–  Kérem, álljanak fel! – általános morajlással áll fel mindenki a tárgyalóteremben, csak a bíró marad ülve. Nem kellene felállnia? Ostoba sznob. – A vádlott, Tristan Arwel, bûnösnek találtatott szándékos emberölés vétkében, az igazságszolgáltatás megvezetésében, a rendõri ügyintézkedés késleltetésében, valamint…

Blablabla. Nagyon szereti hallatni a hangját, pedig a tónusa arra lenne jó, hogy egy testnevelés órán, általános iskolásoknak rikácsolja, hogy mit csináljanak. Azokat sem hatná meg különösebben ez a hanghordozás, ez az él. Egy bíró legyen megjelenésében fenséges, határozott, szigorú, hasson és legyen karizmája, amivel tekintélyt szerezhet magának. Mint én. Nekem még gyakorolnom sem kellett, ezzel születtem, teljesen természetes. De ez a kappanhangú erõlködés… Felemelem a kezem, hogy megmasszírozzam a halántékom, de a két oldalamon álló õr nyugtalanul szorul közelebb hozzám.

– Mit képzelnek, összegyûrik a legjobb öltönyöm – vetem oda nekik, rájuk se nézve, mire mind a kettõ marcona ábrázatot vesz fel. Mily megható, egészen félelmetes ez a zord tekintet. Bemutatnám nekik az enyémet, nem kell odafigyelnem a bíróra. Egy jelentéktelen porszem. Ráadásul az ítéletet már tudom.

–  … halálbüntetés terhe mellett fegyházra ítélendõ, melynek idõtartama alatt nem fogadhat látogatókat.

Nagyon sokan látogatnának pedig. Senki. Senki sem fontos, senki sem annyira maradandó, hogy a jelenlétével rám hatni tudjon. A pap is próbálkozott az elõzetes letartóztatásom ideje alatt. Lehet már ateista, de nagyon vetette a kereszteket, mikor kiment. Bizonyára nem látott még ilyen isteni lényt a saját Istene elõtt, mint én. Enyhén volt csak tiszta és világos, mennyire többet érek annál a bizonyos láthatatlan felsõbb erõnél, amit olyannyira csodál. Nekem is áldozhatna bort és kenyeret, oszthatna ostyát a nevemben. Építhetne oltárt, imádhatná a képem, csókolgathatná a szobrom lábát, rimánkodva, hogy segítsem meg a piti nyûgjeiben. Nem vagyok kevesebb annál a légnemû lénynél, aki meg sem nyilatkozott soha, egyetlen egyszer sem. Én viszont megnyilatkoztam neki, amit nem fogadott el egykönnyen. Milyen érthetetlen ez a világ.

– Azonban figyelembe véve a kihallgatásokat, a vallatásokat és az azokon tanúsított behatárolhatatlan magatartását, hovatovább az ügybe bevont elmeorvosi szakértõ vizsgálatai szerint – itt a szemüveges, köpcös törpe kihúzza magát pár sorral odébb, innen látom, ahogy a hordóméretû hasán feszül az öltöny és sikoltozva forgolódnak a gombok – nem beszámítható, további vizsgálatokra van szüksége.

Igen. Tüzetesebb anatómiai vizsgálatokra. A szomszéd esetében. Hamar leander földet aprítok belõle. Nem ússza meg azzal, hogy megfojtom. Élve akarom. Hogy érezze, hogy lássa, hogy megvan a hatalmam, hogy túlélhesse, hogy abbahagyhassam. Hogy halljam a hisztérikus könyörgését, a keserûség könnyeit, a kegyelemért rimánkodó végtagokat, a síró, remegõ szájat. Higgye majd csak azt, hogy feloldozást gyakorolok rajta. Túl nagy isten vagyok én ahhoz, hogy ezzel megjutalmazzam. Nem tett értem semmit, azon kívül, hogy egy rakás kretén közé juttatott. Hogy a fél világ nem attól ámul el, milyen csodálatos és felsõbbrendû vagyok, hanem attól a nevetséges gondolattól borzad, hogy egy ember a kezeim által halt meg. És? Nap mint nap történik ilyen. Sokan gyakorolják hatalmukat mások felett, erejüket gyõzelemre víve. A sokan, az is kacagtató. Én vagyok az egyedüli, utánozhatatlan. Megtehettem vele bármit, hiszen azok közé az undorító kötelékeim közé tartozik, amelyeket csak halállal téphetek el: a család.

– Tristan Arwel – szólít meg a pojáca. Egyenes háttal fordulok felé, megmutatva, hogyan kell nézni, megjelenni és uralkodni. Így néz ki egy vérbeli vezetõ. Így utasít, így parancsol, így osztja az ukázt. – Több vádpontban is bûnösnek találtatott, a büntetésének idejét a St. James Pszichiátriai– és Elmegyógyintézetben fogja letölteni, mindaddig, míg az elmeállapotát nem rendezik.

Bújj csak a papírodba, bújj csak a szemüveged mögé. Nímand vagy, én pedig páratlan. St. James. Milyen silány. James. Minden tizedik embernek ez a neve, de a Tristan! Magasztos, csodálatos, egyedi, gyönyörû.  No és az Arwel! Még ritkább, még nagyobb kuriózum! Magasan mindenki fölé fogok emelkedni, hamar meglátják az esztelenek is, hogy a legnagyobb õrültség az volt, hogy nem ismerték fel, hogy engem kell mindenek fölé helyezni.

Az én elmeállapotom a legtökéletesebb, hiszen mindent élesen, szenny nélkül látok. Nálam jobb rálátása nincs a kázusokra senkinek sem. Egyedül egy valaki járt túl az eszemen, és dörzsölt egy undorító, ragadós bogarat a szemgolyómra, de hamarosan az övét legyek fogják a lábukkal végigkorcsolyázni. Kedvem támadt hozzá, rokonszenvezek a sporttal.

***

A téboly.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer be fogok kerülni egy ilyen helyre, ahol az is nehézség, hogy ne a folyosón végezzék a dolgukat, hanem az arra kijelölt helyiségben, egy hideg porcelánkagyló ölelésében. Gusztustalan, elkorcsosult férgek, a hajléktalanoknál is szégyenteljesebbek, arcuk bamba vagy agresszívan ráncolt, de mindegyik fél tõlem. Lesznek majd, akik megpróbálják megdönteni a rezsimet, amit pusztán a jelenlétemmel húztam fel. Õk hamar megtanulják, hol a helyük a ranglétrán. Mindenki alattam senyved, kúszik–mászik, senkit sem fogok kiemelni, akármennyire kapálóznak. Engem csak szolgálni lehet, társulni hozzám… Még a gondolat is röhejes.

– Mióta tegezzük egymást? – szakítom félbe az adataimra folyamatosan rákérdezõ ápolót. Nyugodtan ülök a székemen, a lábaim keresztbe tettem, ölemben még az összekilincselt csuklóimmal is képes vagyok mutatni jó modort, eleganciát és legfõképp fölényt. Ebben a krumpliknak való – ruhának nem nevezhetõ– förmedvényben.

– Én… Nos, itt mindenkit tegezünk, sokan nem szokták érteni – igazítja meg szemüvegét, szemlátomást feszeng a jelenlétemtõl. A fehér ingujját fel–le tologatva, teljesen összegyûrve az anyagot. Micsoda pórias viselkedés. – Ráadásul közvetlenebb.

– Akar velem közvetlenebb kapcsolatot?

Meghökken, zavarba jön. Ajvé, még el is pirult. Tudom, hogy fantasztikusan nézek ki, nem kell mindenféle nonverbális úton közölnie velem. Emiatt azonban ne gondolja, hogy a legjobb pajtások leszünk ebben a pokolverte intézményben.

– Én csak… Ne haragudjon, Mr. Arwel – meghunyászkodás, jó, jó. Így szeretem.

– Még ha komolyabbra veszi a hangját, tûrhetõ az irritáló igyekezete, hogy a közelembe férkõzzön – jegyzem meg még utoljára, kényelmetlenül fészkelõdik a székén. A továbbiakban mindent elmond, a napirendet, a hét minden napjára vonatkozó terveket, mikor van szabadidõ, mikor lehet kimenni az udvarra, mikor vannak közös foglalkozások. Élmény lesz krepp papírból virágokat sodorni egy rakás agyalágyulttal.

– Ma van a szabad péntek, mikor mindenki kimehet egy kicsit a kertbe – mondja, felnézve a csiptetõs mappájából. Felvonom a szemöldököm. Menjek ki a sok retardált közé? – Az Ön esetében nyilván nem kötelezõ, hiszen a minap érkezett, maradhat itt a szobájában is, ha úgy tartja kedve.

Én döntöm el, mihez van kedvem. Idebent szúrós szag, fõleg a klór émelyítõ aromája párlik mindenbõl, ez a ruha is olyan, mintha egy zsákot kaptam volna fel az egyik közeli malomipari teleprõl. Körül kellene néznem, csak hogy tudjam, mégis mi az, ami a rendelkezésemre áll.

***

Padok, távolabb egy hinta, a kerítésbe kapaszkodnak páran, ahhoz verve magukat, vagy csak bambán dudorászva merednek kifelé. Van aki mániákus arckifejezéssel tépkedi a pázsitot, van aki belenyomja az arcát a hûs fûszálak közé, van, aki épp most fetreng benne, mint valami hülye kutya.

– Minden hónap elsõ péntekén a nehéz esetek is szabad kijárást kapnak ide. A jó magaviseletûek egy héten négyszer is kijöhetnek – magyarázza az ápoló, akinek a nevét még mindig nem tudom. Bizonyára elhanyagolható, valami John, James, Brian vagy George. – Holnap közös foglalkozás lesz az ebédlõben…

– Hadd találjam ki, kézmûves foglalkozás?

– Igen, Mr. Arwel.

– Szánalmas. Idõpocsékolás – nézek el egy hitvány gyagya mellett, aki úgy csúszik a földön, hogy már véres a térde. Felkaparják a betonos részrõl és becipelik. Felemelem az orrom, látva ezt az egész megbotránkoztatóan harmadrangú társaságot.

– Hadd emlékeztessem rá, miért is van itt, Mr. Arwel. Részt kell vennie minden programban, amit kijelölnek a maga számára, amennyiben még idén, karácsony elõtt szabadulni szeretne. A betegségét kezelni kell, hogy ne történjen hasonló ballépés a részérõl – jelenik meg egy újabb okoskodó balfék, neki orvosi köpenye van, névtáblácskája, további pillantással nem jutalmazom a testét.

A betegségem? Ja, igen, mi is… Felsõbbrendûségi komplexus, a többire nem is figyeltem oda. Jobb vagyok, mint mindenki más, ez a hibám.

– Maga talán az emlékeztetõm? – vonom fel halványan a szemöldököm. – Elõlépett naptárommá?

– Itt mindenkit a betegségének megfelelõen kezelünk. Elõre figyelmeztetem! Ne akarjon birodalmat kiépíteni. Amennyiben hátráltatja más betegek felépülését, további évekre számíthat idebent. Próbáljunk meg együttmûködni.

– Ezért fogok bilincset kapni minden éjjel. Nehogy elõkapjam a varázspálcám és még jobban elvarázsoljam ezeket itt – bökök a fejemmel lenézõen a legközelebb levõ delikvensre, aki az egyik fa mögül leskelõdik utánunk. Észreveszi, hogy felé fordulunk, visszakapja a fejét a törzs mögé, de a sápadt, beteges ujjaival láthatóan markolássza a fát. Hadd tippeljek, mániákus paranoid és összeesküvés–elmélet szövõ. Mindent hall és lát. – Maga túlontúl lealacsonyít, de hiába erõlködik. Mindazonfelül, ne próbáljon meg kioktatni, mit és hogyan csináljak. Az ügyvédeim már felvilágosítottak a lehetõségeimrõl és a kockázatokról, semmi szükség erre a rettentõen tudálékos, okoskodó modorára.

Látom, ahogy összevonja a szemöldökeit és ráncolja a homlokát, hogy választ adjon a kijelentésemre, mikor betoppan valami a látóterembe. Lenézek rá, egy alacsony, szegényes és fenemód kiélt ruházatú fiú lép elém, a borzalmas frizurája szinte minden porcikájában reszket, pedig nem is fúj annyira a szél. Végigfuttatja rajtam a tekintetét, hosszan, lentrõl felfelé. A sápadt arcon piszkosrózsaszínes–szürkés foltok jelennek meg, lesüti a szemeit, a ruhájával babrál.

– Hát eljöttél! – leselkedik mégis rám. – Tudtam, hogy eljössz, Triti.

Remek, hasonlítok egy gyerekkori, képzeletbeli barátjára. De azt meg kell hagyni, jó az ízlése, ha olyat választott hódolata tárgyául, ami egyezik az én képemmel.

– Sebastian, õ nem Triti – feddi meg óvatosan az ápoló, akinek egész délelõtt el kellett viselnem a jelenlétét. Igen, nem vagyok Triti, engem ne becézgessen egy félbolond. A nevem Tristan, nem holmi becézhetõ babanév. Degradáló.

– Ó! Gyönyörû vagy! Szebb, mint tudtam – fakad ki hirtelen, amitõl mindjárt megváltozik róla egy leheletnyit a véleményem. Nocsak, felismeri a szépséget és a kitûnõséget, engem. Igen, szebb vagyok annál, mint amit te valaha életedben láttál, vagy el tudtál képzelni. Örülj, hogy nézhetsz engem.

– Jaj, ki tette ezt? – lép közelebb, a kezét vészesen közel hozza az arcomhoz. Mit nem merészel? Szabadon fogdoshat egy mûalkotást, egy márványszobrot, engem? Akár retardált, akár nem, ami túlzás az túlzás. Még nagyobb hibája, hogy felhívta a figyelmet az egyetlen részemre, ami nem teljesen tökéletes. – Ha nem is gyógyul meg, nekem így is szép. Triti, én úgy vártalak! Itt mindenki azt mondta, hogy nem is létezel!

Körülfuttatja a tekintetét az embereken, akik körénk gyûltek. Úgy látom, azon emlegetett személyek közé tartozik, akik nehéz esetnek minõsülnek. Két–három ápoló is a sarkában toporog, a zsebeikben bõszen szorongatnak mindent, amit találnak. Micsoda? Hogy én ne léteznék? Abszurd, velem több és érdekesebb a világ. Mit jelentsen az, hogy várt engem? Kétlem, hogy egy ilyen együgyû teremtés, mint ez itt, értené, mit mond a televízió vagy a rádió, az se biztos, hogy olvasni képes. Triti. Mint egy kutyanév.

– De most már itt vagy. És nem lesz semmi baj, igaz? Sebastiant nem fogják többet bántani, ugye?

Ha jól gondolom, harmadik személyben beszél magáról. Nagyon jegyzetelnek a hátam mögött, ez a bolond pedig mosolyogni és halkan nevetgélni kezd. Mire véljem ezt a fogadtatást és ezt a viselkedést? Mégis ki szólt hozzá? Hogy tetézze az egész helyzetet, még hozzám is ér, az arcomhoz simítja a saját, minden bizonnyal koszos és szennyes ujjait. Teljesen leforráz az, ahogy viselkedik, még reagálni se tudok erre a… felháborítóan közvetlen fogadtatásra.

– Ugye nem fogsz elmenni? – néz rám. Dehogynem. Olyan hamar kikerülök innét, hogy lehet nem is találkozunk megint, félkegyelmû borzadály. – Ugye eljössz majd meglátogatni? Megismersz engem? Én Sebastian vagyok.

– Az én nevem Tristan – szólok hozzá végül, csakhogy csend legyen már végre. Szinte beledõl a szavaimba, issza õket, mint csecsemõ az anyatejet. – Ne hívj Tritinek. Megalázó.

– De… De mindig így hívtalak! – jelenti ki, mire ha lehet, még jobban felemelkedik a szemöldököm. Az engem kísérõ ápoló, és az új okostojás feszülten várja a reakcióimat. Életemben nem találkoztam még egy õrülttel sem, fõleg nem ilyennel. Ha mégis, akkor sem engedtem volna, hogy így hívogasson mások elõtt. Lealacsonyító, különben sem hagynám, hogy egy ilyen sertepertéljen körülöttem.  – Én… Sebastian bármit megtesz! Kérlek, hadd hívhassalak tovább Tritinek! Kérlek! Ígérem, jó leszek, és hallgatni fogok. És lenyelem a rossz ízû gyógyszereket is. És megeszem a karfiolt is – az arckifejezését látva ez nagy kaliberû dolog lehet.

A hódolat és az ámulat kijár nekem, eddig õ és az ápoló viselkedtek így. De ez a fura kölyök olyan szinten imád, mint egy istent! Aki eljött megváltani, kiváltani innen, akinek szolgálhat, teljesíti a parancsait bármi áron.

– Jó, Triti? Nem csinálok rosszat! Hallgatni fogok rád, mint régen, jó? Sebastian nagyon szépen fog viselkedni!

Mennyi felajánlás, mennyi behódolás, mennyi kegyelemkérés, pár mondatban! Micsoda alázat! Legalább tudja, hogy hol a helye, ki kettõnk közül az úr és a szolga, kinek tartozik ámulattal, tisztelettel és feltétlen teljesíti minden kívánságomat. Lehet, még hasznot is tudok húzni belõle. Kooperáció, nemde? Ez mostanában nagy divat. Lentebb kell ezt a magas lécet engednem, hogy valamelyest…

– Bármit?

– Akármit Tritinek! – mered rám hatalmas, esdeklõ tekintettel. Úgy látom, sikerült magamnak találnom egy önjelölt idiótát. Akármi is legyen a betegsége, meghozza számomra a nyereséget. – Még az ajándékaim is megmutatom neked, jó? És ha átjössz, akkor együtt nézhetjük a tévémet is, jó, Triti?

Ezekkel inkább nem élnék.

– Nem bánom. Ha bármit megteszel nekem, akkor hívhatsz Tritinek – vetem elé a koncot, mire az okoskodó orvos meglehetõsen ingerült arckifejezést vesz fel, ahogy a szemem sarkából látom.  Ugyan, hiszen segítek egy elmebeteg lelki állapotán. Hát nem „normális” ez tõlem? Húzz le egy hónapot a letöltendõmbõl, balfék. – De csak addig, amíg hasznomra vagy.

– Igen! – kiált fel hirtelen teljesen megigézve és rám veti magát, a szúrós, undorító anyagú ruhával körülfonja a nyakam, bennem pedig megfordul a gondolat, hogy nekem fog jönni és onnantól nincs mese. Majd rájövök, hogy ez kizárt. Imád engem, nem tenne bennem kárt soha. – Te olyan jó vagy, Triti – suttogja a fülembe teljesen ellágyulva, úgy csüng rajtam, mint ezüstfenyõn a madárürülék. Megint az arcomra simít, elsõ kívánságom egy fürdõ, mindezek után. – Alig várom, hogy megint láthassalak. Most már minden rendben lesz.

Arra nem vennék mérget, de úgy látom, õ igen, mert az ápolók lekapják rólam és hamar teletömik mindenféle nyugtatóval és izomlazítóval. Az az átszellemült arckifejezése se tudja kárpótolni azt a szellemi kárt, amit bennem okozott, ezzel a szüntelen tapogatásával. Igyekszem a ruhámon valamelyest igazítani, nem fér a fejembe, hogy lehet valaki ennyire… sötét és katasztrofális. Érzem magamon a kezei nyomát, borzongok az undortól. Csak úgy meg merészelt érinteni, még az engedélyem se várta meg! Túlságosan is elgurult a gyógyszere, ez a kifejezés pedig ebben az intézményben bizarrul helytálló.

– És még engem bilincselnek le éjszakára – emelem meg az orrom lekezelõen, ránézve a megrökönyödött ápolóra és az orvosra, aki gyanakodva méreget. – Mutassák meg a fürdõt, ezek után muszáj megmosakodnom.

***

Micsoda dilemma! Annyira nevetséges, hogy kis híján elmosolyodom. Igen, persze, ez a rendszer, hogy engem majd kigyógyítanak a bajomból! Nem kaphatok külön fürdõszobát, mert akkor csak tovább táplálnák a „betegségem” magvát, viszont a kergültekkel se tesznek szívesen egy légtérbe, még a végén kárt okozok a satnya testükben, vagy gátolom õket a „fejlõdésükben”. Nos, mi lesz, Mr. Tudomány? Kapok gardedámokat?

Hát persze, hogy kapok. Milyen kár, hogy én egyesekkel ellentétben tudok viselkedni úgy, ahogy kell. Büszkén, méltóságteljesen. Különben sem szívem vágya, hogy a mocskot épp magukról lemosó üresfejûekhez hozzáérjek. Még a végén rám is kerül valami a szennyükbõl.

Lefürdök, kapok egy köntöst, majd a két kísérõmmel a szobámig követnek, ahol észreveszem, hogy a berendezés kissé más. Az ágytól fut egy kapaszkodónak kinézõ korlát, egészen az ajtóig. Felemelem a szemöldököm, mikor rájövök, hogy ez régen lehetett csak kapaszkodó, most nálam vezetõ lesz, amire felkattintják a bilincset, minimális mozgásteret hagyva. Körülnézek a szobában, a berendezés szegényes, pórias, egyszerû, az önnön méltóságomat egyszerûen…

– Kellemes estét, Mr. Arwel – köszön el az egyik nagyobb darab ápoló, és a rajongóm, aki az adataimat felvette.

– Ha bármi gond van, ott a hívó, amivel segítséget kérhet – bök az ágy feletti kis szerkezetre, aminek a végén egy elsárgult gomb jelzi, hogy többen hisztérikusan kattogtatták már. Igaz, hogy ez a szoba a börtönviselteknek van kitalálva, de azok között is bizonyára volt már olyan retardált, aki ki akart ugrani az ablakon.

– Erre nem lesz semmi szükség – vezetem rá a tekintetem futólag, mire megint a piros egy újabb árnyalatát veszi fel az arca. Remélte, hogy majd segítséget hívok és beszaladhat hozzám, a maga nagyszerû segítõkészségével, én pedig meg meghálálom azzal, hogy üzekedünk ezen a minõsíthetetlen fekvõalkalmatosságon. Hát hogyne. Lehetek a fantáziája és álmai tárgya, de pusztán elméleti síkon.

***

Meg sem próbálok megbarátkozni a szobámmal, hamar sötét lesz, egy elsõ ránézésre nehezen törõ mûanyag burával fedett lámpát kapcsolok fel, hogy láthassam, amit olvasok. Találtam pár újságot, az elsõ kettõre fehér massza száradt, egy harmadikkal dobtam õket a szemetesbe. Minõsíthetetlen, milyen állapotok uralkodnak itt. Képtelenség, hogy egy elfajzott ember örömét lelje a gazdasági hírekben, ilyen magas fokon. Leoltom a lámpát, eldõlök az ágyon, ignorálom a kívülrõl áradó zajokat, valószínûleg egy bizonyos ponton hangszigeteltek a falak.

Azonban nem olyan sokára ajtócsapkodást hallok, több ajtó nyitódásába és csukódásába remeg bele a fal, aminek nekitámasztottam a lábam. Kellemetlenül rövid ez az ágy, mit gondoltak, jó lesz nekem a manóknak tervezett bútor? Egy isten vagyok, egy magas, hamisítatlan lény, adjanak olyan fekvõalkalmatosságot, amin kényelmesen elférek, ami a méretemre van szabva. Maximális kényelem járna ki nekem, erre ebben a kis ágyban kell nyomorognom, mint valami féleszû.

Felkelek, ez a legjobb, amit tehetek. A bilincs fémesen csörög, ahogy végighúzom a kapaszkodón, egészen az ajtóig. Teszek egy próbát, hátha nyitva van, és csodával határatos módon nyitva van. A felháborodás majdnem elönt, olyannyira, hogy belerúgnék a falba. Igen? Engem kikötnek, mint egy kivert kutyát, de hozzám bárki szabadon bemászkálhat, ha úgy tartja kedve? Mégis mit nem merészelnek?! De nem, nem rúgok bele a falba, az lealacsonyító, csak a gyengék nem tudják szabályozni és korlátozni a dühüket.

– Triti… – fedezem fel az ajtóban álldogáló, kékes ruhás fiút délelõttrõl. Nem csak a ruhája kékes, a lába is már ellilult a hidegtõl, mi a fenének járkál mezítláb? Felszedi az összes baktériumot és undorító szennyet a csempérõl, amit még nap közben kentek szét az ügyefogyott dilis társai. Így ide be nem lép, az ziher. Szóval õ csapkodja az ajtókat, és nem hagy pihenni?  – Ugye… ugye nem vagyok rossz? Azt mondták… Hogy rossz vagyok. De én nem. Megettem a vacsorát is.

Úgy fázik, hogy egész testében reszket, a szája is kezdi felvenni a hullák duzzadt, utálatos színét. A jobb kezem ugyan ki van kötve, de a ballal határozottan fogom az ajtót, hogy egy lendülettel rávághassam, ha úgy lesz rá szükség.

– Ennyire naiv vagy?

– T… tessék? – öleli át magát, hogy megtartson némi hõt, ami kétségbeesetten távozik a testébõl. Nem csodálom, hogy már a meleg is kikívánkozik belõle. Én sem melengetnék egy ilyen testet, teljesen érdemtelen rá. Kicsi, sovány, szakadt, beteges. Egy ilyen nem emelkedhet fel a ranglétrán, egy ilyen nem uralkodásra született, de még életre sem. Egyelõre a szolgám, aki úgy tesz, ahogy én akarom. Mert a gyengének mindig kell erõs, aki vezeti, aki életben tartja, különben esélye sincs ebben a vérszomjas világban.

– Miért hiszel el mindent, amit mondanak neked? – kérdezem lekicsinylõen.

– Akkor… akkor szerinted jó voltam? – csillan fel a szeme a sötét folyosón, majdhogynem felragyog az arca. A folyosó végén feltûnik pár ápoló, és mikor meglátják, hogy itt édes kettesben álldogálunk, nem tudják, hogy gyorsabbra vegyék a léptéket, vagy némán osonjanak és figyeljenek. Annyira szánalmas ez az egész, egyszerûbb lenne ezt is kibilincselni valahová, hogy végre nyugton maradjon. – Triti… ugye? Nem csináltam semmi rosszat, semmit, ami miatt haragudhatnál rám – a hangja elcsuklik.

– Kritikán aluli a viselkedésed – jegyzem meg, végignézve rajta, mire látom, hogy a könnyeivel küszködik. Meddig kell még elviselnem ezt a színvonaltalan társaságot? Mi tart ennyi ideig, hogy idejöjjenek és elvigyék? Pazarolom rá a drága idõmet, amit pihenéssel is tölthetnék. –  Jönnek az ápolók. Menj velük.

– De én…! – zihál fel hirtelen a hidegben, váratlanul közelebb lép, emelném a jobb kezem, hogy hárítsam, de a fémes csilingelés váratlanul beindítja az eseményeket és az ápolók rohanni kezdenek a folyosón. Mint egy kiláncolt kannibál, úgy érzem magam. Mint egy macska, akit elválaszt az üveglap az ízletes kanáritól. Mert így látnak engem a folyosó végérõl. Az csupán mellékes, hogy visszataszítanám a folyosóra, és nem bemarnám magamhoz, hogy felkoncoljam fél kézzel.

– Triti… miért van kikötve a kezed? – vacogja, teljesen meglepett az arckifejezése, hozzá akar nyúlni, de nem engedem, elé csúsztatom a lábam. – Mi történt, Triti? Triti!!

– Ha mindent úgy tettél, ahogy mondták, nem voltál rossz. De ha nem mész oda hozzájuk, akkor rossz leszel – mondom lassan, megfontoltan és kimérten. Felfigyel a hangomra, úgy bámulja a számat, hogy a keze a levegõben marad, amivel a felmelegített fémre akart fogni. – Felfogtad, amit mondok?

– Fel! – pipiskedik fel boldogan az elfagyott lábfejére, mire ideérnek az ápolók és odébb vonszolnák, de nem kell, ugyanis önként megy velük. Elõkapdossák a tûket, belé akarják nyomni, de látják, hogy felesleges. Nyilván elõtte is sokat kapott, a délelõtti kis intermezzo miatt, nem kockáztatják a túladagolást. – Triti szerint jó voltam! Nem csináltam rosszat! Nem csináltam semmi rosszat! – skandálja vidáman.

Szépen elviszik, õ pedig továbbra is lelkesen bizonygatja, hogy õ milyen jó, nem követett el semmi olyat, ami miatt büntetést érdemelne. Épp becsuknám az ajtót, mikor elõkerül délelõttrõl az orvos, a szemüvegét és a haja fésületlenségét azon nyomban észreveszem és beazonosítom.

– Próbáljon meg jobban ügyelni a betegeire – említem meg neki, mélyen a szemébe meredve, félreérthetetlenül. Tudja, mire gondolok, hogy ezt a félnótást kellene kiszíjazni éjjelre, és nem engem. Ha túl sokáig piszkál, még a végén megunom. Visszalépek a szobába, félig behajtom az ajtót, de még elõtte kiszólok. – Az sem lenne mellékes, ha zárnák az ajtókat. Nehogy véletlen bejöjjön hozzám valaki az éjjel.

***

Csak meredek a napfényben rettentõen fürdõ teremre, ahol számtalan párnázott szék és kerekített asztal van bedobálva, amik körül kretének üldögélnek, egy-egy mentorral asztalonként, akik mutatják nekik, hogy kell festeni –nem a ruhájukat-; hogy kell gyurmázni –ne egyék meg-; hogy kell virágokat sodorni, hajtogatni –ne vágják meg magukat-; hogy kell gyöngyöt fûzni –ne dobálják.

Milyen idilli.

– Az ablaknál levõ asztalnál még van hely – kerül elõ a semmibõl egy nõ, aki mosolyogva mutat a narancssárga függönyökhöz hozzátolt asztalhoz, ahol egy csimbókos hajú férfi és egy rettentõen karikás szemû nõ üldögél és próbálkozik a rajzolással. Összefûzöm az ujjaimat hátul a derekamnál, úgy indulok meg az asztalok között.

– Látja, nem kell hajtogatnia – mosolyog rám az ápoló, aki az elsõ nap is üldözött. Valami Simon a neve, reggel úgy fordult, hogy lássam a névtábláját. Bicskanyitogatón segítõkész, rettentõen a közelembe akar férkõzni. Hízelgõ, de irritáló. Távolról imádjon. – Maradhatok Önnel, ha gondolja.

Miután az arckifejezésembõl és a tekintetembõl nem szûri le az ellenkezõjét, bólint és távozik az asztaltól, ahová leülök, elõtte lesöprögetve a széket. Nem nézek rájuk, nem beszélgetek velük, a mentor is rájött, felesleges oktatnia, hogyan rajzoljak. Végtelen unalmamban inkább levezetek egy Pitagorasz-tételt, az is rajzolás.

– Egyedi az alkotása, Mr. Arwel. Nem sokan készítettek még ilyet, akik itt laknak.

– Nem egyedi, ezt már valaki feltalálta – fordítom meg a ceruzát, hogy kijavítsak egy vonalat.

A továbbiakban már csak a nyüzsgés és az állandó idióta háttérzaj berreg. Legalábbis én szeretném, hogy így maradjon minden, mígnem a terem végébõl valakit meg nem látok, hogy felém verekszi magát. Hihetetlen, nem bír leállni?

– Triti! – köszönt hatalmas elánnal, az asztalnál ülõ két bolond összerezzen egy kicsit, a mentor pedig továbbra is csak mosolyog. Mi a fene ütött belé? Lehet a betegeknek eltett gyógyszerekbõl bevett egy kicsit, hogy el tudja viselni ezt a pokoli káoszt és agymenést. A kis csenevész kölyök a kezeit a háta mögött tartja, izgatottan áll egyik lábáról a másikra. – Jó reggelt, Triti!

Az éjjeli kis közjáték után nem méltatom üdvözlésre sem válaszra. Ne gondolja, hogy mostantól  kivételezett helyzetben van. Ez a folytonos, bárgyú mosolygás idegesít, viszont az övé nem mû. Cinikusan felszusszantanék, ha nem mozdulna meg ismét, szégyenlõsen lesütve a szemeit.

 Kezében krepp papírból készített virágokat szorongat, amiket felém nyújt. Virággal hódol, ajándékot hoz, ahogy illõ. Így kellene minden reggel mindenkinek köszöntenie. Megadni nekem azt, ami jár. Elég silány és kézzel készített, az életben nem tenném ki sehová, de ajándék. Nos, a pórnép ha csak ezzel tud szolgálni, akkor is el kell fogadni, nem várhatok egy Parker tollat.

–  Nézd! Ezt neked csináltam! Ugye szép lett? Tetszik? – kérdezi lelkesen, biccentek, hogy tegye le az asztalra. Úgy tûnik, elkönyvelte magában, hogy ez azt jelenti, hogy tetszik nekem. A nyakamba ugrik, az arcát is odafúrja, kiráz a hideg, ahogy a bõrömre szuszog. Mintha érezné, hogy mikor elég ami elég, leszáll rólam, nézegeti a kezeimet. Meg ne merje fogni. – Hol a karperec? Levették?

– Sebastian! Ne ugrálj, ha másoknál ceruza van – feddi meg a nõ az asztalnál kedvesen. A kellemes hanghordozásra felfigyel. Tehát ez még az, ami mozgatja.

– Ne szóljon senki közbe, ha Sebastian Tritivel beszél! – hadarja csak úgy oldalra, szemeit le sem véve rólam. – Te mit csináltál, Triti? Megnézhetem? Ha levették a karperecet, csinálhatok neked egyet?

Gondolom, itt a gyöngyfûzésre céloz. Kissé felemelem a szemöldököm, majd végül úgy döntök, bólintok. Legalább elmegy innen. Hamar kapja is magát és elszáguld, valakivel helyet cserél, és csacsogva nekilát, hogy készítsen nekem egyet.

– Ez kedves volt magától – dicsér meg a mentor, mintha én is zizi lennék, vagy legalábbis egy gyerek. Itt az én tisztem elismerni vagy ledorongolni másokat, a kis bolondnak ebben igaza volt. Ne beszéljen bele mások kommunikációjába, mivel nem vontuk bele, tehát nem érdemes rá. Az mellékes, hogy ez a gyengeelméjû sem épp olyan társalgási partner, akire vágyom, de mivel öt irányból figyelnek, muszáj. Könnyen le tudtam szedálni most is, lelkesen fûz három asztallal odébb. Legalább nyugtot hagy nekem. Így kell uralni a helyzetet és forgatni a szituáció elemeit.

– Van egy számológépe? – kérdezem kimérten, mire megráncolja a homlokát.