|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Levi-sama | 2011. 08. 09. 22:20:03 | #15711 |
 Karakter: Dr. Damar Frost
Természetesen kisiklik a karmaim közül, pedig tisztességesen sarokba szorítottam. Okos fiú.
Azt mondja, időt kér. Oké, csibefalat. Kapsz időt, van türelmem épp elég, de ezzel úgyis csak elodázod a dolgot, nem oldod meg a problémát.
Másnap reggel pont akkor lép be, amikor öltözöm. Tágra nyílt szemekkel szívja magába a meztelen mellkasom és hasam látványát, majd elpirulva fordítja el fejecskéjét.
- Végre időben beértél, cicafül.
- Bocs... – morogja és kihátrál az orvosi öltözőjéből. Hjahj milyen kis finom a lelke itt valakinek. Hehe.
Persze egész nap kerül engem, minden más fontosabb nálam, amit igencsak zokon vesz az egóm. Azt szeretem, ha körülöttem zsong, és lesi minden mozdulatomat. Féltékeny vagyok még a kurva betegekre is, akikre mosolyog.
Beesteledik. Késő éjszaka van, itt a pihenés ideje. Remélem nyugis időszak lesz.
Bemegyünk az orvosiba, előre engedem ahogy szoktam, mert ilyenkor stírölhetem a seggét.
- Enyém lehet a kanapé?
Vigyorogva lépek hozzá, a falig űzöm, és mesteri mozdulattal szorítom ismét sarokba. Kezem feje mellett támaszkodnak. Tágra nyílt szemecskéivel együtt is szívesen elnyalogatnám most, mint a fagyit.
- Persze… ha végre választ kapok a kérdésemre.
Elfordítja fejecskéjét, de állát megfogva mondhatni gyengéden rántom vissza. Nem, nem csibém. Minden rezdülésedet látni akarom.
- Öhm… mire gondolsz?
- Ne nézz hülyének cicafül, pontosan tudod.
Megcsókolom. Mit megcsókolom? Úgy lesmárolom, hogy a gatyájába élvezzen itt és most.
Félig öntudatlan már, és hevesen kapkodja a levegőt, mire felemelem a fejemet. Arcom az övéhez simítom, állát elengedem és csípőjére simítom tenyeremet. Keskeny és karcsú csípő, igazi fiús. Pont ahogy szeretem.
- Rávetted már magad, hogy igent mondj nekem?
- Még… nem tudom...
Már megint a számat bámulja. Kis cukifalat. Közelebb lépek hozzá, combjai közé csúsztatom bal lábam, elégedetten tapasztalom, hogy keménykedik a jancsija. Ezt már hiába is tagadnád, kis husinyuszi.
- Ugyan. Bírsz engem, te is tudod… - dörmögöm, arcát súrolom a számmal. Sóhaját hallva belemosolygok puha bőrébe. - Meddig akarsz még váratni?
Hátára kúszik a kezem, a póló alá. Forró és puha a bőre, ah mamám. Csak cirógatom a bőrét kis köröket rajzolok rá, nem teszek többet. A kevesebb néha több.
- Jó. - Hoppácska! Jól hallottam? Felemelem a fejem, lenézek piros kis arcába. – Benne vagyok.
- Akkor ezt megdumáltuk. Mostantól kezdve nincs senki más, csak én. Csajok sem, cicafül. Nem tűrök el riválist, senki mást. Önző, irigy dög vagyok és kibaszott féltékeny típus. Kisajátítalak teljesen, felfallak, mint egy finom süteményt... - Finoman megharapdálom a fülecskéjét. - De meglátod, imádni fogod majd...
- Deh... de semmi nyilvános nyalifali, jó? Nem szeretném ha...
- Nyugi cicafül. Diszkrét típus vagyok.
- Oké... és akkor most?
- Akkor most? – dobom vissza a labdát egy vigyorral. Olyan zavarban van, egyszerűen meg kell zabálni.
- Szeretnék aludni... izé... egyedül...
Hátralépek, és békítően felemelem a kezeimet, amolyan „nem csináltam semmi rosszat” mozdulattal.
- Tessék csibém. Tiéd a kanapé.
Csodálkozva pislog fel rám, majd elhussan a fürdőbe fogat sikálni. Követem, és mellé állva habosítom fel én is a számat. Amikor végzek, leteszem a kefémet, megtörlöm a számat, és a még mindig a fogát súroló nyuszifül nyakának hátsó részére hintek egy kis puszit. Megrándul, de nem szólal meg. Felemelem a fejem, a mosdókagyló feletti tükörben a szemeibe nézek. Alőre hajol, kiköpi a fogkrémes vizet, és megtörli a száját. Amikor felegyenesedik, arcához simítom az enyémet, átölelem hátulról. Nézem magunkat.
- Szép pár vagyunk, nem?
Vörös foltok nőnek az arcára.
- Most szívatsz? – kérdezi fintorogva. Kuncogva puszilom meg az arcát.
- Még nem, nyuszifül.
Dühös csücsörítés, és én állát megfogva fordítom oldalra a fejét, és begyűjtök egy mentolos csókot.
- Menjünk pihenni... – súgom, amikor végre hagyom levegőhöz jutni.
*
Másnap reggel levizitelünk, kötözünk. Nyugodt vagyok és elégedett, még az osztályos nővérek is kapnak egy kis félmosolyt. Az orvosi szobában lezuhanyzom, felöltözöm, és a kanapén rám váró nyuszira vigyorgok.
- Mehetünk reggelizni?
- Oké, de ne a kórházi büfébe, jó?
- Ahogy szeretnéd, nyuszi – válaszolom, és kinyitom neki az ajtót, terelem magam előtt. – Ismerek egy jó helyet, ahol isteni péksüteményeket és finom kávét szolgálnak fel.
- Jöhet! – derül fel a képe. Rácsapok a kis seggére, majd kiterelem végre az orvosiból.
Odalent a kocsiban persze azonnal álmosan pislogni kezd.
- Nem aludtál jól, igaz? – kérdezem tőle, miközben sebességet váltok. – Megértelek, gondolom be vagy tojva egy kicsit.
- Így is megfogalmazhatjuk – morogja aranyosan. Egy piros lámpánál hozzá hajolok és belecsókolok a nyakába.
- Naa... – nyöszörgi.
- Nyugalom kiscica... nem harapok, csak ha kéred.
- Zöld a lámpa – mormolja. Sóhajtva lépek a gázra. Mit vártam? Hogy igent mond és utána a karjaimba omlik? Most csak annyira jutottam előre, hogy már nem utasít el olyan mereven, de eddig nem igazán lágyult meg felém.
Bekanyarodom a kávézó elé, és leállítom a duruzsoló motort. Felé fordulok.
- Mielőtt bemegyünk, kérni szeretnék tőled valamit.
Felém fordítja a fejét, csodálkozva bambul rám karikás kis szemeivel. Szinte megsajnálom. Szinte.
- Mit?
- Csókolj meg.
Mosolyogva nézem, nem sürgetem és nem teszek semmilyen megjegyzést. Nincs semmi gúny, semmi szarkazmus, semmi más, csak egy halvány kis mosoly.
- Miért? – kérdezi gyanakodva, de már a számat figyeli. Olyan kis aranyos.
- Mert ezt szeretném.
|
| timcsiikee | 2011. 08. 09. 20:45:04 | #15703 |
 Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
Maga felé fordítja arcomat, tenyerei közé véve, hogy véletlenül se téphessem ki magam a szemkontaktusból.
- Mindazok után, amiket mondtam neked, komolyan azt gondolod, egy kalap alá veszlek az egyéjszakás ribancokkal? Megmondtam neked, de ha kell újra és újra beleverem abba a buta kis fejecskédbe, hogy...
- Nem vagyok buta! – szakítom félbe. Nem… nem akarom hallani mert a végén komolyan beveszem amit mond, de úgy folytatja, mintha meg sem szólaltam volna.
- ...monogám vagyok, a hosszú távú kapcsolatokat szeretem. Nem a seggedre pályázom, illetve arra is, de nekem te kellesz. Szőröstül bőröstül, ameddig csak jól érezzük magunkat együtt. Heteken át, hónapokon vagy éveken át, habár utóbbira még soha nem volt példa. – nyelve számon siklik végig, belém fojtja a levegőt ezzel az egy mozdulattal, és lassan elvesztem a fonalat - A fenébe is, fogalmad sincs mennyire kívánlak, nyuszifül. Itt és most szétszednélek, ha nem tudnám, hogy mennyire félsz. – Mi? Ez most… komoly? Komolyan beszél? Nem hiszem el… hogy lehet ennyire szókimondó?
- Én... én... te... izé... – nem, ez nem lehet igaz. Lehunyja szemét, sóhajt, majd újra rabul ejt tekintete.
- Annyira édes vagy. Tudom, hogy semmi tapasztalatod, tudom hogy nagyon fiatal vagy, tisztában vagyok vele. Mire vágysz? Szeretnéd, ha járnánk? Ahogy a te korosztályodban divat? Mozi, vacsik, séták, közös tanulás, ilyesmi? Tudok figyelmes és kedves is lenni, és mindaddig nem nyúlok hozzád, amíg magadtól nem érintesz meg. – megint túl szókimondó ráadásul olyan mintha… a fejemben olvasna. Igen… lehet hogy hülyén hangzik, de ilyesmik járnak a fejemben, ráadásul…
Úristen…
Ez… ez azt jeleni, hogy… ÉN LESZEK A LÁNY? Áááá! Jézusom!
Minden egyes mozdulata szusszanása elcsen egy darabot józan eszemből, csókkal próbál tovább csábítani, de próbálom tartani magam… nem megy. Egyszerűen… túl jól csinálja. Hogy a fenébe lehet így elgyengülni egy férfitől? Nem bírom, megfulladok. Számról lassan fülemhez tér egy rövid kis útvonalat lerajzolva bőrömön, bizsereg minden porcikám, főleg ahogy fülembe suttog még a forróság is teljesen elönt.
- Mondj igent, Mitch... – hangja mély, karcos és rekedtes, beleborzongok egészen velőmig, és úgy érzem mindjárt ráolvadok az ülésre. Nem… nem hiszem el, hogy ilyen nagy hatással van rám. Egyszerűen képtelenség, biztos csak álmodom. Nem… ahhoz meg túl élethű.
- Neh... neh... – ha így folytatja… még én sem tudom mit fogok tenni… lehet megbánnám, sőt több mint valószínű. Újra csak csókolni kezd, gyomrom apróra ugrik össze, ellenállásom leomlik mint egy ostromolt fal, és kezem magától mozdul meg rajta. Túl jó… túl forró…
- Olyan finom vagy. Édes vagy és szép.
- Mi... mi van...? – most komolyan bókolgat és becézget? Soha nem néztem volna ki belőle. Nem tűnik az ő stílusának és mégis… Ujjai arcomat simítják, arcomhoz képest hidegek, ebből tudom hogy tuti vörös vagyok mint egy rák.
- Azt mondtam, édes vagy és szép. Imádni fogom, hogy hozzám tartozol...
- N-nem mondtam igent...
- De fogsz. – a beképzelt disznó mindenedet. Miért tudsz mindent előre? Pályát tévesztett… jósnak kéne lennie. Na jó nem… ahhoz túl tehetséges az orvoslásban… és már megint ott lyukadtam ki, hogy „istenítem”.
- Mi a...? – egyszerűen nem hagy szóhoz jutni, magával tömi be számat, és képtelen vagyok eltolni magamtól, olyan gyengék lettek az izmaim, a karjaim, még a lábaim is, mintha az energia csak egy pontba összpontosulna. Félek… Túl jó…
- Halljam azt a szót, cicafül. – nem… nem adhatom magam ilyen könnyen, sőt egyáltalán nem kéne, de… de túl csábító a gondolat. A kíváncsiságom mindig is nagyobb volt mint a józan eszem.
- De ha beleegyezem, akkor nem fogsz...? - letámadni… úgy mint azokat a csajokat. Ha csak belegondolok abba a jelenedbe amikor rádöntötte a fotelra és… Jahjmami.
- Nem. Lehet, hogy el sem jutunk odáig, kicsikém.
- Hazudsz!
- Na jó, természetesen amint lehetőség adódik rá, leteperlek.
- Tudtam! – perverz disznaja… de mit várok? Ismerem azért ennyire… már.
- De kizárólag csak akkor, ha már te is akarod, és felkészültél rá. Majd én gondoskodom róla, hogy rendesen felkészítselek minden téren – tényleg hihetek neki? Valahogy… nem tudom elképzelni a gyengédebb oldalát. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy… ilyen is tudna lenni. Egy próbát megérne?
Tiszta hülye vagyok… egy ideje még attól féltem, hogy tévútra terelődök, most meg az ajánlatát fontolgatom.
- De nem csak a szexről van itt szó, nyuszifül. Nem ám. Ha csak az kellene, bárki megtenné. – bárki? Hm… kíváncsi vagyok, hogy vajon… milyen volt az, aki jó pár hete volt vele? Azt hiszem akkor mondta, hogy már újra szingli.
- Tudom, hogy nagyon bírsz.
- Valóban? – vigyorodik el, felhúzva egyik szemöldökét - És miből jöttél rá? – érzem hangjából az iróniát. Jóvan már! Nem kell gúnyolódni, tudom, hogy ilyen téren tudok idióta is lenni. Viszont… én nem tudok olyan szókimondó lenni, mint ő.
- Hát amit a többiek mondtak, meg... én is észrevettem, hogy velem másképp viselkedsz. Senki mással nem beszélsz olyan hangon, mint velem, és csak engem becézgetsz, amitől mondjuk a falnak tudnék menni sokszor, de már megszoktam.
- És még mi árulkodik arról, hogy bírlak? – faggat tovább kiszélesedő vigyorral.
- Hagyjuk ezt... – én… én nem tudom kimondani. Ahogy nem egyszer megpróbált már rám mászni akkor is, ha csak szórakozásból csinálta, amikor… megcsókolva ébresztett fel… Lehet, hogy mégsem csak heccelés volt? Mérhetetlenül szégyellem magam.
- Rendben, akkor térjünk vissza a fő csapásnyomra. Mondj igent! Essünk túl rajta, és csókolózzunk újra. Na gyerünk!
- Miért hiszed azt, hogy neked nem lehet nemet mondani?!
- Talán mert így is van. Szóval? – milyen magabiztos. Miért van igaza? Utálom… nyakamba szuszog, egyszerre cikázik rajtam végig a hideg és a meleg, és kanosan szorít magához. Jesszus - Gyerünk, kiscicám... gyerünk… - nógat tovább egyre halványuló hangerővel.
- Nem… nem tudom – próbálok ellenállni de nem jutok messzire a dologban… sőt. – Kaphatnék egy kis időt?
Vesz egy mély levegőt, sóhaját a nyakamba fújja, majd felegyenesedik rólam.
- Nekem az is jó, ha később mondasz igent – magabiztos vigyorral egyenesedik kis nagy nehezen, hirtelen hideg csap meg ahogy félig lemászik rólam. Mintha… hiányozna a testéből áradó forróság. Megőrültem.
- Hé! – ah mindegy… bármit mindig a javára fordítja, ez így nem megy. – Akkor most hazaviszel… végre?
- Ahogy szeretnéd, csibém.
- Hah… de jó… még egy becenév.
~*~
Csak egy nap telt el azóta a beszélgetés óta és… most kialvatlanabbnak érzem magam, mint máskor. Azaz idióta… Grr… A hülye ajánlata miatt nem tudtam rendesen aludni. Amikor végre nagy nehezen sikerült kisbirkák képzeletbeli számlálásával álomba szenderülnöm, akkor álmomban támadtak meg olyan képek, hogy zihálva ébredtem fel.
Utálom, hogy ilyen nagy a képzeletem. Sok kávét nyomok magamba, kajával készülök éjszakára, megpróbáltam délután aludni, de abból sem lett sok minden, de több mint éjszakánként. Valahogy nem bírom elképzelni ezt az egészet. Ha már alapból így viselkedett velem… mit fog csinálni ha igent mondok?
Ó anyám a kórházas pletykák valósággá válnak… meg lett átkozva ez a klinika? Lehet itt mindig ilyenek történnek? Hová kerültem? Na jó azt hiszem a fáradtság ráment az agyamra.
Éjszakai műszak… most az egyszer azt kívánom, hogy legyen nyüzsi, hogy ne legyen alkalmunk beszélgetni. Még mindig nem döntöttem el mit akarok. Tudni akarom, hogy vajon csak képzelgés az egész, vagy… vagy tényleg elkezdtem vonzódni. De mégis… tartok tőle, hogy túl jól csavarja a szálakat… ahogyan eddig. Hahh…
Felcaplatok az orvosiba. Hm… még nem lenne itt? Mindegy, akkor addig átöltözöm… hehe végre elmondhatom magamról, hogy előbb értem ide, mint Ő.
Már épp fordulnék be a ruháimmal a fürdőszoba részre, amikor a küszöbön torpanok meg. A fehér nadrágot kapja fel, majd válla fölött átnézve észrevesz, kezébe veszi az inget, majd felém fordulva lassan vigyorodik el.
- Végre időben beértél cicafül – negédes hangjától egy borzongás végigfut gerincemen.
- Bocs… - hátrálni kezdek majd pihegve a falnak döntöm hátamat, és elszorítom orromat. Basszuskulcs… Miért nem szólt egy mukkot sem? Tuti, hogy direkt csinálta.
Feltápászkodom mert így tuti hülyén nézek ki, összefogom újra rendesen a ruháimat és ekkor lép ki, hogy mehetek én is. Remek.
Gyorsan pörögnek az események, vizit után jön minden féle, még az egyik beteg veszélyes állapotba is kerül, de már nem visel meg annyira, mint eleinte. Igaz a kimerültségemen túlléptem már, biztos jó volt a kávé, amit ittam, de lehet csak az villanyoz fel, hogy annyi a teendő, hogy négyszemközt nem tudunk két szót sem váltani. Talán imáim végre meghallgatásra találtak? De jó is lenne…
Viszont éjfél után végzünk szinte mindennel ami halaszthatatlan volt, a nővérkéket igyekeztem kerülni, csak pár szót váltottam velük. Valahogy tartok attól, hogy kikotyogok valamit… amilyen szétszórt vagyok néha.
Hajnali egy és végzünk mindennel. Lehet, hogy nem tetszett neki, de a nővérszobában mindig volt valaki így ha a papírmunkát ketten is végeztük, nem voltunk egyedül. A közelében totál izgulok… feszültség kering a levegőben és fojtogat főleg, hogy közeleg egy olyan időszak a műszakban ahol… nincs semmi csak pihenés.
Követem, mint egy jó kis kutya az orvosi szobába, előre biccentett fejjel, mint aki a vágóhídra megy. Elég fura kapcsolat… inkább birkához kéne hasonlítani magam.
Kinyílik az ajtó, előre enged, én megpróbálok a szokott módon viselkedni, hátha nem veszi észre. Hehe…
- Enyém lehet a kanapé? – kérlelő szemekkel fordulok felé, de amit meglátok teljesen kizökkent. Szemeiből árad a fenevad ereje, mosolya is pontosan erről árulkodik, és ahogy felém közelít menekülni támad kedvem. Hátam a fallal találkozik, puhán tenyerel rá fejem mellett, összerezzenek már csak attól, hogy felém hajol.
- Persze… ha végre választ kapok a kérdésemre – oldalra fordítom fejem, hogy ne tudjanak szemei rabul ejteni, de mindhiába, szabad kezével összefogja államat és visszaterel.
- Öhm… mire gondolsz? – tettetem a szőkét most tényleg, mire felvonja egyik szemöldökét jó magasra.
- Ne nézz hülyének cicafül, pontosan tudod – ajkaimra hajol, tiltakozni se időm se erőm nincs és csókra csábít, ujjaim elfehéredve feszülnek a falnak, apró nyögésekkel próbálok ellenállni ,de ez azt hiszem csak olaj a tűzre, mert egyre hevesebben csinálja. Megfulladok… el fogok olvadni. Lassan hajol el, de csak pihegni vagyok képes, összeszorított szemekkel. Ahogy fülembe szuszog feláll a hátamon az összes láthatatlan kis szőr, mellkasom reszket.
- Rávetted már magad, hogy igent mondj nekem? – államról derekamra siklanak ujjai, forróságot sugároznak belém, és lassan nyitom fel a szemem.
- Még… nem tudom. – nyekergem halkan, de ahogy ajkaira téved tekintetem látom azt a csábos mosolyt, ami egyszerűen szuggerál.
- Ugyan – lábaim közém lép mintha csak attól félne összecsuklom és így tartana meg, de ekkor érzem csak meg, hogy lába közelebb érint, mint vártam. – Bírsz engem, te is tudod… - ajkaival arcomat simítja, egy visszafogott sóhaj csúszik ki számból, de rögtön ajkamra is harapok, hogy több ne szökhessen ki. – Meddig akarsz még váratni? – derekamon pihenő ujjai felfelé simulnak, érzem ahogy a pólóm vele moccan, és kellemes érzés árad szét bennem. Nem bírom tovább… úgyis mindig ezt fogja csinálni míg végre be nem, dőlök neki. Ha pedig… nem akarom majd, vagy nem jön össze a dolog… csal szimplán ellent mondok és kész… csak ennyi… nem? Megmondta.
- Jó – egy sóhajjal siklik ki a szó, ledermed a mozdulatban majd szemembe néz mintha azt keresné, hogy most füllentek-e vagy sem. – Benne vagyok – de nem akarom, hogy nyilvánosan bármit csináljon, abba belehalnék.
|
| Levi-sama | 2011. 08. 08. 22:21:01 | #15677 |
Karakter: Dr. Damar Frost
- A kurva életbe! – hajítom el a nem megfelelő kochert, amit a kezembe adott a műtősnő. – Kit kell megdugnom, hogy normális asszisztenciát kapjak?! Húzzon innen a vérbe, ha nem képes odafigyelni arra, amit mondok!
- Bocsánat, én...
- Elbambult! Tudja mi a gond ezzel? Hogy nem egy kibaszott moziban van, hanem egy műtőben, ahol épp egy feltárt beteg műtétje húzódik el, a maga hibájából! Szedje össze magát!
Faképnél hagy. Hát ez überfasza.
Mitchel lép mellém, műtős köpenyt adtak rá, és steril gumikesztyűt.
- Miért kellett ordítoznod vele? Nézd meg mit csináltál!
Valahogy olyan ő nekem, mint gyulladásnak a borogatás. Azonnal felszáll a vörös köd az agyamról.
- Hm… De ha egyszer béna volt – morgom higgadtabban.
- Türelmesebb is lehetnél, most nincs aki neked asszisztáljon.
- Itt vagy te, csak add ide amit mondok.
- De hát én azt sem tudom, hogy mi micsoda! – háborodik fel, amivel csak bennem is felnyomja a pumpát.
- Akkor csak tartsd ide a kurva tálcát!
- Nesze – morogja, én pedig visszatérek a műtéthez. Normál körülmények között most bemosakodna mellém egy másik műtősnő, hiszen mindig van egy ügyeletes műtősnő, aki készenlétben áll hasonló esetekben, de nem hívatom ide. Mitchel tökéletesen elég nekem, más nem is kell. Legalább gyakorlatot szerez.
Virtuóz mozdulatokkal, rövid idő alatt befejezem amit elkezdtem, majd álomszép kis piciny öltésekkel összevarrom a sebet. Az én betegeim aprócska hegeket kapnak, mindig odafigyelek, hogy szép munkát végezzek kívül-belül.
Átlagos nap.
Este pedig már kérdezés és könyörgés nélkül, engedelmesen csattog a verdámhoz. Beülünk és beindítom. Hízelgő kurvaként dorombol a motor, és kikanyarodom az útra.
Megérzem magamon bámész tekintetét.
- Elfáradtál? – kérdem tőle.
- Nem igazán.
- Akkor mit szólnál egy jó kis estéhez? Mint a múltkor… remélem meggondoltad magad azóta.
- Nem… Mondtam már, hogy nem. Nem akarom meg nem is tudnám Lisát így elfelejteni, ráadásul ugyan az lenne a vége, mint vele… elég volt egy megaláztatás.
- Cöh – fújok egyet. Szeretem hogy ilyen lelkizős, de most kifejezetten zavar. Azt a szőke ribit ha meglátom valamelyik bárban, odamegyek hozzá jól elpicsázom, amiért megbántotta az én kis... hm... nyuszimat.
Mosolyogva vezetek tovább. Imádom húzni őt, szeretem amikor dühösen kifakad, és eljár a kis szája.
- Vagy lehet már nem is lányokhoz van kedved? Értem én… abban is benne vagyok.
- Mi van? – sikítja halkan.
- Ugyan cicafül, átlátok rajtad.
Hát nem elpirult? Megzabálom. Most azonnal. Motyog valamit az ablaküveg felé fordulva, és mindezt olyan édesen és cukin teszi, hogy elszakad a cérna, ami már amúgyis megkopott. Kiállok az út szélére, és leállítom a kocsit. Bosszúsan fordul felém, miközben kioldom a biztonsági övemet és fölé tornyosulok. Már nem kell sok, már bizonytalan. Tudom, hogy kíván engem, már csak rá kell vennem, hogy ezt belássa, és feladja az örökös öntagadását és megadja magát a vágyainak. Nekem.
- Ha bármikor ki szeretnéd próbálni, csak szólj – dörmögöm, komolyan nézek szemeibe. Eltátja a száját, arca még vörösebb árnyalatot ölt. Dacosan szorítja össze ajkait, szemei megvillannak, de még így is zabálnivaló.
- Köszi, de… nem. Veled biztos, hogy nem próbálnám ki… és tudod miért? Mert „egy zsebkendőt csak egyszer használsz”, és én nem vagyok zsebkendő… bocsi.
Felnevetek. Hangosan, és öblösen. Kezeim közé veszem arcát, meglepetten pislog fel rám.
- Mindazok után, amiket mondtam neked, komolyan azt gondolod, egy kalap alá veszlek az egyéjszakás ribancokkal? Megmondtam neked, de ha kell újra és újra beleverem abba a buta kis fejecskédbe, hogy...
- Nem vagyok buta! – hőbörög, de elengedem fülem mellett.
- ...monogám vagyok, a hosszú távú kapcsolatokat szeretem. Nem a seggedre pályázom, illetve arra is, de nekem te kellesz. Szőröstül bőröstül, ameddig csak jól érezzük magunkat együtt. Heteken át, hónapokon vagy éveken át, habár utóbbira még soha nem volt példa.
Lehajolok hozzá, lassan végignyalom puha száját, és zihálását hallva elégedetten elmosolyodom.
- A fenébe is, fogalmad sincs mennyire kívánlak, nyuszifül. Itt és most szétszednélek, ha nem tudnám, hogy mennyire félsz.
- Én... én... te... izé... – dadogja, kezei tétován kapaszkodnak az ülésbe, háta az ajtóhoz szorul.
Sóhajtva hunyom be szemeimet néhány másodpercre, amíg átgondolom a következő lépést. Amikor újra kinyitom, lenézek rá. Ajkát rágcsálja, izgatott szuszogása édes zene füleimnek.
- Annyira édes vagy. Tudom, hogy semmi tapasztalatod, tudom hogy nagyon fiatal vagy, tisztában vagyok vele. Mire vágysz? Szeretnéd, ha járnánk? Ahogy a te korosztályodban divat? Mozi, vacsik, séták, közös tanulás, ilyesmi? Tudok figyelmes és kedves is lenni, és mindaddig nem nyúlok hozzád, amíg magadtól nem érintesz meg.
Ha lehetséges, még pirosabbá válik. Kinyitja a száját, és nagyon jól tudom, hogy csak a dac beszélne belőle, ezért finoman megcsókolom. Végtelenül lassan, és lágyan, igazi romantikus csók, amiért úgy odavannak a csajok a mozifilmekben. Kezeimmel megtámaszkodom mellette, de amikor lejjebb csúszik, derekát átölelve vonom magamhoz. Lágyan körözök szájában, nyelve félénken üdvözli enyémet, meg-megrezzen. Ujjaim hajába túrnak, s amikor ő is végre felemeli karjait, hogy megérintsen, diadalt érezve mosolygok a csókba, és szájáról állkapcsára csúszom, nedves csíkot rajzolok nyelvemmel egészen a nyakáig, majd fel a fülcimpáig. A legérzékenyebb részre lehelek forrón, nyelvemmel izgató köröket rajzolok rá.
- Mondj igent, Mitch... – dörmögöm mély, forró hangomon, amitől berezonál az egész teste, érzem ahogy remegés rázódik végig a testén. Olyan édesen érzékeny. Nyelvem a nyakán hevesen lüktető éren játszik, imádom hogy ilyen hevesen kalapál a kis szíve. Nekem sem könnyű, vadul dübörög a szívem, a farkam pedig olyan kemény, hogy úgy érzem, soha többé nem lesz már puha. Nem is baj. Sosem voltam puhapöcs.
- Neh... neh... – nyöszörgi. Homlokomat ráncolva harapok finoman a bőrébe. Ez nem az a válasz, amit hallani akarok. Visszatérek szájára, és ezúttal is nagyon finoman, gyengéden csókolom.
- Olyan finom vagy – morgom a szájába. – Édes vagy és szép.
- Mi... mi van...? – zihálja aranyosan, teljesen elkábítottam. Megcirógatom arcát, hüvelykujjam ajkát simítja.
- Azt mondtam, édes vagy és szép. Imádni fogom, hogy hozzám tartozol...
- N-nem mondtam igent...
- De fogsz.
- Mi a...? – kezd feléledni benne már megint a dacos kis Mitchel, de egy újabb finom csókkal elhallgattatom. Amikor már kocsonyaként remeg az egész teste, felemelem a fejem újra.
- Halljam azt a szót, cicafül.
- De ha beleegyezem, akkor nem fogsz...?
Elmosolyodom.
- Nem. Lehet hogy el sem jutunk odáig, kicsikém.
- Hazudsz – csücsörít duzzogva, és én vigyorogva puszilom meg kis csőrét.
- Na jó, természetesen amint lehetőség adódik rá, leteperlek.
- Tudtam!
- De kizárólag csak akkor, ha már te is akarod, és felkészültél rá. Majd én gondoskodom róla, hogy rendesen felkészítselek minden téren – az utolsó szavaknak nyomatékot adva elmélyül a hangom a vágytól. Beleremeg és behunyja szemeit.
- De nem csak a szexről van itt szó, nyuszifül. Nem ám. Ha csak az kellene, bárki megtenné.
Felnéz rám, szemei sötéten és csábítóan csillognak.
- Tudom, hogy nagyon bírsz.
- Valóban? – vonom fel szemöldököm. – És miből jöttél rá? – ironikus a hangom, de láthatóan nem veszi észre.
- Hát amit a többiek mondtak, meg... én is észrevettem, hogy velem másképp viselkedsz. Senki mással nem beszélsz olyan hangon, mint velem, és csak engem becézgetsz, amitől mondjuk a falnak tudnék menni sokszor – sóhajtja aranyosan. – De már megszoktam.
- És még mi árulkodik arról, hogy bírlak? – húzom el vigyorogva az utolsó szót. Kapok egy rosszalló pillantást, de mindezek ellenére még mindig a karjaimban van, nem húzódik el tőlem.
Néhány másodpercre lehajtja a fejét, édes kis piros foltok terjengnek arcán.
- Hagyjuk ezt...
- Rendben, akkor térjünk vissza a fő csapásnyomra. Mondj igent! Essünk túl rajta, és csókolózzunk újra. Na gyerünk!
- Miért hiszed azt, hogy neked nem lehet nemet mondani?! – nyafogja.
- Talán mert így is van. Szóval? – súgom mosolyogva a szájára. Finoman bűvölöm, cirógatom arcát az orrommal, és tudom hogy majd megőrül értem. Remeg minden porcikája értem, és már csak idő kérdése hogy teljesen behódoljon. Imádni fogom, ahogy végre teljesen a hatalmamba kerül, és azt teszek vele, amit csak akarok. És én nagyon-nagyon sok mindent akarok tenni vele. Az én nevelésem lesz. Édes, kis finom kurva lesz, mire végzek vele. Gyönyörű lesz az ágyamban, álomszép lesz testén a sok bőrszíj, és ahogy majd kéjesen sikoltva fogadja magába a gyönyör minden formáját, az lesz a legszebb látvány a világon.
Akarom.
Akarom őt.
Zihálva szorítom magamhoz, belefújtatok a nyakába, nehezen küzdöm le a nyers vágyat, ami hirtelen rám tört a vágyképektől.
- Gyerünk, kiscicám... gyerünk...
|
| timcsiikee | 2011. 07. 28. 15:36:06 | #15453 |
Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
Felkelek körülbelül fél hat körül, kidörzsölöm az álmosságot a szememből, majd felé nézek. Alszik… most tényleg.
Felkelek, lefőzök egy kávét, de még erre sem ébred fel. Milyen nyugodt az arca… Megrázom fejem, majd felé nyújtom a bögrét.
- Jó reggelt – nem hall, így újra ismételgetem, míg ki nem nyílnak csipái.
- Kösz – morogja rekedten, elveszi a kávéját majd le is teszi míg feljebb ül. – Mennyi az idő?
- Hat – lesem le az óráról.
- Helyes. Az ilyen nyugis éjszakákat szeretem. – hát még én… Bár számomra annyira nem nevezhető nyugisnak, mint gondolja. – Mi a hézag? – kérdez fáradt könnyedséggel. Hihetetlen hogy minden után tud úgy viselkedni, mintha semmi nem történt volna. Ez is azt mutatja felém, hogy mindent csak szórakozásból csinál.
- Semmi – válaszolom unottan, legördíti a kávét, majd kezembe nyomja, utalva arra, hogy mossam el.
- Kösz, nyuszi. Ez jól esett.
- Szívesen… - tudom, hogy csak játékszer vagyok.
~*~
Reggel is minden simán megy, szinte túl jól, túl zökkenőmentesen. Már csábít az ágyam, ilyen messziről hallom. Alig várom, hogy hazaérjek.
Orvosiba be, átöltözünk, mire elkészülök, Ő már egy bőrkabátot kanyarint vállaira.
- Mit szólnál egy finom reggelihez a büfében? – a csábító sütemények gondolata egy pillanatra elveszi eszem, de még így is túlüt rajta az a tény, hogy már így is túl sokat képzelnek, nem kéne ezt még ezzel tetézni. Ilyenkor már tényleg sokan vannak, nem úgy mint a múltkor.
- Kösz, nem. – inkább veszek egy adagot és otthon megeszem, de nem ülök le vele… vagyis nem kéne.
- Nocsak, nocsak... – most meg mi van? Úgy vigyorog, mintha a fejembe látna, vagy lenne rajtam valami.
- Most mi a francot nézel rajtam? – szinte felfal a tekintete… nyugi Mitch, nyugi… direkt csinálja, mert tudja, hogy ez bosszant téged. Elég szadista egy alak, ha az emberek dühös arcát szereti.
- Cicafül ne kényeskedj, inkább gyere és harapjunk valamit. Ráérsz utána gondolkozni azon, hogy belém zúgtál-e vagy sem. – vállamnál karolva kezd el kiterelni.
- Mi van? Én? Beléd? Ne nevettess! Sőt, ne is álmodj róla! Mit képzelsz magadról, hogy bárkit megkaphatsz? Hát majd rájössz, hogy… - megcsap a sütik illata és már azt is elfelejtem, hogy mit papoltam eddig. Mmmm… fincsi sütiiik.
Túl nagy a csábítás inkább leülök, és elfogadom a sorsomat. Vagyis… a sütikék miatt tűrök egy kicsit.
- Azon gondolkoztam... hogy a beosztásod szerint ma és holnap nem dolgozunk, tehát nekiülök és írok egy esettanulmányt az egyik betegedről, akit kiválasztottam. – egy ideje valami hasonló volt a fejemben, csak még nem jutottam addig, hogy ezt fel is vessem neki… de ha már itt a lehetőség, akkor ráveszem mindenre. Kárpótlás azért, amit tesz velem. Ha már idegállapotban tönkretesz, legalább ennyit megtehet értem, ez a minimum.
- Ez is a feladataid közé tartozik? Fú de savanyú ez a narancslé – mondja szinte egybefüggően, eltolja, de én megiszom, ha neki nem kell.
- Igazából nem, de a jövő félévben benne lesz a tananyagban, és így egy kicsit előre dolgozom.
- És melyiket választottad?
- Azt a cukorbeteget, akinek amputáltad a lábát. Végig követem majd a rehabilitációját.
- Rendben. Majd elolvasom ha kész van és segítek végleges formába önteni.
- Köszi – végre valami jó is történik velem. Ha valamit előre dolgozok, most és hajtok, akkor később több figyelmet fordíthatok másra, vagy épp saját magamra és a magánéletemre. Rám férne már végre valami…
Megcsörren a telefonom, felveszem, és elég nagy meglepetés ér. Először az hogy Lisa az, a második pedig az ötlete.
- Jó, oké, akkor holnap este ugyanott. Rendben, szia! – leteszem, majd a velem szemben ülő felé fordítom tekintetem, de arcát meglátva inkább a szép sütiket kémlelem.
Miért? Miért velem kell? Ez… ez így olyan… nem is tudom, a kellemetlen túl szép szó erre.
- Csak nem a kis szőke? – szakítja félbe gondolatmenetemet - Azt hittem lekoptatott téged.
- Hát valami olyasmi. – nem kötöm az orrára.
- Na és mit akart? – na jó ezt a témát így nem terelhetem el, mivel éppen az előbb ígértem meg, hogy megkérdezem. Pont Őt.
- Ma este bulizni megy Susannal, és elhívtak minket.
- Minket? – nem tetszik ez a hang.
- Aha. Azt kérte, hogy mindenképpen vigyelek magammal. Vagyis... tulajdonképpen azért hívott, mert téged akarnak. – bököm ki végül.
- És te menni akarsz velük?
- Szeretném újra látni Lisát. Eljössz? – hátha most összejönne.
Előre hajol de először észre sem veszem, így nem hőkölök hátra.
- Egyéjszakás kaland volt, nekem semmit sem jelentett, csupán kieresztettem velük a fáradt gőzt. Nem használom kétszer ugyanazt a zsebkendőt, bocs. – egy hosszú pillanatra eláll a lélegzetem. Ez… ez most… mindegy, annyira meg sem lepett, de… de nem hittem volna.
- Rendben, akkor megmondom neki hogy nem jössz. – így biztos hogy több esélyem lesz. Vissza is hívom.
Vagy mégsem…
Elmondom a fejleményt, és úgy döntenek inkább mennek koncertre. Oké… akkor most már 100%-ra biztos vagyok benne. Nem hiszem el hogy ennyire szar voltam vagy… csak miatta lenne ez is? Túl jó… túl j hozzám képest. Mellette egy kis senki, nyomi vagyok aki… áh inkább nem tépem magam.
A flegma beszólásaira is csak legyintek.
- Jó, tudom hogy te kellettél nekik, és rajtam keresztül próbálkoztak be, és mivel nem jött össze, engem is ejtettek. Nem vagyok hülye. – ennyit még én is tudok, viszont reménykedni olyan nagy bűn volt? Legalább ezt meghagyhatná nekem. Túl jól telt az éjjel, éreztem hogy ez lesz. - Kösz a reggelit, asszem én most megyek haza. Fáradt vagyok. – ha tényleg rá akarok hajtani hogy előre is dolgozzak, sok pihenésre van szükségem.
- Hazaviszlek. – jön utánam.
- Kösz nem. – morgom vissza. Már így is túl sokat „tett értem”.
- Ugyan, ne bomolj már. Ezek csak ócska ribancok, akik hetente segg-részegre isszák magukat és másnap reggel idegen pasik ágyában ébrednek. El sem hiszem, hogy komolyan vetted azt a kis... – már megint kezdi.
- Tudom, egy idióta vagyok, egy kis senki, akin a csajok keresztül néznek – csattanok fel, már az udvarra érve, viszont ahelyett hogy észrevenné magát, falhoz nyom teljes erővel.
- Hé, ne legyél már így elkenődve – duruzsolja arcomra, de megpróbálom elfordítani tekintetem.
- De olyan szar érzés! Nekem komolyan tetszett az a lány... Én meg semmit sem jelentettem neki, pedig... – Nem… hiába mondom, Ő ezt nem értheti, nem fogja soha megérteni.
- Hé – szól rám még mindig halkan… - Rendesen megtörölte benned most a cipőjét. Sajnos nincs sok tapasztalatod, ezért tehette meg ezt veled. Még néhány ilyen, és már messziről, széllel szemben is felismered ezt a típust.
- Nincs vele semmi baj, csak én vagyok kevés. – nekem kéne… jobbnak lennem.
- Te meg miről beszélsz?
- Nincs kocsim, még lakásom sem, ahová felvihetném a barátnőmet... Nem vagyok jóképű, magas, izmos, menő...
- Kiscsibe...
- Ne hívj így! Fogalmad sincs milyen érzés! Te jóképű vagy, okos, menő és gazdag! Mindened megvan, a nők bomlanak utánad, és...
- Te százszor többet érsz nálam.
- Mi van? Ne röhögtess!
- Nyuszifül, te vagy a legkedvesebb és legjobb ápoló, azok közül, akikkel eddig dolgoztam. Jószívű vagy, emberséges és lelkiismeretes. És szép vagy. Nagyon szép. Amikor először megláttalak, néhány másodpercig még gondolkozni sem bírtam, olyan hatással voltál rám. – na jó… most csak képzelődök, vagy képzelődök, de lehet hogy képzelődök. Most… most komolyan vigasztalni próbál? Nem… ez is csak szédítés.
- Most csak hülyítesz... Biztos jót röhögsz magadban... eltaláltam?
Olyan erősen túr a hajamba, hogy még a fejbőröm is húzódni kezd.
- Nem foglak agyondicsérgetni, nem szokásom. Hiszel nekem vagy sem, leszarom, de arra magadtól is rájöhettél volna már, hogy ha nem jelentenél nekem semmit, nem törődtem volna veled annyit, amennyit eddig. – na ez a pasas már sokkal ismerősebb nekem.
- Csak ágyba akarsz vinni...
- Már megtehettem volna, ha csak ennyit akarnék tőled. Tudom, hogy vágysz rám, már ezerszer megbaszhattalak volna akár a kocsiban is, vagy épp az orvosiban, az öltözőben vagy... az ambulancián a vizsgálóágyon. – na jó ez… ez mind igaz. Igen. Már annyiszor lett volna lehetősége, mégsem tette. De akkor is… Ha nem csak azt akarja elérni, akkor egyszerűen csak szórakozik velem, ennyi. Más magyarázat erre nem lehet.
Nem szólok semmit így lassan végre elenged.
- Felejtsd el azt a kis kurvát. Ha akarod, ma este elviszlek és becsajozunk újra, és ezúttal sokkal szebbeket vadászunk. Na mit szólsz? – ajánlja fel újra, és csak egy fél pillanatig gondolkodom el rajta.
- Nem, köszi. – rendezem magam, mert kicsit úgy érzem mintha hajammal együtt, a ruhámat is széttúrta volna. – Ez nem nekem való, én… nem vagyok olyan mint te. – halkan sóhajtok egyet, majd kikerülve a kocsi felé megyek, és beülök, figyelek hátha meggondolja magát, de nem, inkább Ő is beül.
Hogy miért csinálom? Talán megbízom benne. Eddig is csak szívatott meg szórakozott, de nem hiszem, hogy képes lenne tényleg letámadni hacsak nem engedném. Egyáltalán… ellen tudnék állni neki ha csak úgy, elkezdené? Egyre kevésbé vagyok biztos magamban.
- Azért gondold meg – mormolja még „utoljára” egy halovány mindent tudó mosollyal, majd beindítja a motort. Most kicsit összezavarodtam.
~*~
Végre egy újabb egyszerű nappalos műszak, kipihenten állok hátul a műtőben, és figyelem a folyamatot, már sokadszorra. Igazából csak a szavakat hallom, látni nem igazán látok mindent, a szakkifejezések néha csak úgy pörögnek, viszont az eszközökkel soha nem voltam tisztában.
Mindent nagyon rutinosan csinál, ilyenkor újra fellángol bennem a tudása iránti tisztelet.
Amit elkezd az csorbítani, hogy elkezd kiabálni a műtőslánnyal. Barna copfja a műtőssapka alatt is kontyba fogva izgatottan libeg, Damar szája pedig az orrszáj maszk alatt vadul tátog. Hahh… megint kezdődik. Leteszem a noteszkám és a tollam, mire kezet mosok és felkapok egy steril gumikesztyűt, már sírva szalad ki.
- Miért kellett ordítoznod vele? Nézd meg mit csináltál! – komolyan, azt hittem csak a nővérekkel ilyen, amit valahol már meg is értek…
- Hm… - remélem, most az egyszer végre elgondolkodik rajta – De ha egyszer béna volt.
- Türelmesebb is lehetnél, most nincs aki téged asszisztáljon.
- Itt vagy te, csak add ide amit mondok.
- De hát én azt sem tudom, hogy mi micsoda!
- Akkor csak tartsd ide a kurva tálcát! – a maszk alatt morogva tolom oda neki az egészet, majd figyelem a folyamatot. A levegő teljeseb megfagyott a műtőben, fél szemmel látom, hogy a többi műtős meredten figyel, de amint folytatódik az egész „móka” vagyis a műtét, ők is folytatják a munkát.
Így közelről nézve még sokkal jobban elvarázsol a tehetsége és tudása, hogy mindent olyan gyorsan és „könnyedén” csinál mégis tele van felelősséggel. Egy emberi életről van szó ugye.
Igazából lassan már el sem tudom képzelni, hogy máshogyan, vagy hogy ennél jobban is lehet végezni egy ilyen műtétet, ami ráadásul nem is rutin.
Igen… ilyenkor végre feléled bennem az, hogy tisztelem a munkája miatt, minden hülyeségét elnézem, mert a zseniknek mindig van valami idióta szokásuk. Neki a gyerekes dühöngések.
Sikerrel zárul a műtét, az első vágástól az utolsóig mindent láttam, így még sokkal dúsabb az élmény, mint eddig valaha. Nehezen sikerül levennem a gumikesztyűt, így kicsit tovább maradok bent, már előre halad sietek én a göncök lekapásával, a beteget már visszavitték a szobájába viszont mielőtt továbbléphetnék, az egyik műtős férfi megállít és szinte csak suttog.
- Mitchel… ugye? – kérdi bizonytalanul és csak bólintok. – Most őszintén… hogy csinálod ezt?
- Tessék? – fordulok felé értetlenül, kicsit jobban megemelve a hangomat, mint ő.
- Csak arra gondolok, hogy… te hogyan voltál képes visszaszólni neki? – közben beleszól egy másik műtősnő is.
- Azt hittem kiviharzik amikor nekiálltál, de meglepődtem, hogy nyugodtabban folytatja tovább. Másnak ezt még nem sikerült elérnie.
- Tényleg? – nézek rájuk értetlenül. Bólintás a válasz, én csak kifelé haladva tarkóm vakargatva, kisebb zavar vesz körül, ahogyan ők. – Igazából nem tudom… az elejétől fogva megpróbálom elviselni az ilyen dühöngéseit, és… nem is tudom.
- Mitchel, csipkedd magad, van még elég dolgunk – morran vissza komoran, zavartan intve elköszönök, és robogok is a kilométer hiányos után.
~*~
Egész jól ment ez a mai műszak, úgy látszik tényleg nagyon megedzett az a sok-órázás, ez már meg sem kottyan… annyira. Oké nem vagyok a toppon, de sokkal jobb mint máskor.
Volt még kötözés, esti vizit meg minden, de volt idő pihenésre meg kajálásra is a műtétek között. Este már csak jön a ruha átkapása, és a szokásos. Már a megszólításaira csak megrovó pillantást produkálok, de ahogy látom neki ez sem elég, mert mindig új nevekkel rukkol elő. Nem hiszem el, hogy nem unja még.
Beülünk a kocsijába, a szokásos módon, ahogy minden alkalommal vagy az állomásig visz, de mostanában már csak haza. Biztos, hogy megint láttak páran, de… „példát” véve róla, megpróbál nem érdekelni a dolog. Már a nővérkékhez sem ülök le pletyizni, csak abban reménykedem, hogy mihamarabb eltűnhetek, túlleszek a gyakorlaton, az előre megírt tanulmányon, mindenen és kitörhetek ebből a közegből.
Oldalra pillantok és a feszes bőrkabát alatt egy sötétkék póló feszül, rajtam csak egy hosszabb farmer, szintén póló ami feketés-barna mintás, és egy egyszerű pulcsi. Az öltözködése is olyan…
- Elfáradtál? – sandít rám, de csak elfordítom fejem, vissza előre.
- Nem igazán – nem bámulhatom Őt mert a végén megint azt hiszi, hogy betámadhat… mint múltkor.
- Akkor mit szólnál egy jó kis estéhez? Mint a múltkor… remélem meggondoltad magad azóta.
- Nem… - vágom rá közömbösen. – Mondtam már, hogy nem. Nem akarom meg nem is tudnám Lisát így elfelejteni, ráadásul ugyan az lenne a vége, mint vele… elég volt egy megaláztatás – bosszús sóhajt hallat, és ahogy látom szerencsére a házunkhoz vezető utcán fordul le. Helyes. Viszont ez a mosoly amit utána produkál, semmi jót sem sejtet számomra.
- Vagy lehet már nem is lányokhoz van kedved? Értem én… abban is benne vagyok.
- Mi van? – szinte sikkantom a szavakat, majd inkább egyik kezemmel homlokomat gyűrögetem. Ezt nem hiszem el…
- Ugyan cicafül, átlátok rajtad. – még jó hogy átlát… nem csak átlát a nyelvével már át is járt bennem… mikre gondolok már megint? Bahh… érzem, hogy arcom kipirul, így inkább a mellettem lévő ablak felé fordítom fejem.
- Remek… akkor már üvegből is vagyok… - mormolom halkan orrom alatt. Most mi a fenét csináljak már megint? Magamra sem kéne vennem ezeket. Még jó, hogy ezt látja. Múltkor annyira elkábított, kihasználta hogy fáradt és kába voltam ráadásul… tényleg nem vagyok biztos magamban.
Hirtelen fékez, megáll egy pirosnál már a város szélén, rosszallón felé fordulok, hogy észrevegye jobban is figyelhetne az úton este a sötétedésben, de az a forró tekintet, amivel ekkor felém fordul kicsorbítja minden erőmet és riadtan dermedek le a puha ülésen.
- Ha bármikor ki szeretnéd próbálni, csak szólj – halkan duruzsolja a szavakat, arcom erősebben kezd égni a szavak hallatán, ahogy el is képzelem hozzá azt, amire célozni akar… te jó ég… Ez most komoly? Komolyan gondolja?
Nem… mint mindig, most is csak szórakozik velem. Tudom, hogy csak unatkozik és én vagyok a legközelebb hozzá, akivel elütheti az unalmas szabadidejét, ilyen szórakozással.
- Köszi, de… nem. Veled biztos, hogy nem próbálnám ki… és tudod miért? Mert „egy zsebkendőt csak egyszer használsz”, és én nem vagyok zsebkendő… bocsi.
|
| Levi-sama | 2011. 07. 22. 21:55:41 | #15305 |
Karakter: Dr. Damar Frost
Reggel bedobok egy kávét, levizitelek, majd átkötök két beteget. Leordítom az ápolónő haját, majd az orvosiba robogok. Végre... azt hittem már itt rohadok meg.
Benyitok, és a cukin alvó cukira mordulok.
- Ébresztő, cicafül. Oh, látom megelőztél. Akkor meg pattanj öltözni, végeztünk – jelentem kis felélénkülve. Felül, kócos, égnek meredő hajába túr és rekedten, kábán pislog fel rám.
- Le is viziteltél?
- Naná – közlöm vele és huss. Zuhany, ruha, fogmosás, megfésülöm és újra befonom a hajam. Mikor kipattanok a fürdőből, ő épp a ruháival hadakozik, nem találja a megfelelő nyílást ahová a fejét és karjait kell dugni. Segítek neki, lerántom a pólóját, mielőtt elszakítja. Sóhajtva nézek a plafonra. Olyan kis szerencsétlen, de még ez is jól áll neki.
- Fel tudok öltözni egyedül is – makogja elvörösödve. Mosolyogva nézem.
- Nem úgy vettem észre – jegyzem meg, majd ahogy jobban megnézem... félresimítom haját a szemeiből, és elszáll a jókedvem. Teljesen karikásak a szemecskéi. - Te nem aludtál.
Eltolja a kezem és beágyaz.
- Jól látod a helyzetet.
Nem aludt. Miattam. Elégedettséget éreznék? Bizony ám. Hehe.
Lemegyünk, beülünk a kocsiba és kényelmes tempóval, nem túl gyorsan vezetek. Két napig szinte alig aludtam, nem olyan gyors a reakcióidőm, nem árt az óvatosság.
A zene halkan duruzsol a hangszóróból, szinte csak zümmög, de elég is ennyi, hiszen a motornak szinte semmilyen hangja sincs. El is várom, elvégre kurva sokat fizettem ezért a kocsiért.
- Miért? – hallom a kérdést. Vetek rá egy pillantást. Ez még mindig a csókot emészti?
- Mire gondolsz?
- Miért pont én? Nem is vagyok helyes.
Piros lámpa. Felé fordulok, érdeklődve tanulmányozom csinos pofiját.
- Talán bajod van az ízlésemmel?
Zöld. Sebességbe teszem a kocsit és nyomom tovább.
- Nem ismerem az ízlésed… vagyis igen, de… mindegy… - elbizonytalanodva fordul az ablakhoz, és kibámul. Aranyos amikor ilyen kis nyuszika. Bosszantja a kuncogásom, látom ahogy kezdi felhúzni magát. – Meg… mondtam már, hogy nem. Azt mondtad nem érdekellek, akkor miért? Újra és újra eljátszod, pedig egyszer már le is vertelek.
- Nana… egy ütés még nem leverés.
- Mindegy… Én… én nem értelek. Te direkt azt akarod, amit nem kaphatsz meg?
Félreállok, mert így nehéz vezetni. Kikapcsolom az övet és fölé hajolok, feje mellett támaszkodom meg. Természetesen elhúzódik tőlem, szinte belelapul az ülésbe. Közelebb hajolok hozzá, finom édeskés illata keveredik a bőrülés izgató szagával.
- Talán… viszont nem úgy tűnt, mintha nagyon ellenkeztél volna, cicafül. Figyelmeztettelek nem?
- Nem!
- De igen – mosolygok jóllakottan, szájába súgom a szavakat, de nem csókolom meg. – Mondtam, hogy ha túl sokáig nézed a szám, megcsókollak emlékszel?
Azonnal a kérdéses területre szegezi tekintetét, piros arcocskával és pihegésével egyszerűen nem lehet nem imádni őt. Ennivaló... fel is falom előbb utóbb. Előlem nincs menekvés.
- Észre sem veszed, és most is bámulod – súgom mosolyogva.
- Én nem…
- Ha így folytatod, újra megteszem.
- Ne – sóhajtja, ahogy lassan végigfuttatom nyelvem hegyét felsőajkának ívén, majd az alsón. Szorosan behunyt szemekkel halkan felnyög, mintha ellenkezni akarna, de félúton elhal a dolog. Nem tol el, nem rendez balhét, egyszerűen kíván engem, és nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Időre van szüksége, tudom jól, de ha egyszer annyira édes...
- Túl aranyos vagy így – dörmögöm, félrecirógatom homlokából a hajtincseit. Elég volt ennyi kínzás egyenlőre. – Amúgy megérkeztünk.
Kijózanodva tol el magától, kiszáll a kocsiból, nyöszörög valamit és huss. Bánatosan nézem ahogy elsiet. Egyenesen haza kellett volna vinnem, fel a lakásomba, beledobni az ágyamba, szétfeszíteni a lábait és istenesen megrakni. Igen, ezt kellett volna tennem. Na persze ez csak álmodozás, hiszen előbb ugrik a metró alá, mint az ágyamba, egyenlőre. Azonban ami késik, nem múlik, és én nagyon meg akarom kapni ezt a srácot. Mielőtt véget ér a gyakorlata és elmegy, mert különben kicsúszik a markomból és baszhatom. Illetve nem baszhatom, és ez a baj. Ch.
*
Éjszakai ügyelet. De utálom ezt.
Nyílik az orvosi ajtaja, és besétál Mitchel.
- Szia – veti felém, és megy is öltözni. Nem valami fényes a kedve.
- Na, hogy sikerült a randid, puszinyuszi? – firtatom, amikor visszajön. A kanapén terpeszkedek, már fehérben és unalomban.
- Sehogy… Mehetünk?
Pofára ejtették, ahogy sejtettem. Szegény. Nem baj, ez egy jó tapasztalat volt neki a ribancokról.
Egész este távolságtartó és jégszobor mód dolgozik mellettem, de nem érdekel, mert első nyögésemre mindent a kezem ügyébe varázsol, ugrik mielőtt kimondanám mi kell, és ez az, amit imádok.
Késő éjjel végre alhatunk. Beledőlök a fotelbe, ő pedig lelép, bizonyára megy pletyizni. Bekapcsolom a tévét, megnézem a késő éjszakai híreket, és megy valami krimi is. Egy idő után elfárad a szemem, lekapcsolom a zajládát és megpróbálok aludni. Természetesen mielőtt ez sikerülne, nyílik az ajtó és belép cicafül.
- Na kipletyizted magad? – mosolygok rá lustán.
- Ki… Viszont inkább kihagytam volna. Lassan már tökmindegy mit csinálok, úgyis azt hiszik veled járok, vagy mit tudom én… Ennyi erővel már majdnem mindegy lenne, hogy igaz vagy sem…
- Hmm… - Ezek szerint az ambulanciás ápoló nem tett féket a nyelvére.
- Hékás! Nem mondtam, hogy ezt így is akarom – hőbörög, amikor meglátja mosolyomat. Csak halkan nevetek rajta. – Mit kéne csinálnom, hogy ne higgyenek melegnek?
- Semmit. Mit foglalkozol velük? Sok pletykás picsa…
- De igazat mondanak. Mindegy, nem akarok erről beszélni, nem voltak mostanában jó napjaim, inkább pihenek én is. Jó éjt – hadarja elvörösödve, és belevágódik az ágyba. Begubózódik a takaróba.
Behunyom én is a szemem, és néhány másodperc múlva rám zuhan az édes öntudatlanság.
*
- Ébresztő – hallom, ki tudja hányadszor. Lassan felnyílnak a szemeim, és az első amit meglátok, egy bögre gőzölgő kávé, finom illata orromba kúszik. Nagyot ásítok, elveszem.
- Kösz – krákogom. Leteszem az előttem álló dohányzóasztalra, amin a lábaim voltak idáig, és kinyújtózkodom. – Mennyi az idő?
- Hat.
Elégedetten biccentek.
- Helyes. Az ilyen nyugis éjszakákat szeretem. - Felveszem a bögrét és belekortyolok. Isteni íze van. Felpillantok rá. Jólfésülten, kipihenten de morcosan álldogál előttem. – Mi a hézag?
Elkapja rólam a tekintetét és kipirult arccal, duzzogva csücsörít.
- Semmi – motyogja. Vállat vonok. Felhajtom az utolsó kortyot, és visszaadom neki a bögrét.
- Kösz, nyuszi. Ez jól esett.
- Szívesen...
Fürdő. Zuhany. Borotválkozás. Fogmosás. Fésű, hajfonás.
- Vizit!
Szokásos reggeli ritmus. Nyugis kötözés, laborok és kész is.
Az orvosiban, amikor felöltözünk, magamra kanyarintom a bőrdzsekimet és az ajtót kitárom előtte.
- Mit szólnál egy finom reggelihez a büfében?
Megtorpan, elbizonytalanodik.
- Kösz, nem.
- Nocsak, nocsak... – nézem csinos arcát mosolyogva. Félrehajtott fejjel szemlélem, hogyan kúszik a pír egészen a nyakáig.
- Most mi a francot nézel rajtam? – kérdezi bosszúsan, de nem néz a szemembe.
- Cicafül ne kényeskedj, inkább gyere és harapjunk valamit. Ráérsz utána gondolkozni azon, hogy belém zúgtál-e vagy sem.
Hátára teszem a kezem, és magam mellett vezetem végig a folyosón. Ellenkező hőbörgését figyelmen kívül hagyva megyek mellette, a büféhez érve már elcsendesedik és engedelmesen tottyan a sarokban egy asztal mellé. Éhesen veti rá magát a sütikre, ahogy én is. Farkas éhes vagyok.
- Azon gondolkoztam... – mondja két falat csokis croissant között -, hogy a beosztásod szerint ma és holnap nem dolgozunk, tehát nekiülök és írok egy esettanulmányt az egyik betegedről, akit kiválasztottam.
- Ez is a feladataid közé tartozik? Fú de savanyú ez a narancslé – húzom el a számat az első korty után. Eltolom magamtól, ő pedig maga elé húzza. Aranyos kis konyhamalac, mindent megeszik és megiszik, nem hagy maradékot kárba veszni.
- Igazából nem, de a jövő félévben benne lesz a tananyagban, és így egy kicsit előre dolgozom.
- És melyiket választottad?
- Azt a cukorbeteget, akinek amputáltad a lábát. Végig követem majd a rehabilitációját.
- Rendben. Majd elolvasom ha kész van és segítek végleges formába önteni.
- Köszi – mosolyodik el végre. Ideje volt, kezdtem unni a savanyú képet, amit eddig vágott. Megcsörren a mobilja. – Igen? Ó, szia Lisa!
Belevigyorgok a sajtos pogácsámba, és jókedvűen figyelem ahogy ajkát rágja és a homlokát ráncolja, miközben a csajt hallgatja.
- Semmi baj, sejtettem hogy valami közbejött. Persze! Aha! Aha! Hát nem tudom, majd megkérdezem tőle – kissé alábbhagyott a lelkesedése. - Jó, oké, akkor holnap este ugyanott. Rendben, szia!
Leteszi a telefont és pár pillanatra maga elé mered a süteményeire.
- Csak nem a kis szőke? – kérdezem, beleharapok a pogácsába. – Azt hittem lekoptatott téged.
- Hát valami olyasmi.
- Na és mit akart?
A telefonját babrálja, nem néz rám. Rossz kedve lett, ami dühítő. Pedig az előbb olyan kis édesen mosolygott.
- Ma este bulizni megy Susannal, és elhívtak minket.
- Minket? – hajtom félre a fejem.
- Aha. Azt kérte, hogy mindenképpen vigyelek magammal. Vagyis... tulajdonképpen azért hívott, mert téged akarnak. – Egyre rosszabb a kedve. A kis ribancok simán átgyalogolnak rajta, ő pedig hagyja magát. Ch.
- És te menni akarsz velük?
- Szeretném újra látni Lisát – mondja bizonytalanul. – Eljössz?
Előre hajolok, hogy csak ő halljon engem.
- Egyéjszakás kaland volt, nekem semmit sem jelentett, csupán kieresztettem velük a fáradt gőzt. Nem használom kétszer ugyanazt a zsebkendőt, bocs.
- Rendben, akkor megmondom neki hogy nem jössz.
Figyelem ahogy felhívja.
- Szia, én vagyok... Igen, beszéltem vele. Nem, sajnos nem ér rá... – vigyorogva dőlök hátra a székben, karjaimat összefonom a mellkasomon. Jól tudom mi lesz a beszélgetés vége, nem kell megerőltetnem zseniális agytekervényeimet. Pár perc után elköszönnek egymástól.
- Mégsem mennek bulizni? – kérdem tetetett sajnálkozással. Bólint.
- Azt mondja, hogy akkor inkább elmennek egy koncertre...
- Na persze. Koncertre.
Bosszúsan legyint egyet.
- Jó, tudom hogy te kellettél nekik, és rajtam keresztül próbálkoztak be, és mivel nem jött össze, engem is ejtettek. Nem vagyok hülye. - Keserű mosollyal áll fel. – Kösz a reggelit, asszem én most megyek haza. Fáradt vagyok.
Utána sietek, a folyosón érem utol.
- Hazaviszlek.
- Kösz nem.
- Ugyan, ne bomolj már. Ezek csak ócska ribancok, akik hetente segg-részegre isszák magukat és másnap reggel idegen pasik ágyában ébrednek. El sem hiszem, hogy komolyan vetted azt a kis...
- Tudom, egy idióta vagyok, egy kis senki, akin a csajok keresztül néznek – mondja olyan hangon, amitől felmegy bennem a pumpa. Megragadom a karját és megállítom. Már az udvaron vagyunk, így behúzom őt egy kis félreeső beugróba ahol nem látnak kíváncsi szemek.
- Hé, ne legyél már így elkenődve – dörmögöm, és a falon megtámaszkodom mellette. Komolyan nézek rá.
- De olyan szar érzés! Nekem komolyan tetszett az a lány... Én meg semmit sem jelentettem neki, pedig...
- Hé – súgom, arcát e kezeim közé veszem, hogy a szemembe nézzen. – Rendesen megtörölte benned most a cipőjét. Sajnos nincs sok tapasztalatod, ezért tehette meg ezt veled. Még néhány ilyen, és már messziről, széllel szemben is felismered ezt a típust.
- Nincs vele semmi baj, csak én vagyok kevés.
- Te meg miről beszélsz?
Lesüti a szemeit.
- Nincs kocsim, még lakásom sem, ahová felvihetném a barátnőmet... Nem vagyok jóképű, magas, izmos, menő...
Elmosolyodom.
- Kiscsibe... – suttogom gyengéden. Imádom hogy ilyen édes.
Felcsattan.
- Ne hívj így! – Ellöki a kezeimet. – Fogalmad sincs milyen érzés! Te jóképű vagy, okos, menő és gazdag! Mindened megvan, a nők bomlanak utánad, és...
- Te százszor többet érsz nálam.
Megszakad a szóáradat.
- Mi van? Ne röhögtess!
- Nyuszifül, te vagy a legkedvesebb és legjobb ápoló, azok közül, akikkel eddig dolgoztam. Jószívű vagy, emberséges és lelkiismeretes. És szép vagy. Nagyon szép. Amikor először megláttalak, néhány másodpercig még gondolkozni sem bírtam, olyan hatással voltál rám.
Felpislog rám azokkal a nagy szemekkel.
- Most csak hülyítesz... – suttogja. – Biztos jót röhögsz magadban... eltaláltam?
Dühösen fújok egyet, és hajába túrok.
- Nem foglak agyondicsérgetni, nem szokásom. Hiszel nekem vagy sem, leszarom, de arra magadtól is rájöhettél volna már, hogy ha nem jelentenél nekem semmit, nem törődtem volna veled annyit, amennyit eddig.
- Csak ágyba akarsz vinni...
- Már megtehettem volna, ha csak ennyit akarnék tőled – vágom rá. – Tudom, hogy vágysz rám, már ezerszer megbaszhattalak volna akár a kocsiban is, vagy épp az orvosiban, az öltözőben vagy... az ambulancián a vizsgálóágyon.
Mélyen elvörösödik amikor eszébe jut, hogy mennyire kibaszottul igazam van. Felfogta. Helyes. Elengedem a haját.
- Felejtsd el azt a kis kurvát. Ha akarod, ma este elviszlek és becsajozunk újra, és ezúttal sokkal szebbeket vadászunk. Na mit szólsz?
Hosszú másodpercekig hallgat, és néz rám azokkal a csokoládébarna szemekkel, amikért meg tudok veszni.
|
| timcsiikee | 2011. 07. 21. 23:15:42 | #15280 |
Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
Mire feléledek már pirkadat van, körbenézek, de sehol nincs. Franc… most komolyan itt hagyott? Felülök a kanapén, kidörzsölöm szememből az álmosságot, majd letotyogok az ambulanciára, hátha ott van és meg is találom.
- Jó reggelt – kicsit rekedtesen mormolom, matatni kezdek a kávéval.
- Szia nyuszifül – hahh… mindegy… csak legyintenék, de még ahhoz is lusta vagyok. - Kipihented magad? – kérdez még vissza.
- Igen. – motyogom a választ, majd leteszek elé egy bögre kávét - Tessék. – a szemei olyan karikásak, mint az ördögé. Miért nem lep meg a mondat egyik fele sem? - Nem aludtál semmit?
- Ja – vakkant vissza.
- Miért nem ébresztettél fel? Kértelek, hogy szólj ha van valami... – lerendez egy egyszerű vállrándítással. Hát köszi.
- Nem szeretem ha táskásak a szemeid. – Persze… na mindegy. Egy mellette lévő székre telepszem, és figyelem, hogy mit csinál. Pötyög, nyomtat, majd faxol és pakol.
- Szóval. Miről maradtam le az éjjel? – kérdem, mikor úgy látom már nagyjából befejezte.
- Semmi olyasmiről, amit ne tudnál bepótolni. Nem vagy éhes, cicamica?
- Nem vagyok cicamica – hágy féle becézést fog még kitalálni? – és éhes vagyok.
- Nézzük meg, nyitva van-e a büfé. Ha mázlink van, lesz friss péksütemény. Jössz? – a kérdésre helyettem a hasam felel, amire elvigyorodik. - Ezt igennek veszem. Na menjünk.
Egy csomó krémes, édes és sós, minden féle péksütik nagy kupacával ülünk le, plusz mellé két kis lájtos cappuccino.
- Ezt meg tudnám szokni. Isteni itt a sütemény! – Hamm! Igen, kifejezetten isteni.
- Tudtam hogy imádni fogod. – lassan már azt is tudni fogja, hogy mit gondolok. Az lenne a világvége.
- Juj azt megeszed? – ahogy észrevettem nem komázza annyira az édeset mint én, így csak kicsit pofátlan módon happolom el.
- Tiéd. – Jessszzz
- Köszi! – Megint hamm! Rajongója leszek a büfés sütiknek! Elég csend van körülöttünk, így körbe is vezetem tekintetem, és különös mód alig van pár ember. - Milyen üres minden. Szokatlan látvány. Eddig, ha lejöttem ide, mindig tömegnyomor volt.
- A hétvégi korareggelek előnye. Kár hogy menza nincs, és ilyenkor máshogyan jutsz ebédhez.
- Jaja – ez így van. Ha lenne menza nem kellett volna annyi kaját elcipelnem. Igaz nem én tettem be, hanem anyu pakolt be egy egész hadseregnek valót. De legalább nem halok éhen. Hehe… - Na éf mi lef a mai pfogfam? – tudom, hogy teli szájjal nem illik beszélni, de már farkaséhes vagyok.
- Hm… Megesszük ezt a sok finomságot, aztán felmegyünk az orvosiba, le kell zuhanyoznom és miegymás. Utána a szokásos, de ma nem műtünk. Vizit után egész délelőtt zárókat kell írnom, addig te nyugodtan pletyizhetsz a nővérkékkel, de ne engedd hogy befogjanak melózni. Ha nagyon unod magad, az ambulancián is találhatsz elfoglaltságot. Ebédre legyél az orvosiban, rendelünk valami kaját és megesszük. – Nem rossz eddig… Főleg a végén a kajálás része.
- Éf aftán?
- Aztán délután átkötünk néhány beteget, lekukkantunk az ambulanciára, de úgysem lesz semmi. Vasárnaponként alig van forgalom. Aztán vacsi, alvás, és reggel a vizit után hazaviszlek. Jól hangzik?
- Pompáfan! – alig várom!
Épp nyúlnék egy málnás süti felé, de épp az ujjaim elől kapja el, csak sóváran nézem a kezében landoló sütit, de élveteg mosollyal adja vissza, cserébe adok neki pogit. Biznisz!
~*~
Minden pontosan úgy történik ahogy mondta, mintha csak előre látta volna, hogy mi lesz, és azt mondta volna el. Este jön a jól kiérdemelt pihenés, mint egy élőhalott úgy zuhanok megint a kanapéra, és máris hortyogok.
Most hamarabb kelek fel, még sötét van odakint, de Damar megint sehol. Miért hagy folyton itt? Már megmondtam, hogy szóljon, ne foglalkozzon a szemeimmel… vagy azzal, hogy kevesebbet alszom. Miért? A többi nővérkét meg mindig basztatja, ha csak két szót leállnak beszélgetni.
Nincs időm ezen gondolkodni, rendbe szedem magam, és lemegyek az ambulanciára, hátha megint ott eszi a fene. Tudom, hogy velem gyorsabban boldogul, Ő is tudja, akkor meg miért?
Lent nagy zaj szűrődik ki a bezárt ajtó mögül, páran lent állnak, és ha a pultnál is henyélnek nem csinálnak semmit, csak mereven figyelik az ajtót.
- Mi történt? – kérdezem és csak a második kérdésemre figyel fel végre az eddig, és egy pillanatra rám tereli tekintetét, majd vissza az ajtóra, és válaszol.
- Egy középkorú férfit, lőtt sebbel hoztak be, és úgy néz ki elég nehéz eset. Nem akarja, hogy megműtsék. – és ez a nagy csörömpölés? Olyan mintha egy veszett majom a rácsait ráncigálná.
Nem várok semmit, az ajtó felé megyek, nem értem mondanak-e valamit, de benyitok, viszont ebben a pillanatban ordít rám, mint egy fába szorult féreg.
- Kifelé! – nem értem miért kiabál ennyire, ekkor látom csak, hogy van még két rendőr, csak pár pillanat műve az egész, pislogni sincs időm, a férfi kivetődik közülük, fellök engem, majd szó szerint átmászva rajtam rohan ki, a fakabátok pedig mellettem.
Segítő kezek állítanak talpra.
- Jól vagy?
- Asszem… - bár nem volt kellemes - Ki volt ez az úthenger?
- Valami bűnöző – ad nekem válasz a másik doki.
Amikor ketten vizsgálnak meg csak a plafont figyelem. ilyenkor úgy érzem magam, mint egy gyerek. Bosszantó… Kimegy a doki, bezárja az ajtót is, így már csak ketten maradunk bent a helyiségben.
- Kölyök. Ha azt hallod hogy valaki ordít és csörömpöl, nem mész be. Alapszabály – ni csak ki beszél… aki épp bent is volt. Nem mintha kérdőre vonnám vagy valami, tudom, hogy neki ez a dolga, viszont most nekem is.
- Tudom-tudom, de aggódtam érted. Odakint a nővérek mondták, hogy valami nagyon zűrös fickó van itt bent... – félbeszakítja mondatomat úgy, hogy hatalmas tenyere számra tapad, még levegőt is alig tudok venni hirtelen. Még a vizsgálóasztalon fekszem, így felém hajol. Közel… nagyon közel… túl közel. Most meg mi van?
- - Aggódtál értem? Bajod is eshetett volna, kis hülye – letépem számról a kezem.
- Nem vagyok kis hülye! – miért kezel úgy mint egy gyereket? - Nem hogy megköszönnéd, hogy törődöm veled! Bármi bajod eshetett volna, és... még csak nem is szólsz, hogy lehívtak! És különben is... – franc… miért mondtam most ezt? Nem vagyok normális, most tényleg hülye voltam.
Még lejjebb hajol és ezzel annyira zavarba hoz, hogy felszökik szívem a torkomba, és ott kezd el dobolni vadul.
- Folytasd, nyuszifül.
- Nem… - az kéne még…
- Pedig imádom amikor dühös vagy. Nagyon jól áll. – most miért? Már megint kezdi. Miért nem hajol el? Menj már innen. De hiába gondolom ezt karjaim nem mozdulnak, hogy ellökjem. Bizsereg az egész bőröm.
- Ne idegesíts!
- Nem ez a szándékom. Inkább felingerellek... jó? – végre kezem megmozdul, de csak addig jutok, hogy mellkasára tapasztom a kezem, ennyi telt az erőmből, eltolni már valamiért nem vagyok képes. Kérlek… ne…
- Elvitte a cica a nyelved? – oldalra sandítok, és az egyetlen, amit látok, azaz élvetegen mosolygó szája. - Nos, ez felhívás keringőre, cicafül. Ha így nézel rám, meg foglak csókolni. – ezzel csókolta a lányokat… ezzel a szájjal csipkelődik velem minden nap, ezzel bosszant újra és újra. Ha eszembe jut azaz este… Égni kezd az arcom.
- É... én... – nem tudom, mit tegyek. Miért? Nem tudom eltaszítani. Ne hajolj ilyen közel. Ne… ne…
Hiába minden gondolat az nem segít semmit, csak azt veszem észre, hogy nyelve már a számban van, és majdnem belefulladok csókjába, nyakába kapaszkodom mint egy fuldokló, összeszorítom szemem. Teljesen elvesztem. Fáradt vagyok a tiltakozáshoz, eszem hiába visít, hogy ezt nem kéne hagynom, a szívem úgy dobog, hogy elnyomja ezt a vészcsengőt. Forróság siklik végig egész testemen, lábam is megmoccan, és amikor végigfuttatja rajtam kezét. Már azt sem tudom, hol vagyok.
Amikor elhajol tőlem végre levegőhöz jutok, szinte marja a torkom a hideg levegő ez után a forró csók után.
Csók? Hogy… hogy mi? Mit tettem? Zihálva kapkodom csendben a levegőt, teljesen elhajol tőlem, én meg felülök az ágyon.
Ez… ez nem történhetett meg. Ugye nem? Csak képzelődtem?
Nem… ennél élet hűbb nem is lehetett volna. Miért? Miért nem állítottam meg?
- Menj vissza pihenni, reggel találkozunk itt lent. Jó?
- Jó… - ismétlem meg az utolsó szót bambán. Pihenni? Igen… lehet azt kéne.
- Na eridj, mielőtt meggondolom magam, puszinyuszi.
- Ne hívj így – morgom halkan majd, majd lekecmergek a vizsgálóról és felbattyogok. Kint az ambulanciás nővérek sutyorognak, és néha felém pillantanak. Biztos meglepte őket hogy be mertem menni a zajon terembe, míg ők csak bámultak. Egy láthatatlan vállrándítással megindulok a lépcsőn.
Felmegyek, lefekszem, de hiába hunyom le a szemem, egy pillanattal később mégis kipattan. Hátamra fordulok, mereven nézem a plafont, és ujjaimmal puhán érintem meg a szám. Arcom megint égni kezd mint a Reichstag, megremeg még a kezem is, hirtelen felülök kisebb terpeszben, de ekkor érzem, hogy valamit nyom a nadrág, ahogy lenézek látom… látom…
- Ááááá! – betapasztom a szám, kirohanok a fürdőbe és hidegvízzel mosom le az arcomat, csöpög államról a víz és a tükörbe nézek.
Én… komolyan… most tényleg… tényleg RÁIZGULTAM?!
~*~
Nem… ez nem lehet… Csak… csak az volt rám hatással, ahogy a múltkor láttam. Igen… meglepett hogy milyen jó lányokkal szemben, hogy mire képes… én nem tudok ilyet. Igen… erről van szó, csak… csak ennyi az egész.
Nem… nem vagyok hülye. Amikor csak eszembe jut a számat dörzsölgetem, de amúgy csak lazán ülök a kanapén, még mindig kisebb terpeszben és alkarjaimmal a térdeimen támaszkodom. Mereven nézek valamit a falon, nem tudom mi az, nem is érdekel.
Mennyi is az idő?
Mindjárt le kell mennem. Mit csináljak? Most tuti azt hiszi, hogy fogom hagyni… nem. Csak fáradt voltam, és ennyi. De ez nem lesz olyan egyszerű. Még magammal sem tudom elhitetni akkor vele hogy tudnám?
Nem-nem nem… ez így nagyon nem lesz jó. Megrázom a fejem, tincseim csapkodják homlokomat. Most mit csináljak? Ne szóljak és menjek haza? Mi van ha utánam jön? Simán utolérne a kocsijával. Egyáltalán érdekelném?
Ha ennyi idő után már megint bepróbálkozott tuti, hogy… bele sem merek gondolni.
Mit tettem? Én csak normális akarta, lenni. Egy jó gyakorlatot átvészelni, hogy aztán dolgozhassak ápolóként. Túl egyszerű lenne mi? El sem tudom képzelni anyámék mit gondolnának rólam, ha ezt tudnák.
Ráizgultam egy férfi csókjára.
Hajamba túrok fújtatva. Túl jól csinálta, és kihasználta hogy amúgy is kába vagyok. Makacs disznó… hiába mondtam anno hogy nem, csak próbálkozik. És most hagytam magam. Grááá… Két kezemmel borzolom össze hajamat. Biztosan azért tette, mert olyanokat mondtam.
Idióta… attól hogy azt mondtam aggódok érte miért nem tudta csak barátiként felfogni? Miért? Minden az Ő hibája. Na jó az enyém is, de könnyebb mást hibáztatni, mint magamat.
Most mi a fenét csináljak?
Még az sem tartotta vissza, hogy azt mondtam találkozom Lisával az sem, hogy talán újra kap egy olyan ütést, mint a múltkor. Most miért nem tudtam megütni? Még ellökni sem tudtam, nemhogy még meg is üssem.
Nem… ez így nagyon nem lesz jó. nem akarok megbuzulni!
Ha közömbös lennék vele az min segítene? Mindenképpen elérné, hogy ne így legyen.
„…imádom amikor dühös vagy. Nagyon jól áll.”
Már a fülem is ég. Szinte a számra suttogta a szavakat, ha pedig nem oda, akkor az arcomra… a bőrömre.
Kigombolom a munkaruhám felső két gombját, mert durván melegem van.
A hangja olyan, mint a durva selyem. Mély, dörmögő, fülbemászó, de ugyanakkor kiráz a hideg, ha ilyen pozitívan kezdek gondolni rá. Nekem… nekem nem lenne szabad ilyeneket gondolni róla.
Hirtelen berobban az ajtó.
- Ébresztő, cicafül – de vidámnak tűnik… „nem is értem”… - Oh, látom megelőztél. Akkor meg pattanj öltözni, végeztünk.
- Le is viziteltél? – kérdem rekedtes hangon, ahogy közelebb lép. Tele van energiával, pedig kevesebbet aludt mint én, sokkal.
- Naná – észre sem vettem, hogy már ennyi az idő. Amíg ő bemegy a fürdőbe és öltözik, addig én idekint kapom magamra a ruhákat. Épp az utolsó ruhadarab, egy póló felküszködésével szenvedek, amikor egy rántás kíséretében kibuggyan végre a fejem, kezei derekamon állapodnak meg, hirtelen felforrósodik arcom, ijedten kapálózok egyet, majd a kanapéra zuhanok.
- Fel tudok öltözni egyedül is – makogom ráförmedve, mire csak vigyorog.
- Nem úgy vettem észre – viszont ahogy megjelent az arcán, úgy is tűnik el a vigyor, és komorabban hajol felém, homlokomra simítva tenyerét feltűri tincseimet, és közelebbről néz a szemembe. – Te nem aludtál – finoman eltolom kezét, és kikerülve állok fel, hogy eltegyem a párnát és a paplant, amit széttúrtam.
- Jól látod a helyzetet. – mér épp várnék valami beszólást, de csak hátamba szúródó tekintetét érzem, és persze vigyorát. Tudja, hogy tudom…
Nem szól és nem csinál semmit de én még ennek ellenére sem tudok lenyugodni, ahogy beülünk a kocsiba. Igaz soha nem tett még ilyet, de mi lenne ha nem haza vinne? Kivetődnék a kocsiból? Hülye egy ötlet… De mégis beülök mellé, majd bekötöm magam, mellette olyan zavarban vagyok most, hogy elálmosodni sincs kedvem. Bezzeg otthon majd úgy fogok durmolni mint a hétszentség.
Lassan megyünk, talán ő is fáradt és kevésbé tud így figyelni. Nem baj, így csak jobb, de nem azért mert így több időt töltök vele.
Fejemben kavarognak a gondolatok, és hirtelen, minden akaratom ellenére csak úgy kicsúszik a számon:
- Miért? – egy pillanatra felém fordul, majd az utat nézi.
- Mire gondolsz? – kérdez vissza váltás közben.
- Miért pont én? Nem is vagyok helyes – nem értem miért mászik rám folyton. Megáll a pirosnál, és egyik szemöldökét felvonva fordul felém, közelebb dőlve, de nem tudok sokat hátrálni most tőle.
- Talán bajod van az ízlésemmel? – szerencsémre gyorsan zöldre vált a lámpa, így visszahajol és továbbhajt.
- Nem ismerem az ízlésed… vagyis igen, de… mindegy… - elfordítom tekintetem az ablak felé. Csak halkan kuncog, ami bosszant. – Meg… mondtam már, hogy nem. Azt mondtad nem érdekellek, akkor miért? Újra és újra eljátszod, pedig egyszer már le is vertelek.
- Nana… egy ütés még nem leverés – akadékoskodik félbevágva. Hehh…
- Mindegy… Én… én nem értelek. Te direkt azt akarod, amit nem kaphatsz meg? – megint megáll, viszont most kioldja övét is, így teljesen rám tud hajolni. Ne… ne…
- Talán… viszont nem úgy tűnt, mintha nagyon ellenkeztél volna, cicafül. – lehelete szinte arcomon csapódik – figyelmeztettelek nem?
- Nem!
- De! – tiltakozik magabiztos vigyorral, halkan, kínzóan duruzsolva a szavakat. – Mondtam, hogy ha túl sokáig nézed a szám, megcsókollak emlékszel?
Igen… a szája… az ami, megint épp engem kínoz szavakkal és selymes leheletével egyaránt. A szája, amely megint túl közel van hozzám.
- Észre sem veszed, és most is bámulod – vigyor kúszik a húsos testrészre, megnyalja szája sarkát és eláll a lélegzetem, érzem hogy még a nyakam és a fülem is ég. Nem… nem bírom levenni róla a szemem. Nem megy.
- Én nem… - nem tudok mit mondani. Hátam már az ajtóba nyomul.
- Ha így folytatod, újra megteszem.
- Ne – olyan halkan siklik ki ajkaimon, hogy még én is alig hallom meg. Nyelve henyével végigível ajkaimon, nyöszörögve szorítom össze szemeimet, és beleremegek már ennyibe, reszketnek kezeim.
- Túl aranyos vagy így – dörmögi halkan, felnyílnak szemeim és csak őt látom magam előtt. – Amúgy megérkeztünk. – először fel sem fogom, csak hosszú pillanattal később, csuklójára fonom ujjaimat, eltolom magamtól, gyorsan kioldom az övet.
- Ne… - még mondom valahogy utoljára, majd szinte kiesve a kocsiból, és addig rohanok, míg fel nem érek a szobámba. Ne… nem… én ezt nem akarom. Miért árul el a saját testem? Nekem ezt nem lenne szabad élveznem. Mégis úgy kalapál a szívem, mint mondjuk az első alkalomnál… vagy nem is tudom.
Zihálva, fulladozva veszem a levegőt, beesek az ágyba, csak a cipőmet rúgtam le még lent, a táskámat is lent hagytam, mindent.
Nagyon nehezen nyugszom le, de amint sikerül kiűznöm fejemből a gondolatokat úgy alszom el, ahogy az ágyra vetődtem. Legalább itthon vagyok.
~*~
Az ébresztőmre kelek, ami jelzi hogy élednem kéne, ha találkozni szeretnék Lisával. Erőt veszek magamon, kávét veszek magamhoz, elkészülök és indulok is. Fáradt vagyok még, de… remélem megéri majd.
Alig tíz perccel érek oda hamarabb a busznak hála, beülök a kávézóba, de fél órával később semmi.
Egy férfi mögöttem minden nélkül, csak egy csepp tejjel kéri a kávét. A hangja nem ismerős, viszont odasandítok ,de nem Ő az.
Damar is így szokta inni…
Megrázom a fejem. Most pont nem rá kéne gondolnom.
Úgy érzem magam mint egy mosott kaki, másfél óra várakozás után is semmi. Rossz érzésem van… a végén még neki lesz igaza és mér előre undorom van az elégedett pofából. Ajh… Talán közbejött valami? A telefonja ki van kapcsolva.
Eltelik két óra is, már két cappuccinot is lehajtottam, így úgy döntök, feladom. Számítottam valahol erre, de mégis mély csalódás ér. Kifizetem amit ittam, és hazamegyek.
~*~
Egyre rosszabb és rosszabb… nem elég, hogy folyton Ő jár a fejemben azért, mert nem tudom mi a fenét kezdjek most a vele, ha a közelében vagyok, ráadásul folyton elterelődnek a gondolataim… Folyton és egyfolytában.
Tuti ezért volt most éjjel azaz álmom is… Tök izzadt voltam ahogy felriadtam, az a baj hogy az álmomban is csak… mástól. Ez is az Ő hibája… minden az Ő hibája. Én csak normális szeretnék lenni olyan nagy kérés ez?
Eddig tiszteltem a munkája miatt, utáltam a jelleme miatt, de mindezek után olyan szemszögből tapasztaltam meg… őt magát, hogy egyszerűen nem tudom mit érezzek. Nem… nem utálom, csak azt nem szívlelem, amikor csipkelődik velem. Akkor mi a fene ez?
Ráadásul hogy rázzam le magamról? Ha nem mászik rám, akkor tök jól meglennénk… az utolsó fázisban mondjam vissza az egészet? Nem… már nem fordulhatok vissza, nincs időm rá. Neki kellesz értékelni a munkámat is…
Megtorpanok a járdán.
És… mi van ha zsarolni fog? te jó ég…
Megrázom fejem. Nem… erre még ő sem vetemedne. Túl nagy a büszkesége és az arca ahhoz, hogy ilyen eszközöket használjon… remélem.
Megérkezem két nappal később éjszakára, ahogy a beosztásban is van. Igaz nem vagyok száz százalékos, de ez csak egy műszak, ki kell bírnom. Persze mint mindig, ugyan az a látvány fogad, ahogy az orvosiba lépek.
- Szia… - egyhangúan köszönök, majd becaplatok a másik helyiségbe, hogy felkapjam a ruháimat. Ő is morog valami köszönésfélét, mikor kilépek, végig engem figyel.
- Na, hogy sikerült a randid, puszinyuszi? – csak egy rosszalló pillantásra vagyok képes a megszólítás miatt, majd inkább ráhagyom. Nincs kedvem még visszaszólni sem neki… Főleg ha még élvezi is.
- Sehogy… - válaszolom közömbösen, majd felakasztom ruháimat a „helyükre” és elteszem a táskámat. – Mehetünk? – remélem épp elég magyarázat volt a válaszom, és nem fogja firtatni.
Végig tisztes távolból, azaz két lépés távolságból figyelem, követem és csak akkor megyek közelebb, ha sorban a kezébe kell adogatni valamit. Szerencsére nem sok ilyen van, és alvás helyett inkább kimegyek a nővérkékhez, és beszélgetek velük egy kicsit.
Egy ideig minden jó, kedves, de aztán furcsa… összesúgnak, aztán egyszerre kérdeznek, csak értetlenül mondom, hogy nyugodtan kérdezzenek bármit.
- Igaz az, hogy te… és… dr. Frost… - nem mondják végig, viszont arcukon a zavart pír, a kíváncsi tekintet és a hang mindent elárul. Te jó ég… Mi a franc már megint? Hahh… nem bírom… elegem van.
Előre dőlök, térdeimre könyökölök, majd arcomat tenyereimbe temetem, és gyűrögetem, és beledünnyögök, rájuk sem nézve.
- Nem, nem járok vele… nem vagyunk együtt, és nem csináltunk semmit – már megint kezdődik, pedig azt hittem elfelejtették ezt a hülyeséget. Mikor felnézek csak megszeppent arcukat látom, így visszaveszem a morcos figurámat. Ők nem tehetnek róla… semmiről nem tehetnek. Csak egy bűnös van, és az maga a fagyidoki. – Mit hallottatok már megint? – kérdezem kíváncsian.
Elmesélik az ambulanciás dolgot. Oké… ott már tuti látott valaki, de… mivel nem ez volt az első alkalom így már felesleges lenne elhitetni velük. Nem annyira hülyék… vagy mégis? Annyira nem tudom… nem tudok semmit, de egy próbát megér.
- Sokat vagyok körülötte, szinte állandóan, mikor dolgozik. Ez a gyakorlatom része, mert erről kell majd írnom. – már anno is elmagyaráztam nekik, hogy miért őt választottam így ezt nem teszem meg megint. – Hétvégén volt egy nehéz eset az ambulancián, aki úgy szökött meg hogy fellökött és átgázolt rajtam, aztán Ő volt ott, és megvizsgált. Nem lehet, hogy csak ezt értette félre az a valaki, - nem tudom ki lehetett, de lassan úgy érzem magam, mint egy szappanoperában… mindenki kiles mindentik… ez még annál is rosszabb…
- Hát, nem tudom… - hahh… mindegy. Én megtettem amit tudtam, innentől azt csinálnak amit akarnak. Belefáradtam abba, hogy magyarázkodjam, miatta. Én nem akarom mindezt, ő meg vígan letojja az egészet… Miért ne tehetném én is ezt? Na jó mégsem… én nem vagyok olyan, mint Ő. Elköszönök és fáradtságra hivatkozva otthagyom őket dolgozni, és az orvosiba megyek.
A tüzes fagyidoki… hehh… ironikus…
Amikor belépek már talán alszik, de nem a kanapén, pedig most direkt hagytam neki. Mindegy… nem ébresztem fel, had pihenjen, de amint óvatosan leülök a kanapéra, felnyílnak szemei.
- Na kipletyizted magad? – mosolyodik el lágyabban, mint szokott.
- Ki… - bököm ki egy ásítás előtt. – Viszont inkább kihagytam volna. Lassan már tökmindegy mit csinálok, úgyis azt hiszik veled járok, vagy mit tudom én… Ennyi erővel már majdnem mindegy lenne, hogy igaz vagy sem…
- Hmm… - hallom hangján, hogy mondatom nem hagyja hidegen, felpillantok rá, és az elhagyhatatlan mosoly megint ott honol.
- Hékás! Nem mondtam, hogy ezt így is akarom – csak kuncog rajtam… megint, amit egy sóhajjal reagálok le. – Mit kéne csinálnom, hogy ne higgyenek melegnek?
- Semmit – vágja rá – mit foglalkozol velük? Sok pletykás picsa…
- De igazat mondanak – vágom félbe mondatát. Fene… ezt nem kellett volna… Ez így nem lesz jó – Mindegy, nem akarok erről beszélni, nem voltak mostanában jó napjaim, inkább pihenek én is. Jó éjt. – hadarom teljes zavarba esve, hátat fordítok neki, és elfekszem a kanapén. Lassan majd kiheverem… csak túlélem még ezt a másfél hónapot, és kikerülök innen… igen… Csak bírjam ki addig.
|
| Levi-sama | 2011. 07. 20. 22:49:18 | #15248 |
Karakter: Dr. Damar Frost
Zuhany, fogmosás, póló, farmer.
Kintről halk beszélgetést hallok, és amikor kisétálok a nappaliba, a kanapén heverésző kis párocskát látva elmosolyodom. Kis édesek. Megdugnám őket szépen egymás után. Mitchellel kezdeném, és vele is fejezném be.
- Na mi van fiatalok? – firtatom jóllakott mosollyal. Mitchel felemeli a fejét és édesen rám mosolyog, amitől végigvág testemen a forróság és a vad vágy.
- Semmi különös.
Mosolyogva legeltetem rajta a szemem, miközben magára rántja szétzilált cuccait.
- Ha összerántották magukat a hölgyek és urak, akkor hazafuvarozok mindenkit! – felszólással megyek és főzök kávét.
Alig egy óra múlva már csak kettesben ülünk Mitchellel a kocsiban. Figyeltem ahogy a szőkétől búcsúzott. Teljesen belezúgott abba a kis kurvába. Ch.
- Egy reggeli mielőtt hazamész, ó Rómeó? – kérdezem gonosz kis mosollyal.
- Nem, köszi. Inkább hazamennék, anyuék már így is biztosan aggódnak.
- Cöh. Nagyfiú vagy már nem? Elég rövid pórázon tartanak.
- Lehet, hogy kicsit túlreagálnak dolgokat, de… szerintem sokkal jobb, mintha le sem szarnák a fejem.
Vállat vonok. Gőzöm sincs, mi a jobb, sosem volt családom. Valahogy ettől most szar kedvem lett. Beállok Mitchel otthona elé, elköszön és amikor az anyja boldog mosollyal a nyakába vetődik az ajtóban, padlógázzal elhúzok. Gyűlöletes emlékek kavarognak bennem, nem vagyok vevő a további émelyítő álszent jelenetekre.
*
Késik. Elnézem neki, mert jó segge van.
Belép, édesen kócosan és csábítóan. Totál kihegyeztem magam rá, már látom.
- Késtél. Ennyi idő alatt sem sikerült kiheverned az estét? – vigyorgok.
- Nem késtem. És igen… ahogy mondod…
Átvedlik és belevetjük magunkat a melóba.
Hétvégén nyugi van, nem annyira kell aktívkodni mint általában, de így is akad bőven munka.
- Az ambulancia nem felvételes a hétvégén, ami azt jelenti cicafül – magyarázom neki, miközben a folyosón robogunk végig -, hogy a mentősök nem hoznak ide beteget, de az utcáról bárki bejöhet ide ellátásért. Ebből mi következik?
- Hogy könnyebb eseteket kapunk? Hiszen aki két lábon be tud jönni, az annyira nem lehet vészes állapotban.
Bólintok.
- Az esetek nagy részében igen. A kis rizikójú, nem túl bonyolult eseteket rásózzuk szépen a két ügyeletes rezidensre, és te meg én ellátjuk a komolyakat.
- Akkor nekünk semmivel sem jobb mint általában – fúj bosszúsan.
- Hát nem szép az élet? – kacsintok rá, majd amikor a nővérszoba elé érek, bedörrenek. – Vizit!
Eltelik a nap. Néha ordítok, amikor épp nincs mellettem Mitchel és nem kapom azonnal a kezembe amit akarok, aztán megjelenik és rendezi a sorokat. Nem is tudom mihez kezdek majd nélküle. Hű de szar lesz.
Kutyafuttában bekapok valamit én is vacsorára, aztán az orvosiban belerogyunk a fotelekbe. Főzetek vele kávét. Ahh, ez kellett.
Amíg elgondolkodva szürcsölgetem és szövögetem kis pókhálómat elméletben, közben őt figyelem.
- Mit szólnál még egy olyan estéhez?
- Köszi, kihagynám. – Csípőből lerázott. A kanapén ül, és hiába kávézik, olyan szegény mint a mosott szar. Szinte megszánom. Szinte.
- Ugyan már… tudom én, hogy élvezted. Megint összeszedhetnél egy olyan csajt, mint az a szöszi… hogy is hívták?
- Lisa. De akkor sem. Még mindig nem tudnám hová vinni, nálad nem akarok élősködni, másrészt meg nem is akarok most senkit felszedni. Holnap után találkozom Lisával.
Mivan? Ez komoly? Jaj de kis édes, képes komolyan venni egy olyan kis rüfkét aki bárkivel elmenne. Aranyos kis Mitchel... Édes, édes kis Mitchel.
- Te még az egyéjszakás dolgokhoz is túl aranyos vagy, cicafül – sóhajtom.
- Ne mondd, hogy aranyos vagyok! Miért baj az, ha nem csak megdugni akarok valakit? – csattan fel a heveske.
- Nyugi dicső lovag. Azért a fejem ne harapd le.
- Pedig nem is kiabáltam. De a lényeg, hogy nem. És mielőtt mondanád, már a baráti italozásaidban sem bízom – böki rám kis ujjacskáját. Szívesen megharapdálnám azt is.
- Nem tudom, mire gondolsz – kacsintok rá élvetegen.
Lezavarjuk az esti vizitet, felmegyünk a felső osztályra, ott is lerendezzük. A rezidensek rettegve jönnek velem, de nem bántom őket, most kedélyes hangulatban vagyok.
Az orvosiban, ő azonnal letámadja a kanapét. Hékás!
- Ugye enyém lehet a kanapé? – kérdezi hatalmas babaszemekkel. Sóhajtva bólintok. Hát lehet neki ellenállni amikor így kér?! Beleveti magát, elmerül a kispárnában és a takarómban. - Ha van valami, ébressz fel... – motyogja.
Levetem magam a fotelbe, még a levegőben hajítom el a köpenyt és a papucsot, majd kigombolom ingemet és kinyújtózkodom. Bekapcsolom a tévét, és hang nélkül nézem a hírcsatornát, az alul futó írott szöveget olvasom inkább.
*
Csipogó. Vakon halászom elő a zsebemből, és a számot látva felébredek. Elhallgattatom és nagyot sóhajtva dörgölöm ki az álmot szemeimből. Halk morranással állok fel, belebújok papucsomba és felrohanok a második emeletre a lépcsőn. Újraélesztés, az ITO-sokkal egyszerre érkezem. Becsatlakozom, és két órán át baszakodunk együtt, mire sikerül annyira stabilizálni, hogy átszállíthatóvá válik az intenzívre.
Rám marad a papírmunka. Fasza.
Hajnalig baszakodok vele, utána újabb riasztás, ezúttal az ambulanciáról. Egy részeg faszkalap randalírozik, de mire leérek már a biztonsági őrök lerendezik. Persze úgy, hogy egy csomó új seb keletkezik rajta a meglévők mellé. A rezidensek elfoglaltak a piszlicsáré ügyekkel, így én magam fércelem össze a szeszelőt, aztán jönnek a rendőrök. Elszállítják, és én már megint egy kurva számítógép előtt ülök és szorgalmasan körmölöm az ambuláns lapot.
- Jó reggelt – hallom a hátam mögött. Elszáll vállaimból a feszültség, hátrapillantok a vállam felett. Aranyosan kócos, párna-gyűrött pofival imbolyog mögém. Kettesben vagyunk az ambulancia pultjánál, az ápolók elfoglaltak, rezidensek már alszanak, vagy még alszanak.
- Szia nyuszifül – köszöntöm őt úgy, ahogy csak akkor beszélek vele, ha kettesben vagyunk. – Kipihented magad?
- Igen. Tessék. – Letesz mellém egy bögre gőzölgő kávét, pont úgy ahogy szeretem. Elégedetten kortyolok bele. Ah ez kellett... Behunyom a szemem és megmasszírozom orrnyergemet. – Nem aludtál semmit?
Felnézek rá.
- Ja.
- Miért nem ébresztettél fel? Kértelek, hogy szólj ha van valami... – Szemrehányó tekintet és hangsúly, de érződik benne egy kevéske hála is. Kurva fáradt volt, tudom jól.
Vállat vonok.
- Nem szeretem ha táskásak a szemeid.
Nem válaszol, csak leül mellém egy székre és csendben kortyolgatja a kávéját. Kinyomtatom a több oldalas anyagot, aláírom, pecsételem, majd a faxgépbe gyűröm és küldöm a zsaruk után a megadott faxcímre.
- Szóval – kezdi könnyed hangsúllyal – miről maradtam le az éjjel?
- Semmi olyasmiről, amit ne tudnál bepótolni. Nem vagy éhes, cicamica?
- Nem vagyok cicamica, és éhes vagyok.
A kiköpött papírokat a szokásos helyre teszem egy íróasztal sarkában lévő dobozba, ahonnan majd az iktatóba kerülnek, és végre befejezettnek tekintem az egészet.
- Nézzük meg, nyitva van-e a büfé. Ha mázlink van, lesz friss péksütemény. Jössz? - Megkordul a gyomra. Cuki. Elvigyorodom. – Ezt igennek veszem. Na menjünk.
Tíz perccel később, egy halom friss pogácsa, croissant és vaníliás kifli társaságában isszuk a finom habos cappuchinot. Figyelem ahogy vajjal keneget valamit, és rágom ami a számban van.
- Ezt meg tudnám szokni – vidámkodik lelkesen. – Isteni itt a sütemény!
- Tudtam hogy imádni fogod.
- Juj azt megeszed? – mutat valami nagyon csokis, nagyon kókuszos dologra.
- Tiéd.
- Köszi!
Hopp, eltűnik. Hehe.
Miközben szorgalmas ütemben rág és nyel, körbenéz.
- Milyen üres minden. Szokatlan látvány. Eddig, ha lejöttem ide, mindig tömegnyomor volt.
- A hétvégi korareggelek előnye. Kár hogy menza nincs, és ilyenkor máshogyan jutsz ebédhez.
- Jaja – helyesel buzgón, és ráveti magát valami lekváros bigyóra is. Jó nézni, annyira jóízűen eszik. – Na éf mi lef a mai pfogfam?
- Hm... – mosolyodom el lustán, és könyökömre támaszkodva nézem őt, lenyelem ami a számban van. – Megesszük ezt a sok finomságot, aztán felmegyünk az orvosiba, le kell zuhanyoznom és miegymás. Utána a szokásos, de ma nem műtünk. Vizit után egész délelőtt zárókat kell írnom, addig te nyugodtan pletyizhetsz a nővérkékkel, de ne engedd hogy befogjanak melózni. Ha nagyon unod magad, az ambulancián is találhatsz elfoglaltságot. Ebédre legyél az orvosiban, rendelünk valami kaját és megesszük.
- Éf aftán?
- Aztán délután átkötünk néhány beteget, lekukkantunk az ambulanciára, de úgysem lesz semmi. Vasárnaponként alig van forgalom. Aztán vacsi, alvás, és reggel a vizit után hazaviszlek. Jól hangzik?
- Pompáfan!
Kuncogva csenem el előle a kis málnakosarat amiért nyúl. Bánatosan néz utána, ezért megszánom és visszaadom neki. Cserébe kapok egy mosolyt és a tányéromra tesz egy sajtos pogácsát. Megegyeztünk.
*
Éjszaka megint riasztás. Magára hagyom az ájultan durmoló Mitchelt az orvosiban, és leballagok az ambulanciára.
- Mi van? – mordulok a rezidensre.
- Középkorú férfi, erősen vérzik a hasa, lövésnek tűnik, de még sosem láttam ilyet.
- Nocsak. Lőtt sérülés?
- Azt hiszem...
- Neve?
- Azt mondta, nincs nála semmilyen papír...
- Oké, ellátom, te pedig hívd a rendőrséget.
Fél órával később, már megbilincselve fekszik az ágyon, és ordítozik. Két rendőr áll mellette, miközben a rezidens és én a hasi sebét vizsgáljuk. Az ultrahang szerint komoly a zűr, műteni kell. Franc. Amikor megtudja, őrült vergődésbe kezd, letöri a fém ágyrácsot amihez hozzábilincselték, felpattan az ágyról és a berendezést kezdi módszeresen rongálni. A rezidenssel félreállunk az útból, és figyeljük ahogy a rendőrök megpróbálják lenyomni.
És ebben a fantasztikus pillanatban sétál be az ajtón Mitchel.
- Kifelé! – kiáltok rá, és ő ledermedve néz először rám, majd a felé rontó baromra. Hiába vetődök egyszerre a rendőrökkel, már maga alá gyűri, és rajta keresztül vergődve ront ki az ajtón.
Felkanalazom a földről.
- Jól vagy? – kérdezem aggódva.
- Asszem – fintorog fájdalmasan. – Ki volt ez az úthenger?
- Valami bűnöző – válaszol helyettem a rezidens. Segít megvizsgálni Mitchelt, és mázlinkra semmi baja. Kettesben maradunk.
- Kölyök. Ha azt hallod hogy valaki ordít és csörömpöl, nem mész be. Alapszabály – baszom le finoman.
- Tudom tudom, de aggódtam érted. Odakint a nővérek mondták, hogy valami nagyon zűrös fickó van itt bent...
Szájára tapad a tenyerem, csodálkozva néz rám, ahogy fölé hajolok a vizsgálóasztalon.
- Aggódtál értem? Bajod is eshetett volna, kis hülye – suttogom. Ellöki a kezemet a szájáról.
- Nem vagyok kis hülye! – feleli azonnal felpaprikázva. – Nem hogy megköszönnéd, hogy törődöm veled! Bármi bajod eshetett volna, és... még csak nem is szólsz, hogy lehívtak! És különben is...
Mosolyogva hallgatom és észreveszi magát. Ajkába harapva megkukul. Lejjebb hajolok hozzá, orrommal megérintem az övét játékosan.
- Folytasd, nyuszifül.
- Nem – morogja.
- Pedig imádom amikor dühös vagy – búgom halkan. - Nagyon jól áll.
- Ne idegesíts!
- Nem ez a szándékom. Inkább felingerellek... jó?
Mellkasomra teszi a kezét, azt hiszem el akar tolni, de csak pihenteti rajtam. Légvételei felgyorsulnak, arca kipirul, tekintete mosolygó számra kúszik.
- Elvitte a cica a nyelved? – dörmögöm elmélyült hangon. Félig lehunyja szemeit, reszketegen felsóhajt. - Nos, ez felhívás keringőre, cicafül. Ha így nézel rám, meg foglak csókolni.
- É... én... – dadogja, de nem fordítja el tekintetét, nem tesz semmit ellenem. Hát jó. Lesmárolom itt és most. Leszarok mindent.
Szájára szorítom az enyémet, lassan simítom végig alsóajkát, majd szétválasztva kis puha húsát, becsúsztatom nyelvemet. Halkan felnyög, kis kezei vállaimon csattannak, de nem ellenkezésképp, csak kapaszkodik belém, mintha zuhanna valahová. De édes... Behunyt szemekkel smárolom le, igazi mély nyelvessel teszem magamévá. Úristen de rohadt finom! Szinte tocsogok a gyönyörűségben, ahogy nyelvemmel tobzódom benne, nyálát kóstolgatom és cirógatom szájpadlását, nyelvét, szinte a torkát is. Szabályosan megdugom a száját a nyelvemmel, és élvezem... óh, de mennyire hogy élvezem! És ő? Csak nyöszörög és remeg, s amikor a teste mellett támaszkodó egyik kezemet felemelem és hajába túrok, már nyakam köré fonódnak a karjai. Végighúzom ujjaimat az oldalán, a combján, majd mellkasán és hasán, végül megállapodik tenyerem az ágyékán. Ébredezik a jancsija, mi több, kemény mint a beton, akárcsak az enyém. Ennyi elég is nekem, mégsem dughatom meg a vizsgálóban. Felemelem a fejem és elengedem, fújtatva nézem néhány hosszú másodpercig lehunyt szemeit és hosszú szempilláit.
A falakon itt üvegablakok vannak, remélem senki nem nézte a műsort. Engem nem érdekel, de ő biztos kiakadna ha híre menne, hogy csőröztem vele az ambulancián. Ahogy felpillantok, tekintetem az egyik ambulanciás ápolóéval találkozik, aki tátott szájjal bámul minket. Pech.
Elengedem Mitchelt, szerencsére nem vesz észre semmit. Amíg a földről felemelem az eldőlt infúziós állványt, ő csendben üldögél az ágyon.
- Menj vissza pihenni, reggel találkozunk itt lent. Jó?
- Jó... – válaszolja halkan. Teljesen elkábult, annyira édes így kócosan, kipirulva és szétcsókolt szájacskával. Elvigyorodom.
- Na eridj, mielőtt meggondolom magam, puszinyuszi.
- Ne hívj így – krákogja, letápászkodik az ágyról.
|
| timcsiikee | 2011. 07. 20. 18:02:58 | #15229 |
Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
Nem is vártam mást… elkezdi a szokásos laza , egós szöveget, de mindezt ha figyelmen kívül hagyom, akkor megtudok róla pár dolgot. Mivel ő is visszakérdez mesélek pár hobbymról, de kicsit feszélyezve érzem magam ha ő kérdezget. Próbálok kicsiket kortyolni, hogy ne fogyjon el olyan gyorsan az italom, és mégis elég ideig tudjam arcomat a pohár mögé rejteni. Folyamatosan és megállás nélkül zavarba akar hozni, de nem fogom megadni azt az örömöt, hogy ezt teljesen lássa rajtam.
- Házibulik a haverokkal? – érdeklődik részletesebben.
- Igen.
- Pattanásos, elhízott csajok? Kitömött melltartók? – élveteg, kaján vigyorral elemzi tovább a kis fogalmat, de összevonom szemöldökömet.
- Na jó, ha nem tudsz... – kezemet lefogva állít meg. Furcsa érzés ahogy megfog… ez most nem olyan érzés, mikor anno megvizsgált.
- Nyugi. Tedd vissza a kis segged. – Na jó… de még egy ilyen és tényleg inkább egyedül megyek haza… bár… lehet sokáig tartana innen. – Az én hobbijaim következnek. Kajakozom, elég komolyan csináltam az egyetem alatt, ma már csak hobbi. Van egy sportkocsim, néha elmegyek száguldozni vele a versenypályákra, de nem komolyan, csak kikapcsolódásként.
- Hű! És milyen kocsi? – ezt nem hittem volna.
- Egy átalakított Honda. Ha szeretnéd, egyszer eljöhetsz velem egy ilyen amatőr versenyre.
- Vezethetem is?
- Van jogsid?
- Nincs.
- Akkor felejtsd el, kölyök. – Hahh… pedig egyszer úgy szeretnék vezeti, ráadásul egy sportkocsi… nem tudom lesz-e valaha lehetőségem ilyenekre.
- Tetszik a hely?
- Aha, hangulatos. Gyakran jársz ide?
- Nem. Nekem túl nyugis. Itt még zene se megy, táncolni végképp lehetetlen. – Hogy… mi? – Miért nézel ilyen borjú szemekkel? Te talán nem táncolsz a házibulikon?
- De igen, csak rólad nehéz elképzelni... – megpróbálom valahogy magam elé képzelni, de… nem… egyszerűen nem megy.
- Mert a kórházi közegből ismersz. Lássuk csak... na és mi a helyzet a csajokkal? – miért tereli mindig errefelé a témát?
- És nálad? – próbálom erről terelni a szót, de egyre nehezebb lesz feltűnés nélkül. Nem szeretem az ilyeneket feszegetni.
- Hm... a vöröshajú, nagymellű a kedvenc típusom, de igazából mindegy a hajszín, csak megfeleljen az elvárásaimnak. Ugyanez elmondható a férfiakról is. Szeretem a vékony, csinos, fiatal férfiakat, de ha nem hajlandó az én szabályaim szerint játszani, akkor lehet bármilyen szép, nem kell. – az hiszem hiba volt megkérdezni. De ha a csajokról kérdez mi a fenéért kezd el pasikról is? Bah… nyugi, tudom, hogy direkt csinálja.
- Valahogy meglettem volna e nélkül az infó nélkül – közlöm vele is, mielőtt sötétebb vizekre evezne.
- Most te jössz. Jóképű srác vagy, biztos volt már pár barátnőd. Igazam van, vagy igazam van? – még jó hogy igaza van. Mit gondol? Hogy 18 évesen még nem volt senkim?
Amikor viszont arra kérdez rá, hogy van-e valakim hiába vágom rá, hogy igen, átlát rajtam mint szendvics a Folpackon. Franc… Pedig azt hittem hogy ezzel könnyebb lenne távol tartani. Bár… az sem hatotta meg különösképpen, amikor volt valakije.
- De nem baj, ilyenkor olyan édes vagy. – még ez is? Már a becézései is kínosak.
- Ne mondd nekem hogy édes vagyok, nem egy kislánnyal beszélsz.
- Akkor ne viselkedj úgy – ÉN? - Szóval itt ülünk, két facér díszpéldánya fajunknak – még mindig nagyon vigyorog, élvezi a helyzetet, hogy bármit csinálok ő kifigurázza. Most viszont nem értem, hogy ezzel mire akar célozni. A hátát a pultnak fordítja, és körbenéz. Megállapodik szeme három lányon, ahol a középső sír.
- Biztos szakított a pasijával. Szegény.
- Mellette az a kis szőke pont jó lenne neked, nem? Mit szólsz? Tetszik? – most meg majdnem félrenyelem a maradék kólámat.
- Mi van? Te most csajozni akarsz? Csak egy italról volt szó. – förmedek rá.
- Lazíts már! Vigyük el a lányokat táncolni, keféljük szét az agyukat. Holnap úgysem melózunk. – ez… ez komolyan nem normális. Vagy csak viccel? Nem, kicsit sem néz ki úgy, mintha viccelne, nagyon is komolynak tűnik az a vizsgáló vigyor. De miért akar belevonni? Ezért hozott el? De… miért pont én?
Mondjuk… legalább nem egy fiút akar felcsípni előttem.
- Lehet, de utána negyvennyolc órázunk! – próbálom még menekíteni a helyzetet.
- Addigra kialszod. Na, mit szólsz? – na jó, úgy látszik addig nem szabadulok…
- És te melyiket választod? – mert ugye hárman vannak, így kissé ciki.
- Nekem jó a másik kettő. – sikeresen félrenyelek, és majdnem belefulladok a kólába. - Nana, csak óvatosan. Szedd össze magad, rányomulunk a csajokra. – Ez… ez hülye. De komoly.
Küld nekik italt, majd kezdődik lassan az este. Van egy olyan érzésem, hogy ezt meg fogom bánni.
~*~
Hosszú trécselés és tánc után addig fajul a részeg helyzet, hogy a lakásán kötünk ki, és amikor belépek még én is csodálkozom, csak kevesebb feltűnéssel, mint a lányok. Te jó isten…
Most még hirtelenjében az összes beszólását elnézem. Nem… nem azért mert ilyen szép a lakás, hanem mert egyszerűen… nem is tudom. Nem lett volna szabad engednem, hogy Lisa alkohollal itasson. Kicsit kusza a fejem.
Annyira még emlékszem, hogy hogyan kerültem ide. Azt mondtam nem vihetem haza Lisát, így közölte hogy nála folytathatom. El sem hiszem, hogy belementem. Most valahogy teljesen más szemmel nézek rá.
- Tetszik? – zökkent ki gondolataimból. Miért tőlem kérdezi? Ráadásul ilyen sejtelmes megjelenéssel. Megijesztett…
- Ne ijesztgess! – ajh már - Igen, nagyon csúcs lakásod van. Sosem gondoltam volna, hogy még súlyóz... súlyzós... súlyzópadod is van – azt hiszem a nehéz szavakat hanyagolnom kéne a végén hülyének tűnök. Próbálok majd minél kevesebbet megszólalni. Amíg én ezen filózok addig egy szekrényhez megy, majd vissza hozzám és a kezembe nyom egy csomagot.
Gumi…
- Ezt ne felejtsd el használni.
- Kösz… - nem mintha általában nem tartanék magamnál… valamilyen oknál fogva, de most kivételesen nem készültem erre.
- Arra van a konyha. Hozz jeget, a hűtőnek van automata jégkocka készítője, találsz hozzá tálat a mosogató felett. Addig én előveszek pár italt és elrendezem a terepet. – o-ké.
Lisa jön ki a konyhába segíteni nekem, és koktélokkal pepecselünk. Szájáról már rég eltűnt a szájfény… hála nekem. Olyan szép… Főleg ahogy mosolyog.
Mindketten tudjuk mi folyik, érződik a levegőben és a helyzetben, és nekem ez kicsit különös, mert sosem kerültem még ennyire hirtelen ilyen helyzetbe.
Mikor bemegyünk ó, vissza hozzájuk szól a zene, táncolnak, mindketten rámásztak már Damarra. Nem hiszem el… komolyan elbír kettővel, sőt… ahogy látom… De miért hoz ez zavarba?
Leülünk a kanapéra, újra ajkait falom ahogy már sokadszorra az este, s lassan továbbhalad a dolog ahogy puha ajkai fokozatosan lejjebb érintenek, végül elér nadrágomig, kioldja és máris elvesztettem az eszem. Olykor hátra hajtom a fejem a karfára, halkabban pihegve. Ez… ez annyira jó. Még nem csinálta senki ilyen jól. Hah…
Kinyitom szemem és azt látom, hogy Damar mit művel az egyik lánnyal. Csak az ujjait használja és hogy sikoltozik. Elképesztő. hamar végez, következik a másik lány, egyszerűen ölbe kapja. Behunyom szemem, élvezem a kényeztetést. Még mindig túl jó. Lenézek rá egy pillanatra, szőke haja libeg, látom a körém szoruló ajkakat, és rájövök, ha vissza akarom tartani magam, akkor ez a legrosszabb módja. Ciki de egy ideje nem csináltam és még cikibb lenne, ha hamar elsülnék.
Amikor kinyitom szemem, épp kifelé haladna vele, a másik lány után.
- Ne feledd a gumit! – és még most is megvan a józan esze. Kész őrület…
Visszalép, kissé durván ejti le a lányt, vadul letépi róla a ruhát és egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne nézzem. Ez… úristen…
Sokkal jobban elönt a forróság, ahogy látom hogyan kényezteti. Szerintem így én soha nem fogom tudni.
Hahh… Lisa túl jó, nem bírom már sokáig, főleg ha a szemben lévőket nézem. A lány sikoltva rándul össze, és is összeszorítom a szemem, és valamennyire visszafojtott nyögéssel megyek el. Hahh… azt sem tudom mennyi idő telt el. Teljesen kába vagyok. Felnyitom szemem és az első amit látok, az az Ő tekintete, de gyorsan elkapja rólam.
Lisa bújik vissza hozzám mosolyogva, síkos és duzzadt ajkakkal. Mmm… A másik lány bejön, mindkettőt eltereli a szobájába így már csak a zene marad és én Lisával. Valamivel nyugodtabb vagyok.
Kicsit elvette az önbizalmam, ahogy Ő bánt a csajokkal. Én úgy nem tudok.
Egy forró csókban találom magam. Lesimogatom róla a maradék ruhát, megmarkolom fenekét, rajtam ül, szinte már lovagol, és csak egy dolog választ el ettől.
- Várjh – tépem el egy pillanatra tőle ajkaimat, hogy megfogadjam a tanácsot. Tépem a zacskót, pár pillanat és kész vagyok. Halkan sóhajtok ajkaiba mikor magába fogad, szinte nem is kell csinálnom semmit, isteni a csípőmozgása, teljesen elvesztem az eszem. Gyönyörködöm alakjában, ringó melleiben, kicsit homályosan látok már a fáradtságtól és az alkoholtól, de nagyom élvezem.
Fél füllel hallom az erősebb sikításokat a szobából, de azt is kizárom, amikor lassan engem ér el újra a kielégülés. Szinte azonnal el is alszom.
~*~
Amikor felébredek Lisa fekszik rajtam. Nem túl nehéz, nem nyom annyira így szerencsére nem kényelmetlen az, hogy féloldalasan rajtam honol a kanapén. Picit elmosolyodom, majd a homlokomra csapok. Nem hiszem el, hogy belementem ebbe. Nem vagyok normális én sem. De valljuk be nem volt olyan szörnyű, sőt…
A rajtam fekvőt kezdem simogatni. A hátát, a haját majd lassacskán éledezik ő is, végül felébred. Szemét dörzsölgeti, szeme alatt elsimítja az elkenődött kis sminket, majd álmos szemekkel mered rám, és halvány, mosolygós pír jelenik meg arcán, ahogyan látja, hogy őt figyelem. Aranyos lány, és kifejezetten bevállalós is, bár lehet hogy csak az alkohol hatása volt, de ez már mindegy.
- Jó reggelt – súgom halkan, hasonlóan válaszol, majd megpróbál feltápászkodni, és csupasz mellkasomra simulnak ujjai, ekkor veszi csak észre, hogy az Ő ruházata is hiányos, így takargatni kezdi magát.
Kezébe adom a felsőjét, amit gyorsan felkap, majd felülök mellé, és átkarolom derekánál.
- Remélem nem bántad meg – csak fejcsóválás a válasz.
- Na mi van fiatalok? – horkan fel élettelin egy ismerős hang. Korán lehet még, mert nem süt élénken a nap. Ez… most ilyen hamar felkelt, vagy le sem feküdt? Durva, hogy milyen jól bírja.
Hallom ahogy kitántorog a szobából Lisa másik két barátnője, akiket Damar vett kezelésbe. Elég nyúzottnak tűnnek. Nekem viszont túl jó kedvem van ahhoz, hogy most bármi elrontsa a kedvem.
- Semmi különös – mosolygok fel rá, majd én is elkezdem keresni a ruháimat.
Halkan megjegyzi, hogy ha mindenki összekaparta magát, akkor hazavisszük a lányokat, és nem sokkal később van aki szétcsúszva, van aki nem már a kocsiban ülünk.
Egyesével pakolja ki őket, végül már csak Lisa marad. Kiszállok vele együtt, hogy elköszönjek. Megkapom a telefonszámot, egy szép kis mosolyt, lopok egy apró csókot és elköszönök végül. Tetszik… nagyon tetszik… a végén még hálás lehetek majd Damarnak azért, hogy találkoztam egy ilyen lánnyal.
Visszapattanok, most már mellé ülve a kocsiba és elindul a járgány.
- Egy reggeli mielőtt hazamész Rómeó? – gúnyolódik kissé talán fáradt hangon. Lehet mégsem olyan tökély az állóképessége… hehe. De most nem zavar a piszkálódása.
- Nem, köszi. Inkább hazamennék, anyuék már így is biztosan aggódnak. – kelletlenül sóhajt egyet.
- Nagyfiú vagy már nem? Elég rövid pórázon tartanak.
- Lehet, hogy kicsit túlreagálnak dolgokat, de… szerintem sokkal jobb, mintha le sem szarnák a fejem. – válaszolom nyugodtan, bár kicsit kelletlenül. Oké, néha engem is idegesít a dolog, de ha jobban belegondolok, és az lenne, hogy nem is érdeklem őket… nem is tudom milyen lenne. Rossz… így inkább elviselem a túlaggódást is.
Ez után nem szólal meg sokat, csak mereven vezet, nem megyünk sokat, innentől már közel van a házunk.
Kiszállok, de még behajolok a lehúzott ablakon.
- Akkor szombat reggel – köszönök el, egy kissé fáradt mosollyal integetek neki, majd lassan az ajtónk felé sétálok, pont mikor odaérnék, anyu nyitja ki előttem, és megölel. Ajh már.
Ekkor hallom a kerék csikorgását, ahogyan elhajt. Bahh… most biztosan jót röhög rajtam… készülhetek fel a hétvégi szekálásra.
~*~
Már előre felszívom magam, hogy ellenálljak mindennek, akivel piszkálhat a két nap alatt. Le fog peregni rólam, kész. De még azóta is csapkodom a fejem a falba, hogy belementem abba az estébe vele.
Oké nem haltam bele, jó is volt, csak… kicsit illúzióromboló, vagy nem is tudom. A kegyetlen, mindig precíz orvos akit eddig ismertem kibővült képpel rendelkezik. Nem elég hogy bi, de olyan csábító mestert láttam aznap éjjel, hogy soha nem néznék ki belőle egy ilyen orvost, inkább egy csapongó életű embert. Valahogy ez nekem nem jön össze.
Viszont… ami végképp feldob, hogy Lisa megadta a számát, és ha minden igaz a negyvennyolc órázás után egy nappal találkozom vele. Hátha jobban megismerhetem és több is lehetne a dologból, mint azaz egy éjszaka. Szerintem nagyon szép lány, és biztosan kedves is, csak őt is elsodorta az éjszaka folyása, mint engem.
Észre sem veszem, már a portán sétálok keresztül, köszönök is majd felcaplatok.
- Reggelt – meg sem lep, hogy már felöltözve vár.
- Késtél. Ennyi idő alatt sem sikerült kiheverned az estét? – már kezdi… hát persze, hogy vigyorog.
- Nem késtem – kötöm az ebet a karóhoz – És igen… ahogy mondod… - hogy kedvére tegyek, gyorsan átkapom a ruháimat, és már mehetünk is a reggeli vizitre és kötözésre.
Sok kaját hoztam, viszont pénzt is, hogy a büfében vagy az automatában tudjak még venni, ha zabás lennék.
Kár, hogy idő alig van rá.
Hiába hétvége van, itt főleg csak sürgős esetek vannak, így a műtétek sem kerülhetők el, bár szerencsére nincs sok. Nem igazán szeretem ha az embereknek baja esik, viszont tanulnom is kell valamiből. Szerencsémre ezt most ötvözni lehetett. Kevesebb beteg, mégis tudtam valami újat felírni.
Újabb hátránynak jegyzem meg, hogy a legtöbb sürgős eset éjszaka érkezik. Hát persze… mikor máskor? Hogy nem tudjak aludni, amikor lehetne.
Különös módon nem igazán ejt szót a dologról azt leszámítva, amit érkezésemkor mondott.
Talán… azért mert nem jutott rá ideje? A betegek vagy nővérek előtt hál istennek ő sem mond ilyeneket, az lenne a pokol… És úgymond kettesben, nem volt időnk pár percnél hosszabb időre leülni. Még ennyi sem. Amíg ebéd környékén ő a kontrollra visszajáró betegetek vizsgálta, én megebédeltem, ő viszont akkor evett, mikor a nővérkéket látogattam meg. Azaz eget rengető öt perc…
Amikor gyorsan megkajálok, visszasietek az ambulanciára, ahol az asszisztensnők hatalmas megkönnyebbült sóhajjal fogadnak. Egy pillanatra megforgatom a szemem, majd Damarhoz lépek.
- Mit csináltál már? – kérdem komoran… még a beteg is kicsit megrettentnek tűnik.
- Nem tudjék mit kell a kezembe adni… - morog még valamit az orra alatt, majd az előre hullott hajfonatát veti hátra. – Épp a varrat kiszedésébe kezdtem volna bele.
Hahh… egy hatalmas gyerek. Ez soha nem fog változni.
Kezébe adom az eszközöket, felváltva, amit kér, majd a fertőtlenítőt, a gézt, satöbbi.
Annyira kába vagyok… soha nem két napoztam még, és már túlvagyunk a nagyján. Alig élek… Délután végre jön a várva várt pihenés. Oh istenem, kanapé! Imádlak! De nem tehetem le a fejem, mert menten elaludnék.
Szokásos módon Ő leteszi a seggét, elkészítem a kávét, majd leülök vele szemben. Pihenés.
Azt hitem a hétvége alatt ez az első alkalom, hogy nem kell rohannunk mint a mérgezett egér, és előreláthatóan csak az esti vizit van hátra a zárójelentések megírásával, éjszakai ügyelet és végre mehetek haza.
- Mit szólnál még egy olyan estéhez? – célozgat élvetegen bögréje felett, én meg majdnem kiköpöm a kávét. Na ne…
- Köszi, kihagynám. – túl kényelmes ez a kanapé, már alig tart vissza valami az ájulástól, így újabbat kortyolok.
- Ugyan már… tudom én, hogy élvezted. Megint összeszedhetnél egy olyan csajt, mint az a szöszi… hogy is hívták?
- Lisa – vágom rá – De akkor sem. Még mindig nem tudnám hová vinni, nálad nem akarok élősködni, másrészt meg nem is akarok most senkit felszedni. Holnap után találkozom Lisával – először csak furcsán néz rám, majd megint élvetegen.
- Te még az egyéjszakás dolgokhoz is túl aranyos vagy cicafül – már megint…
- Ne mondd, hogy aranyos vagyok! Miért baj az, ha nem csak megdugni akarok valakit? – förmedek rá.
- Nyugi dicső lovag. Azért a fejem ne harapd le.
- Pedig nem is kiabáltam. – duzzogok halkan. – De a lényeg, hogy nem. És mielőtt mondanád, már a baráti italozásaidban sem bízom – ujjal mutogatok felé, de csak vigyorog tovább, törhetetlenül, széles ajkaival.
- Nem tudom, mire gondolsz – majd vígan kortyolgatja a keserű nedűt.
Mindegy… ellene úgysem nyerhetek szócsatát…
Vizit, zsörtölődés és meg mindjárt elalszom. A nővérkék a betegeket mosdatják távolságtartásként, míg Ő megírja a zárójelentéseket, én lepecsételgetem, az orra alá durva aláíratgatom vele őket, és minden kész… Csodálatos. Jöhet az isteni alvás!
Elbattyogunk az orvosi szobáig. Komolyan úgy várom, mintha hazaérnék, és körülbelül annyi szenvedésbe is kerül most ez a pár lépés is.
- Ugye enyém lehet a kanapé? – nézek rá hullafáradt, de mégis kérlelő szemekkel, mire csak biccent. Oh igen! De nem adom tudtára, hogy most e miatt egy fél pillanatig imádom, inkább levágódom a kanapéra, még fél füllel hallom, hogy ledobja papucsait.
Alig várom, hogy mindennek vége legyen, felkelek és már csak pár óra lesz hátra, mehetek haza és nem sok kell a találkához is… Remélem összejön, és nem csak ugrat…
- Ha van valami ébressz fel – motyogom még utolsó erőmmel, majd csak pár pillanat műve az egész, és mosolyogva alszom el.
|
| Levi-sama | 2011. 07. 14. 22:31:16 | #15093 |
Karakter: Dr. Damar Frost
Eltolja kezemet.
- Csak egy egyszerű bár ugye? – kérdezi bizonytalanul. Ez aaaz. - Nem valami kékosztriga szerű meleg dizsi ugye?
Majdnem hangosan felröhögök, de uralkodom arcvonásaimon.
- Hacsak nem szeretnél oda menni – jegyzem meg kifejezéstelen hangon, belül pedig szakadok a visszafojtott nyerítéstől. Elképzelem ahogy bőrcsíkokban vonagló farkasok között toporog, ahogy anno a rendőrkadémia című filmben ábrázolták. Hehe...
- Egyértelmű, hogy nem akarok olyan helyre menni.
- Csak egy egyszerű bár, egy egyszerű, baráti kis italozás, és ennyi, nem fogsz belehalni.
- Oké – mondja. Beszarok. Igent mondott. Ó je. – De ne maradjunk sokat, mert jól ki akarom magam pihenni a két-napozás előtt rendben?
- Rendben.
Levizitelünk.
Alig fél órával később, a kocsiban olyan mélyen elgondolkodva és mély kussban üldögél, hogy még azt sem veszi észre, amikor leállítom a motort a bár parkolójában.
- Ébresztő! – végre rám néz. – Megérkeztünk.
Odabent jó zene, füstös félhomály. Ritkán járok ide, nekem túl szelíd ez a hely, de neki jó lesz. Leülünk a hosszú bárpult szélén, rendelünk.
- Csak egy kólát kérek. Neked sem kéne alkoholosat innod… vezetsz – jegyzi meg felém Mitchel. Husika.
- Ne aggódj drágám, nem fogok gyorsan vezetni.
- Hé! – morogja durcásan. Ennivaló ilyenkor, ahogy csücsörít az alsóajkával.
Megkapjuk az italokat, és én nézelődni kezdek. Ő bezzeg csak kuporog mellettem, mint egy kertitörpe a fűben.
- Lazíts már.
Néhány perc múlva végre megszólal, addigra befejezem a körszemlézést.
- Tudom, hogy nem vacsora… De most mesélnél nekem? Te már annyi mindent tudsz rólam, de én meg semmit.
- Csak nem érdekellek? – hajolok felé.
- Nem azért… csak múltkor azt mondtad, máskor mesélsz… és gondolom, nem mély hallgatásban szeretnél csak úgy mellettem unatkozva iszogatni…
Elpirult. Imádom amikor ilyen kis nyuszika.
- Hm... – rókamosoly. Lássuk csak. Harminas szexi pasi vagyok, tökéletes testem van, méretes szerszámom, és nincs senki, aki ne ájult volna el eddig szex közben a nagy gyönyörtől, amit kapott tőlem. Hm... ezt talán nem kéne mondani, mert tuti hogy szó nélkül feláll és faképnél hagy. Komolyan érdeklődik, végre nyitott felém, hát megadom neki amit vár tőlem. Elvégre az a célom, hogy becserkésszem, habár már kezdtem feladni, sőt, átmenetileg fel is adtam.
A gondolatmenet néhány pillanatot vett csak igénybe, és már beszélek is.
- A lényeget tudod. Orvos vagyok, a legjobbak közé tartozom. Jó pasi is vagyok, tökéletes testem van, és isteni vagyok az ágyban. Monogám természetem van, mindaddig amíg tart egy kapcsolatom egy nővel vagy férfival, nem foglalkozom másokkal. Egyedül élek.
- Hobbik? – Mintha terelné a témát. Hehe.
- Hát neked? – kérdezem szexis mosollyal, félrehajtott fejjel nézegetve őt. Nagyon kis édes.
- Én kérdeztem előbb. Na jó... foci, úszás, kosár, ilyenek... és bulizás.
- Házibulik a haverokkal?
- Igen.
- Pattanásos, elhízott csajok? Kitömött melltartók? – vigyorodom el. Bosszúsan néz rám.
- Na jó, ha nem tudsz... – kezdené és felállna a bárszékről, de kezére teszem az enyémet.
- Nyugi. Tedd vissza a kis segged. – Szót fogad. – Az én hobbijaim következnek. Kajakozom, elég komolyan csináltam az egyetem alatt, ma már csak hobbi. Van egy sportkocsim, néha elmegyek száguldozni vele a versenypályákra, de nem komolyan, csak kikapcsolódásként.
- Hű! És milyen kocsi?
- Egy átalakított Honda. Ha szeretnéd, egyszer eljöhetsz velem egy ilyen amatőr versenyre.
Heves bólogatásba kezd, elégedetten figyelem.
- Vezethetem is?
- Van jogsid?
- Nincs.
- Akkor felejtsd el, kölyök.
Sóhajtva szürcsöl a kólájába. Körülpislog, most először. Mióta bejöttünk, most lazult el végre rendesen.
- Tetszik a hely?
- Aha, hangulatos. Gyakran jársz ide?
- Nem. Nekem túl nyugis. Itt még zene se megy, táncolni végképp lehetetlen. – Nagy szemekkel néz rám. – Miért nézel ilyen borjú szemekkel? Te talán nem táncolsz a házibulikon?
- De igen, csak rólad nehéz elképzelni...
- Mert a kórházi közegből ismersz – legyintek. – Lássuk csak... na és mi a helyzet a csajokkal?
- És nálad? – dobja vissza a labdát azonnal, ahogy az előbb én. Ügyes.
- Hm... a vöröshajú, nagymellű a kedvenc típusom, de igazából mindegy a hajszín, csak megfeleljen az elvárásaimnak. Ugyanez elmondható a férfiakról is. Szeretem a vékony, csinos, fiatal férfiakat, de ha nem hajlandó az én szabályaim szerint játszani, akkor lehet bármilyen szép, nem kell.
Szinte belenyomja az orrát a poharában, annyira összehúzza magát. Bizonyára nem akarta hogy erről is meséljek, de hát ő kérdezte.
- Valahogy meglettem volna e nélkül az infó nélkül – motyogja, aranyosan birizgálva a poháralátétet.
- Most te jössz. Jóképű srác vagy, biztos volt már pár barátnőd. Igazam van, vagy igazam van?
- Igen, jártam néhány lánnyal a suliból.
- Most van valakid?
- Igen.
- Hazudsz – vágom rá azonnal vigyorogva. – De nem baj, ilyenkor olyan édes vagy.
- Ne mondd nekem hogy édes vagyok, nem egy kislánnyal beszélsz – morogja duzzogva.
- Akkor ne viselkedj úgy – kuncogok halkan. Örömmel tölt el, hogy nem teljesen szűz a kicsike. Azokat nehezebb elcsábítani. – Szóval itt ülünk, két facér díszpéldánya fajunknak – folytatom, immár hangosabban, és megperdülök a forgószékkel, hátamat a pulthoz támasztva hordozom körbe tekintetem. Belekortyolok az italomba. Egy asztalnál három csinos csaj üldögél, nyilvánvalóan látszik, hogy a középen ülő kis vörös épp szerelmi bánatát bőgi ki magából, a másik kettő pedig a lelkitámasz, akik simogatják majd egész este a hátát amíg bőg, majd a homlokát tartják a vécékagyló fölött, amíg kiokádja magából a piát amit megivott. Tovább hordom tekintetem, de mást nem látok.
- Biztos szakított a pasijával – mondja mellettem Mitchel. Felé fordítom arcomat, már ő is fordítva ül, és velem együtt a kis hölgykoszorút figyeli. – Szegény.
- Mellette az a kis szőke pont jó lenne neked, nem? – jegyzem meg. – Mit szólsz? Tetszik?
- Mi van? Te most csajozni akarsz? Csak egy italról volt szó – suttogja dühösen.
- Lazíts már! – kacsintok rá. – Vigyük el a lányokat táncolni, keféljük szét az agyukat. Holnap úgysem melózunk.
- Lehet, de utána negyvennyolc órázunk!
- Addigra kialszod. Na, mit szólsz?
Elgondolkodva szürcsöl a kólába.
- És te melyiket választod?
- Nekem jó a másik kettő. - Félrenyel és köhögni kezd. Megveregetem a hátát. – Nana, csak óvatosan. Szedd össze magad, rányomulunk a csajokra.
A csapos felé fordulok, egy szép bankjegyet csúsztatok neki a pulton.
- Egy kört vigyen a sarokban ülő hölgyeknek abból, amit épp isznak.
Bólint és eltűnik a pénz. Egy tálcára felpakolja a piákat, odaviszi és diszkréten elmondja kitől kapták. Amikor felénk fordul a három szempár, mosolyogva emelem fel poharamat feléjük.
- Mosolyogj Mitchel, épp pofavizit van. – Mélyen a középen ülő, szomorkodó csaj szemeibe nézek. Pontosan tudja, hogy egy ilyen szexistenre van szüksége, hogy visszanyerje az önbecsülését. Ő mosolyog rám vissza először, és amikor összedugják a fejüket és heves sugdolózásba kezdenek, lassan kigombolom az ingem két felső gombját. Napbarnított, izmos mellkasomból egy kis kóstolót adok. Egyszerre néznek fel ránk, amikor végre meghozzák a döntést, és a poharaikat köszönésképp felemelik.
- Ez a jel, cicafül – súgom Mitchelnek. – Tiéd a szőke.
Felállok, és odasétálok. Lazán, semmi megjátszottság. A csajok nem szeretik az ilyesmit.
- Damar vagyok – nyitok egyszerűen, nem szeretem a sablonos megjátszós dumákat. – Ő Mitchel. Kollégák vagyunk, kikapcsolódni jöttünk ide. Megengedik, hogy csatlakozzunk?
Hát persze hogy megengedik. Mitchel a szöszi mellé ül, én bedobom magam a két másik közé. Alig fél órányi ismerkedés után már tudom a nevüket, hogy hol dolgoznak, hogy a vöröshajú most dobta ki a pasiját mert megcsalta, és hogy mindhárman titkárnők egy vállalat bérszámfejtő részlegében. Nagyszerű. Kellemesen eltrécselek velük, szóval tartom őket, izgalmas témákat dobálok be, majd a két kis választottam, a vöröshajú Lena és a barnahajú Susan vállára teszem kezeimet.
- Drága hölgyek, egyre jobb a hangulat, nem? Ez a hely olyan lelombozó. Mit szólnátok egy kis bulizáshoz?
Alig húsz perc múlva már a kocsimban ülünk. Mitchel hátul a szőkével és a barnával, a kis vörös mellettem. A sebváltót fogó kezem néha hozzáér harisnyás lábához vezetés közben, de nem zavarja.
A Klub, ahova megyünk, egy viszonylag kevésbé ismert hely, éppen ezért nincs tömegnyomor sem. Kényelmesen besétálunk, a zene érzékien lüktet.
- Gyere Mitchel, hozzunk a hölgyeknek italt – intek neki. A bárpultnál, amíg a rendelést várjuk, ő hitetlenkedve csóválja a fejét.
- El sem hiszem, hogy képes voltam eljönni veled csajozni. Veled. Nem is értem, miért hagytam, hogy belerángass ebbe...
- Mi van, inadba szállt a bátorságod? – vigyorgok le rá, hanyagul megtámasztom a hátamat a pulton, s ahogy könyökömmel feltámaszkodom, tökéletesen beláthatóvá válik széles és kidolgozott mellkasom. Tekintetemmel megkeresem a csajokat és kacsintok nekik. – Nézd csak őket. Épp rólunk beszélnek, és ahogy a csillogó kis szemecskéjüket nézem, nagyon is tuti a ma esti siker. Voltál már nővel, cicafül?
- Persze hogy voltam! – horkan fel.
- Nem azt kérdeztem, hogy bejutottál-e már kamaszlánykák bugyijába, én igazi nőről beszéltem. – Csend. Sóhajtok. – Na mindegy, legalább nem vagy szűz. Ez is valami. Előjátékról hallottál már?
- Nem vagyok értelmi fogyi! Tudok mindent, és tapasztalatlan sem vagyok!
- Pompás.
- De nem lesz ebből ma este semmi.
- Mert? – nézek le rá csodálkozva.
- Mert nem tudom hová elvinni Lisát. – A szőke csajt hívják így. – Még ha el is akarna velem jönni, amit kétlek, akkor sincs hova vinnem. Én még a szüleimmel élek, nem vihetek haza egy nőt a szobámba!
- El akar veled menni. Tetszel neki – mondom komolyan. – És te meg fogod dugni.
- De hol?
- Elég nagy a kéglim, majd felmegyünk hozzám.
- Szó sem lehet róla!
- Ugyan már cicafül. – Átkarolom a vállát, füléhez hajolok, miközben a csajokat nézem. – Nézd meg ezeket a lányokat. Tuti bigék, és már attól teljesen nedves a puncijuk, hogy figyelnek minket. Biztos vagyok benne, hogy soha nem volt még dolgod ilyen szép nővel, mint ez a Lisa. Igazam van? Mondanod sem kellett, tudtam hogy a szőkéket szereted. Ő aztán igazi szőke! Fogadok, hogy ha nem borotválja a punciját, akkor ott is szőke lesz – dorombolom érzékien. Ajkába harapva nézi Lisát. Helyes. – Úgyhogy ne merészeld faképnél hagyni őt, szépen eljössz hozzám, és jól megrakod felül, alul, hátul, ahol csak akarod.
Megkapjuk az italokat.
- Nyomás.
Hosszú, szexis tánc egy csajszendvicsben. Mindegyik combomra jut egy, két kezem két derékon és formás seggen garázdálkodik. A vöröske kiütötte magát a piákkal, de javára vált, mert teljesen eldobta a gátlásait, és vad hévvel dörgöli hozzám a melleit. A kis barna, Susan pedig nyakamat puszilgatva táncolgat a jobb combomhoz dörgölőzve. Mosolyogva táncoltatom őket, néha felpillantok mi a helyzet Mitchellel. Látom elvan, a kis szöszi a nyakán lóg, elkábulva a piától. Könnyű dolga van, elvégre jóképű kölyök. Összetalálkozik tekintete az enyémmel, nézi ahogy táncolok a két nővel. Intek neki a fejemmel.
- Szépségeim, ideje indulnunk. Mit szóltok egy kis privát bulihoz?
Kivezetjük őket a kocsihoz.
Amíg Mitchel hátul csókolózik Lisával, én néha az utat figyelem, néha őt a visszapillantóból, a piros lámpáknál pedig én is ledugom a nyelvemet Lena torkáig. Mitchel olyan kis finoman csókolózik. Semmi rámenősség vagy hevesség, csak kisfiús finomkodás. Ez bejön a szőkének, úgyhogy minden rendben. Nekem is bejön. Szeretem ha a szeretőm mindenben az én ellentétem.
*
A lakásomban csodálkozó torokhangokat hallatva oszlik szét a kis csajsereg. Megcsodálják a bútorokat, a tágas nappalit, a berendezést, majd a tetőteres lakásom folytatásaként a nagy teraszt, és a kis úszómedencét meg a jakuzzit. Imádják. Elhúznak a mosdóba.
Mitchel is tátott szájjal nézelődik, amíg mögé nem lépek. Ma este ivott ő is rendesen, ezért kicsit húzom az agyát. Miért ne?
- Tetszik? – súgom a fülébe. Összerándul és megperdül.
- Ne ijesztgess! – mordul fel. – Igen, nagyon csúcs lakásod van. Sosem gondoltam volna, hogy még súlyóz... súlyzós... súlyzópadod is van – nyögi ki lassan forgó nyelvvel. Kuncogva figyelem.
Az egyik szekrényhez lépek, és kiveszek belőle néhány gumióvszert. A kezébe nyomom.
- Ezt ne felejtsd el használni.
- Kösz – biccent.
- Arra van a konyha. Hozz jeget, a hűtőnek van automata jégkocka készítője, találsz hozzá tálat a mosogató felett. Addig én előveszek pár italt és elrendezem a terepet.
Zene
Amikor visszatér, már szól a hangszórókból a zene, a csajok táncikálnak mezítláb a nappali közepén. Kellemes félhomályra halkítom a fényerőt.
Amíg Mitchel és Lisa a koktélokkal szöszmötöl, én táncolok Lenával és Susannal.
Kezd felforrósodni a hangulat. Hol egyikükkel, hol másikukkal csókolózom. Izgatóan siklik végig tenyerem a testükön, formás seggükre markolok. Lena szoknyában van, így kezem becsúszik hátul a szoknya alá, és amikor megérintem bugyiján keresztül a kis punciját, összerándul és felnyög. Susan a hátam mögé lép, hozzám simul, kezei garázdálkodni kezdenek. Megszabadulok az ingemtől, magamon érzek négy kis kezecskét, amelyek feltérképezik izmaimat. Minden izmomat.
A kanapén csókolózó párocska felé fordítom figyelmemet, és miközben Lisa az ő meztelen mellkasát puszilgatja, haladva lejjebb, elvigyorodom. Ujjazni kezdem Lenát, a zene ütemére ringatja csípőjét, és veszettül élvezi. Mitchel tágra nyílt szemekkel, zihálva és nyöszörögve figyel minket, miközben Lisa a farkára bukik.
Néhány perc múlva Lena összerándul, és elernyed a karjaimban. Jó kislány. Elsétál egy italért, é kezelésbe veszem Susant is. Magam elé penderítem, felkapom és lábait derekam köré fonja. Dörgölőzik a merevedésemhez, miközben a nyakamat nyalogatja.
- Mit szólnál hozzá, ha kinyalnám a puncid? – súgom neki vigyorogva. Megborzong.
- Benne vagyok.
- Utána pedig jól megduglak, utána a barátnődet.
Lena felé fordul, aki már meztelenül táncikál a medence felé. Elindulunk utána, de még visszapillantok Mitchelre.
- Ne feledd a gumit! – morgom neki mosolyogva. Bólint. Olyan szép látvány ahogy gyönyörtől eltorzul az arca. Jól szophat a kiscsaj, de nálam biztos nem jobb. Nálam senki sem jobb.
Gondolok egyet, és visszalépek, Susan pedig nyekken Mitchelel szemben egy nagy fotelben. Letérdelek elé, lerángatom a csajról a nadrágot és a bugyit, miközben ő a blúzát bontja szét. Lassan végignyalom melleit, le a hasát, majd szélesre tárt lábai közé érek. Behunyt szemekkel hallgatom Mitchel visszafojtott kis nyögéseit, a csaj hangjait kiszűröm. Nyelvcsapásaimmal szakértően juttatom el a sikítós orgazmusig, és ezzel egy időben Mitchel is hangosan felnyög. Igen... ezt a hangot imádni fogom. Számat megnyalva nézek rá, és tetszik a látvány. Úh, ha megkaphatnám ezt a fiút... Bármit megadnék érte.
Barna szemei szinte feketék, ahogy pillantását az enyémbe fúrja.
Elfordulok tőle, mert attól tartok, ha tovább bámulom, rávetem magam. Nem lenne szerencsés.
Beviszem a csajokat a hálószobámba, és az ágyra hajítom őket. Olyan keményen megrakom mindkettőt, hogy csaj sikítozni, nyögni és élvezni képesek.
Amikor a hajnali napsugarak betörnek az ablakokon, már alszanak, én pedig az erkélyen könyökölve szívok el egy cigit. Jó kis este volt, de nekem unalmas. Nem szeretem az egyéjszakás kalandokat, bőven volt részem benne, de megérte. Mitchel gyönyörtől eltorzult arcáért, és édes nyögéseiért megérte.
A bizalmába férkőztem. Nagy előrelépés volt ez a kapcsolatunkban. Már csak idő kérdése... már csak idő kérdése...
|
| timcsiikee | 2011. 07. 11. 20:29:20 | #14996 |
Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
- Ja. Te menj haza nyugodtan, mára eleget hajtottál. – már megint kezdi.
- Nem, végigcsinálom – tiltakozom halkan.
- Akkor meló után elviszlek a metróig. Jó? – kérdi álmosodó hangon, viszont mikor visszanézek arcára kicsit mást látok. Semmi fáradtságot, mindinkább… nem is tudom.
- Inkább nem. Megyek busszal, jó az nekem. – válaszolom mélyen magamban megrettenve. Valami nagyon nem tetszik nekem a szemeiben… ismerős, és feláll tőle a szőr a hátamon. Még ez az apró mosoly is.
- Miért? – még hogy miért?
- Mert most is úgy méregetsz, mintha fagylalt lennék. Tuti újra begyűjtesz egy balegyenest, és nincs kedvem megint a kezemet jegelni. – igen… pontosan ilyen a tekintete, és nem szeretném megütni megint a „mentoromat”.
- Nem hiszem, nyuszifül. Ismerem már a tüskéidet, így bánni is tudok veled. Szeretnéd kipróbálni? – egyre rosszabb, ahogy még el is vigyorodik. Már megint kezdi…
- Ne hidd, hogy csak erre vagyok képes, vannak még titkos fegyvereim, amiket nem ismersz – na jó, én sem tudom mit beszélek, de nem mutathatom ki, hogy teljesen zavarba hoz a hülyeségeivel. Azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Fullasztó érzés ragad magával mikor arra gondolok… arra a csókra a kocsiban… a legutóbbira.
- Le kéne fényképeznem a képedet. – már megint rajtam szórakozik. Soha nem fogom megszokni? Persze hogy nem, mert mindig mire megszokok tőle valami hülyeséget kezdi egy újjal, és tudja mi hoz zavarba. Frusztrál.
- Ez nem vicces – fakadok ki, bár hangom nem emelem meg… nincs értelme, nem is vagyok mérges, csak bosszant. Mint mindig…
Felállok, hogy elinduljunk a vizitre, látom bögréjének elöblítésével végzett már. Csoda, hogy nem engem fog be mosogatásra is, bár sosem lehet tudni. Már épp a kilincset nyomnám le, amikor tenyere csattan a fa lapon, megérzem magam mögött és olyan hirtelen zúdul rám a hideg és a meleg felváltva, hogy még a levegővétel is nehezemre esik… Mintha valaki fojtogatna a puszta jelenlétével… Pontosan ez történik.
Tarkómat szuszogása csiklandozza, beleremegek már ennyibe is, de amikor megszólal még a hideg is kiráz.
- Azt hitted, letámadnálak? Nem stílusom, általában hagyom magam elcsábítani, de ha szeretnéd, szívesen nyomulósabbra veszem a figurát. – ezt nem hiszem el.
- Nem! – vágom rá azonnal. Az kéne még… Tudom, hogy csak szórakozik velem, de ez már túlzás. Hiába mondom el neki, hogy Úgy nem érdekel nem hagyja abba? Talán pont ezért nem… direkt. Sejthettem volna. Előre bukik fejem, mire forró száját érzem meg. Ne… miért borzongok meg ennyire? Bizsereg minden porcikám - Ah... azt mondtad, foglalt vagy... – próbálom csendesen menteni a helyzetet, nem akarok semmiféleképpen hangoskodni, mert ki tudja mikor ki lehet odakint.
- Már nem – a szavak úgy nyilallnak belém, mintha kést dobtak volna a mellkasomba, kiszökik minden levegő a tüdőmből, és olyan mintha fuldokolnék, nehezen kapkodom a levegőt. Végre elhajol tőlem, egy nagyobb lélegzettel nyerek bátorságot, és hátamat az ajtónak támasztom. Hallom, hogy kint fecsegnek páran, és ha most azonnal lépnék ki, akkor meglátnák, milyen vörös vagyok. Érzem ám, hogy ég az arcom, nem kell hozzá tükör. Már így is túl sok volt nekem az eddigi pletyka nem kell több igazoló félreértés, mint ez. Ha egyáltalán félreértésnek lehet nevezni. Már nem tudom mi ez, egyszerűen nem tudom hova tenni. Oké, jót szórakozik rajtam mióta megismert. De más a munka, más a bosszantásom és az is más, ha egyre jobban rám mászik.
- Hazavigyelek ma este? Ígérem, nem mászom rád, ha te nem csábítasz el szándékosan. Megihatnánk valamit egy bárban. Mit szólsz hozzá? – én? Elcsábítani? Ez vicces. Mintha valaha tettem volna ilyet. Viszont ez az ajánlat. Másabb, mint múltkor, veszélyt érzek mögötte. Ajkai mosolytól remegnek.
- Nem lehet, nem szolgálnának ki, még nem vagyok huszonegy. – remélem ez elég lesz egy finom elutasításhoz. Valamiért furcsa érzésem van.
- Igazad van – hahh… - Akkor egy alkoholmentes koktélt kapsz, aztán hazaviszlek. – csak nem enged… nem… hogy utasíthatnám el a nélkül, hogy túlságosan is az látszódna, hogy félek a közelében attól, hogy rossz felé terel? Már így is túl sokat agyalok saját magamon. Sehogy… sehogy nem tudom. Viszont ha látja rajtam, hogy tartok tőle, továbbra is ezzel fog bosszantani, és nem tudom, mi lenne a vége. Normális akarok maradni. Nem tudom, mit tegyek.
ujja arcomat simítja majd nyakam, teljesen zavarba hoz és elvesztem az eszem. Nem… nem hagyhatom.
- Viziteljünk le, kiírunk pár labort, aztán végeztünk is és mehetünk. – felemelem pilláimat. Nincs más választásom. Leterelem magamról kezét, hogy legalább érintésétől ne remegjen a hangom.
- Csak egy egyszerű bár ugye? – Bólint – nem valami kékosztriga szerű meleg dizsi ugye? – kérdezek újra, és felvonja egyik szemöldökét, de mosolyog.
- Hacsak nem szeretnél oda menni – elhúzom a szám.
- Egyértelmű, hogy nem akarok olyan helyre menni. – válaszolom dacosan.
- Csak egy egyszerű bár, egy egyszerű, baráti kis italozás, és ennyi, nem fogsz belehalni. – oké, tudom… mégis félek egy kicsit.
- Oké – egyezek bele végül, arcán túl nagy az elégedettség, hiába leplezi. – De ne maradjunk sokat, mert jól ki akarom magam pihenni a két-napozás előtt rendben?
- Rendben – egyik kezét háta mögé tereli, ellép végre tőlem, és ki tudom nyitni az ajtót. Nyugi Mitch, amint kilépsz a frissebb levegőre, rögtön eltűnik a pír.
Elrobogunk a szokásos tempójában a nővérszobáig, és újra hallhatom azt a mondatot, ami már szinte fel sem tűnik.
- Vizit! – mégis állandóan a fülemben cseng.
Nem sok dolgunk van, a laborokkal sem kell sokat bajlódni, és olyan mintha vészesen közeledne az, amit nem várok. Bezzeg ha várnám a műszak végét, akkor minden perc egy órának tűnne.
Most direkt figyelek és nem les miközben öltözök, teljesen normális és olyan, mint mindig.
Amikor kilépek épp akkor kapja magára a felsőjét, cipő át, táska kézbe. Külsőt nézve férfias és… valóban jó, meg minden… nah nem szoktam pasikat elemezni. De akkor hogyhogy már nincs senkije? Mi történhetett? Mióta? Vajon nagy pofátlanság lenne, ha megkérdezném tőle? Mi van ha megint olyan rosszba tapintok bele, mint múltkor a családjánál? Egyáltalán miért szeretnék ennyi mindent tudni róla?
Követem ki az épületből, egészen a kocsiig.
Talán csak az zavar benne, hogy ő már egy csomó mindent tud rólam. A képzést, hogy hol lakom, a szokásom, a viselkedésem, a családom… én viszont semmit. Csak egy szadista külsejű és félig ilyen belsejű ember is, aki undok, bunkó, hisztis, akár egy elkényeztetett kölyök. Mégis… a tudása lenyűgöz és csodálattal tölt el.
Túl sokat gondolkodnék rajta? Lehet… talán az is az oka, hogy majdnem minden napomat most már vele töltöm, és életem elmúlt hónapjaiban az ő arcát láttam a legtöbbször, rögtön a szüleim után.
- Ébresztő! – összerezzenek a szóra és a hangra egyaránt. Nem… nem alszom! Nem kell felkelteni! Értetlenül fordulok felé – Megérkeztünk – már fél lába kint van a kocsiból. gyorsan kioldom az övet és én is kiszállok, majd követem.
Tényleg egy egyszerű kis bárnak tűnik, nincsenek túl sokan, de kevesen sem. Talán olyan fél kilenc körüli lehet az idő.
Egy szélre eső részen van már csak hely, így ott foglalunk helyet, és azonnal átfutom az itallapot. Alig van valami, ami alkoholmentes.
- Csak egy kólát kérek – azt megiszom, ő megissza azt amit akar, és mehetünk is. Csak akkor jut eszembe valami, amikor már visszajött az italokkal – Neked sem kéne alkoholosat innod… vezetsz – szólok rá, de csak mosolyogva ül le.
- Ne aggódj drágám, nem fogok gyorsan vezetni – összehúzom szemöldökeimet.
- Hé! – megint csak kuncog rajtam. Hah… tudom, hogy soha nem fogja megunni. Lehet bele kéne törődnöm, bár nem enne előnyös ha a nővérkék előtt is ilyen becézésekkel látna el… lassan már félek a közelükbe is menni. Belekortyolok a kólába, de a számomra kínos csendet hiába töri meg a kis zene, akkor is kínos az egész.
- Lazíts már – ennyire látszik hogy feszült vagyok? Sosem tudtam uralkodni a gesztikulálásaimon.
- Tudom, hogy nem vacsora… - kezdem halkan, majd ahogy hanyagul iszik bele a löttyébe, felkönyökölve bátorodom el. – De most mesélnél nekem? Te már annyi mindent tudsz rólam, de én meg semmit.
- Csak nem érdekellek? – vigyorodik el előre hajolva, én meg hátradőlök.
- Nem azért… csak múltkor azt mondtad, máskor mesélsz… és gondolom, nem mély hallgatásban szeretnél csak úgy mellettem unatkozva iszogatni… - zavaromat leplezve megint beleiszok a kólámba, de gondolom nehezen tudom elrejteni bármi jelét is. Mindegy… majd ha szóba elegyedünk hátha könnyebb lesz.
|
|
