Karakter: Samuel Legacy Megjegyzés: (vámpírkámnak)
3.
Hideg van. Fagyos ujjak érintenek, s egy hidegkék szem néz rám rémisztően. Érzem, ahogy nyakam zsibbad, mintha ezer hangya mászkálna rajtam és mind egy felületen gyűlnének össze.
- Az enyém vagy – simít végig arcomon az a hűvös kéz; még a testem is utálja ezt az érzést. – Milyen érzés véralmának lenni, hmm? Csak egy kehely vagy, amiből isznak mások...
Hirtelen nyitom fel szemem. Érzem, ahogy mellkasomban lévő szívem össze-vissza verdes. Gondolataimba bekúszik a felismerés, hogy csak egy álom volt. Nem, inkább egy emlék. Nyakamhoz kapom kezem, de már csak a fognyomok helye van ott. Nem érzem, hogy fájna.
Halvány fényben dereng minden, s ekkor tűik fel, hogy csak az ablakon beszivárgó reggeli világ, ami a szobát betölti.
Nem akartam gondot okozni...
Gyorsan felkelek és indulnék a fürdőbe, mikor eszembe jut, hogy nekem csak ez a póló az egyetlen öltözékem. Hiába játszom a szélével, ami szinte combomig ér, az nem fog átváltozni semmivé. A szobában viszont van egy szekrény és mintha az a vámpír azt mondta volna, onnan vegyek fel magamra „göncöt”. Ez nem szép szó a ruhák megnevezésére, de az ő beszédstílusába beleillik.
Szétnézek hát a szekrényben és csodák csodájára, kapok egy pólót, ami, ha nem is a combomig ér, de jócskán lóg rajtam. Egy melegítő gatya és ez talán nem fog annyira hiányozni neki, ha kiveszem innen.
Rendbeszedem magam, felöltözöm és bevetem az ágyat, mindent úgy hagyok ahogy először betettem ide a lábam.
Tehetetlenül állok egyik lábamról a másikra az ajtó előtt, mikor meghallok egy ismerős hangot: - Ébresztőőő!
Résnyire nyitom az ajtót és kidugom a fejem, mire pillantásom találkozik a doktornőjével.
- Samuel! Remélem jól aludtál – mosolyog rám kedvesen és ettől nekem is fennebb tornázik szám sarka egy centivel.
- Jó reggelt! – hajolok meg előtte, mire úgy néz rám, mintha minimum öt karom nőtt volna, amíg nem látott.
- Már dél van, hétalvó – nevet fel, majd bedörömböl a szemben lévő szobába. – Gyere ki! – kiabál be, majd megfogja a karom és én összerezzenve pislogok rá. Elkapja a kezét. – Bocsi. Gyere, enni. Hoztam kaját.
Szempillantás alatt eltűnik, s mire utolérem, már Finn is ott áll mellettem. Kissé megijedek, hogy nem is vettem észre. Csak egy pillantásra méltat. Előtte is meghajolok köszönés céljából, mikor rámszól.
- Ne hajolgass! Púpos leszel tőle – mondja válla fölött, ahogy a konyha felé halad.
- Sajnálom – nézek rá megszeppenten, majd követem.
A nagy házhoz egész kis konyha tarozik, az egyik oldalt a tűzhely foglal viszonylag kis helyet, másikon meg szekrények és minden, ami a konyhába kell. Középen egy kis asztal, nem olyan hosszú és fényesre tisztított, mint Darkon gazdánál, de nekem ez a kicsi sokkal jobban tetszik. Közelebb vannak egymáshoz az emberek és nem érzem úgy, mintha hangosbemondón keresztül beszélnék.
- Üljetek le! – ez nem kérés volt, parancs. De, kedves parancs, ha lehet ilyet mondani. – Hoztam neked is kaját. Leülsz és megeszed – néz Finnre természetesen, majd a kis asztal hirtelen terülj-terülj asztalka lesz, mint abban a mesében. Lily hamar megterít és ő is helyet foglal köztünk. Kicsit zavarban vagyok, ilyen közel enni... A lábam behúzom a szék alá, hogy még véletlenül se kezdjem el lógatni és megrúgjam azt, aki szállást adott.
- Elviszed a kölyköt? – hirtelen kezdek köhögni. Majd pirulni. Kölyöknek még voltam szólítva, de ez most hirtelen jött.
- Finn, te is tudod, hogy nálam most nem lenne jó helye. Folyton egyedül kéne lennie. Különben is, kibírsz vele néhány napot. Ahogy látom nem csinál semmi olyat, amiért panaszod lenne rá – mondja, s a hirtelen lett csendet én töröm meg. Halk hangom furán betölti a teret.
- Sajnálom, hogy olyan sokáig nem kapcsoltam le a villanyt – állok fel és már dőlnék előre, mikor eszembe jut, hogy azt mondta, ne hajolgassak elötte. Zavartan kapkodom a tekintetem, míg Lily fel nem nevet és rajta állapodnak meg lélektükreim, majd lassan a vámpírra nézek. Azt hiszem, le kéne ülnöm, de ez gondolaban jobban egy. Fizikai valómban ácsorgok, majd szólásra nyílnak ajkaim, aztán becsukom őket. Ég az arcom, érzem, ahogy pír lepi el.
Kezét továbbra is leszegett fejjel a bögréjére simítja, majd beleszimatolva nagyokat kortyol a benne lévő folyadékból. Nem mutatja, hogy zavarban van, nem tűnik különösebben frusztráltnak, vagy halálra rémültnek. Olyan, mint akit már az sem érdekel, hogy hol van, vagy hogy miért van ott, ahol. Nem mondd semmit, csak szótlanul kortyolgat és jobb híján nézelődik. Ezzel így nem tudok mit kezdeni.
- Ha megittad, arra van a vendégszoba – intek kezemmel a zárt ajtó felé. - Valamelyik szekrényben göncöt is kapsz magadnak. Be kell vigyek törülközőt, mert az nincs abban a fürdőben. Csak akkor zavarhatsz, ha valami ténylegesen nagy baj van, a szobám pont szemben van. Világos?
Aprót biccent. Nem csak neki, de nekem is szokatlan a mostani helyzet. Ritkán kapok társaságot magam mellé. Idejét sem tudom már, hogy mikor volt pár napnál is hosszabb időre valaki mellettem. Újra szoknom kell ezt az érzést és kénytelen vagyok alkalmazkodni hozzá, hiszen ő csak egy ember. Egy érző, lélegző lény, akinek szabad, önálló akarata van. Nem ültethetek gondolatokat a fejébe, nem utasíthatom őt arra, amit nem akar és legfőképpen nem vehetem semmibe a jelenlétét.
- Igen, értettem, ura...akarom mondani Finn.
Zavarát leplezve újabb kortyokkal tereli el saját figyelmét, amin jót mosolygok. Nem célom mindenáron kinevelni belőle ezt a megszólítást, de neki jóval egyszerűbb lenne elfelednie a múltját, ha tartózkodna a régi, betanult szavaktól és viselkedéstől. Nem várom el tőle, hogy mindenáron jóban legyünk, nem akarok a barátja lenni, de ez a hivatalos hangnem is fárasztó tud lenni egy bizonyos idő után. Egyenlőre még nem zavar, de ez hamar és meglepően könnyedén megváltozhat.
- Rendben. Kaját találsz még a hűtőben, de Lily reggel biztos hoz valamit neked.
Kezemmel apró, jelentéktelen mozdulatot teszek. Értelmetlen, semmi okom rá, hogy kedves legyek vele.
Okom arra van, hogy befogadjam magamhoz és valamilyen szinten megvédjem őt a külső hatásoktól. Lily rám bízta. Nem okozhatok neki csalódást. Neki nem. Mindenki másnak igen.
- Kedves nő...
Valóban az. Nekem is ezek voltak a legelső gondolataim róla, mikor megismertem őt.
- Végül is, ő hozott ide, ő gondoskodjon rólad már, ne én.
Nem esne nehezemre megoldani, hogy még a jelenleginél is nagyobb parasztnak tüntessem fel magam a szemeiben. Elég lenne hozzá pár szó, néhány elvétett megjegyzés, tettek, melyekkel ellenszenvet váltanék ki belőle. Haragot, sértettséget, esetleg mélyen legbelül gyökerező gyűlöletet. Mozdulatomat ő is követi, majd hozzám hasonlóan felemelkedik székéből úgy, ahogyan én is tettem.
- Köszönöm, hogy befogadtál – hajol meg előttem hálával telt szemekkel pillantva rám.
Felsóhajtok. Fáradtan, s már-már beletörődötten foglalok helyet a székben, várva arra, hogy engem követve Sammy is leüljön végre.
Nem csalódom benne, mikor magát észrevéve gyorsan ő is lehuppan a székére, és jófiúként engem figyel.
- Mi okból is kerültél hozzám?
Ez a legfőbb kérdés, amit feltehetek neki. Úgy gondolom megvan a jogom ahhoz, hogy tudjam az indokot, amiért most itt van az én otthonomban.
- Kiskorom óta Darkon gazdával élek, aki szintén vámpír. Véralmaként használt, sokszor próbált szexuális téren is közelebb kerülni hozzám, de mivel csak tűrtem, ahogy simogatott, hamar megunta. Az utóbbi napokban hallottam, hogy el akarja hagyni a házat, mert üldözik őt. Mikor Lily kisasszony és a másik orvos hozott kocsival idefele, akkor tudtam meg, hogy vadászok törtek be a házba és velem együtt még sok inast és szolgát kimenekítettek. Biztosan engem is hazavittek volna, ha tudnám az hol van – itt lehalkítja a hangját. Jóval halkabban beszél. Elég halkan beszél ahhoz, hogy elgondolkodjak a szavain. - Hálás vagyok, amiért van egy hely, ahol elalhatok – őszinte mosoly, meglepő, hogy mindezt én kapom és nem valaki más.
- Igen, erről már Lily is beszámolt. Mióta vagy véralma? Mióta itta a véred?
- Kiskorom óta az vagyok és tizenhárom voltam, mikor először ittak belőlem.
Nem kerüli el a figyelmem a testén átszaladó, leheletfinom borzongás.
- Ittak? Többen?
- I-igen. Darkon gazda a vendégeit általában meg szokta kínálni friss vérrel.
- Mit tudsz még a magadfajtákról?
- Csak azt, hogy több vér termelődik a testünkben, mivel hozzászoktunk ahhoz, hogy a vámpírok igyanak belőlünk.
- Találkoztál még magad fajtával? Azt tudod, hogy ez már illegális dolog?
Riadt tekintete láttán nem nehéz rájönnöm a ki nem mondott válaszára. Hát persze, hogy nem. Megrázza a fejét, sötét tincsei vízpermetként rebbennek szét.
- Nem. Még nem találkoztam.
- Mert már nem létezik ilyesmi. A véralmákat lassan száztizenhárom éve tüntették el teljesen.
- Eltüntették?
- Elégették őket – feleslegesnek találom, hogy elvesszünk az apróbb részletekben. - Mivel már eleve betegek voltak, ha nem ittak belőlük, s az illatuk is jobban vonzotta a vámpírokat, mint egy normális emberé.
Vékony, sápadt ujjaival a nyakához kap, óvatos, puhatolózó mozdulatokkal érinti meg bőrét.
Részemről lezártnak tekintem a mai napot, nem áll szándékomban egész éjjel vele foglalkozni. Van jobb dolgom is. Ennél csak jobb dolgaim akadnak. Érdekesebb elfoglaltságok annál, mint őrizni egy halandó álmát.
Neki pihennie kell és ha minden jól megy, akkor másnap talán Lily érte jön és magával viszi a fiút. Talán rájön arra, hogy nem vagyok megfelelő erre a feladatra.
Talán rájön arra, hogy mégsem bízik meg bennem feltétel nélkül.
Talán rájön arra, hogy ő jobban bízik bennem, mint én magamban.
- Nincs szükség már arra, hogy gazdádnak hívd. Lefekszem.
Lefekszem, és időm további részét álmatlan forgolódással töltöm majd. De előtte még viszek be neki egy törülközőt. Arra szüksége lesz. Biztosan le szeretne mosakodni még mielőtt az ágyba fekszik.
- Itt a törülköző – adom a kezeibe és kimegyek.
- Köszönöm – hallom meg hangját az ajtón túlról.
Biccentve válaszolok köszönetére. De ezt ő úgy sem látja.
Ő aludni megy és én magamra maradok újra. Elmehetnék, de azzal egyedül hagynám őt a házamban. Mi van, ha átverte Lilyt? Mi van, ha ő nem az, mint akinek kiadja magát? Lehet akár egy őrült is. Lehet gyilkos, tolvaj.
Lehet otthontalan fiú, aki teljesen magára maradt. Lehet Sammy, akinek egyetlen bűne, hogy megszületett.
- Miért nem kapcsolod le a villanyt?
Nem bírtam tovább. Égett nála a villany, túl hosszan ahhoz, hogy zavarában szöszmötöljön és felfedezze a szobát. Túl hosszan bármihez is. Túl hosszan ahhoz, hogy felkeltse vele a figyelmem és elérje, hogy bemenjek hozzá.
- Félek a sötétben – mondja, s szavai elhalnak a párna anyagába.
- Miért?
- Me-mert nem látok és akármi lehet a sötétben.
- De hát csukva van a szemed, ha alszol.
- Tudom – új hangszín, vehemensebb fény csillanása a szemeiben. - Az emberek többsége csukott szemekkel alszik és fekve.
Mosolyogva hagyom magára.
A szobám túl sötét, túl üres és túl csendes most ahhoz, hogy odabent legyek egymagamban. Tenyerem elidőzik a kilincs hűvösségén és várom, hogy megcsörrenjen a telefonom. Tudom, hogy csörögni fog, tudom, mert ismerem azt a bizonytalanságot, ami most Lilyt is emészti.
Egy, kettő, majd három csörrenés. Várok egészen a hetedikig. Akkor tudni fogom, hogy komolyan gondolja az egészet és nem csak egy kétségbeesett lépést tett. Nekem nem számít, de tudom, hogy neki rosszul esne, ha úgy venném fel a telefont, hogy közben a hátam közepére sem kívánom ezt a beszélgetést. Így legalább fel tudok készülni előre. Hagy nekem időt, hogy változtassak a hangszínemen, s a fásult életuntság helyett valami emberibb hangon szólaljak meg.
- Valami fontos, vagy csak aggodalom?
- Samuel jól van?
- Nem bántottam.
- Nem erre gondoltam.
Mind a ketten tudjuk, hogy erre gondolt. Bizalom nem épül egyik napról a másikra. Évek teltek el azóta, hogy megismertem őt. Évek, amik semmit sem jelentenek a jelek szerint.
- Túl átlátszó vagy - suttogom.
- Finn, ő egy véralma.
- És te félsz attól, hogy bántom őt? A francba is már. Legalább egyszer tekints rám úgy, mint egy barátra.
- Hisz barátok vagyunk, hogy máshogy tekintenék rád?
- Bizalmatlanul. Hagyod, hogy a múltad meghatározza a jelened. Óhatatlanul is rettegsz tőlem, mert hagyod, hogy eluralkodjon rajtad az emléke annak, ami koslánykorodban történt veled.
- Most haragszol rám? Finn, mondd, mi akartál lenni ebben a században?
- Gusztustalanul gazdag és abszolút semmirekellő. Számít ez bármit is? – elakadok egy pillanatra, s ezt a pillanatot a csend festi alá, néhány szívverés, még kevesebb lélegzetvétel. - Ehelyett lettem valaki, akiben nem bízol, valaki, akitől elvárod, hogy szó nélkül tegye, amit elvársz tőle.
- Őrült vagy – sóhajtja, de a vonal zúgása mindent elárul.
Túl egyszerű megbántani másokat. Túl könnyedén ki lehet találni, kinek mi a gyenge pontja.
- Nem őrült, félreértett – motyogom félhangosan, a szobám felé sétálva, s az út során sorra leoltom mindegyik lámpát.
Karakter: Samuel Legacy Megjegyzés: (vámpírkámnak)
2.
- Te is iszol teát? – kérdem a vámpírt. Láttam már a fajtaját emberi érket enni, de víz állagú italt még nem ivott előttem vampír. Válaszával várat, gondolataiba mélyedve próbálja a gőzt elhessegetni a forró tea fölül.
- Ha sokáig vagy együtt valakivel, önkéntelenül is átveszed a szokásait.
Tehát, régóta ismerik egymást ezzel a kedves nővel.
- Ti együtt vagytok? – kérdésemre nevetés a felelet, majd egy nemleges fejrázás.
Kicsit zavarban érzem magam a beálló csönd miatt. Láthatólag Finnt nem izgatja ez a némaság. Ha egyedül lakik, akkor már biztos hozzászokott. Nem fogom zavarni szerintem, nem vagyok ordibálós típus.
- Akkor, én talán megyek is. Ha valami gond van, kérlek, értesítsetek engem is. Hátha tudok valamiben segíteni. – Lily feláll és letörli combjáról a nemlétező porszemeket.
- Ahogy gondolod – szól a vampír és nyugodtan kortyolgatja tovább az italát. Nyilván sokszor járt itt a nő, hogy így ismeri a konyába is a járást, szóval ki is talál innen.
Miután maga mögött hagyott minket, hangosan kattan a zár az ajtón. Szeritem kissé zavart volt, hogy Finn nem kísérte ki.
- Lily is vampír?
- No seas estúpido. – Oh, ez valami olyasmit jelenthet, hogy ne legyek buta.
- Bocsánat – hajtom le a fejem kicsit bűnbánóan.
Inkább a tea után nyúlok, amihez még hozzá sem értem. Ujjaim a bögrére fonódnak, ami jó meleg. Számhoz emelem és kicsit beleszimatolva. Finom gyümölcs illata van, és a fahéj is érzik rajta. Szeretem az ilyen teát. Kortyolok is belőle kettőt, ügyelve, hogy ne égessem el a nyelvem, bár már csak langyos a folyadék.
- Ha megitad, arra van a vendégszoba – mutat jobbra. – Valamelyik szekrényben göncöt is kapsz magadnak. Be kell vigyek törülközőt, mert az nincs abban a fürdőben. Csak akkor zavarhatsz, ha valami ténylegesen nagy baj van, a szobám pont szemben van. Világos? – kapok néhány utasítást. Azonnal felfigyelek rájuk és bólintok egy nagyot.
- Igen, értettem, ura... akarom mondani Finn – javítom ki magam gyorsan és zavartan kortyolok még kettőt a teából.
- Rendben. Kaját találsz még a hűtőben, de Lily reggel biztos hoz valamit neked – int felém én meg elmosolyodom.
- Kedves nő...
- Végül is, ő hozott ide, ő gondoskodjon rólad már, ne én – mondja, majd feltápászkodik az ülőhelyéről.
Pislogok párat, mikor furcsán néz rám, ahogy én is felpattantam vele egyszerre.
- Köszönöm, hogy befogadtál – hajolok meg picit tiszteletteljesen.
Felsóhajt, majd visszahuppan. Kissé fura, hogy én így maradtam, szóval én is visszaülök, de csak az ülőalkalmatosság szélére.
- Mi okból is kerültél hozzám? – kérdez nemtörődöm módon, de úgy érzem, hogy tartozom annyival, hogy elmondjam neki.
- Kiskorom óta Darkon gazdával élek, aki szintén vámpír. Véralmaként használt, sokszor próbált szexuális téren is közelebbkerülni hozzám, de mivel csak tűrtem, ahogy simogatott, hamar megunta. Az utóbbi napokban hallottam, hogy el akarja hagyni a házat, mert üldözik őt. Mikor Lily kisasszony és az a másik orvos hozott kocsival idefele, akkor tudtam meg, hogy vadászok törtek be a házba és velem együtt még sok inast és szolgát kimenekítettek. Biztos engem is hazavittek volna, ha tudnám az hol van – teszem hozzá kicsit halkabban. – Hálás vagyok, amiért van egy hely, ahol elalhatok – mosolygok picit rá.
- Igen, erről már Lily is beszámolt. Mióta vagy véralma? Mióta itta a véred? – kérdez ismét.
- Kiskorom óta az vagyok és tizenhárom voltam, mikor először ittak belőlem – mondom kicsit megborzongva.
- Ittak? Többen?
- I-igen. Darkon gazda vendégeit általában meg szokta kínálni friss vérrel. – Hangom halk, úgy érzem már így is sokat mondtam.
- Mit tudsz még a magadfajtákról?
- Csak azt, hogy több vér termelődik a testünkben, mivel hozzászoktunk ahhoz, hogy a vámpírok igyanak belőlünk – mondom a szokásos bemagolt szöveget.
- Találkoztál még magad fajtával. Azt tudod, hogy ez már illegális dolog?
Kissé ijedten pislogok rezzenéstelen arca felé. Megrázom a fejem.
- Nem. Még nem találkoztam.
- Mert már nem létezik ilyesmi. A véralmákat lassan száztizenhárom éve tüntették el teljesen.
- Eltüntették?
- Elégették őket – bólint én meg összerezzenek. – Mivel már eleve betegek voltak, ha nem ittak belőlük, s az illatuk is jobban vonzotta a vámpírokat, mint egy normális emberé.
Félrenézve bátortalanul kapok nyakamhoz, megtapintva a helyet, ahonnan inni szoktak belőlem. Zsibbasztó kis fájdalom, de már megszoktam.
Finn megint felpattan, mire én is. Ezt egy újabb furcsa pillantással konstatálja.
- Nincs szükség már arra, hogy azdádnak hívd – mondja. – Lefekszem – szól még a háta mögött, ahogy elhalad, s bemegy abba a szobába, amit sajátjaként mutatott.
Tanácstalanul toporgok. Igaz, hogy éhes vagyok, de nem akarok problémát okozni. Inkább lefekszem. Lassú léptekkel megyek a szobába és benyitok. Sötét. Gyorsan megkeresem a kapcsolót.
Szép nagy szoba. Egy nagy ágy és egy szekrény foglalja el a hely legnagyobb részét. Az ágy melett van egy íróasztal és egy éjjeliszekrény a másik oldalon.
- Itt a törölköző – nyomja a kezembe én meg kissé lemerevedek. Majd kifújom a levegőt. Megijesztett.
- Köszönöm – mondom, de már ki is ment.
Bemegyek a fürdőbe, ami szintén hagyományosan van berendezve. Gyorsan letusolok és mivel nincs más, törölközés után visszaveszem azt a pólót. Befekszem az ágyba és jóideig bámulom a plafont. Érzem, hogy fáradtság szállja meg minden tagom, de képtelen vagyok elaludni. Az egyik párnát ölelem magamhoz, de mire az álom rám találna, ismét meghallom a hangját.
- Miért nem kapcsolod le a villanyt? – kérdi.
- Félek a sötétben – motyogom a párnába kissé félénken.
- Miért?
- Me-mert nem látok és akármi lehet a sötétben.
- Dehát csukva van a szemed, ha alszol – közli velem.
- Tudom – mondom kicsit megmakacsolva magam. – Az emberek többsége csukott szemmel alszik és fekve – közlök én is vele egy tényt.
Elvigyorodik, majd szó nélkül kimegy. Engem meg végre megtalál az álom, bár így is felébredek minden apró neszre.
Egyetlen oka annak, hogy ide érkezett meg a levél az az, hogy van egy ismerősöm a városban, aki a levelekkel foglalkozik, és így ezt is könnyedén el tudta juttatni hozzám. Még annak ellenére is, hogy a nulláról indult, már ami az adataim eredetiségét illeti. Kell némi óvintézkedés ahhoz, hogy nyugodtan tudjak itt élni, anélkül, hogy bárki is megzavarna, vagy megvádolna valamivel. Újra átfutom a kövér betűkkel lefirkantott szavakat és visszateszem a papírt a helyére. Itt mindennek ott van a helye, ahová leteszik.
Apatikus nyugalommal veszem kezembe a telefonomat mikor az egy zongoradarabot játszva megcsörren. Szükségtelen megnéznem, hogy ki hív. Egyetlen személy van, aki ismeri a telefonszámomat és a további elérhetőségeimet. Nem értem mi értelme van újra felhívnia. Csak ez alatt az egy hét alatt hívott tizenötször, hagyott üzenetekből hatot, és egy levelet is küldött, hogy biztosra menjen nem felejtem el a megállapodásunkat.
*
Szeretném azt hinni, hogy ez az egész csak egy vicc.
Hogy nincs ennek semmi valóságalapja és mindez nem velem történik meg. Évek óta ismerem őt. Lilyt. A kettőnk közti kapcsolatot még magam sem tudom, minek lehetne nevezni. Elég régről ismerem, kérése nélkül avattam be az életembe és segítek neki, ha szüksége van rám, úgy, ahogyan ő is segít nekem. Néhány órája telefonon keresett fel, de nem a szokásos ellenőrzése miatt. Nem azért, hogy megbizonyosodjon róla, nincs semmi bajom. Inkább egy újabb segítséget kért tőlem. Beleegyeztem, de álmomban sem gondoltam volna, hogy valóban elhozza őt hozzám. Hogy képes egy embert rám bírni.
- Innen érzem, hogy hoztál valakit magaddal.
Már vártam őket. Tudtam az érkezésükről, de a fiúra még ennek ellenére sem számítottam. Lily egyedül él, akár ő is befogadhatná magához. De akkor meg más indokot kellene kitalálnia arra, hogy engem látogathasson. Nem mintha egyébként tiltanám őt a házamtól és magam mellől.
- Róla beszéltem veled telefonon. Remélem tudsz segíteni.
Ez csak egy gyermek, akinek nincs hová mennie. Hogy tudok-e segíteni?
Befogadom őt magamhoz, de Lilynek tudnia kell, hogy milyen következményekkel járhat ez mindkettejük számára. Tudnia kell, minek teszi most ki ezt a fiút. Én nem vagyok alkalmas arra, hogy másokkal együtt éljek. Ezt neki is tudnia kell. Hadd ne akarja már, hogy újra bemutassam magam neki.
- Segítek – egyezem bele. - De ő egy ember. Nem tanácsos sokáig a közelemben maradnia.
Nem hiszem, hogy valaha is arra folyamodnék, hogy bántsam őt bármilyen módon, de jobb biztosra menni.
- Véralma.
Nem kérdeztem és ez az emberségén szemernyit sem változtat. Ugyanúgy vér csörgedezik az ereiben. Ugyan úgy hatással van rám.
- Olyanok már nincsenek.
Feléjük lépve nézek a fiúra. Az arca idegenül és aggasztóan gyönyörű, és minden elvétett mozdulatában, ahogyan félrehajtja a kezét és engem néz, ugyanaz a fenyegető szépség sugárzik, mint ami az űrből, a csillagos égből, a távolságból és a semmiből. Csokoládé szín haja gyönyörűen lágy keretbe fogja arcát, míg sötét szemei rejtett kíváncsisággal méregetnek. Vétek lenne őt a közelembe engedni. Tartok tőle nem bánnék vele megfelelően, hisz bármely gyönyörű is ő maga, ez a tényen aligha változtathat. Ő ettől még ugyan az marad. Valaki, akit legtöbbünk csak ételként tart számon. Valaki, aki nem érdemli meg azt a kegyet, hogy bármely módon is érdemes legyen a figyelmemre.
- Mivel magyarázod az illatát?
Nem kerüli el a figyelmem az, ahogyan a fiú magát szaglászva összeráncolja a homlokát. Nem érti, hisz valószínűleg az én kilétemről sem tud semmit. Még azt sem mondta el neki Lily, hogy kihez kerül. Kezeimet védekezően magasba emelem és annyiba hagyom a témát.
- Oké. És meddig marad?
- Ne már! Nem háziállatot bíztam rád – nyilván, mert azt el sem vállaltam volna. - Egy ideig biztos. Valami lakást kell nézni neki, meg iratai sincsenek szerintem.
- Szuper. Gyertek be – hagyom őket magukra, bízva abban, hogy követnek majd.
Az épületbe érve hamar megérzem a fiú illatát is, amint belép utánam az ajtón, Lily társaságában. Illata tömény, édes, nem lehet nem figyelembe venni. De így legalább majd mindig tudni fogom, hogy merre jár.
- Alhatsz a vendégszobában, nincs túl nagy luxus, de külön fürdő van hozzá - fordulok feléjük. - Mi a neve? - nézek Lilyre szolid érdeklődéssel.
- Samuel vagyok, uram.
Nevetve vésem koponyámba a nevét. Édes hangja van, a megszólításán pedig majd alakítunk. Jobban szeretem a nevemet visszahallani, az „uram” megszólítást hagyja meg másnak.
- Oh, uram, esetleg kér egy csésze forró teát?
Esetleg, talán mindannyiunkra ráférne most egy kis tea. Mindenesetre ha lehet, akkor én maradnék inkább a bögrémnél. Otthon vagyok, a saját házamban. Itt hadd ne kelljen már eljátszanom az arisztokratát, aki még a teáját is csészéből kortyolgatja. Lily kacagva megy ki a konyhába. Otthonosan jár már a házamban.
- Tudod hol van – intek az ajtó felé. - Ne szólíts uramnak, Finn vagyok.
- Igenis, uram...azaz Finn ura....- mondatát elharapva hallgat el hirtelen.
- Csak simán Finn, jó?
- Jó. Azt hiszem.
Őt figyelve dőlök hátra fotelomban. Szemeim ezúttal jóval lejjebb siklanak sötét szemeiről és szép arcáról. Pólóm jóval nagyobb, mint ő maga. Egészen a combjáig ér, amit talán most még nem is bánok. Nem tudom a múltját, nem ismerem őt, nem akarom, hogy az életéről meséljen nekem.
Odakintről hallom, ahogyan Lily a teát főzi. Lassan kész, leveszi a gázról, elkészíti mindhármat, majd egy nagyobb tálcára pakolva őket, belibben hozzánk. Két csésze, és egy bögre, ami az enyém.
- Te is iszol teát?
A bögre fölött kavargó forró gőzt legyezgetem kezemmel, míg magamban többször is végigfutom kérdését és átfogalmazom a válaszom.
- Ha sokáig vagy együtt valakivel, önkéntelenül is átveszed a szokásait.
- Ti együtt vagytok?
Nevetve ingatom meg a fejem, míg Lily csak pirulva elmosolyodik. Nem tagadom, szép nő, de nem tudnám neki mindazt megadni, amire talán kislányként vágyott. Mind a ketten tudjuk, hogy én nem vagyok megfelelő arra, hogy bennem találja meg élete nagy szerelmét. Nagyot kortyolok italomból ás hagyom, hogy mély, nyomasztó csend telepedjen ránk. Hármunk közül talán én vagyok az egyedüli, akit ez nem zavar. Mindig is élveztem a csöndet, még akkor is, ha nyomasztó űrrel töltötte meg a levegőt.
- Akkor, én talán megyek is. Ha valami gond van, kérlek értesítsetek engem is. Hátha tudok valamiben segíteni.
- Ahogy gondolod – kortyolgatom tovább teámat.
Tisztában van a járással, nem egyszer bejött már a bejárati ajtómon, így nyilván azt is tudja, hogy merre kell kijutni innen. Magunkra hagyva siet ki, maga mögött valamivel hangosabban zárja be az ajtót. Nem meglepő, hogy megbántom őt. Akarva, akaratlan összejön nekem, hogy a környezetemben élőket és a hozzám közel állókat megbántsam valamivel.
- Lily is vámpír?
- No seas estúpido. ( Ne légy hülye)
- Bocsánat – hajtja le fejét bűnbánóan.
Meglepő elégedettséggel konstatálom legújabb felfedezésem, miszerint Sammy megérti mindazt, amit Lily hosszas tanítás után sem tudott elsajátítani. Összességében egy nagyon szép fiú, egy nagyon okos fiú, egy olyan fiú, aki sokkal többet tud, mint amennyit mutat. Nekem és mindenki másnak.
Karakter: Samuel Legacy Megjegyzés: (vámpírkámnak)
1.
Úgy érzem, mintha hullámokon sodródnék. Csak visz a víz, amerre a kietlen kékség tart. Szeretném érezni azt, hogy partot érek verge, mert lassan kezd felkavarodni a gyomrom. Nem tudom eldönteni, hogy ez most álom, vagy valóság. Ahogy mozdulok lecsúszik vállamról a takaró, aminek furcsán durva a tapintása, mintha bőrből lenne. Az illatok is mások. Füst és valami egészen más, ami egy parfümre emlékeztet. Döccen az ágy alattam és tágra nyílnak szemeim. Hol vagyok?
Furcsán kis ember néz velem szembe, majd szól a mellette ülőnek, hogy álljanak meg. Tudatosul bennem, hogy egy autóban vagyok, a hátsóülésen és testem egyetlen bőrdzseki fedi, ami valószínűleg a sofőré lehet.
- Mit akarnak tőlem? – kérdem kissé vékonyan, mikor lehúzódik a jármű az útszélre.
A sofőr hátrafordul és akkor látom meg, hogy egy csinos nő az. Aggódva néz rám, kedvesen, mégis fenntartásaim vannak vele kapcsolatban.
- Nyugodj meg, nem fogunk bántani, vagy ilyesmi – szabadkozik azonnal. – Darkonházába vadászok törtek be. Sok inast és szolgálót kimentettünk, ahogy téged is. Most hogy felébredtél meg is vizsgálhatunk rendesen, eddig nem volt alkalmunk rá. Elöször állunk meg, mióta elhagytuk Oregont.
A hangja lágy, nem magas, ahogy beszél furcsán mozogva a kis helytől hátramászik hozzám és én felülök, takarva magam, már azért is, hogy legyen helye neki is.
- Én Lily vagyok, ő meg Mike. Hazaviszünk téged, amint elmondod hol laksz és mi a neved – mosolyog rám kedvesen.
- Samuel Legacy vagyok és jelenleg nem volt más otthonom a gazda házán kívül. – Megrándul a szemöldöke.
- Gazda? – ejti ki, mintha kóstolgatná a szót. – Szóval... te is inasként dolgoztál a házban?
Megrázom a fejem ő meg a kezébe veszi az enyémet. Kicsit megrezzenek, ahogy megfogva állam, a fejem jobbra is meg balra is elfordítja.
- Pomme de sang vagyok, asszonyom – jelentem ki, s bár régebben ilyankor elszégyeltem magam, már hozzászoktam a tényhez.
Leejti kezét maga mellé és csak néz, olyan mindenttudó tekintettel. Talán ismer vámpírt, vagy ő maga az, de látom rajta, nem szorul magyarázatra.
- Értem – bólint kis szünet után. – Meglepődtem a szokatlan sápadtságodon, tehát ezért van. Nincs komolyabb bajod, ami jó. Ahogy nézem rád férne valami hízókúra, de a magasságodhoz képest rendben vagy így. Ezt a nyakadon meg lefertőtlenítem – fordítja oldalra a fejem.
- Asszonyom...? – szóliítom meg, mire olyan képet vág, amit még sose láttam mástól.
- Falra mászom az asszonyozástól. Szólíts Lilynek, Sam – mosolyog végül rám és megerőltetek én is egy mosolyt, bólintással egybekötve. – Bökd ki, mit akartál?
- Hová visznek most? – teszek fel egy szerintem ésszszerű kérdést.
- Kitesszük Mike-ot, aztán bemutatlak egy ismerősömnek, akire ráfér a társaság – húzza vigyorra ajkait.
Miután végzett mindennel, visszamászik és nekifog előbbi mondata megvalósításához. Én meg csak nézem az elsuhanó házakat és termőföldeket. A nő telefonál valakinek, nem hallgatózom. Nem illik. Megnyugtat a tudat, hogy már nem vagyok annak a vámpírnak a tulajdona. Ezután óvatos leszek ezekkel a lényekkel, az tuti. Furcsa ez, de nyugodt érzés. Mintha... szabad lennék. És talán... ha minden összejön, talán... láthatom a tengert is.
Már nem is bírom kivárni...
oOoOoOo
Lily nagyon jó társaság, tudja mikor hallgasson és tudja mikor beszéljen, bár ha belelendül akkor nehezen adja ki a szót ajkai közül. Lehúzódik én meg nézek ki az ablakon, de sötét van már. Egy lámpa fénye világítja meg kör alakban az előtte elterülő kavicsos sétányt.
- Végállomás, kiszállás. – Fordul felém nagy mosollyal, aztán kissé elgondolkodik. Elkapja táskáját mellőlem és beletúr. – Vedd ezt fel, még én kértem tőle, de mindig felejtem visszaadni – dob hozzám egy szürke pólót, amit magamra kapva már nem is érzem meztelennek testem.
- Köszönöm – mondom hálás pillantással, mire csak int és kiszáll a kocsiból. Kinyitja a felém lévő ajtót és várja, hogy kiszálljak. Ki, a szabad világba. Ahol nincs Darkon gazda.
- Innen érzem, hogy hoztál valakit magaddal – hallok meg egy mély hagot. Egy férfijét. Látni nem látom, mert nem éri fény, ahol áll.
- Róla beszéltem veled telefonon. Remélem tudsz segíteni – fordul felé a nő.
- Segítek – mormolja a szót. – De ő egy ember. Nem tanácsos sokáig a közelemben maradnia – jelenti ki. Ő is vámpír lenne?
- Véralma – mondja a nő én meg összerezzenek. Utálom ezt a szót.
- Olyanok már nincsenek – vágja rá a férfi és közelebb lép. Így láthatom őt. Lágy arcvonásai vannak, egy szürke melegítőben és kék pólóban van. Nem látom a szemét, de a haja sötét. Jóképű férfi, nem is olyan ijesztő.
- Mivel magyarázod az illatát. – Összevonom szemöldököm és megszaglászom magam. Nem érzek semmit magamon.
A srác felemeli a kezeit, mintha azt jelezné, hogy ő nem is szólt semmit.
- Oké. És meddig marad?
- Ne már! Nem háziállatot bíztam rád – rója meg Lily. – Egy ideig biztos. Valami lakást kell nézni neki, meg iratai sincsenek szerintem.
- Szuper. Gyertek be. – Hátat fordít és elindul.
A nő követi. Aprólékosan megnézve hová teszem lábam, lépek ki a „nagyvilágba”. Kissé hűvös van így egy szál pólóban.
Azt hiszem Lily nincs oda a lassúságomért. Megfogja a kezem és bevezet a barátja otthonába. Biztos vagyok benne, hogy az, hiszen még a pólóját is odaadta.
- Alhatsz a vendégszobában, nincs túl nagy luxus, de külön fürdő van hozzá – magyarázza a srác felém fordulva. Ekkor látom, hogy milyen kékek a szemei, pont mint a... tenger. – Mi a neve? – néz a nőre, aki időközben elkényelmesedett a kanapén. Szép ház, nem hivalkodó, inkább visszafogott. De a színek tetszenek.
- Samuel vagyok, uram – pislogok rá nagyot, mikor kinevet rögtön bemutatkozásom után.
- Oh, uram, esetleg kér egy csésze forró teát? – nevet felé a nő is, majd feláll és elindul jobbra.
- Tudod hol van – int arra. – Ne szólíts uramnak, Finn vagyok.
- Igenis, uram... azaz Finn ura... – kicsit összezavarodom, amin láthatóan jót mulat.
- Csak simán Finn, jó?
- Jó. Azt hiszem – teszem még hozzá.
Ahogy Lily behozza a teát, leülünk a kanapéra. Én az egyik fotelben kapok helyet. Kissé esetlennek érzem magam ilyan alulöltözve.
Lerázom a tesómat, mert mindig is utáltam hogy ennyire pátyolgat, és mostmár amúgy sincs szükségem rá.
- Innen már menni fog egyedül is.
- Nem szégyen segítséget kérned, Manny.
Megsimogat. Na, ezt is csak tőle viselem el, amúgy ki nem állhatom, hogy dedósként kezel.
- Cedric majd segít. Elvégre ezért vettem.
Susan lemondóan sóhajt és Cedric felé fordul.
- Vigyázz rá!
- Vigyázok, asszonyom – válaszol azonnal a mély és lágy hang.
- Te jó ég, ne hívj így!
- Bocsáss meg.
Jaj ne már, ki nem állhatom amikor a nővérem flörtölni kezd.
- Menjünk már! – csattanok fel türelmetlenül.
- Máris, uram.
Na azért.
A luxus lakótorony egyik drágábbik lakása az enyém, büszke is vagyok rá. Elnavigálom egészen a lakásajtóig, majd felé nyújtom a belépőkártyát és utasítom hogy nyissa ki.
- Igen, uram – mondja. Szeretem ezt a két szót…
Beljebb megyünk, és elönt a nyugalom, hiszen végre otthon vagyok.
- Ezentúl itt fogsz lakni! Ha kell valami, ne várj az engedélyemre.
- Értem, uram.
Átülök a tolószékemről a krémfehér bőrkanapéra és magamhoz intem őt.
- Segíts levetkőznöm!
Türelmesen és udvariasan lehámozza a cipőmet és a dzsekimet rólam. Amíg velem foglalkozik, megcsap a szaga. Éles szemeim elől nincs menekvés, látom hogy a haja olajosan fénylik, a bőre fakószürke a kosztól, és a szaga nem sokkal jobb a kukánál.
- Jó lesz így.
Kiviszi az előszobába a cuccaim, és amikor visszatér, végignézek rajta.
- Vetkőzz le, szörnyű ez a gönc – utasítom fintorogva. Hihetetlen, hogyan képes valaki ezt elviselni. Én biztos becsavarodnék.
- Máris.
ÚRISTEN! Most komolyan pucéran áll előttem? Érzem ahogy elvörösödöm, de hát… de hát ez…
- Mit művelsz?? – dörrenek rá mérgesen. Ő csak ártatlanul néz rám, mintha nem egy szál kukiban ácsorogna a nappalim közepén.
- Levetkőztem, ahogy kívántad.
- De… de… hol van az alsód??
- Parancsol, uram?
- Hol van az alsónadrágod?? – visítom némi férfiatlan éllel. Ez a lökött komolyan nem érti a nyelvet amit beszélünk?!
- Csak ennyi ruhám van, uram.
Jah. Gondolhattam volna. Azonnal elpárolog a dühöm, és megsajnálom. A fenébe is, olyan mint egy kivert kutya, ráadásul csupa csont és bőr, ha akarnám, megszámolhatnám a bordáit is. Borzasztó. Hm. Az én ruháim túl rövidek lennének ennek a magas férfinak.
- Vedd vissza, Susan hoz majd neked mindent!
Előkaparom a mobilchip-et, egy vékony üveglapot, és azonnal felismeri az ujjlenyomatomat. A tesóm egy érintés, és máris megjelenik a kijelzőn.
- Mit szeretnél, Manny? – kérdezi. – Épp a gyereket viszem haza.
- Ha végeztél, menj el a boltba és hozz a GS-emnek ruhákat. Képzeld, tök pucér volt a ruhája alatt.
- Ez komoly?!
- Ja. És baromi sovány is.
- Jó, leteszem a gyereket és intézkedem.
*
Amikor a nővérem megérkezik egy nagy szatyorral, megkönnyebbülök. Egészen idáig Cedric csak állt a szoba sarkában mint egy faszent, mert nem engedtem hogy koszosan bárhova is leüljön. Végül elküldtem fürdeni.
- Gyere ide, Cedric!
Amikor közelebb jön, mintha nem is ő lenne. Sokkal jobban néz ki, a haja nedvesen csillog, és sötéten göndörödik alakja és csinos arca körül, kék szeme a sápadt bőréből szinte kivilágít. A GS gén, mi? Pofátlanul szép még így soványan is. Hosszú vékony ujjaival tétován veszi el a felé nyújtott ruhakupacot.
- Remélem, eltaláltam a méretet – mosolyog Susan rá kedvesen.
- Menj a szobádba, és próbáld fel őket! – mondom neki, és megint rám néz azokkal a különös kék szemekkel. Most mit csodálkozik? Nem fogom őt a kamrában tartani, nem olyan ember vagyok, ráadásul kamrám sincs.
- A szobámba?
- Igen. Ott van az enyém mellett – bólintok, és az ajtóra mutatok a gyengébbek kedvéért. Csak két hálószobám van, ez is sok volt mostanáig, hiszen csak üresen állt, mert senki sem látogat meg a nővéremen kívül, itt aludni pedig ő sem hajlandó. Hát most már nem lesz üres. Eltűnik az ajtó mögött.
- Hát akkor szia – mondom marasztalónak egyáltalán nem nevezhetőn, de Susan leül mellém a kanapéra.
- Nem megyek még el, ne is álmodj róla. Látni akarom én is csinos ruhában. Talán befonom a haját is…
- Ch. Ismerem ezt a pillantást. Jegyezd meg: ő az én szolgám, és a te Barbie babád. Nem fonogathatod a haját, nem öltöztetheted röhejes ruhákba és viheted shoppingolni.
- Honnan tudod, hogy vásárolni akarom vinni?
- Ismerlek.
- Nem is igaz! Én csak…
Hosszas csipkelődésünk után végre előkerül Cedric a szobájából, és amikor meglátom, a torkomon akad a szó. A nővérem persze nem kukult meg, ő cseppet sem nőiesen, hangosan és elismerően füttyent. Fúh. Cedric tényleg nem semmi. A világoskék ing és krémszínű nadrág fantasztikusan áll rajta, és a haját is befonta, most egy vastag és fényes fonat pihen a vállán, így jóképűsége sokkal jobban érvényesül. Hű.
- Cedric, fantasztikusan nézel ki! – siet hozzá Susan, és az inget igazgatva körbeugrálja, láthatóan totál oda van érte. Lelki szemei előtt már biztos rózsaszín köténykében látja, mint a gyerekkori babáit.
- Köszönöm, Susan kisasszony.
- Óh… - elpirul a kisasszonyozástól. Cedric gyorsan kiismerte a hiú nővéremet, egy nagy piros pont jár neki ezért. Felém fordulnak a csodaszép kék szemek, és én zavartan megköszörülöm a torkomat. Úgy bámultam idáig, mintha valami értelmifogyi lennék, tiszta ciki.
- Nem rossz, végre normálisan nézel ki.
- Normálisan? – húzza fel szemöldökét a nővérem, és zöld szemei csillogva tapadnak Cedric arcára. – Ugye csak viccelsz? Ez a GS egy álompasi! Nekem adod? Veszek neked másikat…
- Ne is álmodj róla! Még egyszer nem megyek vissza abba az istállóba, és Cedric nem egy baba hogy csak úgy dobálózzanak vele. Ez az otthona és itt marad…
Cedric lehajtja a fejét, és elakadok a beszédben.
- Cedric? – kérdezem. Nem néz rám, csak áll így. – Mi a baj?
- Semmi baj, gazdám. Kíván tőlem valamit?
- Susan, magunkra hagynál? Tudod mit? Menj haza a férjedhez és a gyerekedhez. Szia.
- Jól van, nem kell kidobni, megyek magamtól is. Szia öcskös.
Kapok egy nyálas puszit a homlokomra, és kilibben az életemből végre. Cedric még mindig áll a kandalló előtt, ami még nem működik, mert nincs még itt a tél. Furán viselkedik, talán szívesebben menne a nővéremmel?
- Talán szívesebben lennél Susan GS-e? – szegezem neki egyenesen a kérdést. Én ilyen vagyok, egyenesen és nyersen fejezem ki magam, sosem voltam udvarias típus.
Minden sötét. Minden hideg. Fázom, egyedül vagyok. Undorodom a mocskos falaktól, a szakadt, csüngő anyag érdes simogatásától. Szomjazom a vizet, sóvárgok utána, hogy elborítsa a testem. Újra meg akarok születni.
- Hé, gyere ki te dög! Jelenésed van!
Késként hatol a fülembe ennek az átkozott féregnek a hangja. Lassan felkelek, a rongyaim magamra rántva lépdelek ki a cellámból. A többi fattyú közé ültet. Nem értem, miért. Jön valaki? Én úgysem kellek neki. Túl öreg vagyok. Mint egy szikla. Kemény, hideg. Nem érzek. Nem fogom szánni, nem fogom szeretni. Nem is fognak bemutatni. Olyan vagyok, akár egy elfeledett szellem, aki itt bolyong a falak közt… Láncra verve, bezárva.
Nemsokára nyílik az ajtó, megérkezik a vevő. Régen izgalommal töltött volna el, a remény illatát éreztem volna. De most rá sem nézek. Nem akarom látni, ahogy felderül az arca, mikor mást választ helyettem.
- És ő? – hallom a vevő hangját.
- Pardon?
- Ő róla nem mondott semmi rosszat. Véletlenül került ide?
- Ja, Cedric? Ő… azért van itt, mert… Mert öreg.
Öreg….
- Ennyi?
- Hát… A túl idős G-szolgák sajnos már nem kellenek senkinek, mert nem éreznek. A klienseink szeretetet akarnak vásárolni tőlünk, nem egy mozgó gépet, ezért ő már nagyon régóta itt van nálunk. Amikor idejöttem dolgozni húsz évvel ezelőtt, már akkor is régi lakónk volt.
Nem nézek rá, nem akarom látni a fintorba forduló arcát. Csak menjen el innen, hadd vonuljak vissza a magányba, a semmibe, az ürességbe. Hadd mérgezzem magam, amíg meg nem halok végre.
A hallgatására lenézek rá. Egy kerekes székes. Nem teljes, akárcsak én. Valami hiányzik belőle. Mintha összeillenénk. De nem reménykedek, már azt sem tudom, hogy kell.
- A nevem Manfred Cockteau – nyögi ki. – Befogadlak az otthonomba, ha elfogadsz engem. Szeretnél velem jönni?
Milyen furcsa név. Milyen furcsa hozzáállás.
- Uram, nem szokás egy GS véleményét vagy beleegyezését kérni…
Nem törődik vele, csak bámul rám. Zavar, hogy jóval magasabb vagyok nála. Elé térdelek, és úgy bámulok a szemeibe. Akar engem. Engem, és nem mást. Fura érzés, hogy pont engem választott.
- Igen, szeretnék önnel menni – felelem.
Valóban vágyom rá. Talán nem fáznék ennyire, mint most. Nem marná a hideg a húsom, nem tépne minden egyes másodpercben.
- Nem tudok semmit a GS-ekről, de majd idővel belejövök. Amint látod, a testem egy romhalmaz, tehát elsősorban az ápolásommal kell majd foglalkoznod. Menni fog?
- Igen.
- Nos, akkor ezt megbeszéltük. Menj és csomagold össze a cuccaidat! Kint megvárlak.
A… mimet?.
- Nem szükséges várnia rám, nincs mit összecsomagolnom. Nincs semmim, csak ez a ruha.
Úgy tűnik, meglepte a hír. Pedig aki egy magunk fajtát akar választani, az tisztában van ezzel.
- Nincs semmid? Semmid a világon?
- Nincsen.
- Egy cipőd, egy képed vagy könyved sem?
Nem tudom, mit nem értett meg ezen. A nincs, az nincs, nem foglal magában semmit. Csak a levegő az enyém, amit belélegzek. Semmi más.
- Nos, akkor most már itt vagyok neked én. Nem mintha velem jobban járnál. Na gyere, húzzunk innen, mielőtt agyvérzést kapok a pipától! – indul meg kifelé. – Micsoda egy szar hely ez, komolyan mondom, eldurran mindjárt az agyam! Miféle hely az, ahol egy kurva cipőt sem adnak az emberekre, és különben is, miért üresek ezek a ketrecekk? Komolyan a földön alszanak a GS-ek? Egy ketrecben? Na jó, kiakadtam, elegem van ebből a helyből
Egészen a felszínig beszél. Szinte nem is hallom a szidalmait, az ismeretlen folyosót bámulom. Milyen furcsa, régen sóvárogtam ezért… most pedig…
- Mi legyen az új neve a G-servének, uram? – kérdi egy hölgy.
- Mi az, hogy új név? Van neki neve, nem?
- Nem, az nem a saját neve uram, hanem az előző gazdájától megmaradt név.
- Cedric…
- Igen, uram?
- Neked tényleg nincs semmid. Még egy neved sincs…
- Nincs, uram.
- A Cedric jó lesz! Cedric… öhm…
- Cockteau! Cedric Cockteau.
Meglepetten vonom fel a szemöldököm. A nevére vett. Még sosem csináltak velem hasonlót. Igaz, oly rég volt már bárki, akinek a szolgálatába állhattam volna, hogy már az idejére sem emlékszem. Balgaság azt feltételeznem, jó sorom lesz. Ki tudja, mit hoz a holnap. Ez a húzás viszont teljesen meglepett.
***
- Innen már menni fog egyedül is – szólal meg a gazdám.
- Nem szégyen segítséget kérned, Manny – simogatja meg a fejét a hölgy.
Azt hiszem, testvérek. Nem kérdezem meg, anélkül is látom, mennyire hasonlók. A szemük, a szájuk. Csodás példányai az emberi fajnak.
- Cedric majd segít – von vállat.
Bosszús az arca, azt hiszem, nem szíveli, ha emlékeztetik a hiányosságára. Magamtól sem tenném, de azért megjegyzem.
- Vigyázz rá! – fordul felém a nő.
- Vigyázok, asszonyom – döntöm meg kissé a felsőtestem.
- Te jó ég, ne hívj így! – kapja az arcához pironkodva a kezeit.
- Bocsáss meg – sütöm le a szemeim megbánásom jeleként.
- Menjünk már! – csattan fel a gazdám.
- Máris, uram – fordulok felé.
Könnyed búcsúzás után a gazda lakása felé tartunk. Gazdag környék, a járókelők meg is bámulnak. Sosem láttak még szolgát… vagy ilyen ágról szakadtat nem. Egy fényes lift visz fel egészen a gazda lakhelyéig. Minden olyan szép, tiszta. A falak látványa is simogat.
- Itt fordulj balra! – adja ki az utasítást.
- Igen, uram – felelem.
- Nyisd ki az ajtót – nyújtja át a lakás kulcsát.
- Máris, uram – dugom a kulcsot a zárba, majd nyitom ki a bejáratot.
Kellemes illat csapja meg az orrom. Igazi, meleg otthonillat. Hunyorogva lépek be a gazdám után az új otthonomba. Az ajtót kulcsra zárom, majd körbe nézek. Nem tudom, hová lépjek, túl mocskos vagyok ahhoz, hogy bármerre is induljak.
- Ezentúl itt fogsz lakni! Ha kell valami, ne várj az engedélyemre – rázza meg a fejét.
- Értem, uram – bólintok.
- Segíts levetkőznöm! – int magához.
Lassan elé lépdelek, majd leoldom a lábáról a cipőjét. A vékony, tavaszi kabátját is lehámozom róla.
- Jó lesz így – emeli fel a kezét.
Bólintok, majd a helyükre teszem a holmijait.
- Vetkőzz le, szörnyű ez a gönc – rázza a fejét.
- Máris – bólintok ismét.
Lassan kibújtatom a karjaim a ruhámból, majd hagyom, hogy egyszerűen leessen rólam. Teljesen ruhátlanul állok előtte. Látom, ahogy a szemei kikerekednek, az arca pedig valamiféle vöröses árnyalatot vesz fel.
- Mit művelsz?? – csattan fel.
- Levetkőztem, ahogy kívántad – hőkölök kicsit hátra.
- De… de… hol van az alsód??
- Parancsol, uram? – hunyorodok el.
Fogalmam sincs, mit takar az az alsó.
- Hol van az alsónadrágod??
- Csak ennyi ruhám van, uram – rázom meg a fejem.
A tekintete fel-alá szalad rajtam, majd elkapja a fejét.
- Vedd vissza, Susan hoz majd neked mindent! – legyint a kezével.
Értetlenül bámulok rá, de engedelmeskedek. Magamra húzom a ruhám, majd gondosan elsimítom a gyűrődéseit.
Alig egy óra múlva, már kopogtatnak is az ajtón. Egy gyors telefon, és már ruhám is van. El sem hiszem, mit meg nem tesz értem. Hallottam, ahogy odalent beszéltek az őrök, valaki mezítelen járatja a szolgáját. Micsoda gondolat!
- Manny! – lép be az ajtón a hölgy, már a nevét is tudom, Susan.
- Sikerült? – kérdi egy lágy sóhajba ágyazva.
- Persze, hoztam mindenfélét – mosolyodik el a hölgy.
- Gyere ide, Cedric! – int magához a gazdám.
Érdeklődve lépdelek felé, majd állok meg tisztes távban a párostól.
- Remélem, eltaláltam a méretet – mosolyog rám a hölgy.
Csupa színes, finom fogású textil. A várakozás alatt a gazdám megparancsolta, hogy fürödjek meg, mossam meg a hajam. Bevallom, felhőtlen élményt nyújtott, ahogy a meleg végigcikázott a testemen. Már a hajam sem sötétlik a kosztól. Az én fürdetésemet valahogy mindig elhanyagolták az előző lakhelyemen. Úgysem kellek senkinek – érveltek.
- Menj a szobádba, és próbáld fel őket! – adja ki az utasítást.
- A szobámba? – kérdezek vissza.
- Igen. Ott van az enyém mellett – bólogat.
Csodálkozva bólintok, majd indulok el az említett helyiség felé. Szép, világos, krémszínű szoba. Az ágy széles, kényelmes, még íróasztalom is van. Lassan a puha ágyra ülök, majd a kezemben nyugvó ruhákra nézek. Az enyém. Ezek itt az enyémek. Még sohasem ajándékoztak nekem semmit. Sohasem rendelkeztem semmi fölött. Most pedig… egész életteret kaptam a gazdámtól. A teljes zavarról nem is beszélve…
Megvetően elhúzom a számat, amikor begurulok tolókocsimmal a fémrácsos bejárati ajtón. Susan nővérem előttem megy, elegáns fekete testhez álló ruhájában akár egy fotómodell. Ő hasonlít rám a legjobban, szinte teljesen egyforma az arcunk és a hajunk, csupán az enyém nem derékig ér, hanem rövid. Ja, és idősebb nálam 8 évvel is. Látszik.
A recepción udvarias műmosollyal fogadja őt egy nő.
- Üdvözöljük a G-servnél! Miben lehetünk szolgálatára?
G-serv? Milyen szánalmas. Genetikailag módosított tenyésztett szolgákat árulnak, de elegánsan csak G-serv-nek hívják magukat. Ch. A nővérem a pultra teszi apró és divatos ámde méregdrága táskáját, és rúzsozott szájával egy formális mosolyt küld a recepciós csaj felé.
- Manfred és Susan Cockteau, megbeszélt időpontra jöttünk.
- Máris, egy perc türelmét kérem – és már a füléhez is emeli az áttetsző plasztik telefonkagylót. Kék haja és kék szeme teljesen fakónak tűnik, kézfején ott a sötétkék G pecsét. Tehát ő is egy G-szolga. Érthető, hiszen minek fizetni egy alkalmazottnak rendes bért, amikor a G-szolga ingyen megcsinál mindent. Felesleges, ezért lendült fel a gazdaságunk, ezért él a társadalmunk ilyen magasfokú jólétben és gazdaságban. Én csak tudom, az egyetemen tanultam.
Néhány perc múlva egy sötétkék öltönyös ragasztott műmosolyú eladó kerül elő a fehérre meszelt falak közötti egyik fémajtó rejtekéből. Szívélyesen üdvözöl bennünket, valami Rob a neve. Nem zavarja hogy semmibe veszem, elvezet minket egy liftig, majd mélyen a föld alá megyünk. Idegesít ez a klasszikus zene, ami tanglizik a lift hangszóróiból, de nem morgok, mert megígértem Susannek, hogy viselkedni fogok. A tegnap esti beszélgetésünk megint eszembe jut, egész reggel ezen rágódtam:
„Muszáj neked szereznünk egy G-szolgát, mert már nincs inas, sem ápoló, aki elvisel három napnál tovább, Manny! Csak tégy egy próbát, és ha nem lesz jó, akkor lecseréled, annyit cserélgethetsz, ahányat csak akarsz, de muszáj valaki melléd, aki segít… a dolgaidban.”
Milyen finoman fogalmazta meg, hogy a seggem kitörlésén kívül másra nem vagyok képes egyedül. Ch. Igen, kell valaki aki segít fürdeni, felkelni az ágyamból, öltözni, főz és mos rám, mert az átlagos fizetett szolgálók és ápolók nem bírtak elviselni.
„És mitől olyan jó egy GS?”
„Igénytelen. Beszélhetsz vele ahogy akarsz, csak tartósan és komoly sérülést okozóan bántalmazni nem lehet, mert akkor joga van elszökni és visszamenni a céghez. Nem kell pénzt adnod neki, csak egy fekvőhelyet és egy váltás ruhát. Jenna barátnőm GS-e egy pokrócon alszik a kamrában, és ha megeheti az ételmaradékot, akkor könnyezik a boldogságtól. Szóval igénytelenek.”
Kétszer mondta az igénytelen szót.
Megáll a lift. Kigurulok, és körbehordozom tekintetem. Itt már nem fehér a fal, nincsenek kényelmes fotelek és virágok, nincs halk zene. Minden fém, minden rácsos, és ahogy beljebb haladunk, akkor tudatosul bennem, hogy ketreceket látok, amelyek mögül ezerféle színű szempárok követnek bennünket. Hátborzongató.
Egy ajtón begurulunk, odabent a felszínen tapasztalt luxus fogad, cserepes növények, fehér fal és bútorok, valamint egy nagy, fél falat betöltő monitor.
- Akkor bemutatom az aktuális választékot, ezek a G-szolgák a legkelendőbbek.
Képek kezdenek villódzni egymás után. Szebbnél szebb férfiak és nők, mégis mindegyikben valami nem emberi, valami furcsa és ellenszenves.
- Van esetleg valamilyen elképzelésük, milyenre vágynak? Szexis nő, vagy anyáskodó típus, esetleg egy erős izmos szakácsképességekkel megáldott? – simul a fülünkbe Rob mesterkélt hangja.
Vállat vonok, és kezdem nagyon unni magam.
- Megtenné, hogy magunkra hagy minket, amíg meghozzuk a döntést, Rob?
- Természetesen, hölgyem. Ha bármire szükségük van, csak nyomják meg az asztalon lévő zöld gombot. – És huss.
- Manny. Mi a bajod? – kérdezi ingerülten toporogva Susan. Levetődik az egyik fotelbe, és előkotor egy szál e-cigarettát. Megcsillannak lakkos körmei.
- Olyan ez a hely, mint egy börtön. Vagy állatmenhely.
Kifújja a füstöt a plafon felé.
- Mivel ez egy állatmenhely. G-szolgák menhelye. Olyanok, mint a kutyák, kiválasztasz egyet, kifizetjük és megyünk. Jó lenne, ha nem húznád a végtelenségig a válogatást, mert négyre mennem kell a gyerekért az óvodába.
- Jó – morgom. – Hívd be azt a paprikajancsit, és essünk túl rajta.
A képernyő felé fordítom tekintetem, de a váltakozó képek csak felbosszantanak. Amikor Rob bejön, rászegezem zöld tekintetem.
- Olyan GS kell nekem, aki hasonlóan nyomorult mint én, és nem kell senkinek.
*
A társalgó terem ajtaja előtt megállítom az automata tolószékemet. Odabent már vár rám néhány G-szolgáló, akiket Rob szedett össze cirka fél óra alatt.
- Egyedül akarok bemenni, Susan.
- Rendben, de ne húzd el sokáig, mert a papírmunka és örökbefogadási eljárás is legalább fél óra még.
Válasz nélkül gurulok az ajtóhoz, amely a beépített érzékelőjével azonnal reagál rám, és kitárul.
Odabent egy nagy fémasztal körül férfiak ülnek. Szándékosan nem nőt akartam, mert eszem ágában sincs szexre használni egy GS-t. Amikor bejutok, azonnal felállnak, és a fal mellé sorakoznak.
Rob már bent volt, így most csak végigsétál előttük, és szépen elkezdi sorolni mindegyik nevét, élettörténetét és különleges képességeit. Igen, mind tud főzni és a házimunkához, az ápoláshoz is értenek, gyógyszeradagolás, injekciók beadása, varrás, autóvezetés, stb. Jóképűek mind. Hát persze. Mégis mi a fenétől nyomorultabbak a többitől? Amikor nyitnám a számat, hogy megkérdezzem, Rob elkezd mesélni, mutatóujját mindig az aktuálisra szegezi közben.
- SM szex specialistája, gyermekkora óta erre képezték, kiváló mazohista szereplője az együttléteknek, jól bírja a kínzást.
Megbámulom a szőke pasit, és megborzongok. Na ne. Rob folytatja tovább. Van itt sok minden, a nehéz fizikai munkától megroncsolódott hátgerinctől a süketig. Ki gondolná, ha ránéz ezekre a szépségekre? Furcsa. A sor végén álló hosszú göndör hajú, vékony férfiról nem mond semmit.
- És ő?
- Pardon?
- Ő róla nem mondott semmi rosszat. Véletlenül került ide?
- Ja, Cedric? Ő… azért van itt, mert… - Előveszi a zsebpc-t, és a képernyőt kezdi bökdösni, hogy utánanézzen. – Mert öreg.
- Ennyi?
- Hát… A túl idős G-szolgák sajnos már nem kellenek senkinek, mert nem éreznek. A klienseink szeretetet akarnak vásárolni tőlünk, nem egy mozgó gépet, ezért ő már nagyon régóta itt van nálunk. Amikor idejöttem dolgozni húsz évvel ezelőtt, már akkor is régi lakónk volt.
Tolókocsimmal a GS elé gurulok, és komolyan felnézek rá. Nem viszonozza a pillantásom, csak mered előre a levegőbe kék szemeivel. Hosszú fekete és göndör haját copfba fogta. Egyszerű fehér vászonruhában van, amely igencsak viseltes, mellkasán egy nagy G címer, jobb kézfején ugyanez a szimbólum tetoválva.
Öreg, és nem kell senkinek. Egy kidobott és halálra ítélt kutya. Lenéz rám a kék szemeivel, és ettől mélyen belül a mellkasomban megsajdul valami, szánalom és valami más is. Úgy érzem, felelősséggel tartozom érte, vigyáznom kell rá. Furcsa. Hosszan nézzük egymást, én végigmérem őt, és ő is engem, a krémszínű drága ingemtől a barna nadrágomon át a cipőmig. Tekintete elmereng a székem karfáján pihenő kezeimen, majd vissza az arcomra. Kíváncsiság vagy csupán udvarias érdeklődés tükröződik arcán. Nem tudom, sosem érdekelt mit gondolnak mások.
Csupán annyit kell tennem, hogy rámutatok, és közlöm Robbal, hogy ezt kérem. Mint a boltban, vagy állatkereskedésben, de erre képtelen vagyok.
- A nevem Manfred Cockteau – mondom neki, amikor úgy érzem, végre meg tudok szólalni. – Befogadlak az otthonomba, ha elfogadsz engem. Szeretnél velem jönni?
Rob hangja mögöttem szólal meg, jól hallhatóan zavarban van.
- Uram, nem szokás egy GS véleményét vagy beleegyezését kérni…
Nem foglalkozom vele, Cedric köti le a figyelmemet, mivel fél térdre ereszkedik elém, hogy udvarias legyen, és ne lenézzen rám, hanem egy szinten legyünk. Ilyen közelről még sokkal jobban néz ki, nem látszik rajta a kora. Nem mond semmit. Arcán a bőr hideg, ahogy megérintem. Biztos fázik ebben a vékony vacakban idelent. Még egy francos cipő sincs a lábán. Várjunk, miért simogattam meg az arcát? Elhúzom a kezemet tőle, és megköszörülöm a torkom. Megszólalnék, hogy valami epéset fűzzek az iménti szavaimhoz, de valahogy nem megy. Miért nem válaszol?
- Igen, szeretnék önnel menni.
Mély, simogatóan lágy és dallamos a hangja, és egészen meglepődöm tőle, néhány pillanatra a lábaimban folyamatosan sajgó fájdalmat sem érzem. Elmosolyodom, de azonnal rendezem az arckifejezésemet, hogy gőgösen biccentsek.
- Nem tudok semmit a GS-ekről, de majd idővel belejövök. Amint látod, a testem egy romhalmaz, tehát elsősorban az ápolásommal kell majd foglalkoznod. Menni fog?
Megint lélegzetvisszafojtva várom a válaszát.
- Igen.
- Nos, akkor ezt megbeszéltük. Menj és csomagold össze a cuccaidat! Kint megvárlak.
Elfordítom tőle a tolószékem, de megtorpanok a hangjára.
- Nem szükséges várnia rám, nincs mit összecsomagolnom. Nincs semmim, csak ez a ruha.
Vállam felett nézek vissza rá, hirtelen kiesek a gőgös szerepemből, hogy őszintén megrendülve nézzek fel rá.
- Nincs semmid? Semmid a világon?
- Nincsen.
- Egy cipőd, egy képed vagy könyved sem?
Zöld szemeimet meztelen lábujjaira irányítom, majd vissza az arcára. Lassan felegyenesedik, és lesütött szemekkel áll, mintha szégyellné magát, pedig ez nem az ő hibája. Valahogy kurvára elegem lett ebből a G-serv cégből.
- Nos, akkor most már itt vagyok neked én. Nem mintha velem jobban járnál. Na gyere, húzzunk innen, mielőtt agyvérzést kapok a pipától! – mérgesen dohogva gurulok az ajtó felé, ő pedig mellettem lépked nyugodtan: – Micsoda egy szar hely ez, komolyan mondom, eldurran mindjárt az agyam! Miféle hely az, ahol egy kurva cipőt sem adnak az emberekre, és különben is, miért üresek ezek a ketrecekk? Komolyan a földön alszanak a GS-ek? Egy ketrecben? Na jó, kiakadtam, elegem van ebből a helyből! - És így tovább egészen a felszínen egy irodáig, ahol Susan vár bennünket. Cedric csak csendben hallgat engem, nyilván nem érzi szükségét, hogy megszólaljon és jobb is így.
A nővérem nem hazudott, tényleg fél órán át tart a regisztrálás intézése. Kitöltik a papírokat, a digitális adatokat, és Cedric mellkasának bőre alatt lévő microchipbe betáplálják az én adataimat.
- Mi legyen az új neve a G-servének, uram? – kérdezi az ügyintéző. Nagyra nyitom a szemem, majd a GS-emre nézek.
- Mi az, hogy új név? Van neki neve, nem?
- Nem, az nem a saját neve uram, hanem az előző gazdájától megmaradt név.
Felnézek Cedricre, és kezdek nagyon-nagyon kiakadni.
- Cedric…
- Igen, uram?
- Neked tényleg nincs semmid. Még egy neved sincs…
- Nincs, uram.
Susan látja rajtam, hogy elönti agyamat a szar, ezért közbeavatkozik.
- A Cedric jó lesz! Cedric… öhm…
- Cockteau – csattanok fel türelmetlenül. – Cedric Cockteau.
Az ügyintéző szemei kistányér méretűre nőnek, de nem mer megszólalni. Na igen, egy GS-t nem szokás családtagként elnevezni, de nekem már úgyis mindegy. Ránézek Cerdicre. Hát neki meg aztán végképp teljesen mindegy.
- Menj innen ez nem neked való. – kiált rám figyelmeztetően. Na jó, ha nekem nem, neki miért lenne?
- Mit keresel itt? És ki ez a furcsa alak veled szemben? És mi történt a szemeddel? – szegezem rá ébenfekete szemeimet. A vak is láthatja, hogy nem ember, én viszont azt is tudni akarom, hogy akkor mi.
- Majd később elmondom, most menekülj. – érkezik az eléggé kitérő válasz. Elbújni? Még csak az kéne. Az se kizárt, hogy a támadó értem jött, ő meg belekeveredett.
Az ellenfél hirtelen támadásba lendül, és tűzgolyót dob felénk. Reflexszerűen változnék át, hogy kikerüljem, Set azonban elém veti magát. A támadás telibe kapja, de nem esik össze, sőt, hirtelen a hátára kap és láthatatlanná válva futásnak ered.
Fogom magam, és leugorva átváltozom. Farkasként huppanok elé, meglepett pillantásától kísérve. Remélem látod, hogy nem vagyok teljesen védtelen.
Egy darabig elgondolkodva figyel, majd megindulva hátraszól.
- Kövess elviszlek egy biztonságos helyre.
A házához vezet, de nem változom vissza, csak tétován toporgok.
- Változz vissza mielőtt valaki meglát!– szól rám sürgetően. Csak hátracsapom füleimet, és bizonytalanul pislogok rá. Lassan leesik neki, mivel akadhat gondom. –Jó, de akkor vigyázz nehogy észrevegyenek!
Ahogy felérünk a lakásba, már hozza is nekem a ruhát.
-Tessék.
Elém rakja, én pedig visszaváltozom, és kapkodva, vörös fejjel magamra rángatom őket. Ez miért nem jutott eszembe, mikor felvettem farkas alakomat?
- Köszönöm. – nézek rá szégyenlősen, majd sebére siklik a pillantásom. – Jól vagy?
- Csak egy kis karcolás. – böki ki flegmán, én azonban kétlem, hogy ne fájna neki. Elég sebet láttam már, hogy tudjam ez se kellemes. Leveti véres pólóját, enyhe pírt csalva arcomra, izmos mellkasával. Szerencsére nem tűnik fel neki, csak tovább kötözi a sebét, végül felkap egy tiszta felsőt.
Egy darabig némán töprengünk, majd én töröm meg a csendet.
- Ezek szerint te se vagy egy átlagos ember. – nem kérdezem, kijelentem.
- Ember?! Még az se vagyok. – válaszolja halkan, majd a gondolataiba merül.
- Én félig ember vagyok. – jelentem ki, őszinte egyszerűséggel. – Anyám halandó apám egy nagyhatalmú démon klán vezetője volt, de megölték őt. Így félig ember vagyok és félig démon. Fel tudom venni egy farkas és egy sólyom alakját. És te mi vagy igazából?
Megmentett, hát miért ne kötném az orrára a dolgokat? Bátyám bizonyára jól leszidna, közvetlenségem miatt, de ő most nincs itt ugyebár.
- Az igazság az, hogy én egy árnydémon vagyok. Láthatatlanná tudok válni és a szemem kékké változik ilyenkor, mint láthattad. – feleli végül, majd ismét elhallgat egy kicsit. – Ma estére maradj itt nehogy bajod essen.
Elgondolkodva emésztem a hallottakat. Árnydémon? Talán…nem ez a legszerencsésebb fejlemény, de ez van.
- Nem tudom, hogy szerencsés lenne e. – csóválom meg tétován a fejemet, utolsó mondatát hallva, és bűnbánó arccal méregetem a sebét takaró ruhát. – Így is bajba sodortalak
-Engem keresett, neked semmi okod a lelkiismeret furdalásra. – válaszolja szelíd mosollyal. Kissé elnyílt szájjal meredek rá, majd megrázom a fejem, hátrébb lépek.
- Ha igazad is van, mennem kell. Muszáj megtalálnom a madaramat, mielőtt olyanba botlik, aki elkapva, felhasználhatná ellenem.
Összeszűkülő szemekkel méreget, és mintha némi aggodalom villanna tekintetében.
- Ki elől menekülsz? – elém lép és mikor fejemet elfordítva kikerülném a kérdést, álamat megfogva fordít maga felé. – Tori, addig nem engedlek, míg nem válaszolsz.
Határozott, és hiába fészkelődöm, képtelen vagyok kitérni előle. A falnak présel, és nem durván, de határozottan ott tart.
- Sok mindenki elől. – felelem, ismét kitérően, de ezzel sincs több esélyem lerázni.
- Ez nem válasz!
- Jól van. A bátyám a klánom vezetője, de sokan úgy gondolják, egy féldémon nem méltó erre. Eichi azonban erős, a legyőzéséhez az én erőm kéne nekik, ami ugyan nem túl nagy, de megfelel a célnak. Vagy ha mást nem is, zsarolni tudnák velem. – motyogom magam elé.
Egy darabig némán méreget, majd hátrébb lép, némi teret hagyva nekem.
- Segítek. – jelenti ki egyszerűen.
- Tessék? – nézek fel rá elkerekedett szemekkel.
- Majd én megvédelek.
- Nem szükséges. – kezdek zavartan mocorogni. – Eddig sose lett bajom.
- De még lehet. – feleli vállat vonva. – Ha el akarsz most menni a madaradért, elkísérlek.
- De…- próbálnék tiltakozni, de eltökélt tekintetét látva, hiábavalónak ítélem. Más választásom nem lévén bólintok, és együtt indulunk el.
A házam mögötti erdő felé veszem az irányt, ő pedig a gondolataiba merülve követ.
- Azt nem mondtad el, téged miért üldöznek. – fordulok hátra, kizökkentve őt merengéséből.
- Taka! Mássz ki a képemből! – morgom madaramnak, morcosan a korai ébresztés miatt. Vijjogó és csipogó hangok keveréke közepette arrébb totyog, így végre kikerülnek a tollak a látóteremből.
„Ideje felkelni” – üzeni megrovó hangon, és ilyenkor kívánom, bárcsak ne érteném az állatokat. Még ők is nevelni akarnak.
- Még csak…- vetek egy oldalpillantást az órára. - …kilenc óra…hoppá! Késésben vagyok! Miért nem keltettél korábban?
Kemény csőr koppan a fejemen, majd arrébb röppen, és szigorúan figyel. Komolyan, mint egy apapótlék.
Az állatoknak merőben más a felfogásuk az életről, mint az embereknek, vagy akár a démonoknak. Különböző értékrend, ösztönök, gondolkodás.
Taka azonban mellettem nevelkedett, így hasonlóan reagál az életre, mint én. Például tisztában van a késés, munka, kirúgás fogalmával.
Kikászálódok az ágyból, és elindulok egy gyors hidegzuhanyért, magasabb fokú éberséget remélve.
Tíz perc múlva indulásra készen toporgok az ajtó előtt, átgondolva, minden szükséges dolgot elintéztem e. Taka lekapcsolta a lámpákat, elzárta a gázt, idehozta a kulcsot…azaz mindent megcsinált, amit rendszeresen elfelejtek.
- Köszi, nem tudom mire mennék nélküled. – simogatom meg tollas fejét, amint a kezemre száll.
„Semmire.” –érkezik a tömör válasz. Hát…nem sokak önbecsülését tiporja sárba egy madár, asszem örülnöm kéne.
- Ez azért erős. Nem gondolod? – morgom durcásan, ahogy kilépek az ajtón és elindulok munkába.
„Tori, ajtó!” – figyelmeztet nevetős hangon, enyhén a karomba csípve. Megtorpanok, és morogva előhúzom a zsebembe tömött kulcsot, és visszacaplatok bezárni.
- Talán igazad van, és egy napot se húznék ki.
Nem tudom ki hogy van vele, tudnak e nevetni az állatok, de Taka tud. Sűrű csipogásokat hallat, mintha kuncogna. És ezt nem csak én hallom, mint a gondolatátviteles társalgását, melyhez csak épphogy társul hang.
- Ne röhögj inkább siessünk!
Nem attól félek igazán, hogy kirúgnak, mert rendes a főnökség, inkább attól, hogy lemaradok valamiről. Behoznak egy állatot, akin segíthetnék ha megérteném mi baja, de nem vagyok ott, így elpusztul.
Lendületesen fordulok be a sarkon, így képtelen vagyok időben fékezni, belerohanok valakibe, és visszapattanva a földön kötök ki. Taka vijjogva felreppen, majd a fejünk fölött kőröz.
- Jól vagy? – érkezik egy kéz a látómezőmbe. Hunyorogva nézek fel az előttem álló srácra. Fekete haj, barátságos barna szempár, melyben némi aggodalom csillog.
- Remekül. – fogadom el a segítő kezet, ő pedig egyszerűen talpra ránt. – Bocsi, hogy neked jöttem, kicsit elbambultam.
- Én sajnálom. – rázza meg a fejét. – Te kötöttél ki a földön.
Taka a vállamra száll, és szúrósan figyeli az idegent. Nem szereti, ha bárki is közeledik hozzám, a szándék lényegtelen. Ezúttal azonban nem ellenséges, csupán óvatos. Ez meglepő.
- Hát, saját hibámból. – felelem zavartan a hajamba túrva. – Tényleg bocs, de most futok.
Azzal egy intéssel letudom a búcsúzkodást, és az időközben levegőbe emelkedett Takával a nyomomban, futva indulok a munkahelyem felé.
Lihegve esek be az ajtón, még éppen időben.
A nap nagy része rutinmunkával telik, nem hoznak újabb eseteket. Késő délután azonban nyílik az ajtó, és meglepetten pillantom meg, a reggeli srácot.
Egy kiscicát tart a kezében, és aggódva közelebb lép vele. Amint észrevesz, felismerés csillan a szemében, és halvány mosollyal elém lép.
- Nem messze innen, az úton találtam. Valószínűleg elütötték. – óvatosan áthelyezi a kicsi testet a kezembe, én pedig beviszem az állatorvosunknak. Felesleges beszélnem a cicával, hisz képtelen lenne kommunikálni, ráadásul túl fiatal, szerintem nem is tudnék.
Ott hagyom a dokinál, és mivel csak útban lennék, visszatérek a másik szobába.
- Megmarad? – kérdi a srác.
- Nem tudom. – felelem őszintén, a vállamon ücsörgő Taka bizakodóan megbökdös a csőrével.
- Set vagyok. – nyújt kezet némi szünet után.
- Naoki Tori. – fogom meg a jobbját. – Nem láttalak még erre. Itt laksz a közelben?
Mintha elgondolkodna, és tekintete kissé komorrá válik. Rosszat kérdeztem volna?
- Most már itt. – feleli végül.
- Üdv a környéken. – mosolygok rá, de a következő pillanatban szólít a doki, így ott kell hagynom. – Most megyek, örülök, hogy megismerkedtünk.
Biccent, én pedig elmegyek, hogy teljesítsem a doki kéréseit.
Hamarosan kiderül, hogy a cica megmarad, de akkor már későre jár, ásítva hagyom ott munkahelyemet.
Fáradtan baktatok a sötétedő utcákon, ezúttal Taka súlya se húzza a vállamat. Elment vadászni a közeli erdőbe. Lehet, hogy alakot váltva, nekem is utána kéne mennem? Hm…majd máskor, most az ágyamon kívül nem vágyok semmi másra.
Hirtelen azonban különös energiát érzek meg, és felkapom a fejem. Ne…ugye nem engem találtak meg már megint!
De az energia nem közeledik, még csak nem is ismerős.
Hát, nem is én lennék, ha nem indulnék el egyenesen felé. Hogy miért nem tudok egyszerűen haza menni, figyelmen kívül hagyva az egészet.
De nem…kérem szépen…nemes egyszerűséggel belesétálok a baj kellős közepébe.
Pár utcával arrébb, két alak mered egymásra, és mivel egyszerűen kisétálok eléjük – tapsot érdemel a hülyeségem – egyszerre merednek rám.
He? Az egyik tényleg Set? Nem tudom…más a szeme. Most hihetetlenül kék.
- Tori? – szólal meg döbbenten. Hupsz, mégis ő az.
