|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2019. 11. 21. 16:38:33 | #35683 |
 Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: Naoe-kunnak (kezdés)
Kényelmesen nyújtózom egyet az íróasztalomnál, miközben befejezem a jelentést a legutóbbi ügyemről. Végre sikerült elkapni, és letartóztatni azt a szemetet, aki azzal „szórakozott”, hogy gyerekeket rabolt el, majd gyilkolt meg különös kegyetlenséggel. De elkaptuk azt a perverz állatot, így a szülők végre nyugodtan alhatnak. Kivéve persze, sajnos azok, akiknek a gyerekei már nem térnek haza többé. Sajnálom őket, mert jóravaló emberek voltak, akik sosem tudnak majd megbocsátani az elkövetőnek. Már előre tudom, hogy bűnösnek fogják nyilvánítani, pár hétig, talán egy-két hónapig a siralomházban fog dekkolni, aztán persze irány a villamosszék. Ilyenkor örülök, hogy itt Japánban még működik a halálbüntetés. De sajnos mégis vannak olyanok, akik ok nélkül gyilkolják a másikat, ok nélkül okoznak fájdalmat másoknak.
Megdörgölöm a szemem, igyekszem elűzni a fáradtságot és a rossz élményeket. Ma reggel két bogyót is bevettem, habár az agyturkászom szerint csak egyet szabadna. De mostanában nem éreztem magam valami jól. Megint előjöttek a régi rémálmom a gyerekkoromról, a bátyámról és… Megrázom a fejem. Rá nem akarok gondolni, mert bedilizek. Nem mintha attól nem diliznék be, hogy a bátyámra gondolok, aki tizenöt éve tűnt el nyomtalanul, egyik napról a másikra. Azóta sem tudja senki, hol lehet, bár az is igaz, hogy a „drága szüleim” sem nagyon tettek meg mindent annak érdekében, hogy előkerüljön. A rendőrségnek sem szóltak volna, ha én nem telefonálok, hogy a testvérem már két napja nem került elő. Ha anyámékon múlt volna, akkor el sem kezdődik a kutatás.
Igaz is, azóta nem láttam őket, hogy tizenhárom évesen egyszerűen bezárattak abba a bentlakásos iskolába. Nem mintha érdekelne, mi van velük, hiszen ők sem kerestek soha. Soha egy levél, egy telefonhívás nem jött tőlük, arról nem is beszélve, hogy a téli, a tavaszi, de még a nyári szünetet is az iskolában töltöttem. De talán jobb is volt ez így.
Fáradtan megmasszírozom a nyakamat, miközben lepötyögöm az utolsó mondatokat, majd mentem és nyomtatom is a jelentést. Minél előbb, annál jobb, a főnök sem szereti a késlekedést.
Miközben a nyomtatónál állok, és várom, hogy kijöjjön a jelentés anyaga, végignézek a termen. Mindenki szorgosan dolgozik, kivéve azt a két fiatal gyakornokot, akik a kávéautomatánál beszélgetnek nagy hangon egy idősebb tiszttel. Ezek a kölykök alig tizenkilenc évesek, elsőévesek az akadémián, de behozták őket pár hét gyakorlatra. Nem mintha olyan sok hasznukat vennénk, pláne nem éjszaka, mint most. Erről eszembe jut, hogy én mennyire más voltam. Állandóan sürögtem-forogtam a nyomozók körül, hátha elleshetek néhány trükköt. Ugrottam, ha valaki kért valamit, és talán emiatt van, hogy sokukkal már akkor jó kapcsolatba kerültem. Megtettem bármit, hogy komolyan vegyenek, hogy fontos munkát bízzanak rám. Igaz, akkoriban kezdtem agyturkászhoz járni, akkoriban jöttem rá, hogy segítségre van szükségem. Talán a gyógyszerek hatása is volt, hogy úgy viselkedtem, mint egy idegbeteg mókus.
Az egyik gyakornok hangosan felnevet. Rövid haját élénkpirosra festette és úgy áll felfelé, mint a kakas taréja. Ráadásul a mai divatnak megfelelően az egyik oldalon fel van nyírva. Elvileg ilyet a szabályzat nem engedne, de náluk úgy tűnik még nem veszik olyan komolyan. Majd ha kikerülnek az akadémiáról, ők is szépen bele fognak olvadni a közegbe.
A nyomtatás végre kész, én pedig elindulok a főnök irodája felé. Páran rám néznek, biccentenek, én meg visszabiccentek. Itt tisztelnek engem, tudják, hogy bár mindössze két éve végeztem, de megbízható vagyok, jól dolgozom, kemény zsaru vagyok aki nem mutat könyörületet a gyilkosok iránt. De nem is akarok, főleg egy bizonyos ember iránt nem, akit még mindig nem találtam meg. Halkan felsóhajtok, majd amikor a főnök irodája elé érek, halkan bekopogok.
– Szabad! – hallom meg Akiyoshi-san hangját, mire kinyitom az ajtót és belépek. – Nariyama nyomozó! Mi járatban?
– Jó estét, főnök! – hajolok meg tiszteletteljesen a negyvenes éveiben járó férfi felé. Nagydarab, fekete hajába már őszes szálak vegyülnek, az arca tipikus zsarura vall. Mint mindig, most is fekete öltönyt, fekete cipőt, fekete nyakkendőt és fehér inget visel. Éppen valamiféle iratokat olvas az asztalánál ülve, amikor megjelenek. – A jelentés a gyerekgyilkossági ügyben – nyújtom felé a papírlapokat. – Gondoltam, mielőbb látni szeretné.
– Köszönöm, nyomozó – mondja, átvéve tőlem a köteget. – A szülők megnyugodhatnak, hogy végre vége ennek a rémálomnak. Remek munkát végzett, Nariyama nyomozó. Gratulálok!
– Csak a munkámat végeztem, főnök – hajolok meg szerényen. – Azt tettem, ami egy rendőr kötelessége.
– Igen, igen, ezt tudom – mosolyog halványan Akiyoshi-san. Már folytatná, amikor megszólal a telefon. – Egy pillanat türelmét kérem, nyomozó!
Bólintok, ő pedig felveszi a kagylót. Az arcvonásai hirtelen nagyon idegesek lesznek, látszik, hogy valami történt. Talán egy újabb ügy? Máris készen állok rá, hiszen ez csak természetes, ha arról van szó, hogy újabb gennyláda kerüljön rács mögé. A telefonbeszélgetés nem tart sokáig, majd mikor Akiyoshi-san leteszi a telefont, gondterhelt arccal fordul felém.
– Az a helyzet, hogy a mostani kemény ügy után szerettem volna magának legalább két hét pihenőt adni, Nariyama nyomozó – kezd bele a mondandójába, mire feszülten figyelek. – De a helyzet az, hogy éppen most hívtak a Sumeragi Hotelből. Ismeri a helyet, nem? Vagy legalábbis ismerős önnek Sumeragi Akira neve.
– A gazdag hoteltulajdonos, akinek Japán szerte mindenhol vannak szállodái? – kérdem, mire a főnök biccent. – De hogy jön ő ide?
– A helyzet az, hogy éppen most telefonáltak. Úgy tűnik, meggyilkoltak valakit a tokiói Sumeragi hotelben – mondja a főnök. – A helyszínelők már ott vannak, én pedig szeretném, ha maga menne oda körülnézni és kideríteni, pontosan, mi is történt. Nem fárasztanám vele, főleg a mostani ügy után, de maga a legjobb emberem és magára mindig számíthatok.
– Ahogy óhajtja, főnök! – hajolok meg mélyen. – Ne aggódjon, megoldom az ügyet.
Újfent mélyen meghajolok, majd látom, hogy a férfi egy papírlapot nyújt felém. Házkutatási parancs. Akkor ez komoly ügy lesz. Elveszem, majd távozom. Még örülök is, hogy újabb ügyem van, nem szeretek tétlenkedni. Igaz, hogy lassan este negyed tizenegyre jár, de nem nagyon érdekel. Egyébként sem tudnék most aludni, már pörög is az agyam, hogy mi történhetett pontosan.
~*~
A Sumeragi Hotel Tokió egyik legnagyobb, és egyben legpatinásabb szállodája, amely kizárólag az elit számára épült. Gazdag, unatkozó turisták szállnak meg itt. A portástól tudom meg – akit egyébként szintén megviselt az eset – hogy a gyilkosság a szálloda huszonkettedik emeletén történt, nem messze az egyik szobától. Őt legalábbis így tájékoztatták. Felmegyek a lifttel, majd már automatikusan nyúlok a zsebembe, hogy kihúzzam a gyógyszeres dobozomat. Nem árt egy nyugtató, mert hiába vagyok gyilkosságis, rosszul vagyok a vértől. Már a szagától képes vagyok kidobni a taccsot. Előkapom a jelvényem, meg a házkutatási parancsot, majd mikor kiszállok, már meg is pillantom a helyszínelőket az egyik szobától nem messze. Az áldozat már letakarva, mellette ott térdel az orvosszakértőnk, aki, amint meglát, barátságosan int felém. Én csak visszaintek, majd az egyik helyszínelőhöz lépek. Ismerem, dolgoztunk már együtt, már igazából, ki nem állhatom a pasast.
– Nariyama nyomozó – biccent felém. Magas, szikár férfi, a negyvenes évei végén járhat, bár ezt csak tippelem. Olyan, mint akit skatulyából húztak ki. Fekete, rövid haja szépen fésült, arca merev maszk, szemei sötét golyók. Mintha nem is ember lenne. – Szóval magát küldték.
– Szóval engem küldtek, Kidou-san – válaszolom. – Mi a helyzet?
– Az áldozatot valaki megfojtotta, még nem tudjuk pontosan, hogy mivel, mert tárgyi bizonyítékot egyelőre nem találtunk – mondja Kidou Ren. – A gyilkos azonban úgy tűnik, biztosra ment. Még le is szúrta, összesen tizenhétszer, de gyilkos fegyvernek se híre, se hamva. Az áldozat arcát ezen kívül a felismerhetetlenségig összeverték. Időbe telik kideríteni, ki lehetett. Minden tele van vérrel, csoda, hogy maga még nem ájult el.
Gúnyosan néz rám, hiszen köztudott, hogy nem bírom a vért. De nem reagálok rá. Most fontosabb dolgom is van.
– Szemtanúk? – kérdem hidegen, mire megvetően ciccent egyet.
– Egy szobalány, aki éppen akkor ment volna takarítani. Ő fedezte fel az áldozatot, és jelenleg nem igen van kihallgatható állapotban. Sokkot kapott, ami nem is csoda – mondja. – Meg egy fiatal srác. „Olyasféle” – ejti ki nyomatékosan. – Tudja, egy kis hímkurva. Valami légyottja lehetett a pasassal. Szerintem ő gyilkolta meg. Legalábbis a szobalány szerint, mert a pasas azelőtt annál a kis ringyónál járt. Ennyit tudtunk kihúzni a lányból.
– Ha nem gond, azért én is kikérdezném a szemtanúkat. Elsősorban a fiút – mondom. – Hol van?
Kidou-san csak bosszúsan horkant egyet. Köztudott, hogy gyűlöli a prostituáltakat, különösen a fiúkat, miután a saját fiát is rajtakapta eggyel a múlt nyáron.
~*~
Ahogy belépek a szépen berendezett hotelszobába, azonnal feltűnik, hogy a helyszínelők már jártak itt. A fiókok kiborogatva, a szekrény feltúrva, mindenhol ruhák és használati tárgyak hevernek. Erős parfümillat leng be mindent, és ekkor veszem észre a két széttört parfümös üveget. A parfüm beleivódott a szőnyegbe. Megvakarom a tarkóm, majd a tekintetem az ágyra téved. Akkor fedezem fel az ágyon ülő, rettegő tekintetű, fiatal fiút, aki úgy gubbaszt az ágytámlának bújva, a takaróját magához húzva, mintha valaki meg akarná verni. Megkapó jelenség, nagyon apró, és alig tűnik húsz évesnél többnek. Az arca kimondottan nőies, lágy vonású, szempillái hosszúak, szeme még a sírás ellenére is sötét, bár kissé vöröses. Orra fitos, ajkai aprók és csókolni valók, hosszú barna haja enyhén kócos, de mégsem tűnik rendezetlennek. Remegve néz rám, ahogy megállok az ágynál. Majd Kidou-sanra néz. Úgy tűnik, tőle tart jobban. Ahogy ismerem, már elmondta mindennek, meg is vádolhatta, talán durva volt vele. De megütni biztosan nem ütötte meg, akkor egyből feljelentenék testi sértésért.
– Menjen ki! – mondom Kidou-sannak. – Majd én beszélek a fiúval.
– A gyanúsítottal! – javít ki durván. – Biztos, hogy ez végzett vele! – mutat a srácra, aki a fejét rázza. – Undorító kis féreg! – köpi Kidou-san. – Az összes ilyen kis perverz mocskot agyon kéne verni.
– Menjen ki! – emelem fel a hangom éppen annyira, hogy érezze, nem tűröm a szemétkedését. – Hacsak nem akarja, hogy erővel rakjam ki!
Megvetően felhorkant, de távozik. Magasabb rangú vagyok nála, ami irritálja, mert jóval idősebb nálam.
Felsóhajtok, amikor végre távozik, sőt, az ajtót is becsukja maga mögött. Egyből ablakot nyitok, majd az ágy szélére ülök, lehetőleg olyan messze a fiútól, hogy ne érezze fenyegetésnek a jelenlétem. De még mindig nagyon fél, a szemei könnyesek, egész testében remeg és úgy szorítja a takarót, hogy az ujjai egészen elfehéredtek belé.
– Nincs semmi baj, nem akarlak bántani – mondom lágyan, hogy oldjam a feszültséget. – Kérsz valamit inni?
– Egy… egy kis… tejet… – suttogja szaggatottan. - Ott… ott van a… hűtőben… – mutat a kis fehér alkalmatosság felé.
Felvonom a szemöldököm, de felkelek és kinyitom a hűtőt. Valóban van ott egy üveg tej, kiveszem, majd töltök egy pohárba és odanyújtom a fiúnak. Úgy tűnik, értékeli a dolgot, mert mintha már nem lenne olyan feszült, de mégis szemmel tart. Az egészet lehúzza, majd kissé remegő kézzel teszi az üres poharat az éjjeliszekrényre.
– Maga… zsaru? – kérdi óvatosan, mire bólintok.
– Nariyama Hikaru nyomozó vagyok a gyilkossági csoporttól – mutatkozom be. – Téged hogy hívnak?
– Naoe – mondja halkan.
– Ezt könnyű lesz megjegyezni – mosolyodom el halványan. – Naoe-kun, nem foglak bántani, rendben? De szeretném, ha elmondanád, mi történt.
– Nem én öltem meg! – fakad ki hangosan. – Én… sosem lennék rá… képes…
– Egy szóval sem állítottam, hogy te ölted meg az áldozatot – mondom megnyugtató hangon, miközben előkapom a jegyzetfüzetem. – De az tény, hogy az illetőt azután gyilkolták meg, hogy távozott a szobádból. Így sajnálatos módon gyanúsított vagy, de ez nem azt jelenti, hogy te lennél az elkövető. Ezért szeretném, ha részletesen elmondanád a saját szavaiddal, hogy mi is történt, mert csak így tudok segíteni. Akármilyen apróság segítség lehet abban, hogy a végére járjak az ügynek, érted? És a „nem tudok semmit” nem válasz.
– Bajba fogok kerülni, ha vallomást teszek? – kérdi riadtan a fiú. – Én… prostituált vagyok és… és a futtatóm…
– Majd én gondoskodom róla, hogy ne kerülj nagyobb bajba, mint amekkorában már most is vagy – mondom lágyan. Tudom, hogy kell bánni az ilyesfajta emberekkel. Naoe meg van rémülve, nem akarom tetézni a gondjait. Az meg, hogy prostituált, jelenleg egyáltalán nem számít. – De ahhoz neked is segítened kell. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni, rendben? Szabad?
Naoe úgy néz körbe, mintha attól félne, hogy valaki lehallgatja, vagy látja őt. Nem is lepne meg, ha a szoba be lenne kamerázva. A ruhákból és a többi holmiból ítélve Naoe-kun itt él, nem pusztán szállóvendég. Van egy-két tippem, mi folyik itt, de nem akarok egyből ítélkezni. Végül Naoe bizonytalanul bólint.
– Jól van, akkor kezdjük a legkönnyebbel. Hány éves vagy, Naoe-kun? – kérdem. Tudom, milyen kérdéseket kell feltenni, hogy a szemtanú, vagy jelen esetben a gyanúsított beszéljen. Egyszerű kérdésekkel kell kezdeni, mint a kora, a hobbija, a kedvenc étele. Így talán picit feloldódik. Legalábbis remélem.
Csak azt csodálom, hogy maga, Sumeragi Akira igazgató nincs jelen. Habár, talán megvárja, míg elül a vihar, és csak azután tudunk felmenni hozzá. Én úgy döntök, hogy miután itt végzek, meglátogatom őt is, hátha tud valami érdekeset mondani. Persze előre tudom, hogy tagadni fog, de egy próbát megér.
Szerkesztve Andro által @ 2019. 11. 21. 17:35:59
|
| Honey | 2015. 04. 08. 18:49:50 | #32734 |
 Karakter: Theodore Melon
Kényelmesen nyúlok el a házamban, a hatalmas ágyon. Szeretem, hogy elegáns, hogy puha és hogy az enyém. A macskámon kívül senki nem volt még ebben a lakásban. Ez csak az én kis privát, szeparizált birodalmam… Világos és nyugodt. A fehér pamutpaplanon az egyetlen sötét folt az én hajam és a macska kékesen derengő szőre, amely egészségesen fénylik. A mellkasomra hajtva a fejét dorombol, miközben lassan simogatom.
- Mi legyen a mai programunk, hmm? Mochi? – cirógatom. Ma nem hívtak, van egy nyugodt napom. Edzettem reggel, nyújtottam. Vettem egy kényeztető fürdőt, elvégre azért fizetnek, amim múlandó, a lehető legtovább meg kell őriznem. Amivel én kufárkodok, rövid életű üzlet… addig kell a legteljesebb mértékben kihasználnom, amíg csak tehetem.
Ez a lakás onnan van. Ezzel… lassan végigsimítok a hasamon, élvezve, ahogy a drága, személyesen nekem készített és kevert illatú testápoló lassan beszívódik. Olyan leszek, mint az egyiptomi selyem.
Ez a lakás… a saját nevemen van. Messze az úgynevezett biológiai szüleimtől. Messze a klienseimtől. Ez csak az enyém, az enyém…
- A mienk, igaz? – simogatom meg a gyönyörű, íves orrát a cicámnak. Igazi tökély. Mégis tudom, hogy olyan mint én, mázlista, kitartó… Egy menhelyen akadtam rá. Szerintük korcs, mert hatalmas, vad volt… nem adta meg magát, csak mert azt várták el tőle. Megsimogatom. Jó barátok vagyunk mi ketten, igaz, Mochi, itt vagyunk egymásnak.
Mennyi idő is telt el? Talán egy hét. Azóta több hívásom is volt, de annyira könnyű eljátszani, hogy élvezem is…
Nem gondolkodok rajtuk, nem jelentenek semmit. Békés mosollyal hunyom le a szemem, simogatva a cicám. Nincs semmi gondom az életemben.
Felcsipog a telefonom, lassan felnyitva a szemeim nézek a kijelzőre. Hmm, üzenet, Mr Griffith! Majdnem el is felejtettem. Már majdnem egy hete volt. Tudtam, hogy hívni fog, csak le kell győznie a gátlásait… vagy kellően idegesnek kell lennie. Biztos a neje.
Írom a választ: az a hotel standard. Mindig odamegyek, mindig ugyanabba a szobába. Az az én szobám.
Megízlelte, hogy milyen az, amikor nincs elnyomva. Amikor ő irányít egy intim pillanatban, nem mondanak neki ellent, amikor férfi lehet. Mégis olyan gyermeki.
Mikorra… hmm… hétfő. Az a nap még teljesen üres, viszont holnapra már van egy kliensem.
XxX
A ház, ahol élek, elegáns. Előkelő, jó kerültben van, portással. Megigazítom a zakóm gallérját, és beszállok a kocsiba. A portás volt olyan rendes, hogy hívott nekem egyet.
Csendesen ülök, de majd csak a végén gyújtok rá. Már nem mozdít meg bennem semmit a dolog. Mindig pár perccel érkezek csak korábban, elvégre ha én érek oda hamarabb, érzik, hogy fontos az idejük… a pontossággal megtisztelem őket.
Megköszönve a fuvart szállok ki az autóból, amikor a boy kinyitja a kocsiajtót, majd a bejáratit. Épp a porta felé megyek, amikor kiszúrom a félreismerhetetlen szőke fejet, kicsit felrebben a szemöldököm. Ilyen kis izgatott?
Felé lépdelek, megállva mellette, de nem adom be a lágy, kedves arcot. Neki nem arra van szüksége.
- Hamar érkeztél.
- Munka után rögtök idejöttem. Mehetünk? – áll fel, fölém magasodva – Vagy ezért a… tíz percért újabb ötszázast számolsz fel?
Laza irónia, pikáns.
- Csak kétszázat – csapom le a labdát – Nem szoktak a kuncsatjaim hamarabb jönni. Én viszont igen – lépek a portáshoz és kikérem a szobám kulcsát. Utána a következők: átrium, lift, folyosó, szoba. A kezébe adom a kulcsot, és lassan leeresztem a zakót a vállamról, a vállam fölött hátralesve rá.
- Szóval… teljes szolgáltatás – lassan kipattintom a gombokat.
- Hatezer. Meg kétszáz – rándul meg a szája sarka. Lezserre hagyott inggel a vállamon siklok végig a mellkasán, csörren az öv. – Így mennyi… az idő?
- Bőven elég több menetre – cirógatom a tarkóját, az ujjaim közé csúsznak a tincsei. Hirtelen feszülnek meg az izmai körülöttem és felkap. Hízelgően meglepett pofit varázsolok az arcomra és átfonom a nyakát. Gyorsan vetkőztet, milyen kis mohó, de minden az ügyfél kívánsága szerint… az ajaki végigsiklanak a nyakamon, de inkább hasonlít valami nyálkás csigaszerű érzésre, mint már annyi különböző férfi és nő szája, nyelve… amikor megérzem a szívást, megragadom a vállát.
- Ez nincs benne az árban – figyelmeztetem. Nem is amiatt, de nem tűröm el, hogy bárki is megjelölje a testem.
- Akkor csak megduglak – rápillantok, miközben fölöttem terpeszkedik. Ez már ismerősebb. Bármi, ami motoszkálhatott a fejemben a személyiségéről, hiszen kedvesebb, figyelmesebb, az információim szerint imádja a gyermekeit, milyen zavart volt, amikor először meglátott… Ezzel a mondattal, ami kicsúszott a száján, csak visszacsúszott a megannyi megrendelő közé, csak egy név, egy pénztárca a sok közül. Ugyanígy mondta Pavol, Derick, Dickson, megannyi politikus, szenátor, üzletember, tőzsdecápa… Mr Griffith is. És az ügyfél elégedettségéért bármit.
Sóhajtva nyögöm a nevét, karolom át, simítom vagy karmolom finoman. Bosszúból szívok egy foltot a kulcscsontja ívébe. Játszom a kaján, buja szeretőt, aki minden kívánságot megtesz, és figyel rá, biztatja, simogatja, ahogy az embert a párjának kellene. A partnerének, akit szeret. De akkor én éhen halnék… nem igaz?
XxX
A korához képest jól bírta. Tényleg. Nem egy nála fiatalabb ficsúr egy menetet ha bír és azt is húsz percen belül lerendezi… csendesen fekszek a párnába fúrva a fejem. Szeretem ennek az öblítőnek az illatát. Hazamegyek, veszek egy forró fürdőt… Mochi mellém bújik… Felemelem a fejem és az órára pillantok.
- Még van tíz perced Edwin – könyökölök fel. Finoman megfeszítve magam hullámzik a testem, az ívén végiglegelteti a szemét. Meztelenül áll előttem, a helyzetéhez képest szép teste van. Masszív, de kisportolt. Védelmező talán? Nem is tudom, mi lenne a jó jelző.
Van egy férfi, aki olyan, mint egy nagy, sápatag hernyó. Puha, kövér… reszket a fényben, a fejbőre átüt a szőke tincsei között. Egy féreg… - Nem bújsz ide?
- Ha már így megjegyezted – mászik vissza, mint valami nagytestű ragadozó. Mondjuk, mint egy oroszlán? Végigsimítja az ujjaival a vonalaim, csak figyelek rá. Lehunyt szemmel hagyom. Tudom, hogy tetszem. Nem tudom miért váltja ki a testem ezt a reakciót az emberekből. Hogy vágyjanak rá. De ki is használom, hiszen semmi mást nem kaptam az élettől.
- Igazad volt – áll meg a hatalmas tenyér a hátamon, rávetem szépen a szemeim, halvány, cicás mosollyal – Tényleg ez volt a legjobb.
- Részemről az öröm – csippentem meg az állát, érezve az ujjbegyeim alatt a borostát, hüvelykemmel lassan végigcirógatom az ajkait. – Mondtam, hogy sosem okozok csalódást.
XxX
Elhúzom a számat. Kinyitottam a konyhaszekrényt és csak oldalra tolom a konzerveket. Hmm, nincs itthon csirkés… lepillantok Mochira. Kérdőn ül, hosszú farkával lassan söpörve a pultot, oldalra biccenti szép vágású pofiját. Lerí a kérdés róla, hogy mégis, miért késlekedik az ebéd? Az enyém már a sütőben sül, de az ő vacsorája?
- Ne már. Most nem lenne jó a szardíniás? – veszem le, de elegánsan félrefordítja a fejét és hátat fordít nekem. Az elkényeztetett dög. – Nem bírod ki? – simítanám meg, mire leugrik és áttelepedik a kanapéra. Szóval nem. – Akkor csirke vagy marha?
Belelépek a mokaszinomba, elegáns szabású, tengerészcsíkos, ahogy felsőm is. A mellkasa sötétkék, az ujjai csíkosak, egy farmerral. Még a hajam se igazítottam be, puhán cirógatja az arcom. Meleg van, szeretem ezt a várost. Egy nagy üzletben vásárolok, mert őfenségének csak ez a márka ízlik… de hát én neveltem el. Mosolyogva pakolom a macskakaját, mert nagy ám az étvágya… magamnak is veszek le ezt-azt. Friss datolya, füge… Épp egy szép avokádóért nyúlok, amikor égni kezd a tarkóm. Egy pillanatra megállok a mozdulatban, de elveszem, és csak a szememmel fordulok oldalra, körülnézve.
Egy szőke, magas fej, elegáns öltöny, de kilazított ing, a kezében egy palack víz. A kosárba teszem és oda se pillantva fordítok hátat, keresgélve a szőlő között. Ha édes, vörös, azt Mochi is szereti.
Észrevett, a rohadt életbe, hogy útálom ezt… nem szeretem keverni a munkát a magánéletemmel, és ezek a pillanatok pont ezt teszik.
Félek, hogy oda fog égni a vacsorám, ha sokáig mászkálok még az üzletben… Sarkon fordulva, kicsit talán sietősen indulok el a kasszák felé. Hidd azt, hogy csak képzelődsz. Hogy annyira odavagy Quinnért, hogy már minden hasonló emberben őt látod. Hidd azt, hogy az örökké elegáns Quinn sosem venne fel egyszerű ruhákat, sose jelenne meg otthonos kóccal, sose venne macskakaját. Quinn egy másik lény, akit nem keverünk Theo-val.
Ne gyere utánam. Hidd a közömbösségem annak, hogy nem tudom, ki vagy. Te Quinnt ismered, Mr Oroszlán, semmi közöd Theo-hoz.
|
| Eshii | 2015. 04. 02. 13:47:29 | #32694 |
Karakter: Edwin Griffith
Halkan felnevet, majd belekortyol a poharába elegánsan. Én csak figyelem a kecses mozdulatot, ahogy ajkai az üvegfalára simulnak. Csókolnivaló.
- Ha ajánlhatom, az áfonyás-vörösboros kacsa igazán kitűnő – mosolyogja, míg a kék tekintetét, akár csak egy ragadozó, rám villantja. Beleremeg a gyomrom ebbe az apróságba, s hiába lennék az űzött vad, testemen eluralkodik egyfajta vágyódás arra, hogy én is űzhessem… újra s újra. Mégis lenyugtatom magam, ez már remekül megy, így a lehető legkönnyedebben tudok vele beszélgetni.
Próbálnám őt is hallgatni, de inkább engem beszéltet. Sejtem én, hogy ez kell neki: rólam minél többet megtudni, míg ő a háttérben marad ténylegesen csak fizetett szeretőként. De az e? Csak vacsorázom vele, beszélgetünk, flörtöl velem, én pedig nem vagyok a dolgomban teljesen biztos. Hisz még nem teszem meg… míg nem fekszem le vele, igazán meg se csalom Bettyt. Akarom én nem megcsalni a feleségemet? Ez a fiú – rá van írva az arcára! – felhőtlen örömöket adhat nekem… el akarom én ezt kerülni?
- Köszönöm a kellemes vacsorát – töri meg gondolataimat egy mosollyal az ajkán, míg félre rakja az asztalkendőt. Minden mozdulata elegáns, kifinomult. Vajon az ágyban is ezt produkálja...? Oh, nem, nem szabad vacsora után, a vendéglőben, az asztalnál ilyeneken törnöm a fejemet. Nem kéne. – És annál kellemetlenebb, hogy meg kell törnöm az idillt, de mégiscsak érdekelne, hogy mi a terved az estére nézve – kérdezi felvonva szemöldökét, ami csak még vonzóbbá teszi.
- Ez a kellemetlenebb része? – érdeklődöm, míg összefonom ujjaimat. Ezen töröm a fejem már mióta, s nem tudok dűlőre jutni a végkimenetel felől. Az agyamra, vagy a gatyámban nyugvó, szeretetre vágyó tagomra hallgassak? Még szerencse, hogy a szívem nem száll bele ebbe a veszekedésbe…
- Sajnálatosan. Menjünk – jelenti ki, majd cselekszik: feláll, én pedig követem. Persze fizetnem is kell, így a tárcámból előveszem a levett pénzt, s a bőrtokba csúsztatom a számlához. Addig Quinn zsebeibe mélyeszti kecses kezeit, s vár. Szép, oh de szép, művészi. Zsebembe csúsztatom kezemet, s úgy töröm fejemet a folytatáson. Nem kéne, de már maga a vacsora is szentségtörés lenne Betty szemében. Emellett… én pénzem. Én életem. Én boldogságom. Ki másnál keressem, ha a feleségem nem tudja biztosítani? Nem is akarja, valljuk csak be őszintén.
- Túl jó volt a vacsora ahhoz, hogy máris véget érjen – bököm ki végül burkoltan a döntésemet.
- Ahogy kívánod – feleli halvány mosollyal ajkain. Nekem sem kell több, kinyitom előtte a kocsim ajtaján, ő pedig még itt is elegánsan foglal helyet. Beszállt és most? Nincs tapasztalatom…
- Még mindig rajtad múlik – jegyzi meg egy vállrándítással kérdő tekintetemre. Az arca… ahogy a lámpafény rávetül, mintha fehér márvány lenne. Gyönyörű. Meg kell érintenem, nem bírom ki. Kezem lendül, ujjaim pedig végigsiklanak a tökéletesen bőrén. Isteni a tapintása. Már ennyitől megremeg a gyomrom, ahogy oldalra biccenti fejét, szabad utat adva nekem a nyakáig. Csendben tűri, akár egy néma, nem is, mint egy műalkotás.
- Tudok egy jó helyet – töri meg az idillt. Mondja a címet, én pedig vezetek. Nincs olyan messze, könnyen oda is találok. Mégis meglepődöm, mikor a kezét tartva a portásnak kulcsot kap.
- Itt is ismert vagy? – kérdezek rá.
- Kedvelem ezt a helyet – vonja meg a vállát a válaszadás alatt. Persze, okos. Nem a saját lakására viszi a hozzám hasonló kuncsaftjait, nem fedi fel a valódi nevét, kettős életét él. Logikus, ügyes húzás.
A szoba ajtaján a 2711 szám áll, azonban ennél több nem is ragad meg, ahogy bezáródik mögöttem. Quinn egy laza mozdulattal hátrasimítja sötét tincseit, majd fordul felém. Nyakkendője már meglazítva, s épp kigombol pár gombocskát az ingjét. Vadító, belső énem rögtön heves s mocskos sugdolózásba kezd. Kapjam el, teperjem le, tépjem le róla a ruhát, tegyem úgy magamévá, mint még soha senki… bár ki tudja. Lehet újat már nem tudok neki mutatni, sőt, józan ésszel belegondolva biztos. Mégse megy el tőle a kedvem: ő lehet tudna nekem újat mutatni…
- Akkor tisztázzuk – gombolja ki ingujját, én pedig nem bírom levenni róla a tekintetemet. – mennyit szánsz az időmre…?
- Háromezer van nálam – jegyzem meg a zsebemben lapoló összeget, mire biccent egyet.
- Hát – kezd bele, míg ajkán halovány mosoly játszik, majd legnagyobb meglepetésemre elkezdi a nyakkendőmet bontogatni, s az ágyra lök. – Az tényleg nem elég az egész estére, de… - A nyakkendő suhogása izgatott szuszogásra késztet. Nagy szemekkel figyelem, ahogy ingemet bontogatja s szétsimítja, majd azokkal a gyönyörű ujjaival végre megérint. Alig van időm felfogni, már vadmacskásan felém is mászik, s combjaimra ül. Megmozdul a gatyámban lapuló férfiasságom. Ebből lesz valami.
- Lényegre törő – nyögöm, míg érzem elönti a vér a fejemet, s bizony, a lenti tagomat is.
- Nem fogom rabolni az idődet – ragadja meg a nyakkendőmet s határozottan felhúz, hogy ajkaimra tapadhasson. Olyan puhák az ajkai, édes a nyelve… belenyögök a csókba. Hamar nagy kezemet a tarkójára simítom s lehúzom magamra, hogy falhassam. A számba sóhajt, engem pedig kiver a víz. Érzem, újra, minden porcikám lángol, akarom, de azonnal. Fürge ujjacskáival besimít az ingem alá, a nadrágom korcáig. Libabőrös vagyok, érintése nyomán pedig lángol a bőröm. Öv csörög, cipzár zörren s máris szabadabbnak érzem magamat.
- Nagyon feszült vagy – búgja, míg megszabadít felül a ruháimtól. Felül, majd csábítóan lehúzza vállán a ruhát. Így simul hozzám, így őrjít meg. - Nyugodtan érints meg – hagyja el mosolygó ajkait eme mondat, míg kezem után nyúl s derekára simítja. Elveszik a hatalmas kezemben, mégis szív és alsómelengető érzés. Óvatosan kezdek el ismerkedni felsőtestével. Felsimítok mellkasára, élvezem a bőre puha tapintását, a látványt, ahogy a nagy kezem a vékony, karcsú s oly gyönyörű testén siklik.
Akarom ezt a fiút, azonnal, mindegy milyen formában. Szétvet a vágy, a vágy iránta. A kezénél fogva rántom magamra.
Egyszerűen kell.
|~(¤)~|
Testem kellemesen fáradt, bizsereg és elnehezült, mégis mintha újféle erőre kaptam volna. Az ágyban fekszem, fejemet a párnán pihentetem, onnan figyelem a készülődő partneremet. Neki ez olyan természetes, én mégis… azt hiszem szégyellem magam. Több okom is van rá, elsőnek is megcsaltam Bettyt. Egy férfival. Fizettem érte. Háromszor mentem el, és belé sem hatoltam. Élveztem. S megtenném újra… Még mindig érzem a puha tincseit az ujjaim között, a meleg s nedves száját a farkam körül. Ennyitől újra megjön az étvágyam, de fáradt is vagyok, öreg is és a készpénzt is mind elköltöttem. Pénzért vásároltam szexet és élveztem.
Tekintetemet lesütve nyúlok az alsóm után, ami egy kismasszírozás után hamar lekerült rólam. Jobb is, legalább nem koszoltam össze. A nagy öltözködésbe maga Quinn zavar bele.
- Edwin, ne legyen lelkifurdalásod – suttogja édes hangjával a fülembe, lehelete csiklandoz. Kidugja nyelvét s incselkedve belenyal fülembe, nekem pedig több sem kell, kiráz a hideg. Ezzel a gesztussal sikerül belém fojtania minden szót, s csak némán figyelem, ahogy kabátot húz, zsebre vágja a pénzt, majd rágyújt.
- Majd hívj… További szép estét. – S aki jól végezte a dolgát, bár így is van, távozik. Nagyot nyögve terülök el az ágyon, minden porcikám bizsereg. Még érzem az illatát a szobában, azt kellemes, férfias illatot, mely körüllengi. Jobbnak látom a szobához járó kis fürdőszobában legalább vízzel alaposan lemosni magamat, nehogy Betty szagot fogjon. Az pont nem hiányzik nekem.
Kocsiba ülök miután leadom a kulcsot s hazahajtok. Minden csendes otthon, alszik a család én pedig a biztonság kedvéért még egyszer – most már tusfürdővel – letusolok. Alváshoz egy új bokszert s egy atlétát veszek fel, majd az irodámban lévő kanapéra fekszem. Meg sem próbálok Betty mellé befurakodni, valahogy még a kedvem is elment tőle. Persze azért a lurkóknak adtam puszit, halkan. Senkinek nem lenne jó, ha bárki is felkelne.
Egy hétig bírom a kicsapongásom előtti életemet folytatni. Reggelente iskolába viszem Jennyt, míg az anyja otthon van a kisöccsével. Lepasszolom a leányzót, sietek munkába, s egészen este hatig ott is maradok. Otthon a gyerekek várnak, az asszony nem. Esténként a kanapé nyomja a hátamat, magányos vagyok és csalódott. A hétvégén otthon vagyok a gyerekekkel. Szombaton Betty elmegy a barátnőihez, én pedig gond nélkül elengedem, még jó szórakozást is kívánok neki. Jennyvel kirakózom s kifestőzöm, míg Matthew újra s újra megnézi a Thomas a gőzmozdony DVD-t.
A pohár vasárnap este telik be, vacsoránál. Betty megvádol, miszerint soha nem segítek neki otthon semmiben, sőt, a segítőkészséget hírből sem ismerem. Nyugodton hangon kérem arra, hogy várjon ezzel kicsit, de nem érti meg az aggodalmamat, miszerint nem szeretném, hogy a gyerekek előtt kezdjen el ezen problémázni. Természetesen nem fogja fel, ilyen kellemes légkörben kell megvacsoráznunk, sőt, a gyerekeket is megfürdetnünk. Nem kímél, mindenért beszól és csak mondja és mondja. Nem tudom hogyan sikerül csendben tűrnöm, de végül elvonulok a szobámnak kikiáltott irodámba. A kanapét megágyazom, szerencsére oda nem követ házsártos feleségem.
Gondolkodás nélkül nyúlok a telefonomért és egy névjegykártyáért. Betty nem nyúl a dolgaimhoz, de biztosra mentem e téren is. Lényegre törő vagyok, nem kertelek. Leírom mit akarok, s mennyit kér érte, mikor ér rá.
Hétfő este, minimum hat ezer, s vár a múltkori szálódánál. Én meg már azt is tudom, mit hazudok itthon.
Túróra lesz. Késő estig.
|~(¤)~|
Munka után rögtön a motelhez hajtok, hiába érek oda fél órával hamarabb. Quinn még nincs ott, én a recepción várok rá. Igaz, lezuhanyoztam s rendbe raktam magamat, de nem vagyok úgy kiöltözve, mint előző alkalommal. Most nem finomkodásra kértem fel. Elég időm volt arra, hogy átgondoljam a helyzetet. Mikor nyílik az ajtó, rögtön felpillantok. Elegáns, divatos, lélegzetelállító. Ezek ugranak be a fiúról, aki a lehető legtermészetesebben lépdel oda hozzám könnyedén.
- Hamar érkeztél – villantja rám a tekintetét, mikor megáll felettem. Hiába ülök, ő pedig áll, így is majdnem a válláig érek.
- Munka után rögtön idejöttem – közlöm nemes egyszerűséggel, majd felállok. – Mehetünk? Vagy ezért a –ránézek a karórámra – tíz percért újabb ötszázast számolsz fel?
- Csak kétszázat – feleli mosolyogva. – Nem szoktam a kuncsaftjaim hamarabb jönni. Én viszont igen – teszi hozzá, majd elindul a pult felé, s kikéri a szoba kulcsát. Nagyobb a járkálás, mint múltkor, talán ezért se nyomulok úgy. Mögötte sétálok, figyelem a hátát, vállait, keskeny derekát, formás hátsóját… Nagyot nyelve nézek inkább a falra. Ennyitől megmozdultam. Kinyitja az ajtót, majd bemegy, én pedig követem. Ugyan olyan szoba, mint múltkor, talán még az ágynemű is ugyan olyan.
Bezárom magunk után az ajtót, a kulcsot is a kezembe nyomja, benne is hagyom a zárba. Sokat sejtető mosollyal kezd el vetkőzni, kigombolja ingjén a gombokat, s gyengéden szétsimítja mellkasán.
- Szóval teljes szolgáltatás… - kezd bele, mire én elszakadok a látványtól s az arcára nézek.
- Hatezer. Meg kétszáz – teszem hozzá, mire kuncogva odalép hozzám s rögtön az övemmel babrál. – Így mennyi… az idő? – kérdezem nagyot nyelve, mire ő pipiskedve a tarkómra simít s az ajkaira húz.
- Bőven elég több menetre – suttogja a számba, amitől elvesztem a fejemet. Fél kézzel karolom át derekát s kapom fel. Kicsit megdöbben, de hamar rendezi arcvonásait. Lesegítem róla az ingjét, majd rögtön a nyakára tapadok. Nem ízleltem még bőrét, így kiélvezem a helyzetet. Nyakát falom, fogammal karcolom, lecsókolok a gyönyörű, íves kulcscsontjára. A felette lévő gödörbe nyalok, erre felsóhajt. Azonban mikor ajkamat a csont feletti vékony bőrre helyezem s óvatosan elkezdem szívogatni kicsit eltol magától.
- Nincs benne az árban… - jelenti ki nemes egyszerűséggel, mire a fejemet csóválva felnevetek. Hogy is gondolhattam!
- Akkor csak megduglak – közlöm vele nemes egyszerűséggel, amitől újra kiül egy kisebb döbbenet az arcára. – Újra és újra. Hisz több menet is belefér, nem igaz? – kérdezek rá mosolyogva, majd a mellkasára hajolok s tovább csókolgatom. – Nyoma nem marad… - suttogom köldökére, majd oda is belenyalok. Libabőrös lesz tőle, én pedig elégedetten vigyorgok rajta egy kicsit.
- Edwin… - nyögi kéjesen a nevemet, mire én felnézek rá. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól hallottam e azt az édes hangot, ami a nevemet nyögte. – Had szeresselek én… le akarlak vetkőztetni – suttogja valami eszméletlenül izgató hangon. Az arca is másabb, mint szokott. Múltkor is észrevettem, ilyenkor… érzelmesebb. Alapjáraton komoly arcvonásait most elsimítja egyfajta élvezet. Lehet tetteti – fizetek érte, természetes, hogy megjátssza -, mégis elönt a forróság a látványától.
Nagyot nyelek, majd aprót bólintva megtámaszkodom két kézzel teste mellett. Kicsit kell csak előre hajolnom, s máris ügyes ujjaival az ingemet bontogatja bőszen. Be-besimít a mellkasomra, majd mikor végig ér egy nagy sóhajjal tapasztja ajkát a vállamra. Fél kezemmel beletúrok a hajába, míg ő kuncogva belém harap. Felszisszenek, s inkább a meglepetéstől, mintsem a fájdalomtól.
- Neked talán szabad nyomot hagyni? – kérdezek vissza, mire ő huncutul csillogó szemekkel lesimítja rólam az inget. – Mit mondok a feleségemnek?
- Azt, hogy életedben nem dugtál még ilyen jót, főleg nem vele – feleli gondolkodás nélkül, míg az oldalamra fektet.
- Nem korai ezt még kijelenteni? – kérdezek vissza, közben pedig Quinn az övemet bontja ki. Erre felszusszan, mintha nem tetszene neki a kijelentés, majd fürgén lehúzza a sliccemet s benyúl a lábaim közé, kitapintva a lényeget. Rám markol, de úgy, hogy a levegő is bennem reked, majd villogó szemekkel rám néz.
- Tudom pontosan mit csinálok, ne aggódj. S nem fogsz csalódni – teszi hozzá immár mosolyogva, majd míg az alsómon keresztül masszíroz, ráhajol az ajkaimra.
Igaza volt. Tudta, hogy mit kell csinálnia, s attól tartok a feltételezése, miszerint életemben nem dugtam ilyen jót senkivel, igaznak bizonyult. Egy kis büszkeséget is sikerül gyűjtenem, hiába megyek el egyszer a kezétől, lankadatlanul szerethettem meg. Elmerülve benne felelevenedik bennem miért is imádtam fiatalként pasikkal lefeküdni. Szűk, meleg, ritmikusan összehúzódó…
Elsőnek szemből csináljuk, különösen kérem rá. Látni akarom azokat a kék drágaköveket, miközben lassan beléhatolok s elmerülök teljesen benne. Hiába feküdhetett már le tucatnyi férfival, az élmény… felejthetetlennek bizonyul. Ahogy minden lökésnél az arcán az izmok megrándulnak, ahogy résnyire nyitott ajkain a levegőt szedi, néha benyálazza őket – akkor nem állom meg, hogy megcsókoljam -, vagy ahogy a körmeit vájja a hátamba, egyszerűen isteni.
Ezek után van még ereje meglovagolni is, azt is tűri, hogy a lassú kínzásom közepén elkapjam s megint magam alá gyűrjem. Nem bírok betelni vele, a puha húsával, édes illatával, ízével, teste melegével… Egyszerűen nem elég. Szörnyű, mennyire ki vagyok éhezve. S szörnyű, mennyire tudja, mi kell nekem. Utoljára hátulról merülök el benne, s érzem, az lesz az utolsó aznapra. A munka is lefárasztott, hát még Quinn. Kiélvezem, lassan mozgom benne, fél kézzel hátát s oldalát cirógatom kedveskedve.
Miután elmegyek, nehézkesen lemászom róla s kidobom a gumit a többihez. Szusszanok párat, Quinnben gyönyörködöm, ahogy az izzadt testével az összegyűrt ágyban fekszik pihegve. Megmozdulok, hogy felálljak, mire ő felemeli a fejét, elsőnek a faliórára, majd rám néz.
- Még van tíz perced Edwin. Nem bújsz ide? – kérdi, miközben én az ágy mellett állok s a ruháimat keresgetem a szemeimmel a földön. Mikor ránézek huncut mosollyal hasal, s könyökölve figyel.
- Ha már így megjegyezted… - dörmögöm, majd komótosan visszamászom mellé. Az oldalamra fekszem, ő a hasán marad, így cirógatom, ahol érem. Megköszörüli a torkát, majd széles mosollyal figyel rám. Figyel. Vár. Talán arra, hogy meséljek valamit? Nem is tudom… Nem tudom mi szokás ilyenkor, így csak cirógatom, mely épp úgy jól esik lelkemnek, mint testemnek is.
|
| Honey | 2014. 11. 11. 23:52:20 | #31852 |
Karakter: Theodore Melon
„Holnap este, kilenckor a Cyrano Étteremnél. Maga fizet. Én foglalok.
Q”
Csendesen döntöm a vállam a lakásom ablakánál kialakított beülő párnázott oldalának, az ölembe telepedik a cicám. Mosolyogva vakargatom meg a füle tövét, megtámasztva az állam simogatom, elmerengve.
Szóval este kilenckor randim van. Még van két órám. Elgondolkodok; mit várhatok ettől az alaktól? Olyan kis rendes, megátalkodottan jószívű. Beletúrok a hajamba, és oldalra hajtom a cicust, aki visszaugrik a párnámra és összegömbölyödve dorombol. Lágyan rámosolygok.
Le kell tusolnom. Szeretek ráérni.
XxX
A lakás, ahol személyesen lakok, az eredeti nevemen van, nehogy le tudják nyomozni. A legtöbb dolgot készpénzzel fizetek, az adóhivatalnak nincs mit bevallanom. Quinn nem létezik.
Elegánsan öltözök fel, egy kobaltkék fényű, fekete öltönyt, fehér ing, királykék nyakkendővel. Imádom, ha, kiemeli a szemeim. A lakáshoz tartozik egy porta, és persze csak egy szavamba kerül, hogy autó jöjjön értem. Utálom, ha mindenféle lepukkant taxiban kell utaznom.
Megadom a címet és kellemesen hátradőlök a bőrülésen, a karcsú, vékony Rolexre pillantok a csuklómon. Még korán is fogok odaérni.
A hajam hullik az arcomba, egyenes, majdnem hollófeketén csillog, a tekintetem nyugodt és megingathatatlan. Keresztbe dobom a lábaim, halványan mosolyra rándulnak az ajkaim. Nincs miről beszélni. Nem kellenek… nevek.
Besétálok, kezem nyugodtan zsebre dugom, elegánsan, mégis laza eleganciával. Körülpillantok… Igen, ez a hely az egyik kedvencem kellően drága, viszont mégsem túlárazott, és az ételek is nagyszerűek. Na meg a borok…
Meglepve torpanok meg a fordulónál, kicsit felemelkednek a szemöldökeim. Nocsak… eléggé felismerhető. Kimagaslik, ráadásul ez a szőke haj!
Munkára.
- Úgy látom, nem csak én érkeztem kicsit korábban – lépek mellé, finoman felsimítva a könyökétől a válláig, ott megállapodik a kezem.
- Nem akartam késni – mondja lassan, mintha megfontolna minden szót. Mintha elriaszthatna. Ha kifizet… nem tud olyat mutatni, amihez még nem volt szerencsém. – Jó estét.
Elmosolyodok, utána nyugodtan a főpincérre nézek.
- Ugye nem kell várnia a hű törzsvendégnek? Éhesen vagyunk, Landon.
- Ne haragudj, Quinn – mosolyog visza, meghajol. – A szokásos asztalhoz írtalak be.
- Köszönöm – biccentek elégedetten, oda se pillantva zsebelem be a döbbent pillantásokat, pár elismerő morranást. – Nem kell kíséret – intek elegánsan – De szólj egy pincérnek, hogy pár perc múlva jöhet is az italokkal. Kövess – nézek az esti partnerem felé.
- Sokat jársz ide? – imádom, ahogy a lépéseim elnyeli a puha piros szőnyeg. Meglep, hogy van benne valami… elegancia, még nem tapasztaltam, hogy kihúznák nekem a széket.
Persze ez semmin sem változtat.
- Mindenki minket néz – húzom végig az ujjam a makulátlanul tiszta fehér asztalterítő szélén. – De igen, törzsvendég vagyok. Remek a kiszolgálás, udvariasak és elegánsak, emellett amit eléd raknak is igazán ízletes. Bár persze… megvan az ára.
- Az már az én gondom.
- Gondolom, a kedves feleséged nem tud arról, hogy hol vacsorázol – hunyorítok. Valamiért még pezsdítőbb a gondolat, hogy velem van megtörve a házasság szentsége… nem mintha most fordulna elő először a karrierem során, de azok hidegek voltak és üresek. ott meg sem próbálták fenntartani a családi fészek látszatát.
- Ne beszéljünk róla. Nem azért jöttem, hogy az otthoni helyzetről cseverésszek veled.
- Bőven megértem – biccentek. Milyen tapintatlan vagyok. Ejnye.
- Nos, nézzük csak. Egy kis bor vagy pezsgő?
- Már rendeltem – mondom nyugodtan, a kézfejemen finoman megtámasztom az állam. – Nem fogsz csalódni, isteni. Arra várok… - lassan megnyalom a felső ajkam közepét – Azt akarom, hogy önts nekem.
- Remek – akad meg egy kicsit a hangja, ez pedig győzelem. Istenem, hogy parázslik a tekintete… - Pezsgő, bor?
- Micsoda kérdés. Bor. Édes. Vörös – mosolygok halványan. – Ez az öltöny jobban tetszik – mérem végig finoman oldalra biccentett fejjel – Nem épp a legdivatosabb, de jobb – kinyújtom az ujjaim, lassan felsimítva a mutatóujjánál kiálló csonton, ízületen, fel az ing alá bújtatott csontos csuklóig. Csak finoman… lassan cirógatom épp csak ujjbeggyel. – vacsora után mire készüljek? – kérdezem csendesen, duruzsolva – Csak azért, hogy mennyire siessek az evéssel…
- Mire van időd?
- Mire van pénzed? – vonom fel a szemöldököm. Sajnos vannak a kellemetlen anyagiak… - Szörnyű, tudom – mosolygok halvány bocsánatkéréssel. – De ez van.
Kényelmesen hátradőlök, hogy hiányozzon neki az érintésem, elengedem. Pont jön a pincér, halvány mosollyal biccentek és köszöntöm.
- Jó estét. Itt a bor, uraim – töltene, de Mr Griffith felemeli a kezét.
- Hagyja csak, majd én.
- Pár perc múlva visszatérek, hogy felvegyem a rendelésüket – hajol meg finoman, és távozik. A partnerem kitölti a bort a talpas vörösboros pohárba.
- Köszönöm – emelem fel, kicsit felé tartva, tósztként. – Hm… még mindig mennyei. Az a tegnapi pezsgő szörnyű volt, ez viszont isteni. Szerinted is? – kortyolok lassan.
- Mennyei – kortyol bele.
- S a kérdésemre a válaszod? – kérdezem nyugodtan. Engem már nem hoz zavarba a kérdés, sőt, sok más sem.
Belül minden csendes és üres. Tiszta.
- Azt hiszem, többel élnék, mint egy jól átbeszélgetett vacsora – fordítja el egy pillanatra a tekintetés, de nem veszem sértésnek. Csak zavarban van. Nem hiszem, hogy lett volna dolga… prostituálttal. Aki mindenkié, és mégsem birtokolja senki… kérdés, hogy vajon férfival volt-e már? Biztos, különben nem hívott volna. Bár sose lehet tudni, vannak csodák. – Azonban a legdrágább szolgáltatásodat – mivel művészi kifejezés – Nem venném ma igénybe. Annyi készpénz most nincs nálam…
Felkuncogok halkan, beleszimatolva egy pillanatra a borba. Nos… Elgondolkodok. Fogalma sincs, hogy miért mennyit kérek, igazam van?
- Ha ajánlhatom, az áfonyás-vörösboros kacsa igazán kitűnő – mosolygok, a bor fölött villantva rá a szemeim. Látom, a kérdés lógva maradt a levegőben, de az már nekem egyáltalán nem megfelelő, nem fogok nyíltan rákérdezni, hogy mennyi van a tárcájában. Pedig a folytatás csak rajta múlik.
XxX
Az este igazán kellemes, nyugodtan iszogatjuk a bort, én pedig a legelbűvölőbb mosolyommal hallgatom. Kérdezem a munkájáról és mindenről, ami nem a családjához tartozik. Hobbiról, magamról persze nem mesélek, mindig sikerül elterelni úgy a beszélgetést, hogy főleg ő beszéljen. Én nyugodtan legfeljebb a véleményem mondom el, az ujjaim között pörgetve finoman a borospoharat.
Desszertre nem vágyom, az ujjammal lassan rajzolom körbe a borospohár peremét. Nyugodtan mosolygok rá, beszélgetünk, elkortyolgatva a maradékot is.
Igazából egész kellemesnek mondhatom. Nem mondanám, hogy hanyatt vágtam magam, de voltak pillanatok, amikor tényleg meg tudta ragadni a figyelmem. Nyugodtan mosolyogva hallgatom… az idő pénz. Nekem időm van, neki pénze.
- Köszönöm a kellemes vacsorát – mosolygok, elegánsan oldalra téve az asztalkendőm. A sárgás gyertyafényben szinte aranyszínűnek tetszik a pillantása. – És annál kellemetlenebb, hogy meg kell törnöm az idillt, de mégiscsak érdekelne, hogy mi a terved az estére nézve – vonom fel a szemöldököm nyugodtan. Vágyom egy cigire, de az csak kliens után illik. Vannak szabályok magammal szemben is.
- Ez a kellemetlenebb része? – mosolyodik el halványan, összefonva az ujjait. Mintha komolyabb lenne a tekintete, cinikusan felvonom a szemöldököm.
- Sajnálatosan. Menjünk – teszem le mindkét kezem az asztalra, és nyugodtan felállok. Elégedetten figyelem, ahogy a számlát tartalmazó kicsi, elegáns bőrtartóba csúsztatja a fizetséget, megvillan a szemem. Készpénz. Okos. Felnézek rá nyugodt mosollyal. Menjünk. Zsebre vágom a kezeim, elgondolkodva húzom össze a szám. Más már elég nyilvánvalóan a tudtomra szokta adni, hogy mit akar, minimum a seggembe markol, így tudom, hogy a sofőr hova vigyen minket. De ezzel a halvérű alakkal… megéri a fáradtságot egyáltalán?
- Túl jó volt a vacsora ahhoz, hogy máris véget érjen – szólal meg, felvonom a szemöldököm.
- Ahogy kívánod – mosolyodok el halványan. Kinyitja előttem a kocsi ajtaját, elegánsan csusszanok be. Saját autó. Még egy jó pont. Kérdőn néz rám. Ez egy privát hely, nem szeretem az üzletembert játszani, de ezek eleinte a kötelező körök. – Még mindig rajtad múlik – vonom meg a vállam. Figyelem, ahogy kinyújtja a kezét, lassan megérintve az arcom, végigsimítva. Nyugodtan hagyom, picit oldalra is biccentve, a nyakam még jobban kilátszik az ing tökéletes szabásából.
Ez a kellemetlen téma… a szemem meg sem rebben, ki se pirulok, a hangom sem akad. Minden tökéletes.
- Tudok egy jó helyet – villannak rá a szemeim, mint két kék zafír. Megmondom a címet és nyugodtan hátradőlök mellette. Ő már csak ilyen kis édes papucs, aki néha dominánsabb akar lenni a sárkány felesége mellett.
Kétféle házasember van: aki szereti, ha elnyomják, és aki végre férfi akar lenni.
Edwin az utóbbi akar lenni.
Szeretem ezt a szállodát, elegáns, de mégsem feltűnő. Van egy lefoglalt szobám, néha szinte itt lakok. Ha nem visznek haza. Mosolyogva emelem a kezem és megkapom a kulcsot.
- Itt is ismert vagy?
- Kedvelem ezt a helyet – vonom meg a vállam.
2711-es szoba. Oldalra dobom a lehúzókártyát, meglazítom a nyakkendőm, hátratúrom a hajam. Felé fordulok, nyugodtan kiengedve egy-két gombot az ingemen. Mélyem felsóhajt, a szeme végigfut rajtam, benne már dolgozik a bor. Provokatívan és felsőbbrendűségem teljes tudatában mosolygok rá, közelebb lépve.
- Akkor tisztázzuk – gombolom ki az ingujjam – mennyit szánsz az időmre…?
- Háromezer van nálam – böki ki végre, én pedig biccentek.
- Hát – mosolygok rá, felnyúlva lazítom ki a nyakkendőjét, aztán egyetlen mozdulattal az ágyra lököm. – Az tényleg nem elég az egész estére, de… - lehúzom a nyakkendőjét, nyugodtan és csábító mosollyal bontom ki az ingjét, az ujjbegyeimmel végigsimítva a mellkasát, széttárom a puha anyagot. Pamut… szeretem, mert puha. Két mozdulattal felmászok, fölötte támaszkodva, aztán a combjaira ülök.
- Lényegre törő – nyög fel elvörösödő arccal.
- Nem fogom rabolni az idődet – kapom el a puha nyakkendőt és annál fogva húzom fel magamhoz, forrón megcsókolva. Megdöbbenve nyög a számba, de nem kell neki sok, hogy átfonja ujjaival a tarkóm és lehúzzon magához, csókolva.
De ki lehetsz élvezve.
Belesóhajtva az ajkaiba simítok az ing alá, egészen le a csípőjéig, kioldva az övet, a cipzárt… Már most félkemény, tényleg régen lehetett egy jó estéje.
- Nagyon feszült vagy – suttogok az ajkaira, elmosolyodva és letolom a vállán az inget, a zakót. Felülve egyenesedek ki, lehúzva a vállamon a ruhát, az inget, visszaülve a csípőjére, finoman hozzá simulva. –Nyugodtan érints meg – mosolygok, felemelve a tenyerét; milyen nagy tenyere van! Belesimítva a tenyerébe teszem a derekamra… hagyom, hogy felsimítson a mellkasomra, lassan, kiélvezve a filigrán, szálkás izmaim, a karcsú karjaim… lehúz magához. Meglepődök, de hagyom, ő a kliens…
Úgyis csak enyhe petting lesz belőle.
XxX
Zihálva fekszik, a fejét a párnán megtámasztva, én pedig nyugodtan állok és a tükörben épp a nyakkendőm igazítom meg. Rajta már tényleg csak az ing lifeg a könyökénél… le van izzadva, háromszor ment el egymás után, és ehhez csak a kezem meg a szám kellett. Szeretem az ilyen munkát.
Egyszerűen csak nekidőlt az ágytámlának, én pedig csak elfeküdve vette a számba… egyszerűen csak leszoptam, ennyi, még azt is hagytam, hogy a hajamba markoljon.
Zavartan néz oldalra, felülve veszi vissza az alsóját, kerüli a tekintetem, de én nyugodt mosollyal karolom át fél kézzel a nyakát.
- Edwin, ne legyen lelkifurdalásod – suttogom a fülébe, finoman belenyalintva, mire ismét kirázza a hideg. Nem válaszol, én pedig mosolyogva kapom fel a kabátom, felmarkolva az összefogott pénzt a pultról és elteszem, előlökve a cigitárcából egy vékony cigarettát és elegánsan rágyújtok. – Majd hívj… További szép estét – villantom rá a szemeim a fekete tincseim alól, és sarkon fordulva hagyom el a szobát. Vissza se nézek. Majd hív, ha akar valamit. Mindenestre jó este volt.
|
| Eshii | 2014. 09. 27. 17:36:31 | #31462 |
Karakter: Edwin Griffith
- És mit is mondott, milyen rokona Pavolnak? – érdeklődöm szolidan.
- Egy távoli unokaöccse – feleli mosolyogva, amiből rögtön leszűröm, hogy épp annyira rokona az említettnek, mint én. Semennyire.
- Mennyire távoli? – feszegetem tovább a témát, mert egyszerűen lenyűgöz, ahogy szemrebbenés nélkül hazudik nekem. Hisz azt teszi. Én pedig élvezem.
- Nagyon – suttogja csókra született ajkaival, s hogy tetőzze a látványt, még közelebb hajol hozzám. Leírhatatlan érzés kerít hatalmába, rég éreztem már ilyet. Akarom. Pedig nem szabadna, sőt… Gyorsan belekortyolok a poharamba, bár kétlem, hogy pont ezt kéne alkoholba fojtani. – Mivel mindannyian tudjuk, hogy Pavol megrögzött agglegény, és nincs testvére – kuncogja el az igazságot, míg én elveszek a gödröcskékben. Gyönyörű.
- Tényleg nincs – helyeselem a gondolataimba mélyedve. Régóta akadozik a házasságom… annyiszor próbáltak már be-befűzni. Miért van az, hogy az a fiú – hisz még csak fiú – oly csábos mosolya, sokat ígérő tekintete egy szempillantás alatt arra késztett, amire oly régen már senki nem? Csak kínozza lényemet, lassan felkönyököl az asztalra, ujjai között forgatja a poharat, s engem néz. Engem, ahogy érezhetően végigmérem, elidőzök ujjain, csodás alakján, a szépen fésült haján, vékony csípőjén, egész alakján… Remélem élvezi, mert én magam már kínlódom.
- A kanapén fog aludni, igaz? – szól hozzám halkan, kissé mélyebb hangszínnel, amitől gyengéden libabőrös leszek. – Mert a kedves felesége annyira megsértődött, ám szerintem jogtalanul. Borzalmas volt rajta az a ruha. – Ha csak a ruháról lenne szó, azt hiszem megbékülnék vele.
- Ennyire jól ért hozzá? – kérdezem. Tényleg nem akarok Bettyről beszélni. Pedig máskor oly szívesen hangoztatom milyen jó feleség… de előtte felesleges. S nem is akarom.
- Az esti terveit illetően? – kérdez vissza huncut mosollyal, mire bukfencezik egyet a gyomrom, benne az összes pezsgővel.
- Nem – mosolygom, ugyanis kínomban már mást nem tudok. Hányszor célzott már félreérthetetlenül pár dologra? Emellett flörtöl is.
- Nem kell zseninek lenni, ízlés kérdése az egész – válaszol a kérdésemre még mindig mosolyogva. Szép. Tényleg nagyon szép, pedig látszik, hogy mű az egész. Színjátszás… Nem tudom mit kéne mondanom, de már nem is nyílik alkalmam rá. Tekintetét a tömeg felé emeli, majd visszanéz rám.– Sajnálom, de mennem kell. Felettébb élveztem a kis társalgást – mosolyogja a kegyes hazugságot, én legalábbis annak érzem. Feláll, s már távozna, de mellém érve egy névjegykártyát nyújt felém.
Elegáns betűkkel áll rajta a Quinn név, s rögtön sejtem mit is ad át nekem. Meglepődök, de elveszem tőle. Belépés a bűnbarlangba, Edwin. Abba, amiből apád már kölyökként kiszedett… emlékszel, mi? A jó kis egyetemi évek…
- Készüljek valamire? – bukik ki a számon a kérdés, s még így is olyan… mű. Erőtlen. Ki akarom én ezt használni? Ugyan már. Házas ember vagyok, gyerekekkel. Már csak az hiányzik, hogy egy fiúhoz járjak lekezeltetni magamat. Kelletlenül is beugrik Betty szava, s lenéző hangsúlya: hímringyó.
- A munkát és az időt meg kell fizetni – feleli, majd további szavak nélkül otthagy engem s a névjegykártyáját. Megfordítom a kis lapocskát, s már látom a lelki szemeim előtt a következőket: szex az x összeg, szex extra szolgáltatásokkal y, és még sorolhatnám. De nem. Csak az egyszínű hátlap fogad, nagy megkönnyebbülésemre.
Veszek egy mély levegőt, majd a zakóm belső zsebébe süllyesztem a kis papírt. Nem hiányzik, hogy kiessen a zsebemből, s bárki is utánam hozza, vagy esetleg Betty találja meg. Már csak az hiányzik, hogy aztán rikácsolásba kezdjen. Nem szokása, de ezért biztosan csinos kis anyázást kapnék.
Lassan állok fel, s megindulok a tömegbe egy ismerős arcot keresni. Ha egy órája ott vagyok, nem mehetek rögtön haza, hiába csalogat a dolog. Szóval kicsit kószálok a tömegben, beszélgetek, összefutok pár ismerőssel. Fogynak a pezsgős poharak, egyre többet mosolygok s nevetgélek, nem vall ez így rám. A névjegykártya a zakóm belső zsebében pedig képletesen szólva égeti az elmémet. Mi lenne ha…?
Nem. Családom van. Ha eddig kibírtam, így is kifogom. A gyerekeimért. Nem hagyom, hogy Betty esetlegesen megtudja, s emiatt benyújtsa a válópert. Aztán ki tudja, talán, sőt, biztos vagyok benne, hogy a gyerekek nála maradhassanak beleírná, hogy alig vagyok otthon, s emellett egy hímringyóval fetrengek. Kegyetlenek a nők ilyen téren. A gyerekeimnél pedig nincs fontosabb ezen a világon…
|~(¤)~|
Kissé ittasan vezetek haza hajnali kettő és három között. Nem mondom, megfogadom, hogy soha többé nem csinálok ilyet. A közlekedési lámpák párszor összemosódnak szemeim előtt, s nehezen tudok az útra koncentrálni, de sikerül. Megcsinálom. Hazaérek, leparkolok, majd a lehető legcsendesebben cammagok be a lakásba. Csend honol, mindenki alszik. Nagyot sóhajtva indulok a dolgozószobám felé, s nem kell csalódnom: a kanapén csinosan meg van nekem ágyazva.
Arcomat dörzsölgetve indulok meg a gyerekek szobái felé, alkohol ide, családi gondok oda, ők az én kincseim, s lefekvés előtt meg szeretném őket nézni. Jenny a plüssállataival körbeölelve alszik a rózsaszín huzatos ágyában. Sötétszőke haja befonva, oldalán fekszik magzat pózban. Ágya mellé térdelek, óvatosan megsimogatom az arcocskáját, majd a feje búbjára, hajára atyai csókot hintek.
- Szeretlek, angyalom – suttogom neki, majd nehézkesen felállok s kisétálok a szobájából. Résnyire nyitom az ajtót, tudom, hogy nem szereti ha bezárjuk. A kinti lámpák fénye a folyosón át beszűrődik hozzá. Vetek még rá egy utolsó pillantást, majd elindulok Matthewhoz.
Nála ég egy kislámpa, félhomály van a szobában. A kiságyában alszik, keze feje mellett, tejfel szőke haja borzosan mered össze s vissza. Megmosolygom a kis lókötőt. Én nem szerettem volna, hogy külön szobáját ilyen hamar megkapja… még egy kicsit aludhatott volna a mi szobánkban. A „szexuális életünk” így se tombolt Bettyvel. Apropó, Betty…
Nyekereg az ajtó, ő lép be rajta. Hunyorog a fény miatt, most kel fel. Nézi egy darabig, ahogy Matt borzos haját simogatom, majd sóhajtva int, hogy menjünk, hagyjam aludni a gyereket. Lassan tudom csak otthagyni, s enyhe megnyugvással konstatálom, hogy feleségem ajkán halvány mosoly van… egészen míg el nem haladok mellette.
- Edwin! Bűzlesz az alkoholtól! – néz rám döbbenten. Közelebb hajol s jól megszagol. – Atyaég, te így vezettél haza?!
- Nem történt semmi, lassan jöttem… - dünnyögöm.
- Örülök neki, hogy nem okoztál közlekedési balesetet! Már csak az hiányzik, hogy meghalj itt nekem!
- Nem lenne aki dolgozzon, mi? – bukik ki belőlem keserűen. – Aki keres rád, akinek a pénzéből megveheted az új, ronda ruháidat, amiből eljárhatsz kávézni, míg Jenny iskolában, Matt pedig bölcsiben van… Aztán még arra sem méltatsz, hogy egy ágyban aludhassak veled! – csattanok fel, amit ő nagy szemekkel fogad. Nem, nem szokásom veszekedni. Meghúzom magam, azonban az alkohol megtette a hatását…
- Menj aludni. Részeg vagy – suttogja.
- Hozzád beszélek, Betty! Nincs válasz, hm? Ennyivel letudod, igazam van, kussoljak s mehetek aludni a kanapéra?
- Menjél is csak oda, nem vagyok hajlandó egy részeg s gusztustalan férfival egy ágyban aludni, aki emellett még beszari is! – visítja hirtelen, amibe beleremeg az egész ház. Döbbenten pislogok rá, egészen addig, míg Jenny ajtaja nyikorogva nem nyílik jobban ki.
- Hazaértél, apuci…? – motyogja szemecskéit dörgölve. – Mi a baj, anyuci?
- Semmi baj kincsem, csak… - kezdenék bele, s megindulok felé, de Betty kinyújtja a kezét, hogy egy lépést se tegyek tovább.
- Anyuék kicsit beszélgettek kincsem. Gyere, menjünk vissza aludni – tereli lányunkat vissza szobájába, de még egy utolsó, szúrós pillantást vet felém.
Összeszorul a gyomrom, ahogy a kis angyalkám integet nekem búcsúzóul fél kézzel. A másikban a kedvenc kiskutyáját tartja, amit a szüleimtől kapott vagy három éve. Hirtelen önt el a méreg, legszívesebben öklömet verném a falba. Hidegzuhany, igen… az kell. Elsietek, levetem a ruhámat, a kikészített alsót s pólót felveszem – mert nehogy még a szobába is bemenjek, ugye. Sokkal jobb, józanabb vagyok, érzem, csak nem nyugodtabb. Betty sértései zúgnak a fülemben, nem csak az aznap esti, hanem az összes. Elegem van… ez nem élet.
Ahogy berakom öltönyömet a mosóba, kiesik egy kis kártya a zsebemből. Utána nyúlok, felveszem. Quinn. Miért is ne…? Orromat dörzsölöm kézfejemmel, majd elindulok a dolgozóba. Betakarom lábaimat, kezembe veszem a mobilomat s egy egyszerű, de annál lényesebbre törő sms-t pötyögök a számra.
„Találkozzunk
E."
„Holnap este, kilenckor a Cyrano Étteremnél. Maga fizet. Én foglalok.
Q.”
Önkéntelenül is megmosolygom a pimasz választ. Eszemben sincs hagyni, hogy ő fizessen. Én fogok, s nem csak a vacsoráért.
|~(¤)~|
Nem beszélek túl sokat Bettyvel. Arra sem panaszkodom, mily másnapos vagyok, csak beveszem a fejfájás csillapítót s iszom a vizet. Így jobb. A nap végére szeretnék valami tűrhető embert faragni magamból, ugyanis még mindig nem adtam fel a dolgot Quinnel. Elmegyek, ha más nem jó összegért jót beszélgetünk. Egészen addig nem szólok a dologról Bettynek, míg készülődni nem kezdek. Sőt, kérdi ő magától merre tartok.
- Nem mondtam volna? Kétestés a fogadás – vetek felé egy nyugodt pillantást. Hazudok neki, igen. S a legszebb, hogy nem bánom.
- Bánom is én. De ne igyál! – parancsol rám, míg én bólintok egy aprót. Csak vörös bort fogok kortyolgatni, drágám… a hímringyó társaságában. S szörnyen élvezni fogom.
|~(¤)~|
Izgulok. Háromnegyed kilenckor már az étterem előtt állok, le is parkoltam s fel is sétáltam… Lassan sétálok be, ezen a helyen még nem voltam, pedig Betty szereti a drága helyeket. Nem. Nem gondolok rá. Ez az este csak az enyém. Kell, akarom hogy az enyém lehessen, hogy elfelejthessem kicsit az otthont. Szörnyű, de ez tény. El akarom felejteni egy röpke időre, pár órácskára.
Már a pult előtt állok, torkomat köszörülöm, hogyha sorra kerülök, rögtön tudjam mondani ki vagyok s mit szeretnék. Mellkasom előtt fonom össze két kezemet, a másik öltönyöm van rajtam, ami kicsit szűkebb szabású, de hasonlóan fekete színű. Próbáltam nem annyi készülődni, mintha randevúra mennék. Nem akartam nagy felhajtást csapni… túl feltűnő lett volna.
- Úgy látom nem csak én érkeztem kicsit korábban – simít felkaromra egy apró, de annál izgatóbb kéz. Lassan fordítom fejemet oldalra, s egyenesen a kék szemekbe nézek. Beleborzongok… annyira sokat ígérnek, mégis van bennük egyfajta… nem is tudom. Felsőbbrendűség?
- Nem akartam késni – felelem halkan. - S jó estét. – Szélesen mosolyog rám, de csak egy pillanatig. Utána köhint egyet s a pult felé int.
- Ugye nem kell várnia a hű törzsvendégnek? – érdeklődik, majd huncut tekintettel rám néz. – Éhesek vagyunk, Landon.
- Ne haragudj, Quinn! – szól vissza rögvest a pultnál álló férfi. – A szokásos asztalhoz írtalak be – teszi hozzá mosolyogva, míg az előttünk álló vendégek döbbenten figyelik a diskurálást.
- Köszönöm. Nem kell kíséret, de szólj egy pincérnek, hogy pár perc múlva jöhet is az italokkal – jegyzi meg, majd elsuhan mellettem, de azért egy pillanatra hátra néz a válla felett. – Kövess! – Nem kell kétszer mondania, halvány mosollyal az ajkamon lépdelek utána. Tudja a járást, ismeri a helyet… miért nem lepődök meg?
- Sokat jársz ide? – érdeklődöm, míg kihúzom neki a széket. Szemei elismerően csillannak, s hagyja, hogy betoljam.
- Mindenki minket néz – suttogja elégedetten, miután körbenéz. Igaza van, többet megnéznek minket, de nem adok ennek túl nagy jelentőséget, ugyanis mindenki hamar visszatér a dolgához. – S igen, törzsvendég vagyok. Remek a kiszolgálás, udvariasak és elegánsak, emellett amit eléd raknak is igazán ízletes. Bár persze megvan az ára – hajol közelebb.
- Az már az én gondom – mosolygom, míg leülök.
- Gondolom a kedves feleséged nem tud arról, hogy hol vacsorázol – incselkedik, csak éppen ez most nem jól jön ki.
- Ne beszéljünk róla – kérem. – Nem azért jöttem, hogy az otthoni helyzetről cseverészek veled.
- Bőven megértem – küld felém egy halovány mosolyt, majd érdeklődve oldalra néz, mintha várna valakit.
- Nos, nézzük csak… egy kis bort vagy pezsgőt? – érdeklődöm, míg az itallapot nézegetem. Nem felel, így ránézek. Sunyi mosollyal vizslatja az egész lényemet, nem leplezi, mustrál.
- Már rendeltem. Nem fogsz csalódni, isteni – válaszolja. – Arra várok… azt akarom, hogy önts nekem – suttogja, míg szemei pajkosan megcsillannak. Megmoccan a gyomrom, érzem, hogy a vad feléledt bennem. Ahogy játszik a szavaival, ahogy ajkaival megformálja őket… az egész fiú maga a bűnös erotika.
- Remek – hajtom össze az itallapot, s rakom vissza. – Pezsgő, bor?
- Micsodakérdés! – sóhajtja. – Bor. Édes. Vörös… - ecseteli tőszavakkal, majd félmosolyt küld felém. – Ez az öltöny jobban tetszik. Nem épp a legdivatosabb, de jobb – mustrál, majd nagy meglepetésemre az asztalon pihentetett kezem felé nyúl. Az öltönyzakóm alól kilógó ingem ujja alá simítja két ujjacskáját, amitől kellemes bizsergés fut végig a gerincem mentén. Érintés. Az ő érintése. Az ő mosolya…
- A vacsora után mire készüljek? – kérdezi halkan, majd fogaival az alsó ajkára harap, kissé benyálazza. – Csak azért, hogy mennyire siessek az evéssel – búgja.
- Mire van időd? – kérdezek rá.
- Mire van pénzed? – dobja vissza a labdát huncut mosollyal. – Szörnyű, tudom… de ez van – enged el, s ül vissza rendesen a helyére. Hátát a finom selyemborítású széknek veti, s onnan méreget. Állom a pillantását, sőt, tekintetemet az övébe fúrom. Látom, hogy ez már jobban tetszik neki, bár a kérdésére még én magam sem tudom a választ… Mire készüljön? Mire?
- Jó estét - lép oda hozzánk egy elegánsan öltözött férfi. Mindketten visszaköszönünk a pincérnek. - Itt a bor, uraim – helyezi az öblös poharak társaságában az asztalra. Lerakja elénk az étlapot, majd az üvegből könnyedén kihúzza a dugót, mielőtt öntene, intek neki.
- Hagyja csak, majd én – mosolygok rá.
- Pár perc múlva visszatérek, hogy felvegyem a rendelésüket – jegyzi meg, majd aprót biccentve távozik. Kezembe veszem az üveget, amit Quinn érdeklődve figyel, majd körülbelül félig öntöm poharát a drága nedűvel.
- Köszönöm – veszi el kecses mozdulattal a poharat s emeli ajkához. – Hm, még mindig mennyei! Az a tegnapi pezsgő szörnyű volt – sóhajtja. – Ez viszont isteni. Szerinted is? – érdeklődik, míg magamnak is öntök s belekóstolok. Tényleg nagyon finom, igaza volt, nem csalódtam. Ehhez is ért.
- Mennyei – ismételem az ő szavajárását, majd újra belekortyolok egy aprót. Elégedetten tartja ujjai között a poharat, majd lassan leteszi az asztalra.
- S a kérdésemre a válaszod…? – puhatolózik.
- Azt hiszem többel élnék, mint egy jól átbeszélgetett vacsora… - vallom be, majd újra beleiszom a poharamba. – Azonban a legdrágább szolgáltatásodat nem venném ma igénybe – teszem hozzá dörmögve. – Annyi készpénz most nincs nálam – teszem hozzá, amire felkuncog.
|
| Honey | 2014. 08. 19. 22:26:06 | #31069 |
Karakter: Theodore Melon
Unalmas üzleti ügyek… De azért érdeklődést öltöztetve az arcomra, mert hát ezért fizetnek, hogy érdekeljen. Nem a szexért fizet, hanem a szeretetért, a törődésért hogy hogy úgy teszek, mintha nála érdekesebb ember nem lenne.
Pavol pedig kimondottan jól fizet.
- Jó estét – megfordul, én pedig lassan követem a pillantásommal. Aha, a szőke.
- Edwin! – nevet fel a kísérőm – Neked is jó estét. Oh, pardon. Ő itt egy távoli, de annál kedvesebb rokonom, Quinn. Ez a kedves ember pedig Edwin Griffith.
Bemutat minket egymásnak és a kezem finoman a kezébe helyezem, kezet fogva. Rokon, na persze. Milyen elegáns név, Edwin. Arisztokratikus.
- Örvendek a találkozásnak.
- Én is. Újra – villannak fel a szemeim kacéran.
- Újra? – néz rám Pavol kérdőn. Nem, megérintem a karját, nyugalom. Tudja, hogy én precíz munkát végzek, nem dolgozok egyszerre több ügyféllel.
- Semmiség – mosolygok rá édesen – Csak a minap összefutottam az úrral és a kedves feleségével az egyik üzletben… igaz is – vonom fel a szemöldököm – hogy van?
- Jól – vágja rá, túl gyorsan. Gúnyosan nézek rá.
- Az ott csak nem Mr Belleau? – néz oldalra Pavol, én pedig követem a pillantását mosolyogva.
- Határozottan ő az – biccent Edwin. Bocsánat, Mr Griffith.
- Oda is megyek köszönni neki! Nem gond, ugye? – pillant rám – Nem eszik meg egymást?
- Ugyan, dehogy – kuncogok mély hangon – Még – nézek kihívóan Mr Griffithre. Kettesben maradunk, szuggesztíven nézek rá. Külön ki van fejlesztve, hogy a tekintetem hátborzongató és felejthetetlen legyen, pláne ezzel a különleges szemszínnel… nyugodtan, áthatóan, pislogás nélkül.
- Igazából a feleségem nagyon pipa – kortyolja a pezsgőt. Gúnyosan mosolygok, biccentve.
- Ó, arról én is tehetek… egy kicsit. Azt hiszem – szórakozok.
- Mindketten jól tudjuk, hogy nekem roppant kegyetlenül vissza kellett volna szólnom a szalonban.
- De nem tette.
- Nem tettem – biccent – S eddig bántam is.
- Eddig? – vonom fel a szemöldököm.
- A Quinn nem az eredeti neved, igaz? – tereli hirtelen a témát, kivágva magát a zavarból, hogy nem tud rá válaszolni. Ahha. ez többet elárul rólad, mint hinnél.
- Rólam fogunk beszélgetni? Biztos benne? – teszem le az üres poharat, hogy egy fürge pincér felkapja. – És ha egyáltalán nem akarok magamról beszélni, akkor mit fog felhozni? Újra a feleségét? – élcelődök.
- Az legyen az én titkom.
- Legyen – biccentek félvállról. Nem tudom, hogy érdekeljen-e. Mellékes, mennyire érdekes vagy unalmas egy figura, ha meg tud fizetni. – Befektető talán? – puhatolózom , bár ha a kedves feleségének az új Chanel kollekcióból akar választani…
- Mérnök.
- Hmm… mérnök. Mérnökkel még nem volt dolgom. – biztos áll, mint a cövek – Pontosan milyen mérnök is?
- Gépészmérnök. Biztos vagy benne, hogy rólam és a munkámról akarsz beszélgetni?
- Nem, biztosan nem – védem ki az ellenem fordított fullánkot. – Csak gondoltam megkérdezem, kivel van dolgom.
Nyugodtan pillantok rá, belekortyolva a pezsgőbe, de inkább leteszem a félig teli poharat. Nem ízlik, olcsó. Jobbra számítottam. Pavol is eltűnt, unom magam, Mr Griffith pedig nem feltétlenül mutatkozik érdekes társaságnak. Bár sosem az izgalomért fizetek.
- És mit is mondott, milyen rokona Pavolnak?
- Egy távoli unokaöccse – mosolygok, mert érzem, hogy milyen területre akar bóklászni a kérdéseivel. Ennyire szar lenne a házassága? Bár amilyen ízlése van a feleségének, nem csodálom.
- Mennyire távoli? – villan fel a szeme.
- Nagyon – suttogom, kicsit közelebb hajolva csábítóan és szinte érzem, hogy kicsit kiszárad a szája, mert újból a belekortyol a pezsgőbe. – Mivel mindannyian tudjuk, hogy Pavol megrögzött agglegény, és nincs testvére – kuncogok.
- Tényleg nincs – dünnyög. Finoman felkönyökölök az asztalra, a fekete, elegánsan és decensen fénylő anyag kiemeli az alakom. Nyugodtan és kínozva, mert tudom, hogy a szeme rajtam siklik, a hajamon, a vállamon és a vékony derekamon, direkt rámosolygok. Na, mikor akar rátérni a lényegre? Vagy elég félős és hű a kis feleségéhez, na persze így megmarad a magányos rejszolás a zuhany alatt.
- A kanapén fog aludni, igaz? – búgom – Mert a kedves felesége annyira megsértődött, ám szerintem jogtalanul. Borzalmas volt rajta az a ruha.
- Ennyire jól ért hozzá?
- Az esti terveit illetően?
- Nem – mosolyog halványan.
- Nem kell zseninek lenni, Ízlés kérdése az egész – mosolygok. Nem, nem fog rákérdezni… és megjelenik Pavol, az órára intve. Ő még szórakozni akar. – Sajnálom, de mennem kell. Felettébb élveztem a kis társalgást – mosolygok, és ahogy elmegyek előtte, két ujjam között tartva egy klasszikus, szép és elegáns névjegykártyát.
Rajta a nevem, Quinn… és egy telefonszám, ha el akar érni. Meglepve veszi ki az ujjaim között, megforgatva a kártyát. Meglepve néz rám, én pedig állom a pillantását.
- Készüljek valamire? – kérdezi vontatottan, mintha nehezen tudná kimondani.
- A munkát és az időt meg kell fizetni – hunyorítok nyugodtan és kimegyek Pavol után.
- Miről beszélgettetek? – kérdezi, ahogy elköszönünk és beszállunk a liftbe. ahogy mellettem áll, a keze azonnal délre téved, a fenekemre simítva. Elmosolyodok és hagyok.
- Dolgozok, ne aggódj. Nem megy az időd kárára.
XxX
Lustán fekszek, sóhajtva. Pavol mellettem ül, cigizik, dugás után mindig… odahajolok és kérek egy slukkot. most jól esik… kiülök az ágy szélére és felkapom az alsóm.
- Baszott jó a tested, Quinn… morog elégedetten végigmérve, én pedig csábosan hátranézek a vállam fölött.
- Tudom, ne aggódj.
- A pénz kp-ban a pulton – felkapom a nadrágom és mezítlen felsőtesttel kimegyek, megnézem a borítékot. Elégedetten mosolyodok el. Hatezer dollár, plusz az esti fogadás, tökéletes. Elteszem a zakóm belső zsebébe és a kézitükörben a helyére rázom a hajam. – Nem akarsz letusolni?
- Az sokba kerülne neked – villan a szemem.
- Te minden pénzt megérsz – szívja a fogát, ahogy a seggemre néz.
- Tudom. Mondd csak, mesélj nekem erről a te Griffith barátodról.
- Ő is az ügyféllistára kerülne?
- Nem tudom – ülök le és amikor új cigire gyújt, odahajolok meggyújtani. – Lehet.
- Hát, van egy borzalmas felesége. Tanárnő volt, most meg élősködő, ha engem kérdezel. Két gyerek, Edwin meg egyre többet melózik. Jól jönne neki a szakértő kis kezed – markol a seggembe, és én a jó kapcsolatok végett mosolyogva simulok a keze alá.
- Nincs ingyen menet – hunyorítok. – Hát, beprotezsálhatsz. De csak finoman, légy tekintettel a lelkének.
- A jó munkát reklámozni kell. Megcsókolsz, mielőtt elmész? – csippenti meg az állam, én pedig elmosolyodva karolom át a nyakát, függetlenül hogy régóta nem sikítottam alatt az élvezettől. Én jó vagyok, ő… nem annyira. Viszont visszajáró és rendszeresen fizető ügyfél, hát úgy megcsókolom, hogy el se akarjon engedni.
Hazafelé menet a helyére rántom a zakóm, megtapintom a vaskos borítékot, megadom a bankom címét, ahol a számlára tenném a bevételt. Megcsörren a telefonom, meglátom a kis borítékot.
„Találkozzunk
E."
|
| Eshii | 2014. 08. 19. 13:13:57 | #31062 |
Karakter: Edwin Griffith
A gyerekeket a szüleimnél hagyjuk, imádják az unokákat, ahogy a kicsik a nagyszülőket. Betty s én addig elmegyünk a havi egyszeri ruhavásárlásra: ami inkább róla, nem pedig rólam szól. Öltönyeim vannak javarészt, ingjeim, s őszintén, egyáltalán nem konyítok a divathoz. Nem ez a dolgom. Soha nem is ez volt, révén, hogy mérnök vagyok.
- Gyere drágám, ide megyünk – siet előre izgatottan. – Ugye minden nálad van? – kérdi a csekkfüzetre, a készpénzre no meg a bankkártyára célozva.
- Minden – nyugtatom meg, míg lassan utána megyek. Ő már bent csacsog a pultnál, mikor belépek az ajtón. Illedelmesen köszönök, kapunk egy eladókisasszonyt is, aki drágábbnál drágább darabokat mutat Bettynek. Van egy olyan enyhe gyanúm, hogy a nőknél nem is az számít hogy áll rajtuk, hanem a cédulán feltűntetett ár dönt el mindent. Három nulla van mögötte? Nem kell. Négy? Megfontolandó. Öt? Nem is rossz. Hat? Ide vele!
Én helyet foglalok az egyik szép kanapén, s próbálok koncentrálni a dolgokra. Bettyn már vagy tíz ruha megfordult, s csak folyamatosan azt kérdi, mi a véleményem. Mi lenne? Egész éjszaka dolgoztam, hogy reggel le tudjam adni a tervrajzot, hogy aztán gond nélkül el tudjak vele jönni vásárolni. Fáradt vagyok, emellett egyik divatos gönc se tetszik. Egyik se. Ő azonban ezekre kattant rá. Pedig alig fiatalabb tőlem, mégis úgy fél attól a bűvös harmincas számtól, mintha ötvenet töltené.
- No milyen? – áll meg előttem, míg én végigmérem.
- Nos, ha neked tetszik, nekem tökéletes – vágom rá újra. Ez viszont neki nem tetszik, felfújja az arcát, majd bele is kezd.
- De drágám, a te véleményedre vagyok kíváncsi! Nem arra, hogy azt mondod, hogy ahogy nekem tetszik! Nem hiszem el, hogy nincs véleményed. – Olyan véleményem lenne, ami miatt a dolgozószobámban lévő kanapén kéne vagy három napig aludnom. Ezt nem kockáztatom, túl kicsi nekem, elalszom rajta a hátamat. Kényes téma ez, késpengén táncolok. Ha csak papucs vagyok, seggest alszunk. Az ágyban. Dörgölöm az arcomat, érzem, estére borotválkoznom kell.
- Drágám, tudod, hogy nem értek hozzá – kezdek bele végül. – Ha neked tetszik és jól érzed magad benne…
- Ez nem válasz! – vágja hozzám, s mielőtt válaszolhatnék, a tekintete másra összpontosul. Homlokát ráncolja, dacos tekintettel, mintha nem tetszene neki valami. Lassan én is arra nézek, egy ifjú áll ott, elegáns, kétsoros öltönyben. Lélegzetelállító. Ő tudja mit kell felvennie, mitől lesz oly… hívogató. Rég éreztem ilyet, évekkel ezelőtt, az egyetemen…
- Borzalmas – szólal meg kellemes hangján, s zsebre vágja kezeit. – A színe nem illik, és a csípője túl széles benne. A karjait is takarnám. – Ez bizony Bettynek s az ő ruhájának szólt.
- Mégis… - akad el kedves feleségem hangja, annyira mérges. Nem foglalkozom vele, nem, nem megy. Csak figyelem azt a csodás, gőgös lényt, aki egyenes háttal, büszke tartással figyel minket hideg, kék szemeivel. Gyönyörű. Ahogy a combjaira simul a nadrág, aztán csak sejteti a lábait…
- Nem magának való. Talán kissé… Idősebb, mint az ízlése – teszi még hozzá. Ebben nem értek teljesen egyet, nekem a ruha nem tetszik, a színe. A fazonja nem is olyan rossz… azt hiszem.
Betty azonban magára veszi. Látom, ahogy a vér elönti az arcát, lendíti a kezét, ha velem veszekedik mindig közben a mutatóujjával fenyeget. Itt is valami hasonlóra készülhetett, de inkább elveti.
- Ezt még nagyon megbánja, hallani fog a főnöke, ki fogom rúgatni! – fenyegetőzik életem párja, én pedig… nos… rendes papucsként ülök a kanapén, s csak figyelem az ifjút. Érthetetlenül élvezem, ahogy a feleségem méltán híres szája most nem tudja megvédeni magát. Ezért kapni fogok, s bizonyos szinten jogosan.
- Kellemetlen – simulnak az ifjú ajkai széles mosolyba, míg én nagy levegőt veszek s kihúzom magam. Mi a fene ütött belém? Nyilvánosan sértegeti a feleségemet… aki megérdemli, de akkor is a feleségem. Meg kéne védenem, hisz erre is felesküdtem többek között, mikor kimondtam a „boldogító” igent annyi évvel ezelőtt.
- Bár sajnos én itt vásárló vagyok. Az egyik legjobb. – Csábító mosolya s huncutul csillogó kék szemei nem hagyják kétség kívül, hogy kacérkodik. S nem a feleségemmel. Remélem Bettynek nem tűnik fel, ahogy az se, mennyire elmerengek azon, milyen lehetne végigkóstolni azt a hófehér bőrt, ami a csinos, drága s márkás ruha alatt rejlik. Ostoba vagyok…! S fáradt. – Elnézést a zavarásért. Vegyen fel szürkét ciklámennel. Az meg a bőréhez, kedves – indul el, de azért még egy utolsót szúr Bettybe az éles nyelvével. A feleségem már teljesen sápadt, mindkét kézfejét ökölbe szorítja. Amint az ifjú kilép, a segéd kisasszonyra néz.
- Nem kell innen semmi – közli, majd elsiet, s leveti a ruhát, s felveszi, amiben jött. Addig én felállok, rendezem a ruhámat, hogy ne gyűrődjön rajtam.
- Szóval, mi tartott vissza attól, hogy egyetlen egy szót is mondj, Edwin? – siet felém, s szinte kitépi a kezemből a kistáskáját. – Olyan nagyon nehezedre esett volna, ha visszaszólsz annak a kis hímringyónak?
- Hímringyónak? – kérdeztem vissza, mire szemei méregtől csillantak.
- Annak – sziszegi. – Menjünk.
- Melyik boltba? – indulok meg utána. Betty nem válaszol, csak a kedves jelzővel illetett ifjút figyeli, aki édesen mosolyogva tolja orrára a napszemüvegét, s elindult, utána pedig egy kisegítő srác viszi amiket vásárolt. Betty számol: látom rajta. Ehhez nagyon ért.
- Semelyikbe. Haza megyünk – fordul felém, miután abbahagyta. – Elment a kedvem az egésztől. Inkább… inkább átmegyek valamelyik barátnőmhöz.
Persze, még a végén tölthetnénk kettesben egy kis időt. Kiélvezhetnénk a másik társaságát, végigkóstolgathatnám a számomra még mindig formás alakját, s esetleg, mondom esetleg, végre szeretkeznénk, nem pedig hagyná, hogy rámásszak és elintézzem. Szép álom.
Rossz kedvem lesz. Próbálom leplezni, de ahogy Betty csendbe burkolózik a kocsiban, sőt, utána is, nem látom értelmét az egész színjátszásnak. Nagyot sóhajtva vonulok be a dolgozószobámba, hogy aztán levegyek egy vaskos könyvet a polcról. Este megjelenésem van egy estéjen, én pedig nem készülődöm fél óránál tovább. Nem mennék, ha nem hangsúlyozták volna ki külön, hogy mennem kell. Soha nem járok, ezeken az estéken boldogan itthon ülök csemetéimmel. Most azonban Bettynek kell így tennie. Ha nem lenne jó anya, aki szereti a gyerekeit s foglalkozik velük, azt hiszem már rég feladtam volna a normális család kierőszakolását.
|~(¤)~|
Szépen vasalt, egyszerű, de elegáns, fekete öltönyt veszek magamra. Még az egyik Bettys vásárló körúton beszélt rá a kishölgy. Azt hiszem Armani, de mint már mondtam, én meg a márkák s divat… fel tudom venni, ez a lényeg. Nem vacakolok sokáig, délután aludtam egy kicsit a kanapén, így a nyűzött képem is javult valamelyest.
Elköszönök a két rosszcsonttól, a számomra újra némát játszó Betty arcára is adok egy cuppanósat, amire csak elfordítja a fejét. Összeszorul a gyomrom, biztos vagyok benne, hogy mire hazaérek, takarosan megágyaz nekem a dolgozói kanapén. Nem elég az est, a leendő alkohol, de a hátamat is el fogom aludni.
Elvezetek a színhelyig, leadom a kocsimat, majd nagyokat sóhajtva besétálok a fogadóterembe. Elkérik a kabátomat, kapok hozzá egy sorszámot is. Besétálok, s hamar összeakadok pár munkatárssal. Mosolyogva üdvözölnek s hívnak oda magukhoz. Csevegünk valamiről, mikor belibben a látókörömbe egy elegáns fiatalember, kezében egy pohár pezsgővel. Ismerős a mosolya, a tartása, a hideg, kék szemei… egész testemmel felé fordulok, leplezetlenül bámulom. Ahogy ő is engem, egy darabig. Aztán csak gondol egyet, s ott hagy a rengeteg furcsa gondolataimmal együtt.
Nagyot nyelek, mocorog a gyomrom, elfog egyfajta láz. Rég éreztem ilyet, s egy pillanatra meg is ijeszt. Elveszek én is egy pezsgős poharat, s nagy kortyokkal elfogyasztom, amit munkatársaim csak érdeklődve figyelnek. Nem vagyok az alkohol híve, de ad egyfajta erőt s magabiztosságot, amire épp szükségem van. Hajt az ösztön, hajt a kíváncsiság… s egyszerre ez a kettő kegyetlen páros.
- Ha megbocsátotok… - lépek el tőlük, hogy az ifjú után eredhessek. Üres pezsgőspoharamat kicserélem egy telire, s tovaindulok. Egy pillanatra szem elől tévesztem, s már épp indulnék vissza, mikor megpillantom az egyik általam is ismert befektető, Payol mellett. Mit is mondott Betty? Áh… hogy egy hímringyó. Lássuk csak…
- Jó estét – lépek az ismerőshöz közben halvány mosollyal az ajkamon.
- Edwin! – nevet rám a férfi, s lapogatja majd a vállamat kedveskedően. A feje pontosan addig ér, apró ember. – Neked is jó estét. Oh, pardon. Ő itt egy távoli, de annál kedvesebb rokonom, Quinn. Ez a kedves ember pedig – mutat rám, míg a tekintetem egybefonódik a fiúval – Edwin Griffith.
Mielőtt bármit is tennék, beleiszok a poharamba. Nagyot kortyolok a pezsgőből, majd szabad kezemet nyújtom az ifjú felé.
- Örvendek a találkozásnak – jegyzem meg, míg ő huncut mosollyal az ajkán méreget.
- Én is. Újra – teszi hozzá, amire Payol is felkapja a fejét.
- Újra?
- Semmiség – küld a férfi felé egy csábos mosolyt. – Csak minap összefutottam az úrral s kedves feleségével az egyik üzletben. Igaz is… hogy van? – forgatja két keze között a poharat. Szép ujjai vannak… hosszúak, kellően húsosak. A körmei is ápoltak.
- Jól – vágom rá a legnagyobb hazugságot. Látom ám rajta, hogy tudja… az a szikra a szemében a bizonyítékom rá.
- Az ott csak nem Mr. Belleau? – szól közbe Payol.
- Határozottan ő az – bólintok helyeslően. Egy másik befektető, s méltán híres a vastagon tömött zsebeiről.
- Oda is megyek köszönni neki! – jelenti ki boldogan, de azért még gyorsan megkérdezi. – Nem gond, ugye? Nem eszik meg egymást?
- Ugyan, dehogy! – kuncogja Quinn, majd rám néz. – Még – teszi hozzá halkan, hogy csak én halljam. Kacérkodik velem. Más helyzetben otthagynám, házas ember vagyok, gyerekekkel. Azonban nem megy, maradni akarok. Payol vet még ránk egy utolsó pillantást, majd elsiet.
- Igazából a feleségem ritka pipa – közlöm vele a tényt.
- Oh, arról én is tehetek egy kicsit. Azt hiszem – iszik bele lassan a poharába, le nem véve rólam tekintetét.
- Mindketten jól tudjuk, hogy nekem roppant kegyetlenül vissza kellett volna szólnom a szalonban – felelem.
- De nem tette.
- Nem tettem – helyeslem. – S eddig bántam is. – Erre felkapja a fejét, érdeklődés csillan a szemeiben.
- Eddig? – kérdez vissza. Felperzsel a tekintetével. Mit vár tőlem ennyi ember előtt? Vagy tud valamit, amit én nem? Nos… sok mindent tud, amit én nem, szóval ezt a kérdést felejtsük is el gyorsan.
- A Quinn nem eredeti neved, igaz? – terelem a témát, amire felcsillannak a szemei.
- Rólam fogunk beszélgetni? Biztos benne? – indul el, én pedig szó nélkül követem. – S ha egyáltalán nem akarok magamról beszélni, akkor mit fog felhozni? Újra a feleségét?
- Az legyen az én titkom – vágom rá, megáll, s újra végigmér.
- Legyen – hagyja rám, s újra beleiszik a pohárba, mélyen a szemeimbe nézve. – Befektető talán?
- Mérnök – vágom rá.
- Hmmm… mérnök – ízlelgeti, mintha különleges csokoládé lenne. – Mérnökkel még nem volt dolgom. Pontosan milyen mérnök is?
- Gépészmérnök. Biztos vagy benne, hogy rólam s a munkámról akarsz beszélgetni? – kérdezek rá hasonlóan, ahogy előbb ő tette.
- Nem, biztosan nem – feleli. – Csak gondoltam megkérdezem kivel van dolgom – közli velem enyhe arroganciával, ami nem rendít meg. Volt már elég dolgom arrogáns emberekkel, s érzem, ő nem teljesen az, amit mutat. De mint így vagyunk vele, igaz? Két vagy több álarcot hordunk, s az igazi arcunkat oly ritkán mutatjuk meg.
Mindketten a poharunkból isszuk a pezsgőt, lassan kortyolgatva, közben végig a másikat fürkészve. Van benne valami elfojtott érzelmi sokaság, túlfűtött feszültséggel. S ami a legszörnyűbb, hogy érzem én mi felé tart a dolog, s hogy ez az ifjú annyira Payol rokona, mint nekem, de így is rettentően élvezem.
Szerkesztve Eshii által @ 2014. 08. 19. 13:37:18
|
| Honey | 2014. 08. 17. 15:24:09 | #31046 |
Karakter: Theodore Melon
Apró lábak tapossák az oldalam, majd a mellkasom. Varrógép szerű dorombolás a fülemben, egy érdes kis nyelv az orromon.
- Nahh – próbálok elfordulni, de a tekintélyes súlyt lelökni a mellkasomról nem olyan egyszerű. Ha az ember macskával él, ez sajnos hozzá tartozik. Bágyadtan vakargatom meg a füle tövét. – Jó reggelt, szépségem – duruzsolom – Már reggeliidő van? Megvárod, amíg megmosakszom? Tudod, adjuk meg a módját.
Dorombolva lemászik rólam és felemelt farokkal kiballag a konyhába, felugorva a párkányon levő párnájára.
Szokásos rutin: letusolok, a még nedves hajam hátrasimítva veszem fel a vékony fehér vászonnadrágot, halványkék, csíkos inggel.
- Cicc – szólok neki, miközben előveszem a kis tányérját, és kifordítom rá a deluxe kajáját. Dorombolva ugrik az asztalra. Megvan a kis helye, ahogy nekem is. Magamnak omlettet csinálok, főleg tojásfehérjéből, zöldségekkel. Húst főleg a kiscicám miatt tartok. Szereti. – Jó étvágyat – mosolygok, majd belekortyolok a teámba.
Megreggelizünk.
Délelőtt dolgom van; az új öltönyöm próbájára kell mennem. Nem szeretem venni őket, szabó igazítja rám. Fehér nadrág, halványkék ing, fekete zakó, felöltő, sál. Szeretem az eleganciát, elvárom, hogy ez lengjen körül. Napszemüvegem felvéve lépek ki a taxiból, halvány, elegáns mosollyal. Szeretem ezt az utcát. Drága.
Elegáns, arisztokratikus. Persze, de legnagyobb divatszalonok is itt vannak, a modern verzióból is, de én szeretem a már bevett módot: Armani, Chanel. Az igazi klasszikusok.
Besétálok az egyik szalonba, ahol már köszönve fogad a recepciós kisasszony.
- Jó napot, Mr. Melon.
- Jó napot – mosolygok, levéve a szemüveget. – Remélem, nem késtem.
- Dehogy, Mr Feld már várja. Erre tessék – int hozzám egy asszisztenst, aki elkísér a saját budoir részhez. Félig nyitott, szeretem, ha az emberek láthatnak. Szolid narcizmus.
Beszélek a szabóval, aki rám igazítja a legújabb öltönyöm. Elégedetten nézem, biccentve. Én vagyok az egyik legjobb vásárlójuk, szinte törzsvásárlói kártyát kellene már kapnom.
- De drágám, a te véleményedre vagyok kíváncsi! Nem arra, hogy azt mondod, hogy ahogy nekem tetszik! Nem hiszem el, hogy nincs véleményed – hallok egy női hangot, miközben megigazítom a saját ingem, visszaöltözve. Három szett öltönyt szabatok magamnak, elegáns, modern… egy gallér nélküli, oldalgombolós zsakett. Micsoda fúria, mi ez a hangszín? Szerencsétlen férje.
Miközben megigazítom az időközben elkészült, fekete, kétsoros öltönyt, elegáns gallér nélküli nyakkal, eldöntöm, hogy ebben akarok hazamenni. Tökéletes, mert úgyis van még dolgom, sokkal jobb benyomást keltek. Imádom lenyűgözni az embereket.
Miközben a számlát készítik elő, becsomagolják a kész ruhákat, pár lépéssel annál a kifutónál vagyok, ahol a hisztérikus nő próbálgat. Picit oldalra billentem a fejem, ahogy némán beállok az ajtóba, laza eleganciával.
Előtte az elegáns kereveten ül szerencsétlen férje, nyúzott arccal, melyet csak még inkább sápadt a hirtelenszőke haja. Az arcát dörgöli.
- Drágám, tudod, hogy nem értek hozzá – mondja csendesen – Ha neked tetszik és jól érzed magad benne…
Tipikus pasiválasz. Felvonom a szemöldököm egy gúnyos mosollyal. A nőnek egyáltalán nem illik a ruha, nem előnyös és a színe is rettentően sápasztja. Viszont új kollekciós darab, szóval az öltöztető nem véletlenül ezt adta rá. Kiemeli a csípőjét és fedetlenül hagyja a karját. És ez a barackszín… ehhez mediterrán típusúnak kell lennie vagy nagyon sápadt bőrűnek.
- Ez nem válasz! – csattan fel, majd észrevesz engem is, és dacos, sértett arckifejezést ölt, hogy mégis hogy merem kukkolni.
- Borzalmas – teszem zsebre a kezeim – A színe nem illik, és a csípője túl széles benne. A karjait is takarnám.
- Mégis… - kap levegő után, de a férje meleg, bágyadtan csillogó arany tekintete engem pásztáz végig. Én tökéletes vagyok: a ruha kiemeli az alakom, kihangsúlyozza a bőröm fehérségét, a szemem kékjét. Tudom, hogy hangsúlyozzam ki a legtökéletesebb oldalam és ezt sosem átallottam a hozzá hasonló ízlésmentes posztkommunista nők orra alá dörgölni.
Érzem az arany tekintetet magamon.
- Nem magának való. Talán kissé… Idősebb, mint az ízlése – viszek be egy aljas szúrást. Imádok vásárolni, imádom ennek a szalonnak a hangulatát és ő elrontotta nekem a rikácsolásával. Mélységesen sajnálom szegény férjét. Az ilyenek keresnek nálam menedéket, némi figyelmet és persze kielégítő szexet.
Nem mint ez az eltartott prosti: a férj fizet mindent, a lakást, a költést, a giccses ízlését, a kölykök neveltetését, és mi jut neki? Havonta egy-két alkalommal egy húsz perces szar szex. Ezért keresek én olyan jól. Ez egy túl drága prostitúciós kapcsolat, emellett az én tarifán több mint jutányos.
A nő látványosan vörösödik el, a sifon ruha meglebben a karja között és látom, hogy megimbolyog a karja. Uhh, erősíteni? Naponta egy óra csodát tesz, hahó!
- Ezt még nagyon megbánja, hallani fog a főnöke, ki fogom rúgatni!
- Kellemetlen – mosolygok rá olyan gyönyörűen, ahogy csak tudok. A férj lassan húzza ki magát. átható tekintete lassan kezd forrni. Na, megvédi a feleségét? Nem fogja. Inkább csendben marad szerencsétlen. – Bár sajnos én itt vásárló vagyok. Az egyik legjobb – ragyog a mosolyom és átható, ragyogó kék szemeimmel csábító kihívással nézek a férfira. – Elnézést a zavarásért.
Ez csak a férfinek szólt, a nőt teljesen figyelmen kívül hagyom. Majd mikor felé fordulok, lassan nincs vér a fejében, annyira elsápad a méregtől. Szegény férfinek elrontottam az egész napját.
- Vegyen fel szürkét ciklámennel. Az meg a bőréhez, kedves – nézek hátra a vállam fölött, miközben egy szó nélkül távozok.
Kint megírom a csekket és laza mozdulattal adom át a pultos kisasszonynak, majd meghagyom, hogy vigyék a holmikat a lakásomhoz. A portás majd átveszi, ő tud ezekről a dolgokról.
A nő kijön, zilált a haja és halkan pöröl a férjével, én pedig angyali mosollyal felveszem a szemüvegem, és kisétálok, a nyomomban a telepakolt kezű boy-jal. Meghökkenve nézi a szépen bezsákolt ruhákat, és látom, hogy a fejében összeadja, mennyibe is kerülhettek a dolgok.
XxX
Estére van egy meghívásom, hát nyugodtan veszem elő az egyik vadiúj ruhámat. Egy gyönyörű fekete szett alá grafitszürke ing és a fekete mellény. Minden tökéletes.
Valamilyen cég tart egy partit a befektetőinek, és egy volt kuncsaftom is, aki csak Quinnként ismer és meghívott. Persze, társaságnak és nagyon alaposan meg is fizeti az időm. Ilyenekre is fel szoktak kérni, mert jobb vagyok, mint a plasztikcicák. Többnyire úgy mutatnak be, mint egy közeli barátot, egy befektető valamilyen rokonát, egy távoli unokatestvért… Elegánsan szállok ki a kocsiból, a hosszú, fekete kabátom szára drámaian libben utánam. Ott áll Pavol, egy cég szponzora és befektetője, akit kísérek.
Beszél pár szót, amíg beérünk a fogadóterembe, és odaadom a drága burberry kabátom. Nyugodtan sétálok be az oldalán, elvéve egy pohár pezsgőt, és feltérképezem a terepet.
Nocsak, egy hatalmas alak, hirtelen szalmaszőke hajjal. Őt ismerem, reggel futottunk össze a Chanel szalonjában…
És tudom, hogy észrevett. Lassan kortyolok a pezsgőbe, végig tartva a szemkontaktust, provokatívan és kihívóan, de utána elfordulok, és felé se nézek. Ha akarsz valamit, márpedig érzem a tekinteted, ismerem az embereket… akkor vadássz. Hacsak tényleg nem olyan tutyimutyi, mint a szalonban a délelőtt.
|
| Kai | 2012. 11. 19. 20:54:33 | #24280 |
Karakter: Keisuke Akita
Megjegyzés: ~ Takuminak
- Úgy véled, hogy ékszerekkel még jobban magadhoz tudsz kötni?- kérdezi, ridegen mire én egyenesen szemeibe nézek.
- Nem jutott eszembe ilyesmi.- mondom neki. De mégis, hogy gondolhat ilyenre?
- Tudod kik vesznek nekem mindig ékszereket? Az olyan idős férfiak, akik nem biztosak benne, hogy ki tudnak elégíteni, így ezzel akarnak lekenyerezni.
- Ha nem örülsz neki, csak meg kellene mondanod - fordítom el a fejemet. Rosszul esik, hogy ilyeneket mondd és egyáltalán az, hogy ilyeneket gondol rólam.
- Szó sincs erről- nevet fel- Csak tudod, kicsit úgy kezelsz, mintha én lennék a passzív ebben a kapcsolatban- mondja, majd kikapja, a tányért a kezemből- Egy pillanatra se felejtsd el, hogy ki kefél kit, Keisuke.
Hmm… kefélni. Milyen rideg is ez a szó. Én nem ezt akarom tőle.
Időm sincs elkalandozni, mert a pultnak lök és lerántja az alsómat majd azonnal tágítani kezd. A nemvárt dologra felnyögök, majd megérzem férfiasságát bejáratomnál.
- Nnnnne…Tak…- ránt meg és már bennem is van. Egyáltalán nem diktál lassú tempót és fáj is de ennek egy szavát sem adom. Mivel nem vagyok fából, ahogy belém élvez és a forróság szétárad bennem én is követem.
- Na, rendbe tetted magadban, hogy ki az aktív, vagy még egy kört szeretnél?- nyal a nyakamba és csókfoltokat hagy a nyakamon.
Nem volt jó én nem ezt akartam, de összeszorítottam a számat és finoman elhúzódtam tőle.
- Nem elég volt értem!- mosolygom, rá- Elmegyek letusolni addig, reggelizz meg!- nyomok egy puszit a szája sarkába.
Egyenes léptekkel megyek ki a konyhából majd mikor már nincs látóhatáron a falnak támaszkodva megyek fel az emeletre. Alig bírok járni úgy remegnek a lábaim. Fizikai képtelenségnek hittem, hogy eljussak a fürdőig mégis sikerült valahogyan. Beérve ledobáltam magamról az alsót és azonnal a tus alá álltam. Alaposan lefürödtem majd szárazra törölgetve magamat felöltöztem. Megvetettem az ágyat a lakásban majd lementek Takumihoz a konyhába.
- Egészségedre!- mosolygom, mikor látom, hogy végzett az evéssel. Elpakolok, utána majd a nappaliban bekapcsolom a tv-t és a fotel szélére kuporodom. Próbálok úgy helyezkedni, hogy zsibbadó fenekemet minél kevésbé zargassam. Látom Takumin, hogy kész lenne, a következő menetre mikor megcsörren a telefon. Őszintén most nagyon örültem neki és sietve a telefonért nyúltam. Hosszas társalgás után tettem le.
- Bocsánat az irodából hívtak el kell intéznem egy dolgot!- mondom neki és a nappali hátsó részébe vonulok a laptopom elé. Órákig tartó gépelés és telefonbeszélgetést bonyolítok, le mikor sóhajtva dőlök végre hátra.
- Csinálom az ebédet!- tűnök el a konyhában.
A napunkat nagyrészt az töltötte ki, hogy én főztem vagy dolgoztam Takumi pedig ebéd után nekilátott pakolni. A vacsora alkalmával kibontottam egy üveg bort és igencsak a fenekére néztünk mindketten, aminek köszönhetően megeredt a nyelvem. A nappaliba húztam vacsora után.
- Takumi..- nézek rá- Te nagyon félreértettél engem! Én nem azért vettem neked ékszert, hogy megvegyelek vagy megvásároljalak. Azért vettem, mert boldognak akarlak látni, boldoggá akarlak tenni. Bocsánat, ha úgy érzed, mellettem nem tökéletesíted meg az aktív felet. Sajnálom, amit tegnap tettem veled ígérem, többet nem fordul elő- nyelek egyet- Viszont a reggeliről mindenképp beszélnünk kell. Fájt nemcsak az, amit gondoltál rólam, hanem az is ahogy bántál velem. Nem azért akartam, hogy velem élj, hogy orrba-szájba megdugj. Azért hoztalak el, hogy velem élj akárcsak egy normális kapcsolatban. Lehet, hogy túl sokat gondoltam magamról mikor úgy éreztem, hogy én képes vagyok elérni ezt nálad!- nyeltem egy nagyot és beharaptam a számat. Nem akartam sírni pedig erősen környékezett az inger. Egy húzásra ittam ki a pohárból a bort majd felálltam és konyhába mentem mosogatni.
Szerkesztve Kai által @ 2012. 11. 19. 21:23:44
|
| Rauko | 2012. 11. 19. 15:31:11 | #24278 |
Karakter: Amaru Takumi
Megjegyzés: ~kainak
- Ülj be a kocsiba, addig bepakolok! - Ahogy bepakol, már megyünk is, én meg alig hiszem el, h9ogy ez velem történik. - Holnap ráérsz pakolni, és ha szeretnéd, segítek is! De most vacsora!
Amikor már otthon vagyunk, szinte fel sem fogom a szavait, csak próbálok ép ésszel elmenni azon a tényen, hogy én mostantól itt élek majd.
A vacsora, amit hoz nem friss, de finom, élvezem, hogy egy tévé előtt ülök egy nappaliban, ruhában, és nyugodtan mondhatok nemet, mikor felkínálja a zuhanyt, hiszen nem vagyok köteles szeretkezni vele.
- Na, gyere - csábítgat, és passzív létére az ölébe kap, így visz a fürdőig.
Édes, ahogy vetkőztetés közben próbál felizgatni, de ahhoz is fáradt vagyok, hogy felálljon a farkam, bár nem tudom mitől. Talán a nyugalom kicsit sok most.
A kádban mögém ül, magához húz és simogatni kezd.
- Olyan kómás vagy… inkább én fürdetlek meg - nevet fel gondtalanul, és teszi is, amit ígért.
Körülbelül eddig van meg az este egészben, innentől kisebb képek csak: ahogy lemossa rólam a habot, ahogy körém tekeri a törülközőt, ahogy felhúzza rám a boxert és mellém fekszik.
* * *
Reggel hiába tapogattam magam mellett, nem találtam, így morcosan nyitottam ki a szemem. Ami fogadott, az azonban érdekes.
Egy picike ékszeres doboz, rajta egy cetli: „Neked!” Felvont szemöldökkel és enyhe reggeli merevedéssel ülök fel, és ahogy kinyitom, elszorul a torkom.
Egy aranylánc. Semmi extra, semmi medál, egy csodaszép lánc.
Ahogy lemegyek és megölelem, könnyek szaladnak a szemembe.
- Jézusom Takumi, mi a baj? Az volt a baj, hogy nem veled keltem vagy… kérlek úristen mi a baj?
Megtörlöm a szemem, és felpillantok rá. Tényleg aggódik, de igazéból fogalmam sincs, hogy mit akar ezzel elérni, és ez zavar.
- Úgy véled, hogy ékszerekkel még jobban magadhoz tudsz kötni? - kérdezem egyenesen, válaszra várva. Kiegyenesedik, és mélyen a szemembe néz.
- Nem jutott eszembe ilyesmi.
- Tudod kik vesznek nekem mindig ékszereket? - kérdezem mosolyogva. - Az olyan idős férfiak, akik nem biztosak benne, hogy ki tudnak elégíteni, így ezzel akarnak lekenyerezni.
- Ha nem örülsz neki, csak meg kellene mondanod - fordítja el picit a fejét.
- Szó sincs erről - nevetek fel. - Csak tudod, kicsit úgy kezelsz, mintha én lennék a passzív ebben a kapcsolatban. - Felállok, közvetlenül elé lépek és kiveszem a tányért a kezéből, majd az asztalra teszem. - Egy pillanatra se felejtsd el, hogy ki kefél kit, Keisuke.
Ahogy előtte állok, nyel egyet, de nem húzódik semerre, állja a pillantásomat. Elvigyorodom, és megfordítva őt a pultnak lököm és lerántom róla az alsóját. Nem érdekel, hogy nem mosakodott még ma reggel, nem foglalkoztat, csak napraforgóolajat cseppentek az ujjaira és tágítani kezdem. Hozzá már nem kell gumi, azt hiszem. Ha megfertőz, úgyis megölöm.
Ahogy tágítom pár pillanatig, nyöszörög, majd ahogy mögé lépek közvetlenül és a bejáratához simítom a farkamat, megremeg és a válla felett pillant hátra. Mondana valamit, de nem várom meg, egy mozdulattal magamra húzom.
Kicsit sem vagyok könyörületes vagy lassú, bár arra vigyázok, hogy ne szakítsam fel, csak megadom neki, amit akart eddig is. Mert mi másért hozott volna ide? Szexet akar, akkor szexelni fogunk.
Amikor elélvezek, a füléhez hajolok.
- Na, rendbe tetted magadban, hogy ki az aktív, vagy még egy kört szeretnél? - nyalok bele a fülébe, majd ajkaimmal letámadom a nyakát, könyörtelenül szívva rajta a piros foltokat, ahol csak érem.
|
|
