Nem. Vagyok. Kirova. Embere!
Fogalmam sincs hány óra, de ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, egy örökkévalóság óta ülök itt, összebilincselt kezekkel, az elõzõ mondatot hajtogatva. Megmondtam nekik azt is, kit keressenek meg az õrsön, aki alátámasztja a dolgot, de még nem láttam senkit bõszen telefonálgatni Mike-nak. Csessze meg, hogy ezeknek egy grillcsirkénél is kisebb az agyi kapacitásuk!
- Utolsó esély, kölyök! Hol van Kirova?
- Ahogy azt már 37-szer elmondtam, nem tudom! Ezt az egy bázisukat ismertem, ezért itt próbáltam beszivárogni. Nem. Vagyok. Kirova. Embere!

Az ügynök arca még inkább eltorzul a dühtõl, és ingerülten csap rá mindkét kezével az asztalra. Meg se rezzenve, hasonló hangulatban bámulok fel rá. Nekem lenne itt a legtöbb jogom csapdosni. Nem csakhogy elszúrták az infószerzési hadjáratom, amit Mike-nak ígértem meg, de ha továbbra is itt tartanak, tuti lebetegszem a vizes ruháktól. Ezek se tudják, milyen nehéz errefelé jó orvost találni… Vagy legalábbis olyat, aki nem akarja eladni a szerveidet.
Az ügynök még pár pillanatig mered rám, én pedig makacsul állom a pillantását, mire felmorranva sarkon fordul, és kiviharzik az apró helyiségbõl. Sóhajtva hunyom le megint a szemem, de azonnal ki is nyitom õket, amint meghallom valaki más érkezését.
Gyanakodva figyelem a fiatal férfit. Egybõl átlátok az arcán megjelenõ „kedves” mosolyon, és érzem, ahogy minden ösztönöm menekülés után kiált. Van valami szörnyen veszélyes a kisugárzásában, amin még az se segít, hogy kifejezetten jól néz ki.

- Üdv Tony – szólal meg némi kölcsönös méregetés után, és az asztalnak támaszkodva megáll elõttem. A számat összeszorítva hajtom hátra a fejem, hogy fel tudjak rá nézni. Nem a legkényelmesebb póz, és mérget vennék rá, hogy pont ezért csinálja. – Nagyon felhúztad a fõnököt.. – folytatja vontatottan, amitõl még inkább megugrik az ingerültségi szintem. Ráadásul még látványosan meg is bámulja a lábaimat. A francba már, ki ez? Egyáltalán nem tûnik olyan ügynöknek, mint a fent említett fõnöke, és ez nyugtalansággal tölt el. Egy kormánykutyától mindig tudom mit várjak, de tõle…? – Elmondom a további lehetõségeidet. A: elmondod az igazat. Gyorsan túl vagyunk rajta, nem fáj, mindenki boldog. B: nem beszélsz. Ez hosszabb és fájdalmasabb beszélgetés, de végeredmény ugyan az – fejezi be, én pedig komolyan közel állok a robbanáshoz.
Hát nem az igazat hajtogattam nekik folyamatosan? Az én hibám, hogy nem veszik a fáradtságot a „mesém” lecsekkolásához?

- És a C? – kérdezek vissza végül csendesen. Õ nem ügynök, akkor nem nézegetne úgy, mint egy cukrászda kirakatát. Viszont nekik dolgozik, így valószínûleg nem játszik a C lehetõség, még ha a vigyora azt is mutatja, hogy õ arra szavazna.  
Összehúzott szemmel, kedvtelenül nézek fel rá, de nem szólalok meg. Nem tudok mást mondani azon kívül, amit már mind hallottak.
- Szóval? – néz le rám várakozóan, mikor azonban hallgatok, a keze az arcomon csattan. Nem számítottam rá, és gyorsan mozdult, így kissé megdöbbenek. Nem, tényleg nem ügynök… – Nem érünk rá sokáig Tony. Jobb ha beszélsz.. – folytatja színtelen hangon. -  Igaz én annak örülök, ha nem nyitod ki a szád..
- Mondtam már. Mike Jefferson hadnagynak gyûjtöttem az infót a központi õrsrõl. Hívják fel és igazolni fogja – sziszegem makacsul, félelem nélkül pillantva fel rá. Nem mondom, hogy örülök, mikor lehervad gonosz mosolya, elõre sejtetve, hogy mi következik.

Ezúttal számítok az ütésre, de így is kiszökik fájdalmas nyögésem, amikor ökle eléri az arcomat, és fejem oldalra csuklik. Ez sokkal rosszabb volt, mint a pofon, és kell pár pislogás, hogy ne csak csillagokat lássak a fájdalomtól.
- Rossz válasz.. – mondja nemes egyszerûséggel, és nedves tincseim közé markolva, felrántja a fejem. – Következõ?
- Rohadj meg – morgom dühtõl remegve, megnyalva felrepedt számat. Ismét mosoly szökik az arcára, úgy tûnik õ kezdi élvezni a dolgot. Milyen kár, hogy egyedül van ezzel…
A következõ ütést a gyomromba kapom, mire fájdalomtól elkerekedett szemekkel nyögök fel, és mikor elengedi a hajam, elõregörnyedve próbálom tompítani az égõ érzést.
Nincs viszont idõm összeszedni magam, mert térdeim közt hirtelen megjelenik a bakancsa, felcsapva a székre, és mikor felkapom a fejem, lendületesen hátra löki az ülõalkalmatosságot. Fejem a falon koppan, jó pár pillanatra sötétséget vonva a látómezõmre.

Elõredõlve, reszketegen veszem a levegõt, és igyekszem tisztán gondolkodni, de a fejemben és ütései nyomán lüktet a fájdalom, forog velem a világ, és kissé homályos a látásom.
Hallom azonban, hogy lassan mellém sétál. Ujjai az arcomra simulnak, le egészen az államig, ami alá nyúlva felemeli a fejem, kényszerítve, hogy ránézzek.
- Hallgatlak – szól csendesen, szinte suttogva. Kábán próbálok ráfókuszálni, de fõleg mélykék szemét tudom kivenni csak, az arca elmosódik.
- Nem tudok többet mondani. Nem dolgoztam Kirovának… - préselem ki magamból alig hallhatóan.
- Elszomorítasz Tony… Kitalálhatnál valami kreatív hazugságot. Ez annyira unalmas.. – mormolja kedvtelenül, míg hüvelykujjával az alsó ajkam cirógatja. Legszívesebben megharapnám, de így is tudom mi következik, nem akarok rontani a helyzetemen.  – Kár, hogy nem egy bárban futottunk össze… Sokkal jobb szórakozást tudnék, mint a csinos pofid szétverése.. – Erre azért elkerekednek a szemeim, de mikor elenged, nem követem a mozgását. Igyekszem felkészülni az ütésre, de ettõl függetlenül nem fáj kevésbé, mikor megérkezik még sérülésmentes arcoldalamra.
Ráadásul a kifejtett erejétõl és lendülettõl székestül dõlök fel. A fájdalom az egész oldalamon végig szánt, és levegõ után kapva, kissé elfúlóan nyögök fel.

Voltam már ilyen helyzetben, életvitelemnek köszönhetõen nem is egyszer, de azért ez nem egy olyan dolog, amihez szívesen, vagy könnyen hozzászokik az ember. A fájdalom ugyan olyan szar, gondolataim ködössége nem kevésbé bosszantó, és a düh mellett megint kezd megjelenni némi félelem. Nincsenek öngyilkos hajlamaim, és bár nem élek irigylésre méltó életet, sose választanám inkább a halált. Oké, lehet túldramatizálom, mert egyelõre egész messze vagyok a kipurcanástól, de nem forog úgy az agyam, hogy lássam a kiutat.
Számban saját vérem fémes ízért érzem, hátrabilincselt kezeim miatt valószínûleg kiugrott a vállam az eséstõl, gyomrom és fejem lüktet a fájdalomtól, és a szédülés mellé megjelent a hányinger is, a jó kis agyrázkódás jeleként.
- Na eszedbe jutott valami? – ér el hozzám a rohadék nyugodt kérdése. Megpróbálom elküldeni a pokolba, de csak nyöszörgésre futja, így dühömben inkább kiköpöm elé a számban összegyûlt vért. Érzem, ahogy letérdel mellém, majd a hajamat félrekotorja a szemeim elõl, így kinyitom õket, és dühödten meredek fel rá.

- Kapd be, seggfej.. – Egészen büszke vagyok magamra, hogy sikerült végül szavakat is kipréselnem magamból, a vigyorát viszont nagyon szívesen lekaparnám az arcáról.
- Annak is eljön az ideje cicus.. – válaszolja élveteg mosollyal, kiérdemelve tõlem egy gyilkos pillantást. Hát ha rajtam múlik, akkor aztán nem!  – De elõbb mesélsz.. – teszi hozzá, kezeit lassan lecsúsztatva a nyakamra. Felgyorsul a szívverésem, de semmi jelét nem adom félelemnek, makacsul meredek rá. Elõször egészen gyengéden cirógatja meg a bõröm, de tudom, hogy mi fog következni. Nem ér hát felkészületlenül, mikor hirtelen rászorít a nyakamra, mégis ösztönösen kapok levegõ után. – Hallgatlak.. – súgja mosolyogva, én pedig a számat nyitva átkoznám el minden felmenõjét, de még mielõtt bármit is mondhatnék, kivágódik a vallató szoba ajtaja.
Morogva enged el, és áll fel mellõlem, én pedig levegõ után kapkodva ernyedek el a földön. Korai lenne még megkönnyebbülnöm, de a belépõ szavai után már megtehetem.  

- Marks, elég! Igazat mondott – közli az érkezõ.  – Most beszéltem Jeffersonnal. Mindjárt ideér. A kölyök tiszta – folytatja lihegve, bennem pedig egyszerre erõsödik fel a düh, és ömlik szét a megkönnyebbülés. Komolyan ennyi idõbe tellett kideríteni ezt?! Agyam eldobom…
Mondanám is meg nekik a véleményem a képességeikrõl, de megjelenik még két alak, és miután levették rólam a bilincset, felnyalábolva kivisznek a szobából. Kábán hagyom magam, bár legszívesebben kievickélnék a kezeik közül, hogy magam intézhessem a sebeim nyalogatását. A fejem azonban túlzottan sajog ehhez, így végül engedem, hogy miután leraktak valami gyengélkedõn, egy orvos lehámozza rólam a felsõm, és nekilásson a sérüléseim kezelésének, a vállam helyrerakásának.
Csendben ülök, fekszem, ami éppen kell ahhoz, hogy végezhesse a dolgát, de közben fortyogok a dühtõl, és ezen a kihallgatásomat kezdõ ügynök érkezése se segít.

Bocsánatot kér, félreértésekrõl beszél, segítséget ajánl az információimért cserébe, de még csak meg se mukkanok válaszként. Nem tûnik boldognak a dolgok alakulása miatt, és néma tûntetésem csak ront a hangulatán, de végül közli, hogy ráérek a döntéssel, és kifordul a gyengélkedõrõl, kis híján nekiütközve az ajtófélfát támasztó szõke rohadéknak.
Rászorulnak ujjaim a kezemben tartott jégre, és szikrázó pillantást vetek a férfire. Marks. Ennyit hallottam a nevébõl, mikor leállították.
Megint az arcán pihen az idegborzoló, „kedves” mosoly, én pedig gyanakodva figyelem, ahogy közelebb lép. Most nem vagyok megbilincselve, az állapotom mégse kedvez a védekezésnek.
- Remélem nincs harag – néz le rám nyugodtan, normális hangszínt ütve meg. Felém nyújtja a jobbját, amire egy pillanatra odavillan a tekintetem, de nem moccanok.  - Csak a munkámat végeztem.

Ezt még el is hiszem, de ettõl függetlenül nem lopta be magát a szívembe, és bár a fájdalomcsillapítóknak köszönhetõen, fogjuk rá, hogy jobban vagyok, azért csak neki köszönhetem az állapotom. Így nem hibáztathat senki, ha eléggé kelletlenül és gyanakodva nyújtom végül felé a kezem. Csak azért teszem, ahelyett, hogy elküldeném a fenébe, mert a véremben van az információszerzés, és még nem tudom a nevét.
Kiszélesedik a vigyora, és elkapva felé nyújtott jobbomat, közelebb ránt magához. Élesen szívom be a levegõt, a testem különbözõ pontjaiba nyilalló fájdalom miatt, és kapásból rántanám vissza a kezem, de szilárdan tart.
- Nate vagyok, szolgálatodra – vigyorogja, látszólag még mindig tökéletesen jól szórakozik. – Most, hogy már nem kell kicsináljalak, akár megismerkedhetnénk másként is…
- Marks! – csattan fel a szobába visszatérõ orvos dühösen, én pedig igen csak hálás vagyok a megjelenéséért. Oké, most már tudom a nevét, de nem biztos, hogy megérte ezt a helyzetet. Szerencsére Nate némi idõhúzás után elenged, én pedig oldalamra szorítva a kezemet, visszarogyok az ágyra.

- Állat… - szûröm a fogaim közt fájdalmasan, de nem hervad le az arcáról a jókedvû vigyor, és inkább elfordulok, hogy látnom se kelljen. Egyáltalán nem bánnám, ha lelépne, de abból, ahogy gyökeret vert a fal mellett, az õ terveiben nem ez szerepel.
A doki mellém lép, és gyorsan leellenõrzi, hogy továbbra is megmaradós állapotomban vagyok-e. Két perc múlva, arra is rájövök, hogy miért, ugyanis Mike viharzik be a szobába, és nem tûnik jókedvûnek. Rám villan a tekintete, és gyorsan felméri az állapotom, majd miután egy kurta bólintással jeleztem, hogy a helyzethez mérten rendben vagyok, dühösen fordul az õt követõ ügynökhöz.
- Maga itt a fõnök? – morran rá, mit sem törõdve azzal, hogy egyszerû nyomozóként, talán alacsonyabb a rangja.
- Igen, én vagyok. Kevin Henderson – nyújtja a kezét a férfi, aki elõször kérdezett ki, és akaratom ellenére mosoly kúszik fájó arcomra, mikor Mike ugyan olyan kelletlenséggel bámulja a kezét, mint én az elõbb Nate-ét. Végül õ is megragadja, bár csak fél pillanatra.
- Mike Jefferson – préseli ki magából a nevét, majd rögtön a tárgyra tér. – Mégis melyik zseni fejébõl pattant ki, hogy fejjel rohanva a falnak, megpróbálják elkapni a körzet leghírhedtebb bûnözõit, a helyi szervekkel való konzultálás nélkül? Nem csak egy közel egy éves megfigyelést, és több hónapos beépülést tettek tönkre, nagy eséllyel lebuktatva a legjobb informátoromat, de még meg is verették! Maguknak teljesen elmentek otthonról?! – A végén már szinte kiabál, én pedig máris jobban érzem magam, látva Henderson képét.

A férfi kifejezetten dühösnek tûnik a hangnem miatt, de mivel érzi, hogy Mikenak igaza van, végül percekig nem mond semmi, igyekszik normális érveket gyûjteni maguk mellett. Ellenben Nate túl jól szórakozik, és elég egy oldalpillantást vetnem vigyorgó arcára, hogy az én jókedvem rögtön elszálljon. Még ha parancsot is követett, tehát semmit nem akar magára venni a dologból, túlságosan élvezte amit tett.
- A kölyöknél semmiféle irat nem volt, minket pedig sürgetett az idõ. Kirova szökésben van, nem kockáztathattuk, hogy messzebbre jusson! – szólal meg végül az ügynök is, kiérdemelve egy lesajnáló horkantást Mike-tól.
- Mert azzal, hogy Tonyt kínozták, most elõrébb vannak… - A másik férfi már vágna vissza, de õ csak felém fordul, és fáradtan felsóhajt. – Tudod merre rejtõzködhetnek, Tony? – kérdezi csendesen, bocsánatkéréssel a hangjában, hogy ezen keresztül kellett mennem.

Nem hibáztatom, és voltam már rosszabb helyzetben. Ráadásul azon kevesek közé tartozik, akik kiérdemelték a tiszteletem, és ami még fontosabb, a bizalmam. Tudom, hogy ha rajta múlt volna, már ebbõl az életbõl is kiragadott volna, de túl mélyen benne vagyok egyelõre, hogy az õ befolyásával ez sikerüljön.
- Vannak ötleteim – felelem kelletlenül, és körbepillantok, míg ki nem szúrom a felsõm. Feltápászkodom az ágyról, és bár még sajognak a tagjaim, elutasítom Mike segítõ kezét, és magamtól caplatok a felsõmhöz, nem törõdve Nate-tel, aki két lépésre áll tõle. Megragadom a ruhadarabot, és felcibálom magamra, majd ismét a nyomozóm felé fordulok. – Kétlem, hogy rögtön elhagyná a várost, ahhoz túl büszke. Valószínûleg az egyik rejtekhelyén húzza meg magát egy idõre, hogy…
- Ha ezt tudtad, miért nem mondtad el, mikor kérdeztük? – csattan fel Henderson. Összehúzott szemekkel, dühösen pillantok rá.
- Mondhattam én bármit, a teljesen biztos valóságot se hitték el – morranok fel. – Mint már említettem, ötleteim vannak, de biztos nem lehetek bennük, míg nem látom a saját szememmel a lehetséges helyeket!

- Tony – vonja magára a figyelmem Mike. – Tudom, hogy ez most nagy kérés, de felkeresnéd õket? Túl sok munkát fektettünk ebbe az ügybe, hogy most egyszerûen újrakezdjük.
Elgondolkodva vizsgálgatom az arcát, és hosszú percekig nem mondok semmit. Nekem is sok munkám van ebben az egészben, és nálam többet senki nem tett kockára a siker érdekében. Nem csak egyszerûen akkor tét az életem, mikor Kirováékkal vagyok. Mégha a rendõrség el is fogja õket, nekem még mindig meg kell birkóznom utána az utcával, ahol mindenki arra lesz kíváncsi, miként úsztam meg a hajtóvadászatot, mikor fõnökeim nem. Ebben segít a tény, hogy bizonyos szempontból mindig is szabadúszó voltam, tehát az õ bukásuk nem jelenti automatikusan az enyémet is, de ha a gyanú egyszer szárnyra kél, nehéz elhallgattatni.
Azért vállaltam el mégis a beépülést, mert a rendõrség választás elé helyezett. Vagy addig vadásznak rám, míg nem találnak valamit, amivel bezárhatnak, vagy segítek nekik, és akkor leszállnak rólam. Nem sok választásom maradt, és szerencsére Mike képes emberként kezelni, de most megint döntenem kell.

- Rendben – préselem ki magamból végül. – Visszamegyek, mert valószínûleg nem fogtak gyanút arról, kiknek is dolgozom, de minél hamarabb el kell õket kapni, mert már gyanakvóbbak lesznek.
Mike bólint, de mielõtt beállhatna a nyugalom, Henderson töri meg a csendet.
- Na álljunk csak meg! Nem fogom hagyni, hogy egy egyszerû, utcai besúgó, aki tudja hol vannak a keresett személyek, kisétáljon innen! – jelenti ki, és dühösen vágnék rá valamit a reklamálására, mikor Nate hirtelen megszólal, Mike érkezése óta elõször.
- Majd én elkísérem – közli olyan nyugodtan, mintha csak a sarki fûszereshez mennénk. Leesik az állam, és döbbenten pislogok rá, de megint nem nekem van lehetõségem megszólalni elõször.
- És maga ki lenne? – kérdezi Mike, és bár nem most vette észre, eddig nem méltatta sok figyelemre, valószínûleg a nem túl szimpatikus kisugárzása miatt.
- Nate Marks – vigyorodik el Nate, anélkül, hogy a kezét nyújtaná. – Én vertem el a szöszit. – Nem kicsit döbbenek le a kijelentésen, Mike tekintete pedig elsötétül, de Nate folytatja. – Ez a munkám, nem tehetek róla! – A mosolya persze nem túl mély megbánásról árulkodik.

- Nem fogok együtt dolgozni vele! – jelentem ki határozottan, mire az említett vág egy drámaian lesokkolódott képet, mellkasára szorítva a kezét. Dühösen fordulok el a drámázásától.
- Pedig ezt fogod tenni! – jelenti ki Henderson, és elõkapva a telefont, a szoba másik végébõl intéz egy hívást. Mikor végzett, átadja a mobilt Mikenak, aki jó darabig csak hallgat, egyre sötétedõ tekintettel, és összeszorított fogakkal. Végül leteszi, és lemondóan felém fordul.
- A fõkapitány utasítása Tony, kérlek dolgozz együtt Marks-al, csak amíg Kirovát el nem kapjuk. Kell valaki, aki tartja a kapcsolatot az itteniekkel is…
Haragosan fújom ki a levegõt a fogaim közt, elég lassan ahhoz, hogy megnyugodjak, és ne mondjak ostobaságot. Nem Mike akarta ezt, felesleges lenne rázúdítanom a véleményem, vagy a visszautasítással bajba sodorni.
- Remekül fogunk szórakozni! – nevet fel Nate jókedvûen, és mellém lépve, átveti a karját a nyakamon, hogy magához húzzon. Reflexszerûen slisszanok ki a fogásából, és némi fájdalmas szisszenéssel arrébb lépek, megtartva magunk közt a három lépés távolságot.
- Teljes szívembõl kétlem! – morranom vissza, elátkozva a percet, mikor beleártottam magam az egész Kirova ügybe.

- Akkor ezt megbeszéltük – szögezi le Henderson, és nem tudom hirtelenjében, hogy õt, vagy a szadista beosztottját utáljam-e jobban. – Marks kapcsolatban marad veled, és jelent nekünk, míg a rendõrséggel úgy intézed továbbra is a dolgokat, ahogy eddig.
- Hát az aztán marha egyszerû lesz, miután Kirova paranoiásan fog mindenkit ellenõriztetni – sziszegem vissza. Informátor vagyok, velem még óvatosabb. Mégis mit mondjak neki, miért találkozgatok egy agyatlan verõgéppel.
Az említett szórakozottan felhorkan mellettem, jelezvén, hogy ennyivel nem fogok a lelkébe gázolni, bár nem is az volt a célom. Csak õszinte voltam. Bár agyból itt aztán senki nem bõvelkedik, ha elõbb ütnek, mint ellenõrzik a válaszaimat.
- Biztos ki tudunk találni valamit – szólal meg Nate, megelõzve a fõnökét. – Majd azt mondod, én pakolom a csinos hátsódat, és ha bizonyítékot kér, rajtam ne múljék…
- Ha hozzám érsz, nem érdekel mi lesz velem, de rohadtul biztos, hogy nem fogok együtt dolgozni veled! – morranom, szikrázó szemekkel pillantva rá, de inkább csak azért áll meg a felém mozdulásban, mert élvezi a szekálásom. Látom rajta, és zavar, hogy ugrom rá, de fáradt vagyok, fáj mindenem, és tudom, hogy még ma vissza kell mennem Kirovához, ha nem akarok gyanút kelteni.
- Marks, viselkedj! – dörren rá Henderson is, Mike szúrós pillantásáról nem is beszélve. Miért érzem úgy, mintha két apa rakná össze a lányát meg a fiát, igyekezvén elkerülni a katasztrófát? És mi az ördögért lányoztam le magam?

~oOo~

Két nap telt el, csak két rohadt nap, és lebuktam! Sõt, igazából másfél nap, ha azt vesszük, hogy hajnalban értem el a jó rejtekhelyre. Már akkor is faggattak rendesen, fõleg a sérüléseimet illetõen, de azt hittem sikerült leszerelnem õket azzal, hogy egyszerû utcagyereknek hittek, és elengedtek. Nem a legjobb mese, de egyszerû, hihetõ, mûködnie kellett volna. Nate nem jött be velem, az öngyilkosság lett volna, de persze most se álok messze a haláltól.
Sziszegve, levegõ után kapkodva ugrom le a tûzlépcsõrõl a kemény talajra, és anélkül, hogy visszanéznék, a kukák közt szlalomozva húzom fel a nyúlcipõt. Nagyon messze vagyok attól, hogy azt gyógyultnak nevezzem, ráadásul alig aludtam az elmúlt 48 órában. Ez lehetett az oka, hogy figyelmetlen voltam, és gyanúsan viselkedtem.
Mindenki szereti azt hinni, hogy Kirova ostoba, és szervezetlen, de ez korántsem igaz. Tény, hogy még csak a harmincas évei elején jár, és nem mindenki követné a szervezetébõl a halálba, de megvan a magához való esze, és sarokba szorított a kérdéseivel, ráadásul valamelyik embere látta, mikor Nate kirakott nem messze innen. Én pedig elkövettem a legnagyobb hibát, amit tehettem. Tagadtam… Basszameg, simán megúszom, ha azt mondom, amit az az idióta szadista, hogy dugtunk.

Már késõ, ezt elszúrtam, és nem tehetek mást, mint futok az életemért. Nem fognak hátba lõni, mint egy kutyát, Kirova élve akar. De abban nem lesz köszönet, túl sok mindent tudok mindenfélérõl ahhoz, hogy szolid eszközökkel próbálja meg kiszedni belõlem az infókat. Lehet még Nate-et is visszasírnám, bár nem tudom az az õrült meddig ment volna el, ha van ideje…
- Állj meg kölyök, és talán megéred a reggelt! – ordít valaki mögöttem, mire még szaporábban szedem a lábaim. Többen is követnek, és biztos vagyok benne, hogy van aki más úton igyekszik elém kerülni. Itt van a fejemben minden utca, sikátor, lefordulási lehetõség, és tudom, hogy bajban vagyok… El tudnak kapni, eléggé a közeljövõben, ha nem történik csoda.
- Gyere vissza, Tony, különben lelõlek, mint egy korcsot! – Megugrik a szívverésem, pedig azt hittem, ennél szaporább már nem lehet. Makacsul ismételgetem magamban, hogy nem fognak lõni, de ettõl függetlenül rettegek, hogy mégis…
Mielõtt azonban valóra válhatna a félelmem, hirtelen egy kocsi farol be elém, szinte a semmibõl. Egy pillanatra megáll bennem az ütõ, gondolván, hogy Kirova egyik embere az, de mikor kivágódik az anyós ülés felöli ajtó, és Nate-et pillantom meg, azt se tudom, megkönnyebbüljek-e, vagy legyek még rosszabbul.
Nincs viszont sok idõm hezitálni, egyre közelebb érnek az üldözõim, így végül halk nyögéssel bepattanok a kocsiba, és berántom az ajtót. Nate vigyorogva tapos a gázba, és három sarokkal késõbb felém fordul.
- Ha jól sejtem, most mentettem meg az életed – jegyzi meg, marha jól szórakozva. – Nem kell hálálkodni, a tartozást bármilyen formában leróhatod. – Meg se kell kérdeznem, milyen formákra gondol, a pillantása, amivel levegõ után kapkodó testem illeti, mindent elárul.
Nincs erõm visszavágni, csak villámló tekintetemet vetem rá. Hirtelen szállt el belõlem az adrenalin, és most olyan kimerültnek érzem magam, mint még soha. Nem ûzök sportot az életemért való futásból. 

Kell egy kis idõ, hogy rászánjam magam a megmozdulásra. A lábaim fájni kezdtek, mert hát hiába szénakazal, attól még szúrós és kemény… és ezt az állatok megeszik? Ehh.

Végül jó tíz perc szenvedés után lehempergek a kazalról, és természetesen a hideg, lucskos sárba esem. Undorodva tápászkodom fel, és veszem le a kabátom, ami teljesen mocskos lett emiatt. Ez ma valahogy nem az én napom, bár ha belegondolok, mióta ismerem ezt a fazont, egyik sem az én napom. Olyan nehéz… menekülni elõle…

Felsóhajtom, majd megrázom a fejem. Nem, az kizárt, hogy én ilyen hamar feladjam, nincs az-az isten. Sokkal nehezebb dolgom is volt már ennél, és kimásztam belõle. Bár akkor nem forgott ilyen sok kockán. Az én hibám lenne? Nem hinném. De áldom drága, szeretõ szüleimet! Rám küldték az ördögöt.

Kikecmergem a sárból, és a sínekre lépve, elgondolkodva nézem a visszafelé vezetõ utat. Megígértem magamnak, hogy nem megyek vissza a városba, de… a lábaim maguktól elindulnak, elég nekik csupán az a tudat, hogy a vöröshajú fickó az ellenkezõ irányban van. Már szánalmas, hogy mennyire félek tõle, de hát ki ne félne? Jól néz ki, de… illetve dehogy, a legszörnyûbb ember, akit valaha láttam!

Csak pár lépést teszek, ezalatt némileg visszatér a józan gondolkodásom. Nem mehetek vissza a városba, hiszen azt már ismeri, lakása is van ott, oly könnyedén megtalálna, hogy az még elgondolva is fáj. Arról nem is beszélve, hogy fizikailag is fájna…

Így hát a sínt otthagyva a szántóföld felé megyek, majd átvágok rajta. Szinte nem is zavar, ahogy a cipõm a sárba süpped, annyira átázott már, hogy a vízen kívül semmit sem érzek benne (még a lábam se). Biztosan volt itt egy nagy zuhé, amit a vetés még nem tudott beinni, de most megkönnyítem a dolgát, jó nagy gödröket hagyok benne, amiket villámgyorsan feltölt. Remélem, egy kismadárra sincs térfigyelõ kamera kötve, különben ezt nem úsznám meg valami olcsón. Már a vonatjegyre szánt pénz is ki lett dobva, többet nem szórhatok el a semmibe…

A szántóföld melletti úthoz érve kirázom a cipõmbõl a vizet, hogy ne folyjon ki belõlem, ha valamelyik kedves stoppos méltóztat felvenni. De mivel nem vagyok nõi ruhában, szinte esélytelen, hogy bárki csak rám pillantson, ezért ezt az ötletet passzolni kéne. De ha stoppolással nem megy, mivel jutok el a következõ városig? Gyalog nem mehetek, Nathan könnyedén utolérne, és itt a semmi közepén, egyedül… u-ugyan, ilyet csak nem csinálna! Bár elég megveszekedett módon akar megkettyinteni, úgyhogy mindent kinézhetek belõle…

Erre a végszóra fel is tûnik egy lovaskocsi, amit egy igen szórakozott emberke vezethet, mivel észre sem vesz, csak megy tovább. Halványan elmosolyodom a dolgon, annál is inkább, mivel a kocsi hátulján épp elég hely lesz nekem. Macska ügyességgel tornázom fel magam, alig libben meg a szekér, nem is lehet érezni. Csak azzal nem számoltam, hogy itt szabályos menetszélben vagyok, ami kabát nélkül eléggé betesz most nekem. Majdnem tüsszentek is egyet, de még idõben visszafojtom, ciki lenne, ha észrevennének, fázhatnék tovább az út szélén… ilyet nem kockáztatok. Így hát a lehetõ legkisebbre húzom össze magam, és a kezembe lehelgetve, lassan döcögök a város felé.

Mikor már jócskán a városba érünk, csak akkor szállok le a fuvaromról, de ezt csak olyan helyen tehetem meg, ahol gyorsan el tudok tûnni. Így lapulok meg egy sikátorba, a lovak pedig elbaktatnak. Megkönnyebbülten fújom ki a levegõm, de kár volt elhamarkodnom, ugyanis a balszerencse sorozatom tovább folytatódik.

- Jé, kit látnak szemeim? Csak nem egy önként jelentkezõt? - hallom a hátam mögül, mire úgy pördülök meg, hogy csoda, hogy nem esek seggre. Már azon sem lepõdnék meg.

Elõttem egy kisebb fiúbanda áll, de hiába kicsi, a szándékok egészen világosan lerínak az arcukról. Az is lerí, hogy ilyen létszámmal is könnyedén véghez fogják vinni. Esküszöm, én mindig csak kanos emberekbe tudok belebotlani?

- Önként jelentkeztél a ma esti szórakozásra… - És, hogy ezt alá is támasszák, egyikük lefog hátulról, az elõttem lévõ pedig végigsimít a mellkasomon. Olyannyira kész vagyok, hogy már nem igazán tudok parancsolni a testemnek, épp ezért halkan felnyögöm, az arcom pedig kipirul. Nem hiszem el, miért kell nekem ilyeneket átélnem?

- Óh, de aranyos! És milyen kis ártatlannak tûnik…

- Mi a neved, cica?

- A nevem? - Kapom fel a fejem, és ravasz fény csillan a szememben. Ezzel most adtak egy remek lehetõséget arra, hogy kiszabaduljak a kezeik közül! - A nevem… - suttyomba körbekémlelek, hogy merre is tudnék futni, de valószínûleg a tömegben nem mernek majd bántani, úgyhogy arra felé kell menekülnöm.

- Hmm? - morog kérdõen az engem tapizó, egyre feljebb húzva a pólóm, én pedig az alkalmat megragadva, szépen bemosok neki egyet. Az engem tartó túlságosan is el volt foglalva azzal, hogy szintén tapizzon, így nem tartott elég erõsen. Pech, hapsikáim.

Ezzel a lendülettel át is török a meglepett bandán, épp csak az a bökkenõ, hogy a fõ intézkedõ még mindig fogta a pólómat, ezért nem csak azt tépi le rólam, hanem még a hasamon is ejt egy elég hosszú karcolást. Nagyon hamar égni kezd, kivételesen jó is, hogy a hideg szél szembefúj velem.

A sikátor másik végénél belevetem magam a tömegbe, bár nem mondanám, hogy olyan könnyen beleolvadok, hiszen egy magamfajta srác póló nélkül császkálva az utcán, ráadásul sebesülten… elég furcsa látvány lehet. Hatalmasat tüsszentek, ezek szerint ez igaz. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen!

Azonban, hogy azért egy jó dolog is történjen a mai napon, a motel recepciósa eléggé sokkolódik ahhoz, hogy kérdezés nélkül adjon egy szobát, ráadásul elõlegbe. Egy feltétele van csak: akármilyen sötét ügyem van, a szállodát még csak véletlen se keverjem bele. Nem gondoltam volna, hogy valaha tapasztalok ilyet, de ez a nõ fél tõlem, ráadásul elég rendesen. Csak nincs a helyi maffiafõnöknek egy ugyanilyen kinézetû fia? Végül is, miért ne. Az álcáimnak köszönhetõen bárki lehetek. Csak egy baj van: ez most nem álca.

A szobámba érve rögtön a mosdóba megyek, és veszek egy forró fürdõt. Egy órát is benn vagyok talán, utána veszem észre, hogy túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy még tovább feküdjek a kádban. Fennáll a veszély, hogy bealszom. Így hát kikászálódom belõle, a táskámból elõveszem a pizsim, aztán elterülök az ágyon. Szerencsére ez nem lett vizes, nedves pizsamában aludni ebben az állapotban nem lenne túl kedvezõ. Arról nem is beszélve, hogy a sebemet a víz is sokáig csípte, most meg azt nehezményezi, hogy a ruha hozzáér. Ez a kettõ együtt megint nem lenne kellemes.

De minden kínom ellenére vagyok elég fáradt ahhoz, hogy a takarót a fejembe húzva, percek alatt elaludjak. Egy gondom van csak: nagyon fázom… pontosabban, egész éjszaka reszketek.

Terveim szerint másnap reggel felkeltem volna, és továbbálltam volna, sajnálatos módon viszont a volna tényleg csak volna maradt. Ugyanis hiába is próbálkoztam, legalább egy jó fél óra kellett ahhoz, hogy rászánjam magam a felkelésre, arról nem is beszélve, hogy hiába keltem fel korán, pár órára rá már ismét az ágyat nyomtam. De ez másnap sem lett jobb, annyiban talán, hogy már huzamosabb ideig fenn tudtam maradni, viszont köhögni kezdtem, és megint hidegrázásaim voltak. Az elmúlt napokból kiindulva egyértelmûnek tûnt, hogy megbetegedtem, de hogy ennyire hátráltatóan, azt nem gondoltam volna… fogalmam sem volt arról, hogy Nathan merre lehet, és semmitõl sem voltam boldogabb! Viszont azt is tudtam, hogyha még pár napot itt maradok, már biztosan megtalál.

Éppen ezért most a lámpafényben ülve szemlélek egy menetrendet, amiben reményeim szerint találok egy olyan várost, ami az isten háta mögött van, vagy legalább a béka segge alatt, mindegyik megfelelõ távolság lenne! Ám mielõtt még kiszúrhatnék bármit is, az ajtó kicsapódik, és belép rajta a Sátán maga. Most vagy meghaltam idõ elõtt, vagy megtaláltak. Kénytelen vagyok rájönni, hogy sajnos nem az elsõ!

Riadtan pattanok fel az ágyról, de ez a cselekvéssor túl bonyolultnak bizonyul ahhoz, ne fáradjak ki tõle egy pillanat alatt. Ha nem a félelem lenne az uralkodó érzés rajtam tuti, hogy elvörösödnék, és nem a zavartól.

- Te meg… - nyögöm, majd rögtön utána, végig sem gondolva a dolgot, már iramodok is az ablak felé. Rossz húzás volt, mivel követte egy nagyon szép, tíz pontos taknyolás, ráadásul a hasamon lévõ seb is piszkosul fájni kezdett, ismét…

Önuralmamnak (és félelmemnek) köszönhetõen nem kezdek el fetrengeni a fájdalomtól, inkább csak a falhoz húzódom, mikor Nathan mellém ér. Csak… csak hagyjon már békén, legalább most!

- Menj innen! Tû… tûnj el… kérlek! - mondom elcsukló hanggal, a lehetõ legkisebbre húzva össze magam. Bárcsak láthatatlanná válnék…

Egy kis ideig nem történik semmi, de naivság lenne azt hinni, hogy megsajnált, mivel a következõ pillanatban már az ágyon vagyok. Ugranék is föl, hogy minél messzebb kerüljek tõle, de õ a paplanba présel, így ez képtelenséggé válik. De nem adom fel ilyen könnyen!

A kezét a homlokomra helyezi, és mivel most még a szokásosabbnál is irritálóbbnak érzem az érintését, nyöszörögni kezdek, és azon vagyok, hogy eltoljam magamtól. Persze ez akkor sem sikerülne, ha semmi bajom sem lenne.

- Kushadj csibe, vagy megduglak! - morog rám, mire rögtön abbahagyom a mocorgást. De ez valahogy nem stimmel… nem most készül erre a tevékenységre? Mi haszna van neki abból, hogy békében hagy betegen? Elég erõs hapsinak tûnik ahhoz, hogy egy ilyen meg se ártson neki… na nem, mintha azt akarnám, hogy megdugjon.

Egy kis idõre itt hagy, én pedig elkerekedett szemekkel végighallgatom, ahogy idehívja az egyik haverját. Ha nem mondaná fennhangon, hogy azért kell a srác, hogy megvizsgáljon, még azt hinném, hogy orgiát akar. Jó isten, belegondolni sem merek!

Nem túl bíztató a helyzetem, ráadásul olyan állapotban sem vagyok, hogy a kiúton agyaljak. Õszintén szólva gondolkozni sem nagyon tudok, álmos vagyok én ahhoz…

A vörös felém néz, erre akaratlanul is gyorsabban veszem a levegõt. A félelmem most elég változatos reakciókban nyilvánul meg, de ha szerencsém van, csak betegségnek tudja be.

- Remélem, értékeled a kedvességem, és nem felejted el meghálálni – hajol le hozzám vigyorogva, és mielõtt még elfordíthatnám a fejem, elkapja az állam, és megcsókol. Nyelve durván siklik be a számba, és hiába is próbálom eltolni a mellkasának simuló kezeimmel, nem megy. Túlságosan erõs.

Végül, mikor már majdnem az összes levegõm elfogy, elválik tõlem, és kiegyenesedve lenéz rám. Azt se tudom, mennyi levegõt kapkodok össze, hogy ne fulladjak meg még utólag se, de ahogy eltávolodik tõlem, kezdek megnyugodni. A kanapéhoz sétál, és levágja magát, majd a lábát a dohányzóasztalra csapja. Nagy szemekkel nézem, nem tudom mire vélni, de úgy tûnik, nem fog bántani. Magamban felsóhajtok. Akkor jöjjön a kérdezõs rész…

- Miért…?  Hogyan találtál meg? - nézek rá még mindig kicsit bátortalanul, õ meg közönyösen pillant rám.

- Azt hiszed olyan jól elbújtál? – kérdi lenézõen, mintha akkora nagy király lenne. Nem tudom, mióta királyság pénzért embereket hajkurászni, de õ biztosan tud valamit, amit én nem. – Ugyan babám, korábban kell neked ahhoz felkelned, hogy engem átverj!
- Persze… - mormolom halkan. – Egy korrupt zsaru…
- Korrupt? – nevet fel gúnyosan. – Tény, hogy elég gázos informátorod van, de azt hittem ennél jobb az ipse. Kicsicsibe, pont az volt velem a baj, hogy nem ismertem megalkuvást! Bûnözõ? Dögöljön meg, nem egyezkedünk!
Az utolsó mondatra akaratlanul is összerezzenek, hiszen én… én bûnözõ vagyok, még ha nem is a legelvetemültebb. Arról nem is beszélve, hogy õ meg simán lehetne korrupt zsaru is, hiszen gyakorlatilag velem is egyezkedni kezdett, mikor nem az õ oldalán állok. Ugyanígy bárkivel megtehette, aki épp a farkára illõ volt, legalábbis szerinte. Mert engem nem fog megkapni!

- Állat… - sóhajtom, majd elgyengülve dõlök vissza a párnák közé. Utálom, hogy néz, legszívesebben elsüllyednék, olyan mélyre, hogy soha ne találjon meg…

Nem nagyon tudok aludni a jelenlétében, hiába mondta azt, hogy nem fog semmit tenni velem, belõle simán kinézem, hogy megszegi az ígéretét. Igazából meg sem ígérte, csak elém állította a tényt, de az, hogy itt van, azt jelenti, hogy bármikor megtehetné, amikor csak kedve szottyan hozzá.

Talán egy óra telik el ebben a semmittevésben, mikor káromkodás hallatszik kintrõl, majd a szobába beront egy ugyanolyan rossz kisugárzású fazon, mint amilyen Nathan is.

- Nath, az anyádat, hogy nem mondtad meg melyik szoba az! – morogja, én meg a hirtelen ajtócsapódástól ismét megrémülök. – Tudod te, milyen sártenger van a recepció elõtt?
- Jah, jártam arra – von vállat a vörös. Azért megnyugtat a tudat, hogy az idõjárás nem csak nekem tett be. – De remélem a kocsimba még tiszta lábbal szálltál be!
- Persze, persze – feleli közönyösen, aztán a tekintete rám téved. Megint összerezzenek, ez a srác biztosan ugyanolyan gonosz, mint a személyes sátánom! – Azt ne mondd, hogy betegen is megdugtad! El nem akarom képzelni, milyen a viselkedésed betegen, úgyhogy ne kapd el tõle légy szíves!
- Nem dugtam még meg – mondja az említett unott hangon, mintha egy teljesen jelentéktelen dologról beszélne. Persze, neki ez biztosan az is… – És ne akard tudni, milyen leszek, ha ezt nem pótolhatom be a közeljövõben, úgyhogy gyógyítsd meg!
- Ch. Minek nézel te engem? Ápolónõnek? - zsörtölõdik a másik, de azért mellém lép, én meg rögtön menekülnék, de nem engedi. Valahogy aztán mégis sikerül meggyõznie arról, hogy ez csak(?!) az én érdekem, nekem is jobb lesz, ha meggyógyulok. Tudom, hogy hazudik, mivel még a betegség is jobb Nathan közelségénél! Bár nem vitás, hogy ez is veszettül pocsék…

- Nesze, ez majd leviszi a lázad – kapok egy doboz orvosságot. Legalábbis annak tûnik. – Pihenj, igyál sokat, és ha szerencséd van, pár nap alatt jobban leszel. Kezdetleges influenza, de még nem vészes.

Elgondolkodva nézem a kapott cuccot, majd félig üldözõmre pillantok. A fejemben ezerféle elképzelés kavarog arról, mi lehet a dobozban, és a gyógyszer nincs köztük. De ennek a fickónak miért is lenne érdeke, hogy Nathan könnyebben boldoguljon velem? Nincsenek valami puszipajtási viszonyban, ahogy elnézem. Bár ezzel a vörössel ki van?

- Ne fossál, ezúttal sikerült megúsznod! – húzza el a száját. – Viszont csak addig van ilyen szerencséd, míg meg nem gyógyulsz, úgyhogy jobb, ha felkészülsz! - vigyorog rám, majd feltápászkodik a helyérõl, és zsebre dugja a kulcstartót, amit az asztalon felejtettem. Nem baj, már úgysem kell nekem, tudom, kivel állok szemben… - Kiveszem a szomszéd szobát, de hidd el, te jársz a legjobban, ha most nem próbálsz meglógni. Nem hiszem, hogy bele akarsz futni lázasan és védtelenül egy csapat nálam is rosszabb fickóba…

Elsápadva nézem, ahogy kimennek az ajtón. Na ennyit arról, hogy nem keverem bele a szállodát a „sötét” ügyeimbe! Most nyakig benne vagyok! Ha tehetném, az ágyba rúgnék mérgembe, de jelenleg a testem nem nagyon díjazza ezt az ötletet. Mérges vagyok magamra, mert ez is az én hibám! Ha nem maradok itt ilyen sokáig, talán nem talál meg, vagy legalább olyan helyen talál meg, ami nem ennyire kedvére való… ugyanis… egy kis pénz, és már a börtönömmé is válhat ez a kis szoba…

És jól gondoltam, ugyanis az ajtót rám zárják, az ablakot szintén, így a patkányrágta szellõzõn kívül semmi nem köt már a kinti világhoz. A szellõzõvel is csak egy baj van: olyan kicsi, hogy még én sem férnék át rajta. Persze meg tudnám oldani, hogyha nem lennék piszkosul legyengülve, de így ez a lehetõség sajnálatos módon ugrott. Akkor mégis mi marad?

Hmm… Nathan csak akkor dönt meg, ha meggyógyultam. Mi hát a teendõ? Nem szabad meggyógyulnom!

Ennek jegyében telnek el a következõ napjaim. Nathan elsõ este még küldött levest is, én cserébe küldtem neki egy üzenetet, hogy anyját etesse, ne engem. Azért szebben fogalmazva, nehogy meggondolja magát, és leteperjen idõ elõtt. A lázcsillapítót azért bevettem, viszont a légkondit is bekapcsolva hagytam, nehogy még a végén túl hamar felépüljek. Kicsit beteges, enyhén nagyon, de amíg nem találok ki valamit, ezt kell tennem. Persze, gondolom én, de valószínûleg Nathan is számít erre az opcióra, mivel a második naptól már benyitogat hozzám, hogy megnézze, hogyan gyógyulok. A negyedik naptól kezd nagyon csúnyán nézni rám, hiszen ez csak kezdetleges influenza volt, már meg kellett volna gyógyulnom. Egyelõre még nem teszi szóvá a dolgot, szerintem még élvezi is, hogy így kínzom magamat. Ahogy mondtam: állat.

Szerencsére a láz már nem üt ki annyira, hogy ne tudjak gondolkodni a menekülésemen, viszont ennek sok hátulütõje van. Mert mi van, ha lefizette a szálloda alkalmazottjait, hogy ne engedjenek el? Ha ki is jutok a szobából, rajtuk át már nem tudnék. Nekem meg egy vasam sincs, hogy többet kínáljak nekik. Mit kínálhatnék még? Hiszen semmim sincs, csak… magam. Ami megint negatív opció, ugyanis erre még hamarabb rájönne, mint bármelyik menekülési tervemre. És nem akarom megtudni, milyen, ha féltékeny!

Már a harmadik jegyzetem tépem apró kis darabokra, mikor kulcs zörgését hallom, majd a vörös belép hozzám. Rögtön bezárja maga mögött az ajtót, én pedig felállok a kanapéról, és úgy nézem. Talán ha ellopnám valahogy a kulcsot…

- Szia, nyuszi! Mi a helyzet veled? - szokatlanul jó kedve van, úgy értem, kívülrõl ez nem látszik, csak a hangja szórakozottabb, mint szokott lenni. Biztos kinyírt egy védtelen élõlényt, vagy megfektetett egy kurvát, nála csak ez a két opció lehetséges.

- Eddig remekül voltam, aztán bejöttél - fintorodom el, õ meg szélesen vigyorogva odasétál hozzám. Már csak egy kisasztal választ el minket, de neki még ez sem akadály, odahajol hozzám, és mielõtt még elkaphatnám a fejem, megcsókol. Nyöszörögve próbálok elhúzódni tõle, de nem engedi, az egyik karjával biztosan tart. A számat sem sikerül csukva tartanom, könnyedén behatol, és nyelvével minden kis részét bejárja. Csak akkor enged el, mikor már eléggé kifulladok ahhoz, hogy utána lihegve rogyjak vissza a kanapéra. A közelében valahogy újra kijönnek rajtam a láz tünetei, bár ez csak jó nekem, addig is békén fog hagyni. Elméletben. Gyakorlatban pedig minden nappal egyre erõszakosabb és durvább lesz velem. Már nem sok tartja vissza…

- Kedves tõled, hogy így szeretsz - néz végig rajtam elégedetten, én meg dühösen felhorkanok.

- Nehogy azt hidd, hogy ez miattad van! - morgom, mert tényleg nem miatta van. Egyszerûen a betegség miatt…

- Persze, álltasd csak magad - ingatja meg a fejét, de azért felveszi az asztalon pihenõ gyógyszeres dobozt, hogy megnézze, mennyit szedtem be eddig. Keményen egy darabot, mert ennyire volt szükségem, de õt ez a szám nem teszi boldogabbá. Ismét rám pillant azokkal a rideg kék szemeivel… - Miért nem szeded?

- Utálom az ízét - hazudom, pedig nincs is íze. A vörös csak a szemét forgatja, ugyanakkor megint megjelenik az arcán az a vészjósló vigyor.

- Ezt könnyedén megoldhatjuk. Vénásan is beadhatom. Úgyis jártas vagy már a drogokban, igaz, nyuszi? - kerüli ki az asztalt, majd leül mellém, és közelebb húz magához. Leplezetlen utálattal nézem, de azt nem fogom hagyni, hogy még egyszer bedrogozzon. Egyszer is sok volt! - Imádom, mikor így nézel rám! - hajolna megint közelebb, de szerencsére most nem tart elég erõsen, így kicsusszanok a karjai közül, és a kanapé végébe húzódom.

- Hagyj békén! - sziszegem felé. Annyira taszít, hogy az már elviselhetetlen! Bárcsak kimenne végre!

- Heh. És mégis meddig szándékozol betegesdit játszani? Egyszer úgyis meg kell gyógyulnod, gyógyszerrel vagy anélkül - közli a tényeket, és sajnos igaza van. Nem sok idõm maradt már tervezgetni, és neki sem sok türelme maradt már, egyre kevesebb. Valamit sürgõsen ki kell találnom! - Egyszerûbb lenne beletörõdnöd, nem gondolod? - húzódik ismét közel hozzám, én meg már ösztönösen csapok felé, pedig tudom, hogy úgysem tehetek kárt benne.

- Soha! - morgom, õ pedig erõsen megragadja a kezem, mielõtt még elérhetném. A fájdalomtól halkan felnyögöm, bár ez sem úgy sikerült, ahogy akartam. Túlságosan gyenge vagyok még ahhoz, hogy irányítani tudjam a hangom…

- Hehe… te tudod, picim. - A szemében ismeretlen fény csillan, mintha tényleg élvezné, hogy ennyire gyûlölöm. Komolyan, hogy lehet ez ember? Mert, hogy nagyobb része az állat, az is biztos! És, hogy ezt alátámassza, maga alá gyûr, és a kezeim a fejem fölé fogja. Kapálóznék, ha tudnék, de ezt is megoldja, a súlya egy részét a lábaimra helyezi. Teljesen leköt, nem tudok kiszabadulni. - De akkor sem kerülheted el… - súgja szinte már a nyakamba, majd belé is harap, én pedig fojtott hangon felkiáltok. Ezt még folytatja egy jó darabig, én meg tehetetlenül hánykolódom alatta, és nem mondhatnám, hogy élvezem. Direkt úgy csinálja, hogy csak neki legyen jó. Aztán a számra tér át, az alsó ajkamat gyötri, végül azért megkegyelmez, és úgy csókol meg, hogy ne fulladjak meg tõle. Ahogy az eddigieket, úgy ezt sem viszonzom, de nem nagyon zavarja, neki elég a szenvedõ képemet is látni. Süllyednék el…

Végül a megmentésemre a telefonja siet, ami megcsörren a zsebében, én meg reménykedve kapom a fejem a hang irányába. Na mi van már, vedd fel, nem érek én többet egy fontos hívásnál!

Sajnos ez túl nyilvánvalóan kiül az arcomra, mivel õ csak felkuncog, majd egy utolsót harap a számon, és leszáll rólam. Lihegve ülök fel, és amíg a vörös telefonálgat a fürdõbe barikádozom magam. Ajánlom neki, hogy ide ne jöjjön utánam, különben… különben bajok lesznek!

- Bocs nyuszi, de most mennem kell - hallom a hangját kintrõl, miután befejezte a hívást. Ah, hála istennek, mióta várok erre! - De nyugi, nem sokat kell nélkülem lenned, a ma éjszakát ugyanis itt töltöm. - A levegõ bennem reked, majd a barikádot elhajítom az útból, és kiesek az ajtón.

- Mi van?! - hördülök fel, õ meg kaján képpel néz vissza a bejárati ajtóból.

- Jól hallottad. Ez a biztosíték rá, hogy beszeded a bogyódat. - Nagy hirtelenjében nem is tudom, milyen obszcén megjegyzést vágjak a fejéhez, így inkább csak visszacsapom magamra az ajtót, és dühösen a tükör elé megyek. Nem hiszem el, és ezt már megint én provokáltam ki! Bár az is lehet, hogyha idáig beszedtem volna a gyógyszert, akkor meggyógyultam volna, õ pedig másért maradt volna itt… de ki tudja, hogy most mit akar? Lehet, hogy éppen ugyanezt!

Kedvem lenne betörni annak az idiótának a képét, akit a tükörben látok, de… akárhogy is nézem, nem érné meg a fájdalmat. Arról nem is beszélve, hogy vannak dolgok, amik most sokkal jobban fájnak…

Estére tényleg beállít, én meg kitörõ örömmel fogadom, persze csak átvitt értelemben. Õ örül helyettem is, persze matracot nem hoz magának, úgyhogy tényleg a kádban fogok aludni. Persze én sem vagyok ám hülye… kitaláltam egy tervet, hogy hogyan tegyem el láb alól, izé… hogyan hatástalanítsam egy kicsit. Ennek a tervnek muszáj sikerülnie, mert ha nem fog… ha nem fog… olyan nincs!

- Így is elég jó bõr vagy, nem kell mázolnod magad - hallom a hangját a fürdõajtóból, ugyanis bevett szokásommá vált, hogy mereven bámuljam magam a tükörben. Ha magamat nézem, sokkal könnyebben össze tudom szedni a gondolataimat, mintha itt bármi mást. Felzaklat ez a hely, ráadásul egyre jobban.

- Talán meglepõ, de ez sem miattad van - pillantok rá komoly képpel, de nem tudom sokáig fenntartani, mert elég csak a szemébe néznem ahhoz, hogy minden védelmem darabjaira hulljon.

- Hát persze - vigyorodik el, aztán elmegy az ajtóból. Gyanakvó tekintettel ballagok utána, semmi kedvem hozzá, hogy kiszedjen a fürdõbõl, ha neki ott épp nem vagyok jó. Simán képes lenne rá, utána meg még perverzkedne is… nagyon jó lenne.

Mikor megfordul, a kezében egy pohár víz van, meg a gyógyszerem, ahogy megígérte. Most kivételesen nem ellenkezek, mert nem nagyon vonz a vénás megoldása… meg azt a helyzetet is kihasználná, úgyhogy az a legbiztosabb, ha beveszem a hülye gyógyszerét. Többet úgysem lesz szükségem rá. Elveszem tõle a pirulát, és a poharat is elvenném, de azt nem engedi, csak kajánul vigyorog rám.

- Víz nélkül nem tudom bevenni - elékeztetem, hogy ez közös érdek, legalábbis így állítjuk be… valójában csak neki jó.

- Tudom - felém nyújtja a poharat, én meg megrökönyödve nézek rá. Minek néz ez engem, játékbabának?

- Na ne szórakozz velem! - morgom rá dühösen, de az arcán látszik, hogy nagyon is komolyan gondolja. Hogy dögölne meg, istenem…

De végül csak belemegyek, és hagyom, hogy õ itasson meg. Elég beteg ez a pasas, hol gondoskodási kényszere van, hol meg ki akar nyírni. Miért is próbálom megérteni a fajtáját? Képtelenség!

- Jó fiú vagy - teszi le a poharat, majd odahúz magához, és végigsimít a hátamon. Kiráz a hideg, de nem reagálok rá. Már megszoktam, hogy rosszul vagyok a közelében.

- Te meg egy perverz állat - húzom ki magam a karjai közül, aztán az ágyhoz megyek, és lefekszem rá. - És ha megkérhetlek, hagyj aludni!

Nem felel, de érzem, hogy engem néz. Remélem, semmi hülyeség nem forog a fejében, mert ha igen… akkor a tervemnek lõttek. Épp, ahogy neki is fognak.

Nem tudom, mennyit alszom, azt sem, hogy mikor kelek fel, de nem is baj. Már sötét van, és ez a lényeg. Az ágy szélére vagyok húzódva, Nathan meg egy kicsit távolabb tõlem, de alig valamivel, érzem, ahogy veszi a levegõt. Jól gondoltam, hogy mellém fog feküdni, máshová nem is tudna. Azt is jól gondoltam, hogy nem fog semmit tenni velem, nyilván nem akkora élmény neki egy alvót bökni, mint egy ébren lévõt, aki még ellenkezni is tud. Undorító igényei vannak ennek az embernek, de már nem sokáig…

Mindent tökéletesen elterveztem. A késem pontosan a párnám alatt van, nem nyúlhatott be alá, mivel végig ezen volt a fejem. Egy fél mozdulattal elõ tudom venni, és magamhoz szorítom. Pisztollyal is csinálhatnám, de azt nehezebb lett volna elrejteni, ráadásul még hangos is lenne. Ha komolyan lefizette a szálloda alkalmazottjait, még mentõt is hívnának hozzá, és simán megúszná a rohadék. Ami pedig engem illet… én nem leplezõdhetek le. Ezt az utat választottam, a bûnözés útját, és nem szándékozom csak egy hülye kopó miatt abbahagyni, aki ráadásul nem tudja, hol a határ. Innentõl tudni fogja. Már a dajkáim is tudják.

Halkabban veszem a levegõt. Ugyanaz az érzés lesz úrrá rajtam, mint mikor megöltem õket, ott csak annyi volt a különbség, hogy tõlük sohasem féltem, és, hogy õk ártani sem tudtak nekem. De ha mindent jól számítottam, Nathan sem fog tudni. Túl gyors leszek, és túl mélyre szúrok hozzá. Csak egy pillanat lesz, de éppen a megfelelõ pillanat. Akkor hát… gyerünk!

Villámgyorsan megfordulok, és oda szúrok, ahol a szívét sejtem. Az adrenalinom az egekbe szökik, biztos vagyok benne, hogy semmit nem rontottam el, de… kénytelen vagyok rájönni, hogy mégis. Ugyanis az ágy fölötti lámpa felkapcsolódik, az én kezem pedig akadálynak ütközik. Illetve ütköztetik, ugyanis Nathan elkapja. Meglepetten nézek le a kék szemekbe, amik csak nyugodtan szikráznak vissza rám, de a vigyor most is ott van a képén. És itt baltázom el. Ha nem állok le, hanem lendületesen tovább szúrok, a gyorsasága miatt nem tudta volna megakadályozni. Így viszont hiába jövök rá, és próbálom meg ismét, rászorít a kezemre, a kés pedig kihullik belõle. Óriási szemekkel bámulok rá, nem értem, hogy volt erre képes, mikor egy hangot sem adtam ki! Miféle állatfaj ez?

- Mégis hogy a fenébe…? - habogom dermedten, de hamar rá kell jönnöm, hogy már nem én vagyok a fõnök, ugyanis egy rántással fölém kerül, és immáron õ néz le rám. Az izgalom lassanként elmúlik, és a helyére egy sokkal erõsebb és kínzóbb érzés kerül: a félelem…

- Mit hittél, nyuszi? Hogy nem volt már dolgom rosszabbal? - kérdi lenézõen, de ez hamar eltûnik az arcáról, és átvált valami sokkal gonoszabb és veszélyesebb kifejezésbe… olyan érzésem van, mintha fel akarna falni, és tudom, hogy õ szó szerint is megtenné! - De ezt most elszúrtad. Nem akartalak betegen megbaszni, ám… a rosszfiúknak büntetés jár.

Kell egy kis idõ, mire felfogom, mit mond nekem, de amikor ez megtörténik, villámgyors sprintelésbe kezdek, egyenesen ki alóla, de ez csak álom, rögtön visszaránt maga alá. Mielõtt még ütni próbálnék, a kezeim a fejem fölé fogja, a rúgás pedig ismét teljesen kizárva. Megint nem tudok tenni ellene semmit, és ez a tudat egyre kínzóbb félelmet ébreszt bennem. Nem akarom, hogy ezt csinálja velem!

- Ne félj, nyuszi… élvezni fogod - súgja a fülembe, én meg utolsó elkeseredésembe nem tehetek többet annál, hogy hangosan szidom.

- Dögöltél volna meg - köpöm felé, nem mintha nagyon félne tõlem, sõt, csak még jobban szórakozik. De csak azért sem adom meg neki azt az örömöt, hogy a halálra rémült, könyörgõ arcom lássa!

- Psszt, nehogy másra használjam a szád - hajol közelebb hozzám, és durván megcsókol. Nem akarom tudni, mire célzott az elõbb, de inkább ne próbálja meg, mert nem lesz olyan nagylegény farok nélkül!

A keze közben a pólóm alá siklik, és feljebb húzza. Az érintésétõl a hasam behúzódik, annál is inkább, mivel hozzáért a sebemhez, de ezt még nem vette észre. Ettõl függetlenül azt kezdi el simogatni, amitõl egy idõ után nem bírom ki, hogy ne nyögjek a szájába. Fenébe is, miért ilyen érzékeny még mindig?

Ez viszont Nathant is váratlanul éri, mivel megáll, és érdeklõdve pillant le rám. Nem nehéz kitalálni neki, hogy gyûlölöm, tehát egy ilyen egyszerû érintéstõl, ami még váratlanul sem ér, nem fogok felizgulni. Végignéz rajtam, és most már szembetûnik neki. Csillagos ötös, hapsikám. Elég ciki, hogy ezt idáig nem vette észre.

- Ez mi? - válik komorrá a tekintete, mintha csak elõtte evett volna bele valaki a kajájába, vagy más játszott volna a játékával. Heh, komolyan azt hiszi, hogy csak miatta megdugattam magam? Sajnos nem tettem, pedig mekkora kielégülés lenne most nekem…

- Semmi közöd hozzsssz... - szisszenek fel, mivel Nath újra simogatni kezd, amitõl egyre jobban kipirulok. Nem is értem, miért, hiszen még mindig fáj, ráadásul közel sem valami gyengéden csinálja. - Hagyd abba!

- Mondtam már, tartsd a szád, csibe. Ha továbbra is ilyen rossz leszel, még akár meg is bosszulhatom azt a gyilkossági kísérletet, csak részemrõl nem kísérlet lesz - fenyeget, de most olyan pillanatomban vagyok, hogy kábé minden mindegy. Egyébként pedig nem is tudom, melyik lehet a fájdalmasabb: a büntetése, vagy a bosszúja…

- Úgyse teszed meg, jobban kellek én annál! - nézek rá pimaszul. Tudom, hogy igazam van.

- Úgy gondolod? - nyúl a gatyámba, és most még az elõzõnél is érzékenyebb pontot kezd ingerelni. Az a baj, hogy hiába utálom, attól még nagyon kezdõ vagyok ebben az egészben, így a testem akaratlanul is reagál az érintésére. Hülye, hülye én! - Na mesélj csak picim, hogyan szerezted ezt?

Már éppen készülnék valami cifrát a képébe vágni, mikor õ jobban rám szorít, ezzel belém fojtva a szót. Arról nem is beszélve, hogy most gyorsít, amitõl pír szökik az arcomra, és lassan lihegni is kezdek.

Hogy tudtam én ilyen gyorsan… felizgulni tõle?

De könnyedén megmutatja, hogy nem ez a legrosszabb, ami történhet velem: hirtelen abbahagyja, a testem pedig fájdalmasan kiált a folytatásért, de nem adja meg neki. A hangom még vissza tudom fogni, de a remegésem már nem. Játszik velem…

- Szóval? - néz rám önelégülten, tudja, hogy nem sokáig bírom, amit csinál. Megfogott az egyetlen ponttal, amitõl tényleg mindent el fogok mondani neki. F… fenébe…

- Éhn… én… - Nagyon igyekszek rajta, hogy ne hallatsszon a hangomon, mennyire hatással van rám, amit csinál. - Mikor a városba jöttem, volt egy banda, aki megtámadott, és õk csinálták ezt.

- Megtámadtak? - lobban fel a szeme, de szó szerint, amitõl megint megrémülök. Ez elmehetne egy sorozatgyilkos tekintetnek is, örülök, hogy most nem nekem szól.

- I… igen… - nyekkenem.  

- És mit csináltak veled, nyuszkó? - Jól tudom, hogy csak arra kíváncsi, szûz vagyok-e még, mert másodiknak lyukasztani már nem lenne olyan jó, mi? Gyûlölöm!

- Azt, amit látsz, nem nehéz kitalálni! - morgom rá, jelezve, hogy N-E-M vagyok hajlandó válaszolni. Az a baj, hogy amit meg akar tudni, azt így is meg fogja. Folytatja az elõzõ tevékenységét, és nem is kell sok idõ hozzá, hogy elmenjek. Sõt, nevetségesen kevés idõ… és míg én halkan pihegek, õ maga elé emeli a kezét.

- Igazad van, tényleg csak ennyit. Csak egy szûz megy el ilyen hamar, igaz, Néró? - vigyorog rám a szokásos módon, de én leragadok annál a ténynél, hogy a nevemen szólított, most elõször. Eddig mindig csak hülye beceneveim voltak, pedig világos volt, hogy tudja ezt a nevemet is. Mert az igazit még õ sem tudhatja, azt senki…

Túl nagy jelentõséget tulajdonítok ennek a dolognak, és ezt Nath ki is használja: szinte egy pillanat alatt lerántja rólam a gatyám és az alsóm, én pedig hiába fészkelõdök, már nem használ semmit. Megint megrémülök, és eszembe jut, mennyire nem akarom ezt az egészet, de mielõtt ennek hangot is adhatnék, a vörös ujja belém csúszik. Felnyögöm, és oldalra kapom a fejem. Ez nagyon fáj, pedig csak egyet tett be, de azt olyan mélyre… mozgatni kezdi, én pedig összeszorítom a szemem, nem akarom látni, mit csinál velem… fél perc sem telik el, és már be is teszi a következõt, de tövig. Halkan felsikoltok, a szemembe pedig könnyek gyûlnek. Ez fáj… nagyon fáj…

Pár perc múlva kihúzza õket belõlem, de ezzel együtt az övét is bontani kezdi. Ijedten nyitom ki a szemeim, és fordulok felé.

- N-neh! - próbálok feljebb csúszni az ágyon, hogy ne tudjon elérni, de könnyedén visszaránt, és lesajnálóan méreget.

- Vagy én, vagy a kis játékszered. Válassz! - Nem kell megkérdeznem, hogy mit ért a „játékszerem” alatt, ugyanis a kés pengéjén megcsillan a lámpa fénye, én meg dermedt képpel nézek rá. Ne… nem tenné meg… ugye nem?

Nathan csak vigyorog, már a szeme is felér egy második késsel, de az semmi ahhoz képest, mikor belém löki magát… a szemeim tágra nyílnak, de sírni már nem tudok, csak nyögni. Teljesen belém jön, és magamban érezni egészen más, mint eddig bármi, amit csinált… miért… miért õ lett nekem az elsõ?

Mozogni kezd, és bár elõször nem olyan gyors, akkor is piszkosul fáj. Annak ellenére, hogy egyszer már elmentem tõle, megint állok, pedig az égvilágon semmi élvezeteset nem csinál. Sõt, egyre durvább. Már nem figyelek rá, hogy visszatartsam a hangom, a fájdalmon kívül nem igazán tudok figyelni semmire. Valahogy minden gondolkodóképességem elveszett, pedig már nem is fogja le a kezem, simán tehetnék akármit, de nem tudok. Egyre mélyebbre megy bennem, és egyre nagyobb, pedig az elején sem volt kicsi… hogy fogok én ezek után felállni? Sehogy…

Olyan hangosan nyögöm, hogy szinte észre sem veszem, mikor Nath telefonja megszólal. Látszólag õ sem akarja észrevenni, de mikor már legalább egy perce csörög, felmordul, és magához veszi. Persze most sem adott kegyelmet, elõtte tövig belém lökte magát, hogy még véletlen se legyen kedvem elszaladni. Szerintem már nem is fél ettõl. Jó sokáig nem fogok szaladni…

Elõször úgy tûnik, hogy mindjárt földhöz vágja a mobilt, de végül nem teszi, sõt, az arcára vészjósló kifejezés ül ki. Felém mutatja a készüléket, nem mintha a kábultságtól tudnék még olvasni, de sajnos ez éppen egy olyan név, amit tizenhét év alatt kívülrõl megjegyeztem. Az apám neve…

- Neh! - tiltakoznék, de nem nagyon érdekli, felveszi. Mégis mit akar ez pont… most?

- Jó estét. Mit szeretne? - szól bele a telóba teljesen normális hangon, mintha csak bevett szokása lenne, hogy dugás közben társalog. Sõt, a kettõt egyszerre is tudja csinálni, mivel ismét mozgatni kezdi a csípõjét, én pedig a szám elé kapom a kezem. Nem lehet, hogy apám meghalljon, ha felismeri a hangom…

- Értem. Várjon egy kicsit, elõkeresem azt az aktát - teszi le a mobilt az ágy melletti kisszekrényre, aztán megint fölém hajol, és gyors tempóba kezd. Alig bírom visszafogni a nyögéseim, de muszáj megtennem, különben apám elég közelrõl fogja hallani… ez a szemét állat meg kibaszottul élvezi! És az a baj, hogy… én is mindjárt…

A testem megfeszül, és elmegyek, majd nem sokkal ezután Nathan is. Most elõször… A meleg szétárad bennem, olyan, mintha el akarnék égni, és tényleg így is érzem… nagyon forró vagyok, Nath pedig nagyon nagy. De a hangom sikerült elrejtenem, nem is tudom, hogyan.

A vörös elégedett képpel hajol fölém, majd hosszan megcsókol. Most sem viszonzom, legszívesebben elsüllyednék. Hogyan érte el, hogy ennyire élvezzem?

Mikor ezzel végez, a telefonért nyúl, és újra a füléhez helyezi.

- Hívjon vissza késõbb, közbejött valami - nyomja ki, még mielõtt bármit is felelhetne a vonal túlfelén lévõ. Magamban felsóhajtom, már nem áll fenn a veszély, hogy meghall… - Milyen buja egy nyuszi vagy te… - kuncog a vörös, miközben újra mozogni kezd bennem. - A saját apádtól így felizgultál?

- Éhn… éhn nem… - tiltakoznék kipirult arccal, erre már csak gondolni isi tiszta ciki, de nem nagyon tudom megmagyarázni, mivel ismét nyögnöm kell. A lábaimat a vállára helyezi, így már túl jól hozzám fér, és túl mélyeket lök. Pár perc alatt ismét eléri, hogy elmenjek, de neki egy „kicsit” több idõ kell hozzá…

Nem tudom, mikor fejezzük be, sõt már azt sem tudom, mikor kezdtük el. Mintha semmivé vált volna az idõ, és én csak lebegek benne. Hihetetlenül fáradt vagyok, ennyiszer még sosem élveztem el… és ha belegondolok, hogy Nath ezalatt csak kétszer…

Szerencsére most az sem jut eszembe, hogy ezzel tulajdonképpen vége a megállapodásnak. Megdöntött, nem is egy menettel, ráadásul az apám elõtt is majdnem lebuktatott. Mi több kellene még neki? Azért… azért ez fáj. Valaki olyannal voltam elõször, akit nem is szeretek. Nem így képzeltem el…

De jelenleg nem gyötörnek ilyen gondolatok, csak fekszem az ágyon, és nagyon könnyen elalszom. Most még Nath közelsége sem zavar. Bárcsak örökre ilyen állapotban maradnék!

De az lehetetlen…

Mire reggel kimegyek, õ persze nincs sehol. A vendégszobából hiányzik pár apróság, mint toll, kulcstartó, meg mit tudom én, nem fognak hiányozni. De úgy látszik, játszani akar…
Rossz döntés babám, rossz döntés… rád nézve!
Én élvezni fogom!

Nem olyan nehéz nyomon követni, és hamarosan ugyan azon a pályaudvaron ácsorgom a fal mellett, ahol õ is leledzik. Persze megint maskarában van. Tök felesleges, és még csak nem is olyan jó, mint az eredeti külseje, de õ azt hiszi, így nagyobb biztonságban van.
- Azt hiszed, ez mûködni fog? – érdeklõdik Jake morogva, és a vörös parókával matat, ami a fején van.
- Naná! – nevetek fel hûvös elégedettséggel. – Mennyibe, hogy ahogy meglát téged, már menekülésbe is fog majd. De meg várjuk szépen, hogy felszálljon, te meg a raktérbe tereled.
- Nekem nyolc – vonja meg a vállát kifejezéstelen arccal. Persze õt nem hozza annyira lázba a vadászat, mint engem, ráadásul nagyon úgy látja a dolgot, hogy ebbõl pénzt se fog látni.
Nem mintha bármelyikünk is rászorulna, hisz nem vagyunk olcsóak, mégis mindig tolonganak a megbízók, hisz a sikertelenségünkre nullaszázalékos általában az esély.
Végül megpillantom a keresett alanyt, amint szépen végiglibeg a peronon, és felpattan az egyik vonatra.
- Kezdjük! – bököm oldalba Jaket, és széles vigyor kúszik az arcomra. Engem aztán nem zavar, ha a raktérben kell megdugnom, õ járt volna jobban, ha legutóbb a házamat választja.
Jake eltûnik mellõlem, és megindul Néró vonata felé. Én pedig felszállok a raktérbe, és az árnyékba húzódva, türelmesen várok.

Persze nem feleslegesen, hisz a nyuszkó jóval kiszámíthatóbb, mint hiszi. Nem telik bele öt percbe se, és  lihegve vágódik be az utolsó vágányba. Hátratekint a válla felett, majd megkönnyebbülten csukja be az ajtót.
Na ekkor lépek én ki a sötétségbõl, és lazán az ajtónak préselem, majd magam felé fordítom pofikáját. Szemei kikerekednek, és felcsillan bennük az izgató riadalom.

- Üdv, picikém – súgom a fülébe, õ pedig elég nehezen jut szóhoz, de végül sikerül neki.

- Te meg hogy…? – Nem mintha érdekelne a duma. Egyik kezemet a ruhája alá csúsztatom, végigsimítva puha bõrén, õ pedig elnyögi a mondat végét.
Nocsak, annyira talán nem is taszít az érintésem? Ha jól viseled magad, még azt is elintézhetem, hogy sikíts a gyönyörtõl.

- Varázslat. A te pofikádat nehéz lenne elfelejteni. De látom, benne vagy a játékban. Ügyes fiú – nyalom végig az ajkaim elégedetten, majd közelebb hajolok, hogy ezt az övéivel is megtegyem.
Ám ez már annyira nem tetszik neki, és kitépi magát a kezeim közül. Az a szerencséje, hogy erre hirtelenjében nem számítottam, így van lehetõsége az utolsó ajtót felé szaladni.
Azt kitárva azonban, csak a síneket pillanthatja meg, és szõke parókáját az arcába fújja az idõközben elindult vonat által felkavart szél.

- Hová mennél? – vigyorodok el hûvösen, õ pedig csak riadtan hátrál kifelé. Idegesen pillant ide-oda, látva, hogy egyre közelebb érek hozzá, és végül elhatározásra juthat, mert hirtelen kivetõdik a mozgó vonatból.
Ráérõsen sétálok a vonat végéhez, így látva, hogy egy szénakazalban landolt. Nem fagy le a vigyor az arcomról, de eszemben sincs utána ugrani. Ezzel egyáltalán nincs még vége a vadászatnak, és ezt õ is nagyon jól tudja…

- Meglógott a nyuszkód – szólal meg közönyösen Jake, miközben mellém lépve húzza le fejérõl a parókát, és nyomja a kezembe.
- Meg – értek egyet vigyorogva. Haverom rám pillant, de csak egy sóhajjal nyugtázza a jég kék szemeimben izzó lelkesedést.
- Már rég átadhattad volna a szüleinek! – jegyzi meg fancsali képpel, majd elindul az utasokat szállító kocsik felé, én pedig követem, hogy a következõ megállónál leszállhassunk.
- Az nem lenne ilyen szórakoztató – vágok vissza kaján vigyorral.
- Hát persze… - morogja, majd lehuppan az egyik ülésre. Mellé telepedek, és a táskájából elõhalászom a srác aktáját. Jake elgondolkodva figyeli tevékenységem, majd a fiú fotóját. – Azt áruld el nekem Nath, mit fogsz csinálni, ha egyszer meghúztad?
- Meghúzom még egyszer! – felelem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nekem az is, nehogy már egy menettel akarja kiszúrni a szememet. Elég csinos kis segge van ahhoz, hogy megérjen kettõt.
- Hülye! – bök oldalba haverom szem forgatva. – Akkor úgy kérdezem, mit teszel, ha már nem kell? Visszaviszed a szüleinek, vagy elengeded?
Egy pillanatra eltöprengek. Ezen igazából még nem agyaltam, az lebegett a szemem elõtt, hogy megdughassam a kis édest. Viszont ha a feltételeimet nézzük, akkor el kéne utána engednem… Na már most, nem szívesen jelentek be a megbízónak sikertelenséget, szóval ki kell találnom valamit.
- Majd meglátjuk – vonom meg végül a vállam, visszarendezve a papírokat. – Mindenesetre vállaljunk el egy másik melót is addig, nem kell neked is velem vacakolnod.
- Ahogy gondolod. – Visszafordul az ablak felé, és egy darabig némán figyeli a suhanó tájat. – Nath… Hova megyünk?
- Ja, fingom sincs!

Végül csak sikerült még civilizált területen leszállnunk, és míg Jaket visszaküldtem a városba, hagy intézhesse az ügyeket, én motort bérelve elindultam visszafelé a sínek mentén.
Nem volt nehéz megtalálni a kazlat, ahol földet ért, ugyanis rögtön felmértem a terepet, ahogy ugrott. Így persze felismerem, és most elgondolkodva ácsorgok mellette, igyekezvén kitalálni, merre haladt tovább.
Látszólag elõször a sínek mentén elindult vissza a városba, majd meggondolta magát, és átvágott a szántóföldön, hogy a mögötte húzódó úton próbáljon szerencsét.
Innentõl bajosabb a dolog, mert valószínûleg stoppolt. Ha viszont a helyébe képzelem magam, valószínûleg nem városba mentem volna vissza, ahonnan jöttünk.
Így felpattanva a motorra, az ellenezõ irányba fordulva taposok a gázba.
Egész ügyes vagy nyuszkó, de azért a végén csak kárba vész majd minden próbálkozásod…

Végül egész ügyesen, két napig sikeresen bujkált. Én kénytelen voltam visszaenni a városba elintézni pár dolgot, ami Jakenek nem ment. És ha már ott voltam, összeszedtem magamnak pár cuccot, és felkerestem a kis drága informátorát.
Nem volt nehéz lenyomozni, de pechemre az ipse semmi érdemlegeset nem tudott a srácról. Még a valódi nevét se… ehh, gáz!
Elgondolkodva parkolok le a motel elõtt, ahol jelenleg tartózkodik, és a motor kormányára könyökölve, ráérõsen függesztem tekintetem a szobája ablakára. Még ha ki is nézne, bukósisak van rajtam, és annak ellenére, hogy a szemem igen jellegzetes, onnan nem láthatja.
Meg nem is motorral látott legutóbb, talán csak óvatosságból tartaná tõlem a távolságot. Kár, hogy nekem egészen más terveim vannak.
Lepattanok a motorról, és a sisakot is levéve, elindulok a szobája felé. Ügyesen csinálta, de sajnos túl sok informátorom leledzik mindenfelé, így hamar kiszúrták, mikor riasztottam õket.
Elcaplatok az ajtóig, majd a portán kiharcolt kulccsal, pillanatok alatt bejutok a lámpafényben úszó szobába.
Nyuszikám, becenevéhez méltóan, riadtan pattan fel az ágyáról, és szabályosan halálra sápad, mikor meglát. Pedig elõtte láthatólag egészen ki volt pirulva… nocsak…
- Te meg… - nyekkeni, de rögtön utána lódulna is az ablak felé, csakhogy valamiért túlságosan ingatagon áll a lábán, és elterül a szõnyegen. Ráérõsen sétálok mellé, õ pedig félelemtõl elkerekedett szemekkel csúszik a fal mellé.
Valami nem stimmel vele, túl kába a tekintete, és ismét kezd egészen kipirulni, ráadásul verejtékezik is. Ebbõl nem mindegyik magyarázható a megjelenésem okozta sokkal.
- Menj innen! Tû… tûnj el… kérlek! – nyöszörgi, összehúzva magát amilyen kicsire csak tudja.
Egy darabig némán, elhúzott szájjal szemlélem, majd elé lépve felkapom, és az ágyra dobom. Pánikolva ugrana fel, de fölötte termek, és visszapréselem az ágyba. Teljesen le van gyengülve, és lángol a teste. Na bazdmeg, magas láza van…
Nem vagyok egy szent, hogy kihagyjak egy ilyen lehetõséget, de amilyen gyenge, és ellenkezés képtelen, semmi örömöm nem lenne belõle.
Kezemet a homlokára tapasztom, mire még kétségbeesettebben kezd nyöszörögni, és amennyire beteg énjétõl telik, igyekszik lelökni magáról.
- Kushadj csibe, vagy megduglak! – morranok rá, mire döbbenten merevedik meg. Valószínûleg pont az ellenkezõ esetben számítana ilyesmire… Mondtam már babám, hogy kiismerhetetlen vagyok? De legyél csak jobban, ájulásig keféllek!
Leszállok róla, és az ágy mellé állva, elõhalászom a mobilom.
- Jake, told ide a hátsód Nortonvill-be! – kezdem köszönés helyett haveromnak, mikor végre méltóztatik felvenni a telefonját.
- Mi a fasznak?  – érkezik a hasonló stílusú kérdés. – Meglépett?
- Ugyan, a csinos seggét se képes megemelni, de tüzel mint egy kiéhezett szuka!
- Mi van? Egy kutyáról beszélünk? – horkan fel, mire legszívesebben a fejéhez csapkodnám a mobilom, ha karnyújtásnyira lenne.
- Ne fárassz haver! Lá-za-van! – szótagolom, hátha könnyebben felfogja. – És te tanultál ilyeneket, úgyhogy pattanj kocsiba, és robogj ide!
- Rendben, de a tiéddel megyek!  - Hallom a hangján, hogy vigyorog, de mielõtt megakadályozhatnám eme tervében, bontja a vonalat.
- Ha egy karcolás is lesz rajta, áshatod a sírod… - morgom még, csak úgy magamnak, majd a szaporán pihegõ srác felé fordulok. Remegve figyel engem, bár látszólag majd leragad a szeme. Nincs valami jó bõrben, de még így is kibaszottul csábító.
- Remélem, értékeled a kedvességem, és nem felejted el meghálálni – hajolok fölé vigyorogva, és mielõtt elfordíthatná a fejét, elkapom az állát. Felnyög, és így könnyedén meg tudom csókolni, mélyen ledugva nyelvemet a szokásosnál is forróbb kis szájába.
Mellkasomnak feszíti a karjait, de természetesen nincs annyi ereje, hogy akár csak kicsit is megzavarjon tevékenységemben. Attól meg nem félek, hogy elkapom, bármi baja is legyen. Kisgyerek korom óta, még a betegségek is rohamtempóban menekülnek elõlem.
Végül a részérõl fellépõ levegõhiány miatt szakadok el tõle, és kiegyenesedve nézek le rá. Huh, hálás lehet, hogy van önuralmam, mert kipirulva, levegõ után kapkodva, és természetesen mindezt a saját pofijával kenceficék nélkül, piszkosul vonzó.
A szobában található kanapéhoz sétálva levetõdök rá, és felcsapom a lábam a kisasztalra. Néró tágra nyílt szemekkel, tanácstalanul figyeli minden mozdulatom, de látva, hogy nem készülök megerõszakolni, visszatér némileg a bátorsága.
- Miért…?  Hogyan találtál meg? – préseli ki magából, mire közönyösen pillantok felé.
- Azt hiszed olyan jól elbújtál? – horkanok fel lenézõen. – Ugyan babám, korábban kell neked ahhoz felkelned, hogy engem átverj!
- Persze… - nyögi halkan. – Egy korrupt zsaru…
- Korrupt? – vágok közbe felröhögve. – Tény, hogy elég gázos informátorod van, de azt hittem ennél jobb az ipse. Kicsicsibe, pont az volt velem a baj, hogy nem ismertem megalkuvást! Bûnözõ? Dögöljön meg, nem egyezkedünk!
Összerezzen, és mintha ismét feltámadna benne a rettegés. Oh, hát persze… Õ is bûnözõ, nem is egy ember haláláért felelõs. Szerencséje, hogy ilyen kis cukorfalat, és érdemes vele szórakozni.
- Állat… - sóhajtja, majd erõt vesz rajta a láz, és visszasüpped a párnák közé. Halkan köhécsel, és igyekszik beleépülni az ágyba, én pedig szélesen elvigyorodom a becézésen. És ez még semmi nyuszkó…

Vagy egy óra múlva, az ajtó túloldaláról hangzik fel haverom cifra káromkodása. Valószínûleg a sötétben belegyalogolt a bokáig érõ sárba. A kis pedáns, most biztos szidja a tegnap hullott esõt.
- Nath, az anyádat, hogy nem mondtam meg melyik szoba az! – morranja, ahogy kicsapja az ajtót, a frászt hozva Néróra. – Tudod te milyen sártenger van a recepció elõtt?
- Jah, jártam arra – vonom meg a vállam. – De remélem a kocsimba még tiszta lábbal szálltál be!
- Persze, persze – morogja, majd tekintete az ágyban kucorgó fiúra siklik. – Azt ne mond, hogy betegen is megdugtad! El nem akarom képzelni, milyen a viselkedésed betegen, úgyhogy ne kapd el tõle légy szíves!
- Nem dugtam még meg – közlöm vele unottan. – És ne akard tudni milyen leszek, ha ezt nem pótolhatom be a közeljövõben, úgyhogy gyógyítsd meg!
- Ch. Minek nézel te engem? Ápolónõnek?
Morog, de azért a sráchoz lép, aki kapásból menekülne elõle is, de Jaket se kell félteni. Nem olyan durva mint én, de ugyan olyan határozott, és szépen elkapva, visszanyomja a helyére. Végül sikerül annyira megnyugtatnia, hogy átvizsgálhassa.
- Nesze, ez majd leviszi a lázad – dob a srác ölébe egy doboz gyógyszert. – Pihenj, igyál sokat, és ha szerencséd van, pár nap alatt jobban leszel. Kezdetleges influenza, de még nem vészes.
Néró tétován bámul az ölébe dobott pirulákra, majd tekintete rám rebben.
- Ne fossál, ezúttal sikerült megúsznod! – húzom el a számat. – Viszont csak addig van ilyen szerencséd, míg meg nem gyógyulsz, úgyhogy jobb ha felkészülsz! – vigyorodok el, majd feltápászkodom, és a kulcstartót amit tõlem nyúlt le, felkapom az asztalról.
- Kiveszem a szomszéd szobát, de hidd el, te jársz a legjobban, ha most nem próbálsz meglógni. Nem hiszem, hogy beleakarsz futni lázasan és védtelenül, egy csapat nálam is rosszabb fickóba… - Látva, hogy erre elsápad kicsit, kiszélesedik a vigyorom, majd Jakekel együtt kilépünk a szobából.
- Szokatlan tõled, hogy törõdsz valakivel – jegyzi meg, egy cigit dugva a szájába. – Persze annyira már nem is meglepõ a dolog, ha belegondolok mi a célod… - sóhajtja lemondóan, és igyekszik közben eltûntetni a sarat a cipõjérõl.
- Ne sóhajtozzál már, mint egy vénember! Most mond, hogy nem éri meg a hajcihõ…
- Nekem aztán nem – vonja meg a vállát. – De csináld ahogy jónak látod, én hazamentem!
Búcsút int, és elcaplat a kocsim felé. Én pedig valóban kiveszem a szomszéd szobát, és hogy lássa milyen édesdrágacukorfalat vagyok, még levest is küldetek be hozzá, majd rázárom az ajtót, és az ablaktáblákat is összeláncolom.
Tényleg a saját érdeke lenne mondjuk, hogy maradjon a seggén, de hát a picurka nem a logikájáról híres…
  

Bevallom, nem sokszor ájultam el életemben, de a bedrogozásaim száma még ennél is alább csökken. Mindig csak én lõttem be másokat, arról fogalmam sem volt, milyen lenne, ha hirtelen fordulna a kocka. Ez idáig.

Részleteznem kéne? Csak ha kényszerítenek rá… minden fájdalom egyszerre jön, hányingered van, fázol, meleged van, fáj a gyomrod. Arról nem is beszélve, hogy az agyad mennyire hasogat, és, hogy milyen képzeteket látsz közben. Csak háromszor nyírtam ki a dajkáim, egyszer sátánian kacagtam, egyszer bõgve rogytam a földre, egyszer meg simán elszaladtam, ahogy valóban történt. Csakhogy valami akkor nem engedett el. Megakadályozta, hogy elfussak, belesüllyedtem, nem kaptam levegõt, és amikor már azt hittem, én is meghalok… felriadtam.

A szemeim felpattannak a víz alatt, és köhögve bukok a felszínre. Még nem ment olyan sok víz a tüdõmbe, de ez is elég ahhoz, hogy háromszor nagyobb levegõket vegyek, mint amúgy szoktam. Hát még mikor meglátom, ki elõl nem sikerült elmenekülnöm…

– Ezt… most miért? Mit adtál… be? - nyögöm a foszforvörös felé. - Mit akarsz tõlem?

- Túl sok a kérdés - kapom a közönyös feleletet, mert válasz ez ugyan semmire sem volt. - Most pedig pattanj, és vesd le a vizes ruhákat!

- Nem! Nem akarom, hogy hozzám érj!

Már csak a gondolatától is rettegek, hogy újra… nem, eleve a helyzettõl. Hogy én egy ilyennel feküdjek le elõször, az teljességgel ki van zárva!

- Kérlek… Jelenleg nem vagy éppen farok felállító látvány - néz végig rajtam szánakozva, és akkor esik le, hogy valóban. Langyos vízben ülök, ezzel a sminkemnek tuti annyi, ami meg a drogot illeti… még nem láttam a kuncsaftjaim a belövés után, de nem is akartam soha, elég a totálbelõtt fazonokat is nézni az utcán. Ha most én is úgy nézek ki, az eléggé gázos.

Remegve törlöm meg az arcom. Nagyon fázom…

– Mosakodj meg, és vetkõzz, vagy én rángatom le rólad a ruhákat!

A parancsoló hang még jobban megijeszt, rögtön eleget is teszek a kérésnek. Aztán kiszállok a kádból, és az egyik sarokba bicegek. Hátrapillantom a vörösre. Egy pillanatra hihetetlenül jóképûnek találom. Nem vagyok normális, utálom magam! De… ez biztos csak a drog hatása.

Hirtelen terem elõttem, és én ösztönösen lépnék hátra, ha lehetne… de nem lehet. Ugyanis a mosdó hideg csempéje húzódik mögöttem.

- Most jól fülelj babám, mert csak egyszer mondom el! - hajol hozzám közel, már majdnem az ajkaimra tapadva. - Jól tippeltél, a szüleid küldtek. Pech neked, hogy én maradtam az utolsó lehetõségük, hogy megtalálják elrabolt kis fiacskájukat…

- Ha õk küldtek… akkor… miért? – nyüszögöm nem csak a teste közelségétõl, hanem a tudattól is, hogy a szüleim egy ilyen pszichopata állatot küldtek értem, mint ez. Egy Columbo féle hülyét még simán leráznék, de ezt… ezt nehezebb lesz. Erõsebb, és félelmetesebb azoknál, akikkel eddig dolgom volt.

- Miért ne? – nevet ridegen. – Te választottad, hogy kurva leszel, nemde? Vagy esetleg az elrablód kényszerített rá? Az, aki megölte a személyzetet?

Összerezzenek, mire elvigyorodik. A fenébe, túl sokat tud! Pedig a mészárlást eddig mindig titokban tudtam tartani. Eddig, de most… odahajol hozzám, és ismét a nyakamba harap. Nincs merszem ellenkezni, most, hogy fény derült rá, kivel állok szembe, valahogy minden kis bátorságom odalett.

- Bizony babám, tudom ám mit tettél, de ne aggódj, amíg el tudsz szórakoztatni, nem foglak beköpni - hajol végre távolabb, amitõl kissé megkönnyebbülök. - Túl unalmas lenne, egyszerûen visszavinni téged a szüleidhez. Inkább elengedlek, menekülj csak, és ha ismét elkaplak, nem úszod meg, minden lehetséges módon ki kell elégítened!

Kár volt megkönnyebbülni. Õszintén szólva nem tudom, mit tegyek most. Illetve még nem tudom. És a drog miatt jó ideig nem is fogom tudni. Ez azonban nem a legjobb kilátás, és semmi kedvem kielégíteni, úgyhogy valamit muszáj lesz kiötlenem.

- Ha holnap reggel itt talállak, visszaviszlek anyádékhoz, és beköplek a gyilkosságokért. Ha menekülsz, tudod, mivel jár az elfogásod, viszont nem adlak fel. Válassz!

Ezzel a végszóval hagy itt engem, a zavaros és kivehetetlen gondolataim tömkelegével, amik közül még most is nehéz kiválogatni, mi képzelgés, és mi valós történés…

Körülbelül két óra kell rá, hogy összeszedjem magam, fizikailag és lelkileg is. Akkor lépek ki a fürdõbõl, és indulok kifelé a házból. Viszont én sem vagyok hülye, nem fogom csak úgy, minden intézkedés nélkül elhagyni a terepet. A telefonom elõkapva lefényképezem a falból kitépett vezetékeket, a kádban lévõ vizet, ami a sminkemtõl bevörösödött, és nem utolsó sorban a nyakamon lévõ harapást. Mindezt a tükörben, ugyanis máshol félek felkapcsolni a villanyt, eléggé szánalmas, de így van. Eleve az is szánalmas, amit most csinálok. Én vagyok zsarolva, de még módot keresek rá, hogy visszazsarolhassak. Különben is, mi bizonyítéka van rá, hogy tényleg én öltem meg a dajkákat?

Sóhajtom. Szerezne rá, ez ezer százalék. Túl jól végzi a munkáját. Én pedig… nem tudom csapdába csalni! Valahogyan túl kellene járnom az eszén, de hogyan? Semmi nem jut az eszembe. Vagy mégis.

Egy kisebb szobába lépek be, és becsukom magam mögött az ajtót. Természetesen semmi használhatót nem találok, a pasas jól végzi a dolgát, túl jól. Találomra begyûjtök mindent, ami mozdítható, kivéve a nagyobb dolgokat. Egyik csak jó lesz valamire.

Mikor ezzel végzek, már hajnalodik, úgyhogy az ablakon kimászva, messze barangolok az ördögi háztól. A címet megjegyeztem, ennek többé a közelébe se akarok jönni. Otthon majd kiürítem a zsebeim, hátha be tudtam zsákmányolni valami használhatót, bár erõsen kétlem. Ha mást nem is, legalább a srácot jobban megismerhetem. Nem mintha akarnám, csak muszáj. Õ kényszerít rá…

Már világos van, mire hazaérek. Legelõször rendesen lezuhanyozom, aztán a hûtõhöz megyek, hogy egyek valamit, csak… nem megy. Nincs itthon semmi. Fancsali képpel csukom be a frigó ajtaját, aztán egy doboz langyos sört a kezembe véve, elterülök a kanapén. A mai nap nagyon húzós volt, de már nincs erõm megnézni, miket loptam el a vöritõl. Majd holnap… valamikor.

Bah, a meleg sör kibaszott szar! Ha a mai naptól nem is haltam meg, hát ettõl most tuti, hogy sikerülni fog…

- Mire is kell ez neked, Jim? - néz rám kérdõen Wolf, aki mellesleg illegális fegyverkereskedõ, mert igen, nekem ilyen ismerõseim is vannak. Valójában õ az apám testvérének az egyik barátja, aki pontosan tudja, mit tettem aznap, de hidegen hagyja, lévén, hogy õ is alvilági kopó. Valamilyen szinten még támogatja is a munkásságom, bár nála is álnéven vagyok bejelentkezve, és nem is tudja, mi az igazi nevem. De jobb is így.

- A szüleim a nyomomban vannak. Legyen elég ennyi - veszem el az asztalról a nekem kirakott fegyvert, amit az imént kértem tõle.

- Õket akarod kinyírni?

- Nem.

- Oh. - Ez nem az a megkönnyebbült „oh” volt, ez sokkal inkább egy sajnálkozó „oh”. Úgy érzem, Wolf sem szereti jobban a családját nálam. - Viszont tudnod kell, hogy ez sokba fog kerülni.

- Megadom, ígérem! - villantom rá a cuki kiskutyaszemeim, amiknek élõ ember képtelen ellenállni. Épp ezért biztos, hogy ez egy hulla.

- Mindig ezt mondod. - Megforgatom a szemeim. Sajnos még nem tanultam meg pénzt varázsolni magamnak, de ahogy megtanulok, világuralomra is török. 

- Most biztosan megadom.

- Ahogy tetszik, a számlát viszont nem felejtem el. Mit is mondtál, mi vagy másodállásban? Kurva? Hmm, a fõnököm örülne neked… - vigyorog rám gonoszul, bár reménykedek benne, hogy azért nem gondolja komolyan. Kinézem belõle, de már olyan sokszor fenyegetõzött ilyenekkel, hogy tökre elvesztették a hatásukat. Az lenne csak vicces, ha egy szép napon tényleg feltálalna valakinek. De ennek kicsi az esélye.

- Mond neked valamit ez az embléma? - tolok elé egy kulcstartó szerûséget, amit randomra szedtem elõ indulás elõtt a kabátzsebembõl. Ezt is a vörös csákótól loptam, de valahogy nem sikerült rájönnöm, mit is ábrázolt, és ez némileg zavart.

- Nem, hallgat, mint a sír - rázza meg a fejét Wolf, miután tüzetesen átvizsgálja a kulcstartót. - Honnan van?

- Az nem fontos. Utána tudnál nézni nekem?

- Persze. Csak tudod, ez is pénz…

- Megadom, Wolf, tudod, hogy megadom!

- Hát… csak remélni tudom, Jimmy.

Délután felé járhat az idõ. Barna, hosszú aljú kabátban vagyok, és fekete kalapban, szõke parókával. Talán kicsit túlzásba viszem. Nem, egyáltalán nem viszem. A szabadságom múlik ezen, a mostani életem és… a szüzességem is. Nehéz lenne eldönteni, ezek közül melyik a legfontosabb, épp ezért az összeset megpróbálom védeni. És egyelõre ennek legjobb módja - akárhogy is nézem - a menekülés.

Belépek hát az elõcsarnokba, ahol még vannak pár százan, a cipõk kopogása mellé vonatok sípoló-csikorgó hangja is vegyül. Még jobban a fejembe húzom a sapkát, aztén az egyik jegypénztárhoz megyek.

- Egy jegyet kérek a leghamarabb induló járatra - teszek le némi aprópénzt az ablakba, ami még egy útra talán épp elég lesz.

- Tíz perc múlva indul egy, három várossal arrébb megy. Az jó lesz? - kérdi az üveg mögött ülõ csaj, én meg csak bólintok, minél elõbb a kezemben akarom tudni a jegyet.

Ahogy ez megvan, állok is tovább, kissé feszengve, mivel egyre jobban úgy érzem, hogy figyelnek. Talán üldözési mániám lett, nem tudom, de eléggé kellemetlen érzés továbbra is itt maradni, úgyhogy megyek.

A 8-as vágányhoz sietek, és felszállok a vonatra. Ahogy nézem, ez nem csak embereket szállít, legalábbis az utolsó vagon nem úgy fest, mint amibe utasok is fognak lenni. Talán valami elit emberke lakja lesz, vagy éppen felújítás alatt van, nem tudom, annyira nem is érdekel.

Egy ablak melletti helyre ülök, és nézegetek kifelé a még álló vonat ablakából. Mindent letudtam, ami csak ehhez a városhoz köt, most elmegyek innen, és nem jövök vissza soha. Városról városra fogok utazni, talán még az ország másik végébe is elmegyek, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy az a pszichopata vörös pasas már nem keres. Kerüljön akármibe, bármennyi pénzbe, lerázom, effelõl kétségem sincs! Egészen elmélyedek a gondolataimba, mikor a telefonom megcsörren. Kissé összerezdülök, majd a zsebemhez nyúlok, és elõszedem belõle. A kijelzõn Wolf neve áll. Felveszem.

- Igen?

- Én vagyok az. Mondom a fejleményeket az emblémával kapcsolatban.

- Oké - nem nagyon mondhatok ellent neki, már az is csoda, hogy õ hívott fel engem- nem szokott ilyet. És ha belegondolok, ez már önmagában irtó rossz jel.

- Egy magánnyomozói iroda szimbóluma, nem sokat tudni róla, irtóra titkos. A rendõrségi aktákban is csak annyit írnak, hogy egy korrupt zsaru irányítja, valami Nathan. Többet nem tudtam kinyomozni.

Némán hallgatom az információkat, és kissé leblokkolok. Magánnyomozói iroda? Korrupt zsaru? Ez rosszabb, mint az eddigi bármelyik, amit rám küldtek! A titkos ügynököket holt könnyû átverni, csak pár személyazonosság és kinézet váltás, és máris elvesztették a nyomot! De egy magánnyomozó… mit tud egyáltalán egy magánnyomozó, aki korrupt zsaru volt?

Kissé kétségbeesek, bár nem nagyon értem, miért. Talán maga a „korrupt” kifejezés rémít, bár rájöhettem volna, de az, hogy titkos ügynökök tömkelege nem tudott rájönni, hogy van egy nõi oldalam is- míg õ már ezzel állított hozzám, azért ez kicsit kétségbeejtõ!

De csak nyugi, lélegezz mélyeket, gondolkozz…

- Jim, mért volt nálad egy ilyen dolog? Már megint valami…

- Ne aggódj, minden a legnagyobb rendben - vágom a szavába, pedig semmi sincs rendben. A vonat elõtt ugyanis megpillantok egy vörös hajú, sapkás fickót, aki most fel is száll.

- Fene se aggódik, de ha engem ilyenekbe keversz bele…

- Bocs Wolf, de most le kell tennem - nyomom ki a mobilt, mielõtt még bármit is reagálhatna a vonal túlfelén lévõ, aztán ösztönösen pattanok fel, és indulok egy másik vágányba.

Közben folyamatosan kapkodom hátra a fejem, a vörös hajú még mindig követ, így egyre gyorsabb tempóba váltok. Megtalált volna? Ilyen foszforvörös haja másnak nincs! Csak õ lehet!

Kétségbeesetten csapom be az utolsó vágány ajtaját is -ez az, amiben tényleg nincsenek utasok, és nem is csodálom- ugyanis elég rozoga állapotban van.

Lihegve nézek ki az üvegezett ablakon, ott is marad a leheletem, de a vörös fickót már nem látom. Már éppen könnyebbülnék meg, mikor valami ismeretlen erõ az ajtónak nyom, közben hátulról átkarol, és maga felé fordítja a fejem. Elképedve látom, hogy az elõzõ vörös… az vagy egy klón volt, vagy van egy ikertestvére, akirõl eddig nem volt tudomásom.

- Üdv, picikém - súgja a fülembe én pedig még mindig elképedten szemlélem.

- Te meg hogy…? - Nem tudom befejezni, mivel a keze a kabátom alá csúszik, így a mondat végül egy nyögésbe torkollik.

- Varázslat. A te pofikádat nehéz lenne elfelejteni. De látom, benne vagy a játékban. Ügyes fiú - nyalja végig az ajkait, aztán egyre közelebb hajol hozzám, de már csak a gondolat is, hogy megcsókoljon… elborzaszt.

Az utolsó pillanatban tépem ki magam a kezei közül, aztán a legutolsó ajtóhoz sietek, és azt is feltépem. A szél az arcomba csap, és ahogy a filmekben az ilyenkor lenni szokott, zsákutcába kerülök. Nincs több vagon, csak a sínek, vagy leugrom, és halálra töröm magam, vagy itt maradok Nathannel, és… ezt inkább ne gondoljuk tovább!

- Hová mennél? - indul el felém vigyorogva, én pedig egyre csak hátrálok, egyenesen a korlátoknak. Idegesen nézelõdök körbe, hátha van valami, amivel idõt nyerhetek. Szerencsére már kiértünk a városból, valami faluféle területén lehetünk, a szántóföldeket elnézve. És akkor végre meglátom. Egy szénakazal. Nem tûnik a leghigiénikusabbnak, és a legkényelmesebbnek se, de más esélyem nincs.

A vörös már majdnem elém ér, mikor elhatározom magam, és kiugrom a vonatból. Éppen elérem a kazalt, egy hajszálon múlik, hogy nem kenõdök a búzatáblába.

Ahogy sejtettem, Nathan nem ugrik utánam, csak gúnyosan vigyorogva méreget, a vonat pedig elrobog vele. Fellélegzem. Ez a menekülés nem sikerült a legjobbra.

De akkor is… akkor is kitartok, amíg csak lehet!

- El se hiszem, hogy elvállaltad az ügyet! – sóhajt fel Jake, hátradõlve a székében. Unottan pillantok felé, felesleges pazarolnom a gunyoros vigyorokat, vesébe látó pillantásokat rá, õ az egyetlen, akire nem hatnak. Csakis ezért bírja ki társamként.

- Mégis mi olyan meglepõ? Ki ne sajnálná a két összetört szülõt, mikor elveszett fiacskájukról zengnek ódákat, és szívbemarkoló fájdalommal kérik, hogy találjam meg õt nekik? – Hidegen felnevetek, és a kezemben tartott aktát az asztalra dobom.

Jake elhúzza a száját, de nem fûz hozzá semmit a dologhoz. Megedzõdött már mellettem, és van olyan elvetemült, mint én. Na jó, talán annyira nincs, de legalább próbálkozik, ezt érdemes díjazni.

- Hogy akarod megtalálni a kölyköt? – tereli másfelé a beszélgetést.

- Ezt a pofit – mutatok fel egy képet, amin egy igazán ágydísznek való srác mosolyog üresen a fényképészre. -, nem lehet igazán elrejteni!

- De honnan veszed, hogy õ akarja elrejteni? Mi van, ha tényleg elrabolták, ahogy a szülei állítják?

- Ugyan! Ne legyél gyökér, egyértelmû, hogy a srác rendezett mészárlást, mivel más nem tehette! Aztán meg lelépett. Meg is tudom érteni, ilyen szülõk mellett.

- Nem tudom – vonja meg a vállát, de nem száll velem vitába, tudja, hogy úgy is felesleges lenne. Vigyorogva állok fel az asztalomtól, és egy lapra lefirkantom azoknak a nevét, akiket neki kéne megkeresni, majd én is elindulok pár emberhez.

Jól számítottam, a srác nincs elrabolva, vígan éli a legálisnak épp nem nevezhetõ életét, két személyazonossággal. Egy csaj, meg egy pasi? A kis transzi! De nekem végül is mindegy. Összeszedem a legjobb pillanatban, valószínûleg megdugom, mert a keresése miatt, három napja nem voltam senkivel, aztán postázom anyucinak és apucinak.

Most minek köpjem be, hogy õ volt a gyilkos? Zsarolni jó lesz vele, hogy õ is tartsa a száját arról, mit fogok vele tenni. Ha meg pofázik, elintézem, hogy sittre kerüljön.

Na de kissé elõrerohantam, most még csak megfigyelem a drágát, ahogy éppen egy barátságos kávézóban ücsörög. Beszéltem itt a tulajjal, aki elárulta, hogy bizony, sûrûn jár ide. Az emberek bármit elárulnak, ha tudod, mit kérdezz. Ráadásul kitûnõ a kisugárzásom a faggatáshoz. Vagy a vonzalomra építek, vagy a félelemre, mikor melyik jobb.

Itt a félelem jött be, és a tulaj már dalolt is. Így az utca másik oldalán állva, egy sikátorba húzódva figyelem a srácot. Néró, mi? Cuki kis állnév, még ki is nézem belõle, hogy van olyan elvetemült mint névõse.

Ahogy eljátssza a jó kisfiút, és magába bolondította a pincérsrácot… Tehetséges a szentem, kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá, hogy ellenem semmilyen trükkje se használ.

Szép lassan végez a kajálással, és összeszedve magát, megindul kifelé. Egyszer csak megtorpan, és felém kapja a pillantását. Direkt hagytam, hogy megérezze, figyelem. Nézzük mit lép erre, hogyan fog majd menekülni. Mert valami módon, biztos tesz majd lépéseket, hogy lerázzon. Nem hülye, rájött, hogy õt követem. Most azonban ennyi, majd legközelebb elkapom. Lehunyom a szemem, és megfordulva elindulok a sikátor másik felében hagyott Mustangomhoz.  

Ahogy vártam, másnap nem jelenik meg a kávézóban, legalábbis nem úgy, ahogy más várná. Én azonban nem vagyok amatõr, engem nehéz lesz átverned babám! Még ha ilyen édes nõi ruciba öltözöl is…

Vigyorogva figyelem a kocsi sötétített üvegén keresztül, hogyan sétál el a kávézó elõtt, és tekintget összevissza. Tudom, hogy nem fog kiszúrni, ha nem akarom, képtelenség meglátni vagy megérezni engem.

Elsétál az utca végéig, majd megcélozza a legközelebbi sarkot, hogy elvegyüljön a többi kurva között. Azért kíváncsi lennék, mégis mi a terve. Mondjuk legyen akármi, ha nem egyezik az enyéimmel, sikertelen lesz.

Beindítom a motort, majd kisorjázva a parkoló autók közül, ráérõsen a kis csapat mellé hajtok. Amint megállok, már lép is mellém az egyik szõke ribanc, míg kis áldozatom egyhelyben marad. Heh… nem üzletelsz jól csibém! Vagy csak megérezted a bajt?

A kis szõke már adja is elõ a csábító szövegét, de közbevágok, és a kezébe nyomva egy köteg pénzt, elküldöm, hogy szóljon Nérónak. Elég ahhoz a pénz, hogy meg is tegye, még azon se sértõdik meg, hogy nem õt választottam. Nõket csak ritkán dugok, akkor se elhasznált kurvákat.

A kis barna, aki pár pillanat múlva bepattan mellém, na õ viszont egészen más tészta. Kár a nõi hacukáért, meg a mázolmányért a pofiján. De ezen könnyedén segíthetünk. Hogy most azonnal haza kéne vinnem a szüleihez? Ki mondja?

Végre felém fordul, és hagyom neki, hogy a szemembe nézhessen. Rögtön felismer, nem hiába jellegzetes a tekintetem. Megremeg, és menekülne. Nem úgy van az babám! Lezárom az ajtókat, és élveteg vigyorral figyelem, hogyan próbál egészen eltûnni az ülésben.

- Ejnye-bejnye, a ribanc csak ne szökjön meg a munka elõl – vigyorgok még szélesebben. Õ választotta ezt a játékot, ki vagyok én, hogy ne legyek benne? Kurvát játszik? Hát tessék!

- Ki vagy te? – kérdezi halkan, de nem felelek rögtön, csak rálépek a gázra.

- Mért kéne megmondanom? A kurváknak ezt nem kell tudni – vágom rá végül gunyorosan.

- Figyeltél engem! Ki küldött? Te is a szüleim egyik kibaszott titkos ügynöke vagy? – Nocsak, kezd kinyílni a csipája. Csakhogy elég egy szemvillantás, és benne reked a szófosás.

 - Fogd be a szád, kicsi kurva. Itt csak én kérdezek.

Fújtat, mint egy redvás macska. Nem szeretem a macskákat, sokkal inkább vagyok kutyapárti, habár ezt a cicust talán befogadnám. Egy éjszakára az ágyamba…

Szép lassan, pontosabban alaposan átlépve a sebességhatárt, megérkezünk a lakásomhoz. Kiszállok, ahogy õ is, de mielõtt eliszkolhatna, elkapom a csuklóját, és visszarántom. Nyekkenve csapódik a mellkasomnak, esélye sincs a menekülésre.

- Hová mennél? Hiszen még meg sem basztalak – súgom a fülébe, tovább szítva benne a félelmet. Fél, érzem, szabadulna, de végül megelégelve a szorításom, lenyugszik kissé.

Belököm az ajtón, majd bezárom magam mögött, de nem kulcsra, úgy nem lenne izgalmas. Hagy reménykedjen kicsit, annál jobban összetörik, ha ismét itt köt ki.

Körbepillant, keresi a menekülési lehetõségeket, de mielõtt mehetne bárhová, elkapom és a falnak nyomva tapasztom számat az övére. Nem tehetek róla, tudom milyen a jelmeze nélkül, és kibaszottúl kívánom.

Komótosan haladok a testén, és mikor a nyakába harapok, halkan felnyög. Csak nem fájt? Kezd olyan érzésem lenni, hogy a drágának csak a szája nagy, talán tényleg nem feküdt még le senkivel. Remek, enyém a megtiszteltetés!

Úgy néz ki, õ nem vágyik éppenséggel különösebben a dologra, nyúlna a fegyveréért, de gyorsabb vagyok, a kése az én kezemben landol. Ch, fogpiszkáló, még ha belém is vágja, meg se kottyan.

- Durva játék ez neked, nem gondolod? De ne félj, nekem vannak durvábbak is… - nézek rá, majd közelebb hajolva hozzá, ismét durván megcsókolom. Talán nem kéne, hogy nagyon ellenkezzen, még a végén maradandó sérülést hagyok rajta, és a drága szülõk felkapják a vizet. Nem mintha nem szarnék rájuk magasról, de kell a fenének a felesleges gond, ha van más lehetõsége. Például némi kábító hatású drog.

Halkan felsikolt, mikor belészúrom a tût, és egész testében megremeg. Ch… úgy nézem ezt se dughatom meg ma, látszólag nem azt a hatást értem el a droggal, mint akartam. Ki fogja ütni. Habár addig miért ne szórakozzak még? Gunyoros pillantással dobom el a fecskendõt, amit mindig magamnál hordok, ha olyanokat kell elfognom, akiket nem szabad megölnöm. Általában csak kábít, de nem jár eszméletvesztéssel.

Õ viszont lecsúszik a földre, kezd elveszni. Kit érdekel, addig is… Leguggolok mellé, és tovább harapdálom sápadt bõrét, egészen a gatyájáig, mikor hirtelen kikap oldalra, és a következõ pillanatban elsötétedik az elõszoba.

A kis pöcs, kihúzta a villanyvezetéket! Kiegyenesedek, amit kihasználva, kigurul alólam, és feltápászkodva feltépi az ajtót. Ekkor süvít el a feje mellett az elsõ figyelmeztetõ lövésem, de nem hatja meg, botladozik tovább. Kilövök egy újabb golyót, ezúttal közelebb célozva hozzá, nem igazán zavar se az esõ, se a sötét. Egy sikátort célzott meg, de nem sietek kifejezetten utána, ráérõsen követem.

Elájult a drága, úgy tûnik nem bírja a drogot. Árulja a testét, és megdugatja magát bárkivel, aki eleget fizet, de a droghoz nem fûlik a fogacskája. Milyen édes… Gunyorosan elhúzom a számat, és az egyre inkább zuhogó esõben, ernyedt teste mellé sétálok.

Ennek sincs sok esze, csoda, hogy még nem nyírták ki. Lennék rosszabb célzó, és a figyelmeztetõ lövések lazán keresztüllyuggatják. Pedig kár lenne a kis baszni való seggéért. Pisztolyomat visszarakom a tokába, majd lehajolok, és felnyalábolom.

Ez veszett unalmas volt, de majd kárpótolom magam a gyötrésével. Valakinek azt is kell, így tanulja meg, mi is az élet. Visszacipelem a lakásba, majd lerakom a tágas, gyér eleganciával berendezett nappalimba, és a fürdõbe lépve, megtöltöm a kádat viszonylag langyos vízzel.

Ne mondja nekem senki, hogy nem vagyok figyelmes! Behozom a fürdõszobába, és lendületbõl beleejtem a kádba. Hupsz, de ügyetlen vagyok… Elmerül, majd nagyokat prüszkölve és köhécselve tér magához, és löki fejét a felszínre.

- Mi a…? – sipákolva kap levegõ után, majd rám villan a tekintete, és elkerekedett, dühös és kétségbeesett szemekkel figyeli mozdulatlan alakom. – Ezt… most miért? Mit adtál… be? – nyöszörgi fájdalmasan. – Mit akarsz tõlem?

- Túl sok a kérdés – vágom rá, anélkül, hogy bármire is felelnék. – Most pedig pattanj, és vesd le a vizes ruhákat!

- Nem! Nem akarom, hogy hozzám érj!

Most még türelmes vagyok, de ha tovább húzza az agyam, tényleg szétbaszom. Habár most…

- Kérlek… Jelenleg nem vagy éppen farok felállító látvány – utalok, az alaposan elkenõdött sminkjére, és a drogtól feldagadt szemére. Megremeg, és ruhája ujjával megtörli az arcát, ezzel némiképp javítva a kinézetén. – Mosakodj meg, és vetkõzz, vagy én rángatom le rólad a ruhákat!

Rögtön mosni kezdi az arcát, majd dideregve száll ki a kádból, és a fürdõ legtávolabbi pontján megállva, tartózkodóan pillant felém. Hidegen elvigyorodok, és már elõtte is állok. Kitágul a pupillája, és a fejét felkapva hátrálna, ha nem állná útját a fal.

- Most jól fülelj babám, mert csak egyszer mondom el! – hajolok le hozzá, szinte az ajkaira suttogva szavaimat. – Jól tippeltél, a szüleid küldtek. Pech neked, hogy én maradtam az utolsó lehetõségük, hogy megtalálják elrabolt kis fiacskájukat…

- Ha õk küldtek… akkor…miért? – nyüsszen fel, mikor testemmel is a falhoz préselem nedves kis testét. Most, hogy már sajátja az arc, sokkal jobban kívánom.

- Miért ne? – nevetek fel hûvösen. – Te választottad, hogy kurva leszel, nem de? Vagy esetleg az elrablód kényszerített? Az, aki megölte a személyzetet?

Összerezzen, ezzel mintegy megerõsítve minden sejtésemet. Elvigyorgom magam, majd búcsúajándékként ismét a nyakába harapok, otthagyva neki a nyomomat.

- Bizony babám, tudom ám mit tettél, de ne aggódj, amíg el tudsz szórakoztatni, nem foglak beköpni – hajolok el tõle. – Túl unalmas lenne, egyszerûen visszavinni téged a szüleidhez. Inkább elengedlek, menekülj csak, és ha ismét elkaplak, nem úszod meg, minden lehetséges módon ki kell elégítened!

Riadtan hallgatja a szavaim, valószínûleg fogalma sincs, mondandóm melyik része riassza leginkább. A titka leleplezõdése, vagy elfogásának lehetséges következményei…

Elégedetten fordítok neki hátat, de mielõtt magára hagyom, még visszafordulok az ajtóból.

- Ha holnap reggel itt talállak, visszaviszlek anyádékhoz, és beköplek a gyilkosságokért. Ha menekülsz, tudod mivel jár az elfogásod, viszont nem adlak fel. Válassz! – azzal magára hagyom, és bevonulok a szobámba.

Csipp-csepp… kipp-kopp… csing…

Egy átható, kellemes virágillatú helyiségbe lépek be, és az esernyõmet lehajtva, lassan a megszokott helyemre baktatok. Egy fekete, hosszú aljú kabát van rajtam, egy régi, kék kockás sállal, amit még érettségi elõtt vettem magamnak. Illetve… messze volt még az-az érettségi. És meg sem érhettem. Még azelõtt eltûntem a köztudatból, hogy letehettem volna.

Illetve, már akkor is biztos voltam benne, hogy az nem az én érettségim lett volna. A szüleim gazdagok voltak, befolyásosak. Még a vizsgáztatók is jó barátaik, ugyanakkor féltek is, hogy mit kapnának, ha pont engem húznának meg. Fizetni se kellett volna azért, hogy szín ötössel átjussak.

Akkor is, ha nem lettem volna már olyantájt különleges.

Az itallapot nézegetem. Nem tudom, mit kellene kérnem. Már csak rutinból jövök be ide, és mert…

- Áh, Lance! - int nekem egy szõke, egyenruhában lévõ fiú, majd mindig mosolygó arccal az asztalomhoz csoszog, és maga elé emeli a jegyzetét. - Szia! Választottál már?

- Még nem - nézek fel rá, aztán egy halvány félmosollyal az itallap felé biccentek. - Te mit ajánlasz?

- Te mindig tudod, mit kell kérdezned - vigyorog rám a srác, aztán suttyomba az egyik új felhozatal képére biccent. - Ez egész finomnak tûnik. Annyira nem is drága.

- Akkor egy ilyet hozz - csukom be a kis füzetet, szöszke pedig jóváhagyóan bólint.

- Mást nem kérsz? Mondjuk valamit enni?

- Most nem vagyok éhes, köszi.

- Ugyan. Meghívlak - mosolyog rám, és firkant valamit a kezében lévõ lapkötegre. - Úgyis mindjárt lejár a mûszakom.

- Ha ennyire szeretnéd - vonok vállat, õ pedig életvidám képpel ismét a pultok mögé veti magát.

Õ Tod, az egyetlen ember, akivel az elmúlt hónapban szóba álltam. Kölyök még, valami diákmunka lehet, amit itt csinál, és felettébb érdekes módon már az elsõ pillanattól kezdve rám volt tapadva. Elõször nem nagyon foglalkoztam vele, de aztán úgy döntöttem, mért ne hülyíthetném egy kicsit, ahogy mindenki mást? Ha neki feltétlenül ez kell. És nekem se olyan rossz, ha van valaki, aki meghív néha egy ingyen kajára. Szóval valami haszonhaver féle akar lenni a kölyök.

- Tessék - tûnik fel ismét Tod, most már a saját ruhájába, és egy tányért tesz elém. Neki is van egy ugyanilyen, azt maga elé teszi, és helyet is foglal elõttem.

- Kösz - nézek rá köszönõen, és néha már röhögnöm kell azon, mennyire jó színész vagyok.

- Nincs mit! Egyébként milyen volt a napod? - Ismerõs kérdés, ezután mindig az szokott jönni, hogy „Te Lance, áruld már el, ki is vagy valójában!” csak kissé burkoltabb stílusban. Mert, hogy eddig nem nagyon sikerült kiszednie semmit belõlem a drágának, vagy ha igen, az hazugság volt, de elég hiteles. A Lance is csak egy álnév, de gyakorlatilag már a második nevem is lehetne. Vagy a negyedik, hehe…

- Mi ez, msn beszélgetés? - húzom fel a szemöldököm, aztán lassan kanalazni kezdem a levesem.

- Nem-nem - nevet a szõke kényszeredetten, és õ is enni kezd. - Csak kíváncsi voltam.

- Hát akkor ne kíváncsiskodj aranyom, mert már látom az õszhajszálaidat is - incselkedem vele, õ pedig a szemét forgatja. Megszokhatta volna már a titkolózós stílusom. De ha nem szokja meg, nekem az is oly mindegy. Amíg használhatom, nem nagyon érdekelnek a problémái. - És veled mizu?

- Lanceee - Ez olyan „ne csináld már” feelingû Lance volt. - Képtelenség veled kommunikálni!

- Tudom. Nem is értem, mért próbálkozol - vigyorgom angyali képpel, a számat megtörölve.

- De most komolyan - tényleg komolyabb képre vált, bár õt valahogy képtelenség komolyan venni. Nekem legalábbis tuti.

- Komolyan, csak fáradt vagyok. Sok volt ma a meló.

- Meló? - Ja igen, nem kötöttem az orra alá azt sem, hogy kurva vagyok. Már a transzi is kiverné nála a biztosítékot, hát még a kurva.

- Ühüm. Köszi a kaját, de most mennem kell - csúsztatom a kanalat az üres tálba, aztán felállok. Tod is befejezte az evést, csak õ egész éjszaka képes lenne még itt bájcsevegni, ha megtehetné. Ilyen szempontból rosszabb, mint egy csaj. És ezt egy transzvesztita mondja!

- Lance - fogja meg a ruhám szélét, mikor mellé érek. Kérdõen bámulok le rá. - Vigyázz magadra, oké?

Mondom én, tiszta csaj. Most könnyek között meg kellene ígérnem, hogy igen, így lesz? Hiszen kurva vagyok, nem tehetem. Akármikor megölhetnek, még ha van nálam fegyver, akkor is. Ez sajnos benne van a pakliban. Szerencsejáték. Néha egész izgalmas tud lenni.

- Majd igyekszem. Pá! - intek felé, aztán szépen elhagyom a terepet. De legalább egy ingyen vacsorát ki tudtam csikarni belõle. Nem hiába, egyre jobb vagyok. Már nem csak vággyal verem át az embereket, lassan csak úgy simán is menni fog.

Éppen az ajtó kilincsét nyomom le, már majdnem nyitnám is, mikor valami hihetetlenül fura érzés nyilall belém. Az elõbb… mintha valaki… oldalra kapom a fejem. Egy vakítóan kék szempár villan rám a sötétbõl, de rögtön el is tûnik, mintha ott sem lett volna. Dermedten állok, és nézek ki az esõbe. Valamiért furcsán éreztem magam egész végig, mikor Toddal beszéltem. Elõször úgy gondoltam, tényleg csak a fáradtság, de most…

Szorongás fog el, mintha valami fojtogatna. De csak nyelek egyet, és az esernyõmet felnyitva kilépek az utcára. Az esõ még mindig csöpög, én pedig az arcom elé húzom a kabátom gallérját.

Valaki figyelt. Ebben teljesen biztos vagyok.

Másnap nem megyek a kávézó közelébe, sõt, messze el is kerülöm. Ha valaki tényleg figyelt, akkor továbbra is ezt fogja tenni, és nem szeretném, ha ezúttal haza is követne. Valahogy meg kellene tudnom, kivel állok szembe, vagy le kéne ráznom, de ehhez fel kéne mérni, milyen kitartó is a kis aranyos. Ezt pedig csak egy találkozás alkalmával lehet megtudni.

Amit nem feltétlen kell „Lance”-ként eljátszanom.

Az esõ megint csepeg, és én ugyanabban az utcában vagyok, ahol a kávézó is világít. Elmegyek az átlátszó üvegek elõtt, látom bennük visszatükrözõdött alakom, sõt, még Todot is, ahogy éppen kiszolgál valakit, de nem ismer fel. Senki sem ismer fel. Nõi ruhában vagyok.

Az utca végére érve megtorpanok, és az egyik sarokhoz indulok. Utcasarki kurvák, vannak még egy páran. Itt tényleg felszednek mindenkit.

A többi ringyó mellé állok, akik csomó jelentéktelen kis szarságról beszélgetnek. Beszállok én is, a nõi hang utánzása már rutinból megy. Éppen felvihogunk valami olyanon, ami nem is volt vicces, mikor egy fekete Mustang tûnik fel az esõben. Hangtalanul áll meg, a ribik pedig már rögtön szedik össze magukat, csak én állok továbbra is mozdulatlanul. Valami furcsa érzés járja át a testem.

Az egyik szõke odalépked a feketeséghez, az ablak le is húzódik, aztán halk mormogást hallani, mivel a szavakat innen nem teljesen lehet kivenni. Végül a szöszke megfordul, és elém sétálva megáll. Kérdõen nézek túlsminkelt pofikájára.

- A pasas téged akar. Gazdag faszinak tûnik, szerencsés vagy - kuncog kacsintva, én pedig a számat félmosolyra húzva bólintok felé. Úgy, szóval már csak azért is pénzt kapott, hogy szólt nekem. Talán most tényleg jól fogok járni.

A Mustanghoz megyek, és az elsõ ajtót kinyitva beülök. A pasi felé fordulok, hogy minél hamarabb elkezdhessem a csábítást, így megelõzve, hogy hazavigyen, vagy ilyesmi. Ám amikor megpillantom a szemeit, teljesen leblokkolok. Hiszen ez… az a szempár. Ez volt az, amit tegnap láttam!

Megremegve csúszok az ajtóhoz, és ki szeretnék szállni, de õ lenyomja az ajtó zárát, így már nem tudok. Még ebben a sötétben is csak úgy izzanak a szemei. A hajáról nem is beszélve. Na de ki a fene ez?

- Ejnye-bejnye, a ribanc csak ne szökjön meg a munka elõl - vigyorog rám, rajtam pedig ismét átfut a hideg. Ez a mosoly… undorító.

- Ki vagy te? - kérdem halk hangon, mire õ beindítja az autót, amitõl az ülésbe paszírozódom.

- Mért kéne megmondanom? A kurváknak ezt nem kell tudni.

- Figyeltél engem! Ki küldött? Te is a szüleim egyik kibaszott titkos ügynöke vagy? - kezdem kicsit bátrabb hangon, de rögtön bennem reked a szó, mikor rám pillant. Kifejezetten olyan tekintete van. Volt már dolgom ilyennel, de ez… ez sokkal másabb. Van valami rémisztõ ebben az ürgében. Itt kell hagynom, de gyorsan!

 - Fogd be a szád, kicsi kurva. Itt csak én kérdezek.

Fújok egyet, aztán ijedten kapom az ablak felé a fejem. Nem figyeltem, merre jöttük, most meg már egyáltalán nem tudom, hol járhatunk. Próbálom felnyitni az autó zárát, de nem megy. Picsába, mért történik ez?

Végre megállunk, és a vörös hajú kiszáll. Én is rögtön ezt teszem, és készülnék eliszkolni, mikor a keze erõsen a csuklómra szorul, és magához ránt. Nyögve lendülök a karjaiba, és már nem tudok szabadulni. Geh, nagyon szorít…

- Hová mennél? Hiszen még meg sem basztalak - súgja a fülembe, én pedig próbálok szabadulni, de minden próbálkozásnál egyre erõsebben fog, úgyhogy inkább fel is hagyok az ilyen dolgokkal.

Végül belök egy ajtón, aztán becsukja maga után, de nem zárja be. Remény csillan a szemembe. Még van esélyem a menekülésre!

Körbenézek, hátha elmehetnék valamerre, de nem, ez az elõszoba elég keskeny, és a legközelebbi ajtó is jó három méterre van. Már nem érem el… pláne nem, mivel a foszforvörös akárki ismét elkap, és a falhoz nyomva kezd csókolni.

De a fenébe is, ha a szüleim küldték, mért csinál ilyeneket? Biztos, hogy valami ügynök a gyerek, felismerem az olyanokat, és ez az. De akkor mégis miért?

A fogai egyre jobban karcolják a bõrömet, majd a nyakamba is harap, amitõl hangosan felnyögök. A kezem automatikusan indul el a combomra erõsített kés felé, de mielõtt még elérhetném, vörike már odatalál, és õ veszi el helyettem. Kék szemeivel lenézõen méregeti a pengét, aztán még gúnyosabb tekintettel felém fordul.

- Durva játék ez neked, nem gondolod? De ne félj, nekem vannak durvábbak is… - hajol közelebb hozzám, és megcsókol. Keserû íz terjed el a számban, és próbálom eltolni magamtól, mert ez nagyon nem jó. Ez az egész nagyon nem jó így! Nincs nálam semmi fegyver, így most már… most már…

Halkan felsikoltok, mikor valami ismeretlen fájdalom járja át a testem. A tárgyak hirtelen elvesztik a körvonalukat, aztán ismét visszajönnek, és megint elvesztik. A hangokat pedig hol hangosabban, hol halkabban hallom. Mintha minden érzékszervem megbolondult volna.

Egy tû van az arcom elõtt, a kék szempár pedig gúnyosan süt rám. Tû… mi az, amit tûvel adnak be? Drog…

Halk sóhajjal csúszom le a fal tövébe, és hihetetlenül küzdök, hogy ne hagyjam el magam. Közben a fazon folytatja amit elkezdett, de már szinte nem is érzek semmit, kezdenek egyre furcsább gondolatok cikázni a fejemben. És akkor meglátom.

Kék, piros… kék, piros… a villany drótjai, tõlem csak pár centire futnak fel a falon. A vörös már a gatyámnál jár, amitõl összeszorítom a szemem, és elszánva magam, a drótok felé nyúlok. Ha jót húzok ki, van esélyem…

És igen. A lámpa lekapcsolódik, a vörös pedig megilletõdve távolodik el tõlem, ami éppen elég idõ arra, hogy felkecmeregjek, és a kijárati ajtó felé vegyem az irányt. Éppen kinyitom, mikor valami sárga dörren az orrom elõtt, egyenesen ki a szemerkélõ esõbe. Fegyver… azt hiszem. De már nem érdekel, csak egy cél lebeg a szemem elõtt. Szökni.

Kilépek az ajtón, és egy sikátor felé andalgok. Megint lövés, most éreztem is forró szelét. De a sötét és az esõ velem van. A testem viszont nincs. Alig jutok elõre, már kénytelen vagyok megállni, és a falnak támaszkodni. Zihálok, irtózatosan fáj, széttép belülrõl. Megõrülök!

Lassan lejjebb csúszok a fal tövében, és üres szemeimet az ég felé emelem. Sötét, nedves. Az esõcseppek a szemembe esnek. Lehet nyitott szemmel aludni?

Nem tudom… de nekem most lehet, hogy sikerült.