|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Levi-sama | 2011. 11. 15. 17:30:26 | #17744 |
 Karakter: Dr. Damar Frost
- Azért ne nagyon szokj hozzá... – nyünnyögi lusta kiscica mosollyal. Kis édes. Süteményke. Megeszem.
- Hmm, pedig el tudnám viselni – dörmögöm elégedetten.
- Olyan mocskosnak érzem magam.
Elrejti az arcát, de az egyik fülét látom, és az bizony piros. Vigyorogva simítom végig hasát, szétkenem a nedveinket rajta.
- Mert az is vagy.
- Hé, ne kend már szét rajtam!
- De ápolja a bőrt, nem tudtad? – húzom, megcsókolom és beleharapok mellkasának puha bőrébe. Mmmrr... itt és most felfalnám. Hihetetlenül szexis ilyen mocskosan. Vvrrr...
- Honnan van benned ennyi energia? – pihegi elfulladva.
- Nem is tudod mennyire észbontó tudsz lenni… Mitchel…
- Hé… hé állj… had menjek el zuhanyozni.
Lemondóan engedem kihussanni a fürdőbe. Az ajtóban visszafordul és olyat mond buja kis mosollyal, ami felhívás keringőre.
- A végén még kiderül, hogy nem is én leszek függő, hanem te.
Széles vigyorral vetem magam vissza a párnára, és fejem alá gyűröm karjaimat. El sem hiszem... Mitchel itt van a lakásomban, és épp a spermámat mossa le magáról a fürdőben. Egészen ma reggelig azt hittem csillió ideig eltart majd mire idáig jutok vele. Jessz!
Még néhány hónap, és olyan édes kis ribancot faragok belőle magamnak... wah már most teljesen oda vagyok érte! Talán igaza van, kezdek függő lenni, de nem bánom. Amikor először megláttam az édes kis mosolyát és a tiszta tekintetét, azonnal belezúgtam. Fúh de meg akartam kefélni. Akkor ez lehetetlennek tűnt, de mostmár...
Gonosz vigyorral simítom végig mellkasom, és rámarkolok merevedésemre.
Mostmár egy valóra váltható álom.
Kikászálódom az ágyból, megmozgatom merev vállam és utána sétálok. A kis édes a zuhany alatt cirógatja a popsiját, az eddig számára teljesen ismeretlen gyönyörforrást, amelyet nekem köszönhetően fedezett fel.
- Hm… csak nem tetszett? – kérdem lazán, és belépek mellé. - Zavarhatok?
- Ha azt mondom, hogy nem, akkor kimész?
Nincs azaz isten.
- Nem.
- Sejtettem – sóhajtja aranyosan, miközben hátához simulok és átölelem.
- Csak nem magadnak akartad kipróbálni? – morgom a fülébe lágyan az iménti kis jelenetre visszatérve. Megugrik.
- Mi? Nem! – nyikkan felháborodva. Édes. Nyakába puszilok, lenyalom a vizet róla.
- Ugyan… nem kell ezt szégyellni.
- De… én nem – ha továbbra is ilyen édes marad, úgy megrakom hogy beleszervül a zuhanyzóba. Eskü. Megmarkolom kemény kis péniszét. – Hé… Nem volt még elég?
- Belőled sosem elég. Igazad van, talán tényleg Mitchel függő lettem – jegyzem meg kaján vigyorral. Azt nem említem neki, hogy néhány hét és kéjsóvár kis kurvát faragok belőle. Az én kurvámat. Már most imádom őt, hát még úgy... Vvrrr.
- De… ha te… vagy kanos… miért én…?
- Mert szeretem látni az arcod… hihetetlenül szép vagy.
Nem szól semmit, csak zavartan a flakonnal kezd babrálni. Beszappanozza a kezét, és amikor rámarkol a farkamra, meglepett nyögés szakad fel mellkasomból. Ez hihetetlen... Valakih... kicserélte a kis harcias kőheteró Mitchelt valami kis cuki melegfiúra! Éljen!
- Mitchel… - sóhajtom elégedetten, fülcimpáját megszívom. Motyog valamit de nem értem, csak a kezét érzem a farkamon járni fel és alá, amitől teljesen bezsongok. Megperdítem és a csempéhez préselem a hátát, szemből simulok hozzá. Rámarok a szájára, morogva a vad éhségtől.
- Folytasd! – lihegem két csók között, kezét visszavezetem farkamra. Felnyögve, behunyt szemekkel vetem hátra a fejem, arcomba folyik a zuhanyvíz, elakadó lélegzettel élvezem. Úh... őrület...
- Mi ez? – kérdezi halkan, ujjai a péniszem aljában lévő apró gömbpiercingeket tapogatják.
- Ne hagyd abba – morgom szájába erőszakosan, és csókkal falom fel, belemarkolok kerek kis seggébe.
- Neh...
- Sss... ne félj.
Csak lágyan cirógatom kis ánuszát, pont ahogy kell, és már nyög is, gyönyörűen és élvezettel. Felfedezte ezt az újfajta élvezetet, és hamarosan függővé válik.
Megfeszül, felnyög mélyen és hosszan, és már élvez is. Gyönyörű... Erősen megszorítja a farkam, és a fájdalomtól azonnal végigcikázik rajtam a gyönyör, hangosan felmordulva követem.
Hosszú percek múlva térek magamhoz, kezeimmel a csempének támaszkodva térek magamhoz. Mitchel csak azért maradt állva, mert teljes súlyommal a falhoz préseltem, és lábaimmal tartom őt.
Megpuszilom víztől nedves arcát.
- Hihetetlen ez a reggel… folyton csak meglepsz és meglepsz- vigyorgok.
- Te is… Mi ez a sok szeg?
Felnevetek.
- Majd később… előbb fejezzük be a zuhanyzást.
- Jó…
*
Megtörülközöm, hajamat megszárítom, és mire kijövök a fürdőből, finom illat fogad a konyhában. Mitchel a kölcsönpólójában és egy frissen kölcsönzött fekete alsóban tesz-vesz a konyhámban. A tűzhely előtt áll, és ha jól látom és érzem, rántotta készül. Derekamon egy törülközővel leülök a konyha közepén lévő szigethez az egyik bárszékre, lustán elkönyökölve nézem őt.
- Jól áll a kezedben a fakanál – sóhajtom álságosan. Kapok egy bosszús oldalpillantást.
- Hol tartod a kenyeret?
Rábökök az egyik szekrényajtóra, ő pedig engedelmesen kihalássza belőle. Térül-fordul, tányérok és evőeszközök kerülnek elém, majd egy istenien illatozó rántotta baconnal és sajttal. Extra adagot tol be az arcába, mivel ő a belesek legbelesebbike, és én ezt is bírom benne.
- Mai program? – firtatom két falat között.
- Hm... Hazaviszel, aztán átnézek pár anyagot otthon. Tanulnom is kell... no meg összeállítom a vázlatot a tanulmányhoz.
- Kár. Azt hittem itt maradsz és tornázunk kicsit. – Kis mosollyal megpöccintek egy kenyérgalacsint felé, pont a tányérjában landol. Felnyársalja a villájával.
- Fó fem lefet róla! – közli tele szájjal, majd lenyeli. – Pihennem is kell, és neked is! Ha jól láttam, holnap egész délelőtt a műtőben leszünk, utána ambulancián estig.
- Hát jó.
Felhajtom narancslevemet, és amíg ő elhussan készülődni, elmosogatok. Csinosan és cukin találok rá a nappaliban. A tegnapi kupit rendezi. Felöltözöm én is, majd hátulról megtámadom. Ijedten nyikkan fel amikor magammal sodrom a kanapéra.
- És most halálra csikizlek!
- Neeeehhh... nehh... hahaha... kegyeleeem... haha...!
- Kegyelem? Én azt a szót nem ismerem – nevetek jóízűen, majd amikor teljesen kifullad és kipirulva kiterül alattam, mosolyogva fordítom a hátára, megcsókolom. Puha selymes hajába fúrom ujjaim, hagyom lélegezni és inkább állát és nyakát puszilgatom.
- Még nedves a hajad – mormolom.
- Majd megszárad...
Újabb lágy csók, érzem hogy kezei hajammal játszadoznak. Megint felizgatott, de már megszoktam, hisz néha még a puszta látványától simán áll mint cövek. Felemelem a fejem és a szép melegbarna szemeibe nézek.
- Biztos menni akarsz?
- Igen – biccent.
- Kár. Pihend ki magad alaposan, mert holnap a beled is kidolgoztatom – vigyorgok le rá. – Ne hidd hogy kímélni foglak csupán mert oda vagyok érted.
- Cöh. Nélkülem a cipőfűződ sem tudtad bekötni eddig sem... úgyhogy nem lesz új. Inkább légy hálás, amiért... mff...
Csókom forró és nyers, alaposan betapasztom vele édes kis száját.
- Holnap este nálam alszol...
- Francokat.
- ...és másnap együtt mehetünk be melózni.
- Ne is álmodj erről. Mff! – nyögi ismét a számba morcosan. Belevigyorgok a csókba.
- Akkor ezt megbeszéltük. Indulhatunk?
- Mégis ki miatt vagyok beleszervülve a kanapéba? – kérdezi szép kis szemöldökeit felemelve. Lemászom róla, segítek felállni neki és lebattyogunk a kocsihoz.
*
Egy újabb kibaszott reggel. A műtéti beosztást látva mérgelődök néhány percet, mert ahogy elnézem megállás nélkül zsinórban nyomom majd.
A nővérszobába bevakkantom hogy vizit és továbbfutok. Mitchel nincs mellettem, felküldtem néhány leletért a laborba, így egy béna és értelmi fogyatékos ápolónővel kell végigmennem a mai műtéteseken. Pompás. Ahogy elnézem, hétvégéi ügyeleten felvételesek voltunk, és a legszarabb anyagot lökték az én kórtermeimbe a kedves kollégák. Feltétlenül viszonzom majd ezt a szívességet.
Befejezem a vizitet, előírom a műtéti előkészítéseket a lázlapokon, majd a nővérszobába megyek a kórlapokért. Átfutom az elsőét a nővérpult előtt állva.
- Öhm... Dr. Frost...
- Hm?
Oldalra pillantok, egy nővér áll ott, mellette egy fiatal és csinos tanulónővérke. Jaj ne már...
- Bemutatom az új tanulónkat, Nadin Murdim. Elsőéves.
- Frost – rázom meg a lány kezét, keményen a szemeibe nézek. Csinos kis szőke, szép gömbölyű cicikkel. Fél tőlem, bizonyára szándékosan nem hívták vizitelni, de tuti hogy hallotta ahogy kiabálok a nővérrel.
- Meghoztam a leleteket – hallom oldalról, és a belépő Mitchel csini pofijára pillantok, ami felderül amikor meglátja a kis Nadint. – Jé szia!
- Mitchel!
- Hogyhogy ide kerültél? De jó!
- Ma kezdtem itt, átraktak a szülészetről.
Tehát osztálytársak. Fasza.
- Mitchel! – dörren a hangom. – Kérem a laborleleteket.
Megkapom, és átfutom amíg ők csevegnek. A lázlapokra még felfirkálok úgy tíz tizenkét B-betűt, majd hónom alá csapom a zárókat és az ajtó felé indulok.
- Együtt ebédelünk? – hallom a kiscsaj hangját. Na nem.
- Nem, Mitchel sajnos nem ér rá. Amíg kiskegyed az imént előírt beöntéseket fogja végezni ebédidőben, addig ő velem fog hentelni az ambulancián. Jó munkát! – mosolygok le rá gonoszul, és Mitchelt magam előtt kitaszítom a folyosóra. – Indulás, Casanova!
|
| timcsiikee | 2011. 11. 13. 23:29:08 | #17724 |
 Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
Magához húz, egy csókkal próbál elterelni, de hajthatatlan vagyok.
- Nálam alszol ma éjjel.
- Mi? Nem! – oké, hogy azt mondtam bármit, de a seggemet nem adom ilyen könnyen!
- Nem fektetlek meg, ne aggódj – vigyorog úgy, mint aki tudja, hogy mire gondoltam. Persze, hogy tudja. Szerintem már kiismert annyira, sőt… még annál is jobban - Nézünk egy jó filmet, rendelünk egy pizzát mellé és sörözünk. Na?
- Én kólát kérek . nem igazán vagyok oda a sörért, csak kocsmában iszom, ha éppen mindenki azt iszik.
- Megdumáltuk. Csüccs vissza. – akkor… akkor ez most azt jelenti, hogy vezethetem? Visszacsúszok a helyemre, elindul valamerre, ahol még annyian sincsenek, mint ahol az előbb voltunk, végre megáll, és kikapcsolja az övét.
- Hussanj ide. – IGEEN! Igen igen igeeen! Áááh el sem hiszem, hogy tényleg megengedi!
Azonnal bevetődöm a helyére, bekötöm magam, és beül mellém. Tiszta fura így, hogy nem ő vezet, de annyira zsongok, hogy a kormányt simogatok és már észre sem veszem.
- És most jól figyelj cicafül.
- Igen! Igen!
- Ne simogasd a kocsit, még a végén megvadul.
- Hülye! – úgy beszél, mintha ez a kocsi olyan lenne mint Ő. Bár… mivel az Ő kocsijáról beszélgetünk, a végén még elhiszem.
- Lábaid a pedálon?
- Igen!
- Akkor beindítom. Lassan és óvatosan engedd fel a kuplungot, pöccre kilő ha nem vigyázol.
- Oké!
Hirtelen beindul, de viszonylag hamar ráérzek, nem vezetek gyorsan, kábé csak annyival, mint a belvárosban szokás… lenne. Lassan suhan a táj, de már ez is több mint amire vágytam, vigyorgok mint a tejbe tök, váltok és csak megyünk tovább.
- Fúúú! De állati! Váá! – annyira jó vezeti, annyira jó fogni, annyira simén megy és annyira jó benne minden, hogy ha tehetném tuti, hogy én is vennék egy ilyen kocsit. Imádom! Imádomimádom!!
Gondolom látja, hogy magamtól nem fogok megállni míg rám nem szól, ezért szó nélkül cselekedve leállítja a kocsit. Zsibong a fejem, majd’ kiugrom a bőrömből örömömben, hogy vezethettem egy ilyen kocsit. Áhh, ez eddigi hetem fénypontja.
- Azt hiszem a kocsimnak van egy újabb rajongója.
- Igen, imádom! – annyira, hogy megérdemel egy egy csókot, most még erre is képes vagyok. Ha Ő nem engedi meg, szerintem soha nem lett volna ilyen lehetőségem. Kioldott övvel rávetem magam, már amennyire a kocsi tere engedi, ajkaira hosszú puszit nyomok, de egy másodperccel később máris átveszi a stafétát, és szó szerint megint úgy leteper, mint múltkor a másik kocsijában.
Nem csak ajkam, nyakam, mellkasom bőrét és érzékeny pontjait kezdi falni és ízlelni, annyira elkábulok, hogy csak sóhajtozva hagyom, most még az ölemben gyűlő forróság sem rémiszt meg. Tenyere bebarangol mindenhol, véletlenül vastag hajfonatába markolok, de nem tűnik úgy, mintha zavarná. Markol, újra vadul csókol meg, majd szuszogva hajol el tőlem.
- Menjünk, keressünk egy jó helyet és nézzük meg a versenyt. – sóhajtva helyeslek, lassacskán rendbe szedem magam, és ismét helyet cserélünk.
Miért van az, hogy egy apró gesztus is ennyire be tudja indítani? Mindig ilyen lesz? Mindig attól kell tartanom, hogy ennyire letámad? Bár… ha ugyan így vissza tudja magát fogni, ahogyan most is, akkor szerintem… ezzel nem sok gond lesz. Max annyi, hogy… már én sem fogom bírni. Aljas… lehet, hogy pont erre számít?
Elcaplatunk egy jó helyre, ahol szinte mindent látni, vagyis a pálya nagyobb részét. Nagyon jó volt az egész, az idő is olyan gyorsan telt, hogy egyszer csak azt vettem észre, már sötétedik.
- Nem értem, miért nem a Zöld mazda nyert, pedig szerintem tiszta volt ahogy a kanyart is vette nem? – persze költői kérdés, néha arcára figyelek, és csak egy lágy mosoly lakozik rajta. - Haza kéne ugranom a fogkefémért és váltás gatyáért – ugrik be hirtelen, hogy nem észültem úgy, hogy másnál alszom.
- Van otthon egy rakás bontatlan kefém, alsót meg tudok kölcsönadni. Emiatt felesleges ekkora kitérőt tennünk.
- Oké – nekem így is jó – Na és az a francia kocsi? Nem is értem mit keresett ott… - Jó érzés, hogy valaki meghallgat a nélkül, hogy közbevágna, vagy magára terelné a szót.
~*~
Felérünk a lakásához, telefonon közben megrendeli a kaját, előre tessékel, és végre leteszi a telót.
- Üdv nálam, nyuszi.
- Már jártam itt – morgom halkan. Talán elfelejtette? Vagy… hát nem is tudom igazán mire gondoljak. Mindegy. Lehet nála ilyen a vendégfogadás.
Levetem a cipőmet, magamat pedig a kanapéra dobom, és most rajtam a sor a telefonáláson.
- … igen anyu, csak az egyik haveromnál maradok – nem sokkal később egy törcsi, egy gatya és egy becsomagolt fogkefe landol nálam. Oh, ez gyors volt. De miért pont fekete? És miért pont selyem alsó? Hah… mindegy, vendég vagyok, kunyis vagyok, nincs helye reklamációnak.
Mindketten a átvedlünk kényelmesebb cuccba, közben megérkezett a pizza is, és a tévé előtt ülve valami szellemes filmet nézve épp egy sikoly miatt majdnem kiejtem a pizzát a kezemből.
- Te mosod ki a kanapét ha összerondítod – na… a végén mindenét én fogom mosni.
- Jólvan jólvan, de ez annyira fosatós film!
- Te választottad.
- Mert még nem láttam, és... – újabb sikoly, eltereli a figyelmemet és le is sokkol. A maradék pizzát kiviszi, épp újabb merényletének maradványát mutatja a film, amikor megállítom és mindenemet bebújtatom a hatalmas póló alá. Ohmami… miért akartam ilyet nézni?
Mikor visszaér, csak a kanapé süppedését érzem.
- Féltél egyedül? – kérdez rá az egyértelműre, de csak egy biccentéssel válaszolok – Gyere ide – mellé kucorgok, hagyom hogy szorosabban magához vonjon, de elcseni a távirányítót tőlem.
- Hagyjuk ezt a fos filmet, Nézzünk valami normálisat, jó?
- Jó – nem hittem volna, hogy ennyire… rémisztő és bizarr az egész. Kiegyezünk az utolsó Harry Potter részben.
~*~
A film utolsó jeleneteit főként már szempilláim kerítésén keresztül figyeltem, Damar oldalához bújva, és ráborulva. Még pár pillanat, és tuti bealszom.
- Ébredj, nyuszifül.
- Fogat kéne mosni – motyogom halkan, de megmozdulni semmi kedvem. Olyan jó ez a fincsi meleg. Hirtelen felugrok, amikor megcsikiz, és megdörzsölöm a szemem.
- Fogmos… - nyögöm megint halkan, mire csak bólint egy aprót.
- Akkor hajrá.
Gyorsan végzek, csak hogy friss legyek, kimegyek a fürdőből és elég csak, hogy a hálószoba felé mutat, és már be is caplatok, és levetem magam az ágy közepére. Milyen kényelmes… De kicsit hideg. Forgolódva becsavarom magam a takaróba, nemsokára hallom, hogy ő is belép a sötét szobába.
- Csak alszunk. – kötöm ki azonnal - Leharapom a kezed, ha... – lassan forgó nyelvem mondatát halk, jóízű kuncogása szakítja félbe, lefekszik ő is, én arrébb csúszom, és nyújtok neki a takaróból. Közelebb kucorodok hozzá bár nem kell sokat mozognom, hátamhoz simul, és már alszol is.
~*~
Forróságra, csiklandozó kis szikrák érintésére ébredek, de mire kicsit kinyitom a szemem, semmi nincs, csak a takaró körülöttem. meg elhanyagol érintést érzek. Megfordulok és gyengén mellkasának csapódik a karom, finoman megfogja, s forró ajkai ujjaimat érintik. Megint csiklandoz, de ez kellemesebb.
- Nyó reggelt – mondom kissé torzan, felé fordulok teljesen, és próbálom kivenni tisztán az alakját.
- Neked is kiscica. – hahh… már beletörődtem a beceneveibe. Igazából… lehet, hogy lassan már hiányozna is, ha nem szólítana így. Felé gördülök, megtámaszkodom mellkasán, és arcához hajolva kap tőlem egy kába szájra puszit, reggeli üdvözlés gyanánt. Ezt azért, mert tényleg visszafogta magát. Eddig…
Átkarol és magára rént, csak egy meglepett nyögésre futja tőlem, és már csak azt veszem észre, hogy rajta terpeszkedem, és mindkettőnk reggeli merevedése egymásnak feszül. Uh… én… el is felejtettem. Mellkasára támasztom kezeimet, kissé ülőhelyzetbe próbálom tornázni magam de csókkal egy ideig visszatart, s az lesz az eredménye, hogy fenekem rajta ficánkolva fel alá csúszik, egyik kábulatból a másikba esem, s a csók közben felforrósodik teljesen a testem.
Egyre jobban beleérem magam, főleg ahogy markolászik, de szorosan fogva megállít, pont a legrosszabbkor, amikor már nem kellene olyan túl sok.
- Damar... - miért? Persze ha jól érzem magam akkor is le kell állítani?
- Elkélne némi segítség? – nem hagyom… félek, ha ő venne kezelésbe, akkor… akkor…
Megmozdítom csípőmet, mire megfeszül alattam. Hű… micsoda hatással vagyok rá.
Hirtelen a hátamra csap, felém kerekedik, olyan mint egy igazi vadálla, aki mindjárt széttép. Ne! Én ezt így nem akarom.
- Azt ígérted... hogy…
- Nem is én csábítottalak el, kiscica. Te másztál rám, felhúztad magad, aztán meg picsogsz itt nekem. – jaj ne, jaj ne… ugye nem? Oké, nagyon beleéltem magam, de… de akkor sem én kezdtem na… - Nem teszek semmi olyat, inkább csókolj meg.
- Jó… - motyogom kissé duzzogó hangon, csak kicsit kell felemelnem a fejem és máris újra letámad, falja ajkaimat, olyan forróvá válik tőle a testem, hogy a szoba levegője lassan hidegnek tűnik a számomra. Hahh… nem … nem bírom tovább. Na jó, megkockáztatom, remélem nem lesz túl… durva velem. - Damar... ahh... én nem bánom, ha... eh... ehgy kicsit... segítesz...
- Ó igen? – duruzsolja nyakamba, majd bőrömbe harap, és aprót felnyögök - Vigyázz kiscica... Ha kóstolót kapsz belőlem, függővé válsz.
Sem időm, se lehetőségem nincs válaszolni rá, sőt nem is igazán akarok, mert a sóhajba fojtott nyögések minden erőmet felemésztik, hogy ne legyek túl hangos. Figyelem, ahol nyelvével lefelé kalandozik, egyszerre éget és izgat, ingerel, csiklandoz végül mégis kéjjel halmoz el.
- Ne! – sikkantom mikor lejjebb ér, s egyetlen szavamra áthidalja ágyékomat, és combomon folytatja útját. Ah… lehet, hogy mégis hagynom kellett volna? Ahogy harapdál és csókol olyan vad ficánkolás jön rám, hogy meg kell erőltetnem magam. Hirtelen felegyenesedik és megpördít, kicsit feltornázom magam, mert eléggé nyom az ágy. Ah… annyira… annyira jól csinálja, hogy szinte már semmi nem érdekel, gerincem mentén nyal végig és velőmig beleremegek a gyönyörbe. Lassan húzza le rólam az alsót, végül a zavaróvá vált anyagot én magam taszigatom le a lábaimról. Erős ujjaival markol meg, még ez is annyira érzékinek tűnik számomra.
- Csupa-csupa meglepetés vagy ma reggel, Mitchel.
Hahh… mégis mit várt? Ő is nagy hatással van rám… pontosan tudja, hogy mennyire. Már épp szólásra nyitnám a szám, hogy ne csak artikulálatlan nyögéssel feleljek, de ekkor olyan helyen kezd el nyalogatni, olyan érzékeny ponton, hogy ösztönösen felsikkantva markolok erősen a párnákba. Tejóég… tejóég. Ő… engem… ott… most… épp… ahh… aaahh!
Megmarkol de eltolom magamtól. Nem akarok száz százalékosan a hatása alá kerülni, mert attól még egyelőre félek. Inkább én folytatom tervét, s magamat masszírozva élvezem, amíg ő nyelvével kényeztet, nem is kell olyan sok, mintha ettől gyorsabban élveznék el mégis kitörőbben, megremegve, megfeszülve nyöszörgök valamit, majd összezuhanok az ágyon, nedveimtől mocskosan.
- Fordulj meg, Mitchel – dörmögi teljesen elmélyült hangszínnel. Nehezemre esik a mozdulat ezért félig Ő fordít a hátamra, csak kábán figyelem mozdulatait. Hahh… ő… ő most…
Látom ahogy éhesen méreget, majd lehunyja a szemét, mély sóhajjal, kis hörgéssel vegyítve végez, s bőrömön érzem a forró, rám fröccsent cseppeket. Fejem mellett besüpped a párna, résnyire nyitom szemem, hogy lássam arcát.
- Gyönyörű vagy így, kiscica – egy lassú csókot kapok majd lassan rám nehezedik, és mellém csúszik az ágyon - Mrrr... Ez igen... Micsoda ébresztő – halk kuncogásában cseng a kielégültsége. Most már ezt is kezdem felismerni.
- Azért ne nagyon szokj hozzá. – dünnyögöm halkan, apró kis mosollyal ajkaimon.
- Hmm, pedig el tudnám viselni. – orrával arcomat dörgöli, majd homlokomat, ahol ér.
- Olyan mocskosnak érzem magam. – mélyen szégyenpírral tarkítva előre biccentem a fejem, s vállgödrébe próbálom temetni az arcomat.
- Mert az is vagy. – köszi, ezzel tényleg sokat segítettél. Pár pillanatig inkább nem mondok semmit, csak puffogok magamban, de amikor érzem, hogy a hasamat simogatja síkosan, elhúzódom kicsit tőle.
- Hé, ne kend már szét rajtam! – reklamálok egyre jobban feléledve a kábulatból.
- De ápolja a bőrt, nem tudtad? – vigyorog mint az Alice-ban a kandúr, majd közel hajol arcomhoz, megcsókol aztán lejjebb kaladozva ismét falni kezdi a bőrömet. Hahh… Ennyi nem volt neki elég? Duracell volt a pizzájában vagy mi?
- Honnan van benned ennyi energia? – kissé sóhajba fulladnak szavaim, de igyekszem józan maradni. A végén még megint totál elcsábít, és délig ki sem mászunk az ágyból. Nem vagyok én ehhez hozzászolva.
- Nem is tudod mennyire észbontó tudsz lenni… Mitchel… - duruzsolja, suttogja fülembe, forró lehelete csiklandoz, és megint kezd elkábítani, kissé megremeg a szemem, de végül egy sóhajjal erőt veszek magamon.
- Hé… hé állj… - mellkasára támasztva tenyereimet eltolom magamat tőle. Komolyan olyan, mint egy szikla, amit megpróbálhatok eltolni, de csak én mozdulok meg és esek végül seggre. - had menjek el zuhanyozni – nagy nehezen kikászálódok az ágyból, oldalt fekve megtámasztja a fejét, és végig engem figyel. Egy pillanatra megállok, és végignézek magamon. Undi ragacsos vagyok, bár… szerencsére a gyomrom nem forog attól a gondolattól sem, hogy ez itt rajtam, a kettőnk nedve. A törülközőt már tudom hol tartja, így csak körbe megkerülök az ágyat, és kifelé slattyogok a szobából. Még utoljára visszanézek rá, és állom ragadozó tekintetét. - a végén még kiderül, hogy nem is én leszek függő, hanem te. – kisebb mosollyal hagyom magára.
Eltűnök a fürdőszobaajtó mögött.
Beállok a zuhany alá, megengedem a kellemesen meleg vizet, és végre lemoshatom magamról ezt a sok testnedvet. Nem csak a… végterméket, hanem a verejtéket is. Hamar megtalálom a tusfürdőt, de nem nyúlok felé, először csak meredek magam elé, és hagyom hogy arcomba tapadjanak a tincsek. Tényleg… még így is teljesen visszafogta magát, pedig már azon a szinten voltam, hogy nekem mindegy. Égni kezd az arcom a gondolatra. Én… én hagytam volna, ha próbálkozik, és csak meg sem nyikkantam. Teljesen elvette az eszemet? Ennyire? Lehet hagynom kéne, hisz… az sokkal könnyebb, mintha sokáig tiltakoznék ellene. Ráadásul… soha nem tett olyat, ami… annyir nagyon ellenem lett volna, olyat meg pláne nem, ami kellemetlen. Sosem… Most sem… Oldalamon végigsimítom a kezemet, majd lassan hátra siklik a fenekemre, s ujjamat becsúsztatom. Ő itt… engem. Szerintem én ilyenre soha nem lennék képes, bár remélem nem is kell. Viszont hihetetlenül jól csinálta. Megcsúszik az ujjam, és meglepetten aprót nyögök. Még forró, és olyan mintha a csókját érezném rajta. Totál zavarba hoz.
- Hm… csak nem tetszett? – magabiztos vigyorral lép be mögém, én pedig azonnal elkapom onnan a kezemet - zavarhatok? - simul a hátam mögé, ln pedig csak élcázott kelletlenséggel sóhajtok egyet.
- Ha azt mondom, hogy nem, akkor kimész? – mivel az ő házáról van szó…
- Nem.
- Sejtettem. – most beletörődő sóhajt hallatok, majd a tusfürdőért nyúlok. Az érintése… ölelése… olyan jó érzés. Vállamra támasztja állát.
- Csak nem magadnak akartad kipróbálni? – dörmög halkan a fülembe, és ha nem félnék, hogy elcsúszok, most felé pördülnék, de csak a fejemet irányítom felé.
- Mi? Nem! – felháborodottan horkanok egyet, hasamra simul lassan nagy tenyere, belecsókol vizes nyakamba.
- Ugyan… nem kell ezt szégyellni – egyre jobban ég az arcom, lassan már úgy érzem magam mint a Reichstag, amire esik a csekély eső.
- De… én nem – megint rásimítja kezét farkamra, ami még félig merev az előző kis akciója után. – Hé… - nyögöm halkan – Nem volt még elég? – egyre erőtlenebbnek tűnik a hangom, de próbálok nem túl gyengének látszani.
- Belőled sosem elég – ez az egyetlen kis mondat újra forrósággal áraszt el, de nem az ölemben, hanem a mellkasomban. Tényleg… én kellenék neki ennyire? Lehetséges ez, hogy végre nem csak játszadozik velem? Mi másért tenne meg értem ennyi mindent? – Igazad van, talán tényleg Mitchel függő lettem – hallom a hangján, hogy vigyorog sőt most már kuncog is, lassan újra feléledek ahogy masszíroz, s ez után nem sokkal érzem, hogy síkos tagja neki is megint merev, és a fenekemen csúsztatgatja. Cseppnyi félelem és erős vágytól remegve megdermedek. Nem… nem fogja megtenni, ha én nem akarom ugye? Eddig sem tette.
- De… ha te… vagy kanos… miért én…? – próbálok értelmes mondatot faragni az elhintett szavaimból de nem könnyű, ha közben totál elkábít.
- Mert szeretem látni az arcod… hihetetlenül szép vagy – hihetek neki? Vagy csak azért mondja, hogy elcsábítson? De… tényleg nem értem. Ha ő a felspannolt, miért engem támad le? Nyúljon magához! Hahh… hihetetlen, hogy pár mozdulat, és ismét teljesen a hatása alá kerültem. Pedig… egy ilyen után nekem sosem megy egyhamar újra… ilyen rövid idő alatt. Szégyen… Hahh…
Na jó… nem akarom őt kínozni. Pedig ha ő a tüzes neki kéne teljesen kielégülnie nem? Szabad kezemmel lassan hátra matatok, elkenek magamról egy kis tusfürdő habot, és először megérintem a csípőcsontját, innen már csak egy csúszás, és rá is markolok keménységére.
Meglepetten nyög egyet, és a hatásra elmosolyodom. Látod? Nem csak te tudsz ilyeneket. Oké nem vagyok profi benne… sőt… de legalább próbálkozom, és a reakció tetszik. Lehet mégsem vagyok reménytelen?
- Mitchel… - súgja érzékien a nevem, fülembe sóhajt, kissé előre görnyed, mintha szeretné, hogy jobban elérjem. Hát persze.
- Ne csak nekem legyen jó – motyogom kipirultan, de csak párat siklik rajta a kezem, érzem, hogy forrón lüktet, ijesztő és mégis csábító, először megremeg, majd hirtelen megpördít, és hátam a csempének csapódik.
- Hideg – még épp ennyit tudok nyögni mielőtt vadul csókol meg, vizes ajkaimat éhezőként falja fel, s ijedtemben még viszonozni sem tudom rendesen.
- Folytasd – zihálja számba, majd egyik kezével megfog és magára terel, a másikkal továbbra is kényeztet. Ümpf… élvezettel fulladok bele csókjába, ujjaimmal erősebben megmarkolom, mert így sokkal könnyebben érem el, már ennyitől megfeszül, és résnyire nyitott szemmel figyelem.
Istenem… ahogy kinéz, az egyszerűen… nem találok rá szavakat.
Hosszú haja gondolom nagyjából a hátára tapad, de pár elől lógó rövidebb tincs hol az arcán, hol a vállán előre bukva, és végig csorog mellkasán a víz.
Tisztán látom azokat a piercingeket, amiket pár hónapja véletlenül csak futólag pillantottam meg, és most valamiért erősebb izgalom jár át. Olyan… dögös. Van ennél jobb szó rá? Ha van akkor most nem találom, nem jut el az agyamig. Egyik vállán a nagy tetoválás virít szép mintázattal. Mellkasa veszettül izmos, akár hasa, minden vízcsepp megküzd a kemény kockákkal. Eszméletlen. Én soha nem fogok ilyen jól kinézni akkor sem, ha gyúrnék.
Épp hogy látom még a kezem, és végre elkezdem masszírozni. Mi ez a bütyök?
nyakamba csókol így épp lehetőségem van előre biccenteni a fejem, hogy lássam mibe ütköztek az ujjaim. Amikor meglátom, hogy amit szorongatok, valójában hogyan is néz ki olyan tágra nyílnak a szemeim, hogy még a víz is belefolyik.
- Mi ez? – hangom elhal mégis szinte rikoltok a meglepettségtől, de annyira jól kényeztet, hogy csak egyszerű észrevételnek tűnik. Meglátja merrefelé nézek, újra felemelkedik vállamról, mellkasomról, és egy csókkal terel el.
- Ne hagyd abba – annyira magával ragad, s rabul ejt erős csábítása, hogy el is felejtem egy pillanatra min akadtam ki, csak a csókja létezik és kényeztetése. Oh… viszonoznom kéne. Kezem megmozdul, teste megfeszül, erősebben nyom a csempének, és már nem is tűnik olyan hidegnek. Egyik keze a hátam és a csempe közé fészkelődik, fenekemet kissé eltolom, hogy elérjen, de amikor rájövök mit csinál, összeszorul a popsim.
- Neh… - sóhajtom a fullasztó csókba, de csak annyit reagál „Ne félj”. Ah… nem bírom. Ujja ott kezd körözni ahol nem rég a nyelve tette, de szerencsére félelmem alapja nem következik be, ujja csak kívülről, körkörös kis mozdulatokkal kényeztet. Ah… vajon meddig repíthet még?
Mivel nem rég csináltunk hasonlót, ezért egyre nehezebb most másodszorra, de mégis… annyira jó, annyira forró, hogy már nem is tudom mióta lehetünk a zuhany alatt. Elhagytam az időérzékemet. Úgy érzem, hogy mindjárt… mindjárt szétrobbanok, de egyre csak feszül és feszül a kéjes forróság, már azt hiszem nem mehet tovább, de mégis egyre csak fokozódik, s attól félek, ha vége lesz el fogok ájulni. Már így is remegnek a lábaim, Ő tart meg, egyetlen kapaszkodóm a merevedése, amit vadul én is masszírozok. Hirtelen csap le rám az orgazmus, remegő kezemmel erősen megszorítom s ő is követ. Hangos nyögésem remegve verődik vissza a csempéről, hullámokban és a gyönyör végül olyan mintha kiszívtak volna belőlem minden erőt, s már csak egyetlen támaszom egy izmos test, ami a falnak szegez.
- Hihetetlen ez a reggel… folyton csak meglepsz és meglepsz. – dorombolja elégedett vadmacskaként a fülembe.
- Te is… - válaszolom halkan, vállára támasztva tenyeremet. – Mi ez a sok szeg? – kérdem kíváncsian, de elhajol tőlem ,hirtelen lábaimra támaszkodom, nehogy elessek. Hú… annyira nem is nehéz talpon maradni. Kapok egy finom kis csókot, majd kiegyenesedve felém magasodik.
- Majd később… előbb fejezzük be a zuhanyzást – apró vigyora totál kielégülten elégedett, nem is merek sokáig a szemébe nézni, inkább lesütöm pilláimat.
- Jó… - fordulok lassan oldalra, és újra nyúlok a tusfürdőért.
|
| Levi-sama | 2011. 11. 13. 14:41:43 | #17710 |
Karakter: Dr. Damar Frost
- Hé, ha összenyálazod az ablakot, mosd is majd le – dörmögöm mosolyogva, miközben bekanyarodom a versenypálya melletti parkolóba.
- Hé! Még az orrom sem nyomtam oda – háborog aranyosan. Végre kihoztam, és nem is gondoltam hogy ennyire tetszeni fog neki. – Mondjuk... ha szeretnéd egyszer szívesen lemosom.
Oh.
- Hé, semmi képzelgés! Inkább vezess!
- Nyugi cicafül, mindjárt a helyünkön leszünk.
Végre leparkolok, kiszállok a verdából, homlokomra tolom a napszemüvegemet és kezet fogok néhány haverral.
- Szasz Damar. Ábra?
- Nem sok.
- Jöttél megsétáltatni a kis szépséget?
- Ja. És a kocsit is. – Felröhögnek, hisz mindenki tudja hogy Dead a kocsiról beszélt. Sosem vittem versenybe, kurva drága volt a járgány. Nem szándékozom összetörni.
Dean és Michael elmesélik hogy mit turbóztak fel a járgányukban amióta legutóbb találkoztunk. Nem semmi. Nekem is kéne már valamit frissíteni, talán egy jobb kipufogó... majd meglátom. Vagy egy drágább karburátor, de a mostani is piszok sokba került.
- Meccs után egy sör? – kérdezik. – Hozd el a cicádat is, biztos tartanak tejet is a kocsmában.
- Van nekem jobb dolgom is, mint veletek egy levegőt szívni, srácok – vigyorgok gonoszul. – Különben is, a cicákat simogatni kell, különben elszaladnak. A tej kevés.
- Megsimogatom én szívesen! – nevet fel valaki. Csak ökörködnek, a csapatban nincs senki más aki nyíltan felvállalná hogy a férfiakhoz is vonzódik, pedig akad itt néhány, akik a szemüket képtelen elszakítani rólam.
- Ezt a cicát csak én simogathatom, bocs.
- Na eljöttök?
- Még nem tudom. Majd meglátjuk – vonok vállat. – Jöttök pár kört?
- Mi már lenyomtuk, elkéstetek.
- Akkor csá.
- Csász! – integetnek utánunk, néhány megjegyzést tűzdelve még a kiscicámhoz. Ezért nem hoztam ide magammal Mitchelt. Ismerem, tudom hogy nem fogadná túl jól a haverok beszólásait, habár bizonyára visszafogták volna magukat. Fene se tudja náluk.
Visszacsapódom a vezetőülésbe.
- Mit szólsz... végigjössz velem a pályán a verseny előtt?
- Simáán! – lelkesedik, nem kicsit. – Öhm... miről beszéltetek?
Bekötöm a biztonsági övemet, az övét is.
- Meghívtak minket a verseny után.
- És mit mondtál?
- Azt, hogy még nem tudom.
Sebességbe teszem a váltót, gázra lépek és huss, hasítjuk a levegőt. A motor ordít, az ablakon befújó szél arcomat simogatja. Igen... ez hiányzott már.
Odafigyelek, hogy kanyaroknál kissé visszavegyek, aztán az egyenes szakaszoknál ezerrel repesztek, a bukkanóknál kissé megröptetem a járgányt, Mitchel pedig ragyog mellettem. A végén beállok egy üres boxba.
- Ez annyira király volt! – rikkantja Mithcel boldogan, arcán olyan mosoly ragyog, amit még nem láttam. Ez új. Tetszik. Na jó, ez már sok.
Tarkóját elkapom és bezsebelek egy finom Mitchel-ízű csókot. Kiélvezem minden centijét, majd vonakodva elengedem. A száguldástól kipirult, szemei csillognak, haja kócosan áll szerteszét. Mintha csak megdolgoztam volna az ágyban, és már a gondolattól is feláll.
- Látom nagyon tetszett.
- Az nem kifejezés! De van ami még jobban tetszene.
Heh, gyenge a szöveged.
- Nem.
- Ne mááár! Légyszíííí! – Kioldja az övét és felém fordul. – Nem kell a pályára bemennem, sőt nem is akarok, csak pár métert itt oldalt, senkit sem zavarnék, nincs minek neki menni. Kérleeek!
Na még egy kicsit.
- Nem – mormogom mosolyogva. Közelebb hajol, finom illatát és szép szemecskéit is beveti.
- Ajh, ne már... Légyszi! Bármit megteszek, csak hagy vezessem egy kicsit. Kérleek! Tényleg bármit!
Még kezecskéit is összeteszi, de édes. Muszáj nevetnem, kezem derekára teszem és magamhoz húzom. Kap egy futó csókot.
- Nálam alszol ma éjjel.
- Mi? Nem! – vágja rá azonnal.
- Nem fektetlek meg, ne aggódj – vigyorgok. – Nézünk egy jó filmet, rendelünk egy pizzát mellé és sörözünk. Na?
- Én kólát kérek – biccent. Rácsapok a fenekére.
- Megdumáltuk. Csüccs vissza.
Kihajtok a kocsival a pálya melletti nagy parkoló mellé, ahol a versenyzők már javában készülődnek. Egy óra múlva verseny, addig még van időnk. Megállítom egy félreeső használaton kívüli boxutcában a verdát, kikapcsolom az övemet.
- Hussanj ide.
Helyet cserélünk, újra bekötjük magunkat.
- És most jól figyelj cicafül.
- Igen! Igen! – mereszti rám szép szemeit, kezei a kormányt simogatják. Kuncognom kell, meglágyulnak kemény vonásaim. – Ne simogasd a kocsit, még a végén megvadul.
- Hülye! – pirul el azonnal. Nevetek.
- Lábaid a pedálon?
- Igen!
- Akkor beindítom. Lassan és óvatosan engedd fel a kuplungot, pöccre kilő ha nem vigyázol.
- Oké!
Vruuummm!
Felbőg a motor, túráztatja még egy kicsit, majd sebességbe teszi és lassan elindulunk.
- Fúúú! De állati! Váá! – ujjong vezetés közben, s a kocsi minden rezdülésére reagálva kanyarog, gyorsul-lassul.
Tényleg óvatos, és amikor elérjük az ötvenet, visszalassít. Arca ragyog, mintha beledugta volna ujjait a kettőhúszba, szemei szikráznak.
Üresbe teszem én magam a sebváltót, elfordítom a kulcsot, a motor elhallgat.
Mosolyogva figyelem Mitchel boldog arcát.
- Azt hiszem a kocsimnak van egy újabb rajongója – jegyzem meg.
- Igen, imádom!
Kioldja az övet és a nyakamba ugrik. Magától csókol meg engem, és ez annyira meglep, hogy dermedten hagyom. Egy másodpercig. Aztán úgy elmarom, ahogy rég nem. Kattan az övem, és már alattam fekszik a hátradöntött ülésen. Kissé kevés a hely a nagy testemnek, de megoldom és nem nyomom agyon. Nyelvem mélyen a szájában kutat, kezem pólója alatt. Mellbimbója keményen karcolja tenyeremet, s combommal érzem ám, hogy a kocsim király ajzószernek minősíthetem ezentúl. Úgy áll a jancsija, mintha haptákba szólították volna. Hehe.
Hajfonatomba kapaszkodik, halkan nyögdécsel alattam, és amikor combommal megcirógatom nadrágon keresztül ágyékát, megremeg. Itt és most szétkúrnám, de vele nem lehet. Finoman kell becserkészni, bármennyire is az ellenkezőjére vágyom. Türelem... ah picsába...
Fújtatva emelem fel a fejemet, levigyorgok rá.
- Menjünk, keressünk egy jó helyet és nézzük meg a versenyt – dörmögöm elmélyült, rekedt hangon.
- Jóh... – pihegi. Vonakodva mászom le róla, a nadrágom elején megigazítom a merevedésemet, hogy kényelmesebben elférjek, majd kiszállok és megvárom hogy átkússzon az anyósülésre.
*
A verseny egész délután megy, több futamban és beesteledik a végén. Hazafelé tartunk a kocsival, ő pedig folyamatosan szövegel, miért is volt unfair a bírók döntése, hiszen szerinte a zöld mazda volt a győztes, és nem igaz hogy csalt, mert azt a kanyart igenis szabályosan vette be, és mit képzelnek és hümpf! Mosolyogva hallgatom.
- Haza kéne ugranom a fogkefémért és váltás gatyáért – jegyzi meg hirtelen.
- Van otthon egy rakás bontatlan kefém, alsót meg tudok kölcsönadni. Emiatt felesleges ekkora kitérőt tennünk.
- Oké – és máris napirendre tér felette, majd folytatja tovább a szövegelést.
A magas, húszemeletes ház alagsori parkolójában már csendben van. Beállunk a hétköznap használatos kocsim mellé, kiszállunk, lezárom a verdát és beriasztózom. Őrzött, kamerás parkoló. Szeretem.
A liftben előrántom zsebemből mobilomat, és megrendelem az extra nagy, vegyes-feltétes pizzát, a sört és Mitchel kóláját. Miközben beszélek, kiszállunk a liftből a lakásom ajtajához lépünk és a kártya-kulcsommal kinyitom. Behessegetem őt, bezárom és végre bontom a vonalat is.
- Üdv nálam, nyuszi.
- Már jártam itt – jegyzi meg, majd lerúgja cipőit és behussan. A kanapéra vetődik, kinyújtóztatja karjait amíg én felkapcsolom a hangulatvilágítást. Felhívja a szüleit, hallom hogy bezengi, ma éjjel egy havernál alszik. Térülök-fordulok, a kezébe nyomok egy tiszta törülközőt, pólót, fekete selyemalsót és egy bontatlan zsírúj fogkefét.
Alig fél órával később, már a nagy kanapén terpeszkedünk, előttünk a pizza, a nagyméretű plazmatévén pedig egy beteg horrorfilm, amit ő választott ki. Valami házról szól, amiben ártó szellemek kísértenek. Halálsikoly rázza meg a helyiséget a házimozi hangszóróiból, és Mitchel összerándul mellettem, kishíján kiejti kezéből a pizzát.
- Te mosod ki a kanapét ha összerondítod – jegyzem meg blazírtan.
- Jólvan jólvan, de ez annyira fosatós film!
- Te választottad – vonok vállat, beleharapok a pizzámba.
- Mert még nem láttam, és...
Egy sikoly szakítja félbe a szavait, ő pedig nagyot nyelve tágra mereszti a szemeit. Amíg megnyuvasztják a főhősnőt, én kiviszem a maradékot a konyhába. Amikor visszamegyek, csend fogad. A film pillanatmegállítón, ő pedig az én nagy pólómban kucorog, ráhúzta a lábaira is mintha fázna. Ledobom magam mellé. Egyszerű pólóban és sortban vagyok, otthonosan és lazán. Én is nemrég zuhanyoztam, hajam kibontva árad szét körülöttem.
- Féltél egyedül? – kacsintok rá. Azt várom hogy felcsattanjon és kikérje magának, de csak biccent. Beszarok milyen aranyos. – Gyere ide.
Oldalamhoz bújik, engedi hogy kibányásszam ujjai közül a távirányítót.
- Hagyjuk ezt a fos filmet, Nézzünk valami normálisat, jó?
- Jó – biccent cérnavékony hangon, arca vállgödrömhöz simul. Végiggörgetem a listát, és végül kiegyezünk a Harry Potter utolsó részében.
Miközben elindul a film, lelkesen ecseteli az előzményeket. Én nem olvastam a könyveket, így sok újdonságot mesél, majd egy puszival hallgattatom el.
*
A film jó volt. A végén pedig a hosszú nap fáradalmai után Mitchel már csendben szunyókál a karjaimban.
- Ébredj, nyuszifül.
Mormol valamit a fogmosásról. Sóhajtva bontom ki magam karjaiból, és megcsikizem az oldalát. Végre felnyitja szemeit, de csak résnyire.
- Fogmos... – ásítja. Biccentek.
- Akkor hajrá.
Pár perc múlva jön vissza, a mentol finom illatát hozza, és egy óriási ásítást. A hálószobámra mutatok, ő pedig engedelmesen arra veszi az irányt.
Én is letámadom a fogkefét, majd amikor beérek a hálómba, az ágyam közepén a paplanba bábozódva találom őt, halkan hortyog. Földre hajítom a pólómat, a sortomat és alsónadrágban leülök mellé. Sóhajtva simogatom meg azt a keveset ami kilóg a paplan alól. A sötét hajtincseit.
Arrébb hernyózik, helyet ad nekem.
- Csak alszunk – motyogja. – Leharapom a kezed, ha...
Kuncogva húzok tőle el egy kis takarócsücsköt. Nagylelkűen engedi nekem, és nem húzódik el, amikor a hátához simulok, hanem kifliként begömbölyödik a melegbe. Mély sóhaj fakad fel belőle, és... hortyogni kezd.
Reggel olyan merevedésre ébredek, mint a ház. Mitchel feje a karomon pihen, kerek kis feneke pont a megfelelő helyen. Elégedetten morogva simogatom szabad kezemmel végig a combját, csípőjét és hasát. Elöl ő is sátrazik, és a laza kis selyemalsó semmit nem korlátoz, bőven elfér benne, ahogy az én kezem is. Halkan nyöszörögni kezd, amikor szétkenem a kis váladékát a makkján és végigsimítom a gömbölyű kis herezacskóig.
- Mmhh...
Elhúzom a kezem, a hátamra fordulok és nagy sóhajjal hunyom be szemem. A fenébe is, nem vagyok fából.
Lassan ébredezik, felém fordul és mellkasomra dobja egyik kezét. Elkapom és ujjacskáit egyenként végigpuszilgatom.
- Jó reggelt – nyünnyögi aranyosan. Halvány mosollyal, picike szemekkel, gyűrött pofival és hihetetlenül kócosan néz rám.
- Neked is kiscica.
Felemeli fejét és megcsókol. Na oké, most leesett az állam. Nem mintha panaszkodni akarnék, elégedetten felmordulva ölelem át és magamra húzom. Amikor megérzi merevedésemet az övén, halkan felnyög és mellkasomnak feszíti kezeit. Néhány másodpercig fullasztó csókkal győzködöm maradásra, és lassan be is érik a dolog. Hosszú percek múlva már csípőmön ül, kerek kis feneke ritmusosan mozog fel és le, egymáshoz súrlódó alsóneműnk suhogása és halk sóhajaink, csókunk cuppogása tölti ki az édes reggelt. Hátát simogatom lusta, lassú mozdulatokkal, combjait és fenekét gyúrom, irányítva és gyorsítva a tempóját. Nem fog ettől elmenni, mert amikor már kipirul és egyre szexisebben nyöszörög, megállítom csípőjét. Reszketve ül fel, zihálva néz le rám. Halvány mosollyal figyelem, szemeim szinte felfalják a látványt. Hamvas bőrszínét, kis keményen hegyesedő mellbimbóit, és hasa alatt a méretes fekete selyemsátrat.
- Damar... – nyöszörgi halkan, zihálva karmolja meg mellkasomat, ahogy kapaszkodót keres.
- Elkélne némi segítség? – kérdezem lágyan, mély szexisen karcos hangon. Nem válaszol, csak résnyire hunyja szemeit és finoman köröz egyet a csípőjével. Halkan felmordulok az érzésre, mindjárt szétdurranok, olyan merevedésem van.
A redőnyön beszűrődő reggeli fény félhomályában nézem őt, miközben kezeim ellazulnak csípőjén, felcsúsznak derekára és egy vad és hirtelen mozdulattal a hátára lököm, és párducugrással rajta termek. Sikkantva terül szét, rémült kis pofiján nevetnem kell, de csak mosolygok.
- Azt ígérted... – zihálja a lepedőt markolva - ...hogy...
- Nem is én csábítottalak el, kiscica. Te másztál rám, felhúztad magad, aztán meg picsogsz itt nekem.
Mélyen elvörösödik, mégis széttárja nekem a lábait, és hagyja hogy ránehezedjek.
- Nem teszek semmi olyat, inkább csókolj meg.
- Jó... – hosszú nyelves, csábító csók. Remeg alattam a kis teste, miközben finoman mozgok rajta, hogy érezzen engem. Eltépi tőlem a száját. – Hah.. Damar... ahh... én nem bánom, ha... eh... ehgy kicsit... segítesz...
Diadalmas mosolyomat nyakába rejtem.
- Ó igen? – mormolom lágyan harapdálva bőrét. – Vigyázz kiscica... Ha kóstolót kapsz belőlem, függővé válsz.
Nedves, meleg csigaként nyálazom végig nyelvemmel a nyakát, egészen mellkasáig. Megszívom egyik mellbimbóját és lágyan ráharapok. Addig kényeztetem, harapom, szívom és nyalom, amíg hangosan nem nyögdécsel, majd megtámadom a másikat is. Kipirosodva, megduzzadva hagyom hátra őket. Lassan, kínzóan újra megcsókolom. A párnát szorongatja kezeivel, szemei megbűvölve figyelnek engem. Hosszú hajam sötét hullámokban árad előre, végigsimítja sápadt bőrét ahogy lejjebb haladok törzsén apró kis puszikkal.
- Ne! – sikkantja amikor a fekete selyem alatt lapuló kemény kis farkát is megérintem a számmal. Megadóan lépek tovább, ha nem hát nem. Széttárt lábai között végigharapdálom combjainak érzékeny belső felszínét, nyelvemmel nedves köröket hagyok rajtuk. Szemeit figyelem. Meg-megrebbennek hosszú sötét szempilláig, mellkasa pihegve emelkedik és süllyed szapora ritmusban. Tetszik a látvány. Feltérdelek, egyik lábát megfogva fordítom hasra, és ő engedelmesen hengeredik. Hátára nehezedve préselem merevedésem a fenekéhez, lassú körkörös mozdulatokkal, izgatóan csábítom. Ujjai a lepedőbe marnak, halkan nyöszörög alattam, miközben kezeim bebarangolják bőrét. Hátul a vállán van egy aprócska kis anyajegy, izgató látvány. Lágyan körberajzolom nyelvemmel, majd gerince mentén elindulok lefelé. Harapdálom, nyalogatom az érzékeny bőrt, érzem ahogy borzong és remeg. Fenekét megemeli kissé, hogy ne szorítsa az ágyra hímtagját. Lehúzom félig a fekete kis selyemalsót, csak amíg felbukkan gömbölyű kis feneke. A többit ő maga teszi, fél kezével lerántja magáról az egészet, amíg már csak az egyik bokájánál lifeg. Mosolyogva simogatom meg kezeimmel a kis fenekét. Megrándul, de nem tiltakozik.
- Csupa-csupa meglepetés vagy ma reggel, Mitchel.
Nyögdécsel valami választ, majd felsikkant amikor megérzi forró nyelvemet lecsapni. Nem kímélem, nedves nagy mozdulatokkal nyalom végig hátsóját, nyelvem hegyével hosszan elidőzöm az ánusz körül, majd lekúszik a gömbölyű herezacskóra. Magától emeli csípőjét fel, tökéletes négykézláb pozícióba tornázva magát. Remeg, verejtékezik és nyög. Ó de még hogy! Nyelvem hangosan cuppogva dolgozik, ütemesen masszírozom, felkészítem arra ami ma nem fog megtörténni. Egyik kezem rákulcsolom péniszére, de eltolja onnan remegő ujjaival. Bosszúsan szuszogva markolok inkább a sajátomra, és miközben ő nyög és saját péniszét masszírozza, én közben nyelvemmel felrepítem a mennyekbe. Hangosan felnyögve rándul össze, fenekét felém tolja még jobban. Hangosan zihálva hanyatlik alá, feje a párnákba csapódik és hosszan remegve, reszketegen zihál.
- Fordulj meg, Mitchel – utasítom halkan. Segítek neki, kissé kába. Egyik keze még mindig saját hímtagját fogja, ujjain spermája fénylik fehéres krémesen. Hosszú másodpercekig térdelek fölötte és nézem őt. Kipirult, kielégült arcának eltunyult, szép vonásait, csillogó szemeit és ajka körül a kis mosolyt. Meztelen testén csillogó izzadtság és sperma. Szép. Akarom. Kibaszottul akarom. Zihálva, sikítva nyögve, kimerülten szétcsigázottan... mindenhogyan!
Magam elé képzelem őt úgy ahogy kinézne ha igazán kezelésbe vettem volna, és már ettől a gondolattól is... ah... Mitchel...
Két húzás a saját farkamon, és elárasztom spermámmal hasát, mellkasát. Hangos fújtatással szabadulok meg az utolsó csepptől is, feje mellett megtámaszkodom karjaimmal.
Bemocskoltam.
- Gyönyörű vagy így, kiscica – suttogom buja mosollyal az ajkaiba. Megcsókolom lassan és lustán, kielégülten. Hozzásimulok, mocskos testével összekenve magam is.
- Mrrr... Ez igen... Micsoda ébresztő – kuncogom.
|
| timcsiikee | 2011. 11. 13. 01:40:54 | #17707 |
Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
- Holnap? – kérdi halkan, hideg orra forró arcomat simítja végig, mégis kellemes érzés. Kissé remélem, józanító.
- Öö… - mégsem.
- Holnap estéhez mit szólsz? Hm? – hát nekem jó, de…
- M-mire gondolsz? – ugye nem arra, hogy menjek fel hozzá?
- Egy finom vacsora, esetleg egy kis kocsikázás a tengerparthoz, séta a puha homokban...
- Deh hideg van már ilyenkor, ezt inkább nyáron kéne, nem?
- Igaz. Akkor valami jobb ötlet? Egy újabb mozi? Színházba is mehetünk, de arra legalább két héttel előre meg kell venni a jegyeket.
- A... mozi jó lesz... – Ott legalább emberek között vagyunk, és nem kell azon aggódnom, hogy gyorsan letámad… vagy mégis? Abba tuti belehalnék.
- Rendben. Aztán vacsora. Szombaton elviszlek egy versenyre... – az utolsó kis mondatrész olyan józanítóan hat rám, hogy szinte mindent elfelejtek, csak a verseny szó cseng a fülemben.
- A versenykocsiddal? – ugye? Ugye-ugye?
- Bizony, cicafül – jesssssz. Átkarol, de mást nem csinál. Na, jófiú… nem hoz teljes zavarba nyilvánosan.
- Fúú... És versenyzel is?
- Nem szoktam, nem szívesen törném össze a verdát. Inkább csak amatőr rajongóként kikocsikázunk, és a verseny előtt néhány kört nyomunk a pályán néhány haverral. – oh mami, bár a versenyt is megnéztem volna, de ez is zsír… vajon… bepróbálkozhatnék? Bár már így is nagy szó, hogy vele mehetek.
- Jó – teljesen elkábultam, mér magam előtt látom az egészet bár még sosem voltam élőben ilyen versenyen, csak tvben meg filmben láttam, de biztos nagyon jó lehet, sőt… Juj már alig várom. Nevetése józanít ki elkalandozott gondolataimból, de pillanatnyi célom rendíthetetlen, s hatalmas, csillogó csizmás kandúr szemekkel meredek rá.
- Hiába bűvölsz a bociszemeiddel, nem vezethetsz amíg nincs jogsid. – fenébe… pedig reméltem, hogy sikerül… legalább egy kicsit. Hümpf… jól van… Oké értem. Pedig csak lassan mentem volna egy kicsit, még a pálya sem kell nekem. Ajh… pedig olyan jó lenne.
- Pedig az apám már engedte, hogy vezessem a Ford-ját. Nem vagyok béna. – duzzogok hangosabban, karba tett kezekkel.
- És egyben van még a kocsitok?
- Teljesen! – komolyan azt hitte, hogy csak úgy összetörném? Nem vagyok gyogyi… tanultam suliban vezetni, csak jogsit nem tudtuk kifizetni, hogy letegyem. - Ígérem, hogy nagyon vigyázok rá, csak néhány méterkét had vezessem! Na... légyszi... – könyörgök újra hatalmas szemekkel, hátha sikerül meglágyítani azt a kőszívét. Mivel csak vigyorog, úgy érzem nem jártam sikerrel.
- Ezt még gyakorolnod kell pocok, nem volt elég megható. Hümpf. Na jó… mostantól nem fordulok alkupozícióba, inkább sértődötten hátat fordítok neki.
- Mit vagy annyira oda azért a kocsiért? Különben is, bizonyára egy ócska tragacs, és... – amikor szorosan mögém simul, még a lélegzetem is elakad egy pillanatra.
- Majd meglátod – csókol a nyakamba, és a bőröm bizseregni kezd tőle.
- Khm! Elvihetem a tányérokat? – franc…francfrancfranc… ááááá… ez mondent látott. ááá. Meghalok!
Damar a helyett, hogy elhúzódna tőlem még jobban magához ölel, én meg ideges mocorgással próbálok lassan szabadulni, de nem engedi.
- Aha, és a számlát is hozhatja. – reagálja le egyszerűen, majd végre mocorgásom célt ér, amikor kiszabadulok karjai közül. Nyah… most meg olyan hideg lett hirtelen. Libabőrös a karom, érzem.
- Ezt most minek kellett? – idegességem ismét felforrósít.
- Nyugi – nyugi? Hogy mondhatja nekem azt, hogy nyugi? Én… én nem akartam, hogy az a pincér meglásson, pedig… igazából… nem tudom miért vagyok ilyen, egyszerűen nem megy… Nem tudom ezt természetesnek venni, úgy érzem, hogy emiatt el kéne bújnom jól a föld alatt és addig szégyellni magam míg el nem felejtem, hogy miért.
Előre megyek, míg fizet a kocsi felé megyek, és nem sokkal végre ő is követ. Megfordulok, és arcán elégedett kis vigyorka jelenik meg.
- Mi ez a vigyor? – kérem számon. Remélem semmi mocskos kis gondolat, vagy megjegyzés sincs a fejében.
- Tulajdonképpen a mentorod vagyok, nem? Pártfogollak, oktatlak, irányítgatlak a kórházi meló rögös útján...
- Na és? – nem értem, hogy ez most hogyan jön ide.
- Nincs és. Csak játszadozom a gondolattal, és tetszik. – nem értem.
- Mindig is szeretted, ha te voltál aki az észt osztja, na meg a szidásokat.
- Pontosan. Imádni fogom az egészet, ahogy most is piszkosul élvezem.
- Mit? Hogy csicskáztatsz és én pattogok ahogy te füttyentesz? - hülye.
- Simán – mocskos disznó.
- Tudod, hogy most szívesen fejbe vágnálak egy vasalóval? – vagy bármivel, csak jó kemény legyen.
- Én is téged, szívem – válaszol vigyorogva, mintha épp szerelmi vallomást tettem volna, és arra válaszol. Vagy ő is vasalóra gondolt? Vagy valami más keményre? Arra inkább nem akarok gondolni. Bár… ez olyan, mintha a mondatomra azt válaszolta volna, hogy még azt is élvezné. Lökött…
Bosszankodásomból kizökkent és halkan felnevetek. Beülök a kocsijába, hogy hazavihessen. Oh végre pihi jön.
- Köszi a vacsit! Akkor… - kikapcsolom az övet, de államnál fogva elfordítja a fejemet, maga felé.
- Csókolj meg, Mitchel – duruzsolja arcomhoz közel, forróság zsibong végig a bőröm alatt ettől az egyetlen kis mondattól.
- Én… - ujja ajkamat simítja végig, szemében kábító tűz ég, és nem tudok neki ellenállni. – Jó… - teszem hozzá halkan, majd lassan, egyre közelebb kezdek hozzá hajolni, de hirtelen ajkaimra tapad, és olyan mohón kezd csókolni, hogy úgy érzem mindjárt felfal. Elkábulva próbálom viszonozni, apró kis nyögdécseléseim mit sem érnek, egyre vadabb és éhesebb.
Hirtelen hátra zakkanok egyet, az esés érzésétől felsikkantok, és nagy szemekkel meredek rá. A szívem a torkomban ver, sőt mindjárt kiugrik a helyéről, az egész testemben kellemes zsibbadást érzek, és meg sem akarok mozdulni.
- Egész este ezt a percet vártam, cicám – sötétben hanga mint egy vadmacska morgó suttogása, az utcalámpa fehéres fénye arcát éri, s ekkor látom meg tisztán minden vonását. Fel… tényleg fel fog falni.
Forró tenyere felsimítja rajtam a pólót, hűvöset érzek, mégsem fázok, inkább élvezem. Marka lesimul és finoman megszorít, akaratlanul is nyögés tör fel belőlem, s ijedten tapasztom be a számat, majd ahogy lassan felém hajol felsiklatom kezeimet, hogy kapaszkodót keressek a hátradöntött háttámlában. Újabb csókot kapok, ellazít majd feltüzel, nyakára fonom karjaimat, de nem sok nyugalmuk marad, hajába, vállába markolok, ahol érem mindenhol csak kapaszkodót keresek, mint egy fulladozó.
Újabb erős markolás, csókja bőrömet égeti, majd rászuszog.
- Mond a nevemet, Mitchel. Hallani szeretném a szádból, itt és most. – sóhajjal erőt veszek magamon.
- Nh... Damar...
- Mitchel – jön a válasz olyan érzékien, hogy teljesen beleremegek. Egy csók után teljesen elhajol felőlem, még a ruhámat is visszaigazítja, s csak pislogni tudok, kijózanodni pedig alig. Hideg van… az érintése nélkül fázom. - Azt hiszem, jobb ha most mész, mielőtt itt és most megrépázlak olyan istenesen. – ezekre a szavakra kipattan a szemem, mint egy nyuszinak aki érzi a veszélyt.
Ha jól gondolom, hogy mire gondol, és gondolja, hogy én is gondolom amire gondol, akkor gondolom most tényleg menekülnöm kéne, ahogy mondta.
Szóval… ha most azonnal nem sietek ki, akkor… akkor…
Valamiért összeszorul a fenekem. Juj… azt hiszem ez komoly.
Remegő kezekkel az ajtó nyitját keresem, de hiába látom nem tudom megfogni, kuncogva segít nekem, és búcsúzóul arcomra kapok egy puszit.
- Jó éjt, cicám. – hallom még, de nyúlcipőt kapok fel és sietek a ház felé. Persze próbálom elrejteni a hülye lépéseket, szerencsémre sötét van, így nem látni a feszülő farmeromat. Besietek a házba, hál’ istennek már mindenki alszik, így nem vesznek észre, és senki nem is jön elém. Berobogok a szobámba, bezárom az ajtót, ledobom a cipőt, a farmert, mindent, de amikor meglátom, hogy micsoda sátrat csinált nekem, fojtottan felnyikkanok. Nyüssz… ezzel most mit csináljak?
Zuhanyozni nem akarok mert akkor anya tuti felkel, és megkérdezi jól vagyok, e és az annyira kínos lenne, hogy belehalok.
De akkor… akkor.
Hahh… elfáradtam.
Levetődöm az ágyra, háttal, a takarót félig magamra csavarom, bár nem sok értelme van. Nyugi… ha lenyugszom, akkor… akkor el fog múlni ugye? Ugye?
Lassan végig simítok hasamon, majd lejjebb de megakadok, és ezért összeszorulnak ajkaim. Nem… nem hiszem el. Egy pillanatra, ahogy magamat érintem behunyt szemem előtt látképként jelenik meg Damar alakja, és ahogy fullasztóan csókol meg.
NEM!
Most ettől csak még jobban lüktet. Hahh… fenébe. Damarh… mh…
Lassan az alsóm alá csúsztatom ujjaimat, reszketeg sóhaj kíséretében.
Nem hiszem el, hogy ezt teszem…
~*~
Ahogy ígérte itt vagyunk egy igazi versenyen, csak zsongok mint állat a kocsiban ülve, és ha nem nézne mindenki totál hülyegyereknek, még ugrálnék is örömömben. Teljesen az ablakra tapadok, és csak nézek ki nagy szemekkel. Hűű!
- Hé, ha összenyálazod az ablakot, mosd is majd le – dörmög a hátam mögött vigyorogva, és duzzogva fordulok felé.
- Hé! Még az orrom sem nyomtam oda – látom hogy vigyorog. Persze, hogy megint csak szekálni akar, mi mást. De rendes kisfiú leszek, azt csinálom amit mond, háta lesz egy kis reményem arra, hogy vezethetem a járgányát. – Mondjuk… ha szeretnéd egyszer szívesen lemosom – mosolyodom el és felé fordulok, és csak annyit látok, hogy lassan-lassan egy farkas vigyor kezd az ajkaira kúszni. – Hé semmi képzelgés! Inkább vezess!
- Nyugi cicafül, mindjárt a helyünkön leszünk. – helyünkön? Mire gondol?
Pár perccel később megáll sok kocsi mellett, és kiszáll, de én inkább bent maradok. Nem ismerem a társaságot, és amíg Damar nem mondja azt, hogy oké, addig itt maradok inkább. Figyelem, ahogy lekezel a pasasokkal, azok néha a kocsi felé néznek, beszél velük, röhögcsél, majd egy irányba néznek, pont nekem háttal állva. Vajon miről beszélhetnek? Visszaül kicsit sietve a kocsiba, és beköti magát.
- Mit szólsz… végig jössz velem a pályán a verseny előtt? – hatalmasra kerekednek csillogó szemeim.
- Simáán! – rikkantom örömtől totál kifakadva, és még meg is szorítom az övet biztonságképp. Egy pillanatra elkalandoztam, de lassan sikerül visszanyerni a tudatomat a kocsi lázból. – öhm… miről beszéltetek? – gondolom a haverja, de inkább nem mondok semmit majd elmondja, ha akarja.
- Meghívtak minket a verseny után – meghívni? Valahova inni? Vagy… nem tudom, másra nem igazán tudok gondolni.
- És mit mondtál?
- Azt, hogy még nem tudom – hirtelen vált, csikordulnak a kerekek és hátravág a löket, ahogy gyorsan elindul a kocsival, egyedül az egész pályán. Whííííííííííííííí!
Megint tetőfokra hág a zsongásom, úgy vigyorgok, hogy mindjárt belefájdul az egész arcom, de nem érdekel. Száguldááás! Királyul kanyarodik, tapossa a gázt, csak úgy ringok a kényelmes ülésben, elmosódik a tömeg és a táj, csak fényeket és színes pacákat látok, de egyszerűen eszméletlen. Csak a kanyarokban tisztul valamennyire a kép.
Lelkesedésemnek olykor hangot is adok, a motor zúgásától nem hallom, meg persze a fejemben lévő káosztól, de talán rám szól valamiért, amit nem hallok. Mindegy… Ez baromi jóóóó!
Körbeérünk a pályán, lelassít és félre áll, én meg csak vigyorgok, és zúg a fejem. Ez… ez…
- Ez annyira király volt – kikapcsolom az övet, hogy szabadabban vehessem a levegőt. Majdnem olyan mintha futottam volna, pedig csak ültem. Lehet, hogy sokáig csak visszatartottam a lélegzetem. Hirtelen a tarkómhoz kap, maga felé ránt és egy finom, domináns csókkal tereli magára a figyelmet. Lehunyom a szemem.
Nem szereted, ha pár percig másért rajongok mi? Önző dög!
- Látom nagyon tetszett.
- Az nem kifejezés – vigyorodok el, majd szemébe nézek – de van ami még jobban tetszene.
- Nem – mormolja komolyan, pontosan a következő kérlelésemre már megadva a választ. Nemáár! Legalább egy kicsit enyhüljön már meg a szíve.
- Ne mááár! Légyszííííí! – könyörgök boci szemekkel, lekonyuló szájacskával. Mivel kioldottam az övemet így szabadabban mozgok, teljesen felé fordulok, és közel is tudok hozzá hajolni – Nem kell a pályára bemennem, sőt nem is akarok, csak pár métert itt oldalt, senkit nem zavarnék, nincs is minek neki menni. Kérleeek!.
- Nem – olyan közel hajolok hogy közvetlen a szemébe nézek, arcét nem látom, de úgy érzem mosolyog. Élvezed mi? Hogy kínozhatsz… élvezed? Akkor legalább neked jó… Fenébe… miért nem hagyja? Legalább egy métert, vagy valami.
- Ajh, ne már… Légyszi! Bártmit megteszek, csak hagy vezessem egy kicsit. Kérleek! Tényleg bármit! – még kezemet is összeteszem mintha imádkoznék, kérdő pillantására csak bólogatok, hogy nyomatékosítsam bármit megteszek, csak egy kicsit hagy engedjen.
|
| Levi-sama | 2011. 09. 01. 20:25:39 | #16477 |
Karakter: Dr. Damar Frost
- Oké... – dörmögi, és zavartan az ablakot kezdi bámulni. - Jut eszembe... Azt mondtad átírtad a beosztásodat.
- Tényleg… Mindjárt odaadom. – Leparkolunk a pizzázó előtt, és előkaparom a cetlit, amit a zsebembe gyűrtem nemrég. – Tessék.
Odabent ledobjuk magunkat egy boxba az ablak mellé, és megrendeljük a kaját. Várakozás közben Mitchel a papírt stíröli, én őt. Hosszú szempillák. Mmm...
- Ilyen ritka lesz a beosztásod?
- Igen… mondtam, hogy elég sokat dolgoztam mostanában – felkapja a fejét, elvigyorodva toldom meg - dolgoztunk.
Felvidul a gondolatra, hogy milyen laza hónap vár rá.
- Ez jó… akkor azt jelenti, hogy gyorsabban tudok előre dolgozni a feladattal.
- És több szabadidőd lesz rám is… ugye? – szegezem neki aljasul a kérdést. Azonnal zavarba jön, és legszívesebben őt is megenném a pizzával együtt.
- Mire gondoltál?
- Konkrétan még semmire, de ne csak én találjak ki programokat, nyuszifül. Ha nem mondasz semmit honnan tudjam meg, hogy mit szeretsz?
Elpirult! De édes. Zavartan kezdi a poharát babrálni.
- Hát… - kihozzák a kaját is, de ő még mindig csak a fejét töri, még a homlokát is ráncolja hozzá.
- Ennyire azért ne erőlködj, cicafül, a végén még fájni fog – vigyorgok rá.
- Jól van már… én nem vagyok annyira gyakorlott a randizásban, mint te… Még sosem néztem a dolgokat a másik oldalról…
Lehajtja fejét, de így is látom, hogy még pirosabb mint eddig, és ajkát rágcsálja. Mosolyogva figyelem, imádom őt nézni ilyenkor. Még hogy a másik oldalról. Ezek szerint a csajszereppel barátkozik? Hehe. Jól teszi.
- Oh értem… ez esetben, ha te is benne vagy majd én találok ki jó kis közös progit – sunnyogok rá, de azonnal gyanakvóan pislog rám.
- É-én… arra gondoltam, hogy… ha már eléggé kipihent leszel, talán segíthetnél befejezni azt a feladatot, amit mondtam… tudod amit értékelned kéne. Felmehetnék hozzád, és… segíthetnél.
Sóhajtva harapok a pizzámból egy falatot. Na igen, de ha egyszer feljön hozzám, akkor abból sok tanulás nem lesz, de ezt inkább nem verem nagydobra.
- Na jó… majd valamikor.
Kivégezzük a pizzákat, és elégedetten elterpeszkedve nézzük egymást. Nagyon aranyos ezzel a kiscica mosolyával, már csak a tejbajusz hiányzik az orra alól hozzá.
- Nagyon fincsi itt s pizza, nem is ismertem ezt a helyet.
Ellágyulva nézem. Kiscica.
- Örülök… Gyere ide.
Óvatosan körülnéz, mintha valami rossz dologra készülnénk. Majd leszoktatom erről. Végre mellettem ül, és derekánál fogva magamhoz húzom. Orrommal haját, fülét cirógatom, és behunyt szemekkel szívom be az illatát. A pizza mellett samponját is érzem, és imádom.
- Mikor is érsz rá leghamarabb? – kérdezem a nyakába dörmögve a szavakat. Derekán pihenő kezemre teszi tenyerét, hogy ne cirógassam ujjaimmal.
- Hát, mivel holnap nem dolgozunk… De biztosan fáradt vagy, így inkább leghamarabb a jövő héten… ehhe… - megremeg a hangja, pedig semmi olyat nem teszek.
- Holnap? – folytatom zavartalanul, orommal arcát cirógatom, azt a kipirult, forró kis arcocskáját. Nyami.
- Öö...
- Holnap estéhez mit szólsz? Hm?
- M-mire gondolsz?
Belemosolygok a bőrébe.
- Egy finom vacsora, esetleg egy kis kocsikázás a tengerparthoz, séta a puha homokban...
- Deh hideg van már ilyenkor, ezt inkább nyáron kéne, nem?
- Igaz. – Puszit kap érte. – Akkor valami jobb ötlet? Egy újabb mozi? Színházba is mehetünk, de arra legalább két héttel előre meg kell venni a jegyeket.
- A... mozi jó lesz...
- Rendben. Aztán vacsora. Szombaton elviszlek egy versenyre...
Felvillanyozódik, és ficeregni kezd.
- A versenykocsiddal?
- Bizony, cicafül – vigyorgok le rá, és felegyenesedem, karomat vállán átvetem és végre hajlandó vagyok normálisan viselkedni. Nem is titkolja a megkönnyebbülését, hehe.
- Fúú... És versenyzel is?
- Nem szoktam, nem szívesen törném össze a verdát. Inkább csak amatőr rajongóként kikocsikázunk, és a verseny előtt néhány kört nyomunk a pályán néhány haverral.
- Jó – suttogja csillogó szemekkel. Felnevetek.
- Hiába bűvölsz a bociszemeiddel, nem vezethetsz amíg nincs jogsid.
Duzzogva csücsörít, karjait összefonja mellkasa előtt.
- Pedig az apám már engedte, hogy vezessem a Ford-ját. Nem vagyok béna.
Felhúzom egyik szemöldököm.
- És egyben van még a kocsitok?
- Teljesen! – Felém fordul, ingembe kapaszkodik kis kezeivel. – Ígérem, hogy nagyon vigyázok rá, csak néhány méterkét had vezessem! Na... légyszi...
Vigyorogva nézem, majd haját félresimítom a homlokából.
- Ezt még gyakorolnod kell pocok, nem volt elég megható.
Felfújja a pofiját, mint az imént említett aranyos kis rágcsáló, és duzzogva hátat fordít nekem.
- Mit vagy annyira oda azért a kocsiért? Különben is, bizonyára egy ócska tragacs, és...
Beléforr a szöveg, amikor hátához simulok, magamhoz szorítom és belecsókolok a nyakába.
- Majd meglátod – súgom.
- Khm! – hallom, és vállam fölött bosszúsan hátrapillantok. A pincér az. – Elvihetem a tányérokat?
Zavartalanul ölelem tovább az időközben rémülten mocorgó Mitchelt.
- Aha, és a számlát is hozhatja.
Csak akkor engedem el őt, amikor kettesben maradunk.
- Ezt most minek kellett? – sziszegi rákvörösen.
- Nyugi.
Fizetek, és követem a szótlanul kifelé spurizó fiúmat. Bah, sok víz folyik le még a Szajnán, mire hozzászokik a gondolathoz, hogy homokos kapcsolatba bonyolódott a mentorával. Mentor... hm...
- Mi ez a vigyor? – szegezi nekem a kérdést immáron a kocsiban. Besorolok a forgalomba, és rákacsintok.
- Tulajdonképpen a mentorod vagyok, nem? Pártfogollak, oktatlak, irányítgatlak a kórházi meló rögös útján...
Látom rajta, hogy gyanakszik.
- Na és? – kérdezi óvatosan.
- Nincs és. Csak játszadozom a gondolattal, és tetszik.
- Mindig is szeretted, ha te voltál aki az észt osztja, na meg a szidásokat.
- Pontosan. Imádni fogom az egészet, ahogy most is piszkosul élvezem.
- Mit? Hogy csicskáztatsz és én pattogok ahogy te füttyentesz?
- Simán.
- Tudod, hogy most szívesen fejbe vágnálak egy vasalóval? – fújja dühösen.
- Én is téged, szívem – vágom rá gúnyos mosollyal.
Édesen felnevet, a látványtól és a hangjától valahogy hevesebben ver a szívem, és kurvára felizgulok.
Végre megérkezünk a házuk elé, és már jócskán sötét van. Direkt az utca sötétebb oldalán állok meg, nem egészen a házuk előtt. Aljas szándékból, természetesen.
- Kösz a vacsit! Akkor... – kioldja a biztonsági övet, és én is kipattintom az enyémet. A mondatát már nem tudja befejezni, állát gyengéden megfogom és magam felé fordítom.
- Csókolj meg, Mitchel – suttogom vágyakozva. Megborzong a hangomtól, és levegőért kapkod. Hüvelykujjam alsóajkát cirógatja, szinte perzsel a tekintetem.
- Én... jó...
Közelebb hajol hozzám, de nem kell mást tennie, ez a kis gesztus is bőven elég volt ahhoz, hogy halk mordulással félresöpörjek minden józan észérvet, és mohón tapadok számmal az övére. Úristen de finom! Nyelvemmel csókorgiát rendezek vele, és amikor nyögdécselni kezd, egyik kezem - amelyikkel a haját markolom – lenyúl a két ülés közé, meghúzom a kis kart, és azonnal hátradöntöm az ülését. Ijedt kis sikkantással zuhan szintre vízszintes helyzetbe, és én mosolyogva nézem, de még nem vetem rá magam. A sötétben alig látom őt, az utcalámpák keskeny csíkot rajzolnak hasára az ablakon át.
- Egész este ezt a percet vártam, cicám – dörmögöm vágytól mély hangon.
Felsimítom a pólót rajta, és bőrén játszadozik a kis fényminta immár. Kezem lejjebb siklik, és amikor ágyékára rámarkolok lágyan, halkan felnyög. Szája elé kapja hirtelen a kezeit, és elfojtja édes hangját, de amikor végre fölé hajolok, kezei feje fölé hullnak az ülés háttámlájára. Belemarkol a fejvédőbe, készségesen nyitja száját az én erőszakosan benyomuló nyelvemnek. Olyan forró, vad és mégis lágy csókokat kap, csak nyöszörögni tud, és nyakamba kapaszkodni. Vágytól fűtve beletép a hajfonatomba, körmöcskéi ingemen keresztül a hátamba vájnak. Felszisszenek a rám törő vad vágytól. Igazi kis vadmacskát csinálok belőle! Igen!
Ismét ágyékába markolok, a farmer anyagán keresztül masszírozom hímtagját csók közben. Nyakát végignyalom lassan, majd felemelem a fejem.
- Mond a nevemet, Mitchel. Hallani szeretném a szádból, itt és most.
- Nh... Damar... – nyöszörgi. Megborzongok a gyönyörűségtől, érzi ő is, mert egy pillanatra elfelejt zihálni.
- Mitchel – mormogom az ajkába, újabb lágy nyelves csók, és felemelkedem róla. Közben helyére húzom felgyűrt pólóját, és vissza csüccsenek az ülésembe. - Azt hiszem, jobb ha most mész, mielőtt itt és most megrépázlak olyan istenesen.
A flegma vigyor mellé a fújtatás valahogy nem passzol, kissé rontja az összhatást, de attól ő még dühösen felpattan, és vadul villogó szemekkel esik az ajtónak. Remegő kezeivel nem tudja kinyitni, ezért kuncogva segítek neki, de mielőtt kinyitja az ajtót, még a hátához hajolok, és arcára adok egy puszit.
- Jó éjt, cicám.
Huss.
Szomorú sóhajjal bámulok utána, megvárom amíg belép a házuk ajtaján, aztán vadul csikorgó kerekekkel taposok a gázba. Nyomás haza, ki kell vernem! Rohadtul!
|
| timcsiikee | 2011. 08. 30. 22:18:03 | #16425 |
Karakter: Mitchel Prodan
Megjegyzés: ~ L-samanak
Mitchel:
Felnyitja szemeit és lustán mosolyog.
- Szia nyuszifül – miért kezdett el hevesebben verni a szívem?
- Fáradtnak látszol. – egyik tincsét tekergetem. Hehe… az ujjam köré csavartam.
- Mert az is vagyok. – fura… lehet, hogy pörgős volt a nap, de nem annyira. Ő nem szokott ennyitől elfáradni.
- Ettél ma egyáltalán valamit? – ha nem, akkor megtömöm mint egy libát. Letolom a torkán. Oké, hogy a betegekre figyelni kell, de ne a saját egészségének árán.
- Azt hiszem.
- Azt hiszed? Mindjárt kerítek neked valami... – pattannék fel, hogy szerezzek neki enni, de visszaránt maga mellé.
- Majd eszem később, most gyere ide egy kicsit. – hagyom hogy magához öleljen, közben agyam veszettül sipákol. Tejóégtejóégtejóég. - Mm... igen... – hangja egyre halkabb, sőt súlya is jobban nehezedik rám, és elernyednek izmai.
- Hé... El ne aludj itt nekem!
- Nyughass.
- Kelj fel és húzzunk haza! – semmi kedvem sokáig a kórházban maradni, habár… kellemes meleggel tölt el az… ölelése.
Amint elereszt kissé, menekülőre fogom, a fürdőbe rohanok, hogy átkapjam a ruháimat, és mire felöltözöm végre Ő is felkel, vagy legalábbis felült.
- Furcsa. Nem szoktál ennyire elfáradni, még hosszú hétvégi ügyeletek után sem festesz így. Történt valami? – csak váll rándítva rendezi le kérdésemet, de tudom, hogy történt valami. Otthon? Vagy már itt a kórházban? Mitől fáradt le ennyire? Csak nem?
- Összeadódott az egész. Nagyon húzós beosztásom volt ebben a hónapban. Ja igen, át is írtam, majd szólj, hogy ne felejtsem el leírni neked. Na összekaparom magam, mindjárt jövök és hazaviszlek. – kicsoszog a fürdőbe, de mire visszajön, rendes ruhában úgy virul mint a tejbe tök. He? Kicserélte a duracellt? Vagy hogy csinálta?
- Menjünk, együnk valahol – jelenti ki nagy vidáman, miközben lefelé haladunk a lépcsőn.
- Már ettem, nem tudom rémlik-e neked az a pillanat, amikor felzavartál az orvosiba úgy két órával ezelőtt... – bár akkor sem tudtam, hogy miért kell ordítoznia. Na jó nem ordítozott, csak… feszült volt. Lehet mégis jobb lett volna, ha maradok?
- Az rég volt. Különben is, neked nem jelent nehézséget betermelni két-három emberi adagot. – ez igaz.
- Hát jó.
- Mit ennél?
- Pizzát! – jelentem ki, mikor leértünk a kocsihoz.
- Igen? Én is! Fel akarok falni egy egész családi pizzát, rengeteg hússal és sajttal – hirtelen a kocsinak nyom olyan lendülettel, hogy még a levegő is belém reked. Közel… túl közel. Bárki megláthat.
- Ne már, megláthatnak! – morgom halkan, de nem tágít.
- Nincs itt senki, csak mi. Ne izgulj már annyit, nyuszifül, inkább adj egy kis puszit... – egyre forróbb lesz körülöttem a levegő, ahogyan közelebb hajol, eltűnik a végtagjaimból minden erő. Ennyire nagy hatással lenne rám? Nem lenne szabad hagynom, hogy ez történjen.
- Ne itt... Damar... – hiába minden halk tiltakozás, csak nem ereszt el. Kiabálni pedig nem akarok, mert az még rosszabb lenne, mint eddig. Nyakamon érzem meg forró, puha ajkait, és agyamban szikrák pattognak ki olyan ködöt telepítve rá, hogy lassan csillagokat látok. Nyelve végigfut bőrömön, arcomat is éri, majd számon leli a célt, a csók közben térdét érzem meg lábam között és újra bekapcsol a kis vészcsengő.
- Damar... nh... – ne… elég… ne itt a kórház udvarán.
- Olyan édes vagy ilyenkor – belemorog a fülembe majd nyelvével is végigjárja, egyszerre ráz ki a hideg és a meleg, és ha nem lenne lábam között a térde, már összecsúsztam volna. Ah… nem bírom. - Nem vagyok fából, Mitchel. Ha ilyen izgatóan viselkedsz, viseld el a következményeit. – következmény? Izgatóan viselkedni? Miről beszél ez? Én csak be akartam ülni a kocsiba. Ah anyám…
- Nem csináltam semmit... Te támadtál le. – súgom a szavakat, csak ennyire telik erőmből.
- Még szép, mindenki ezt tenné a helyemben. Túl szép vagy, túl édes. – Idióta… idióta, idióta… azt sem tudod mit beszélsz, te kanos disznó. Úristen, belegondolni is félelmetes. Folyton becézget és annyira nem tudom, hogy mi erre a megfelelő reakció, hogy leblokkolok. Nem akarok visszaszólni mint a legelején, mert… mert nem. Viszont nem tudom mit mondhatnék.
- Olyan gonosz vagy... – jobb nem jutott eszembe. Viszont milyen igaz szavak.
- És ezért vagy ennyire oda értem, nem igaz? – kaján vigyor terül el arcán. Ezért? Nem… nem hinném. Az más tészta, hogy valóban vonz valami, de az tuti nem ez a… gonoszkodása. Várjunk csak, most beismertem, hogy valóban nagyon bejön nekem? Mami…
Végre elhajol tőlem, kapok egy kis hűsebb levegőt is, így fellélegezhetek. Érzem, hogy ölem forró, tudom mikor csinálja ezt így amint elhajol tőlem azonnal bevágódom a kocsiba, ahogyan ő is. Bekötöm magam, ő indítja a motort, de amikor kattan a csat a helyén előre nézek akaratlanul is, és meglátom az ő… az ő…
- Mi a gond?
- Semmi – nyekkenem válaszként azonnal. Nem… na nem… ez túl nagy. Erről nem volt szó. Én… én ezt nem vállalom be. Te jó ég… Te jó ég…
- Azt gondoltad, egy darab fát hordok a gatyámban? Természetesen felizgattál, kicsim. – fél kézzel vezet, közben arcomat simítja meg így felé nézek - Vacsizunk egy jót, aztán hazaviszlek, jó? – elveszi tőlem kezét, hogy válthasson, majd megálljon a pirosnál.
- Oké… - motyogom halkan, s míg előre figyel egy utolsó pillantást vetek még ölére, majd nyelek egyet és inkább a mellettem lévő ablakon meredek ki.
Ha… ha egyszer eljutok vele addig, akkor… akkor az… azt Ő… Na jó, inkább nem sokkolom magam ilyen gondolatokkal, a végén még sikoltva pattanok ki a kocsiból. Viszont a pizzát most már akarom, nagyon ráéheztem.
- Jut eszembe – szólalok meg hirtelen, lassacskán próbálom elterelni a gondolataimat. Egy hümmögéssel jelzi, hogy figyel rám, habár az utat figyeli – Azt mondtad átírtad a beosztásodat.
- Tényleg… Mindjárt odaadom – befordul egy kis utcába, ez most nem az a pizzázó ahol múltkor, mozi után ettünk. Kár… pedig már elterveztem, hogy ott melyiket kérem, de… biztos itt is lesznek majd jó választékok. Megáll a parkolóban, majd kotorni kezd és egy fénymásolt lap landol a kezemben – Tessék.
Összefogom, mert kiszállunk a kocsiból, bemegyünk és leülünk egy asztalhoz. Kiválasztjuk a pizzákat és csak utána kezdem méricskélni a lapot. Egy kissé meglepődöm.
- Ilyen ritka lesz a beosztásod?
- Igen… mondtam, hogy elég sokat dolgoztam mostanában – felpislogok rá, mire elmosolyodik – dolgoztunk. - Na igen, szinte minden percben a seggében voltam… nem szó szerint.
Viszont a gondolattól felvidul az arcom, hogy mennyi szabadidőm lesz így nekem is.
- Ez jó… akkor azt jelenti, hogy gyorsabban tudok előre dolgozni a feladattal – mosolyogva hajtom össze a lapot, ami ugye most már az enyém.
- És több szabadidőd lesz rám is… ugye? – újra kaján vigyor jelenik meg arcán, amitől rosszat sejtek, pedig már hozzá kéne szoknom, hogy bármikor ilyen arcot vághat… de főleg akkor, amikor forral valamit a fejében.
- Mire gondoltál? – hebegem halkan, és megpróbálom a lehető legjobban leplezni zavaromat. Bármire is próbálok gondolni, csak az jut eszembe. Miért kellett meglátom a gatyáját? De most hogy belegondolok… a nadrág még takar is. Jaj nekem…
- Konkrétan még semmire, de ne csak én találjak ki programokat, nyuszifül. Ha nem mondasz semmit honnan tudjam meg, hogy mit szeretsz? – egy pillanatra megakad a torkomban a levegő, majd izgatottan pihegni kezdek és oldalra nézve próbálom eltakarni zavaromat, de biztos, hogy sikertelenül.
Érdekli… tényleg érdekli, hogy milyen vagyok. Valahogy… ez olyan jól esik.
Babrálni kezdek a pohárral, és gondolkodom, hogy mit is csinálhatnánk, de… egyelőre nem jutok túl azok gondolatán amit eddig csináltunk, vagy hogy megcsináljam előre a beadandó feladatot, amit mondtam is neki.
- Hát… - még mindig nem jutottam előrébb, csak húzom a szót, de szerencsére félbeszakít a srác hangja, aki szól, hogy készen vannak a pizzák, így fújhatok egyet. Ilyenkor miért nem jut eszembe semmi? Morgolódva hajamba borzolok, de mire Damar visszaül velem szemben, addigra megpróbálom visszarendezni tincseimet, eredeti állapotukba.
- Ennyire azért ne erőlködj, cicafül, a végén még fájni fog – vigyorogva teszi elém az egyik pizzát, míg a másikat maga elé vonja. Jó nagyok… és jó sajtosak is. Nyamm!
- Jól van már… én nem vagyok annyira gyakorlott a randizásban, mint te… Még sosem néztem a dolgokat a másik oldalról… - mikro rájövök, hogy mit is mondtam, előre biccentve csapom arcomba tincseimet, és gyorsan burkolom be az első, nagy szeletet. Francba… Miért jár el folyton az a nagy szám? Olyan hülye vagyok.
- Oh értem… ez esetben, ha te is benne vagy majd én találok ki jó kis közös progit – már megint az a sunyi vigyor… nem tetszik ez nekem.
- É-én… arra gondoltam, hogy… ha már eléggé kipihent leszel, talán segíthetnél befejezni azt a feladatot, amit mondtam… tudod amit értékelned kéne. Felmehetnék hozzád, és… segíthetnél. – sóhajt egyet, biztos vagyok benne, hogy teljesen más járt a fejében, viszont muszáj volt terelnem a gondolatait, mielőtt én is látom, ahogy agyát elborítja a sötét, kéjenc köd. Már csak attól melegem lesz, ha visszaemlékszem arra az estére… mikor a lányokat hozzá vittük fel.
- Na jó… majd valamikor. – lassacskán eltüntetjük a pizzát. Ahhoz képest, hogy én nem rég ettem hasonló gyorsasággal eszek mint Ő, aki szinte egész nap semmit nem evett. Na igen, a hasammal sosem volt baj. Hehe…
- Nagyon fincsi itt s pizza, nem is ismertem ezt a helyet. – jóllakott óvodás mosollyal merengek, hasamat simogatva. Ez jólesett. Azt hiszem reggelig kihúzom vele… hehe.
- Örülök… - hangja lágy, így kíváncsian nyitom fel szemeimet. Ez a tekintet… ilyenkor annyira nem tudom elhinni, hogy olyan szadista tud lenni a kórházban… vagy hogy olyanokat csinálna, mint a kórház parkolójában nem rég. Annyira… olyan kedvesnek tűnik. – Gyere ide – int felém, és körbenézek, és hiába nincsenek sokan, de kevesen sem. Miért csinálja ezt? Félek a nyilvánosságtól. Jobban mondva csak attól félek, hogy fura szemmel néznek majd rám, vagy épp egy ismerőssel futok össze. Az lenne a legrosszabb.
Vonakodva, de közelebb csúszom hozzá, nadrágom halkan susog az anyagon, majd meg is érzem derekamon kezét, és úgy érzem rabul ejtettek. Segítség! Megesz elevenen. Na jó nem túlzok de… néha ilyen érzésem van.
Közel hajol nyakamhoz, de most nem csókol bele, csak leheletét, szuszogását érzem meg, de már ez is elég ahhoz, hogy a nem létező szőrök égnek álljanak a hátamon.
- Mikor is érsz rá leghamarabb? – duruzsol fülembe, elfojtok egy sóhajt, és lenyelem, oldalamat simítgató kezét lefogom, hogy ne ingereljek tovább, mert még így is bőven zavarban vagyok, megint.
- Hát, mivel holnap nem dolgozunk… - kezdek bele, de rájövök, hogy ez elég rossz ötlet, így gyorsan terelek, felemelve kissé a hangomat, ami így jól hallhatóan megremeg – De biztosan fáradt vagy, így inkább leghamarabb a jövő héten… ehhe… - vvalaki verjen már értelmes gondolatokat is a fejembe, kérem.
|
| Levi-sama | 2011. 08. 13. 09:02:38 | #15812 |
Karakter: Dr. Damar Frost
Reggel érte megyek, elvégre a szeretőimet szívesen fuvarozom.
- Mit keresel itt? – mereszti csokibarna szemeit. Kösz, szivi.
- Neked is jó reggelt – fintorgok rá, és ráadom a gyújtást, amikor beül végre mellém. - Mint látod, érted jöttem.
- Bocsi. Jó, de… miért?
- Mert útba esett.
- Persze, én meg… - kezdi gúnyosan, de leszerelem egy vigyorral.
- Te meg befogod és élvezed – hintek kis puszit a szájára. Olyan édes, amikor nem jut szóhoz zavarában.
A kórház parkolójában már jókedvűen lépked mellettem. Az orvosi szoba öltözőjében átöltözöm, és pont mikor kilépnék az ajtón a nappali részbe, nekem csapódik. Mindig is szeleburdi volt, egyszer így fogja összetörni magát, az hétszentség. Elkapom és magamhoz ölelem, ha már ott van.
- Öhm… - kezdi zavartan, szemöldököm kíváncsian megemelkedik. – Köszönöm a fuvart.
Lábujjhegyre állva puszilja meg a szám és az arcom közötti érzékeny részt.
- Hoppá – szalad ki a számon. Na erre aztán nem számítottam.
- Mi van, talán nem tetszik a fuvardíj? – csücsörít duzzogva. Édibédi.
- Dehogynem – mosolygok rá, és kemény kis seggébe markolok. Oda vagyok meg vissza. Természetesen felcsuklik és azonnal faképnél hagy, rákvörös pofiját elnyeli a fürdőszoba.
*
Egy nehezebb nap, délutáni ügyelettel spékelve. Nem tudom mi a fene van, mostanában folyton ilyen hülye beosztásaim vannak. Majd írok magamnak néhány hét nyugalmat, szimpla nappalos 8 órásakat, mert kezdem soknak érezni. Persze jó éjjel és nappal Mitchelt gyúrni a melóhelyen, de most hogy randizunk, már gyúrhatom a privát életemben is.
Nap közben enni sincs időm, és bár kurvasok a meló, Mitch kiegyensúlyozottsága és jókedve rá is átragad. Nem ordítok senkivel, de lehetőséget sem ad rá, el sem mozdul mellőlem, minden óhajomra rezdül. Amikor meghallom megkorduló gyomrát, rájövök hogy ő sem evett ma még, ezért felzavarom enni.
Délután, amikor végre lenne idő rá, hogy egyek én is, megcsörren az ambulancia nővérpultján a telefon. Nincs ott senki, én is vadul töltögetek egy anamnézis-lapot, Mitchel is valahol csinál valamit, ezért én veszem fel. A mentős diszpécser. Autós gázolás érkezik öt percen belül, egy anya és egy kisded. Francba. Leteszem a telefont, valahonnan előkerül Mitchel, rábököm a mutatóujjam.
- Te most felmész vacsorázni. Majd hívlak ha kellesz.
Szemeit forgatva fogad szót, nem teszi szóvá hogy még csak délután van és nemrég ebédelt. Már hozzáedződött a rigolyáimhoz. Mák. Amikor eltűnik a lengőajtó mögött, megnyugszom. Nem kell, hogy ezt lássa, épp elég szar lesz így is.
- Ide hozzám! – bődülök egy nagyot, és azonnal körbevesznek az ápolók és a két rezidens. Gyorsan előkészítenek két kezelőt. Mikor meghalljuk a mentőautók szirénáját, már gumikesztyűben és eldobható zöld papírköpenyben feszítünk. Berobban az ambulancia ajtaja, veszett gyorsasággal hozzák mindkettőt. Az anya rosszabbul fest, pedig a gyerek az, akinek mellkasát a mentős fél kézzel pumpálja. A rezidensek kapják az anyát, én a gyereket kísérem a felszerelt kezelőbe. Áttesszük az ágyra, megvizsgálom, közben fél füllel hallgatom a mentőst. Zebrás gázolás. Újraélesztésre reagál, az EKG görbe szépen beáll, így hozatom a hordozható röntgent. Törött bordák, ahogy látom tele zúzódásokkal, de nincs komolyabb gond, koponyaüregen belül sem. A mentős közben megsúgja, hogy az anya a saját testével védelmezte a kicsit. Így már érthető. Az ultrahanggal gyorsan átvizsgálom a mellkasi és hasi szerveket, közben folyamatosan beszélek. Labort, dopamint rendelek, infúziót, gipszet. Magához térve mocorogni kezd, és azonnal leszedálom. Nem kell, hogy bármit is érezzen a kis csöpp. Intubálás, majd amikor lecsillapodnak a kedélyek, egy rezidensre bízom hogy a törött kezecskéket begipszelje. A véres kis arcot egy ápolónő törölgeti le nedves textillel. Igen, ezt Mitchelnek nem kell látnia.
Ledobom a kesztyűmet és a véres papírkötényt, átrobbanok a másik kezelőbe. Ott már komolyabb a csata. A rezidensek újraélesztenek. Amikor meglátnak, rám zúdítják az információkat. Semmire nem reagál a szív, az ultrahang és a röntgen szerint törött bordák, a gerinc is sérült, a koponya is, és mintha a szívfal is, de nem biztos. Mégis hánnyal ment az a kocsi, ami elgázolta őket?
- Félre! – mordulok, felkapom a kesztyűket és a kötényt. – Fáltáró-szettet!
Megkapom. A rezidensek már intubálták, a gépi lélegeztetés megy, infúziók csöpögnek. Egy határozott hosszanti metszés, a bordákat a megfelelő csipesszel metszem. A rezidens a bordaterpesszel biztosít helyet. Kezembe veszem a nő szívét. Nincs szívburokban vérzés, így ütemesen masszírozni kezdem.
- Egy ampulla dopamint.
A rezidens kezébe nyomják, és a szemébe nézek.
- Nos, kölyök. Ez egy különleges eset lesz. Adtál már szívbe dopamint?
- Nem – nyögi sápadtan.
- Ó akkor ez egy jó alkalom. Kettes tűvel – mordulok rá, mielőtt elcseszné már az elején. Gyorsan tűt cseréltet, majd visszafordul. Elengedem a szívet, és egy pillantást vetek a monitorra. – Ne túl mélyre, próbáld eltalálni a sinuscsomót. Ez az. Lassan, nagyon lassan, közben figyeld a monitort is. Ahogy meghallod az első pittyenést, leállsz és kihúzod a tűt. Jó.
A szív újra dobogni kezd. sMég figyeljük egy kis ideig, az egyik ápoló fisóval kiöblíti a mellkasüreget. Szépen stabilizálódik.
- Rendben. Zárjuk össze, aztán vihetitek az ITO-ra.
*
Az orvosi üres. Mitchel biztos még eszeget valahol, vagy a nővérkékkel fecseg. Fáradtan ejtem magam a kanapéra. A kollégám, aki éjszaka fog ügyelni, épp valamelyik osztályon molyol. Nyugalom és béke. Muszáj egy kis erőt gyűjtenem, még vezetnem is kell ma.
Nyílik az ajtó, félálomban hallgatom a lépteket, és mellettem besüllyed a kanapé. Ezer közül is felismerem az ő finom kis friss illatát, és persze most is körüllengi valamilyen finom édes süteményillat. Nassolt a kis huncut. Jól tette.
Felnézek rá álmosan, tunya mosollyal nyújtózkodom a karjaimmal.
- Szia nyuszifül – dörmögöm álmos hangon.
- Fáradtnak látszol – jegyzi meg halvány kis mosollyal, ujjai tekergőző hajfonatommal játszanak.
- Mert az is vagyok.
- Ettél ma egyáltalán valamit? – ráncolja homlokát. Ilyenkor egy öregemberre emlékeztet. Combjaira ejtem felé eső karomat, másik kezemmel megmasszírozom az orrgyökömet.
- Azt hiszem.
- Azt hiszed? – horkan fel. – Mindjárt kerítek neked valami...
Felállna, de csuklóját megfogva finoman visszahúzom.
- Majd eszem később, most gyere ide egy kicsit.
Magam mellé húzom, engedelmesen hever mellém, fejét engedelmesen hajtja a vállgödrömbe, keze mellkasomra nehezedik. Ruhán keresztül is jó érzés. Hozzám simul ahogy azt kell, és annyira jólesik, egy sóhaj is felszakad belőlem.
- Mm... igen...
Csend. Béka. Nyugi.
- Hé... El ne aludj itt nekem!
- Nyughass.
- Kelj fel és húzzunk haza!
Sóhajtva engedek neki. Kisuhan a karjaimból, mire felülök, már átöltözve tér vissza.
- Furcsa – mondja félhangosan. – Nem szoktál ennyire elfáradni, még hosszú hétvégi ügyeletek után sem festesz így. Történt valami?
Vállat vonok.
- Összeadódott az egész. Nagyon húzós beosztásom volt ebben a hónapban. Ja igen, át is írtam, majd szólj, hogy ne felejtsem el leírni neked. Na összekaparom magam, mindjárt jövök és hazaviszlek.
A fürdőben morcos tükörkép néz rám. Itt ez a szexi édes srác, és nincs energiám rá? Na azt már nem. Hidegvízzel megmosom a képemet, megfésülködöm és mindjárt jobb. Felkapom a ruháimat, és mire visszatérek a kanapén gubbasztó cukifalathoz, egy felüdült Damar vigyorog rá farkasmód.
- Menjünk, együnk valahol – javaslom a kocsi felé menet.
- Már ettem, nem tudom rémlik-e neked az a pillanat, amikor felzavartál az orvosiba úgy két órával ezelőtt...
- Az rég volt. Különben is, neked nem jelent nehézséget betermelni két-három emberi adagot.
- Hát jó.
- Mit ennél?
- Pizzát!
- Igen? Én is! Fel akarok falni egy egész családi pizzát, rengeteg hússal és sajttal – morgom elégedetten, és derekát elkapva perdítem magam felé, hátát a kocsim oldalához szorítom.
- Ne már, megláthatnak!
- Nincs itt senki, csak mi – dörmögöm mosolyogva. – Ne izgulj már annyit, nyuszifül, inkább adj egy kis puszit...
- Ne itt... Damar... – izeg-mozog a karjaimban, de amikor halkan morogva belecsókolok a nyakába, felsóhajt és elernyed. Lassan végignyalom puha bőrét, állkapcsának ívét, egészen a sóhajtozó kis szájáig. Élvezettel tapadok rá, puha és édes almaízű. Derekáról egyik kezem felcsúszik nyakára, azokba a puha és selymes hajtincsekbe, amelyekbe azóta bele akarok túrni, amióta először megláttam. Lábai közé csúszik a combom, s ahogy kezd összecsúszni, megtartom vele. Szinte ráül, kezei bőrdzsekimben kapaszkodnak, reszketeg sóhaját számban érzem. Szívem erősebb és gyorsabb dobbanásokkal pumpálja fel testemet a vágyakozás lüktető forróságával, ágyékom is felébred, nem csak az agyam. A fenébe is, itt és most képes lennék rámászni. Megmozdítom a lábam, az ő ágyékát masszírozom vele finoman, és ahogy felnyögve szakítja el tőlem a száját, felveti a fejét behunyt szemekkel, felkínálja nekem a nyakát. Nem kéretem magam, rátapadok és kéjesen végignyalom, apró köröket rajzolok rá nyelvemmel.
- Damar... nh... – sóhajtozza.
- Olyan édes vagy ilyenkor – morgom a fülébe, megnyalom lassan a karimáját. Beleborzong, érzem combomon, hogy mennyire tetszik neki. Szóval érzékeny a füled. Ezt megjegyzem. – Nem vagyok fából, Mitchel. Ha ilyen izgatóan viselkedsz, viseld el a következményeit.
- Nem csináltam semmit... – sóhajtja, még mindig remeg. – Te támadtál le.
- Még szép, mindenki ezt tenné a helyemben. Túl szép vagy, túl édes.
Felnyílnak a csokiszemek, kipiruló arcát kezeim közé veszem. Újabb puszi a duzzadtra csókolt ajkakra, és lemosolygok rá. Zavarban van, még mindig nem szokott hozzá a bókokhoz.
- Olyan gonosz vagy... – suttogja.
- És ezért vagy ennyire oda értem, nem igaz? – mosolygok le rá, megpiszézem az orrát. Bitang merevedésem van, ő is nehéz helyzetben van, de ettől is olyan jó a csábítás, nem igaz? Este kénytelen lesz otthon egyedül könnyíteni magán, és pontosan tudom, hogy szégyentől elvörösödik majd, amikor rólam ábrándozik maszturbálás közben. Persze majd erővel megpróbál másra gondolni, talán pornót is fog nézni, de amikor elélvez, engem fog látni maga előtt, hiába töri magát. Hehe.
Lassan elengedem, nehogy összeessen nekem. Jól bírja a strapát, lángvörösen huppan be a kocsiba, kissé mintha görnyedten ülne...
Behuppanok mellé, igazítok a nadrágomon, nem szégyellem előtte, hogy áll mint a cövek. Halk csukását hallva tudom, hogy látta. Helyes.
- Mi a gond?
- Semmi – vágja rá azonnal.
- Azt gondoltad, egy darab fát hordok a gatyámban? Természetesen felizgattál, kicsim.
Megcirógatom arcát a mutatóujjam hátával, és elérem hogy felém fordítsa arcocskáját.
- Vacsizunk egy jót, aztán hazaviszlek, jó?
Szerkesztve Levi-sama által @ 2011. 08. 13. 09:14:32
|
| timcsiikee | 2011. 08. 12. 22:12:51 | #15801 |
Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
Habos, áttetsző fátyol veszi körbe a látképeket, és látom saját magamat, amint épp ágyneműt hajtogatok össze. Fehér ruhában vagyok, de a kórházi ágy nem teljesen fehér. Nem is tudom, hogy honnan tudom, hogy ez egy kórházi ágy. A párnahuzaton apró kis felhők sorakoznak, ahogy a takaró huzatján is. Az ágy kisebb, mint az átlagos. Valaki elkezdi rángatni a nadrágomat, oldalra fordulok és egy pici, szőke fiúcska figyel rám, hatalmas kék szemecskékkel. Talán nem tudja hogyan szólítson, elég ritka egy férfi ápoló.
- Mi a baj? – guggolok le hozzá érdeklődve, és hogy meg tudjon szólalni, kiveszi ujjacskáját a szájából amit eddig szopogatott.
- Szomjas vagyok – válaszol tündéri hangon és elmosolyodva simítom meg buksiját.
- Feküdj vissza, máris hozok neked almalevet jó? – lelkesen bólogat és apró lábaival máris trappol vissza a helyére.
Rezgés és csörgés ráz fel álmomból, hirtelen el is felejtem, hogy mi járt előbb a fejemben, majd hót kómásan elkezdek kutatni a zajkeltő készülék után. Nagy nehezen sikerül is előkotornom, de arra már nincs időm, hogy megnézzem ki a franc az ebben a hajnaldélutáni órában.
- Halló? – morgom bele kisebb jelét adva annak, hogy nem jókor hívott, akárki is az.
- Jó reggelt álomszuszék – ez a hang… azonnal kipattannak szemeim - Hasadra süt a nap. – persze… ha nem lenne beborulva az ég és nem lenne behúzva a függöny, akkor talán.
- Nagyon vicces – minek hívott fel? Azt hittem ő is ki van pusztulva, bár nem annyira mint én. – Sziaaáh – ásításba fojtódik a köszönés vége, de próbálom nem túl hosszúra nyújtani.
- Még mindig alszol? Hiszen mindjárt beesteledik. – hehh…
- Már nem alszom, hála neked. – de még mindig nem mondta minek is zargatott fel. Lehet aludtam volna reggelig is.
- Pompás, akkor kapd össze magad, elviszlek moziba meg vacsizni. – Mintha olvasna ismét gondolatomban, ismét válaszol fel nem tett kérdésemre.
- Mi? – reagálom le nagyon értelmesen, egy kisebb csend után.
- Ugye szereted a robbantós lövöldözős akciófilmeket? Vagy inkább vígjáték-párti vagy? Remélem a vámpíros nyáladzósra nem buksz. – folytatja tovább.
- Állj, állj... Asszem akkor inkább akciófilmet. De várjunk csak, még nem is mondtam, hogy megyek! – mintha már eldöntötte volna.
- Akkor félnyolcra érted megyek. Legyél csinos, elvégre randizunk. Szia kicsim. – és tényleg így van.
- Sz… szia… - a telefon búgó hangja veszi át a helyét hangjának. Az álom már teljesen kipattant szemeimből, és csak bambán leejtem a készüléket.
Azt… azt mondta randi, meg… „kicsim”.
Ááááá…
Arcomat belenyomom a kispárnámba, hogy zavaromban megfojthassam magam, de persze nem sikerül, mert hamarabb égne szét az ágynemű az arcom forróságától, minthogy belefulladhassak. Istenem… ez most komoly? Komolyan így nevezett?
Nagy levegőket veszek, a szívem úgy kalapál, hogy úgy érzem mindjárt kitör mellkasomból és elfut, szalad egy pár kört.
Oldalra fordítom a fejemet, szorosan ölelem magamhoz a párnát, és kicsivel nyugodtabban szuszogok. Most ha akarnék sem tudnék visszaaludni. Mesterien csinálja azt, hogy összezavarja és zavarba hozza az embereket.
Vagy csak rám hat ennyire?
~*~
Este elkészülök, szólok anyunak, hogy egy barátommal moziba megyek. Persze amint kiderül, hogy nem Jack az, rögtön érdeklődni kezd, és hülye pedig kibököm, hogy a munkahelyről. Remek már csak azt kéne elmondanom, hogy randim lesz egy pasival és tökéletessé tenném az estéjét. De inkább tartom a számat, és lerendezem azzal, hogy elég idős vagyok, hagyja a barátaimat.
Nehéz ez így, nem hittem volna hogy ennyire… furcsa lesz, még itthon is.
Este direkt kimegyek már nyolc előtt a ház elé, amint megérkezik a kocsi bepattanok.
- Szia…
- Szia – morogja a választ és a gázba is tapos. Fel is lélegzem, mert szerencsére így nagyon kevés ideje lehetett anyámnak is kilesni. Ismerem már, tudom hogy képes rá. Lassan rosszabb lesz, mint a szomszéd néni, vagy a nagyi.
Mikor végre megkönnyebbülök, oldalra sandítva mérem végig. Hogy lehet valaki ilyen dögös? Komolyan… Szerintem ha ki tudnám magam gyúrni, akkor sem néznék ki úgy, mint Ő.
Megállunk a pirosnál, oldalra néz, de már későn kapom el a tekintetem, halkan nevet zavaromon.
- Ne nevess… - jót szórakozik rajtam biztosan, most is. Kár, hogy nekem annyira nem vicces a helyzet, mint neki.
- Gyere ide… - szól halkan, nyugodtabban, kíváncsian majd megadóan fordulok felé, hajamba túrva csókol meg. Legalább ez már nem annyira kínos, mint azelőtt, de a szívemet még így is gyorsabb pumpálásra készteti.
- Khm. Mit is nézünk?
- A kesztyűtartóban megtalálod a műsorfüzetet, nézzük meg mik vannak. – előkapom a kis lapköteget és belelesek, de az utcalámpák fénye nem túl sok fénnyel kecsegtet, főleg nem akkor, mikor a parkolóban állunk meg, de szerencsére itt már felkapcsol egy belső lámpát, és közelebb hajolva ő is nézegetni kezdi velem együtt a sorokat.
- Fú, már játsszák a Harry Potter új részét! – azt hittem addig még egy hónap. Várjunk… milyen évet is írunk? Hehe… a sok munka totál eltorzította az időérzékemet, még hozzá kellesz szoknom.
- Nem mondod, hogy szereted? – rögtön érzem nemtetszését, így egy kicsit csalódottan hűlök el, nuku arckifejezéssel - Ugye nem akarsz mesét nézetni velem?! Akkor inkább már a némó nyomában vagy shrek, de ne ezt...! – heh… milyen válogatós. Halkan nevetek rajta, és lapozok.
- Jól van na, akkor... hm... X-men?
- Hányadik rész?
- Ikszedik. – hehe - Nem tudom, de ha nem szereted ezt sem, akkor inkább válassz te. – nem igazán ismerem még az ízlését, így nem tudok dönteni melyik lenne mindkettőnknek jó.
- Legyen akkor a Harry Potter, ha már amúgyis oda vagy érte. Én is olvastam, de nem hagyott mély nyomot bennem.
- Okés, akkor ezt eldöntöttük! Menjünk! – olyan érzésem van, mintha… csak a kedvemért csinálná. De nem azért van alapból ez az egész… randizgatás is?
~*~
A film után jön a beígért vacsi, ami szerencsére sokkal könnyedebb, mint számítottam rá. Csak egy hangulatos kis pizzázó, ahol kitárgyalhatjuk a film részleteit. Képes vagyok igazán, gondtalanul szórakozni és nevetni mellette.
Hogy ha… egyelőre csak barátként tekintek rá akkor sokkal könnyebben megy.
Hazakísér, semmi extra, sőt mióta beléptünk a moziba meg sem csókolt, ahogy most búcsúzáskor sem. Erre akkor jövök csak rá, amikor már a szobámban fekszem le, és készülök a holnapi napra.
~*~
Zenelejátszó dugója a fülembe, felkapom a táskát, mosolyogva megköszönöm anyunak a becsomagolt ebédet, majd elköszönök és útnak indulok. Jó a kedvem… túl jó. Talán már vagy ezer éve nem aludtam ilyen jót, mit az előző éjszaka. Lehet, hogy csak alig öt-hat óra volt az egész, de az biztos, hogy kipihentebb vagyok. Lehet rászokok majd a kevés alvásra. Hehe…
- Szia kicsim, jó munkát – köszön el anyu is. Munka… még ha az lenne, akkor legalább pénzt is kapnék érte, de ez a rengeteg meló csak arra jó, hogy gyakorlatot szerezzek. Legalább tényleg előre haladhatok majd a beadandóimmal is, és a következő évben annyit lazsálhatok, hogy a végén még megbánom. Hehe…
Egy utolsó intés, kilépek az ajtón és épp kapcsolnám be az mp4-et, de az utcán megpillantok egy ismerős kocsit. Szívverésem felgyorsul először csak a meglepettségtől, végül az izgalomtól de az idegesség sem marad el.
A kocsihoz sietek és persze jól láttam, Ő ül benne. Kikapom a fülemből a dugókat, mire odaérek már az ajtót is kinyitotta én pedig automatikusan ülök be.
- Mit keresel itt? – na jó, talán előtte köszönhettem volna, de nagyon meglepett.
- Neked is jó reggelt – kezd rá, majd elfordítja a kulcsot – Mint látod, érted jöttem.
- Bocsi – szabadkozom illetlenségemért, de nem sokáig – Jó, de… miért? – nem is beszéltük meg. Vagy csak úgy gondolt egyet? Biztos vagyok benne.
- Mert útba esett – mosolyodik el. Épp bekapcsolom az övet, majd felvonva egyik szemöldökömet fordulok vissza felé.
- Persze, én meg… - kezdenék bele, de pont megáll egy pirosnál, és felém fordul, ezzel félbeszakítva mondatomat.
- Te meg befogod és élvezed – közli elégedett kis vigyorral, apró érintéssel magához von és számra nyom puszit. Mindig olyan furcsán éget, de jól esik, és persze hatásos ellenszer az akadékoskodásomra.
Hamarabb beérek mint gondoltam volna, persze én buszhoz meg földalattihoz számoltam az időmet. Egy pillanatra eszembe jut valami. Nem lesz feltűnő, hogy együtt megyünk be? Egy picit megrázom a fejem, hogy ne vegye észre. Mér mindegy… amikor még nem volt semmi, sőt teljesen ellene voltam már akkor együtt jöttünk be, szerintem semmi különbség a kettő között. Csak az én tudatom.
Kiszállunk a kocsiból, jó kedélyűen haladok mellette, nem figyelek másra, csak előre és a lábam elé, hogy orra ne bukjak. Volt már rá példa. Jó kedvem van még mindig és ilyenkor szoktam a legfelelőtlenebbül viselkedni. Szerencsére eddig csak magamban tettem kárt.
Először Ő megy hátra átöltözni, én addig előkotrom a frissen mosott cuccaimat, de most lassabb, mint máskor. Úgy néz ki túlságosan is hozzászoktam ahhoz, hogy már itt van mire jövök. Belesek, de éppen akkor fonja be a haját. Vagy épp átfonja? Mindegy, nem figyeltem meg a kocsiban.
Visszafordulok, unalmamban körbenézek az orvosiban, majd ezt is megunom és belépek megnézni, mi tart már eddig, amikor pont kilép, mellkasának csapódom és azonnal átkarol, mintha attól félne, hogy úgy lepattanok róla, mint egy gumifalról.
- Öhm… - hebegem halkan, majd nem találva jobb szót, inkább kivágom magam – Köszönöm a fuvart – felpipiskedek, de csak annyira futja tőlem, hogy a szája szélére tudok puszit adni.
- Hoppá – vigyorodik el elégedetten. Azért ennyire nem kell nekem örülni… vagy inkább nekem kéne örülni, hogy örül nekem? Örüljön mindenki…
- Mi van, talán nem tetszik a fuvardíj? – kérdezek vissza kissé duzzogós hangon.
- Dehogynem – válaszol még mindig önelégült arckifejezéssel, amit kedves mosoly lágyít meg de akkor is látom ám mennyire büszke magára. Tényleg ennyire… bírna engem? Közelebb hajol, de ahogy belemarkol finoman fenekembe, olyan mintha egy vészcsengőt nyomott volna meg.
- Na! – zavart, égő pírral arcomon rontok ne a fürdőből, miután kiszakadtam karjaiból. Leég az arcom. Markolássza a seggem!
~*~
Vizit, kötözés ambulancia… minden olyan sorba jön, hogy lassan már robotnak érzem magam a monotonitástól. Minden perc be van osztva szinte, az ebédidő rég elszállt már és még mindig nem végeztünk egy járó beteggel, aki kontrollra jött, pedig ő az utolsó. A varrata begyulladt így azt kell lekezelni. Sürgök mellette, kezébe adok sorra mindent, ahogy eddig is. Az ottani asszisztensnők kicsit zavarba hoznak azzal, ahogy csodálattal figyelik milyen kezes vagyok és milyen jól kezelem a dokit. De persze nem először van ez így mégis.
Az egyik orvos már végzett de érdeklődően lép felé, hogy megvizsgálja és ha kell segítsen neki, de egy laza intéssel elintézi. Különös… úgy látszik, hogy az orvosokkal normálisabb. Bele sem gondoltam még, mert nem láttam igazán más orvosokkal beszélgetni, bár… talán párszor nem egyedül vizitelt, de arra már nem is emlékszem.
Az még eszembe sem jutott hogy talán őt is faggatta-e valaki itt a munkahelyén, mint engem anno a nővérkék. Persze őt a nővérek biztos hogy ilyennel nem mernék leszólítani, mert ugye azonnal rájuk ordítana, hogy a munkájával törődjön és ne vele.
Hirtelen megkordul a hasam, azonnal észreveszi és felzavar enni, mondván pár perc és végez, majd az orvosiban találkozunk. Nekem nyolc, úgy sem sok dolgom volt már, minden ott van a közelében, ráadásul egy másik doki is van mellette, így baj nem lehet.
A nővérkéket meglátogatva ebédelek meg náluk. Nem beszélek velük sokat, inkább csak pár szót váltok. Hogy meddig leszek még itt, hova fogok menni ha végeztem. Valamiért elérzékenyülten fogadják, hogy a gyermekkórházba szeretnék bekerülni, és csak megmosolygom őket. Aranyosak, és inkább most csak a jó oldalukat figyelem.
Direkt nem hagyom őket igazán szóhoz jutni, hogy véletlenül se ejtsenek szót Damarról. Nem akarom kerülgetni a forró kását ezért inkább a közelébe sem megyek.
Szerencsémre gyorsan eszek, hamar beburkolom a megmelegített ebédet és a sütit amit anyu tett be nekem, kávéval kínálnak de inkább csak egy nagyon gyengét fogadok el. Ha nem vagyok fáradt és kávézok akkor este nem fogok tudni aludni. Elmosom magam után az edényt és ott hagyom száradni. Majd este ha megyünk, bejövök érte és elviszem. Elköszönök tőlük, mert ugye nekik is dolgozni kell (kéne) és nem akarom őket feltartani.
Amikor az orvosi szobába megyek mér fent találom, a kanapén van elnyúlva, kezei tarkója alatt pihennek, lábai lazán egymásra vannak téve, szeme lehunyva. Talán alszik? Az arca annyira nyugodtnak tűnik, hogy ezt látom. Remélem nem csak tetteti. Puhán zárom be az ajtót, már a fotel felé sétálnék, de meggondolom magam. Nem vagyok álmos, nincs kedvem pihenni. Nem güriztem annyit mint Ő, gondolom ezért merült ki jobban. Épp van egy kis sáv mellette, mintha csak direkt úgy helyezkedett volna el, hogy még odaférjek. Csapdát érzek? Remélem nem.
Leülök mellé, nem nagyon rezzen meg, talán csak erősebben vesz levegőt, szusszan egyet, de tovább alszik. Így közelről nézve, most hogy biztosan nem veszi észre leskelődésemet, végre jobban megcsodálhatom. Pár apró hajszál kibukik homlokánál a lazább fonatból, szempillái hosszúak és sötétbarnák. Ha jól emlékszem, kék szemei vannak. Kezem magától mozdul, felemelem és úgy simítom meg haját, mintha ezer éve erre vártam volna… hogy érinthessem egy kicsit. Mindig is megragadta figyelmem, hogy milyen hosszú a hajfonata, és ennek ellenére mégis sokkal férfiasabb. Nem csak nálam, hanem nagyon sok más embernél is. Ujjaim óvatosan érintik mert nem akarom felébreszteni, majd végül azon kapom magam, hogy a fejét meg arcát simogatom, apró mosollyal.
Azt hiszem megőrültem…
|
| Levi-sama | 2011. 08. 11. 22:37:59 | #15769 |
Karakter: Dr. Damar Frost
Felém mozdul, majd elbátortalanodik. Újabb nekigyürkőzés, és én visszafogom a röhögést, nehogy belegázoljak kis mimózalelkébe. Elhúzódik, és ha lehet sötétebb vörös árnyalatot még produkálni, hát ő megalkotja.
- Nem… nem megy.
Megsajnálom szegénykét. Tényleg igyekszik, látom rajta, nem kevés melómba került idáig eljutni vele. Sóhajtva fogom meg állát, és úgy megcsókolom, hogy elzsibbadjanak még a lábujjai is. Finom puha szája van, és egyszerűen megőrjít a hajlékony és formás testével. Hajába túrok ujjaimmal, kiélvezem a csókot, minden porcikámmal. Szeretem csókolgatni őt, és alig várom már, hogy végre ágyba vihessem.
Lassan elengedem, és vágyakozva simítom meg egyik combját.
- Na erre majd még gyúrunk cicafül. Na hussanjunk be tápolni.
Odabent egy ablak melletti kellemes kis asztalhoz telepszünk. Rendelünk egy hegynyi süteményt, ő cappuchino, én presszó. Kettesben maradunk, ő pedig mereven kerüli a szemkontaktust velem. Hiába fixírozom, nem és nem hajlandó figyelni rám.
- Mitchel…
Ülhetnék vele szemben is, de már elegem van a „mindent a szemnek semmit a kéznek” témából, így mellé hajítom magam. Háta mögött a szék támlájára támasztom karomat, és megérintem haját. Végre felém fordul, és én megpuszilom szájacskáját.
- Hé, azt kértem, hogy…
- Akkor figyelj rám. Megmondtam, hogy önző vagyok… a figyelmedet is magamnak akarom. – Kikerüli a második puszit a kis huncut. – Amúgy meg nem figyel minket senki, ne parázz.
Előkerül a pincércsaj, és hozza a tálcányi illatos sütit a kávékkal. Ó igen... Mitchel még nem eszik, csak mereven a sütikre szegezi tekintetét.
- Kicsit furcsa még ez nekem – motyogja.
- Majd hozzászoksz.
Reggeli. Én a sósat, ő az édeset falja. Belekortyol a habos cappuchinoba, és tejbajuszt alkot magának. Felnevetek, olyan aranyos. Le is nyalintom, nem kímélem puha száját sem.
- Ne… bárki észrevehet – nyögi két sóhaj között.
- Nyugi, nem lát be ide senki.
Újabb támadás, ezúttal egy vadítóan finom, csábító csók. Aranyosan szuszogva próbál eltolni magától, és amikor nevemet sóhajtja...
- Damar...
Na ezt imádni fogom. Még sokszor akarom hallani tőle, sóhajtva, nyögve, sikoltva és hörögve. Bizony cicám, végignyomjuk a repertoárt, azt garantálom.
Mosolyogva emelem fel a fejem, és teljesen elégedetten fordulok a sütemények felé. Hagyom enni szegényt, elvégre nem lakhat jól a nyelvemmel.
Hazaviszem, és a kocsiban kapok az arcomra egy puszit búcsúzóul.
- Köszönöm a... reggelit – motyogja és huss. Szomorúan nézek távolodó alakja, főleg a formás segge után.
- Olyan édes kis feneked van – sóhajtom, majd a gázra lépek.
*
Délután, miután kimászom az ágyból, bekapok valamit és magamhoz térek egy erős kávétól, alsónadrágban császkálok a lakásban. A bejárónő itt járt, minden csillog a tisztaságtól, és a bútorápoló citromos illata terjeng a levegőben. Töltök még egy adag feketét a bögrémbe, löttyintek bele egy csepp tejet, és mobilomat felmarkolva kivonszolom magam a medencémhez, leheverek az egyik napozóágyra. Mitchel... Mitchel... Keresgélek a mobilomban, mert rémlik hogy számot cseréltünk, amikor elvállaltam gyakornoknak. Megvan. Hívásgomb. Kétszer kicseng, és beleszuszog egy álmos hang.
- Halló? – nyüszögi.
- Jó reggelt álomszuszék – dörmögöm mosolyogva. – Hasadra süt a nap.
- Nagyon vicces – mormogja aranyosan, és hallom ahogy ásít egyet. – Sziaááá...
- Még mindig alszol? Hiszen mindjárt beesteledik.
- Már nem alszom, hála neked.
- Pompás, akkor kapd össze magad, elviszlek moziba meg vacsizni.
Hökkent csend.
- Mi?
- Ugye szereted a robbantós lövöldözős akciófilmeket? Vagy inkább vígjáték-párti vagy? Remélem a vámpíros nyáladzósra nem buksz.
- Állj, állj... - nyögi halkan. – Asszem akkor inkább akciófilmet. De várjunk csak, még nem is mondtam, hogy megyek!
- Akkor félnyolcra érted megyek. Legyél csinos, elvégre randizunk. Szia kicsim.
- Sz...szia...
Kinyomom a telefont, és belevigyorgok a bögrémbe.
*
Fekete farmer, divatos és menő rövid ujjú fekete ing, fehér szegélydíszekkel itt-ott. A hajamat csak lófarokban fogom össze, kesernyés, drága parfüm és kész. Szívdöglesztő vagyok, a ruha pedig kiemeli ezt a fantasztikus tulajdonságomat.
A kocsiban kellemes zene, a szél simogatja arcomat ahogy vezetek. A verdám falja a kilométereket, így hamar odaérek, pár perccel korábban is a megbeszéltnél. Ő már a ház előtt toporog, így bekanyarodom elé. Kinyitja az ajtót és behuppan mellém. Fekete farmer, sötétkék ing, finom friss illat. Csinike.
- Szia – mormogja édesen.
- Szia – kacsintok rá, végigfuttatom szememet rajta. Zavarban van, nem kicsit. Mivel a szülők az ablakban kukkolhatnak, csak a gázra lépek. Okos döntés volt, jól hallom a megkönnyebbült sóhajt.
Később, egy piros lámpánál rápillantok, engem stíröl, édesen elpirulva. Elkapja tekintetét amikor lebukik, és ettől muszáj nevetnem.
- Ne nevess... – motyogja.
- Gyere ide... – dörmögöm lágyan. Közelebb húzódik, amennyire a biztonsági öv engedi, és hagyja hogy megcsókoljam. Hajába túrok, összeborzolom neki, mert úgy sokkal szexisebb, mint jólfésülten. Elengedem és vezetek tovább.
Párperces csend után megköszörüli a torkát.
- Khm. Mit is nézünk?
- A kesztyűtartóban megtalálod a műsorfüzetet, nézzük meg mik vannak.
Bekanyarodunk a multiplex parkolójába, leállítom a kocsit, kioldom az övet és karomat átvetem a vállán, feje mellett nézem én is a listát, amit elmélyülten böngész. Egy mozdulattal felkapcsolom a kocsi belső lámpáját, hogy lássunk is valamit.
- Fú, már játsszák a Harry Potter új részét! – suttogja.
- Nem mondod, hogy szereted? – nyögöm. - Ugye nem akarsz mesét nézetni velem?! Akkor inkább már a némó nyomában vagy shrek, de ne ezt...!
Felnevet, olyan édesen és jóízűen, ahogy eddig még nem láttam. Nagyon cuki...
- Jól van na, akkor... hm...
- X-men?
- Hányadik rész? – nézem gyanakodva a kezében lévő füzetet, közelebb hajolva.
- Ikszedik – kuncog. – Nem tudom, de ha nem szereted ezt sem, akkor inkább válassz te.
- Legyen akkor a Harry Potter, ha már amúgyis oda vagy érte. Én is olvastam, de nem hagyott mély nyomot bennem.
Felemeli a fejét, édesen mosolyog.
- Okés, akkor ezt eldöntöttük! Menjünk!
Kiszállunk, pittyentek egyet a riasztóval, majd felcaplatunk a liftig.
Fél órával később már a moziban ülünk, popcornt és kólát tömünk az arcunkba, a filmbemutatóknál pedig megbeszéljük melyik pocsék, és melyiket fogjuk mindenképpen megnézni. Kellemesen ellazult mellettem, és imádja a társaságomat. Rájövök, hogy nem csak olvasni szeret, de imádja a mozit is. Az ízlése kissé vegyes, de hát kié nem?
Egyszerre röhögünk fel a végén, amikor az idősebbre maszkírozott Harry és Draco vonul keresztül a vásznon.
A jó hangulat folytatódik a vacsora alatt is, amikor egy pizzázóban tömjük magunkat, és kitárgyaljuk a film részleteit. Ő a sárkányt sajnálja hogy szegééény mennyire szomorú lehetett egyedül kiláncolva, én meg menőnek tartom ahogy lovagoltak rajta a főhősök.
- Na és amikor Piton meghalt? – néz rám nagy boci-szemekkel. – Ugye milyen szomorú volt?
- Végre megkapta a rohadék, amit megérdemelt.
- Jaj olyan gonosz vagy! – háborodik fel azonnal, és megdob egy pizzamorzsával. Nevetve hárítom el.
Így telik az este. Amikor késő éjjel a házuk előtt megállunk, kioldja az övét.
- Köszönöm a mozit és a vacsit, nagyon jól éreztem magam – mosolyog rám aranyosan. Rávigyorgok.
- Én nem különben. Ezt megismételjük, és legközelebb azt a robotosat nézzük, jó? – az előzetesek között láttuk, és neki is nagyon tetszett.
- Jó! – biccent lelkesen. – Akkor... jó éjt...
- Neked is, nyuszifül. Holnap reggel találkozunk bent.
Hagyom kiszállni, nem kérek csókot, semmit. Most a bizalmát kell elnyerni. Integet nekem az ajtóból még, majd eltűnik.
Lelkesen csillogó szemei, és mosolya a jel.
Szorul a hurok.
|
| timcsiikee | 2011. 08. 10. 21:23:36 | #15744 |
Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
- Akkor ezt megdumáltuk. Mostantól kezdve nincs senki más, csak én. Csajok sem, cicafül. Nem tűrök el riválist, senki mást. Önző, irigy dög vagyok és kibaszott féltékeny típus. Kisajátítalak teljesen, felfallak, mint egy finom süteményt… - szabja meg azonnal a feltételeket, miközben ráharap fülemre. Mh… - De meglátod, imádni fogod majd...
- Deh... de semmi nyilvános nyalifali, jó? Nem szeretném ha...
- Nyugi cicafül. Diszkrét típus vagyok. – jó ezt hallani.
- Oké... és akkor most? – kérdezem hirtelen, minden gondolkodás nélkül.
- Akkor most? – rájövök mit is mondta, s ettől olyan mélyre süllyedek zavaromban, hogy mindjárt leég az arcom. Ez a pokol?
- Szeretnék aludni... izé... egyedül... – most legalább sikeresebben fejeztem ki magam, de csak egy fokkal. Hátrál tőlem mint aki semmit nem csinált, még a kezeit is felemeli védekezőn.
- Tessék csibém. Tiéd a kanapé. – jessz… de előbb, megmosom a fogam, hogy ha álmomban hortyognék, de kábítsam el az egész szobát. Hehe…
Én kissé elhúzom a fogmosást, de hiába végez előttem hátulról ölelve betámad, és a tükrön keresztül néz a szemembe.
- Szép pár vagyunk, nem? - direkt csinálja… direkt akar zavarba hozni ugye?
- Most szívatsz?
- Még nem, nyuszifül. – Azt hiszem véglegesen hozzá kell szoknom ahhoz, hogy ilyen becézésekkel illet. De még mindig jobb, mintha rókamignon lennék, mint az egyik reklámban. Gondolataimból kizökkent csókja, elvesztem a fonalat de nem is segít megtalálni. Hol is vagyok? - Menjünk pihenni... – oh igen, aludni akartam.
~*~
A reggeli vizit és minden ügy elintézése után átöltözve fejezzük be a műszakot.
- Mehetünk reggelizni?
- Oké, de ne a kórházi büfébe, jó? – valamiért most még jobban irtózom a pásztázó, ismerős tekintetektől.
- Ahogy szeretnéd, nyuszi. Ismerek egy jó helyet, ahol isteni péksüteményeket és finom kávét szolgálnak fel.
- Jöhet! – lépek ki a nekem kitárt ajtón. Egy… vagy több… vagy inkább sok jó süti mindig jöhet.
Beülünk a kocsiba, és újra megérzem a fáradtság szelét. Nem tetszik…
- Nem aludtál jól, igaz? Megértelek, gondolom be vagy tojva egy kicsit. – kérni fogok valami sisakot a gondolatolvasó hullámai ellen. Nem ér, hogy mindent tud rólam, teljesen kiismert én viszont… nem is tudom, hogy olykor eltalálom-e mit gondol, vagy sem. Lehet nem is akarok beférkőzni a fejébe. Mindazonáltal amit mondott, igaz. Ez ellen nincs mentségem. Tényleg félek ettől az egésztől, mert annyira… szokatlan. Lehet egyáltalán normális két férfi együtt? Valahogy nem ezt nevelték belém. De a norma elleni lázadás mindig izgalommal teli.
- Így is megfogalmazhatjuk – válaszolok végül, mert attól hogy valóságalapja bőven van kijelentésének, nem akarok neki igazat adni. Az kéne még, ha mindenben igazat adnék, még jobban elszállna, és én kevés súly vagyok ahhoz, hogy a földön tartsam, mondhatni semmi… vinne magával.
Hirtelen nyakamba csókot, és ettől feléledek egy pillanat alatt, főleg ahogy borzongás cikázik végig minden izmomon.
- Naa…
- Nyugalom kiscica… - kíváncsi vagyok mit szólna, ha visszabecézném… kispocok… jujj, inkább mégsem, nekem ez nem menne… Nem az én stílusom.
- Zöld a lámpa – morgom attól félve, hogy mögöttünk mindjárt dudálnak, de szerencsére nem sokan vannak mögöttünk, szinte senki. Na igen, ilyenkor normális ember a városba tart dolgozni, nem pedig hazafelé.
Megállunk egy kávézó előtt, gondolom megérkeztünk, így kioldom az övemet, ahogyan Ő is, de mielőtt a kilincsre tenném az ujjaimat, felém fordul.
- Mielőtt bemegyünk, kérni szeretnék tőled valamit. – Elég komolynak tűnik.
- Mit?
- Csókolj meg. – szemeim kikerekednek. MI? Ajkaira mosoly kúszik ahogy figyelem, kedves kis mosoly. Kedves? Láttam tőle már ilyet?
- Miért? – most ez… ez hogy jutott eszébe?
- Mert ezt szeretném. – válaszol olyan könnyedén, mintha egyértelmű lett volna számomra is a válasz. Szeme és szája között vándorol tekintetem, lélegzetemet visszafojtva próbálom rávenni magam, néha kicsit előre biccenek, de ha egy centit is közelebb jutok, kettőt sikerül hátrálni. Túl… túl zavarba ejtő ahogy néz, viszont ha lecsukná a szemét… nem, nem tudom elképzelni.
Egy utolsó próbálkozás, de nem jutok előrébb, végül oldalra fordítva arcomat égek mint a Reichstag.
- Nem… nem megy – sóhajt egyet majd ujjai államra fonódnak, maga felé tereli fejemet, majd ő részesít egy olyan mámoros csókban, hogy elfelejtem mi van a lábam között.
- Na erre majd még gyúrunk cicafül – mosolyog újra, mikor kinyitom a szeme, egy nagy sóhajjal nyugszom meg és próbálom eltüntetni arcomról a vörös foltokat.
Kiszállok a kocsiból, arcomat megnézem a felhúzott ablakban… szerencsére nem olyan vészes, vagyis nem igazán látszik. Előre enged a kávézó ajtajában, amitől megint totál zavarba jövök. Eddig mindig én csináltam ezt és most a másik oldalon lenni… furcsa. Eddig észre sem vettem, míg nem vettem komolyabban a dolgot. Most komolyan úgy fogunk viselkedni mint… mint… mint két… szerelmes pár?
Szerelem?
Te jó ég… normális vagyok én? Várjunk csak. Azt hiszem ezt nem gondoltam át eléggé.
Leülünk egy szélre eső asztalhoz, kiválogatok egy csomó sütit, meg egy kapucsínót. Lehet hogy a kávé sem zavarna meg, de most szeretnék végre jól aludni.
Amíg várjuk hogy hozzák az italt és minden felé nézek, csak az arcára nem.
- Mitchel… - szólít halkan, én pedig az ablak felé fordulok. Éledni kezd a város. Amikor észreveszem, hogy mellém ül, hirtelen felé fordulok, de még levegőt sem hagy venni rögtön egy hosszú puszit nyom a számra.
- Hé, azt kértem, hogy…
- Akkor figyelj rám. Megmondtam, hogy önző vagyok… a figyelmedet is magamnak akarom – lassan közelebb hajon, de oldalra fordítva fejemet arcomon csattan a csók. – Amúgy meg nem figyel minket senki, de parázz. – végre elhajol és fellélegezhetek. Meghozzák lassan a „rendelést” is, és végre ezzel elterelhetem figyelmemet, vagy legalábbis kevésbé leszek zavarban.
Ez most… ezt most úgy kell értelmeznem, mint… egy randit?
- Kicsit furcsa még ez nekem – most nem zavar hogy mellettem ül majdnem közvetlen, jobban mondva… hozzá akarok szokni. Sőt valamiért kellemes. Társaság.
- Majd hozzászoksz – bekap egy sajtos pogit, majd iszik rá egy kis kávét, én is hasonlóképp teszek csak két szép nagy krémes sütit tolok be, majd jólesően belekortyolok a habos kapucsínóba. Isteni az íze, mindennek! Azt hiszem ha sokat fogok keresni, ide fogok szokni!
Halkan koppan a csészém, halk kuncogást hallok, de nem jutok el addig, hogy megkérdezzem mi az oka, ujja állam alá terelődik, maga felé fordít majd olyan érzékien nyalja végig az ajkaimat, hogy szinte bandzsítok a gyönyörtől. Hogy lehet valami ennyire kínos dolog ilyen piszkosul jó érzés? Megőrjít, komolyan.
Egy sóhaj szökik ki számon, látom hogy visszahajol, de egy mély levegőt véve kipréselek magamból pár szót.
- Ne… bárki észrevehet – remek érv volt, gratulálok Mitchel.
- Nyugi, nem lát be ide senki – eszemet nem győzte meg, de azt már rég eldobtam, meg sem moccanok, ahogy visszahajol arcomhoz, ajkaim megnyílnak neki, és megérzem az ő erős kávéjának ízét, miközben megcsókol. Csak halkan szuszogok, ujjaim vállába markolnak, lassan próbálom eltolni magamtól, mert ez már túl sok… túl jó.
- Damar – sóhajtom halkan és így elhajol végre, mélyen a szemembe néz, és csak mosolyog. Folyamatosan csak mosolyog. Mintha kicsit megleptem volna elhajol és visszafordul a reggelihez, nagy nehezen én is visszazökkenek, lenyugtatom hevesen dübörgő szívemet. Néha olyan érzésem van, hogy mindjárt felfal, aztán meg befejezi egy mosollyal. Lehet csak paranoiás vagyok?
Megreggelizünk, fizet és indulunk is haza, szerencsémre tényleg hazavisz. Egy hónap… még egy hónap körülbelül és nem gyakorlatozom többet az osztályán. Igazából bele sem gondoltam hogy mi is lesz még utána.
Megáll az autóval. Most… el kéne köszönnöm tőle igaz? Egy egyszerű szia elég lenne? Meg talán egy köszi is melléfér. Nem… ahogy egyre jobban ezen agyalok érzem hogy ég az arcom. Kioldom a biztonsági övet, és kezembe veszem a táskámat, erősen szorongatom, mintha tőle akarnék energiát lopni.
- Köszönöm a… reggelit – nyekergem el valahogy, lendületet véve hajolok felé, csak arcára tudok nyomni egy puszit köszönetképp, meg búcsúképp is, majd gyorsan ki is nyitom az ajtót és olyan gyorsan slisszolok ki a kocsiból, ahogy csak lehet. Ez… ez annyira ciki!
|
|
