Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. 2. 3. <<4.oldal>> 5. 6.

Levi-sama2011. 07. 09. 21:34:00#14929
Karakter: Dr. Damar Frost



 

Álmosan masszírozom szemgolyóimat, amikor bevágódik az ajtó, és harsány köszönéssel beáramlik Mitchel. Mi a fasz?

- Nem tudnál kevésbé friss és harsány lenni? – morgom. Nehéz éjszakám volt, mielőtt szakítottam a kiscicámmal, előtte szétkeféltem az agyát. Talán három órát alhattam.

Nincs válasz, csak a ruháit felmarkolva a fürdő felé indul.

- Hahó! – mordulok fel, de már látom mi a hézag. Ordít a fülébe az mp3 lejátszója. Talpammal kissé megküldöm a seggecskéjét.

- Hé! – kiáltja azonnal felpaprikázva.

- Neked fosom a szót.

- Bocsi – kikapja füléből a kis dugókat. – De azért nem kéne felkenni a falra. Nem szeretnék tapéta lenni.

- Pedig szépen festenél a falamon – mosolyodom el, de nem ér fel a szememig. Szar kedvem van.

- Köszi, maradok az ápolói állásnál.

- Még csak gyakornok vagy. És csipkedd magad!

- Bocs, hogy én nem kocsival járok be, és nem vagyok díszruhában fél órával kezdés előtt.

Mögé lépek, figyelem formás combját ahogy eltűnik a fehér nadrágban. Sajog a farkam, annyit keféltem éjjel, de most simán be tudnám vállalni ezt a kis édest is. Bírnám. Ezt jelzi a kanosság-barométerem.

- Ez felhívás?

- Hé! Öltözöm!

- Engem nem zavar.

- Engem viszont igen. Légyszi menj ki.

- Jól van cicafül. De kis szégyellős vagy.

 

Meló. Sok meló. Kibaszott sok meló.

 

Koradélután hívnak, hogy egy beteg kirántotta magából a draineket. Fasza. Felmérem a kért, és átkötöm a beteget, mintát veszek tenyésztésre is.

Megkordul Mitchel gyomra. Überfasza.

- Ha éhes vagy menj ki, és egyél már mondtam, hogy…

- Kibírom.

- Felőlem… ha éheztetni akarod magad.

Befejezzük a kötözést, és amikor kilépünk a folyosóra, megszólal.

- Mégis eszem egy kicsit… majd utánad megyek az ambulanciára.

- Jól van, menj már – intek neki. – Az ambulancián megtalálsz. Ha eltűnnék, csipogj rám.

 

Délután engedélyezek fél óra kávészünetet. Az ambulancián a személyzeti kis teakonyhában leülünk az asztalhoz. Pontosabban én ülök, ő inkább lerogy rá.

Elharapok egy szendvicset és iszom rá egy erős kávét cukor nélkül, pár csepp tejjel. Ő pedig... egy hegynyi kaját betermel. Kis beles.

- Kíváncsi vagyok, hétvégén magaddal hozod-e a hűtőt is. – Értetlenül pislog rám. – Megnézted a hétvégi beosztást?

Megteszi, szép szemecskéi nagyra nőnek és nagyot nyelve tünteti el a falatot a szájából.

- Ez most komoly? 48 óra?

- Kötelező végig bent lenned? – kérdezem lustán elterülve a széken. Kinyújtom lábaimat és ellazítom izmaimat.

- Őszintén szólva… nem tudom. Erről nem szóltak egy szót sem, hogy kötelező lenne.

- Ha szeretnéd, leigazolom neked, nem kell végig bent lenned, bár nem bánnám.

- Kedves tőled, de… nem szeretek csalni.

- Akkor miért nem kérdezed meg a tanárodat, hogy biztos légy?

- Épp nyaralni van.

Hát jó.

- Mindegy… ha akarsz maradj, engem nem zavarsz, sőt…

Gőze sincs, mennyi terhet vesz le a vállamról. Nagyon jó vele melózni, minden rohadt gyorsan és olajozottan működik körülöttem, nem lassít le senki és semmi. Kurvára meg fogom érezni a hiányát majd, ha elmegy.

- Azt hiszem, egy infúziót fogok majd húzni magam után, amiben kávé van – mormolja aranyosan csücsörítve. Jót nevetek, olyan aranyos most.

- Ma már csak egy vizit van és vége? Persze ha nem jön közbe semmi.

- Ja. Te menj haza nyugodtan, mára eleget hajtottál.

- Nem, végigcsinálom – rázza meg a fejét, haja puhán csapódik arcába. Wrrr. Úgy belefúrnám ujjaimat, megmarkolnám, magamhoz rántanám, és lassan végignyalnám puha száját. Addig kínoznám forró nyelvemmel, amíg nyöszörögve nem kéri a csókomat.

- Akkor meló után elviszlek a metróig. Jó?

- Inkább nem. Megyek busszal, jó az nekem.

Félrehajtom a fejem, lusta mosoly kúszik szám sarkára.

- Miért?

- Mert most is úgy méregetsz, mintha fagylalt lennék. Tuti újra begyűjtesz egy balegyenest, és nincs kedvem megint a kezemet jegelni.

- Nem hiszem, nyuszifül. Ismerem már a tüskéidet, így bánni is tudok veled. Szeretnéd kipróbálni? – vigyorodom el. Tetszik ez a beszélgetés.

- Ne hidd, hogy csak erre vagyok képes, vannak még titkos fegyvereim, amiket nem ismersz – fecsegi kipirulva, nem mer rám nézni. Felállok, és ő úgy felpattan a székről, mintha megcsípte volna valami. A mosogatóhoz lépek, elöblítem a bögrémet, elfojtok egy röhögést.

- Le kéne fényképeznem a képedet.

- Ez nem vicces – morogja. Karba fonja kezeit a mellkasán. Elzárom a csapot, a szárítóra teszem a bögrét, és az ajtó felé sétálok laza mozdulatokkal. Amikor a közelébe érek, megfordul és megfogja a kilincset. Az ajtóra támasztom tenyerem, de nem simulok a hátához. Mmm... finom virágillata van a samponjának. Leheletem felborzolja tarkóján a puha hajtincseket miközben beszélek.

- Azt hitted, letámadnálak? Nem stílusom, általában hagyom magam elcsábítani, de ha szeretnéd, szívesen nyomulósabbra veszem a figurát.

- Nem! – nyögi, és lehajtja fejét, felkínálva nekem hátul a nyakát. Nem menekül, nem lök el, semmi. Beszarok. Elvigyorodom. Lehajtom fejemet, lehelet könnyen megérintem számmal azt az érzékeny bőrfelületet, és ő érezhetően megborzong. – Ah... azt mondtad, foglalt vagy...

- Már nem – dörmögöm karcosan mély hangon a bőrébe, majd felemelem a fejem és elengedem az ajtót. Nem nyitja ki, megfordul és hátát nekivetve néz fel rám. Barna csokiszemei elbűvölően csillognak, ajkai nyitva, láthatóan levegőért kapkod, csupán a közelségemtől és pár szűzi érintéstől. Kis édes. Az előbbi reakciója olyan volt, akár egy égbe kiáltott igen. Felébresztettem benne az érzéki érdeklődést, tapasztalt róka vagyok, jól tudom hogy mikor kíván meg engem valaki. Ő pedig összezavarodott és betojt egy kicsit, de attól még a pulzusa száguldozik, az arca rákvörös, és alig kap levegőt. Tetszik ez a felállás. Tengermély a hangom:

- Hazavigyelek ma este? Ígérem, nem mászom rád, ha te nem csábítasz el szándékosan. Megihatnánk valamit egy bárban. Mit szólsz hozzá?

A számat nézi. Vajon mi járhat a fejében? Hehe.

- Nem lehet, nem szolgálnának ki, még nem vagyok huszonegy. – Milyen halkan beszél. Tetszik a válasza, mert nyitva hagyta a lehetőséget, amire én most szépen lecsapok.

- Igazad van – válaszolom, és folytatom tovább. – Akkor egy alkoholmentes koktélt kapsz, aztán hazaviszlek.

Mutatóujjam hátával megcirógatom kipirult arcát, buja mosollyal figyelem a reakciót. Egy hosszú pillanatra lehunyja szemeit. Jó lehetőség lenne most megcsókolni, de korai még, tutira lerombolnám mindazt, amit most elértem. Végigsimítom állkapcsának lágy ívét, majd nyakát. Ujjam alatt hevesen lüktet az ütőere.

- Viziteljünk le, kiírunk pár labort, aztán végeztünk is és mehetünk.


timcsiikee2011. 07. 05. 11:21:19#14794
Karakter: Mitchel Prodan



 

Mitchel:

Pörög az egész nap, viszont vizit alatt megkordul a hasam, sunyin pillant felém,de bocsit kérve folytatódik minden tovább, és csak jegyzetelek. A folyosón követem,  hirtelen megáll észre sem veszem csak akkor amikor nekicsapódok hátának, perdül egyet utána az én hátam csattan, de most a falhoz.

- Miért nem szólsz hogy éhes vagy? – Mi? Ez most… hogy jutott eszébe?

- Nem volt időnk enni. – ilyen hülye kérdést.

- Nekem nem volt időm enni. – hangsúlyozza egyre közelebb hajolva, és kezdek zavarba jönni - téged bármikor elengednélek ha kell.

- Tényleg? Nem így vettem észre. – lassan már az sem lesz meglepő ha én hajtogatom a kezébe a slozipapírt a rötyin.

Fáradtan sóhajt fel, végre elhajol tőlem és én is fellélegezhetek.

- Na jó, lehet hogy egy kicsit tényleg szigorúbban fogtalak a kelleténél – most… most álmodom? Vagy mi? Vagy… ennyire kielégült az elmúlt két napban? Úristen mikre gondolok? Na jó, ezt most gyorsan megpróbálom kiverni a fejemből, és követem tovább, megáll egy automatánál és vesz magának valamit - Mit kérsz?

- Ugyanaz jó lesz nekem is. Köszönöm. – tök mindegy, olyan éhes vagyok egy fél lovat is megennék. Na jó nem szó szerint…

Az ambulancia pihenő részén esszük meg a szendvicseket, pár harapással.

- Kérsz még? – gyanús nekem… valamiért túl kedves.

- Nem, kösz. – ennyivel még vagy egy-két órát kihúzok a rendes kajálásig.

- Ha befejeztük a mai napot, elviszlek vacsorázni. – Mi? De hát…

- Ne fáradj, erre semmi szükség. – Na jó egyre jobban kezdem furcsállni az egészet. Vagy… csak túlreagálom? Hisz már azt hiszem több mint két hónapja ismerem.

- Egy finom vacsorába nem halsz bele – jó, igaz, de. Nem tudom. Akármennyi ideje „ismerem” bizarr nekem az egész.

- Nem jó ötlet, tartsuk meg a tíz lépésnyi távolságot, jó?

- Nem randizni hívtalak, csak egy baráti zabálásra a metróállomással szemközti kis kajáldába, ahol néha enni szoktam egy nehéz nap után. – na persze… eddig sem közölte azt hogy barátilag visz-e a metróig vagy haza… mégis mi lett a vége. Viszont. Egy kajáldát most az állomásnál. Soha nem láttam még ott.

- Nem rémlik, hogy ott lenne kajálda... – fejtem ki neki is gyanús gondolataimat. Az hiányozna még, hogy behúzzon egy bokorba.

- Pedig van. Na? – most már kíváncsi lettem.

- Hát... jó... de ígérd meg hogy nem...

- Nem nyomulok rád – fejezi be helyettem a mondatot, szívére tett kézzel, bár a vigyora nem valami bíztató. De megpróbálok hinni neki. - Különben is, most foglalt vagyok, és nem szokásom félrekefélni. – ehh…

- Akkor miért csókoltál meg múltkor? – elfordítom tekintetem. Még a gondolat is fura, hogy… ilyet mondok ráadásul… az is hogy megtörtént.

- Mert olyan édes voltál, hogy nem bírtam ellenállni. Leszámítva a balegyenest – hehe. Nesze neked édes cukiság…

- Remélem fájt. Rendben, veled eszem, de ne feledd, hogy van még ott, ahonnan az a balegyenes jött! – jó sok és mostantól felkészültebben, mint eddig.

- Milyen kis vadóc vagy. Ez tetszik – morcosan pillantok vissza rá. Nono - Na nyomuljunk vissza és dolgozzunk, egy csomó meló vár ránk. Emeld a segged!

Jól van már, jól van… megyek már főnök.

~*~

Letudjuk a vizitet, az orvosiban felváltva öltözünk át a fürdőszoba részen, mikor kiérek ő már készen van és épp telefonál. Habár a tekintete élveteg, úgy érzem hogy felesleges vagyok annyi hallatán, hogy: „Vacsizom egyet a diákommal, aztán sietek hozzád, de nem maradok egész éjjel, mert holnap korán kelek.”

Elköszön, leteszi a telefont és felém fordul.

- Indulhatunk?

- Nem muszáj együtt ennünk, ha van jobb programod, menj haza nyugodtan – biztos vagyok benne, hogy az a valaki… jobban elszórakoztatná, mint én a társaságommal. Megint kezdem nagyon zavarban érezni magam.

- Az megvár, most inkább veled ennék. – váratlanul dübben mellkasomban szívem, és fel sem fogom jelentését. Na jó egyre furcsább.

- Nem fog megsértődni a...? – hogy mondják ezt náluk?

- Ő nem az a fajta. Na gyerünk cicafül, farkaséhes vagyok már! – remek… egy újabb becézés. Már hiányzott…

~*~

Kiszállunk a kocsiból, elkezd a széle felé vezetni az útnak, már mellkasomban idegesen verdes szívem, viszont ezt igyekszem előle jól elrejteni. Mi van ha arra gerjed? Nem szeretném.

- Na és hol az a híres kajálda? Évek óta erre járok, de én bizony nem láttam itt egyet sem. – az épület sarkán kinyitja az ajtót – Jé… - és tényleg. De tök hangulatos meg minde. Hogy-hogy eddig nem vettem észre?

Leülünk és olvasgatni kezdem az étlapot.

- Mondtam hogy tetszeni fog – valóban… tényleg tetszik. De miből gondolta? Ennyire átlátszó lennék?

- Fú! – mennyi választék… döntésképtelen lettem teljesen. Mikor jön a pincérnő, még akkor sem tudok dönteni, csak nagy nehezen. Hihetetlen hogy Ő fizeti. Vagy meg kéne kérdeznem hogy álljam-e a felét? De azt mondta meghív az pedig… már nem tudom mit gondoljak.

Elmegy a pincérnőci, és szinte kettesben maradunk, akkora a tér.

- Mesélj magadról, Mitchel. Miért választottam az ápoló hivatást? – furcsa, hogy rólam kérdez, de hát ez az egész mai nap furcsa.

- Kiskoromban sokat feküdtem kórházban, és megszerettem a nővérkéket. – most komolyan… mosolyog?

- Igen, a gyerekosztályokon mindig nagyon kedves nővérkék vannak. Alaposan megválogatják őket. Talán ha levizsgáztál, neked is oda kéne menned. Vagy egyetemre. Jó gyermekorvos lehetnél.

- Áh nem, nem vagyok olyan jó képességű. Én így is jól érzem magam, sosem voltam karrierista típus. De a gyermekápoló pálya jó ötlet, igazad lehet... Talán megpróbálom. – végül is… nem lehet rossz. Jól ellennék a kölykökkel, és biztos vagyok benne hogy a környezet nem lenne annyira kiábrándító, mint amit néha itt tapasztaltam.

- Mikor fejezed be a sulit?

- Másfél év múlva.

- Komolyan? Ennyire kezdő vagy?

- Ühüm. Ez az első gyakszim.

- Akkor ezért voltál ennyire béna – ehh… tudtam, hogy csak azért kérdezget, hogy szekálási pontot találjon. Én meg bedőltem, én hülye.

- De már nem vagyok! – vágok vissza.

- Nem hát. Hála nekem. – egoista disznó.

- Meg a nővéreknek és a többi orvosnak. – nehogy elszállj magadtól, már így is akkora magas lovon ül, hogy markolja a felhőket.

- De azért mellettem tanultad a legtöbbet, nem? – na jó ebben valóban igaza van - Na azért. – Miért tőlem vár megerősítést? Ha úgyis tudja… Na mindegy.

- Na és kapsz egyáltalán valami fizetést a sok gyaksziért? És mikor van elméleti oktatás?

Jó kérdést tett fel. Én sem igazán értem, de amit tudok, elmagyarázom neki. Elég idióta, de legalább áttekinthetetlen kutyvasz az egész…

Mikor végre elém kerül a vacsi, indul éhségem vad csillapítása, s pár nagy falással el is tüntetem a mennyei mannát.

- Te tényleg nagyon beles vagy. Hehe…

- Aha, apámra ütöttem, ő is rengeteget képes egyszerre megenni. Látnád vasárnapi ebédnél mit művelünk – egy teli hűtőt ketten simán kifosztunk egy nap alatt.

- Na és te miért lettél orvos? – éljen a desszert csodálatos édes, üdítő íze.

- Nagyon okos gyerek voltam, és semmi más nem tudott lekötni. – először hallok róla valamit. Vajon másnak mesélt már? Nem rég azt mondta nem fog nekem az életéről mesélni, most meg tessék. Csak kérdezek egyet, és válaszol. Valaki csípjen meg… balegyenes nem ér!

- És a családod? – folytatnám tovább a faggatást, de ekkor felnézek fagyimból, és látom arcán azt, amit ilyenkor nem nagyon kéne. Ajaj… azt hiszem rossz felé tapogatóztam… én hülye. - Bocs, ha nem akarsz róla besz...

- Semmi gond, én is faggattalak erről. Ha érdekel, beszélek magamról szívesen, de nem ma. Majd máskor, egy másik vacsora mellett, jó? – szakít félbe, viszont most nem bánom, hisz azért teszi, hogy megnyugtasson. Huh… Most először tudnék meg valamit róla és beletrafálok a közepébe.

- Okés! – válaszolom megnyugodva, újabbat kanalazok, majd lassan leesik a tantusz de akkorát koppan, hogy majd’ leesek a székről – Várjunk csak…

- Hm? – úgy tesz mint aki nem érti?

- Mi most egy újabb vacsit beszéltünk meg? – vigyora mindent elárul, meg sem kéne szólalnia.

- Ja – milyen nyugodt… Hahh… na mindegy.

- Micsoda csavaros eszű vagy te... Nem csodálom hogy gyerekjáték volt neked az egyetem. Biztosan jól szórakozol minden alkalommal, amikor behülyítesz.

- Nem tagadom – most nem tudom, hogy minek örültem volna jobban. Annak hogy most őszintén bevallotta, vagy ha inkább letagadta volna. Viszont eltereli gondolatomat az a túrós, gyümölcsös süti amit elém tol, s felcsillanó szemekkel esek neki. Nyamm…

- Minden meg van bocsátva – mosolyodom el, majd gyorsan el is majszolom. Különös érzésem van. Most az egyszer olyan barátságos velem, mint egy normális ember, habár „valódi” énjének szikrái még most is megvannak benne, mintha csak azok biztosítanának arról, hogy valóban Ő az és nem az űrlények cserélték ki. Hm… talán rájött, hogy ez lenne részéről az emberibb viselkedés? Vagy… lehet az a jó kis balegyenes térítette észhez? Zseni vagyok!

Beburkolom a sütit, még a bejáratig elsétál velem.

- Akkor holnap reggel találkozunk. Kihajtom belőled a lelked is, készülj fel rá. – remek… úgy néz ki ezt nem sikerült kiütnöm belőle. Vajon hány ütéssel lenne teljesen normális? Hehe… Úgysem tudnám csak úgy megütni, az is csak… „véletlen volt”. Ha nem mászik rám, nem csapom le.

- Mint mindig – bólintok kijelentésére. Mellette tuti rendesen megedződök majd a legnagyobb vadbarmokra is. - Jó éjszakát!

- Neked is. – szól még utánam, megfordulok, és felcaplatva a lépcsőn lépek be az állomásra.

~*~

Ahhoz képest, hogy tegnap is dolgoztam, nem volt olyan vészes. Egész jól ébredtem, nem vagyok fáradt, sőt fittnek érzem magam, és reggel is minden simán megy, még hamarabb is érek be egy kicsivel. A kedvem… egyszerű. Nem rossz, nem is annyira felhőtlen, mert tudom mi vár rám, de talán épp ezért vagyok ilyen enyhén lelkes, mert mindenre számítok amire csak lehet, és már előre tudom, hogy mire mit kellesz reagálni.

Ami viszont kissé lelomboz, azaz idő. Egyre hűvösebb van, így már egy hosszú, trapézos farmert veszek fel, egy sima pólót egy zipzáras pulcsival.
Míg beérek zenét hallgatok így nem kell a nyanyákat hallgatnom a buszon, de annyira belemerülök a dallamokba, hogy el is felejtem kikapcsolni. Felmegyek az orvosiba, Köszönök, előkapott ruháimmal a mellékhelyiségbe lépkednék, amikor seggemen lökést érzek, és puhán csapódom a falnak, kezeimmel megtámaszkodok. Szerencsére csak picit lökött, de akkor is! Éreztem a papucsának talpát a seggemen!

- Hé! – mordulok rá és megperdülök felé. Tátog valamit, de nem értem, majd a fülére mutat. Ja… hupsz. – Bocsi – veszem ki a dugókat és kikapcsolom a zenét. – De azért nem kéne felkenni a falra. Nem szeretnék tapéta lenni.

- Pedig szépen festenél a falamon – ehh. Ez a vigyor… viszont a szemei most másak, nagyon fagyosak, majdnem olyan mint mikor először megismertem.

- Köszi, maradok az ápolói állásnál – belépek végre, és elkezdek öltözni.

- Még csak gyakornok vagy – figyelmeztet – És csipkedd magad! – mint mindig…

- Bocs, hogy én nem kocsival járok be, és nem vagyok díszruhában fél órával kezdés előtt. – Pedig milyen jó is lenne, ha lenne saját kocsim. Édes álom… hamar tovaszáll, mikor rájövök, hogy ez lehetetlen. Anyu vagy apu pedig nem tudnak behozni, mivel az ellenkező irányba mennek mindig.

- Ez felhívás? – épp a nadrágot kapom magamra, félmeztelen vagyok és a hangot közelebbről hallom mint kellene, nem a falon túlról.

- Hé! Öltözöm!

- Engem nem zavar – von vállat, és nem tágít.

- Engem viszont igen – csak vállam felett nézek hátra, nem akarok megfordulni. – Légyszi menj ki.

- Jól van, jól van cicafül – kilép végre, de még hallom a mondat végét. – De kis szégyellős vagy. – Még jó… azok után… Miért ne lehetnék? De csak vele szemben. De inkább erre nem mondok neki semmit. Felkapom a köpenyt, begombolom, és még utoljára beletúrva hajamba a tükörbe nézek. Kész! – Mehetünk!

~*~

Most direkt jó sokat ettem reggelire, hogy ne kottyanjon meg ha épp kihagyjuk az ebédet. Ahogy látom nála ez már normális jelenség, hogy nem tud ebédelni, nekem viszont még teljesen szokatlan. Neki meg az a szokatlan ha épp tud ebédelni.

De… úgy látszik bármennyit ettem reggel, kettőkor már megint eléggé korog a hasam. Fenébe… Pedig egy percet sem szeretnék elhalasztani.

- Ha éhes vagy menj ki, és egyél már mondtam, hogy…

- Kibírom – most én szakítom félbe, miközben kötözünk egy beteget. Tartja a kezét, adom a megfelelő eszközt csippent és már kész is van. Kezébe adom a nagy tapaszt, majd visszatakarja a beteget.

- Felőlem… ha éheztetni akarod magad – végzünk az utolsó beteggel is, összetakarítok utána, majd nyomok a kezére fertőtlenítő gélt, mikor végeztünk ki felé haladunk a folyosóra. Tudom, hogy nem vagyok valami vastag vagy húsos, de csontos sem… megint nagyon kordul a hasam, majdnem mintha bele akarna marni a gyomromba… jézus… lehet nem kellett volna azt a nagy kupac palacsintát legyűrni reggel. Na jó… megadom magam.

- Mégis eszem egy kicsit… majd utánad megyek az ambulanciára – elhesseget és eltotyogok enni, gyorsan legyűröm a nagy adag kaját, majd sietek is le, remélem semmi fontosat nem hagytam ki.

Pár apróbb sérülésű beteg, semmi komoly, és a nagyját már le is írtam, mostanában semmi új nem történik, csak ismétlődnek az esetek. Mondjuk ez nem baj, nem szeretném, ha valakinek különösebb baja lenne, csak így kezdem feleslegesnek érezni az egészet. Leszámítva azt, hogy én vagyok Damar csicskása… Furcsa… talán még sosem szólítottam a keresztnevén, de… nem is próbálkoznék vele. Az már túl személyes lenne.

Mikor ott is végzünk jön egy kis pihenő, egy kávét töltök neki magamnak most nem, mert nem szeretnék hozzászokni az használatához. Ráérek még azzal.

Hozok magamnak még egy szendvicset, de miközben azt benyomom, látom élveteg pillantásait és mosolyát. Mi van már megint?

- Kíváncsi vagyok, hétvégén magaddal hozod-e a hűtőt is – mintha fejemben olvasna úgy „válaszol”, viszont elsőre nem igazán értem. Csak kérdőn pillantok rá, nem szeretek teli szájjal beszélni. – Megnézted a hétvégi beosztást? – megrázom fejem és előkotrom valamelyik zsebemből, majd elkerekednek szemeim, de a számat inkább nem tátom ki, nehogy kipottyanjon a kaja. Egy nagy, fájdalmas nyeléssel tüntetem el a falatot, majd felnézek rá, és vissza a papírra.

- Ez most komoly? 48 óra?

- Kötelező végig bent lenned? – kérdi oldalra támasztva fejét, ahogy a karfán könyököl.

- Őszintén szólva… nem tudom. Erről nem szóltak egy szót sem, hogy kötelező lenne. – Csodálatos ez a rendszer. Nem gondolnak erre? A nővérek soha nem 48 óráznak, mint az orvosok.

- Ha szeretnéd, leigazolom neked, nem kell végig bent lenned, bár nem bánnám. – a végét csak halkabban jegyzi meg.

- Kedves tőled, de… nem szeretek csalni.

- Akkor miért nem kérdezed meg a tanárodat, hogy biztos légy?

- Épp nyaralni van – húzom el a szám. Ilyenkor nem illene rátelefonálnom sem.

Kelletlenül sóhajt egy nagyot.

- Mindegy… ha akarsz, maradj engem nem zavarsz, sőt… - gondolom élvezi a csicskáztatásomat, és erre gondol. Biztos vagyok benne. Rajtam a sóhaj sora.

- Azt hiszem, egy infúziót fogok majd húzni magam után, amiben kávé van – halkan felnevet, és ezen most még én is elmosolyodom. Vicces látvány lennék, az tuti. Vajon Ő hogy viselte az első két napozást? Kíváncsi lennék milyen lehetett kezdő orvosként. Akármilyen okos… nem hiszem hogy még mindennek a legelején is tökéletes volt. Majd kikérdezem a legközelebbi… vacsinál. Majd el is felejtettem, még egy vacsi, amire meghívott. De nem kérdezek rá, mert olyan bukóság lenne… mintha éhenkórász kis senki ápoló lennék a doki seggében aki ingyen kajára vár. Pedig nem az én ötletem volt, még álmaimban sem hittem volna hogy egyszer elhív és még beszélgetünk is. Viszont hogy így tegnap este válaszolt egy vele kapcsolatos dologra, egyre kíváncsibb lettem. Lehet csak pillanatnyi gyengeség volt hogy megnyílt nekem? Mert azok a történetek és pletykák róla, amiket anno hallottam a nővérektől, arra utalnak számomra, hogy soha nem volt még barátságos a munkahelyén igazán, főleg nem a nővérekkel nem. Talán ennyire utálja a nőket? De akkor miért mondta azt, hogy bi? Már megint miken jár az eszem, inkább gyorsan terelnem kéne.

- Ma már csak egy vizit van és vége? Persze ha nem jön közbe semmi. – mondjuk egy műtét vagy mit tudom én. Nincs kedvem véletlenül sem túlórázni, ha lehet minden egyes pillanatot ki kéne használnom arra, hogy előre eddzek, azaz pihenjek a hétvégi hajtásra.



Levi-sama2011. 07. 03. 22:10:17#14756
Karakter: Dr. Damar Frost




Damar

 

 

Megmasszírozom az állkapcsom. Már nem érzem, igaz, hogy azóta eltelt két nap. Első nap még éreztem egy kissé. Nem ütött erősen, de ez talán csak annak köszönhető, hogy nem tudott lendületet venni hozzá a kocsiban.

Ezt vártam, és nem okozott csalódást. Tiszára unalmas lenne az életem a kölyök nélkül.

Vajon eljön ma a gyakorlatra, vagy felháborodva köddé válik? Kíváncsi vagyok.

Kiszállok a kocsimból, felbattyogok a lépcsőn, be az orvosiba és átvedlem ruháimat. Menő bőrnadrágomat és fekete pulóveremet, valamint a bőrdzsekimet beakasztom a szekrénybe. Már itt az ősz, elég hideg van reggelente, főleg ilyen korán.

Felveszem a fehér göncöt, majd nyílik az ajtó, és besétál Mitchel. S

- Jó reggelt – mondja fapofával. - Mi van? – teszi hozzá, amikor észreveszi hogy bámulom.

- Azt hittem átpártolsz másik orvoshoz.

- Miért? Mert eljátszottad a kanos kandúrt? Felejtsük el… Mondtam már, hogy nekem a te szaktudásodra van szükségem.

Vállat vonok.

- Akkor kapkodd magad, mert már két perce osztályátadás megy.

Mire az ajtóhoz érek és lecsekkolom a mobilomat, mögöttem toporog átöltözve.

 

Vizit, kötözés, műtétek, ambulancia. Kihagyom az ebédet, mint mindig.

 

Késő délután, amikor az ambulancián épp egy beteget vizsgálok és Mitchelnek magyarázom mire utalhat a felpuffadt has és a szemeken látható sárgás elszíneződés, furcsa hangot hallok.

- Bocs – motyogja a noteszébe, és körmöl tovább. Vetek rá egy gyanakvó oldalpillantást, befejezem a beteg vizsgálatát. A mellettem szobrot játszó ápolónőnek sorolom fel, milyen vizsgálatokat kérek.

- Vérkép, véralkohol szint, vizelet, hasi ultrahang és egy belgyógyász. Máskor ne engem hívjanak egy szimpla alkoholistához. Gyerünk Mithcel!

Kiviharzok a vizsgálóból, és a folyosó végén egy kis beugrónál megtorpanok, megvárom amíg a hátamnak csapódik. Megfordulok, megtámaszkodom a feje mellett a falon.

- Miért nem szólsz hogy éhes vagy?

- Nem volt időnk enni.

- Nekem nem volt időm enni. Téged bármikor elengednélek ha kell.

- Tényleg? Nem így vettem észre.

Sóhajtva egyenesedem fel, és elindulok, mögöttem trappol.

- Na jó, lehet hogy egy kicsit tényleg szigorúbban fogtalak a kelleténél – vetem hátra. Morog valamit, és megállok az étel automatánál. Bedobok pár érmét, kiválasztok magamnak egy halas szendvicset. – Mit kérsz?

- Ugyanaz jó lesz nekem is. Köszönöm.

Megkapja, és bevezetem az ambulancia kis pihenőjébe. Odabent nincs senki, hiszen az összes orvos lázasan melózik odakint. Ledobom magam az asztalhoz, leül velem szemben.

Néhány harapással eltűntetem, majd töltök magunknak kávét és visszatelepszem vele szemben. Figyelem ahogy eszik, olyan jóízűen csinálja.

- Kérsz még?

- Nem, kösz.

- Ha befejeztük a mai napot, elviszlek vacsorázni.

- Ne fáradj, erre semmi szükség.

- Egy finom vacsorába nem halsz bele – húzom fel egyik szemöldököm. Kerüli tekintetem, hirtelen nagyon érdekelni  kezdi az asztallap és a bögréje.

- Nem jó ötlet, tartsuk meg a tíz lépésnyi távolságot, jó?

- Nem randizni hívtalak, csak egy baráti zabálásra a metróállomással szemközti kis kajáldába, ahol néha enni szoktam egy nehéz nap után.

Homlokát ráncolva néz rám.

- Nem rémlik, hogy ott lenne kajálda...

- Pedig van. Na?

- Hát... jó... de ígérd meg hogy nem...

- Nem nyomulok rád – ígérem a szívem fölé téve kezemet egy széles vigyorral. – Különben is, most foglalt vagyok, és nem szokásom félrekefélni.

- Akkor miért csókoltál meg múltkor?

Megint nem mer a szemembe nézni. Jaj de kis édes! Előre hajolok hozzá.

- Mert olyan édes voltál, hogy nem bírtam ellenállni. Leszámítva a balegyenest – teszem hozzá szórakozottan.

- Remélem fájt. Rendben, veled eszem, de ne feledd, hogy van még ott, ahonnan az a balegyenes jött!

- Milyen kis vadóc vagy. Ez tetszik – nevetek fel. – Na nyomuljunk vissza és dolgozzunk, egy csomó meló vár ránk. Emeld a segged!

 

*

 

- Vizit!

Végigveszem a betegeimet, majd lekötözzük őket, kiírjuk a laborokat, befejezek két zárót és végre az öltöző felé tartunk. Én a szokásos tempómban, ő pedig lohol utánam.

Pár perc alatt lezuhanyzom, felöltözöm, majd amíg ő is a kis fürdőben pepecsel, addig felhívom a kis háziállatomat.

- Szia – köszön lágy hangján. – Ha jól sejtem késni fogsz.

- Jól – hagyom rá. – Vacsizom egyet a diákommal, aztán sietek hozzád, de nem maradok egész éjjel, mert holnap korán kelek.

Mitchel kijön végre és felöltözik.

- Ne menjek át hozzád inkább én? Van egy új játékszerem... – teszi hozzá érzékien búgva.

Lágyan felmordulok.

- Igen? És mi az?

- Meglepi...

Elvigyorodom, ahogy Mitchel felém fordul, arcán vörös pír jelzi, hogy élénken figyeli a beszélgetést.

- Akkor este – bontom a vonalat. – Indulhatunk?

- Nem muszáj együtt ennünk, ha van jobb programod, menj haza nyugodtan – lázasan pakolgatja a táskáját, csak a füleit látom, azok édesen pirosak.

- Az megvár, most inkább veled ennék.

- Nem fog megsértődni a...?

- Ő nem az a fajta. Na gyerünk cicafül, farkaséhes vagyok már! – kinyitom az ajtót és kihessegetem rajta.

 

*

 

A kocsiban kényelmesen elterpeszkedik, és meg sem szólal az állomásig. Bekanyarodom a parkolóba, ami ilyenkor este már szinte üres. Kiszállunk.

- Na és hol az a híres kajálda? Évek óta erre járok, de én bizony nem láttam itt egyet sem.

Zsebeimbe süllyesztem kezeimet, a csípős éjszakai szél elől.

A sarokig sétálunk, és már nyitom is neki az ajtót.

- Jé... – pislog aranyosan. Belépünk, és ő a levegőbe szimatol, arcán cuki vigyor terül szét. A kockás abroszok, a csipkés függönyök és a kellemes country zene tökéletes aláfestése a grillezett hús finom illatának.

- Mondtam hogy tetszeni fog – kacsintok rá, és egy kényelmes sarokasztal felé indulok. Szép kilátással egy tűzfalra. Kicsire nem adunk, úgyis a zaba a lényeg.

- Fú! – Lelkesen böngészi a menüt, és amikor megjelenik egy dundi pincérlány, ő még mindig nem döntött. Zavartan pislog rám, édes nagy szemei a menü felett néznek.

- Rendelj ami jólesik – vigyorgok rá. A pincérnő felé fordulva diktálom le a kedvencemet, a félig átsült steaket és hozzá a köretet, majd végre ő is felbátorodik.

 

Amikor kettesben maradunk, belekortyolok a vízbe.

- Mesélj magadról, Mitchel. Miért választottam az ápoló hivatást?

- Kiskoromban sokat feküdtem kórházban, és megszerettem a nővérkéket.

Elmosolyodom.

- Igen, a gyerekosztályokon mindig nagyon kedves nővérkék vannak – biccentek. – Alaposan megválogatják őket. Talán ha levizsgáztál, neked is oda kéne menned. Vagy egyetemre. Jó gyermekorvos lehetnél.

- Áh nem, nem vagyok olyan jó képességű – borzolja meg haját zavart kis mosollyal. – Én így is jól érzem magam, sosem voltam karrierista típus. De a gyermekápoló pálya jó ötlet, igazad lehet... Talán megpróbálom.

- Mikor fejezed be a sulit?

- Másfél év múlva.

- Komolyan? Ennyire kezdő vagy?

- Ühüm – biccent az abroszt babrálva. – Ez az első gyakszim.

- Akkor ezért voltál ennyire béna – vigyorodom el. Dühösen szikrázó pillantást kapok.

- De már nem vagyok!

- Nem hát. Hála nekem.

- Meg a nővéreknek és a többi orvosnak.

- De azért mellettem tanultad a legtöbbet, nem? - Vonakodva de biccent. – Na azért.

- Na és kapsz egyáltalán valami fizetést a sok gyaksziért? És mikor van elméleti oktatás?

Elmeséli hogy is van ez az egész hóbelebanc. Nem is tudtam, hogy a nővérképzősök ilyen hülye rendszerben tanulnak. Ehh... semmi gyakorlatiasság. Csoda, hogy ilyen béna ápolókkal vannak tele a kórházak, amilyenekkel?! Hát nem.

 

Kihozzák a kaját végre.

 

- Te tényleg nagyon beles vagy – jegyzem meg vigyorogva, amikor a tányért tisztogatja a kenyérrel.

- Aha, apámra ütöttem, ő is rengeteget képes egyszerre megenni. Látnád vasárnapi ebédnél mit művelünk – vigyorog rám aranyosan. Irigységet érzek? Igen. Én sosem ebédeltem együtt az apámmal. Elmosolyodom.

- Na és te miért lettél orvos?

Belekanalaz a fagylaltjába, és egy tejszínhabos, csokis falatot eltüntet puha ajkai között. Lenézek a tányéromon árválkodó kis barackos túrós bigyóra.

- Nagyon okos gyerek voltam, és semmi más nem tudott lekötni.

- És a családod? - Elmosolyodom, de nem ér el a szememig. Látom hogy észrevette, mert megdermed. – Bocs, ha nem akarsz róla besz...

- Semmi gond, én is faggattalak erről. Ha érdekel, beszélek magamról szívesen, de nem ma. Majd máskor, egy másik vacsora mellett, jó?

Megnyugodva kanalaz újra a fagyiba.

- Okés! - Simán besétált a csapdába, és észre sem vette. – Várjunk csak...

- Hm?

- Mi most egy újabb vacsit beszéltünk meg?

- Ja.

Sóhajtva nyalja le a kanalat, a nadrágomban megfeszül a farkam.

- Micsoda csavaros eszű vagy te... Nem csodálom hogy gyerekjáték volt neked az egyetem. Biztosan jól szórakozol minden alkalommal, amikor behülyítesz.

- Nem tagadom – bólintok. Elé tolom az érintetlen sütimet, és ő csillogó szemekkel veti rá magát.

- Minden meg van bocsátva – vigyorog rám kisfiúsan. És ezzel szépen elárulta nekem, mi az, amivel le lehet venni a lábáról. A kis beles. Hehe.

 

Rendezem a számlát, és elkísérem a metróhoz.

- Akkor holnap reggel találkozunk. Kihajtom belőled a lelked is, készülj fel rá.

- Mint mindig – biccent. – Jó éjszakát!

- Neked is.

 

Figyelem ahogy besétál, és vágyakozva gondolok vissza az étterem kellemes melegére, a finom ételekre és az ő kellemes kis csevegésére. Ritkán érzem ilyen jól magam, talán ideje kidobni a mostani szeretőmet. Tekintetem a formás kis seggére siklik.

Igen.

Határozottan itt az ideje.

 


timcsiikee2011. 07. 01. 14:42:06#14671
Karakter: Mitchel Prodan



 

Mitchel:

Viszont az édes sötétség csak pár hosszú pillanatig enged nyugodtan lebegni, a következő hang mélységeiből ráz fel teljesen.

- Ébresztő! Nincs lustulás! Munka van! – dörren a mély hang, s felpattannak szemeim, de csak hunyorogva méregetem.

- Tessék? – bár nagyjából értettem azt amit mondott, de nem vagyok képes ilyen tompa fejjel felfogni.

- Emeld a segged és nyomás a műtőbe! – már megint? Mikor lesz már vége?

Annyira kómás zombi állapotban vagyok, hogy nehezen tudom magamra felkapkodni a steril köpenyt, mintha csiga lennék gyök kettővel.

- Mitchel kapard össze magad, különben megharaplak! – ehh…

- Jól van már te rabszolgahajcsár! – adj hozzá légyszi egy szívlapátot… amint összeszedem magam vele utána rögtön le is csaplak – Összekaptam magam, mehetünk! – gezz…

~*~

A műtét után zárójelentés „körmölése” jön, de amint letenném magam rögtön utasít hogy főzzek kávét… a jó édes… miért mindig azt a pillanatot pécézed ki, amikor épp szemeznék a puha kanapéval? Nah mindegy… mivel úgy sem hagyna pihenni amint leteszem elé a bögrét, elindulok kifelé.

- Megyek, megnézem a többiek...

- Itt maradsz – vágja rá és már arra sincs erőm hogy megemeljem a hangomat.

- Mégis mit…?

- Mosdatnak. Hajnali ötkor mi a faszt csinálnak szerinted? Ha utánuk mész, befognak dolgozni, pedig innen is látom hogy mennyire ki vagy készülve. Reggel még a vizitnél és a kötözéseknél szükségem van rád, nem engedem hogy leamortizáld magad teljesen. Ülj a seggeden nyugodtan, és hagyj dolgozni. Ha minden jól megy, alhatunk még egy, másfél órát.

Tiltakozásra nyitnám a szám, de közben lassan felfogom szavait, és inkább csak bólintva visszamászom. Amit kinyomtatott elveszem a nyomtatóból, hozzám vágja a pecsétet és lenyomdázok mindent, amit kell.

- Na látod. Megy ez, mint az ágyba fosás.
- Ha te mondod – nem igazán szoktam ágyba fosni…



Mikor minden ilyesmivel végzünk az orvosi szobába megyünk vissza, kérdezem miféle kínzás jön még, amikor közli, hogy alvás jön és enyém a kanapé.

Hálelújááá két pillanatig most imádlak.

Bumm és szunya.

~*~

Éles vijjogás ráz fel fekete, képtelen álmomból, nyújtózni próbálok, elhelyezkedni, hogy kényelmesebb legyen, s mikor épp fordulnék a másik oldalamra olyat vágódok a földön, mint még soha. Bumm… ez aztán a jó ébresztő. El is felejtettem, hogy nem az ágyamban vagyok. De hová lett a papucsom?

Bumm.

- Áú! – nem igaz…

- Ha nyitott szemekkel csinálnád, talán meg is találnád – morran fölülem, mire a hang irányába fordulva, villámokat szóró szemekkel nézek fel rá, de sajnos minden képzeletbeli csapásom teljesen hatástalan.

Kirobog majd vissza, félmeztelenül flangál, és meg csak bámulom… Honnan a picsából szedi ezt az energiát? Míg aludt aksit dugott a seggébe?

- A szád – hö? – Nyitva felejtetted – Mi va’? Ja… khm… oldalra nézek, viszont szememet úgy vonzza mint a mágnes és képtelen vagyok nem rá figyelni.

- Nem fájt? – mire visszanézek rá, már teljesen felöltözött.

- Micsoda?

- A... piercingek.
- És te hányszor vered ki magadnak egy héten? – He? Most meg mi baja van?
- Mi? Ez meg hogy jön ide? – nem lehet egy értelmes kérdést feltenni neki?
- Kábé ennyire pofátlan volt a kérdésed. Tőlem ne várd hogy kedvesen cseverésszek veled, és kitálaljam az életem. Ezt a privilégiumot meghagyom a szeretőimnek inkább, közülük is csak a különlegesebbeknek. Kész vagy? Mehetünk?
- Bocs, de még nem egészen – mivel nem készültem 24 órára így egy csomó cuccot nem hoztam magammal. A hajamba túrok, tiszta csomó.
- Nincs fésűd?
- Az még nem lenne gond, itt vannak az ujjaim... de fogkefém sincs. – azt hittem beszól majd, hogy „ki nem szarja le ha büdös a szád”, de nem… kapok egy fogkefét még fésűt is kölcsönbe ad arra a pár pillanatra és már kész is vagyok. Csak ez a hulla állapot ne lenne.
- Na csibehusi – mi ez az új becézés már megint? – Gyorsan levizitelünk, kötözünk, aztán még egy osztályátadás a nappalos kollégáknak és mehetünk haza. Két napig ide se szagolunk. – Ó igen, ez az!
- Csak már látnám – akkorát ásítok, hogy majdnem kiakad az állkapcsom.

Lemegy a vizit, az átadás meg minden ami kell, megmosom a kezem és sietek után az orvosi felé a cuccaimért.
- Akkor két nap múlva?
- Igen. Reggel itt találkozunk. Ne késs! – ehh…
Én totyogok befelé míg nagy lendülettel átöltözik, és csak levetem magam a kanapéra, kábultan mégis nagy szemekkel nézem, majd megtorpan.

- Mi van?
- Honnan van ennyi energiád? Én mozdulni sem tudok, pedig nem is dolgoztam negyed annyit sem mint te... – oké már hozzá van szokva… de ez…
- És képzeld el hogy ezek után hazamész és lenyomsz még néhány numerát az ágyban – vigyorog mint a vadalma, fáradt sóhajjal és kínzó nyögéssel támasztom arcomat tenyereimbe.
- Inkább menj... túl fáradt vagyok én most ehhez – nem bírom… Aludni akarok, egyedül az ágyikómban.
- Pedig ha a cicám lennél, bizony még órákig nem pihenhetnél. Talán ha álomba ájulnál, megkegyelmeznék...
- Miről beszélgetünk mi most egyáltalán?! Ne boríts ki! – most komolyan arra célzott ha… ha vele lennék? Ez hülye… De látom az élvetegen csillogó szemekben, hogy csak évelődik, megint engem bosszant és szekál… és persze ki is nevet…

- Na öltözz! Hazaviszlek.

Most az egyszer elfogadom az ajánlatát, mert félő, hogy elaludnék a buszon. Megmondom a címet, bekapcsolom az övet, de épp hogy hátra vetem a fejem, már alszom is.

~*~

Megfulladok a forró bizsergésben, először számon érzek puhaságot, majd a zsizsegő forróság mellkasomba áramlik, onnantól lassan lefelé, hasamnál felerősödik. Nedvessé válik az élénk, sóvár érzés ujjaim görcsbe rándulnak, torkomból nyöszörgő hang szökik ki, és teljesen belesüppedek. Puha érintés hasamnál, fejbőröm bizsereg, majd végre kapok levegőt, s pihegve nyitom fel lassan a szemem és szembesülök a valósággal.

Mély csillogású szempár mered rám, lejjebb siklik szemem, s ujjaim pólóját markolják, de akkor pattan csak ki igazán fejemből az álomvilág, amikor még lejjebb nézve meglátom nadrágját… Hogy az a…

Gyilkos szemekkel állapodom meg újra tekintetén, pihegésemből zihálás alakul, összeszorítom fogaimat, de meg sem próbál látványosan távolabb hajolni, főleg hogy markolom, s egy lendülettel öklöm találkozik pofacsontja alatti résszel. Hátralendül az ütésemtől, s égő arccal, kapálózva, remegő kezekkel próbálom kioldani a biztonsági övet, s végül ő pattintja ki nekem, kimenekülök az autóból kapálózva, s már könnybe lábadt szemekkel markolom erősen az ajtót, ujjammal fenyegetően mutogatok felé, viszont hangom megremeg.

- Mondtam már, hogy ne játszadozz velem… összetévesztesz a „cicáddal” - durr… Olyan erővel baszom be a kocsi ajtaját, hogy beleremeg, majd dühösen trappolva megyek be a házba, csak akkor hallom meg a kocsi csikorgását, amikor épp zárnám be a bejárati ajtót.

Korán van de anya már ébren van, nem nézek rá, csak hulla üzemmód elindulok felfelé, látja hogy nagyon zilált és fáradt vagyok így csak halkan üdvözöl, majd közlöm, hogy alszom egy nagyot.

A szobám ajtaja már finomabban csukódik be, levetem magam az ágyba ahogy vagyok, csak a pólómat dobom le a földre, és lerugdalom a zoknimat, be sem takarózom csak forgolódok. Háttal fekve állapodom meg, alkarommal takarom el szememet, majd egy szipogás is kiszökik. Nem… nem sírok, csak az álmosság kicsípte a szemem… vagy a szájszaga? Ehh…

Bassza meg, bassza meg, bassza meg…

Miért ég az ágyékom?

Mély levegővételekkel nyugszom meg, lassacskán újra úrrá lesz rajtam a fáradtság, minden elhomályosul, s égő szemekkel alszom el, végre nyugodt környezetben.

~*~

Másfél nap sem volt elég ahhoz, hogy elfelejtsem. De nem hagyhatom, hogy ez befolyásolja a feladatomat. Szeret piszkálódni, szekálni és bosszantani. Imádja, tudom. És mivel egyszer azt mondtam ne másszon rám, direkt megteszi.

Az zavar a leges legjobban az egészben… hogy nem undorodom. Annyira bosszant, hogy végeredményképp magamra is mérges vagyok. Majdnem annyira, mint rá.

Átgondolva… ha megint rászólnék, hogy hagyja abba úgy sem hagyná. Sőt… ha látja, hogy ez zavar engem, akkor még jobban keresi majd azt a pillanatot, amivel felbosszanthat. De akkor mi a francot csináljak?

Buszon ülve elmélkedem ezen, már csak percek kérdése és beérek, de nem tudom mit tehetnék még. Nem akarok másik orvoshoz menni… nekem az Ő tudása kell. De miért kell ennyire megszenvednem a sikerért? Mondjuk… ez is jelent számomra valamit. Ha valamit nagyon el akarok érni, akkor tűrnöm kell és küzdeni érte. Na ő egy igazi kihívás. ha túl könnyen menne minden még engem is megzavarna. De ez más… itt nem a munkáról vagy a tudásról van szó… ez magánélet, testiség és identitás.

Lassan már magamban sem vagyok biztos, de lehet csak az erőteljes behatása miatt.

Viszont… soha nem tudnám magam elképzelni más férfival… az hogy nem undorodtam attól, annyira, amit tett az viszont megingatja a dolgokat bennem.

Nem foglalkozhatok vele. Ismerem… tudom. Csak azért csinálja, mert jót szórakozik. Látom minden alkalommal a vigyorában és a szemében, hogy csak azért csinálja, hogy ilyen ideges reakciókat csaljon ki belőlem.

De miért jó ez neki? Miért élvezi ha valaki tiszta ideg? Nem értem. Sok mindent eltűrök tőle, és tudom hogyan kell kezelni. Sokan hálásak ezért, hallottam már. Viszont nem jelenti azt hogy önkéntes játékszere vagyok.
Azért viselem el, mert csak mellette érzem azt, hogy valóban fejlődhetek jó irányba.

Hahh… bármire is gondolok soha nem fogok a végére jutni. Azt sem tudom már, hogy mit akarok.

Ő bosszant, ideges vagyok és ezt élvezi. Mi másért csinálná? A lényeg az hogy egyre kevesebb lehetőséget kell adnom arra, hogy ilyet csináljon, és minden megoldódik… Igen. Most pedig irány dolgozni.

Felbattyogok a lépcsőn, de most nem a megszokott öltözőbe megyek, hanem ahogy kérte, az orvosiba.

- Jó reggelt – nyitok be, épp a papucsába dugja a lábát, majd köpeny fel. Úgy néz rám, mint aki először lát életében embert. – Mi van?

- Azt hittem átpártolsz másik orvoshoz – meglepő…

- Miért? Mert eljátszottad a kanos kandúrt? – levágom a táskámat a nekem szánt pici sarokba. – Felejtsük el… Mondtam már, hogy nekem a te szaktudásodra van szükségem. – hmm…

- Akkor kapkodd magad, mert már két perce osztályátadás megy – ehh… jól van, látom mit sem változott két nap alatt… „megnyugtató”.

Kikapom táskámból a ruhámat, lábam közé szorítom az összehajtott anyagot, majd levetem a pólómat, és felveszem az inget. Gatya le, fehér gatya fel, cipő-papucs csere, leteszem a ruhákat, hajamba fúrom ujjaimat, és fújok egyet – mehetünk is. – Nem lehetett több egy percnél, az tuti. Mivel én vagyok közelebb az ajtóhoz én megyek ki, pár pillanatig követ, majd változik a felállás.

Elhangzik a szokásos „vizit” felszólítás, majdnem egy óra alatt meg is van, elég sok beteg van, majd a kötözés megint sok időt vesz igénybe, aztán jönnek a műtétek. Egyre kevesebbet kell jegyzetelnem szerencsére, mert minden jól alakul, nem sok a különbség, csak azt írom fel, ami más mint a többinél.

Így megy el az egész nap, műtét, ambulancia, rohanás, még pisálni sincs időm mert rohan. A vége az lesz hogy komolyan együtt járunk majd slozira… Csodálatos lesz…



Levi-sama2011. 06. 30. 22:25:46#14660
Karakter: Dr. Damar Frost



 

 

Fáradt sóhajjal hajtom fejemet a kanapé háttámlájára. Bazeeeg de jól esik egy kis pihenés... Elszalajtom a csicskát kávéért.

Lusta mosoly kúszik arcomra, amikor felidézem magam előtt Mitchel csinos kis pofiját. Szegényke nehezen bírja a tempót, de hát nem is tudom mit vártam tőle. Én már hosszú évek óta nyomom az ipart keményen, hajtom magamat és a munkatársaimat is. Ő eddig csak az iskolapadot ismerte, na meg az osztályos meló lazaságát. Sajnálom? Rohadtul nem. Legalább jó alaposan kitanítom, és ennek talán még hasznát is veszem. Fogékony és okos srác, kiváló munkatársam lehetne. Már most nagyon ügyesen idomul a rigolyáimhoz, és ezzel az én munkámat stresszmentesíti. Nem kell a sok hülyével vesződnöm.

Elszenderedek, és hajam huzigálására riadok fel. Elkapom az illetéktelen hajtépő csuklóját.

- Ébresztő – mondja.

- Ilyet ne csinálj még egyszer – mordulok rá.

- Eleresztenél? – megteszem. - Amúgy hogy bírod?

- Mármint?

- Az egészet… valahogy nem tudom elképzelni milyen lehet 48 meg 36 vagy több órában.

Átveszem a kávét és felhajtom.

- Szerintem ne is akard tudni. Viszont most kapsz egy kis ízelítőt a 24 órából.

- Mi? De… nem is szóltál!

Vállat vonok. Nekem se szólnak a betegek előre, hogy mikor szaladnak frontálisan bele egy kamionba a kis suzuki marutijukkal és egyéb gagyi járgányukkal. Előveszem a beosztásomat, és felé nyújtom a kis cetlit.

- Tessék.

- Kösz. Otthon szólnom kell, hogy ne várjanak.

- Csak nyugodtan. Mondd, hogy óvó karokban vagy – vigyorgok rá. És már ki is akad. Hehe.

- Az kéne még. Mindjárt jövök.

- Hozd fel az egész cuccod – szólok utána, ahogy kiszáguldana az orvosiból.

- Minek?

- Mivel folyton a formás seggemben fogsz lógni, így jobb ha azt is felhozod, meg mostantól ide jössz vele egyből. Így nem kell rohangálni.

- Jó – mondja elbizonytalanodva. Pár perc múlva előkerül a cuccaival. - Hova tehetem le magam?

- Magad? Ahova akarod. De a cuccaidat oda.

 

Pár perc múlva már száguldunk is a következő műtétre.

 

Késő éjjel elengedem vacsorázni és egy kicsit pihenni, addig én is bekapok pár falatot, levizitelek az ügyeletes rezidensekkel a fentebbi osztályokon is. Mire visszaérek, ő a kanapén alszik, ahol nekem kéne.

- Kidőltél, csibehusi? – firtatom felvont szemöldökkel.

- Nn... – morogja marha értelmesen.

- Ébresztő! Nincs lustulás! Munka van!

Felpattannak a szemei, nagyokat pislogva néz rám.

- Tessék?

- Emeld a segged, és nyomás a műtőbe!

A folyosón ér utol, majd a műtő öltözőjében bénán átöltözik. Szinte megsajnálom. Szinte. De én is fáradt vagyok, és morcos is. Nekem itt a maximumot kell nyújtanom, nem nünüzhetek vele.

- Mitchel kapard össze magad, különben megharaplak!

- Jól van már te rabszolgahajcsár! Összekaptam magam, mehetünk!

 

Hajnalban már kész is vagyunk, a rezidenst felküldöm az osztályára, és Mitchellel a sarkamban bemegyek az egyes osztályra a törzshelyemre.

- Még megírom a zárókat és néhány labort, mert ma még erre sem volt időm.

Csak bólint mellettem, feltűnt hogy egy ideje már nem is jegyzetel. Nem bánom, kurvára idegesítő volt az állandó körmölés. Ledobom magam a nővérszobában a gép elé, és ő letelepedik a kanapéra.

- Főzz kávét.

Csendben engedelmeskedik, pár perc múlva kapom a csészét. Ahh ez kellett.

- Megyek, megnézem a többiek...

- Itt maradsz.

- Mégis mit...? – kezdi felháborodva, de vetek rá egy csúnya pillantást és azonnal dugót nyel.

- Mosdatnak. Hajnali ötkor mi a faszt csinálnak szerinted? Ha utánuk mész, befognak dolgozni, pedig innen is látom hogy mennyire ki vagy készülve. Reggel még a vizitnél és a kötözéseknél szükségem van rád, nem engedem hogy leamortizáld magad teljesen. Ülj a seggeden nyugodtan, és hagyj dolgozni. Ha minden jól megy, alhatunk még egy, másfél órát.

Tátog, látom hogy mondana valamit, ugyanakkor kattognak az agykerekei is. Miután belátja hogy kurvára nekem van igazam, bólint és kiveszi a nyomtatóból a már kész laborkérőket és zárókat. Előhalászom zsebemből a pecsétemet, és felé nyújtom. Engedelmes tündérkeként pecsételget, amíg én nyomtatok.

- Na látod. Megy ez, mint az ágybafosás.

- Ha te mondod – morogja.

 

*

 

- És most? – pislog a kanapé felé vágyakozva, amikor betérünk az orvosiba.

- Alvás. Tiéd a kanapé.

Egy kurva szó nélkül vágódik el, és már hangosan szuszog. Ehh... A hosszú fehér köpenyt egy székre hajítom, kigombolom ingemet és ledobom magam a fotelbe, feldobom zoknis lábaimat a dohányzóasztalra. Mielőtt annyit mondhatnék hogy fapapucs, már szunyázom.

 

A mobilom ébresztője hangosan visítva ébreszt, és morogva kapcsolom le. Ásítok egyet, megmasszírozom égő szemeimet, majd a kanapé felé pillantok. Mitchel, kezeit és lábait szétvetve olyan elmélyülten és istenien jól aszik, hogy esküszöm megirigylem. Mocorog és nagyot sóhajtva próbál magához térni, nem sok sikerrel. Olyan kicsik és álmosak a szemei, mint egy kölyökmacskának.

Végigsimítom hajfonatomat, majd őt figyelem ahogy kis híján leesik a kanapéról, majd a papucsát keresgéli. Mókás őt figyelni. Hogy ez milyen szerencsétlen!

- Aú! – nyikkan, miután másodjára veri be a fejét valamibe a nagy keresgélésben.

- Ha nyitott szemekkel csinálnád, talán meg is találnád – jegyzem meg mellékesen. Kapok egy gyilkos pillantást, és végre megtalálja a papucs másik felét is.

Kilépek a kis fürdőbe, megmosom a képemet és a fogaimat, majd ledobom a gyűrött orvosi köpenyt. Félmeztelenül sétálok vissza és egy tiszta inget halászok elő. Ez most tényleg tátott szájjal bámul engem?

- A szád. – Nem érti. Ez kész. – Nyitva felejtetted.

Zavartan fordul el tőlem, de utoljára még visszales a mellkasomra és a vállamon virító különleges rózsabokor tetoválásra.

- Nem fájt?

Felveszem a köpenyt is.

- Micsoda?

- A... piercingek.

- És te hányszor vered ki magadnak egy héten? – dobom vissza a labdát.

- Mi? Ez meg hogy jön ide? – kérdezi dühösen csillanó szemekkel.

- Kábé ennyire pofátlan volt a kérdésed. Tőlem ne várd hogy kedvesen cseverésszek veled, és kitálaljam az életem. Ezt a privilégiumot meghagyom a szeretőimnek inkább, közülük is csak a különlegesebbeknek. Kész vagy? Mehetünk?

- Bocs, de még nem egészen – fújja zavartan, és a hihetetlenül kócos hajába túr ujjaival.

- Nincs fésűd?

- Az még nem lenne gond, itt vannak az ujjaim... de fogkefém sincs.

Orvosoljuk a problémát, beáldozom neki a bontatlan, új fogkefémet és megosztom féltve őrzött hajkefémet is vele. És végre kijutunk az osztályra.

- Na csibehusi – vetem oda neki ahogy a folyosón száguldunk gyors léptekkel. – Gyorsan levizitelünk, kötözünk, aztán még egy osztályátadás a nappalos kollégáknak és mehetünk haza. Két napig ide se szagolunk.

- Csak már látnám – morogja álmosan duzzogva.

- Vizit! – morgok be a nővérszobába, ahol épp osztályátadás zajlik. Egy nővér már lohol is utánunk. Ledarálom a betegeket, majd Mitchel tolja is be a kötözőkocsit. Gyorsan átkötünk néhány beteget, és csodák csodája minden gyorsan és zavartalanul, flottul zajlik. Nem kell ordítanom, nem kapok agyvérzést, szólnom sem kell, már repül is a kezembe a megfelelő eszköz. Ez az.

A nappalos kollégának eldarálom amit tudnia kell és huss. Az orvosi szobában ér utol Mitchel.

- Akkor két nap múlva?

- Igen. Reggel itt találkozunk. Ne késs!

Ledobom a ruháimat, felcibálom magamra a fekete farmert és a fekete pólót, majd megfogom bőrtáskámat és előhalászom a slusszkulcsot. A napszemüveget a fejem tetejére kanyarítom és visszanézek rá az ajtóból. Mosott szarként üldögél a kanapén, még mindig fehérben.

- Mi van?

Megrázza a fejét.

- Honnan van ennyi energiád? Én mozdulni sem tudok, pedig nem is dolgoztam negyed annyit sem mint te...

- És képzeld el hogy ezek után hazamész és lenyomsz még néhány numerát az ágyban – vigyorodom el. Kiakadva ejti arcát a tenyerébe.

- Inkább menj... túl fáradt vagyok én most ehhez – morogja tompán.

- Pedig ha a cicám lennél, bizony még órákig nem pihenhetnél – jegyzem meg. – Talán ha álomba ájulnál, megkegyelmeznék...

- Miről beszélgetünk mi most egyáltalán?! – sikítja halkan. – Ne boríts ki!

Jóízűen felnevetek.

- Na öltözz! Hazaviszlek.

Egy kurva szót sem szól, csak biccent. Beszarok.

 

*

 

Egész kellemes környéken lakik. Befékezek a ház előtt, és a mellettem alvó srácra pillantok. Halkan szuszog, teljesen K.O.

Leveszem a szemüvegem, és fölé hajolok. Egy hosszú, forró nyelves csókkal ébresztem a kis drágát. Nyögdécselve kapaszkodik mellkasomon a pólómba, megnyílik puha kis szája. Vigyorogva túrok hajába, kezem lejjebb kalandozik. Finom édes íze van, a mézes sütire emlékeztet. Pólója alá kúsznak ujjaim, lapos hasán és mellkasán állapodom meg. Úú... már nagyon áll a farkam.

Felemelem a fejem, lenézek rá, ahogy kipirulva zihál, kócosan és vérforralóan szexisen. Ha most pofán vág vagy bemos, az sem érdekel. Megérte.


timcsiikee2011. 06. 29. 19:20:41#14620
Karakter: Mitchel Prodan



 

Mitchel:

Felnézek rá kérdő tekintettel.

-
Hozzá lehet ehhez szokni? – nem tudom mi igazán a helyes válasz vagyis hogy mit várok.

- Te sosem fogsz – de pont erre nem gondoltam… Hahh…

- Megint jössz azzal a dumával, hogy alkalmatlan vagyok és jobb ha feladom? – ezek szerint a múltkori kis dicsérete azért volt hogy lophasson egy „fuvardíjat”?

- Te nem fogod megszokni, mert kedves vagy és jó, ezért soha nem fog megkérgesedni a szíved. Idővel hamarabb túlteszed majd magad a betegek halálán, de mindig ilyen lesz. De ez így jó, ettől leszel jó ápoló, és ez az, ami különlegessé tesz. – teljesen ledöbbenek szavaitól, de… de most nem rossz értelemben. Na jó ez olyat amit belőle soha nem néztem volna ki… hogy ilyet mond. El sem hiszem. Komolyan meghatódom.

- Szerinted kedves vagyok és jó? – nem… nem tudom felfogni, hogy pont Ő mondott ilyet. Elfordítja fejét, karba tett kézzel áll.

- Na nehogy dalra fakadj a boldogságtól. Inkább menj haza és pihenj. – jó tanács, a mai nap legjobbja számomra. Felkelek, hogy teljesítsem is javaslatát, elhaladok mellette az ajtóban, elrebegve egy köszönetet. - De ettől még nyamvadt béka maradsz! – Grrr…

- Te pedig beképzelt hólyag


~*~

Meghallgatták imáim? Egy hétig nem találkozom vele, s olyan mintha teljesen más lenne az egész klinika.  

Nyugodt a hét, a mellettem lévő nővérkék szinte kivirágzanak, mintha fagyidoki magával együtt vitte volna a sötét fellegeket. De ez csak rájuk vonatkozik, én inkább… nem is tudom. Mára már olyan megszokottá vált számomra az a sok szekálás, beszólás és egyéb. Ahhoz is hozzászoktam, hogy pletykálgatnak, és rájöttem felesleges aggódnom. Csak a saját idegeimet roncsolom vele, ha foglalkozom velük. Nők…

Ahogyan telnek a hetek úgy kezdek belerázódni az egészbe, beleszámítva azt is, hogy egyedül én tudom kezelni az ötéves szintű dokinkat. A tudása és szakértelme mindig lenyűgöz, viszont a viselkedése kiábrándít de nem annyira, hogy rossz embernek véljem. A munkájában jó.

A gyakorlat következő szakasza viszont számomra is meglepő, és kell hozzá egy orvos. Saját magamat is meglepem azzal, hogy Rá gondolok elsőként. Ennyire oda lennék azért amit csinál? Az lehet. De csak, a munkamorálja miatt, minden más tabu.

Mikor egy műszakba kerülünk, a szokásos képek játszódnak le. Jön, vizit, ha kell akkor kötözés, majd leül a géphez, pötyög én adok neki kávét, viszont most nem megyek tovább a dolgomra.

- Kösz. – morogja szokásosan, most pedig erőt veszek magamon. Felkészültem arra is hogy elküld a picsába, viszont próba cseresznye és ha nemet is mond van még egy csomó doki.

- Dr. Frost...

- Hm?

- Beszélhetnénk öt percet? – bár lehet csak kettő lesz a vége. Érdeklődve fordul felém, már látom is arcán a barázdákat. na mindegy.

- Na csipogd el nekem kiscsibe, mi a szíved vágya. – ezek a becézgetések… egek. Egyre rosszabbak, már nem tudja mit találjon ki. 

- Az iskolában új feladatot kaptunk. Szóval... Műtős gyakorlat, egy hónapig.

- Ennyi? Ezt nem velem kell megbeszélned, hanem a főműtősnővel. A műtősök és a tanulók beosztásával ő foglalkozik. – sejtettem hogy nem érti meg elsőre, vagy lehet nem is akarja, de nem adom fel.

- Igen, vele már beszéltem, és ő engedi is, de... Egy orvos mellett kell lennem, figyelni a munkáját, a műtéteket, ezekről beszámolókat kell írnom, és ő fogja a végén véleményezni a gyakorlatomat. – bár ahogy végig elmondom a mondatot van egy olyan érzésem, hogy megbánom a hirtelen választásomat. Már késő…

- Egy hónapon át? – jó a füle legalább. Ez jó hír - Rendben. Elvállallak, de aztán nincs nyafogás! – Ez… ezt el sem hiszem. Tényleg?

- Köszönöm! Azt hittem elküldesz a búsba. – bukik ki belőlem a belső gondolat.

- Miért? A többi orvos ezt tette? – kérdez rá, de csak felvonom szemöldökömet. Többi orvos? Miről beszél?

- Csak téged kérdeztelek meg.
- Valóban? Azt hittem én vagyok az utolsó, mert senki más nem vállalta el. Hízelgő hogy engem választottál. Miért is?
- Mert te vagy a legjobb – felelem csípőből, de az elégedett mosoly arcán annyira egoista, hogy kényszert érzek a letörlésére.
- Ez nem is téma.
- És a legbeképzeltebb. – teszem még hozzá.
- Én is téged. Csókot is kérsz? – na jó őt semmi nem lombozza le, egy picit sem. De mindegy, jó kedvem van. Nem hittem volna hogy elsőre sikerül rávennem, de ez így a legjobb.

Amikor vége a műszaknak sietek az öltözéssel, hosszú léptekkel érek ki a buszmegállóba, mikor egy kocsi fékez előttem. De ja vu… viszont jó régen volt már.

- Na mi lesz? – szó nélkül ülök be, remélem hogy helyre jött már a feje és most nem fog buzis dolgokkal viccelődni. Kivisz az állomásra.

- Mikor is kezdődik a gyakorlatod? – kérdi menet közben. Oh igaz is.

- Jövő héten. A beosztásodat majd szeretném elkérni, hogy hozzád igazodjam. – ki is ment a fejemből, annyira megrészegített az a minimális siker amit elértem. Őszintén szólva nem is tudom ki lett volna a következő orvos akit megkérdeztem volna.

- Rendben, holnap megkapod. És mit is fogsz tulképp csinálni? Folyton a seggemben leszel és lesed mit csinálok?

- Olyasmi.

- A retyóra is utánam jössz? – ehh… seggfej.

- Álmodozz csak. Nyugi, nem foglak zavarni, észre sem veszed hogy ott vagyok. – olyan leszek mint egy árnyék… kivéve a rötyin.
- És asszisztálhatsz is nekem?
- Műtéteknél nem, de kötözéseknél vagy lent az ambulancián igen... asszem. – mivel abból már van tapasztalatom, nem is kicsi, viszont műtős dolgokból fikarcnyi sem.
- Remek. Teljesen kizsigerellek majd, és élvezni fogom. – Sejtettem hogy valami ilyesmi várható lesz.
- Csak finoman, mert lecseréllek. Kapásból vagy tíz doki jut eszembe, aki boldog lenne ha hozzájuk kérném be magam! – fenyegetem életlenül mutatóujjammal böködve felé fenyegetően. Bár nem sok hatással. – Szóval vissza a gyeplővel!
- Akkor mehetsz hozzájuk. Ha viszont tanulni is akarsz, lenyeled a békát. Na nyomás, kifelé a kocsimból, nem érek rá egész nap, még el kell picsáznom otthon valakit.   
- Rendben, jó mulatást és kösz a fuvart! – kipattanok a kocsiból, és figyelem, ahogy elhajt.

Elpicsázni? Ezt meg hogy érti? Ez nem normális… de lehet csak kíváncsi volt rá, hogy mit reagálok? Mi a francért ég az a hülye arcom?

~*~

Végre kezdődik a következő gyakorlat, amit Frost mellett kezdek, különös izgatottsággal ébredek reggel. Megtudom milyen az orvosok mindennapja.

Reggel sietek be, mert felkészülök arra a tempóra, amiben ő rohangálhat. A vizitelésekből ítélve, egy kilométer hiányos barom, akinek pihenés helyett futópad járna. Szerintem oda fogom láncolni, amikor jut egy pici szabadideje is. Így juss ki a slozira vadbarom.

Na mindegy, nem akarok késni, de ezzel sem érek el sok mindent épp hogy túllépem a portát és fellépek egy lépcsőfokot, közli hogy tíz perc múlva műtét. Mi a jó isten? Még be sem jelentkeztem, hogy kezdem a napot és máris parancsolgat? Na mindegy, sietnem kell.

Felszaladok az öltözőbe, átkapom a ruháimat de még fel sem vettem a felső ingemet, már kopog, hogy csiga vagyok. Magamra kapom a fehér inget. Bakker, még öt perc sem telt el.

Épp indulnék az ajtó felé, de visszarohanok még a noteszemért és a tollamért, a hónom alá csapom, és követve őt a folyosón kezdem összegombolni az ingemet.

- Oké, tudom, hogy sietni kell, de levegőt azért vehetek? – meglepve pillant hátra mikor még csak az első gombot küzdöm helyére menet közben, majd elkomorul, megállunk a műtő ajtaja előtt, és végre sikerül a lyukba bűvölnöm az utolsó gombot is.

- Kuss és pofa alapállásra. Nem emlékszel, mi történik, ha akár egy percet is késel? – eszembe jut a pár hete történt eset, amikor meghalt valaki a kórházi ágyon. Egy pillanatra megfagy bennem a vér, és elhalkulok. Ebben igaza van.

Benyit én pedig követem, késmosás, fertőtlenítés, steril ruhák és maszk. Lehet, hogy én nem fogok semmit csinálni, viszont nekem is kell, mert bent leszek a műtőben.

Szorgosan jegyzetelek, egy pillanatom sincs arra, hogy meglepődjek, szörnyülködjek, vagy éppen csodálkozzam a műtét alatt zajló folyamatokon. Figyelem Őt és ahogy utasít, véleményez, csinálja amit kell. Határozott és biztos kézzel. még a levegővétele is megtervezett a maszk mögött, mintha pillanatra pontosan tudná, hogy mikor mit kell tenni. Hihetetlen, komolyan.

Több óra a műtét, s mivel még levegőt venni is alig volt időm míg beléptem hirtelen érzem fáradtnak magam ami szánalmas, mert nem csináltam semmit a körmölésen kívül.

Viszont a műtét előtt közben, de még a végén is olyan furcsálló pillantásokat kapok, főleg mikor elmagyarázza, hogy miért vagyok itt, úgy érzem magam, mintha egy állatkerti kis torzszülött lennék, akit bámulni kell. Oké… tudom, hogy furcsa az, hogy Őt választottam ehhez a tanulmányhoz, de szerintem nem értik, hogy miért választottam pont őt. Az összes orvos közül az ő képességeit véltem a legjobbnak. Ha mégis tudják, akkor is csoda, hogy a jelleme miatt képes vagyok elviselni.

A műtét sikeresen zárul, ahogy a seb is amit szépen összezárt, kimegyünk, de közli hogy még van hátra két műtét, csak hatalmas szemekkel nézek.

- … és reménykedj, hogy nem csúszik közbe még vagy pár – folytatja, mire láthatatlan, belső sokkot kapok. Jézus maris… Hogy bírja? Én már abba is belefáradtam, hogy csak néztem. De nem szólok közbe, csak követem, és jegyzetelek minden, ami fontos lehet.

A műtétek után jön a vizit, jön mellettem még egy nővérke, neki mondja az alap dolgokat, nekem pedig magyarázza, hogy mit miért javasol a betegnek, és felírom. Hadar ezért sokat kell rövidítenem, remélem meg fogom érteni, ha olvasom.

A vizit közben is én nyugtatom le, amikor más éppen ordítozna Melissával, aki csak hálás pillantással illet, s még nagyobb megkönnyebbülés a nővérek részéről, hogy én segítek neki a kötözésnél is, persze csak az után hogy megint elkezdett kiabálni egyikükkel, de hirtelen hozzávágtam amit kért.

Valahogy nekem is kezd meginogni a nővérekről alkotott képem, ami nem jó… nagyon nem. Az én emlékeimben teljesen más él, és nem ez a sok szétszórt nők csapata, akikre ha hangot emelnek ügyetlenség miatt, máris összeesnek. Oké… soha nem is volt régen olyan az emlékeimben, hogy ordítoztak volna velük, viszont vannak nehezebb esetű betegek, azokkal könnyen elbántak, de egy hisztis orvossal nem bírnak. Furcsa…

Követem az ambulanciára, valahogy hiányzik az ebédelés és az a nyugodt pihenőperc, amit néha kapok, itt viszont nincs. A járó betegekkel is olyan türelmes, mint a fentiekkel, az effajta átkötözéseknél is segítek neki, s amikor egy fél másodpercnyi ideje van egy asszisztensnőnek, csak jöttében felém hajol, és elrebeg egy köszönömöt. Nem értem… senki nem tudja hogy kell kezelni egy ilyen idiótát? Nehogy már én legyek az egyetlen, mert akkor nagyot csalódok.

Végre fél három körül jut annyi idő, hogy leüljünk az orvosi szobában, elküld egy kávéért épp ahogy leteszem a seggem, s csak morogva megyek arra az osztályra, ahol eddig ügyeltem, mindig. Kedvesen fogadnak.

- Mondd Mitchel, hogy bírod? – kérdezi az egyik nővérke.

- Én inkább azt kérdezném hogy jutott eszedbe őt választani? – bár a kérdés egyértelmű, de nem tűnik olyan tisztának, mint a szavak. Mintha csak költői kérdést tett volna fel, tud valami kitalált választ, de muszáj volt kimondania.

- Nem olyan vészes, csak fárasztó – válaszolom mosolyogva, és megköszönöm a kávét, amit magamnak is töltöttem. Majd a héten hozok be egy egész csomaggal, hogy megháláljam, plusz hogy előre meglegyen az, amit úgyis el fogok hurcolni, dupla adagjával, mert az tuti, hogy nekem is folyton kellesz egy csésze.

- De miért Őt kérted fel? Szerintem a többi orvos is nagyon örült volna neki, ha hozzájuk mész.

- Tudom – vonok vállat fáradt mosollyal – viszont szerintem Ő a leg ambiciózusabb és nekem erre van szükségem. Még egyszer köszönöm, majd még benézek ha lesz időm.

Visszasietek az orvosiba, látom, hogy hátra dőlve ül a kanapén, vállán átbukik hajfonata, szeme lehunyva és egyenletesen szuszog. Éjszaka is itt lett volna? Úgy emlékszem, hogy nem volt most éjjeli ügyeletben. Vagy mégis? Már keverem. Mindegy.

Leteszem a mellette lévő kis asztalkára a bögrét, leülök a kanapé másik végére, de nem reagál. Hehh…

- Ébresztő – jegyzem meg egyhangúan morogva, miközben meghuzigálom a fonatot mint egy kis csengőt, de olyan hirtelen kapja el a csuklómat, hogy megijedek.

- Ilyet ne csinálj még egyszer – sandít rám sunyi arccal, s felsóhajtva vágok unott képet.

- Eleresztenél? – csak nagy nehezen enged visszaegyenesedni, még szerencse, hogy nem öntöttem le a ruhámat. – Amúgy hogy bírod? – kérdem mielőtt kortyolnék egyet a saját frissítőmbe.

- Mármint?

- Az egészet… valahogy nem tudom elképzelni milyen lehet 48 meg 36 vagy több órában – még bele is borzongok, ahogy kiráz a hideg.

- Szerintem ne is akard tudni – miféle válasz ez? Bár már megszokhattam volna, hogy csak nagyon ritkán válaszol normálisan, érthetően vagy éppen úgy, ahogyan a normák szerint kellene. – Viszont most kapsz egy kis ízelítőt a 24 órából.

- Mi? – fakadok ki ledöbbenve. – De… nem is szóltál.

- Tessék – kezembe nyomja a beosztását, amit kértem.

- Kösz – kapom ki kezéből feldúltan. Franc – Otthon szólnom kell, hogy ne várjanak.

- Csak nyugodtan. Mondd, hogy óvó karokban vagy – vigyorog élvetegen, miközben de csak megforgatom szemeimet.

- Az kéne még – előkapom a telefonomat, azaz előkapnám, de rájövök, hogy az öltözőben hagytam. – Mindjárt jövök.

- Hozd fel az egész cuccod. – Meglepve torpanok meg az ajtóban.

- Minek? – vonom fel egyik szemöldökömet.

- Mivel folyton a formás seggemben fogsz lógni, így jobb ha azt is felhozod, meg mostantól ide jössz vele egyből. Így nem kell rohangálni.

- Jó… - válaszolom kissé elégedetlenül, majd lemegyek. Oké… valahol igaza van, de ez nekem akkor is… furcsa. De most nem igazán van időm erre gondolni, mert bosszant az a tény, hogy nem szólt előre, és itt zombulhatok éjszaka is. Amikor szóltam miért nem volt képes ezt említeni meg? Bakker.

Miközben felkapom a cuccaimat már tárcsázok is, hívom anyut, hogy csak reggel megyek haza, mert kiderült éjszakáznom is kell. Még szerencse hogy legalább Ő normális, és megérti hogy megesnek ilyen helyzetek.

- Hova tehetem le magam? – kérdem mikor felérek, épp akkor nyomja le a telefont, mikor beérek, és az ablakban áll.

- Magad? Ahova akarod. De a cuccaidat oda – mutat egy szélső székre, egy akasztón jutna hely akár a kabátomnak is, ha épp nem lenne nyár, de ott most a táskámnak jut egy kis hely. – Végeztél?

- Még szerettem volna enni – jegyzem meg elégedetlenül, bár próbálom elfedni, de nehéz. Jelzésképpen megkordul a hasam is.

- Azzal ráérsz – ránéz az órájára és elindul kifelé, csak most veszem észre, hogy nem is volt rajta a köpeny. – Van még egy műtét hátra, az előbb hívtak.

Telefonon? Nem a csipogóján szokták? Na mindegy, nincs időm. Elhúzom a szám, erre lágyan megveregeti az arcomat, szinte csak simogat.

- Nincs nyafi, sipirc – már nyitja is az ajtót, megtapogatom zsebem, hogy helyén van-e a notesz és a toll, majd követem.

~*~

Esti vizit… ügyelés. papírok, ambulancia. És végre… míg visszahúz az orvosiba pihenni, addig tudok enni. Úgy vetem magam a behozott kajámra, mint aki már egy hete nem evett, s zavarba jövök mikor meglátom hogy Nancy meglepetten méreget. Oké, azért nem kéne úgy viselkednem, mint egy etióp.

- Nagyon fárasztó? – kérdezi mellém ülve, mesélek neki a napról evés közben, és csak kíváncsian, kissé meglepetten hallgat. Már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy mindenki furcsáll. Megeszem az egész tálnyi kaját, de még mindig éhesnek érzem magam, lent egy automatából veszek egy ma készített szendvicset, mivel a büfé éjjel már nincs nyitva, azt is gyorsan betolom, csokira most nincs időm, mert félő mohóságomban összekoszolnám magam.

Kicsit jóllakottnak érzem magam, és máris rám tör az álmosság. Mennyi is az idő? basszus… már hajnali négy van? Nem csoda, hogy fél hulla állapotban érzem magam. Visszamegyek az orvosiba, de épp nincs bent. Talán a mosdóban van, vagy nem tudom. Leülök a kanapéra, elhelyezkedem, olya gyorsan nyom el az álom, hogy észre sem veszem. Nagy erőfeszítésembe kerül hogy ne ájuljak el azonnal.

Hallom hogy belép, csak résnyire nyitom a szemem és látom is, kérdez valamit de nem igazán fogom fel, csak morgok valamit artikulálatlanul, és máris minden sötét. 


Levi-sama2011. 06. 29. 11:51:24#14609
Karakter: Dr. Damar Frost



 

Persze este leráz, amikor hazavinném.

Napokig semmi, aztán végre egy műszakba kerülünk. Hogy ez mennyit eszik!

- Azért vagy ilyen hisztis, mert ennyi szart tömsz magadba. Nem hallottál még az egészséges táplálkozásról? Zöldség! – oktatom ki türelmesen, de csípőből vissza szájal, nem is akárhogy.

- Ha én hisztis vagyok ettől, akkor te gyorskaján élsz.

Faképnél hagy. Vigyorogva fordulok a gép felé, a sápadtan pislogó nővéreket figyelembe sem veszem. Amúgyis rajtunk csámcsog már az egész kórház, még a műtőben is mi vagyunk a téma. Nem bánom, mert végre egy kis üdítő változatosság, és végre egy épelméjű ember, aki nem csúszik-mászik a földön a hierarchia nyomásától. Igazi kis vércse ez, a szexis fajtából. Kár hogy elutasított, és le kellett mondanom róla. Elfogadtam, oké, nem mászok rá ha ennyire utálja a témát. Kár.

 

Riasztás. Az órám azt mondja hét. Mindjárt vége a műszaknak. Mi a picsa történt? Elteszem a csipogót és hangosan feltrappolok a lépcsőn. Amikor követem Mitchelt a kórterembe, azonnal látom mi az ábra.

- Már riasztottam az ITO-t – mondja sápadtan. Bólintok és az ágy fejéhez sietek, közben a készenléti kocsiról lekapom az intubáló szettet. A gégetükröt szétnyitom és a beteg szájába illesztem, majd annak mentén lecsúsztatom a tubust.

- Egy ampulla Dopamint. Biztosítson neki egy másik vénát is.

A nővér teszi a dolgát, Mitchel térül-fordul, hozza a kért infúziókat is, amiket újraélesztés közben sorolok neki. Előkerül a defibrillátor is, amit az intenzívesek hoznak magukkal. Hosszú küzdelem után lassan elsimulnak az EKG hullámok, és nem marad más, csak az idegesítő sípolás és az egyenes vonal.

- Kurva életbe! – tör ki belőlem a düh, és félrerúgom a készenléti kocsit az útból, a gumikesztyűt letépem kezeimről és a földhöz vágom. És ekkor a legtökéletesebb pillanatban belép az ajtón Mitchel, aranybarna szemeit a halottra veti, és minden szín kifut belőle. Kiszédeleg az ajtón, és azonnal felismerem a reakciót. Most látott életében először ilyet.

 

Kétszeresen is a kurvafaszba.

 

Az intenzívesek elmennek, hátrahagyva a hullát és a tonnányi papírmunkát nekünk. Nem az én betegem volt, de így is rosszul esik a veszteség. Ilyenkor úgy érzem, kudarcot vallottam a halállal szemben, amellyel nap mint nap harcolnom kell.

 

- Hívom Mitchelt és elintézzük a többit – mondja halkan a nővér.

- Őt ugyan nem! Csinálja egyedül, vagy hagyja az éjszakásokra.

- De miért?

- Most látott életében először halált, és maga iderángatná?

- Ez a munk...

- Hallgasson, vagy repül – mordulok rá halkan, fenyegetően. Ellenségesen néz rám kicsi és sunyi szemeivel. Csendbe burkolózva kezd el egyedül pakolni, én pedig megyek és összekanalazom a srácot.

 

A nővérszobában találok rá. A kanapén ül, a semmibe mered tekintete, és tudom hogy a hullát látja maga előtt. A sápadt arcát, az üveges tekintetet. Belépek, és vállam az ajtófélfának támasztva nézem őt. Karba fonom kezeimet.

- Először láttam ilyet – mondja halkan. Némán figyelem, szép arcán pihentetem tekintetemet. Olyan őszinte és kedves fiú, és biztos hogy még az orvosánál is jobban ismerte a beteget, hiszen a napjait a betegek között tölti. Amikor ilyen reakciót látok, eszembe jut az én első halottam. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy ő sem fogja a mai napot.

Hosszú csend után szólal meg újra.

- Hozzá lehet ehhez szokni?

Felnéz rám ezzel a sebezhető tekintettel, amelynek mélyén ott rezeg a remény, hogy majd a nagy és tapasztalt doki bólint, és a világon minden sokkal egyszerűbb és könnyebb lesz, s minden félelem és szomorúság elmúlik. Ugyanezek a pillantások figyelnek rám minden halálos kórtól szenvedő arcából. Emiatt voltam képtelen elviselni az egyetemen a belgyógyászat gyakorlatokat. A sok daganatos halálraítélt miatt.

- Te sosem fogsz – dörmögöm halkan. Keserűen elhúzza a száját.

- Megint jössz azzal a dumával, hogy alkalmatlan vagyok és jobb ha feladom?

- Te nem fogod megszokni, mert kedves vagy és jó, ezért soha nem fog megkérgesedni a szíved. Idővel hamarabb túlteszed majd magad a betegek halálán, de mindig ilyen lesz. De ez így jó, ettől leszel jó ápoló, és ez az, ami különlegessé tesz.

Csodálkozva néz rám, egy könnycsepp csillan meg a szemében, amitől muszáj elfordítanom róla a tekintetem.

- Szerinted kedves vagyok és jó?

- Na nehogy dalra fakadj a boldogságtól – morgom. – Inkább menj haza és pihenj.

Felkaparja magát a kanapéról, és az ajtóhoz botorkál.

- Köszönöm – suttogja amikor elvánszorog mellettem. A folyosó közepén jár, amikor utána szólok.

- De ettől még nyamvadt béka maradsz!

Megtorpan.

- Te pedig beképzelt hólyag – veti hátra. Elmosolyodom.

 

*

 

Egy hétig nem látom. Valahogy úgy hozza a sors, és igazából eszembe sem jut, csak néha. Mondjuk éjjel, amikor egyedül fekszem az ágyamban. Elképzelem meztelenül, és valahogy érzem, tudom hogy a valóságban sokkal csábítóbb és szívdöglesztőbb lenne.

Közben találok magamnak egy csinos férfit egy bárban. Hosszú, aranyszőke hajjal és nagy kék szemekkel. A bőre mint a babapopsi, és imádja a testemet. Olyan élvezettel tud nyögni és sikítani alattam, ahogy kevesen. Izzadtan, mocskosan baszunk minden éjjel, amikor épp nem vagyok ügyeletes.

A hetek lassan telnek, ő levezeti bennem a felgyűlt energiákat, tökéletes szubként szinte könyörög néha a durva bánásmódért, amit készségesen meg is adok neki, aztán jól megrakom a seggét. Jól áll rajta a fekete bőrhám, és a feneke gyönyörűen piroslik az ostortól, vagy épp az ujjaim nyomát hagyom rajta.

 

Ahogy telnek a napok, minden visszarázódik a régi kerékvágásba. Én ordítok, a nővérek bőgnek, a betegellátás halad. Mitchel az egyetlen, aki el tud viselni, így szép lassan úgy alakulnak a dolgok, hogy már csak ő dolgozik velem szinte. Ismeri minden hisztimet, rigolyámat, háklimat, tökéletesen a kezem alá dolgozik, s amikor már kérés nélkül főzi nekem a kávét, komolyan kezdem úgy érezni, mintha a feleségem lenne.

 

Egyik ilyen nyugisabb nap végén, amikor én ismét zárókat és laborokat írok-nyomtatok, koppan mellettem a kávéscsésze.

- Kösz.

Belekortyolok és dolgozom tovább.

- Dr. Frost...

- Hm?

- Beszélhetnénk öt percet? – hadarja Mitchel. Ennek szívesség-kérés szaga van. Megfordulok a forgószékkel, amely halkan nyikorog nem csekély súlyom alatt. Belekortyolok a kávémba.

- Na csipogd el nekem kiscsibe, mi a szíved vágya.

Mindig így évődöm vele, már csak halvány fintorral reagál, nem hőbörög mint kezdetben.

- Az iskolában új feladatot kaptunk. Szóval... Műtős gyakorlat, egy hónapig. – Várom hogy folytassa, de nem teszi.

- Ennyi? Ezt nem velem kell megbeszélned, hanem a főműtősnővel. A műtősök és a tanulók beosztásával ő foglalkozik.

- Igen, vele már beszéltem, és ő engedi is, de...

Felsóhajtok. Miért érzem azt, hogy most fogja kinyögni a nehezét?

- Egy orvos mellett kell lennem, figyelni a munkáját, a műtéteket, ezekről beszámolókat kell írnom, és ő fogja a végén véleményezni a gyakorlatomat.

- Egy hónapon át? – kérdezem. Bólint. Sóhajtok. – Rendben. Elvállallak, de aztán nincs nyafogás!

Felragyog az arca.

- Köszönöm! Azt hittem elküldesz a búsba.

- Miért? A többi orvos ezt tette? – firtatom félrehajtott fejjel. Csodálkozva pislog rám.

- Csak téged kérdeztelek meg.

- Valóban? Azt hittem én vagyok az utolsó, mert senki más nem vállalta el. Hízelgő hogy engem választottál. Miért is?

- Mert te vagy a legjobb – vágja rá. Elmosolyodom.

- Ez nem is téma.

- És a legbeképzeltebb.

- Én is téged. Csókot is kérsz?

Felkacag. Mosolyogva figyelem, és ekkor lép be az ajtón két nővérke. Na újabb pletyka-falat. Leszarom. Kinyomtatom a maradék labort, lepecsételem őket és az orvosiba megyek átöltözni.

 

A kocsiban előhúzom zsebemből a mobilt, tárcsázom a kis szolgámat. Kattan a készülék, amikor felveszi.

- Egy óra múlva. A kis fekete bőrtangában várj rám. Ma nagyon kanos vagyok.

- Igen, gazdám.

Elégedetten bontom a vonalat, és a gázra taposok, majd a buszmegállóban befékezek. Van már három hete is annak, vagy talán egy hónapja is, hogy utoljára felajánlottam neki a fuvart. Gombnyomásra lezizzen az ablak.

- Na mi lesz?

Betottyan mellém, morog egy kösz-t. Gáz. A metrónál leállok.

- Mikor is kezdődik a gyakorlatod?

- Jövő héten. A beosztásodat majd szeretném elkérni, hogy hozzád igazodjam.

- Rendben, holnap megkapod. És mit is fogsz tulképp csinálni? Folyton a seggemben leszel és lesed mit csinálok?

- Olyasmi.

- A retyóra is utánam jössz?

- Álmodozz csak. Nyugi, nem foglak zavarni, észre sem veszed hogy ott vagyok.

- És asszisztálhatsz is nekem?

- Műtéteknél nem, de kötözéseknél vagy lent az ambulancián igen... asszem.

- Remek. Teljesen kizsigerellek majd, és élvezni fogom.

- Csak finoman, mert lecseréllek. Kapásból vagy tíz doki jut eszembe, aki boldog lenne ha hozzájuk kérném be magam! – szegezi rám kicsi ujját. – Szóval vissza a gyeplővel!

- Akkor mehetsz hozzájuk. Ha viszont tanulni is akarsz, lenyeled a békát. Na nyomás, kifelé a kocsimból, nem érek rá egész nap, még el kell picsáznom otthon valakit.   

- Rendben, jó mulatást és kösz a fuvart! – mondja, de figyelmemet nem kerüli el az arcpírja.

- Szia.

 

Otthon már kellemes félhomály és halk zene fogad. Az ágyban kiterülve fekszik az én kis kurvám, formás kis seggébe vág a fekete bőrtanga. Az éjjeliszekrényen gyöngyöző pezsgőbe kortyolok, majd ledobálom magamról a ruháimat, az ágyra térdelek és hajánál fogva nyomom száját a farkamra.

Behunyt szemekkel képzelem helyére az édes kis Mitchelt.


timcsiikee2011. 06. 27. 21:10:45#14563
Karakter: Mitchel Prodan



 

Mitchel:

Teljesen felém fordul a forgósszékkel, lazán kitárt karokkal.

- Hagyjalak békén? Hozzád se szóltam azóta, tündérke. Az csak egy puszi volt, a fuvardíj ha úgy vesszük – undorító vigyor terül arcára. - Ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget ennek, én sem teszem. Ha ez megnyugtat téged, nekem semmit sem jelentett, és javaslom te se fújd fel, még a végén belém zúgsz és összetörik a kis szíved. – mintha mi sem történt volna, visszafordul a gép felé és pötyög tovább.

- Mekkora seggfej vagy te! – de én vagyok a leghülyébb amikor azt hittem, hogy legalább egy fikarcnyit megért majd túlságosan is elfeledtette velem a múltkori fáradtsága, hogy egy tajbunkó a „főnököm”.

- Inkább főzz egy kávét – kávét kérsz? Megkapod wazze! Pár perc alatt le is fő, töltök bögrébe, három csepp tej és tíz kocka cukor. Tessék egy kis energiabomba, éjszaka biztos kifáradtál a fartúrásban! Leteszem mellé az asztalra, majd lassan kifelé megyek. Hallom ahogy permetezve köp egy nagyot és felmorran.

- Mi a búbánat ez? Mennyi cukrot tettél te ebbe?! – nem ízlik? Fulladj bele!

- Sokat! – jelentem ki büszkén, és az édes bosszú elégedettséggel tölt el.

- Gyere vissza és csinálj rendes kávét nekem! – tőle zeng a folyosó, de még csak meg sem fordulok.

- Majd ha fagy!

- Gyere vissza, hallod? Te kis nyamvadt béka!

- Nem megyek! Beképzelt hólyag! – a nővérek úgy néznek rám, mintha épp a halállal néznék farkasszemet. Kirúgat e miatt? Most már magas ívből leszarom, legalább nem kell azt az undok képét látnom minden héten kitudja hányszor.

~*~

Figyelmem elkapja egy visító és egy mélyebben morranó hang, azonnal sietek és a folyosó végén látom, hogy egy férfi a hajánál fogva húz egy beteget, egy nőt aki a csuklóját fogja, de semmit nem ér el vele, látszik hogy karja tele van zúzódásokkal, kórházi pizsamában van.

- Engedje el! – kiáltok fel, a többi nővérke is felfigyel erre, és szaladnak utánam, eltépem a nőről a kezét mire ruhámba marva ránt egyet rajtam, beletérdel erősen a hasamba, majd a falhoz szorít, nehezebben kapom a levegőt, de az alkoholtól bűzös leheletét még így is túl tisztán érzem. Nagyon erős… sokkal erősebb nálam.

Csatt…

A következő amit látok, hogy a férfi a lépcsőn van kinyúlva, felettem pedig a fagyos doki áll. 

- Mi a franc volt ez? – összekuporodva süllyedek a földre, hangom remeg a nyöszörgéstől.

- A nő férje lehet. – a nővérekre néz, akik a nőt karolják. - Vigyék vissza a beteget a kórterembe, mindjárt megyek és megvizsgálom. – nehezen megy a járás, de támogat minden léptemben, csak akkor veszem észre hol vagyunk, amikor a vizsgálóban fektet az ágyra.

- Hol ütött meg? – szemeiben szakértő szigort látok, és most nem azt az undok dögöt, aki szórakozik az emberek érzéseivel és minden mással.

- Hasba rúgott a szemét... a térdével... – lassan veszem a levegőt, meglepetten konstatálom amikor kigombolja az egyenruhát, sőt még a tapogatása is furcsa számomra, de rájövök hogy megvizsgál. Oldalra fordítom fejem, a csempét nézem a falakon, és próbálok nem gondolni arra, hogy Ő tapogat. Elég nehéz, ha néha belibben a képbe a hajfonata.

Befejezni, más épp kelnék fel, amikor odahúzza az ultrahangot.

- Erre semmi szükség, doki – hiába az erőlködés, most még a rekeszizmom is gyenge és nem utolsó sorban erősen tol vissza.

- Nagy francokat. Ha belső vérzésed van, cseszheted, kölyök. Maradj nyugton a seggeden és hagyd hogy megvizsgáljalak.

- Előbb a beteget kéne ellátnod... – fontosabb mint én vagyok.

- Pofa alapállásba. – bahh… na mindegy. Essünk túl rajta, és engedjen vissza dolgozni. Zselé, nyomkodás, gurul, csúszik rajtam a gép, érdeklődve figyeli a monitort. Na most szó szerint belém lát, szerencsére csak a felső szerveimet kuksolja meg.

- Na? Megmaradok? – kérdem unottan. Éreztem hogy annyira nem vészes, csak nem volt kellemes.

- Meg. De ha megint előfordul ilyen és hősködni próbálsz ahelyett hogy a biztonságiakat hívod, én verlek laposra. Stimt? – könnyen beszél az aki a fehér köpeny alatt egy izomtömeg.

- Jól van már, nem kell leharapnod a fejem. Én itt áldozat vagyok, hékás! – épp hogy kiderül, hogy semmi bajom, rögtön elkezd baszogatni. Ennyit az empátiáról.

- Oké. Na kapard össze magad, a betegek már biztos tűkön ülnek. – chh…

- Jó – válaszolom egyhangúan, rendezem ruhámat, és az ajtó felé totyogok.

- Nem vagyok meleg. – szólal meg hirtelen, és csak meglepve perdülök felé. Mi van?

- Hogy mi? De hát... megcsó...

- Az csak egy puszi volt, semmi több. Nem vagyok meleg, Mitchel. Biszex vagyok. – ez totál hülye, komolyan.

- Az majdnem ugyanaz! – már épp fordulnék meg, hogy megyek a dolgomra, amikor megragadja állam és visszafordít. Mikor ért ide?

- Nem, nem ugyanaz, kiscsibe. Nagyon nem. Szeretem a puncikat is, de mondjuk úgy, hogy a szép izmos és fiatal férfiakat jobban. – miért beszél ennyire közvetlenül?

- És ezt most miért mondod el nekem? – nekem ehhez semmi közöm, nem is érdekel csak az, hogy hagyjon békén. Kész… Hagy utáljam csendbenm ahogy ő is engem.

- Mert érdekel téged. – MI?

- Nem, nem érdekel! – tiltakozom hevesen.

- Ó dehogynem... – Pontosan tudom, hogy folyton rólam kérdezgeted a nővérkéket, és látom ám, hogyan pislogsz rám azokkal a szemecskékkel amióta megpusziltalak. Bassza a csőröd, hogy mit akarok vagy mit nem akarok tőled, igaz? – Mi? De hogy? Mikor? Ez nevetséges, nem azért kérdezgettem!

A haragtól felerősödve próbálom meg ellökni magamtól.

- Nem igaz! Nem érdekelsz, és nem érdekelnek a férfiak sem, már mondtam! Én a nőket szeretem! – Mit nem lehet ezen érteni? Direkt csinálja, érzem.

- Hát persze, tündérke. Ha mégis szeretnél kipróbálni valami újat és sokkal élvezetesebbet, csak szólj.

- Te… - nem hagyja, hogy akár el is kezdjem a mondatot, szája enyémre tapad, de ez még nem elég, és olyan hévvel kezd csókolni, hogy körülöttem megszűnik minden, szívem a torkomban dobog, a végtagjaim bizseregni kezdenek, összeszorítom szemem, de nem tudok megmozdulni, vagy nem is tudom már mit akartam, csak a borzongásba merülök.

Amikor elhajol tőlem zihálva nézek körbe.

- Menni akartál dolgozni – jegyzi meg olyan negédesen élveteg pofával, hogy legszívesebben lemarnám róla. Gyilkos szemeket vetek rá de fel sem veszi, szinte kitépem a kilincset, majd úgy csapom be az ajtót, hogy még a keret is beleremeg, ha erősebb lennék pergett volna a vakolat.

Ez a seggfej… megcsókolt… MÁR MEGINT!!

Amilyen gyorsan kirontottam olyan gyorsan rogyok össze, hasamra szorítom karomat, és a fal tövében kuporodok össze, rendezve légzésemet. Már nem fáj annyira, de hirtelen mozdultam.

Ég a szemem, az arcom, a fülem, még a nyakam is de legjobban a szám, amit ismételten hevesen dörzsölök.

Nem… neki nem jelent semmit, őt nem érdekli, nem jelent semmit, csak szórakozik. Jót mókázik azon, hogy felbosszant. Miért ekkora bunkó seggfej? Épp nem rég kértem arra, hogy hagyjon békén, amibe az ugratás is beletartozik.

Még hogy érdekel… egy jó nagy büdös francokat.

Feltápászkodom, és lassan elindulok vissza a folyosóra, de nem érzem jól magam lefoglalom a mosdót, a nővérkék látták is ahogy bementem, még mindig kissé a hasam fogva. Jó hideg vízzel öblögetem az arcomat, főleg szám dörzsölöm át a legjobban, és jó sokszor, vizes tincseimet hajamba túrom, és a tükörbe nézek. Tiszta vöröses a szám körül a sok dörzsöléstől. Seggfej… Ez is miatta van. Miért nem képes felfogni? Vagy legalább megérteni azt, hogy szálljon le valakiről. Akár be is perelhetném szexuális zaklatásért! Egy a baj vele… senki nem hinne nekem… úgy érzem. Azt sem tudom lenne-e értelme.

Lehet hogy szakmailag jó orvos, de jellemileg… meg sem közelíti azokat akik mellette dolgoznak.

Már legalább fél órája itt lehetek, ha nem több, összezárva a gondolataimmal. Az arcom szerencsére már csak rózsaszín, de mindig élénkebb színre vált, ha az a fullasztó érzés magával ragad. Miért? Annyira szarul érzem magam tőle és mégis… Nem tudom kiverni a fejemből.

Az ajtóhoz lépek, fél füllel hallom a vizitre hívó hangot vagy talán csak benézett, de felismerem a morgását, és pont ezért nem megyek még ki, megvárom, míg egy kórterembe futtatja az egyik nővérkét s csak ez után vonulok be a nővérszobába, Nancy van épp bent még.

- Jól vagy Mitchel? Nagyon fáj? Ugye semmi komoly sérülést nem okozott.

- Semmi baj, csak kicsit kellemetlen még az ütés nyoma. – Leülök egy székre, de háttal az ajtónak. Látni sem akarom azt a ronda képét. – És a doki megvizsgált, semmi bajom nincs. – megnyugodva sóhajt fel.

- Hála az égnek. Látom kipirultál, remélem nem vagy lázas. Lehet jobb lenne, ha kicsit előbb indulnál, nehogy lekéssed a buszodat. a futás most nem biztos, hogy jót tenne.

- Biztos? Nem lesz baj? – legyint.

- Ugyan… már csak fél óra van hátra, és már itt vannak, hogy átvegyék az osztályt, nem lesz baj – hallom az ordítozást, így nyilván bent vannak egy kórteremben… remek.

- Köszönöm – mosolygok rá, majd felállok és elmegyek átöltözni. Legalább így annak a kísértése sem áll fent, hogy ő vigyen el kocsival. Soha többet nem szállnék be.

Még mielőtt elindulnék benézek Nicole-hoz, szerencsére jobban néz ki, bár nem a legjobb. Aggódom. Mesélek neki a mai napról, de megnyugtatom hogy jól vagyok, de ami utána történt… persze hogy nem mesélek viszont akár csak egy pillanatra eszembe jut, melegem lesz. Mire észbe kapok már egy óra is rég eltelt, így elköszönök, így is többet voltam bent nála mint lehetett volna, csak azért engedték, mert itt dolgozom.

Mire kiérek már szürke az ég, egész gyorsan sötétedik, és már az utcalámpákat is kezdik felkapcsolgatni sorban.

Remek, a buszom csak negyed óra múlva jön, de legalább tudom, hogy ehhez kényelmesen van földalatti is, így nem kell rohannom.

Mintha csak de ja vu érzésem lenne, tíz perccel később egy vörös kocsi fékez előttem, és lezizzen az ablak. Nem igaz már…

- Na mi van tündérke megint besegítettél a lusta picsáknak? – hiába mondok bármit, folyamatosan sértegeti őket előttem. De nem… nem húzom fel magam, van jobb dolgom is.

- Csak meglátogattam Nicole-t – oldalra fordítom fejem, ha ránézek is rosszul leszek.

- Pattanj be – megrázom fejem, és komor pillantást vetek rá.

- Kösz… nincs kedvem több „fuvardíjat” fizetnem, inkább várok.

- Ahogy érzed… most még kedves voltam – úgy vigyorog mint egy jóllakott vadállat. Erős gúnnyal mosolyodom el.

- Kedves a lófaszt… - mormolom orrom alatt, majd végre elhajt a kocsival, és valamelyest megnyugszom. Amikor már jó pár méterre jár, magasra emelve karomat mutatok be neki míg be nem kanyarodik valahol, ez után csak pár pillanat és jön is a buszom. Remek…

~*~

Egy nappali pihenő, aztán jön az éjszakázás, szerencsére már teljesen jól vagyok, és egy óvatos testmozgás után fittebb vagyok, mint valaha.

Műszakváltás után levizitelek… vele. Nem tudom, hogy a sors miért püföl vele, nem tudom mit tettem, de nagyon úgy érzem hogy valaki direkt cseszeget azzal, hogy folyton vele rak egy műszakba. Oké a múlthéten volt talán 2 alkalom, hogy nem, de nekem az kevés. Heti egy alkalom is sok lenne…

Úgy tűnik nem látta a kis ajándékomat a múltkor, miután felajánlotta, hogy elvisz. Még hogy fuvardíj… kész röhej… ennél szarabb kifogást aligha találhatott volna. Tartom a jó két lépés távolságot bármerre megyünk, majd a szokásos jelenet, hogy leül a nővérszobánál a géphez. Mielőtt segítenék Noeminek, megvacsizok, otthon sajna nem volt rá időm, mert kicsit elvesztettem az időérzékemet.

Egy átlagos ételhordó dugig van valamilyen szószos tésztával megint, berakom a mikróba, majd leülök az asztalhoz, és enni kezdek. Bár valamiért a belső kényszer kerülget, hogy felé nézzek, de inkább a villámat és a tésztákat bűvölöm, ahogy „lassan” fogy az étel, el is mosok magam után.

- Azért vagy ilyen hisztis, mert ennyi szart tömsz magadba. Nem hallottál még az egészséges táplálkozásról? Zöldség! – nagy erőfeszítés, hogy a kelleténél ne erősebben tegyem a villámat a csurgatóba.

- Ha én hisztis vagyok ettől, akkor te gyorskaján élsz – vágok vissza, majd kisietek a dolgomra, mert nincs kedvem a hülyeségeit hallgatni, inkább gyorsan segítek Noeminek.

Mikor jut egy pár pillanatnyi szabadidőm elkezdeném összefűzni vagy tűzni azokat a papírokat amiket kinyomtatott, de látom hogy össze van keverve. Bahh… nem hiszem el. Ez nem normális… hogy lehet ennyire gyerekes valaki?

Körülbelül a felénél tartok amikor hallom a halk riasztást. Sietek a kórterembe, látom hogy Noemi az egyik beteg felett van, rögtön riasztom a dokit, aki siet is ki. Ez az egyetlen dolog, amit valahogyan tisztelek benne… a munkája. Mást nem igazán.

Utasít mit tegyek, mit csináljak, mit hozzak. Szólok az intenzíveseknek, visszarohanok, de csend van. Az ajtóban állok, meredten figyelek előre. A beteg mozdulatlanul fekszik, Noemi arca sápadt, és mellkasa előtt szorongatja kezeit. A doki komoran fordul felém, szemében olyan erős fagyosság, hogy úgy érzem odafagytam a járólapokhoz. Amikor halom az intenzívesek zaját arrébb állok egy lépést nagy nehezen, de visszamegyek a nővérszobába és leülök, csak meredek magam elé.

Oké… nem gondoltam volna, hogy ez… ilyen érzés lesz. Soha nem láttam még valakit meghalni. Túl csendben viszik el, túl feltűni számomra az hogy feltűnésmentesen távoznak. Furcsa… olyan megbotránkoztató, pedig… természetes. Viszont először történik ez mióta itt dolgozom, és nehéz feldolgozni. Remélem nem sok ilyen lesz.

Ide hallom szinte tisztán ahogy ordítozik Noemi is nyekereg előtte valamit, de azt nem értem, a reagálás viszont teljesen tiszta. Az ordítozás. De „rég” is hallottam, nem hiányzott. De nem fogom fel a szavait, csak előre meredve nézem a hűtő ajtaját, de nem tudom mit nézek rajta.

Halk, kopogó lépteket hallok, férficipő, egy női hangosabb lenne. Megáll az ajtóban de nem nézek felé, tudom hogy Ő az. Nem érdekel. Nem zavar… nem tudom mit kéne most éreznem. Sajnálom azt a valakit… de nem tudom mi az ami így fojt belülről.

- Először láttam ilyet – mondom halkan, remélem nem remegett a hangom. Nem tudom miért mondom el neki, nem kéne hagynom, hogy lássa milyen hatással van rám, de valahogy most nem tud érdekelni. Lehet ezt is letojja, beszól valamit, és tovább megy akkor essünk túl rajta. Vajon Ő mit érezhet ilyenkor?


Levi-sama2011. 06. 26. 22:10:58#14551
Karakter: Dr. Damar Frost



 

Harmadik hetem szex nélkül. Ez már kezd nagyon gáz lenni. A szabadnapjaimat pihenéssel, edzéssel, gyúrással és a haverokkal – vadászással – töltöttem. Egy kis husika megtetszett, de csak a kocsimig jutottunk el, leszopott és aztán lelécelt. Franc. Meglátta a piercingeket a farkamon, és azonnal koppant neki, hogy mi az ábra. Befejezte amit elkezdett, nem távozott üres szájjal, hehe. De csak ennyi, nekem pedig egyre jobban éhezik a testem és a lelkem.

Gyakran eszembe jut a kis Mitchel, és olyankor elmosolyodom. Jó anyag, kiváló kis szubot lehetne nevelni belőle, és talán bírná is egy darabig a strapát. Mindenesetre imádtam amikor kis hepciásan visszapofázott nekem. Élvezném őt tanítgatni, nevelgetni, kúrogatni. Mi az hogy.

Kár hogy kerül engem. Nyilván rendesen beszart attól a csóktól, és ha túlteszi magát, majd bepróbálkozik a „tartsuk meg a három lépést” -dumával. Tuti.

 

Vizit után beoldalog hozzám a nővérszobába, és miközben egy zárójelentést írok, leül mögém a kanapéra. Hallom ahogy nagy levegőt vesz. Kezdődik.

- Dr. Frost.

- Na mi van tündérke, már nem is tegezel? – kérdezem rá se nézve, és írok tovább.

- Felőlem. A múltkorival kapcsolatban… - A forgószéken ülve fordulok felé, kényelemesen elhelyezkedve várom a nagy műsort. – Oké… engem nem zavar ha… meleg vagy – nyögi ki nagy nehezen - de én nem vagyok… én a lányokat szeretem. Nem tudom mi félreértőt tettem de szeretném, ha békén hagynál.

Széttárom a kezeimet.

- Hagyjalak békén? Hozzád se szóltam azóta, tündérke. Az csak egy puszi volt, a fuvardíj ha úgy vesszük – vigyorodom el. – Ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget ennek, én sem teszem. Ha ez megnyugtat téged, nekem semmit sem jelentett, és javaslom te se fújd fel, még a végén belém zúgsz és összetörik a kis szíved.

Elfordulok tőle, és folytatom a zárójelentést. Részemről ennyi volt a társalgás, nem érek rá elfecsérelni az időt.

- Mekkora seggfej vagy te! – hallom a hátam mögött a felháborodott hangot.

- Inkább főzz egy kávét – vetem neki hátra a vállam felett.

 

Néhány perc múlva koppan mellettem egy kávéscsésze. Belekortyolok és majdnem kiköpöm.

- Mi a búbánat ez? – hörgöm a mérgesen kipirosodott arcába nézve. Hű de pipa vagyok! – Mennyi cukrot tettél te ebbe?!

- Sokat! – válaszolja, és orrát a magasba emelve kilibben.

- Gyere vissza és csinálj rendes kávét nekem! – kiáltok utána.

- Majd ha fagy!

- Gyere vissza, hallod? Te kis nyamvadt béka!

- Nem megyek! Beképzelt hólyag! – replikázik vissza a folyosóról. Felnevetek, és annyira jókedvem támad, hogy azonnal elszáll a mérgem. Egyszerűen csípem a kölyköt!

Kiöntöm a mosogatóba az édes szirupot, ami olyan sűrű a cukortól, hogy szinte massza, és töltök magamnak a keserű főzetből. Ideje lemennem az ambulanciára, de nincs még vége a napnak, és nem viszi el szárazon ezt a kis tréfát. De nem ám...

 

Elégedetten mosolyogva sétálok végig a folyosón az ápolók bámész pillantásainak kereszttüzében. Mind hallották a kis szóváltást, és döbbentebb képet nem is vághatnának.

- Mi van? Dolgozzanak! – mordulok rájuk, de jókedvem töretlen.

 

*

 

Késő délután megyek fel ismét, levetem magamról az átizzadt göncöt, lezuhanyzom az orvosiban és tiszta ruhát húzok, majd kisétálok az osztályomra. A szokásos késő délutáni nyugalom fogad, azonban az orvosi szoba üres. Hol a búsban vannak a nővérek?

Kiabálás csapja meg a fülem, a folyosó másik végéből jön, ahol a lépcsőház van. Odasietek, és a látványt azonnal felfogja az agyam. Két ápolónő egy földön térdelő nőbeteget próbál felkarolni a földről, miközben Mitchel egy férfival dulakodik. Tudom ki a nőbeteg, múlt éjjel vettem fel, agyonverve hozta be a mentő. Nyilván ez a férj, aki bántalmazza. A falhoz szorítja Mitchelt a torkánál fogva, és felemeli az öklét hogy behúzzon neki. Csuklójára fonódnak ujjaim, és ropog a csontja. Hátrarántom, egy határozott balegyenes és eszméletlenül terül szét a lépcsőn.

Hirtelen csönd szakad ránk, csak a nőbeteg halk, vinnyogó zokogása zavarja a nesztelen zihálást.

- Ki a franc volt ez? – nyögi Mitchel, és hasára szorított kézzel meggörnyed.

- A nő férje lehet – válaszolom komoran, és hátrapillantok. – Vigyék vissza a beteget a kórterembe, mindjárt megyek és megvizsgálom.

Mitchel válla alá nyúlok, és betámogatom a folyosóra, majd a vizsgálóba. Nyögdécselve engedi nekem, hogy felnyaláboljam őt a vizsgálóasztalra.

- Hol ütött meg? – kérdezem tőle komoran.

- Hasba rúgott a szemét... a térdével...

Kigombolom az ingét, szétrántom és végigtapogatom. Máj és a lép rendben, egyenlőre úgy fest egy bordája sem tört el. A vizsgálóágy melletti uktrahang készüléket bekapcsolom és mellé telepedek.

- Erre semmi szükség, doki – nyögi, és felülne de visszanyomom.

- Nagy francokat. Ha belső vérzésed van, cseszheted, kölyök. Maradj nyugton a seggeden és hagyd hogy megvizsgáljalak.

- Előbb a beteget kéne ellátnod...

- Pofa alapállásba.

Bezselézem az ultrahangfejet, és alaposan átnézem. Semmi. Mákja volt a kölyöknek. Elégedetten törlöm le a hasát, amikor végeztem.

- Na? Megmaradok?

- Meg. De ha megint előfordul ilyen és hősködni próbálsz ahelyett hogy a biztonságiakat hívod, én verlek laposra. Stimt?

- Jól van már, nem kell leharapnod a fejem. Én itt áldozat vagyok, hékás!

- Oké. Na kapard össze magad, a betegek már biztos tűkön ülnek – sóhajtom megnyugodva.

- Jó.

Lekecmereg az ágyról, és az ajtóhoz botorkál.

- Nem vagyok meleg.

Csodálkozva fordul meg, nagy, melegbarna szemecskéit kimereszti.

- Hogy mi? De hát... megcsó...

- Az csak egy puszi volt, semmi több. Nem vagyok meleg, Mitchel. Biszex vagyok.

Szemeit forgatva sóhajt fel.

- Az majdnem ugyanaz!

Elé lépek, állát megfogva nézek a szemeibe.

- Nem, nem ugyanaz, kiscsibe. Nagyon nem. Szeretem a puncikat is, de mondjuk úgy, hogy a szép izmos és fiatal férfiakat jobban.

- És ezt most miért mondod el nekem? – kérdezi, megnyalja a száját. Követem ezt a mozdulatot a szemeimmel.

- Mert érdekel téged.

- Nem, nem érdekel!

- Ó dehogynem... – mosolyodom el élvezettel. – Pontosan tudom, hogy folyton rólam kérdezgeted a nővérkéket, és látom ám, hogyan pislogsz rám azokkal a szemecskékkel amióta megpusziltalak. Bassza a csőröd, hogy mit akarok vagy mit nem akarok tőled, igaz?

Elhúzódik tőlem, ellöki a kezemet is magától.

- Nem igaz! Nem érdekelsz, és nem érdekelnek a férfiak sem, már mondtam! Én a nőket szeretem!

- Hát persze, tündérke. - Megsimogatom kipirult pofiját. – Ha mégis szeretnél kipróbálni valami újat és sokkal élvezetesebbet, csak szólj.

Az utolsó szavakat már a szájába súgom. Megrebbennek ajkai hogy válaszoljon valamit, de csak egy reszketeg sóhajra futja, és már forró szám rá is tapad az övére. Mesterien, álomjól tudok csókolni, és ezt most ő is megtapasztalhatja. Nem is kéreti magát sokáig, mozdul a nyelve és kábán, bénácskán reagál rám. Nono, ez már túl sok neked a jóból... hehe.

Elhúzódom tőle, és búcsúzóul még végignyalom a száját. Na kiscsibe, amíg élsz, nem felejted el életed legforróbb és legszexibb csókját. Hátralépek, és a vizsgálóasztalra ülve, elégedetten mosolyogva nézem, ahogy lassan magához tér a kábulatból. Olyan kis édes... Pislogva néz körül, alig tudja hol van.

- Menni akartál dolgozni – segítek neki. Amikor a kilincs után kap, felkuncogok. Jaj de megzabálnám!

 

Bamm.

 

Kis heveske. Hát nem bevágta az ajtót? Ejnye.


timcsiikee2011. 06. 26. 20:24:41#14546
Karakter: Mitchel Prodan



 

Mitchel:


- Ne hízelegj, nem veszlek el feleségül – hallom még az ajtóban, majd fejet csóválva megyek a dolgomra. Hülye…


Visszavonul, majd mi elkezdjünk Nicole-al a műszakot, végigjárunk és kiosztjuk a gyógyszereket, elrendezünk mindent, de egyre jobban látom rajta, hogy sápadttá válik, arca beesik ,nehezebben veszi a levegőt így gyorsan besegítem a nővérszobába és lefektetem. Alig tud megszólalni. Mit tegyek?

Riadóztatom a dokit, más nem jut eszembe, azonnal kisiet.

- Mi történt?

- Nicole, a kolléganőm rosszul lett... – követ, megmutatom, megvizsgálja.  

- A francba... Mit érez? – kérdezgeti, de szegény alig tud válaszolni, de sikerül, végül felém fordul. - Adj neki egy nitromint puffot azonnal, addig hívom az intenzíveseket. Az EKG gépet tudod kezelni? – Mi? Ugye nem? Ugye nem szívinfartkus, mert akkor… csak bólintok, gyorsan kell cselekednem - Helyes. Hozd ide azt is. – Sietek ahogy tudok, aggódva állok felettük, de végül kissé megkönnyebbülten szólal fel Nicole is.

- Elmúlt a fájdalom.

- Szerencséje van, ez csak anginás roham volt. Most felvisszük az intenzívre, és holnap reggel megnézi magát egy kardiológus.

- És mi lesz az osztállyal? A betegeket el kell látni...

- Mitchel ügyes és talpraesett – most komolyan megdicsért? - Én is itt leszek, ha valaminél elakad, nem lesz egyedül. Már csak néhány óra reggelig, azt kibírjuk. Ne foglalkozzon ezzel, most pihenjen. – Ő és a segítség? Átkerültem egy másik dimenzióba vagy univerzumba? Ennyire agyára ment a fáradtság? Akkor maradjon így, dolgozzon még pár hetet egy huzamban. Viszont ez akkor valóban azt jelenti, hogy a nyakamba szakad az egész osztály. De jobban aggódom Nicole-ért, amikor elviszik. Remélem nem lesz komolyabb baja.

- Mi van? – morran rám. Ez nem fog változni.

- Aggódom Nicolért. Olyan rosszul fest...

- Majd reggel meglátogathatod, ha leváltanak. Az osztályon minden rendben? – kérdi komoran még mindig.

- Igen – szerencsére semmi gebasz nem volt eddig, és nem úgy tűnik, hogy lenne, bár itt sosem lehet tudni. Minden mindig váratlan, mint ahogy ez is.

- Helyes – még jó…

- Az egyes osztályon vagyok, csak akkor hívjatok le ha zűr van. – morran a telefonba, majd le is csapja, és a számítógépen intézi a dolgokat, míg én a betegeket látom el. Egész éjjel ez megy… soha nem hittem volna, hogy ennyire nehéz teljesen egyedül csinálni ilyesmit, egyhuzamban ilyen sok embernél. Bár nem meglepő… viszont végtelenül kimerítő.

Már hajnal van, a pirkadat pislákol az égen, látom az ablakból, de még lámpafénynél látok csak rendesen. Alig végeztem az osztály felével a mosdatással, de már úgy érzem magam mint egy zombi. Bevetem magam a nővérszobába, hogy kifújjam magam egy kicsit, mert tuti hogy még egy kislábujjat sem tudnék most megemelni.

- Mi az ábra? – fordul felém a géptől.

- Mindjárt itt a műszakváltás, és csak az osztály felével végeztem... – olyan szerencsétlennek érzem magam, pedig én mindent beleadok. Lehet még többet is.

- Egyedül vagy, mit vársz? Nem kell csilli-villire nyalnod a betegek seggét, örülj ha a legfontosabbakat elvégezted. A hajnali antibiotikum injekciókat beadtad már? – lehet hogy igaza van, de egyrészt én nem tudnám csak úgy félig megmosni őket, másrészt meg olyan hulla vagyok ilyen eszembe sem jutna. Viszont a kérdéséről eszembe jut, hogy ezt még elfelejtettem, de időm van rá. Csak megrázom fejem válaszként. - Akkor állj neki és hagyd a picsába a fürdetést. Majd a nappalosok befejezik.

- Jó – nem mondok ellent, mert a végén megint idiótának fog nevezni, és még finoman fogalmaztam. Bár szerintem már soha nem változtathatok a tényen, hogy első benyomása szerint csak egy hülye kis kezdő vagyok. Viszont… még mindig teljesen meglepett azzal, hogy talpraesettnek nevezett Nicole előtt.

Elkezdem megtölteni a fecskendőket.

- Igyál egy kávét és pihenj egy kicsit. – szólal meg hirtelen mögöttem, de a fáradtságtól még megijedni sincs erőm.

- Nem lehet... nincs rá időm. – az előbb pihentem az alatt a 2 perc alatt, míg beszéltem vele. Talán még annyi sem volt.

- Akkor vegyél egy nagy levegőt, szorítsd össze a segged és dolgozz – nyugi… nyugi… már kevesebb mint pár óra és megszabadulok a légkörétől. Mégis nehéz visszafogni azt az ingerültséget, amit okoz. Nem… nem bírom…

- Te ilyen seggfejnek születtél, vagy rádragadt? – francba… ezt mégsem kellett volna… talán… fenébe.

- Ez genetikai adottság – miért ilyen nyugodt még most is? Miért? Bizsereg a bőröm ahol elsimít egy tincset, de ez biztos csak a kimerültségtől van - Na jobb már? – nem tűnik most bosszúsnak, pedig azt hittem leordítja a hajat a fejemről a helyett, hogy félretolja ujjával.

- Igen, jól esett... kiabálni egy kicsit... – vallom be halkan. Tényleg jobb, de ettől függetlenül nem akarok több ilyet. Ezt sem akartam, de nem tudtam tartani a szám.

- Helyes. Na folytasd, és ha valami gebasz van, kiálts. – már megint felajánlja kegyes segítségét. Viszont remélem, hogy nem lesz rá szükség. Miattam semmiképp.

~*~

Mire jönnek a reggeles nővérkék csak az injekciózással végzek, mentegetőzök a fürdetéssel, de megnyugtatnak, hogy így is többet tettem, mint amennyit lehetett. Jól esik a kis dicséret, bár nem érzem túl jól magam arra gondolva, nem végeztem. De mentségemre legyen, hogy egyedül voltam leszámítva azt a tényt hogy fagyos doki fellendített a bosszantásával, igaz segített Nicole-on is, így nincs okom panaszra. Ha életről van szó… emberek életéről… betegekről, teljesen más.

Átadom nekik az osztályt kiakasztó ásítások közepette, majd elindulok végre az öltözőbe. El sem hiszem, hogy vége.

- Öt perc múlva várlak a parkolóban. – mondja halkan mellettem haladva.

- Minek? – kérdezek vissza. Nem értem.

- Elviszlek egy darabig. – nem tudom, hogy most örüljek-e, vagy sem.

- Erre semmi szükség, én... még Nicolet is meg akarom nézni... – és persze azt sem akarom, hogy megint, azaz folyamatosan pletykálni kezdjenek, de előtte nem mondom ezt, mert tudom mi a „véleménye”…

- Alig vonszolod magad, tündérke. Nyomás öltözni. Nicole megvár, nem megy innen sehova még hetekig. – igaz… egy ideig biztos bent lesz, és az is igaz, hogy már alig állok a lábamon. De miért pont ő ajánl segítséget? Egyáltalán miért visz el? Mindegy, kihasználom, most jön a legjobban.

~*~

Kivonszolom magam, friss levegő csapja meg arcomat. Sok munkát hagytam hátra a nővéréknek, bár nem rengeteget, így biztos elfoglaltak, és talán nem figyel most senki. Beülünk a kocsiba, bekötöm magam, és indulás.

- Merre laksz? – na azt már nem.

- Csak a metróig vigyél el, az elég nekem – fáradtan, halkan válaszolok. Puha ülés… mindjárt elalszom. Az hiányzik még nekem, hogy kiderítse hol lakom. Egész gyorsan kiérünk, bár néha lehunytam a szemem, de erőszakkal tartottam magam ébren, Nehogy a végén hazavigyen, mert frászt kapnék, az tuti. Vagy én is bekerülnék az intenzívre.

- Köszönöm – válaszolom mikor látom megérkeztünk. Váratlanul ujjait érzem fejemen, hajamba bújva, és kipattant szemekkel nézek rá.

- Jó kis ápoló leszel, Mitchel. Csak így tovább – fáradt mosollyal köszönöm meg azt a bókot, ami hihetetlennek tűnik számomra. Lehet, hogy elaludtam és ezt álmodom? De miért lenne az álmomban? Viszont jól esik. Pont Ő mond ilyet, akiről az első találkozás után úgy gondoltam ilyen szavak soha nem hagyhatnák el a száját, csak szitkok és ordítozás. Furcsa… biztos csak a fáradtság teszi. Ábrándos gondolataimból az szakít ki vadul, amikor száját enyémre nyomja ehy hosszú pillanatra, s az álmosság a szememből úgy kipattan, mintha nem is lett volna.

- Mit művelsz? – emelem fel a hangom elhúzódva tőle. Ez hülye… ennek elment az esze! Nem normális!

- Jó pihenést, tündérke. – nagy nehezen kikászálódom a kocsiból, és már csikorog is a kerék, ő meg eltűnik. MI A FRANC VOLT EZ?

Alkarommal vadul dörzsölni kezdem számat, ijedten nézek körbe, de egyetlen ismerős arcot sem látok. Amíg felszállok a metróra addig dörzsölöm magam, míg végül szám bizseregni kezd, égetően lüktet, de még így sem nyomtam el eléggé azt az érzést, amit keltett bennem. Beleégett az agyamba.

EZ A HÜLYE MEGCSÓKOLT!!?

~*~

Pihenés? Ugyan… elintézte nekem, hogy alig tudjak aludni akkor is, ha hulla vagyok… és a legrosszabb, mikor végre sikerül elaludnom, benne volt az álmomba. Bele fogok őrülni, komolyan. Ennyire leszarja az embereket? Ennyire? Normális ez? Fiú vagyok az istenért… Két férfi nem smárol! Mivel jut egy kis szabadidőm frissítésként sporttal töltöm a haverokkal, s arra a jó kis időre végre el tudom felejteni, míg velük vagyok és ökörködök. Hogy szintén elűzhessem effajta zavaros gondolataimat, este is velük tartok, de nem maradok sokat, mivel másnap reggel kezdek, Marknál hagytam a holnapi cuccaimat és csak azzal a feltétellel jöttem el, hogy hamupipőkét játszunk, és éjfélkor irány durmolni, dolgoznom kell.

Sikerül teljesen elfelejtenem, hogy mi is történt, ami sokkal jobb így a lelkemnek, felszabadultabban szórakozhatok, elvagyunk. Hiányzott már ez a társaság, igazi kikapcsolódás. Viszont időben szólok anyucit játszva, hogy irány haza, az utca tőlünk zajos, ahogy Mark felé tartunk, csak néha vetek futó pillantást a szembe jövő alakokra, néhányon szórakozunk is egy sort, édesen illuminált állapotunkban, ám hirtelen olyan páros jön szembe, amiből az egyikük akkor is szemet üt, hogy nem látom tisztán az arcát.

Feszes póló… hosszú hajfonat… te jó isten…

Jack felhorkan mikor meglátja amit én is… egy fiatal fiúval van, akin teljesen látszik, hogy… lányos – fogalmazzunk így.

- Nézzétek, langyik! – a fenébe.

- Kuss! – morranok rá halkan, és rángatni kezdem.

- Mi van Mitch, beszartál a homiktól?

- Te kretén, nem látod, hogy az egyik milyen izmos? – Basszus… remélem nem hallott semmit, főleg nem a nevemet, mert elsüllyedek szégyenemben.

Várjunk csak… egy fiúval? Egy…

- Igaza van, Jack, pofád lapos, mielőtt Ő veri be – nyugtatja le Mark a túl ittas haverunkat, aki így végül morgolódva nyugszik le.

Nem merek odanézni, nem merek odanézni, nem merek odanézni.

Nem akarok odanézni.

Ez a tag… tényleg buzi. Akkor… nem poénból csinálta. Meghalok…

~*~

Igaz a kórház nem annyira figyelemelterelő, mint a haverok, viszont így is sikerül kissé elvonatkoztatnom az esettől, de nem tudom kiverni a fejemből. Mi van, ha nem is ő volt csak odaképzeltem? Lehet annyira Ő jár a fejemben amiatt a… csók… miatt, hogy mindenkiben őt látom. Fuj… majdnem olyan mintha szerelmes lennék, de NEM! Gyűlölöm az összes undorító poénjával és bosszantásával együtt.

Biztos, hogy azt a múltkorit is csak a bosszantásom miatt csinálta, amikor azon parádéztam, hogy azt hitték lesmárol. Köcsögje! Ez NEM vicces!

Még ez a nap mentes tőle, és nagyon remélem, hogy holnap is így lesz… külön műszakot akarok, viszont feltűnést sem szeretnék, így nem szólok a főnővérnek, csak imádkozom.

Szerencsére a következő napot is megúszom, nappal sürgök, jönnek az újabb betegek, s mikor este végzek, ő előtte nem sokkal jön be. Háhh… Csak a folyosó végéről látom, hogy épp befordul a nővérszobába.

A következő műszakomat viszont nem úszom meg, míg vele vizitelek végig figyelem és gyűjtöm a lelkierőt a megfelelő alkalomra. Muszáj…

Szerencsémre, a vizit után kettesben maradunk a nővérszobában, ő a gép előtt pötyög, és a kanapén ülök. Legalább így nem kell követnem… Mély, néma levegővétel.

- Dr. Frost – szólok halkan, de megpróbálok magabiztosabb lenni. Épp hogy megszólalok, megint érzem azt az agyamba égett érzést. Legszívesebben megint dörzsölgetném a számat.

- Na mi van tündérke, már nem is tegezel? – kérdez vissza egyhangúan.

- Felőlem – laza vállrándítással váltok hangnemet. Le akarom rázni – A múltkorival kapcsolatban… - erre végre felém figyel, habár csak sandít de több, mint amit valaha felém fordított, ha így beszéltem hozzá – Oké… engem nem zavar ha… meleg vagy – de nehéz kimondani – de én nem vagyok… én a lányokat szeretem. Nem tudom mi félreértőt tettem – szerintem semmit – de szeretném, ha békén hagynál. 


1. 2. 3. <<4.oldal>> 5. 6.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).