Kíváncsian figyelem a fiú arcát, azaz leginkább a finoman ráncba húzódó szemöldökeit. Meglehetősen érdekes látvány, de a jelenleginél több időt nem pazarolhatunk el, hiszen az edzésre szánt időnek a fele már így is lassan lemegy és a termet pedig béreljük, így nem maradhatunk plusz órákat idebent. Lassan ideje, hogy munkára fogjam az embereket, feleslegesen szükségtelen idebent maradnunk. Nekem is lenne ehelyett ezeregy dolgom, amit nem ártana még a nap folyamán elintéznem. Míg Noah a gépén állítgat, én összeterelem a többieket, aztán részemről kezdhetünk is. Eleinte csak a szokásos köröket rójuk le, javarészt jómagam is a vízben töltöm időm nagy részét, így meglehetősen kivételes alkalomnak mondhatom a mostanit. Csapatkapitány lévén és jelenlegi helyzetünkben edző hiányában én felügyelem a többieket, hogy minden egyes mozdulatok megfelelő legyen és az edzéstervet is én állítottam össze.
- Kezdésnek mindegyikőtöknek legyen tíz hossz vegyesen, utána hatszor nyolc hossz gyorsban, két hossz pihenés gyanánt laza hát, aztán nyolcszor nyolc hossz gyors.
Mellkasom előtt keresztbe font karokkal lépek közelebb a medence pereméhez, és onnan figyelem a többieket egészen addig, míg Aaron meg nem torpanva felém nem fordul és amolyan kisiskolás módjára a kezét nem kezdi el nyújtogatni fel a magasba.
- Fontos? - sóhajtom.
- Ha jó lesz az eredményem, akkor kaphatok egy piros pontot? - ragyog fel az arca üde mosolyától.
Halkan felhorkantva tartom vissza nevetésem.
Piros pont. Nyilvánvaló. Pont azokat fogok osztogatni, pont nekik és pont most.
- Le is rajzolom neked, aztán hazaviheted kiszínezni és felragasztani a faladra – húzódnak ajkaim lusta féloldalas mosolyra, majd intve a kezemmel szavak nélkül ösztönzöm őt, hogy folytassa a félbehagyott mozdulatsort.
Fél szemmel végig szemmel tartom a fényképezésbe mélyen belemerülő fiút, láthatóan élvezi, amit csinál, és ha így folytatja, egy igazán tehetséges fotóssá válhat. Ami azt illeti már most az. Remek képeket készít. Megvárom, míg a többség befejezi a hosszokat, aztán a medence peremébe megkapaszkodva zihálva kifújják magukat. Hihetetlen, hogy Noah még ezt is megörökíti. Fel nem bírom fogni, hogy ez miért olyan fontos neki. Itt csak kifáradva és zihálva kifújják magukat. Nincs ebben semmi érdekes és leginkább eleve csak Tedet várják be. A többiek már javában lehagyták őt, annyi szerencséje, hogy a toporgásával nem akadályozta egyiküket sem. Miután a legutolsó bárányka is betéved a többiek közé a torkomat köszörülve hívom magamra fel a figyelmüket. Mókás, ahogyan egy emberként figyelnek rám szinte azonnal, Noahnak van még mit tanulnia.
- Jók voltatok. Jöjjön akkor a következő, két hossz laza hát, húsz hossz pillangó, hat hossz taposás kiemelt kézzel, aztán végeztünk. Ennél többre a mai napon már nem futja az időnkből.
Vigyorogva figyelem, ahogy nekikezdenek az újabb hosszoknak. A nap végére biztos vagyok benne, hogy mindannyiuk kellemesen lefárad majd. Bár őket ismerve akár még lépcsőzni is elzavarhatnám őket, különösebben az se kottyanna meg annyira egyiknek sem, hogy az esti bulizást kihagyják miatta. A mostani köröket jóval gyorsabban megteszik, 25 méteres medencében könnyebben megy nekik minden, mint az ezelőttiben. Az is ugyanígy úszó volt, de oda csak puszta szórakozásból jártak el az emberek és még a gyerekeknek sem volt különösebben veszélyes mutatvány fejest ugraniuk a medence legvégében. Ott, ahol a mély rész van.
- Oké fiúk, mára ennyi volt – szólalok meg hangomat megemelve, hogy tisztán halljon mindenki és lehetőleg meg is értsék azt, amit mondok. - Köszönöm a részvételt, nagyon jók voltatok. Holnap ugyanekkor, ugyanitt. Noah, te is hallottad? - kérdem külön ügyelve rá, hogy ő is felfigyeljen a távozási szándékomra. Már megint a gépével pepecselt volna.
- Akkor jössz te is? Remek! Igazi sztárnak érzem magam, miközben fotózol!
Ha úgy vesszük az egyetemen a lányok körében már azok. Kell ennél több?
Noah szemeit forgatva szedelőzködik össze, annyira sok holmit nem hozott magával, hogy az egész művelet tíz percnél tovább eltartson, így aránylag elég hamar ráterelhetik a témát a többiek a lényegre. Egészen konkrétan szerencsétlent teljesen körbeállják.
- Hé, megnézhetjük miket alkottál?
- Kéne valami új profilkép...
- Ha akad valami jó csapatos, kirakom borítóképnek! - egymás ellen kiabálnak és a kör gyűrűjéből csak egy satnya és lemondó sóhajt hallok, aztán újra csak a csend.
- Megmutatom őket, de sietősen – veszett halkan beszél. - Nektek is dolgotok van...
- Ja, vár Kelly egy kis esti tornára – röhög fel egyikük.
A képek végigmutogatása egészen hosszú folyamatnak tűnik, pláne úgy, ha az embernek ezeregy más dolga lenne helyette. Személy szerint engem is érdekelnek, hogy mik sikerültek és, hogy használhatóak lettek-e Noah véleménye szerint, de este is át tudja nekem küldeni. Emiatt biztosan nem fogok odanyomorogni én is hozzá, hogy aztán még inkább belelapuljon szerencsétlen a csempébe. A többiek egymást ugratják vagy épp Noah ügyességét és képeit dicsérik. Ezt hallgatni felváltva rendkívül mulattató.
A képek alapos áttanulmányozása után mindenki átcsoportosul az öltözőbe, némelyikük még a zuhanyzókat is meglátogatják. Érdekes szokás, bár részemről megmaradok az otthoni tusolásnál. Nincs bajom azzal, ha a többiek inkább itt mossák le magukról a klóros vizet, egyéni döntése mindenkinek, de legalább ne csapnának ekkora zajt. Magamat szárazva törölve zacskózom be a még mindig vizes törülközőt és úszónadrágot, aztán nagyjából felöltözve ahhoz a padhoz lépek, amin Noah is elmélyülten az öltözködéssel bíbelődik.
- Lehet nem mondják, de piszkosul bejön nekik, hogy fotózod őket – ülök le mellé. - S még egyedül is helyet tudtál állni – jegyzem meg, amivel sikerül kicsikarnom belőle egy igazán durcás grimasz szerűséget is.
- Ja, csoda mi? - morogja felrángatva lábaira a cipőket. Érdekes, nem sértésnek szántam. Eszemben sem volt őt megbántani, de úgy tűnik mégis csak sikerült. Mélyebb levegőt vesz mellettem, míg én felállva a nadrágomat gombolom be, aztán az övemet is becsatolom és az ingemet is magamra cibálom.
- Jövök holnap is, ha nem baj - el is vártam. Biccentve egyezem bele. - Akkor további szép napot – köszön el, viszonzom, aztán távozik.
Mereven fixírozom a nesztelenül csukódó ajtót, aztán táskámat felnyalábolva még bevárom, míg Aaron magára aggatja ruháit és a többiek távoztával bezárom az ajtót, leadom a kulcsot, majd megyünk mi is. Az épületet elhagyva szinte megcsap a forró hőség, eltart egy kis ideig, míg a szemem megszokja annyira a fényt, hogy ne lássak magam előtt apró, úszkáló kis homályos pacákat.
Táskámat megigazítom a vállamon, fél kezemet zsebre dugom, aztán várakozva pillantok magam mellé. Nem bánom, ha velem tart, különösebben nem zavar, de Aaron egészen más irányba lakik, mint én. Közel sem erre kellene, hogy jöjjön. Így egy baromi nagy kerülőt tenne meg.
- Te, Colin! Megvan még a nyaralótok?
Mégis miféle nyaraló? Összezavarodva fordulok felé újfent, de csak vigyorog, bámul, és úgy összességében ezen kívül semmi más reakciót nem ad magáról. Államat dörzsölve mélyedek a gondolataimban, erős a gyanúm, hogy még mindig nem sikerült a fejébe vernem azt a nemes információt, hogy nekünk még mindig nincs olyanunk, hogy nyaraló. Tudom, hogy miről beszél, de az nagyon nem az, mint amiről most ő beszél.
- Az nem nyaraló – mosolyodom el lassan, lustán és nem csalódom Aaronban.
Ha háromszázszor magyaráznék neki valamit el, akkor azt háromszázszor is nyugodt szívvel felejtené el.
- Akkor telelő.
A légszívszorítóbb ebben az egészben az az, hogy ő ezt egészen komolyan is gondolja.
- Az egy erdei vadászház – világosítom fel.
- És megvan még?
- Tudtommal igen. Mit tervezel?
- Bulit tartasz benne – terül szét arcán egy üde mosoly, ami félúton van a bizonytalanság és az őrület között.
- Hogy én? Már miért tennék ilyet?
- Szeretetből és mert megszeretnéd velünk ünnepelni a csapat legújabb tagját – nevet fel jóízűen, mint akinek ez magától értetődő volt. - De ne aggódj. Már mindent elrendeztem, a többiek is tudnak a hétvégéről, de az új fiút neked kell értesítened, én meg addig összeírok mindent, hogy mire lesz nekünk szükségünk. Két nap azért két nap, de nyugi, vállalom, hogy bevásárolok mindent.
- Na látod, ettől tartok én is – sóhajtom -, de legyen. Vásárolj be, de lehetőleg vegyél valami ehetőt is. Nem árt, ha van mit enni, főleg így, hogy két napra tervezel.
- A kölyöknek szólsz?
- Kénytelen leszek – csóválom a fejem.
*
Rövid idejű beszélgetés és némi egyeztetés árán sikerül megoldanunk az utazást is. Különösebben nincsen messze, kocsival is csak másfél óra, míg odaérünk. Részemről anyáméknak pont mindegy, hogy hová megyek, amíg tisztában vagyok a szabályokkal, így nem is rajtam múlik, hogy lesz-e ebből a kiruccanásból bármi. Noaht még az este felhívtam, rövid idejű nyúzás árán beadta a derekát ő is, de inkább megkímélem őt a többiektől. Legalább annyi időre, míg oda nem érünk a házhoz. Nekünk elég csak két táskát bepakolni azok meg beférnek a motorba is. Van hely bőven, a többi holmi meg megy a kocsiba. Elég nagy ahhoz, hogy mindenki kényelmesen elférjen benne, főleg így, hogy személy szerint én megyek a motorommal és Noaht is fuvarozom. Az már egyből mínusz két ember.
- Ne haragudj amiért késtem. Nagyon sokat kellett várnod rám?
Noah zilált tincsekkel és kifulladva torpan meg mellettem, majd megfeledkezve az éppenséggel nem jelentős késésével a motoromhoz lépve kezdi el nézegetni. Félelmet éppenséggel nem látok az arcán, így bízom benne, hogy nem fog akadékoskodni majd, ha közlöm vele, hogy pontosan erre kell felülnie neki is. Leemelem válláról a táskáját, majd berakom az enyém mellé az ülés alá, aztán őt végigmérve összevonom a szemöldökeimet.
- Van valami gond a megjelenésemmel? - motyogja halkan, hol engem hol saját magát nézegetve.
- Hoztál magaddal pulóvert?
- Igen – húzza ki magát büszkén.
- És merre van?
- A táskámban …
Jól látom, hogy előrébb görnyesztette a vállait?
Fél szemmel a motorra pillantok, aztán vissza rá. A táskáját már nem veszem elő még egyszer, így kizárásos alapon marad a másik megoldás. Megrökönyödve figyeli, ahogy a bőrdzsekimet lekapom magamról, amit utána követ a pulóver is. Fázni nem fogok és ő sem fog, ha felveszi a pulóveremet. Átadom neki és megsürgetem, míg én is visszaoperálom magamra a dzsekimet. A szél nagy részét majd felfogom, mögöttem fog ülni, így vígan ellesz a pulóverben is.
- Gyere, induljunk – adom át neki az egyik sisakot. Tapasztaltan felhúzza a fejére, aztán részéről itt meg is akadt a tudomány. Elé lépve igazítom a fejére, meghúzom, hogy ne essen le a fejéről, aztán a lábtartókat kihúzva felülök és megvárom, míg nagy nehezen felkecmereg mögém. - Ne oda kapaszkodj, mert lezakózol – szólok hátra – kapaszkodj belém, és úgy legalább kivédheted azt is, hogy lefordulj mögülem – mosolyodom el a sisak mögött.
Feszengve mozdul és engedelmesen átkarolja a derekamat és szorosan hozzátapad a hátamhoz, mikor indítok. Nem tudom, motorozott-e már valaha és, ha igen, akkor szereti-e egyáltalán. Próbálok úgy közlekedni, hogy nagyjából be is tartsam a szabályokat és még időben oda is érjünk a megbeszélt helyre. A többiek már régebb óta úton vannak, de mi jóval gyorsabban haladunk. Ezzel lehet is menni bőven.
Meglepően fogadom, mikor Noah az egyik kanyarban velem együtt mozdul, könnyebb így sokkal, és megnyugtató, hogy az út során egyszer sem tapasztalom, hogy félelmében menetet vájna körmeivel a hátamba, vállamba vagy a karomba. Nem tesz egyetlen mozdulatot sem, amivel azt segítené elő, hogy megálljak. Vagy bátorságból teszi, mert egyáltalán nem fél a nagy sebességtől vagy éppen pont az ellenkezője miatt és még csak megmoccanni sem mer.
A várost elhagyva már jóval kevesebben közlekednek az utakon, kellemesebb is így haladni, nincs egyetlen lelassító tényező sem.
A motor alattunk megugrik, mikor lefordulok az aszfaltról egy aránylag egész jól kijárt földútra. A növények nem ágaztak annyira szét, hogy akadályt jelentsenek, de a lehajló ágak, még így sem nőnek különösebben a szívemhez. Mire megérkezünk a többiek már várakozva támasztják több irányból az autót. Igazán lenyűgöző látványt nyújtanak így együtt. Határozottan mulattató. Garázs ugyan nincs, így a járművek maradnak a fa alatt. Nagy kár nem érheti őket. A ház ugyanolyan sötéten és üresen áll, mint ahogyan itt hagytuk tavaly ugyanekkor. Túl sok változás nem történt benne.
- Mi az első program? - fordul felém Christian érdeklődve.
Megvonom a vállaimat és leszedem fejemről a sisakot, aztán átveszem Noahtol is az övét.
- Kezdetnek nem árt, ha bevisszük a házba a cuccokat és ott kipakolunk, aztán összeütünk valamit vacsorára.
|
| Eshii | 2015. 08. 05. 14:35:21 | #33284 |
Karakter: Noah Young
Csak figyelem, ahogy közelít, közben pedig a táskámba kapaszkodom kétségbeesetten. Ez nem volt jó ötlet, nagyon nem! Mit tudna ő nekem segíteni azon kívül, hogy teljes idegronccsá tesz a közelségével? Egyre közelebb van, már csak hat lépés, öt, négy három, kettő, egy… s itt is van.
- Csak lazíts, itt nem fog az életedre törni senki – villantja rám a fogkrémreklámba való fogsorát egy vigyorral, amitől csak vergődik egyet a magabiztosságom egy utolsót, hogy aztán döglött kisbékaként feküdjön a lelkem mezején.
- Eddig sem tört rám senki – felelem, amivel a kis lába a magabiztosságomnak rendül egyet.
- Nem is értem akkor miért állsz úgy, mint aki bármelyik percben arra vár, hogy valaki ráugorjon és átharapja a torkát – csóválja a fejét. Nem értheti, aki ekkora király gyerek, annak fogalma sincs az egészről. Jobban összehúzom magamat, a garbós felső remélem teljesen takarja a nyakamat. - Na, gyere. Magammal hoztam a könyvet is és vettem a bátorságot, hogy bejelöljem azokat az oldalakat, amiknek talán hasznát veheted.
- Rendben, köszönöm – erőltetek magamra egy mosolyt, hogy ne tűnjek akkora karót nyelt savanyúságnak. - A csapatod mit szólt ahhoz, hogy... – kezdenék bele, de Colin közbevág.
- Hogy le akarod őket fényképezni? – A kérdés végére bólintok, miszerint ez lett volna az én érdeklődési köröm is. Miután vállat von, belekezd. - Nem tudom, még nem beszéltem velük erről, de ha van időd és kedved, eljöhetsz a mai edzésre. Akár te magad is megkérdezheted őket, hogy mit szólnának hozzá. – Ez nem normális! Én beszéljek a csapattal? Rám se hederítenének…
- Nem is tudom... – kezdenék vele.
- Noah, egyikünk sem eszik embert a szóbeszédekkel ellentétben, eljöhetsz nyugodtan – puhít. - Ha tényleg a csapattal akarsz dolgozni, akkor előbb-utóbb meg kell őket ismerned. Az nem elég, ha velem jóba vagy.
- Szóbeszéd? – ráncolom össze a szemöldökömet enyhe kíváncsisággal. Miről maradtam én le? Beküldtek az oroszlánbarlangba, ahol medve s farkas is lakik? Mit követtem én el, hogy ezt kellett kapnom?
- Igen, hallottam már nem egyszer ilyen pletykát – feleli helyeslően. Remek! Pletykák, szóbeszédek, lassan mondák meg legendák… Colin király és a medence lovagjai.
- Talán, ha nem lenne időnként mogorva ábrázatod… - kezdek bele az első gondolatomba, amit inkább el is harapok. Ilyet nem mondunk senkinek.
- Igen, csak azt felejted el, hogy nekem nem egy ember között kell rendet tartanom – sóhajtja. - Ma délután ötkor kezdünk, gyere el és ismerkedj össze a többiekkel is.
Inkább elterelem a témát a könyvre, majd kérdéseket teszek fel, csak ne merüljön fel újra az, hogy elmenjek hozzájuk. Nem akarok elmenni, pedig anélkül nem fogom őket lefotózni és ez szívás. A prof csalódni fog bennem, én pedig életem végéig szégyellni fogom magam azért, mert egy alamuszi nyuszi voltam. Miután a könyvet megkapom, áttanulmányozom a bejelölt oldalakat. Egészen délután ötig emésztem magamat az egészen, mit s hogy tegyek.
Már épp azon vagyok, hogy írjak egy sms-t Colinnak, miszerint közbe jött valami, mikor rádöbbenek: ez nem vall rám. Olyanba ütköztem, ami kihívás s akadállyal van körülvéve. Ezeket eddig mindig lelkesen vettem, mi a baj hát most? Kell egy kis szociális munka is, igen. Azonban ebbe eddig se haltam bele. Beszélgettem már különböző emberekkel, földmunkásokkal is, merre tudnak mezőket vagy tisztásokat a környéken. Nem fogok abba se belehalni, ha egy csapat tesztoszterontól és izomnövelőtől túlfűtött hasonló korombeliekkel lógok együtt a projektmunkám miatt. Mi rossz sülhet ki ebből?
Végig ezekkel biztatom magamat, de ettől az uszoda előtt akad a torkomban egy kis gombóc, amit csak nem tudok lenyelni, ahogy egyre közelebb érek a medencékhez. Az öltözőben felfedezem, hogy sokan vannak, sok nagy méretű ruhával. Én a kis S-es dolgaimmal itt sírva menekülnék el… no de, csak a 38-as zoknimat veszem le, meg a cipőmet is, hogy mezítláb spurizhassak be az uszoda területére.
A fiúk tényleg itt vannak, bemelegítenek meg beszélgetnek lelkesen. A szemöldökömet s homlokomat ráncolva nézek körbe, hátha kiszúrom Colint. Kapaszkodjunk csak az egyetlen ismerősbe, még ha idegenebb is, mint a csoporttársaim.
- Hé, Hello – szólal meg hozzám igen közel egy srác, s ahogy felé fordulok az engem pásztázó tekintetéből le is szúrom, hogy tényleg hozzám beszél. - Miben lehetünk a segítségedre?
- Noah Young. – Ennyi telik tőlem, s csak remélem, hogy Colin elmondta nekik mit s merre. Nincs kedvem magyarázkodni, főleg nem egy ekkora gombóccal a torkomban. A srác pislog párat nem épp értelmesen, majd hátranéz, egyenesen Colinra. A kegyetlene! Nem jönne ide kicsit kisegíteni? Persze hogy nem, így marad a táskám kétségbeesett fogása.
- Nem ismerem – válaszolja az előttem álló srác, amitől legszívesebben homlokon csapnám magamat hogy aztán halk szitkokkal az orrom alatt mormolva elhagyjam ezt az átkozott helyet. Ehelyett azonban a srác hagy ott szépen, darabokban.
- Én lennék az – dünnyögöm, míg próbálom az immár elgázolt kisbékára hasonlító önbizalmamat összekaparna a betonról.
Colin végül megindul felém, ajkán egy együtt érző mosollyal. Rá se nézek, az úszónadrágnak hála a tökéletesen kidolgozott teste pont az orrom előtt van. Nem, nem hoz lázba, csak egy… csak a gyomrom vacakol, izzadok és… hagyjuk!
- Nézd el Tednek, víz közelében nem tud másra gondolni – jegyzi meg halkan, mire én lassan ráemelem a tekintetemet.
- Aha… - tudom le ennyivel. – Szóval nekem kéne elmondanom, igaz? – igazítom meg vállamon a táskát, mire Colin helyeslően bólint. – Mikor?
- Most – jegyzi meg félvállról, mire én kifújom a levegőt. – Nem nehéz.
- Megoldom – motyogom, míg megigazítom a nyakamon a garbót, véletlenül se bukkanjon elő egy sebhely se. Colin érdeklődve figyeli, ahogy a medence széléhez araszolok, majd megállok ott. A csapat fele már vízben, a másik fele nem messze tőlem. Hiába köszörülöm meg a torkomat, nem nagyon figyel rám senki sem. Ez csak még jobban felhúz. Várok még egy kicsit, újra megköszörülöm a torkomat, majd mikor látom hogy Colin megindul felém, teljesen kiakadok.
- Noah Young vagyok és értékelném, ha pár percre rám tudnátok figyelni – eresztem ki a hangomat, mire mindegyik felém kapja a fejét. Egyfajta elégedettség tölt el, azonban az ezután lévő dolgokat nem igazán gondoltam át.
- Nos, az egyetem Művészkaráról jöttem. Pislogás a válasz. – Fotós vagyok és öhm felkértek, hogy készítsek rólatok pár képet… - ecsetelem tovább. – Ehhez szeretném a beleegyezéseteket kérni.
- Aktot vállalsz? – csendül messzebbről egy kérdés, mire mindegyik felnevet.
- Nem igazán – morgom az orrom alatt.
- Az újságban is megjelenhetnek, ha nyerünk – teszi hozzá kisegítően Colin. – Nem hinném, hogy bárki is kíváncsi a csupasz seggedre, Thomas.
- Ki mondta, hogy azt mutogatnám, hm? – kérdez vissza a srác, akit kiszúrok a medence szélén. állva, míg lelkesen a csípőjével köröz, félreérthetetlenül. Legszívesebben a fejemet fognám hová is kerültem, de nem szólok s csinálok semmit inkább.
- Most is szeretnél pár képet csinálni? – kérdez rá Colin, míg a fiúk mindenféle ellenkezés nélkül beugrálnak a vízbe. Úgy tűnik őket nem zavarja a dolog, szerencsére.
- Aha – bólintok.
- Nálad van a…? – kezdene bele a kérdezősködésbe, mire én kutatni kezdek a táskámba s előkapom a fényképezőgépemet. – Nálad – mosolyogja.
- Mindig nálam van – vallom be zavart mosollyal. – Ki tudja milyen csodába bukkanok, amit lefotózhatok – teszem hozzá, míg lassan felé nézek. Érzem, hogy a vér az arcomba tódul, ahogy a szépen kidolgozott felsőtestére téved a tekintetem. A lányok ölnének ezért… Inkább a fényképező géppel kezdek el babrálni, ugyanis Colin szemei szórakozottan csillannak.
- Ugye emlékszel arra, hogy engem nem fotózhatsz?
- Tudom, tudom! – vágom rá rögtön. – Nem felejtettem el. Ne aggódj, legfeljebb kiváglak a képről, ha belesikerülsz – morgom.
- Ne sikerüljek bele, Noah, különben megfürdetlek – közli velem nemes egyszerűséggel, míg én értetlenül nézek fel rá.
- Mit csinálsz?
- Megfürdet! – úszik oda az a srác, aki közölte velem, hogy nem ismer. – Belevág a medencébe és beszappanozza a babapofidat. – Micsoda?
- Ted! – szól rá nevetve Colin. – Halálra ijeszted. Ne aggódj, nem csinálok ilyet, csak ne fotózz le! – figyelmeztet, amit én a szemöldökömet ráncolva hallgatok.
Nem szólok semmit sem, inkább a fotózással kezdek el foglalkozni. A fiúk már a vízben vannak, én pedig körbejárom nem egyszer a medencét, megfelelő szögeket keresve. Rájövök, ha leguggolok akkor sokkal fröcskölősebb képeket tudok lőni, ha pedig felállok valamelyik oldalra kiállított székre, akkor többen vannak rajta s a fény így nem olyan zavaró. Teljesen belefeledkezem a munkába, próbálom a könyvből szerzett információimat is felhasználni. Igaz a képek már sokkal jobbak, mint eleinte a zárt térben lévő medencéseim, azonban még mindig nem az igaziak. Mennyi időt kell majd még itt eltöltenem, hogy tökéletesítsem…
- Oké fiúk, mára ennyi volt – csendül fel egy hang, ami észhez térít. – Köszönöm a részvételt, nagyon jók voltatok. Holnap ugyanekkor, ugyanitt. Noah, te is hallottad? – szól oda Colin, mire én bólintok.
- Akkor jössz te is? Remek! Igazi sztárnak érzem magam, miközben fotózol! – rikkantja az egyik, mire én a szememet forgatva kezdem el összepakolni a cuccaimat. Azonban nem úszom meg, egy maréknyi kigyúrt megrohamoz vizesen, csöpögősen.
- Hé, megnézhetjük miket alkottál?
- Kéne valami új profilkép…
- Ha akad valami jó csapatos, kirakom borítóképnek! – lelkesedik még egy, mire én kifújom a levegőt, majd újra előveszem a gépet.
- Megmutatom őket, de sietősen – jegyzem meg halkan. – Nektek is dolgotok van…
- Ja, vár Kelly egy kis esti tornára – röhögi az egyik, mire én apró pírral az arcomon fogom fel, hogy miről is van szó. Gyorsan végigmutogatok pár jobbat, amitől totál oda meg vissza vannak. Nem értem miért, nem lettek olyan jók… Elszórakoznak egy darabig, jókat nevetgélnek, néha még az én szájam széle is felfelé görbül. Nagyon dinkák.
Miután végigmutogatom nekik a képeket, elindulunk az öltöző felé, ahogy a cipőmet s zoknimat hagytam, s ahol legközelebb a táskámat is fogom. A fiúk nagy része még tusolt, a zuhany alól nevetésfoszlányok hallatszódtak ki. Nem szóltam semmit sem, csak leültem a még száraz padra, hogy nekiessek felvenni a cuccaimat. Azon járt az agyam, hogy este átnézek pár sporteseményes hírt, hátha akad valami jó ötletem onnan is. Sosem fotóztam vizes sporteseményt, ezért is esett ez olyan nehezemre. Azonban úgy tűnt, menthető vagyok, ez pedig lelkesebbé tett.
- Lehet nem mondják, de piszkosul bejön nekik, hogy fotózod őket – nagyot pislantok döbbenten, ugyanis Colin ül le mellém egy alsóban s atlétában. – S még egyedül is helyt tudtál állni – teszi hozzá, mire én durcásan felhúzom az orromat.
- Ja, csoda mi? – morgom, majd igyekszem felhúzni a cipőmet. Tisztára olyan, mintha női cipő lenne a srácok hatalmas nagy surranói mellett. Veszek egy mély levegőt, miután lerakom a lábaimat a földre, majd a mellettem öltözködő srác felé nézek.
- Jövök holnap is, ha nem baj – jegyzem meg, mire csak egy bólintást kapok válaszul, miszerint nem bánja. – Akkor további szép napot – állok fel, majd indulok is el hazafelé, miután Colin utánam köszön.
Otthon még átnézem a képeket újra, válogatok s törlök, no meg csinálok helyet a másnapiaknak. Sokáig fent vagyok, így nem csoda hogy szinte beájulok az ágyba.
|
| linka | 2015. 05. 05. 17:59:38 | #32825 |
Karakter: Colin Whitfield
Szórakozottan pötyögök le néhány szót a telefonomba, anélkül, hogy ránéznék az épületben bárkire is. Hibába tettem finom célzásokat a velem szemben ülő féleszűnek, egyszer nyíltan ki is jelentettem neki, hogy adja fel és hagyja a francba az egészet, úgy tűnik ő tántoríthatatlan. Pedig a csaj egyértelműen felültette. Az, hogy a megbeszélt találkozóról már több, mint másfél órája késik, nem természetes. Elfogadható lenne, ha előtte szólt volna.
Minimum elvárható, hogy felhívja, üzenetet írjon vagy egyszerűen csak üzenjen valakivel, hogy késik, esetleg nem tud eljönni. De a csaj ezek közül egyiket sem tette meg. Ergo felültette Tedet rendesen.
Magának köszönheti mind a kettő, de azt már egyre nehezebben viselem, hogy mi még mindig itt ülünk és várunk a nagy büdös semmire.
Ted helyében én már rég itt hagytam volna mindent. Nem is értem, mi a fenéért ülünk még mindig itt. Nem fog eljönni, jó lenne, ha ezt végre ő maga is belátná.
- Biztosan közbe jött neki valami – szólal meg halkan, kevésbé olyan magabiztosan, mint amilyennek szánhatta a kijelentését.
Még, hogy közbejött neki valami. Hát persze. A következő felvetés mi lesz? Hogy elköltözött? Elütötte egy autó? Esetleg váratlan rokoni látogatást kellett tennie egy eddig soha nem ismert unokanagybácsinál? Kifogásból több millió akad, keresni sem kell őket. Elég egyszerűen végiggondolni ezt az egészet, hiába keres kifogásokat, ami egyértelmű az egyértelmű. Minek futni még a köröket pluszban? Azzal, hogy magyarázatokat gyűjtöget, nem lesz előrébb semmiben. Mindössze magát áltatja velük.
- A barátaival van éppen – jegyzem meg vigyorogva, felsandítok rá a telefonomból, aztán halkabban hozzáteszem. - Nemrég tett fel néhány képet a facebookra.
- Neked nincs is facebookod – kotyog közbe.
- Aha...
- Te....te feltörted neki...Az övét...Tisztában vagy te egyáltalán azzal, hogy most mit követtél el?
Kíváncsian pislogok rá fel, talán nem voltam teljesen egyértelmű, amikor kijelentettem neki, hogy feleslegesen ülünk itt még mindig. Lehet, hogy célszerűbb lenne átfogalmaznom a szavaimat. Úgy talán még ő is megérti. Talán. Legalábbis én szívből bízom benne. Másodjára és harmadjára is elismétlem neki, lassan megemészti, aztán sziszegve kijelenti, hogy Margaret McCansy számára valami olyan halálnem lenne a legmegfelelőbb, amely méltón ötvözi a vízbefulladás, a szárazra vérzés és egy közepes méretű repülőgép-katasztrófa kívánatos elemeit.
Kedves, igazán kedves tőle, főleg úgy, hogy bő félórája még halálosan szerelmes volt a lányba.
Mire hazaérek, már durván este van, besötétedett annak ellenére, hogy azt még csak észre sem vettem. Megvacsorázok és elpakolok mindent, amit kint felejtettek az asztalon a többiek. Gyorsan megy az idő mindenképp, még annak ellenére is, hogy a kávézóban várakozva csiga lassúnak tűnt minden. Még az is, ahogy a kiszolgálás megérkezett. Sokáig tartott ez a nap, fárasztó volt, fáradt vagyok. Összerezzenve kapom fel a fejem, mikor meghallom közvetlen mellettem csörögni a telefont. Máskor nem díjazom, de most örülök neki, hogy ilyenkor hívnak. Legalább van miért elszakítanom figyelmemet az előttem heverő könyvről. Még jó, hogy pontosan emlékeztem arra, hogy hova tettem el, így nem volt különösebben bonyolult ráakadnom. Sőt, meglehetősen leegyszerűsítette a helyzetemet a tény, hogy a szobámon kívül sehová máshová nem vittem magammal.
- Helló, itt Colin – szólalok meg úgy a második csörgés után.
- Szia, én vagyok az, Noah - szól bele kis idő múlva, a vonal valamiért recseg. – Tudod, a délutáni srác a…
- Tudom, ne aggódj – hallgattatom el felnevetve. – Pont jókor hívtál, itthon vagyok, ettem is, rá is érek. Miben tudok segíteni? Ne haragudj, tudom, hogy elmondtad már, de bővebben érdekelne.
- Szóval – köszörüli meg a torkát, fejemet csóválva hallgatom zavarát. Nagyon nem akaródzhat ez a beszélgetés neki. – Lenne nálad egy könyv, ami kéne nekem.
- Egy könyv? - ez kezd így egyre érdekesebbé válni.
- Bocsánat, úgy értettem, hogy az is hasznos lehetne, ma jártam a könyvtárban és ott azt mondták nálad van de… - sóhaj – Kezdjük újra - kéri. – Noah vagyok.
- Szia, Noah – köszönök én is újra.
- Szóval ahogy mondtam felkértek arra, hogy a sokadik győzelmes vízilabda csapatunkat lefotózzam. Kéne az egyetemi újságnak, sőt, a helyi lapnak is, aztán ki tudja még kinek, ha ilyen jól halad a csapat...
- Köszönöm mindenki nevében az elismerést. S folytasd csak.
- Szép, nem is, a lehető legjobb képeket szeretném elkészíteni, azonban bevallom őszintén sportolókat nem fotóztam még. Pontosabban biciklizőket már igen, de az teljesen más. Az lenne a problémám, hogy a fény nem úgy verődik vissza s nem igazán találom meg azt a pontot, amiben mindenki jól látszik, nem fénylik be. Voltam a professzoromnál is, akinél majd le kell adnom a képeket, ő pedig egyenesen hozzád küldött.
- Oh, igen, értem, értem… - válaszolom elgondolkodva. – S a könyvet is tudom, melyikről van szó. Ezt szerintem nem lehet telefonon megbeszélni, azonban nagyon is jó, hogy megvan a számod. Lementem. S lenne egy ötletem.
- Mégpedig? - kérdez vissza szinte azonnal.
- Egyeztessünk időpontot. Odaadom neked a könyvet, nekem már nincs rá szükségem, szakdogához kellett, azt pedig leadtam. Szívesen segítek neked mindenben, természetesen csak addig, míg neked is jó s nem kényelmetlen. Tetszik az ötlet, a csapatomról is van szó, azonban lenne egy kikötésem.
Méghozzá egy igen fontos kikötés.
- Mi lenne az? – kérdezek rá.
- Engem nem fotózol, ha lehet. Nem vagyok túl fotogén – jegyzem meg, nevetésének hangjára én is elmosolyodom, bár azt nem egészen értem mi mulattatót mondhattam az imént. - Mi az, min nevetsz?
- Az, hogy te ezt érzed nem jelenti azt, hogy ez nincs másképp – magyarázza. - Akkor mikor lenne jó neked?
- Ebédszünetben mindig elérhető vagyok, az ebédlőben megtalálsz. Mindig a hatos asztaloknál ülünk a bal oldali falnál. Ha netán neked nem jó, elég egy sms-t küldened, vagy megcsörgetsz és egyeztetünk. Délután is jó, edzés előtt. Olyan öt felé – több ötletem egyenlőre nincs arra, hogy hol futhatnánk össze. Hümmögve hallgat. - Nos?
- Mindkettő jó, de szerintem maradjunk az elsőnél, ebédidőben. Ha nem jó, akkor pedig megcsörgetlek.
Remek, akkor éppen ideje, hogy elkezdjem magammal hordani a telefonomat máskor is és nem csak akkor, amikor éppen eszemben van. Ha nincs nálam, akkor sokat nem érek vele, hogy hív.
- Akkor megbeszéltük. Még szeretnél valamit?
- Ha holnap találkozunk s hozod a könyvet, akkor nem.
- Viszem a könyvet is, értettem! - nevetem el magam. - Jó éjszakát Noah, akkor majd holnap találkozunk.
- Igen, igen. Jó éjt, s akkor majd holnap.
Vigyorogva teszem vissza telefonomat az asztal szélére, székemben kényelmesen hátradőlök, újra a könyv felé fordulok és fellapozom ott, ahol legutóbb abbahagytam.
*
Nem látom értelmét, hogy belefolyjak mások beszélgetéseibe, így míg ők kellemesen duruzsolnak mellettem, én a könyvet címkézem fel. Átolvastam még az este, de már se kedvem, se energiám nem volt arra, hogy bejelöljem azokat az oldalakat, amiket talán használni is tud majd Noah. Most pótolom a tegnap esti mulasztásomat és apró, leginkább egyszerű szigetelőszalagra hajazó fecniket ragasztgatok a lapok közé.
- Mi lenne, ha egyszer tennél egy kivételt, és olyasvalakivel járnál, akit még kedvelsz is? - érdeklődök tovább díszitgetve a könyvet, Isaac pedig hálából fintorogva megsértődik rám.
- Kedvelem Madisont.
- Isaac – nézek rá rosszallóan. - Lassan ideje lenne felnőnöd. Előbb-utóbb mindenkinek fel kell nőnie.
- Tudod, valahányszor ezt mondja valaki, egy Pán Péter meghal – tolja el magától az ebédjét, leporolja a tenyereit és egy oldalas vigyorral a hajába túrva megy.
Idióta.
- Nem is Madison a neve – kiáltok utána. - Csak, hogy tudd!
- Leszarom! - kiált vissza.
Ami azt illeti, Noah a legfurcsább szerzet, akivel valaha is találkoztam eddig. Különc, olyan, mintha egyszerűen elkerülné minden más ember társaságát. Nem láttam még, hogy bármikor is odament volna valakihez, vagy, hogy hozzá odament volna bárki is. Mintha nem lenne egyetlen épkázláb barátja sem. Ez eléggé elkeserítő lehet neki.
Rövid ideig nézelődök csak, mire kiszúrom őt is valamivel messzebb az étkező bejáratától. Eljött, de ahogy látom még pár perc és már menekülőre is fogta volna, ha én nem intek oda neki. Elköszönök a többiektől, táskámat magamhoz veszem és a rám várakozó fiúhoz sétálok. Egyértelmű, hogy nem óhajt a jelenleginél több időt idebent tölteni, én már megebédeltem, így számomra is lényegtelen, hogy itt maradunk-e vagy választunk valami más helyet.
- Csak lazíts, itt nem fog az életedre törni senki – vigyorgok rá, de ő továbbra is kétségbeesetten kapaszkodik a táskájába, mintha azt remélné, a súlya a talajon tartja.
- Eddig sem tört rám senki – jegyzi meg valamivel nyugodtabban.
- Nem is értem akkor miért állsz úgy, mint aki bármelyik percben arra vár, hogy valaki ráugorjon és átharapja a torkát – csóválom meg a fejem. - Na, gyere. Magammal hoztam a könyvet is és vettem a bátorságot, hogy bejelöljem azokat az oldalakat, amiknek talán hasznát veheted.
- Rendben, köszönöm – mosolyodik el félszegen. - A csapatod mit szólt ahhoz, hogy...
- Hogy le akarod őket fényképezni? - teszem fel helyette a kérdést. Bólintását követően vállat vonok. - Nem tudom, még nem beszéltem velük erről, de ha van időd és kedved, eljöhetsz a mai edzésre. Akár te magad is megkérdezheted őket, hogy mit szólnának hozzá.
- Nem is tudom...
- Noah, egyikünk sem eszik embert a szóbeszédekkel ellentétben, eljöhetsz nyugodtan. Ha tényleg a csapattal akarsz dolgozni, akkor előbb-utóbb meg kell őket ismerned. Az nem elég, ha velem jóba vagy.
- Szóbeszéd? - ráncolja össze kíváncsian a szemöldökeit.
- Igen, hallottam már nem egyszer ilyen pletykát.
- Talán, ha nem lenne időnként mogorva ábrázatod...
- Igen, csak azt felejted el, hogy nekem nem egy ember között kell rendet tartanom – sóhajtom. - Ma délután ötkor kezdünk, gyere el és ismerkedj össze a többiekkel is.
A nap további része meglehetősen eseménytelenül teli, még úgy is, hogy szinte mindig van mit csinálnom. Mindössze húsz percembe telt, mire Noah minden kérdését megválaszoltam, és végigmutogattam neki a könyvben bejelölt oldalakat. Az sem valami sok, de legalább használható információk vannak benne. De még mindig nem tiszta teljesen, hogy miért pont hozzám küldték őt. Az egy dolog, hogy értek a sporthoz, meg úgy alapvetően mindenhez, aminek a legapróbb köze van az úszáshoz, de a fényképezés távol áll az érdeklődési körömtől. Legfeljebb abban tudnék még neki segíteni, hogy hová állhat az uszodában ahhoz, hogy megfelelő szöget találjon a fényképezésre. Párszor páran már megpróbálták megörökíteni a csapatot, aminek eredménye az lett, hogy kaptunk pár elmosódott és meglehetősen kivehetetlen képet. Még a legnagyobb jóindulattal sem tudtunk kezdeni egyikkel se semmit.
Lábamat kinyújtva várakozom a későkre, mert annak ellenére, hogy az edzés tényleges időpontjától eltérően mindig korábbi időpontot adok meg nekik, mindig van olyan, aki elkésik. Sóhajtva figyelem, ahogy a mellettem ülő Brad, látszólagosan tökéletes repülője vidám szabadesésben ér földet minden egyes próbálkozásnál. Jó darabig még szótlanul figyelem, próbálok segíteni neki és magyarázok, de hasztalan minden. Akkor adom fel végleg, amikor a hajtásvonalak mentén visszahajtogatja az enyémet, de a repülő rövid spirált leírva továbbra is a földre zuhan. Egyenesen Brad lába elé.
- Tudod, azért ehhez már tehetség kell – szólalok meg vigyorogva.
Színpadiasan tapsolva állok fel a helyemről, mikor a többiek is befutnak átöltözötten, edzésre készen. Már csak egy személy hiányzik, de arra már nincs idő, hogy őt is bevárjuk. Adtam neki lehetőséget, hogy jöjjön el az egyik edzésünkre. Az már nem rajtam múlik, hogy él-e vele vagy sem. Úgy tűnik van jobb dolga is ennél, amit meg is értek, elvégre nem lehet túl szórakoztató egy csapat marhát figyelni, akik a vízben szórakozva lelkesen dobálnak egymásnak egy labdát. Az ő helyében, ha nem érdekelne annyira ez a sport, talán én sem jöttem volna el. Viszont előbb-utóbb kénytelen lesz jelenést tenni idebent, mert maguktól nem fognak elkészülni a képek.
Jelenlegi problémám viszont az, hogy ha ő nincs, akkor kénytelen vagyok én közölni a többiekkel a helyzetállást.
- Hé, Hello – homlokomat ráncolva fordulok meg Ted hangjára. Nem gondoltam volna, hogy Noah eljön. - Miben lehetünk a segítségedre?
- Noah Young.
Ted pislogva felfogja, aztán felém les. Vállat vonva figyelem őket. Hagyom, hadd ismerkedjenek meg.
- Nem ismerem – válaszolja, majd kihúzza magát, hogy amennyiben a méltóságától kitelik, magára hagyja őt és elmeneteljen a többiekhez. Papucsban persze, hajából csöpögő vízzel.
- Én lennék az – dünnyögi Noah.
Szerkesztve linka által @ 2015. 06. 14. 23:53:48
|
| Eshii | 2015. 03. 13. 18:35:28 | #32619 |
Karakter: Noah Young
Az újabb képekből kiderül, hogy hiába a sok próbálkozás az interneten való olvasgatás bizony nem segített semmit. Így hiába is akarom segítség nélkül megoldani, másnap reggel oda kell mennem a szakprofesszoromhoz, aki felkért a képek elkészítésére, hogy adjon valami tanácsot. Azonban mint mindig, most is arra biztat, hogy oldjam meg egyedül, pontosítva csapatmunkával. Így kerül a kezembe egy cetli, rajta pedig a tanár úr macskakaparása: Colin Whitfield. Ismerős a név, ő is a vízilabda csapat tagja, róla is kéne képet készítenem. Egészen addig nem is értem az egészet, míg az apró kis információmorzsákból le nem szűröm: bizony Művészettörténelmi szakos.
Aznap mérgemben újra elmegyek magam próbálkozni, hisz nem ilyen segítségre gondoltam. Nyakamon a határidő, s olyan munkát nem tudtam még kiadni a kezemből, amit fel is vállalnék nyugodt szívvel. Hazaérve elvonulok megnézni a képeket, s hiába akartam már az ajtón való belépésem után a kis cetlit a kukába dobni, rá kell jönnöm, hogy kell a név s a tulajdonosa, bármennyire is szívom a fogamat miatta. Míg lefürdöm s elkészülök a másnapi egyetemi napomra, sőt, mikor leteszem a fejemet a párnámra is azon jár a fejem, hogy kerülhetném el az egészet. Pedig nagyon is jól tudom a választ: sehogy.
Órák között kérdezősködöm kicsit a többiektől Colinról, hátha aznap túl elfoglalt s nem ér rám, sőt, másnap se. Az lenne a legjobb, ha soha! Lyukasórában elmegyek a könyvtárba szétnézni, megkérdezem a könyvtáros boszorkányt tudna e segíteni, aki egy kis szájhúzás után belemegy. Látom az alagút végét, míg azt hallgatom, hogy mennyire nem tudok eligazodni egy könyvtárban, én is csak egy modern kölyök vagyok. Úgy tűnik, hogy lenne egy olyan könyv, amiből még lehet tudok ötletet meríteni, azonban itt jön a hidegzuhany: Colin Whitfield kivette, nincs bent. A sors elintézte nekem, ha akarom, ha nem fel kell keresnem. Kell a könyv, kell a tanács, kellenek a tökéletes fotók!
A könyvtár után az uszodába veszem az irányt, későre jár már s tanulnom is kéne. A portás szerint még bent van, szóval tudok vele beszélni. Ha más nem csak megkérem, hogy passzolja le nekem a könyvet, esetleg adjon pár szavas tanácsot. Azt se bánnám, ha közölné, hogy nincs rám ideje, mennék vissza a profhoz és nem hagynám, hogy ő is lerázzon. Az öltözék felé szedem a lábaimat, hangokat hallok, valaki a Colin nevet mondja, vagyis jó helyen járok. Két ember van csak ott, nem sokat tévedhetek, s a hallottak alapján a vizesebbnek kell a keresett személynek lennie.
- Colin – szólítom meg, s állok meg előtte. Nem, ez így túl udvariatlan s nem biztos, inkább rákérdezek a biztonság kedvéért. - Te vagy Colin? – Az említett a haverja felé mosolyog, majd lenéz rám. Kicsinek érzem magam, sőt, nyeszlettnek is és ez nagyon nem tetszik. Arról pedig ne essék szó, hogy csak néz és mosolyog, de nem bírna válaszolni, hogy feleslegesen hagyom e a megjelenésével földbe tiporni magamat. S épp ezt teszi a tökéletes megjelenésével, arcával, halovány mosolyra húzott formás ajkaival… utálom az ilyeneket. Miért? Nem tudom. Lehet irigy vagyok, de azaz igazság, hogy annyira talán mégse. Mennyit aggódhatnak a hozzáhasonlók, hogy a súlyukat tartsák, nehogy a jobb kezük izmosabb legyen min a baj s ehhez hasonlóak. Engem jobban leköt a suli, ez a legfontosabb.
- Segíthetek valamiben? – teszi fel hirtelen a kérdést. Hirtelenjében azt sem tudom mire érti, nagyon elgondolkoztam, aztán beugrik. Persze, segítenie kéne. A könyv, tanács, vagy küldjön el, utóbbiért drukkolok.
- Szabad a neved? – teszi fel a következő kérdést, ami egyáltalán nem vág a képbe.
- Tessék? – kérdezek vissza meglepődve, nagyokat pislogva.
- A neved. Mondd, hogy hívnak? – kérdezi máshogy, bár először is értettem, csak nem fogtam fel, hogy egy ilyen alak a nevemet akarja.
- Óh, Noah Young – hadarom el, majd a kezemet is felé nyújtom, s ezt is rögtön megbánom. A meleg mancsban elveszik a kicsi, fényképezéshez szokott kezem. - Fotós és művészeti karos. Felkértek, hogy lefotózzam a vízilabdacsapatot játék közben, de ilyet még egyáltalán nem csináltam. A képek egyáltalán nem olyanok, ahogy szeretném és hozzád küldtek, hogy majd neked biztosan akad jó tanácsod. – Nagy levegőt veszek mikor letudom, s piszkosul boldog vagyok. Csak küldjön el. Nekem nem kell más, a könyvet se kérem akkor. Azonban ő csak nézeget, majd rábólint a dologra. Köpni-nyelni nem tudok, akkor sem mikor előszed a táskájából egy tollat s a csuklómra fonva nagy kezét az alkaromat szabaddá teszi. Rányomja bőrömre a tollat, s a számokból egy telefonszám bontakozik ki. Ez ráírta a kezemre a számát, mintha valami kis liba lennék!
- Tessék, ezen majd el tudsz érni. Hívj majd fel este és megbeszélünk mindent, de most sietek. – S mint aki jól végezte dolgát otthagy. Minden szó nélkül emelem fel a kezemet s nézem meg a kezemre felvésett számot. Megtette, minden gond nélkül, belement, meggyalázott! Hogy fogom lemosni? Ugye lejön? Rajtam fognak röhögni a többiek, ha meglátják, emellett tisztán látható, hogy férfi kézírás. Atyaég! Nem is akarom felhívni. Nem, nem! Rázom fejemet, majd megigazítom vállamon a táskát, ami a nagy döbbenetben kicsit lecsúszott, majd inkább hazafelé, vagyis a koli felé veszem az irányt. Otthon megvacsorázom s próbálok mindent kiverni a fejemből, azonban mikor neki vetkőzöm a zuhanyzáshoz felrémlik újra a telefonszám. Gondolkozom mi legyen, hisz a vízzel le is moshatom végleg s ha felhívom lehet a könyvet elkérhetem tőle… Nagy sóhajjal firkantom le a kezemen lévő számot egy papírra majd megyek el zuhanyozni.
Pizsamában ücsörögve az ágyamban pötyögöm be a számot. Kilenc óra körül lehet, biztos vagyok benne, hogy nem alszik még. Nem tűnt korán fekvő típusnak, mégis habozok megnyomni a hívó gombot. Mit mondhatnék, mit várhatok? Már rég megbántam, hogy elvállaltam a fotózást, de nincs mit tenni, vissza nem léphetek. Megnyomom a képernyőn a zöld kis gombot, majd a fülemhez tartom a készüléket. Eldöntöm, ha harmadik kicsengésre se veszi fel, leteszem. Nincs szerencsém, már a másodiknál felveszi.
- Helló, itt Colin – szól bele a vonal túlsó végén.
- Szia, én vagyok az, Noah – szólok bele egy kis hezitálás után, s inkább átrakom gyorsan a másik fülemhez a telefont. – Tudod, a délutáni srác a…
- Tudom, ne aggódj – vág közbe nevetve. – Pont jókor hívtál, itthon vagyok, ettem is, rá is érek. Miben tudok segíteni? Ne haragudj, tudom, hogy elmondtad már, de bővebben érdekelne.
- Szóval – köszörülöm meg a torkomat, s próbálom összerakni mit is szeretnék. – Lenne nálad egy könyv, ami kéne nekem.
- Egy könyv? – kérdez vissza meglepetten, én pedig legszívesebben fejen vágnám magamat.
- Bocsánat, úgy értettem, hogy az is hasznos lehetne, ma jártam a könyvtárban és ott azt mondták nálad van de… - Nagyot sóhajtok, majd megint fület váltok. – Kezdjük újra – közlöm. – Noah vagyok.
- Szia Noah – köszön újra, mintha tényleg az elejéről kezdenénk, s nem kérdez semmit, hagy kibontakozni.
- Szóval ahogy mondtam felkértek arra, hogy a sokadik győzelmes vízilabda csapatunkat lefotózzam. Kéne az egyetemi újságnak, sőt, a helyi lapnak is, aztán ki tudja még kinek, ha ilyen jól halad a csapat – ecsetelem.
- Köszönöm mindenki nevében az elismerést. – Telefonon keresztül is hallom, hogy mosolyog. – S folytasd csak.
- Szép, nem is, a lehető legjobb képeket szeretném elkészíteni, azonban bevallom őszintén sportolókat nem fotóztam még. Pontosabban biciklizőket már igen, de az teljesen más – vágom rá. – Az lenne a problémám, hogy a fény nem úgy verődik vissza s nem igazán találom meg azt a pontot, amiben mindenki jól látszik, nem fénylik be. Voltam a professzoromnál is, akinél majd le kell adnom a képeket, ő pedig egyenesen hozzád küldött.
- Oh, igen, értem, értem… - feleli hümmögve. – S a könyvet is tudom, melyikről van szó. Ezt szerintem nem lehet telefonon megbeszélni, azonban nagyon is jó, hogy megvan a számod. Lementem. S lenne egy ötletem.
- Mégpedig? – kérdezek vissza, ugyanis elhallgatott.
- Egyeztessünk időpontot. - Nagy szemekkel meredek magam elé, fel kell dolgoznom ezt a mondatot, ő azonban csak mondja tovább. - Odaadom neked a könyvet, nekem már nincs rá szükségem, szakdogához kellett, azt pedig leadtam. Szívesen segítek neked mindenben, természetesen csak addig, míg neked is jó s nem kényelmetlen. Tetszik az ötlet, a csapatomról is van szó, azonban lenne egy kikötésem.
- Mi lenne az? – kérdezek rá.
- Engem nem fotózol, ha lehet. Nem vagyok túl fotogén – közli, mire felnevetek. – Mi az, min nevetsz? – kérdezi, de egyáltalán nem sértődötten, mint ahogy vártam. Sőt, talán még jól is szórakozik.
- Az, hogy te ezt érzed nem jelenti azt, hogy ez nincs másképp – felelem őszintén. – Akkor mikor lenne jó neked?
- Ebédszünetben mindig elérhető vagyok, az ebédlőben megtalálsz. Mindig a hatos asztaloknál ülünk a bal oldali falnál. Ha netán neked nem jó, elég egy sms-t küldened, vagy megcsörgetsz és egyeztetünk. Délután is jó, edzés előtt. Olyan öt felé – sorolja a lehetőségeket, míg én hümmögök egyet. – Nos?
- Mindkettő jó, de szerintem maradjunk az elsőnél, ebédidőben. Ha nem jó, akkor pedig megcsörgetlek.
- Akkor megbeszéltük. Még szeretnél valamit? – érdeklődik.
- Ha holnap találkozunk s hozod a könyvet, akkor nem – vágom rá.
- Viszem a könyvet is, értettem! – neveti, mire én zavartan elmosolyodom. – Jó éjszakát Noah, akkor majd holnap találkozunk.
- Igen, igen. Jó éjt, s akkor majd holnap. – Még gyorsan elköszönünk egymástól, majd leteszem. Szaggatottan fújom ki a levegőt, majd kidőlök az ágyamon. Csak éljem túl s essünk rajta minél előbb túl.
*~¤×¤~*
Másnap egészen délig azon jár a fejem mi s hogy lesz. Nem vagyok egy nagy ismerkedő típus, nehezen barátkozom, s igazából sokszor nem is célom, olyan magamnak való vagyok. Legalábbis anya mindig ezt mondogatja, mivel soha semmilyen barátomat nem viszem haza. Persze, mivel nincs olyan, aki előtt felmerném vállalni, erre nem gondol. Ehhez hasonló gondolatok hadával a fejemben lépek be az ebédlőbe, míg a vállamon lógó táskába kapaszkodom. Nem sokat vagyok itt, mindig hozok magammal kaját s az épület egyik eldugott szegletében egyedül megeszem. Igen. Egyedül.
Megállok, ahogy kiszúrom Colint a barátai között. Neki nem kell egyedül enni, efelől semmi kétségem sincsen. Így látván semmi kedvem odamenni hozzá, még kevesebb, mint előtte. A számat húzva figyelem őket, majd nyúlnék is a telefonomért, hogy pötyögjek neki valami hazugságot, hogy miért nem érek rá, de kiszúr. Odaint nekem, majd mintha odaszólna a haverjainak valamit s feláll, majd megindul egyenesen felém, a táskájával. Ennyit a menekülésemről…
|
|
