|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2011. 07. 08. 00:00:30 | #14885 |
 Karakter: Stuart Croman
Megjegyzés: ~ Onimnak
Stuart:
Vasárnap…
Ez csak akkor tudatosul bennem, mikor kómásan a naptárra nézek. De akkor miért zúg az ébresztőm? Lehet bekapcsolva hagytam.
Felé nyúlok, lenyomom a gombot, de még mindig veszettül csörög…
Ismerős ez a hang.
Hirtelen ülök fel az ágyon, telefonom után nyúlok, és meg sem nézem ki az, lenyomom a gombot.
- Igen, tessék? – motyogok bele, de próbálok hangomból minden álmosságot kiűzni.
- Elnézést a korai zavarásért… Croman doktort keresem. – elég komoly, idős férfi hangja zeng a kagyló másik oldaláról.
- Én vagyok, miben segíthetek?
- Szükségünk lenne Önre, sürgősen, egy egzotikus állat betegedett le, zavarhatnánk a rendelőjében fél óra múlva? – először szóhoz sem jutok, de ha sürgős a helyzet, akkor soha nem mondok ellent.
- Természetesen. A címet tudják?
- Igen, kérem.
- Rendben akkor jöjjenek nyugodtan.
Vajon mi lehet ennyire sürgős? Ráadásul vasárnap. Biztos valóban nagy lehet a gond, ha ilyenkor kell egy szakember. Főleg, ha egzotikus állatról van szó.
~*~
Gyors zuhany, reggeli, egy jó kávé, majd mielőtt köpenyemet felvéve mennék ki hozzájuk, egy gyors szemlét tartok a nálam maradt, gyengélkedő állatoknál.
Pár perc és mikor leérek, akkor már lent várnak rám, azt hiszem kicsit sokat időztem a tamarinnal, de siettem ahogy tudtam.
- Jó napot, Stuart Croman vagyok – sietek le.
- Jó napot, én lennék Donovan. Már volt szerencsénk telefonon beszélni. Nagyon sajnáljuk, hogy a szabadnapján rángattuk ide, de... – kezdi illedelmesen az idősödő férfi, amikor egy fiatalabb, aranyüstökű fiú morcosan ront felém olyannyira, hogy ruhámba markol.
- Don, ne beszélj ennyit feleslegesen! Az udvariaskodás később is ráér! Segítsen rajta kérem... nem hagyhatja... nem hagyhatja meghalni... nem akarom elveszteni... Kérem... kérem tegyen valamit... – remegni kezd, valaki leszedi rólam, és kiviszik.
Mikor kettesben maradok a férfivel és a nehezen szuszogó állattal, akkor kicsit nyugodtabban lép hozzám, aggódó szemekkel.
- Bocsássa meg neki, kérem. Fiatal még és a szívéhez nőtt az állat. – Csak elmosolyodom.
- Semmi baj, tudom jól milyen az. Akkor kérem elmesélné, mi történt eddig?
~*~
Megtudom hogy egy igazán ritka állattal állok szemben. Persze nem faját tekintve kihalás félben lévő, hanem mert nem egy átlagos háziállat. Hátraviszem, addigra beér az asszisztensem is, és elkezdhetjük a vizsgálását. Azt hiszem valami nincs rendben a gyomrával.
Szólok Madeline-nek, hogy készüljön fel műtétre, most ketten is elegek leszünk rá. Szép, nagytestű állat, gyönyörű bundával és láthatóan egészséges testtel. Ha „háziállat” is, nagyon jól van tartva, ahol tud mozogni, és mindent megkap. Most viszont többet is kapott a kelleténél.
A hasában volt valami fém bizgentyű, nem tudom beazonosítani, csak azt hogy ez kicsit sem emészthető. ráadásul nem olyan kisdarab, ami könnyen kijöhetett volna. Szerintem már egy hete küszködhetett vele szegény, de most már minden rendben lesz.
Összevarrom, nem is látszik a szép, vastag bundájától, ezért fehérrel csinálom, hogy tudják hol kell vigyázni. A karmaival is kell kezdeni valamit, valamint a fogaival is, nehogy felvakarja vagy feltépje a sebet, amikor gyógyulás közben viszketni kezd.
- Minden rendben lesz – simogatom nyakánál a szőrt. Nagyon szép.
Lemosom kezem, és kimegyek a váróba, mivel hétvége van, senki más nincs lent, csak ők, a fiú sápadtan ül, mereven, és amikor meghallja közeledő lépteimet, azonnal felpattan, Donovan vállainál fogja meg, nehogy felém rontson, mint reggel. Ha jól látom, már dél van.
- Hogy van? Él még ugye? Ugye? – kétségbeesetten, hatalmas és könyörgő szemekkel néz fel rám, pár lépés távolságból. Megnyugtatóan mosolygok rá.
- Rendben van, csak most sok pihenésre lesz szüksége – válaszolom kedvesen, örömkitörésében mégis felém rohan, és szinte csontropogtató ölelésben lesz részem, meglepetten figyelem a haloványan mosolygó idős férfit, aki csak biccent. Gondolom ez is azt jelenti, hogy ő már csak ilyen.
Leeresztem karomat és viszonzom a gyengülő, kellemesebbé váló ölelést, és egyszer ösztönösen megsimítom hátát. Tényleg nagyon szeretheti az állatot.
- Köszönöm – rebegi rengetegszer, mellkasomba dünnyögve, de csak tovább próbálom nyugtatni. Már minden rendben van, mégis olyan feszültnek tűnik.
A hosszú ölelkezés után végre elereszt, amikor rájött hogy engem szorongatott és jó sokáig, arcán kis pír jelenik meg, szeme könnyes, és mikor még közel van hozzám, letörlöm arcáról az elkenődött nedvességet. Leültetem én pedig mellette foglalok helyet. Jó látni, hogy ennyire szereti az állatokat.
- Mi volt a baja? – kérdi végre nyugodtabban, arcát törölgetve rendbe szedi magát lassan, Donovan ad neki zsebkendőt is.
- Lenyelt egy fémdarabot, amivel a gyomra nem tudott sehogy megküzdeni, egy idege ott lehetett benne. – mivel valószínű ki akarják majd vizsgálni, így félretettem.
- Szegénykém… és észre sem vettem.
- Ne hibáztasd magad. Hogy is hívják?
- Joy – válaszol halkan. Vállára teszem kezemet nyugtatólag.
- Nos, Joy nagyon erős, és az ilyen erős állatok nem szokták kimutatni a gyengeségüket, vagy fájdalmukat. Ezért nem vehetted észre rajta. – azt hiszem megérti, okos fiúnak tűnik, bár az első benyomás furcsa volt tőle, de kedvesnek is tűnik.
- Bemehetek hozzá? – csak biccentek.
- Persze, de a hasához egy ideig még nem szabad nyúlni.
- Rendben – feláll és bekísérem, Madeline-t már hazaküldtem, így csak ketten vagyunk bent, akik Őt kísérték kint marasztaltam, mert nem jó ha sokan vagyunk az állat körül.
A nyakát simogatja ő is, aggódó szemekkel figyeli az arcát. Nemsokára fel is ébred és elmosolyodik örömében. Szép arca van.
Khm…
- Ma még pihenjen itt, így figyelni is tudok rá, hétfőn haza lehet vinni, de néha még ellátogatgatok, kontroll miatt rendben?
- Persze, bármikor… mindig, otthon vagyok – rám sem néz, csak az állatát figyeli, de szerencsére minden szavamat megérti. Felírok egy gyógyszert, amit mindig az ételébe kell tenni, egy ideig nagyon könnyen emészthetőt kell kapnia, és minden rendben lesz remélhetőleg. Nagy nehezen sikerül kivinni a fiút, persze egyedül nem megy és kedvesen csalogatják ki, Donovannal megbeszélem a részleteket, hogy hova kell mennem, ha majd ellenőrizni szeretném Joyt, és a többi.
Még mielőtt felmennék ebédelni ránézek a nagyfiúra, füle tövét megvakargatom, és hagyom pihenni. Szegény jószág, de szerencsére időben hozták, még sikerült megmenteni. Ilyenkor mindig, sikerélménnyel zárul egy napom.
|
| Onichi | 2011. 05. 29. 19:42:35 | #13947 |
 Karakter: Alex Friedhofen
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Alex:
A galád napsugarak már most nem hagynak aludni. Fáradtan rántom fejemre a takarót, de ajkaimon már ott játszik az apró mosoly. Jól tudom mi jön. Nem kell rá sokat várni. Három... kettő... egy... semmi. Valami nem stimmel. Ilyen már nagyon rég nem fordult elő. Mi történhetett?
Fölülök, lerúgom magamról a takarót, és körbepillantok a hatalma szobában. Már nyoma sincs az álmosságnak, inkább a kíváncsiság, és egy jó nagy adag félelem vette át a helyét. Üres. Lehet, hogy nem hallotta meg, mikor fölkeltem?
- Amy? - értetlenül szólítom meg halkan, de semmi válasz. Szívem egy fokkal gyorsabb ütemre vált, idegesen nyalom meg száraz ajkaimat. - Amy, merre vagy? - kicsit hangosabban próbálkozom, ráadásul az aggodalom még bántóan magassá is teszi hangomat. Ilyen korán még az én füleimet is zavarja, akkor... akkor ő miért nem hallotta meg?
Szinte kiugrom az ágyból, papucs keresésével nem is pazarlom az időt, mezítláb indulok el a nyitott üvegajtó felé. Ez Amy kifutójába vezet. Szabadon járhat a szobám, és a kert között, hisz vadállat. Nem várom el, hogy szobacicaként viselkedjen. De már nagyon rég óta mindig ő kelt föl. Az, hogy nincs itt, csak valami nagyon rosszat jelenthet. Összeszorult torokkal lépek ki a friss levegőre, egy pillanatra elvakít a nap, de igyekszem hamar hozzászoktatni szememet. Sehol sem látom. Ez nem túl vicces. - Kérlek, ne szórakozz velem Amy... - halkan motyogva indulok el a hatalmas elkerített területen, hangosan szólongatva. Lehet, hogy kiszökött? De miért tett volna ilyet? És ha mégis, akkor merre járhat? Ha kijutott a birtokról, akkor akár autóútra is keveredhetett. Vagy egy túlbuzgó vadász puskája elé. Esetleg egy egyszerű embert ijesztett meg, aki hívta a rendőrséget, ők pedig... nem... nem lőnék le. Amy el sem menne innen. Annyiszor megtehette volna már. Miért pont most szórakozna ilyesmivel?
Mikor már kezdek végképp kétségbe esni, végre megpillantom a jól ismert homokszín bundát. Megkönnyebbült sóhaj szakad föl torkomból, szinte a föld fölött lebegve sietek oda hozzá.
- Úgy örülök, hogy megvagy! A frászt hoztad rám kislány! Ne csinálj gyakran ilyet! - örömkönnyek kíséretében térdelek le mellé, magamhoz szorítom a bundás testet, arcomat hátához simítom. Nem is tudom mihez kezdtem volna, ha eltűnik. Nagyon kiborultam volna, ez az egy biztos. De már attól is kicsit nyugodtabb vagyok, hogy magamhoz ölelhetem. Ez a nagy cicus a legjobb barátom. - Mit szólnál, ha ennénk valamit a nagy izgalmakra? - mosolyogva állok föl mellőle, és elindulok vissza a szobámba. Persze ő már éjszaka kapott valami finomságot, de ettől függetlenül mindig elkísér a reggelihez. Utána pedig ledől egy jó hosszú, szinte estig tartó pihenésre. Imádom, hogy ennyit alszik. Bárcsak én is megtehetném.
Hirtelen megtoppanok, és összeráncolom homlokomat. Valami nem stimmel. Visszapillantok, és a látvány ugyan az, mint érkezésemkor. Amy a kerítésnél ül, szinte észre sem vesz engem. Ez nem rá vall. Sosem szokott ilyet csinálni.
- Mit bámulsz úgy kislány? Arra nem hiszem hogy van bármi, amit levadászhatnál. Ott csak... - felvillan elmémben az apró kis villanykörte, pillanatok alatt sápadok le, gyomromra mintha csomót kötne valaki. - ... Joy... - halkan suttogom a nevet, és már rohanok is. Be a szobámba, magamhoz veszem a kifutók kulcsait, majd végig a folyosókon. Zihálva fékezek le az étkező előtt, természetesen itt találom, akit keresek. megkapaszkodom az ajtófélfában, ujjaim görcsösen markolják a kemény anyagot.
- Don... azonnal szóljon egy állatorvosnak - kicsit nehezen kapok levegőt, de most ez a legkevesebb probléma. Sokkal jobban zavar, hogy a drága szolgálóm úgy néz rám, mintha nem értené a nyelvet. Pedig még annyira nem lehet öreg, hogy süket is legyen.
- Mi...
- Az most nem lényeg! Hívja az állatorvost, és küldjön embereket Joy kifutójához! - nem szoktam követelőzni, de a félelem fura dolgokat hoz ki az emberből. - Az sem érdekel, hogy vasárnap reggel van. Mondja meg az orvosnak, hogy 20 perc múlva legyen a rendelőjében! - ezzel már rohanok is tovább. Tudom, hogy intézkedik. Megbízható, gyors, és precíz. Már kis korom óta dolgozik itt. Tudja, hogy ha az állataimról van szó, nem ismerek ellenszegülést.
Kisietek az egyik ajtón, ami a hátsó kertekhez visz. Ilyenkor gyűlölöm, hogy ekkora ez a ház. A kifutók közt elsietve rendre hallom a különböző állatok hangjait. Eléggé hatalmas a repertoár. Van itt minden, amit csak az egzotikumok rajongói szeretnének. Engem most mégis egy kifutó érdekel. Ahogy közeledek hozzá, úgy szorul össze egyre jobban torkom. Istene, add hogy tévedjek. Add, hogy feleslegesen riadóztassak mindenkit. Bár kétlem. Amy túl fura volt. Biztos megérezte, hogy baj van. Okosabb, mint bármelyik ember. Bárcsak most az egyszer tévedne.
Mikor odaérek, már annyira remegnek kezeim, hogy alig bírom kinyitni az ajtót. Mikor már harmadszor ejtem le a kulcsot, halk átkozódásba kezdek. Hátrapillantok, jól látni, hogy Amy még mindig a szomszédos kifutó kerítésénél ül, meredten bámulva minket. Ez... ijesztő Amy, ne csináld. Ne csináld...
Végre nyílik az ajtó, én pedig félve lépek be. Félek attól, hogy mit fogok találni. Félek attól, hogy milyen állapotban lesz. Egy kis részem még reménykedik, de ő eléggé elnyomásban van. És egyre inkább halványul. Semmi mozgás, semmi hang. Olyan, mintha egy lakatlan kis szigetke lenne. Halkan szólítgatom, de semmi válasz. Nem is tudom melyik lenne a kevésbé rossz. Talán ha elszökött volna. Annak jobban örülnék. Akkor legalább meglenne a remény, hogy jól van, és nem...
- Joy! - szinte rémült sikolyként hagyja el neve torkomat. Kétségbeesve, könnyekkel küzdve rogyok térdre a mozdulatlan test mellett. Egy pillanatra megrezzen, de semmi már reakció. Remegő kezekkel simítok végig bundáján, óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak neki. Nem veszíthetem el... nem akarom... még meg sem ismerhettem igazán... még szinte kölyök... nem lehet, hogy ez történjen... - Nyugodj meg kicsim, nem lesz baj... helyreraknak téged, és minden rendbe jön... minden... - halkan, zokogástól akadozva súgom neki, egy pillanatra sem állva le a simogatással. Miért történik ez? Miért? Ez életem legrosszabb reggele... a legrosszabb...
oOoOo
A tiszta, hűvös, barátságtalan rendelőben zsúfolódtunk össze. Don, Fritz a testőröm, én, és az asztalon fekvő Joy. Még mindig gépiesen simogatom, könnyeim továbbra is megállíthatatlanul folynak. Az orvos még sehol. Siethetne jobban is. Nem tudom meddig bírja még szegény cicám... egész úton, csak egyszer nyitotta ki a szemeit, de még a fejét sem volt ereje fölemelni. Nem tudom mi lehet vele. Tegnap még semmi baja sem volt. Nem tudom... csak az biztos, hogy nem akarom elveszíteni. Nem halhat meg. Túl nagy csapás lenne ez nekem. Nincs sok barátom... ráadásul a halál egy olyan dolog, amit senkinek sem kívánnék. Ijesztő lehet... egyedül a hidegben, mindenütt sötétség... és szegénykémnek ezt kell átélnie.
Hangosan fölzokogva lépek hátra, lerogyok egy székre, arcomat tenyereimbe temetem. Szép lassan kezdem magamat előre-hátra ringatni, de nem segít. Csak arra tudok gondolni, hogy elveszítem. Itt fog hagyni... biztosan én rontottam el... biztosan én csináltam valamit rosszul... miattam betegedett meg...
Nyílik az ajtó, de én nem vagyok hajlandó fölemelni fejem. Nem, mert akkor látnom kéne Joyt, és azt nem bírnám ki. Nem akarom tovább nézni, ahogy plüssfigura módjára hever az asztalon... nem...
- Jó napot, Stuart Croman vagyok - kellemes, mégis bántóan nyugodt hang. Hogy bír ennyire nyugodt lenni, miközben valaki itt haldokol a rendelőjében?
- Jó napot, én lennék Donovan. Már volt szerencsénk telefonon beszélni. Nagyon sajnáljuk, hogy a szabadnapján rángattuk ide, de...
- Don, ne beszélj ennyit feleslegesen! Az udvariaskodás később is ráér! - dühösen kiabálva állok föl, az ismeretlen doktorhoz lépek, remegő ujjaimmal ruhájába markolok, és kétségbeesve pillantok föl az aranybarna szemekbe. - Segítsen rajta kérem... nem hagyhatja... nem hagyhatja meghalni... nem akarom elveszteni... Kérem... kérem tegyen valamit... - újabb sírógörcs száguld végig testemen, homlokomat mellkasának döntve szorítom össze szorosan szemeimet. Nem bírom... - ha meghal... én... én...
- Fritz, kérlek kísérd ki Alex úrfit, míg beszélek a doktor úrral. Egy kis levegő megnyugtatja majd.
Nagy, súlyos kezek nehezednek vállamra, elhúznak az ismeretlen orvostól, óvatosan fejtik le ujjaimat ruhájáról, majd szinte kicipelnek az udvarra. Minden tagom remeg mint a kocsonya, apró gyerekként bújok Fritz ölelésébe. Tudom, hogy nem az az érzelgős fajta, de nem lök el. Kicsit sután, de simogatni kezdi hátamat. Sem ez, sem a friss levegő nem segít. Ki tudja mi történik odabent... lehet... lehet, hogy már meg is halt szegénykém... Sosem viseltem jól az ilyesmit....
|
|
