Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Látom, hogy Naoe-kun mennyire össze van törve. A szemei könnyesek, gondolom az, hogy megemlítettem Ayumut, nem esett jó neki. A szemében könnyek csillognak, de erővel szorítja vissza őket, miközben ajkait összepréselve néz fel rám. A tekintetében fájdalom, félelem, rettegés, de némi elszántság is lapul. Annyira sajnálom őt, tudom, milyen borzalmakat kellett átélnie, mert jómagam is rengeteg szörnyű dolgot tudhatok a hátam mögött, amelyek a mai napig kísértenek.

- Nem akarok oda visszamenni. Bármit, csak azt ne. Inkább megölöm magam – suttogja reszkető hangon, mire megütközve nézek rá.

- Még véletlenül se jusson eszedbe ilyesmi – mondom szigorúan, miközben magamhoz húzom. Szárnyaszegett madárkaként bújik a karjaimba. – Meg foglak védeni, Naoe-kun, hogy többé ne történhessenek veled ilyen borzalmas dolgok.

Lehunyja a szemét, miközben én a hátát cirógatom és érzem, hogy a remegése lassan alábbhagy. Rettentően fél, ki van készülve idegileg. Megvádolták, megpróbálták megölni, kétszer is, ráadásul Sumeragi is megfenyegette. Nem csoda, ha az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Az, amit élt eddig, minden, csak nem élet. Semmiségekről beszélgetünk, hogy eltereljem a figyelmét, majd meguzsonnázunk. Ennie kell, szüksége lesz az erejére. Majd hirtelen megcsörren a telefonom, mire elnézést kérve hagyom ott őt is, meg a kórtermet is. Ezt muszáj felvennem.

Csak pár percig tart a beszélgetés. Azért hívtak, mert bevitték Nishio-sant, valamint Ayumu-kunt is. Mindkettőjüket kihallgatják amiatt, ami Ayumuval történt. Közlik, hogy be kell vinnem Ayumut is vallomást tenni, és döntse el, vajon feljelenti-e Ayumu-kunt. Nehéz helyzet, mert ha lesittelik azt a gyereket, a halálnál is rosszabb sors vár rá. A börtönben a kurvákkal nem éppen elnézőek, és talán még az utca is jobb lenne neki. Gondterhelten megyek vissza a kórterembe, ahol Naoe-kun kíváncsian néz rám. Látja, hogy valami történt, hogy ideges vagyok, de egy szót sem szól.

- Naoe-kun, most kérnem kell tőled valami igazán kellemetlen dolgot – mondom komoly hangon, leülve az ágyára és megfogom a kezét. Ő csak némán figyel rám. – Be kell mennünk az őrsre és ott hivatalosan is vallomást kell tenned Nishio-san ellen. Aztán… el kell döntened, szeretnél-e feljelentést tenni Ayumu-kun ellen – mondja mondom halkan, mire bólint, de látom a tekintetén, hogy gondterhelt.

- Lenne rá lehetőség, hogy találkozzak Ayumu-kunnel? – kérdi halkan, mire először meglepetten pislogok, majd bólintok.

- Persze. Nemrég került előzetes letartóztatásba, amíg nem történik vádemelés. Az őrsön beszélhetsz vele – mondom halkan, ő pedig hálásan néz rám.

- Pontosan mik a lehetőségeim? – kérdi Naoe-kun. Természetes, hogy ebben nincs tapasztalata.

- Vádat emelhetsz ellene gyilkosságra való felbujtásra. Ez esetben letartóztatásban marad, majd tárgyalás után akár tíz évre is ítélhetik – mondom egyszerűen, és látom a rettenetet Naoe-kun arcán. – Másrészt dönthetsz úgy is, hogy nem jelented fel. Ez esetben egyszerűen elengedjük és nem lesz felelősségre vonva a tettéért.

Látom, hogy Naoe-kun elgondolkodik, miközben egy hajtincsét tűri a füle mögé.

- Azt hiszem, tőle fog függni, hogy alakulnak majd a dolgok – mondja halkan, és látom, hogy kezd megnyugodni.

Megkönnyebbülten biccentek, majd felállok, és egy lágy puszit nyomok Naoe-kun homlokára. Édesen elpirul, biztos nem szokott még hozzá az ilyesmikhez.

- Megszervezem a dolgokat és nemsokára visszajövök érted. Addig pihenj – mondom mosolyogva, de Naoe-kun még mindig szorong, így megsimogatom az arcát. – Amíg nem vagyok itt, elintézem, hogy senki ne jöhessen be a kórházi személyzeten kívül. Rendben?

- Köszönöm – suttogja mosolyogva, én pedig távozom. Még sok dolgom van.

Az őrsön elintézek mindent, azt is, hogy Naoe-kun beszélhessen Ayumu-kunnal. Nishio-san persze mindent bevall Katsuragi Ayako őrnagynak, az egyik női nyomozónknak, aki nekem segít ebben az ügyben. Nem a társam, de mindig jól kijöttem a nálam nagyjából tíz évvel idősebb nővel. Remek nyomozó, és nő létére igazán karakán, nem hagyja, hogy bárki is lenézze a neme miatt. Igaz, többet is kell dolgoznia, mint egy férfi nyomozónak. De imádja a munkáját, semmiért nem cserélné el. Ayumu-kunt még egyelőre nem hallgatják ki, hiszen várnak arra, hogy Naoe-kun vádat emel-e ellene.

Aztán visszasietek a hotelbe és találomra összeszedek egy szatyorba pár ruhát. A recepciós srác érdeklődik Naoe-kun és Ayumu-kun iránt, de természetesen információt nem adhatok ki. Mindössze annyit közlök, hogy mindketten jól vannak, de sajnos több felvilágosítással nem szolgálhatok. Úgy tűnik, megkönnyebbül, nekem azonban sietnem kell. Délután közepén jár, mire megérkezem, és úgy tűnik, Naoe-kun már nagyon várt. Örül a ruháknak, bár tényleg csak találomra válogattam ki párat.

- Délután átkötözték a sebemet. Az orvos azt mondta, holnap kiszedik a varratokat és utána távozhatok a kórházból – újságolja vidáman.

- Ennek őszintén örülök. Akkor holnapra leszervezzük a védett házat. - Ettől úgy tűnik, megkönnyebbül.

Egy halványkék selyeminget és egy egyszerű, fekete nadrágot húz magára. Elfordulok, míg öltözik, de amikor felszisszen, aggódva pillantok hátra. Látom, hogy éppen a nadrágját próbálja felhúzni, de úgy tűnik, fájdalmai vannak.

- Persze, csak nem bírom a fájdalmat – mondja szabadkozva, majd elpirul, ahogy begombolja a nadrágot. – Mehetünk.

Ugyan van mankó, de nincs rá szükség, mert Naoe-kun hála égnek, ha bicegve is, de tud járni. Én pedig segítek neki lépcsőzni, amikor kell. Az autó is készenlétben áll, mi ketten a hátsó ülésen ülünk, míg a sofőr vezet. A kapitányságig csendesen telik az út, de érzem, hogy Naoe-kun ideges. Miért is ne lenne? Hiszen most dől el majd minden.

Végül megállunk a kapitányság előtt, ahol Naoe-kunba karolok és úgy vezetem végig az épületen. Nem sokan vannak, a személyzet ma csökkentett üzemmódban dolgozik, de így is vannak elegen. Az egyik hátsó kihallgatóba megyünk, ahol leültetem Naoe-kunt az egyik székre és egy pohár vizet is hozok neki. Hálásan fogadja el, látszik, hogy mennyire feszült. Hamarosan megjelenik Harada Toshi-san, egy idősebb rendőr, ő fogja felvenni Naoe-kun vallomását.

Mindenen pontról-pontra végigmegyünk, hogy semmi se maradjon ki. A kihallgatás vagy órán át tart, de végül mindennel végzünk és Harada-san is nyugodtan távozik. Látom, hogy Naoe-kun kimerült, így megfogom a kezét és rámosolygok.

- Igazán ügyes vagy, Naoe-kun. Levegőzzünk kicsit, és ha készen állsz, beszélhetsz Ayumu-kunnal.

Ő csak bólint, én pedig kikísérem az épületből. Már tudom is, hová viszem. Hátul van egy pici parkszerűség, néhány virágágyással és paddal, igazán hangulatos. Lassú tempóban kezdünk andalogni, a levegő már hűvös ilyenkor, Naoe-kun pedig érezhetően megborzong. Hoznom kellett volna egy kabátot.

Csak néhány lámpa van erre elvétve, ezért kellemes félhomály uralkodik mindenhol. Sehol egy teremtett lélek, csak mi ketten. És a tökéletes, fátyolszerű csend, amin csak néha hatol át egy-egy messzi autó dudálása vagy tücsökciripelés.

Hirtelen felnyög, én pedig óvón karolom át Naoe-kunt. Biztos fájdalmai vannak.

- Gyere, üljünk le – vezetem egy padhoz, ő pedig megkönnyebbülten rogy le. Szorosan mellé ülök, ő pedig hozzám dől. Átkarolom, és a felkarját kezdem lágyan simogatni. Senki sem lát minket, és örülök, hogy Naoe-kun most kissé már nyugodtabb.

- Maga nélkül képtelen lennék ezt végigcsinálni, nyomozó – sóhajtja, közelebb húzódva hozzám. Érzem, hogy megreszket a teste.

- Erősebb vagy, mint hinnéd, Naoe-kun – válaszolom egy kedves mosollyal, miközben a szemébe nézek.

- Maga szerint… tényleg magam mögött hagyhatom ezt az egész szörnyűséget? – kérdi halkan, mintegy hitetlenkedve, mire gyengéden megszorítom a vállát.

- Ez nem is kérdés.

- Tudja nyomozó… talán bután hangzik, de… kicsit félek az újrakezdéstől is – vallja be, mire meglepetten nézek rá, ő pedig elpirul. Olyan édes ilyenkor, de valahol megértem az érzéseit. Nem könnyű ilyen élet után újrakezdeni. – Én… soha nem éltem normális életet. Azt sem tudom, milyen az. És attól félek, hogy nem is lennék rá képes – sóhajtja halkan, majd lesüti a szemét, mintha attól félne, hogy butaságokat mond. Én pedig csak halkan felnevetek, pedig egyáltalán nem vicces, amit mond. Megütközve néz rám.

- Naoe-kun, te sokkal erősebb és találékonyabb vagy annál, mint azt gondolod magadról. Bár úgy tudnál tekinteni magadra, mint ahogy én látlak téged – mondom komolyan, tekintetem az övébe fúrva. Fázósan rázkódik össze, mire leveszem a kabátom, és egyszerűen a vállára terítem. Összehúzza magán, de nem megy arrébb. - Te csodálatos vagy, Naoe-kun – súgom halkan, mire aranyosan elpirul. Nagyon erős fiú, ha eddig nem adta fel. Erős, nem testileg, de lelkileg igen. Végig tudja csinálni, én tudom.

- De csak mert maga mellettem van, nyomozó – súgja elhalóan, miközben felém fordul és megragadja az ingemet. Én pedig magamhoz ölelem még mindig kissé remegő testét.

Érzem, hogy Naoe-kun még közelebb húzódik hozzám, majd ajkai gyengéd érintését érzem az ajkaimon. Egy ártatlan kis puszi nem több, de érzem a benne dúló érzéseket, amelyek engem is elárasztanak. Mozdulok, mire felnyög. Egyik kezemmel finoman átkarolom Naoe-kun derekát, majd kissé közelebb vonom magamhoz. Másik kezem a hajába túr finoman. Érzem, ahogy a teste reszket, de ez nem félelem, inkább vágy. Lassan csókolom, érzékien, hogy neki is jó legyen, hogy érezze, ugyanazt érzem iránta, amit ő is. Viszonozza a csókot, nyelvem az ajkai közé csúszik, ő pedig felsóhajt. Nem siettetem, nem erőszakoskodom vele, hiszen nem azt érdemli.

Mikor elválunk, ő pihegve támasztja a homlokát az enyémnek, miközben a szíve még mindig vadul dübörög. Bevallom, az enyém is. Gyengéden simogatom a hátát, míg a teste remegése el nem csitul teljesen.

- Én… sajnálom, ezt… nem lett volna szabad – suttogja elhalóan, kissé félve.

- Ne szabadkozz. Nem vágytam semmire sem jobban, mint megcsókolni téged… - mondom kedvesen, miközben egyik ujjamat az álla alá teszem és gyengéden kényszerítem rá, hogy rám nézzen. – Te nagyon édes vagy, Naoe-kun.

- Szeretném jobban megismerni, nyomozó – súgja zavart, de mégis boldog hangon, ami az én szívemet is megdobbantja. Tomohiro óta senki iránt sem éreztem így. Talán Naoe-kun lesz az, aki végleg eloszlatja a sötétséget a szívemről.

Ülünk még egy kicsit, de sokáig nem odázhatjuk a dolgot. Végül visszamegyünk, de egy másik folyosón, mert az előzeteseket máshol hallgatják ki. Mikor megállunk az előtt a szoba előtt, ahol Ayumu-kun van, megkérem Naoe-kunt, hogy várjon meg. Én pedig belépek a szobába. Ayumu-kun az asztalhoz bilincselve várakozik, és mikor belépek, ellenséges pillantást lövell felém.

- Van itt valaki, aki beszélni akar veled – közlöm könnyedén. - Jobb, ha megfontolod, hacsak nem akarod egész hátralevő életedet rács mögött tölteni.

- Csináljon, amit akar! - sziszegi dühösen Ayumu-kun, de látom rajta, hogy meg van ijedve. - Ki a faszt érdekel, hogy hol vagyok rab?!

- Rendben van – bólintok, majd kimegyek.

Kilépek, majd intek Naoe-kunnak, hogy kövessen. Mikor Ayumu-kun meglátja Naoe-kunt, a tekintete csak úgy lángol a dühtől. Naoe-kun segítségkérően néz rám, én azonban az ajtóhoz lépek. Kettőjüknek kell rendezni a dolgot, én nem lehetek jelen. Ez most nem kihallgatás.

- Magatokra hagylak benneteket. Ha szükséged van rám, csak kopogj, kint fogok várakozni – mondom biztatóan, majd távozom, hogy a folyosón várjak.

Türelmesen várakozom odakinn, de Naoe-kun elég sokáig benn van. Kíváncsi vagyok, hogy dönt, vajon feljelenti-e Ayumu-kunt, vagy sem. De nem hinném, Naoe-kun túl kedves fiú, aki mindenkinek jót akar. Jó húsz perc is eltelik, mire kopogást hallok az ajtón, mire azonmód benyitok Odabenn Naoe-kun boldogan sugárzó arcával találom szemben magam. Egy pillantást vetek Ayumu-kunra, aki magába zuhanva ül az asztalnál, miközben bizalmatlan pillantásokkal méreget. Hát igen, a kurvák és a stricik nem igen kedvelnek minket, de mit lehet tenni?

- Ayumu-kun mellénk áll. Együtt vallomást fogunk tenni Sumeragi-sama ellen – szólal meg Naoe-kun, visszarángatva a valóságba.

- Értem – bólintok, majd Ayumu-kun felé fordulok. - És mit kérsz cserébe? - kérdem, mire megütközve néz rám. - Ne nézz hülyének, Ayumu-kun, nem most jöttem le a falvédőről. És nem te vagy az első prostituált, aki védelmet kér, vagy olyasmit akar kiköhögni, amivel saját magát is veszélybe sodorja.

- Nem is olyan hülye maga, mint amilyennek tűnik, nyomozó – kúszik egy halvány mosolykezdemény a fiú arcára. - Jól van, elmondom, mit akarok. Nem akarok visszamenni abba a lebujba! Soha többé nem akarom oda betenni a lábam, megértette?!

- Megértettem – biccentek. - Ez esetben neked is szükséged lesz egy védett házra. Egyet nem nehéz leszervezni, kettőt már kissé macerásabb. Itt nem maradhatsz, isten tudja, hogy Sumeraginak nincsenek-e itt is emberei. Másrészt, nem kockáztathatjuk, hogy történjen veled valami az előzetesben sem. - A szemébe nézek, látom, hogy megértette. - Van még valami? - kérdem, mert úgy érzem, ez nem minden. Lehetnek még feltételei.

- Van még valami – mondja, de ezúttal már az asztalt fixírozza. Kíváncsian nézek rá, miközben Naoe-kun odalép a másikhoz és a vállára teszi a kezét. Ayumu-kun lerázza magáról, de látszik, hogy nehezen jönnek a szavak szájára. - Azt akarom, hogy… hogy… vigyázzon az anyámra és… a húgomra.

- Van egy húgod?! - kérdi döbbenten Naoe-kun. Ezek szerint ez neki is újdonság.

- Van – bólint Ayumu-kun, miközben én egy székre ültetem Naoe-kunt. A sérült lábával nem kéne állnia. - Hinának hívják, idén lesz tizenkét éves. A szüleink elváltak, amikor nyolc éves voltam, mi pedig anyuval maradtunk. Négy éve raboltak el útban az iskola felé, miután beadtam Hinát az általánosba. Nem tudom, mi lehet vele, de azóta is aggódom érte. Meg anyuért. Fogalmuk sincs, hol lehetek és biztosan feladták már a reményt.

- Honnan raboltak el? - kérdem halkan, mire Ayumu-kun rám néz. A szemeiben csillognak a könnyek. - Nem innen Tokióból, ugye? - A fejét rázza.

- Naganoban laktunk – válaszolja halkan. - Ha… ha megadom a címüket, akkor… tud nekik… Elmondja nekik, hogy…

- Azt fogom mondani nekik, hogy minden rendben, és haza fogsz menni – mondom biztató hangon, picit megszorítva a kezét. - De én nem vigyázhatok rájuk. Nagano egy másik város, nem az én körzetem, nekem ott nincs felhatalmazásom, de megbeszélhetem a helyi rendőrséggel, hogy nézzenek rájuk. Ez így megfelel?

- Igen – bólint. - Köszönöm!

Naoe-kun összeszorított szájjal ül mellette, de egy szót sem szól, bár látom, hogy őt is megrázta az eset. Neki nincs hová hazamennie, a szülei egyszerűen eladták, mint egy tárgyat.

Hagyom, hogy kicsit mindketten lenyugodjanak, addig behívatom Amano tizedest, aki a gépelést fogja végezni a vallomások miatt. Megkérem, hogy hozzon némi enni és innivalót a fiúknak. Hamarosan meg is jelenik a nálam alig egy évvel fiatalabb férfi, aki egy tálcán rament és teát hoz. Ayumu-kun csak turkálja az ételt, de azért eszegeti, miközben Naoe-kun éhesen veti magát a saját adagjára. Nem sietettem őket, egy ilyen vallomáshoz össze kell szedniük magukat. Végül úgy tűnik, felkészültek, a tálca is üres, az étel és ital is elfogyott.

- Kezdhetjük? - kérdem hivatalos, de nem erőszakos hangnemre váltva. Ha erőszaktevők lennének, nem lennék ilyen finom velük. Amano-san is meglepődik, mivel jól ismeri már az erőszakosabb, durva és kegyetlen oldalamat. - Tudom, hogy ez most nehéz lesz, muszáj mindent elmondanotok nekem Sumeragiról, rendben? Akármilyen apróság segítség lehet, amivel leültethetjük.

- Rendben – leheli Naoe-kun. - De ugye… tényleg rács mögé kerül?

- Mindent el fogok követni – bólintok határozottan. - De annyit elmondok, hogy ha sikerül is vád alá helyeztetni, az egész cécó elég sokáig elhúzódhat. Hónapokig, egy évig is akár. Ráadásul az ilyen Sumeragi-féléknek bitang jó ügyvédeik vannak, akik igyekeznek majd kimosdatni őt a mocsokból. Készüljetek fel lelkiekben, hogy kemény menet lesz.

- Ha az a rohadék rács mögé kerül, akkor minden megéri – sziszegi dühösen Ayumu-kun. - Kezdjük már végre, ne tököljünk itt a végtelenségig!

Elmosolyodom a fiú vakmerőségén. Tudja, mi forog kockán, de nem hátrál meg. Ezt nagyon becsülöm benne. Kemény kis kölyök, akivel az élet elbánt, de ő mégis képes felállni. Ahogy Naoe-kun is.

A kihallgatás sokáig tart, rengeteg információt kapok a fiúktól, amik hasznosak, Amano-san pedig mindent szépen legépel. Mindig becsületes fiú volt, sosem bliccelte el a munkát, ezért szoktam őt felkérni a gépelésre. És így ugye mindketten halljuk a vallomásokat. Ayumu-kun jóval több mindent mond el, kitér arra is, hogy Sumeragi milyen büntetéseket szokott alkalmazni, hogy kerülnek oda az új fiúk és nagyjából kinek hány kuncsaftja van egy nap. Még a kuncsaftokról is beszél, bár főleg a sajátjairól. Olyan információkat mond el, amiket álmomban sem hittem volna. Naoe-kun kevesebbet beszél, de neki köszönhetően is rengeteg hasznos dolgot tudok meg. Mire vége a kihallgatásnak, észreveszem, hogy vagy három órája benn ülünk.

- Köszönöm! - mondom, miközben felállok. - Még maradjatok egy kicsit, Amano-san mindjárt visszajön a vallomásaitokkal. Azt át kell majd olvasnotok, és ha minden rendben, alá kell írnotok, hogy hitelesítsétek. Utána még elrendezem a védett házakat. - Naoe-kunhoz fordulok. - Aztán ha mindennel végeztem, visszaviszlek a kórházba.

- És velem mi lesz? - kérdi Ayumu-kun. - Engem bezzeg itt hagy, mi?

- A védett házakat csak holnapra tudom leszervezni – mondom bocsánatkérő hangon. - Sajnos még egy éjszakát az előzetesben kell töltened.

- Ne morogj, Ayumu-kun – mosolyog barátságosan Naoe-kun. - Nézd a jó oldalát, hiszen többé nem kell visszamennünk oda. Ha pedig minden jól alakul, a többiek is szabadok lesznek.

- Ha meg nem, akkor aztán cseszhetjük, de nagyon – sóhajt Ayumu-kun.

- Még amíg el nem felejtem – szólalok meg, mindkét fiú figyelmét magamra vonva –, nem egy házba fogtok kerülni, sőt, nem is Tokióba. Nem mondom meg, hová mentek, mert egyelőre én sem tudom. De a saját biztonságátok érdekében nem léphettek egymással kapcsolatba, nem érintkezhettek a külvilággal és azt sem tudhatják, hogy a másik hol van. Civil ruhás rendőrök fognak rátok vigyázni, és javaslom, lapuljatok meg. Ha nem így tesztek, sem ti, sem a többi fiú, sem Ayumu-kun családja nem lesz biztonságban. Remélem, megértitek, hogy ez mindenki javát szolgálja.

- Megértettük – bólint Naoe-kun, majd Ayumu-kunra pillant, aki csak bólint.

Amano tizedes hamarosan visszajön a két vallomással. A fiúk átolvassák, majd alá is írják. Naoe-kun és Ayumu-kun elköszönnek egymástól. Előbbit én terelgetem ki, utóbbit bilincsbe verve viszik vissza a cellákhoz. A vallomások nálam vannak, és mivel le kell szerveznem a védett házakat, Naoe-kunt egy idősebb rendőrre bízom, míg én bemegyek a kapitányhoz. Úgy érzem, kemény menet lesz ez.

A kapitány, ha nehezen is, de belemegy, főleg a vallomások miatt. Még arra is engedélyt ad, hogy én magam válasszam ki azokat az embereket, akik a fiúkra vigyázni fognak. Sőt, Naoe-kunt el is kísérhetem az úton, bár úgy tűnik, ez már enyhén szólva szembemegy a szabályzattal. Lefénymásolom a vallomásokat, majd az eredeti példányokat átadom az illetékesnek. A másolatokat magamnál tartom, hiszen sosem tudhatom, mikor kell felhasználnom őket. Ha tégla lenne a kapitányságon, és az eredeti vallomásoknak valamiképpen lábuk kélne, a másolatokkal igazolhatom, hogy a fiúk nem hazudnak. Mikor mindennel kész vagyok, visszamegyek Naoe-kunért, aki éppen egy nagyon ismerős férfival beszélget és egy fánkot eszeget.

- Mi az, Kazu, már megint átlógtál a kábszeresektől? - kérdem, mire Kazu megfordul. A fekete, félhosszú hajára ráférne egy fodrász. - Nincs jobb dolgod?

- Hika! - kiált fel, mire látom, hogy Naoe-kun felkuncog. - Jaj, csak látni akartam a srácot, akiről ódákat szoktál zengeni. Már értem, miért vagy belehabarodva, te szívtipró – nevet fel. A szemeimet forgatom. - Amúgy tényleg egy tünemény, ha nem lennék hetero, tuti rámozdulnék és..

- Na, ezt most fejezd be! - morgom. Kazu az egyetlen igazi barátom, vagy inkább az egyetlen ember, akit el tudok viselni. - Naoe-kun, te meg ne állj szóba minden hülyével.

- Kikérem magamnak, nem vagyok hülye! - puffog Kazu, mire Naoe-kun elneveti magát.

Megütközve nézek rá, de úgy tűnik, végre sikerült felvidítanunk. Sóhajtva csóválom meg a fejem, még váltok pár szót Kazuval, majd a kijárat felé terelgetem a még mindig nevetgélő Naoe-kunt. Istenem, mit vétettem vajon, hogy a haverom egy idióta? Bár meg kell hagyni, nem csúnya pasi, sok nő megfordul utána. Nem az esetem, házi nyúlra meg amúgy sem lövünk.

- Ne nevess! - mondom bosszúsan, de Naoe-kun szája széle még mindig felfelé kunkorodik. - Mit mondott neked az az idióta?

- Semmit – mosolyog Naoe-kun. - Önről beszélgettünk egy kicsit. Elküldte azt a másik rendőrt, és adott fánkot. Tiszta klisés dolog a fánk. De finom – mondja, és beleharap a csokoládéval leöntött, kerek csemegébe.

- Nekem is mindig fánkot hoz, pedig tudja, hogy nem nagyon szeretem – mondom egyszerűen. - Kazu jó gyerek, az egyetemen szobatársak voltunk és le sem szállt rólam. Bár, igazából ő az egyetlen igazi barátom és mindig ott van, ha kell. Meg akkor is, ha nem, csak hogy az őrületbe kergessen.

- De azért jó, hogy van egy barátja – mondja Naoe-kun, és látom, hogy az arca elkomorul. - Nekem egy sincs.

Megpaskolom a fejét, mire összehúzza magát. Aztán eszembe jut valami.

- Azt ugye tudod, hogy kettőtök vallomása kevés lesz – mondom komolyan, mire Naoe-kun rám néz. A fánk már elfogyott. - Két prostituált vallomása egy olyan ember ellen, mint Sumeragi, semmit sem ér. Ki fognak titeket csinálni, kiforgatják majd a szavaitokat és a végén úgy fogják beállítani, mintha ti lennétek a hibásak mindenért. Kell még pár olyan ember vallomása is, akiknek a szava komoly erővel bír. Alkalmazottak, esetleg egy vendég. Bár… utóbbiakból nehéz lesz kicsikarni bármit is.

- Akio-san! - mondja hirtelen Naoe-kun, és megáll. - A recepciósunk, akivel néha incselkedni szoktam. Ő mindig rendes volt velünk, talán vallomást tehetne. Meg ott van Sumeragi-sama titkárnője is. Bár… ő biztos félti az állását. Mindenki retteg Sumeragi-samától.

Legszívesebben megmondanám neki, hogy ne hívja samának a férfit, de inkább nem szólok semmit. Sumeragi nem érdemel meg semmilyen tiszteletet. Inkább visszaviszem Naoe-kunt a kórházba, ahol már várnak az őrök. A lelkükre kötöm, hogy tartsák szemmel a szobát, senkit se engedjenek be, ha nem muszáj, Sumeragit meg tartsák távol. Bólintanak, és már éppen lépnénk be, amikor a szemem sarkából megpillantok egy alakot, aki felénk rohan. Ösztönösen mozdulok, majd ragadom meg az illető karját, mielőtt elérhetné Naoe-kunt. Valami csendül a földön, és mikor lenézek, akkor látom meg a szikét, amely a földön hever.

- Eresszen el, maga vadbarom! Hadd öljem meg a rohadékot! Rohadt gyilkos! Megölted az apámat! - ordítja egy női hang, mire Naoe-kun hátrahőköl. - Eresszen el! Eresszen!

- Ne kiabáljon, kisasszony és maradjon nyugton! - mondom hidegen, miközben jól megnézem magamnak a lányt.

Nem lehet több tizenhat évesnél, csinos, hosszú, fekete haja a hátát verdesi, amely egy lófarokba van kötve. Iskolai egyenruhát visel, sötétkék szoknyát, tört fehér színű blúzt, rajta a Momomiya Felső-lányközépiskola szimbólumával. A neve is ott van, Watanabe Kaori. Bassza meg! A lány kétségbeesetten küzd, a két őr is kell, hogy lefogjuk. Végül csak feladja, de a szemeiben haraggal teli bosszúvágyat és gyászt látok. Könnyek csillognak a szemében.

- Te szemét kurva! - köpi dühösen a szavakat az őrök kezei közül. - Te rohadék kis ringyó! Megölted az apámat, de nem fogom annyiban hagyni! Ki foglak csinálni, megértetted, te ribanc?! Nem úszod meg szárazon, amit tettél! Az apám sosem ment volna fiúkhoz, ha nem csábítod el! Bárcsak megdöglöttél volna! Bárcsak téged vertek volna agyon az apám helyett! Meg sem kellett volna születned, te átkozott is cafka!

- Vigyék ki! - utasítom az őröket, mire azok kivonszolják a lányt, de még sokáig hallani a kiabálását. A holtsápadtan álló Naoe-kun felé fordulok, aki remegve áll az ajtónak dőlve. - Naoe-kun? - kérdem óvatosan, majd megérintem a vállát, mire felkapja a kezét, védve magát. - Naoe-kun, én vagyok az, Nariyama nyomozó. Naoe-kun, hallasz engem?

Nem szól semmit, de amikor a karjaimba zárom, hozzám bújik és keservesen sírni kezd, miközben remegve kapaszkodik belém. Nagyon felzaklatta a dolog, és engem is. Tudtam, hogy ilyesmi bekövetkezhet, de az eszembe sem jutott, hogy Watanabe-san lánya egy orvosi szikével próbálja megsebezni Naoe-kunt. És attól félek, ennek még nincs vége.

- Nem… nem is… haragszik, hogy… hogy… - kérdem akadozva, még mindig minden porcikámban remegve, de csak megrázza a fejét.

- Miért haragudnék, hiszem te semmi rosszat nem tettél – mondja elnéző mosollyal, majd finoman kézbe veszi egyik remegő kacsómat. – Te csak azt tetted, amire az a vén fasz utasított. Megértem, hogy félsz tőle és nem akarom, hogy bajod essen. Így legyen meg neki, amit akar. Szivárogtass neki, ha ettől jobban érzi magát – mondja, arcán számító, rosszindulatú vigyor jelenik meg, én pedig meghökkenten nézek rá.

- Hogyan?! És ha… ha magának baja lesz belőle? Nem akarom, hogy… a főnöke emiatt haragudjon magára – mondom aggódva, nem bocsátanám meg magamnak, ha az állásába kerülne a dolog…

- Nem azt mondtam, hogy mindent tálalj ki neki, hanem csak annyit mondj, amennyitől megnyugszanak a kedélyek. Te jobban ismered, pontosan tudod, mit és mennyit mondhatsz el neki – mondja biztatóan, én pedig kétkedve nézek rá. Azt akarja, hogy manipuláljam…? – Bízom benned, Naoe-kun. És nekem is elnézést kell kérnem tőled. Ugyanis – mondja tétován, a fejét vakarva közben -, az engedélyed nélkül felvettem a beszélgetésünket – vallja be töredelmesen, majd a zsebébe nyúlva húz elő egy aprócska hangfelvevőt. Megütközve nézek rá, olyan sok információ ez egyszerre, hogy időbe telik feldolgoznom. – Nem akartam szólni róla, mert attól féltem, akkor nem mondasz semmit, vagy esetleg nem a teljes igazságot hallom tőled. Nem mintha nem bíznék benned – mondja védekezően a kezét felemelve -, de már van tapasztalatom ez ügyben.

- Megértem – mondom tétován bólintva, és bár kellemetlenül érint a dolog, igazán nem róhatom fel neki. Valószínűleg tényleg így lesz a legjobb. Ahogy ő bízik bennem, én is bízom benne. – Nem haragszom önre, nyomozó. Csak azt tette, amit kellett. Én is titkolóztam, de most már kvittek vagyunk, ugye?

- Azok – mondja mosolyogva, majd az ajkához húzza a kezem és finom csókot hint a tenyerembe. Az érintéstől kellemes borzongás fut végig rajtam és érzem, ahogy elfut a pír. – Most egy feladatod van, mégpedig, hogy pihenj! Meg kell gyógyulnod és nem kéne ennyit mászkálnod, különben felszakadnak a varratok és a végén levágják azt a csinos kis futóművedet – mondja aggodalmas kifejezéssel, rajtam pedig iszonyat lesz úrrá, ami valószínűleg kiül az arcomra meg jóízűen felnevet. Szóval csak a bolondját járatta velem…

- Ne nevessen ki! – mondom sértődötten, a nyomozó viszont alig tudja visszafojtani a nevetést. – Ez nem szép dolog, nyomozó! Csúnya dolog kinevetni egy szegény, lábadozó beteget, tudja?

- Ne haragudj, de olyan aranyos vagy, ahogy felfújod az arcod – kuncog tovább, a könnyeit törölgetve, a jókedve pedig lassan átkúszik rám is. Nem tudom tovább visszafojtani a mosolygást.

A nyomozó mosolygós tekintete megvillan, a következő pillanatban pedig a karjaiba kap, amitől meglepetten sikkantok fel. Izgatottan, dübörgő szívvel kapaszkodom az ingjébe, egészen a mellkasához simulva közben. Élvezem, ahogy az erős karjaiban tart. Elönt a végtelen biztonságérzet. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat… ahogy érzem a testéből áradó meleget, finom, férfias illatát, erős, óvó karjait magam körül…

De minden csoda véget ér egyszer, megáll az ágyam mellett és finoman letesz rá, én pedig kelletlenül elengedem.

- Megnézem, ki tudunk-e szedni valamit a támadódból – mondja, miközben gondoskodóan betakargat, én pedig kényelmesen dőlök hátra a magas párnák közé. – Délután igyekszem visszajönni. Hozzak valamit? Telefont, könyvet, társasjátékot, bármit?

- Egy könyv jólesne. Nagyon unalmas egész nap csak feküdni úgy, hogy nincs mit csinálni – sóhajtom a hajamba túrva.

- Bekapcsolhatom a tévét – ajánlja fel készségesen, én pedig bólintok.

- Az jó lenne, köszönöm! – mondom hálásan, és ahogy a készülékhez lép és bekapcsolja nekem, nem tudom palástolni lehangoltságomat. Hiszen mennie kell, elfoglalt… - Idehozná majd a távirányítót?

Biccentve adja a kezembe a kapcsolót, majd kedves mosollyal elbúcsúzik és távozik. Nézem, ahogy kilép a kórteremből és beteszi maga mögött az ajtót, majd szomorúan sóhajtok fel és látok neki unottan kapcsolgatni a tévét. Remélem, hamarosan újra látni fogom…

Alig fél óra telik csak el, mikor kopogtatnak az ajtómon, én pedig lelkesen ülök feljebb az ágyban. Mikor azonban kinyílik és meglátom a látogatómat, rémület kerít hatalmába.

- Sumeragi-sama… - súgom elhalóan, én naiv, azt hittem a nyomozó jött vissza. Micsoda csalódás.

A férfi beljebb lép, gondosan becsukja maga mögött az ajtót, a zár pedig alig hallhatóan kattan. Összeszorul a gyomrom.

- Naoe, kedvesem… - bazsalyogja az ágyamhoz lépve, én pedig egészen apróra összehúzom magam. – Jól vagy? Szépen gyógyulsz? – kérdi, majd hirtelen mozdulattal rántja le rólam a takarót, én pedig összerezzenek. Nem merek megnyikkanni sem, némán tűröm, hogy szemrevételezze a kötést a lábamon. – Az orvosok azt mondták, néhány nap múlva kiengednek a kórházból. Remélem, nem marad nyoma ennek a sebnek, az nem tenne jót az üzletnek. Senki sem tartja vonzónak a sebhelyes kurvákat – húzza el a száját, én pedig lesütöm a szemem. – Most pedig mesélj szépen el mindent. Hogy halad a nyomozás? Mit árult el neked a nyomozó?

Összeszorul a torkom, de végül félve elrebegem azt a kevés információt, amit tudok. A nyomozó okos, minden bizonnyal próbál minél kevesebb dolgot elárulni nekem.

Sumeragi-sama viszont nincs megelégedve. Először óvatosan kezd faggatni, de mikor azt bizonygatom, hogy nem tudok többet, hirtelen torzul dühös grimaszba az arca. Üvölteni kezd, odakintről pedig hallom, ahogy egy nyomozó bekopog és arról érdeklődik, minden rendben van-e, de nem érdekli. A vállamnál fogva megráz, az arcomba üvölt, nekem pedig lassan elerednek a könnyeim.

Elcsattan egy pofon is, majd még egy. Dörömbölnek a kórterem ajtaján, de az minden bizonnyal zárva.

- Te haszontalan ócska ringyó. Ezek után biztos lehetsz benne, hogy ha újra munkába állsz, már nem leszel olyan kivételezett helyzetben. Eladlak majd egy sticinek, és vadászhatod a kuncsaftokat az utcán – sziszegi az arcomba, majd sarkon fordul. Kinyitja az ajtót, az egyik rendőr pedig rám pillantva méri fel a helyzetet. Erélyesen számonkéri, de a férfi szinte meg sem hallja, legyintve egyet távozik.

A takarómat görcsösen markolva próbálom visszanyelni a könnyeimet. Ha vissza kell oda mennem… ha valóban el fog adni, és az utcán kell majd strichelnem… azt nem fogom kibírni. Inkább megölöm magam. Bármit, csak azt ne…

A nevemet hallom, majd finom érintés a vállamon, én viszont az elmúlt napok hatása miatt még felfokozottabb állapotba kerültem. Rémülten emelem a kezeimet védekezően magam elé, a lehető legkisebbre összehúzva magam.

- Naoe-kun, én vagyok az, Nariyama nyomozó.

- Nyomozó… - mondom tágra nyílt szemekkel, ahogy lassan eljut a tudatomig, ki is áll előttem tulajdonképpen. Hatalmas megkönnyebbülés önt el. – Nyomozó! – tör ki belőlem újra a zokogás, miközben a férfi felé vetem magam. Óvón ölel át, én pedig reszketve simulok meleg ölelésébe. Ez az egyetlen hely a világon, ahol biztonságban érzem magam. - Végre itt van… Én… úgy féltem… Azt hittem… meg fog… ölni, vagy… visszarángat a… szállodába…

- Igen, láttam éppen elmenni – mondja halkan, szorosan ölelve magához, keze megnyugtatóan simogatja a hátamat. – Megvert téged? Bántott? – kérdi aggódva, én pedig képtelen vagyok megszólalni, csak bólintok. – A szemét rohadékja!

- Pedig… mindent… elmondtam neki… de… azt mondta… biztosan valamit… eltitkolok… - préselem ki magamból, a sírás fojtogatja a torkomat.

- Nyugodj meg, nincs semmi baj, már itt vagyok – súgja megnyugtatóan, én pedig lehunyt szemmel hallgatom borzongatóan mély hangját. – Nem kellett volna elmennem. Többé nem hagylak magadra, ígérem. Csss! Nincs már semmi baj, elment. Nem fog többé bántani, kicsim.

A hangja úgy hat rám, mint egy mantra. Megtölti a tudatomat és lassan kibogozza összekuszálódott, rongyos idegeimet. Az illata az orromban, a meleg ölelése lassan megnyugtatja a testem. Mikor már nem ráz a zokogás, finoman elenged, majd óvatosan letörli a könnyeimet. Szótlanul figyelem, ahogy borogatást hoz égő, felduzzadt arcomra.

- Beszéltem a támadóddal – szólal meg végül, én pedig idegesen pillantok rá. – Nem ő ölte meg Watanabe-sant, őt csak a te megöléseddel bízták meg. De nem ő lőtt rád. És azt is tudom, ki bérelte fel – mondja komoly hangon, az arcáról pedig nem tudok leolvasni semmi bíztatót. Görcsbe rándul a gyomrom.

- Kicsoda? – kérdem remegő hangon, félve a választól.

- Ayumu-kun – mondja halkan, én pedig őszinte döbbenettel bámulok rá. Mindenre számítottam, csak erre nem. – Úgy tűnik, nagyon rossz néven vette, hogy Watanabe-san átpártolt hozzád. A támadód az egyik biztonsági emberetek Nishio Maruo-san.

- Nishio-san? – kérdem hitetlenkedve, a szám elé kapva a kezem. – De… ő mindig olyan… kedves volt velünk.

- Viszonya volt Ayumu-kunnal, és úgy tűnik, a riválisod megfenyegette, hogy tálal, ha Nishio-san nem végez veled – mondja halkan, én pedig próbálom feldolgozni az információt. – Naoe-kun, ezek után semmiképpen nem mehetsz vissza a hotelbe. Nem vagy ott biztonságban. Ha kiengednek, megkérem a főnökömet, hogy eldughassunk az egyik védett házban. Ha neked is megfelel – mondja kedvesen, az arcomat figyelve közben, én pedig döbbenten meredek magam elé.

Ayumu… sosem kedveltük egymást, tudtam, hogy gyűlöl, de hogy megpróbált megöletni… ezt belőle sem néztem ki.

Újra könnyek gyűlnek a szemembe, de visszafojtom őket. Ajkaimat összepréselve nézek fel a nyomozóra…

- Nem akarok oda visszamenni. Bármit, csak azt ne. Inkább megölöm magam – súgom reszkető hangon, mire megütközve mered rám.

- Még véletlenül se jusson eszedbe ilyesmi – mondja szigorú hangon, újra magához vonva egy ölelésre, én pedig arcomat a mellkasába temetem. Még semmit sem gondoltam ennél komolyabban. – Meg foglak védeni, Naoe-kun, hogy többé ne történhessenek veled ilyen borzalmas dolgok.

Lehunyt szemmel simulok az ölelésébe, próbálom csillapítani testem remegését. Melegség önt el. Ha ő mondja, elhiszem… neki bármit…

Beszélgetünk még egy kicsit, apró semmiségekről, Nariyama nyomozó próbálja oldani a feszült hangulatot. Együtt meguzsonnázunk, én pedig egy pillanatra képes vagyok elfelejteni azt a sok borzalmat, ami történt.

Aztán csörög a telefonja, elnézést kér és távozik a kórteremből pár percre. Utána kicsit komolyabb arckifejezéssel tér vissza.

- Naoe-kun, most kérnem kell tőled valami igazán kellemetlen dolgot – mondja komolyan, leülve az ágyam mellé, bátorítóan fogva meg a kezemet. Feszülten hallgatom. – Be kell mennünk az őrsre és ott hivatalosan is vallomást kell tenned Nishio-san ellen. Aztán… el kell döntened, szeretnél-e feljelentést tenni Ayumu-kun ellen – mondja halkan, én pedig bólintok. Gondterhelten bámulok ki a kórterem ablakán.

- Lenne rá lehetőség, hogy találkozzak Ayumu-kunnel? – kérdem halkan, a nyomozóra pillantva, aki először meglepettnek tűnik, de aztán lassan bólint.

- Persze. Nemrég került előzetes letartóztatásba, amíg nem történik vádemelés. Az őrsön beszélhetsz vele – mondja halkan, én pedig hálásan nézek rá.

- Pontosan mik a lehetőségeim? – kérdem, hiszen nem vagyok túl tájékozott az ilyesmiben.

- Vádat emelhetsz ellene gyilkosságra való felbujtásra. Ez esetben letartóztatásban marad, majd tárgyalás után akár 10 évre is ítélhetik – mondja halkan, nekem pedig összeszorul a torkom. 10 év…? Az rengeteg idő. – Másrészt dönthetsz úgy is, hogy nem jelented fel. Ez esetben egyszerűen elengedjük és nem lesz felelősségre vonva a tettéért.

Elgondolkodva tűröm a fülem mögé a hajamat.

- Azt hiszem, tőle fog függni, hogy alakulnak majd a dolgok – mondom halkan, visszanyerve kicsit a lélekjelenlétem.

A nyomozó megkönnyebbülten biccent, majd arcán halvány mosollyal áll fel a székről. Közelebb hajol hozzám, majd apró, lágy puszit hint a homlokomra, én pedig elpirulok.

- Megszervezem a dolgokat és nemsokára visszajövök érted. Addig pihenj – mondja mosolyogva, majd látva szorongó arckifejezésem, megsimogatja az arcom. – Amíg nem vagyok itt, elintézem, hogy senki ne jöhessen be a kórházi személyzeten kívül. Rendben?

- Köszönöm – súgom mosolyogva, majd nehéz szívvel nézem, ahogy távozik. Sóhajtva dőlök hátra a párnák közé, majd kipillantok az ablakon az égen úszkáló, lomha bárányfelhőkre.

Rossz érzésem van. Egyrészt félek találkozni Ayumuval, mert tudom, milyen hirtelen és szenvedélyes személyiség. Kevés az esélye, hogy normálisan el tudjunk beszélgetni. Másrészt… talán mégis meg fogjuk tudni érteni egymást. Jó lenne, ha közös nevezőre jutnánk. Talán, ha mi ketten összefogunk…

Nem akarom, hogy börtönbe kerüljön, de azt se, hogy vissza kelljen mennie a szállodába. Talán segíthetünk egymáson, hogy egyikünknek se kelljen ezt az életet folytatnia.

A nyomozó kora este tér vissza, egy papírtáskában néhány ruhámat hozta magával, aminek őszintén örülök. Udvariasan hátat fordít, miközben kibújok a kórházi hálóingből és nekilátok felöltözni.

- Délután átkötözték a sebemet. Az orvos azt mondta, holnap kiszedik a varratokat és utána távozhatok a kórházból – újságolom vidáman.

- Ennek őszintén örülök. Akkor holnapra leszervezzük a védett házat.

Megkönnyebbüléssel tölt el a gondolat.

Egy halványkék selyeminget és egy egyszerű, fekete nadrágot húzok. Bár a nadrágnál azért akadnak nehézségeim, egyszer fel is szisszenek, mikor a sérült lábamat próbálom beledugni, a nyomozó pedig aggódva pillant rám a válla fölött.

- Minden rendben?

- Persze, csak nem bírom a fájdalmat – mondom szabadkozva, majd elpirulva állok fel és gombolom be a nadrágom. – Mehetünk.

Készítettek nekem elő mankót, arra viszont szerencsére nincs szükségem. Kicsit bicegve, de magabiztosan tudok közlekedni. Nariyama nyomozó végig nagyon figyelmes velem, átkarolja a vállam vagy a kezemet fogja, amikor lépcsőzni kell. Az autóba is készségesen segít be.

Az út a rendőrőrsig csendesen és nyugodtan telik. A nap már lemenőben, az utcai lámpákat felkapcsolták. Furcsán békésnek tűnik minden.

Mikor megállunk a hatalmas, tekintélyt parancsoló épület előtt, a nyomozó belém karolva finoman vezet, én pedig hálás vagyok az érintéséért, erőt és bátorságot merítek belőle.

Hosszú folyosókon vezet végig, az épület viszont kellemesen csendes, csak néhány egyenruhás sétálgat ráérősen. Gondolom csak a csökkentett létszámú esti műszak.

Bevezet egy szűk kis szobába, ahol csak egyetlen asztal és néhány szék az összes berendezés. Leültet egy üveg víz társaságában, leül mellém, majd megjelenik egy idős férfi néhány papírral a kezében. Bemutatkozik, ő is rendőr, ő fogja felvenni a vallomásom.

Nagyon türelmes és kedves, végig nagyon előzékenyen viselkedik, amiért igazán hálás vagyok. Végigvesszük pontról pontra a történteket, többször is, a lehető legrészletesebben egészen az esti telefonhívástól a kórházba kerülésemig. Ő gondosan leírja minden szavam, majd átolvastatja velem, végül pedig csak alá kell írnom.

Mikor ezzel végzünk, a férfi távozik, és amint kettesben maradunk, a nyomozó ismét bátorítóan szorítja meg a kezem. Rámosolygok.

- Igazán ügyes vagy, Naoe-kun. Levegőzzünk kicsit, és ha készen állsz, beszélhetsz Ayumu-kunnal.

Bólintok, a nyomozó pedig kikísér az épületből. Hátul van egy pici parkszerűség, néhány virágágyással és paddal, igazán hangulatos. Lassú tempóban kezdünk andalogni, a hűvös esti levegő pedig kellemesen borzongat.

Mikor érzem, hogy a sebem sajogni kezd, felnyögök, a nyomozó pedig máris óvón átkarol.

- Gyere, üljünk le – vezet egy padhoz, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy lekerül a terhelés a lábamról. Nariyama nyomozó leül szorosan mellém, én pedig önkéntelenül dőlök az oldalának, fejem a vállára hajtva. Átkarol, majd lágyan a felkaromat kezdi simogatni, engem pedig elönt a hála.

- Maga nélkül képtelen lennék ezt végigcsinálni, nyomozó – sóhajtom, fázósan húzódva még egy kicsit közelebb hozzá.

- Erősebb vagy, mint hinnéd, Naoe-kun – válaszolja kedves mosollyal az arcán, én pedig elveszek kedves tekintetében. Bár alig ismerjük egymást, mégis úgy érzem, senkiben nem bíztam még meg ennyire.

- Maga szerint… tényleg magam mögött hagyhatom ezt az egész szörnyűséget? – kérdem halkan, elmerengve, ő pedig biztatóan szorítja meg a vállam.

- Ez nem is kérdés.

- Tudja nyomozó… talán bután hangzik, de… kicsit félek az újrakezdéstől is – vallom be őszintén, mire meglepetten néz rám. Elpirulok. Ezt másnak nem merném elmondani. – Én… soha nem éltem normális életet. Azt sem tudom, milyen az. És attól félek, hogy nem is lennék rá képes – sóhajtom végül, szinte kibukik belőlem. Zavartan sütöm le a szemeimet, nem merek felpillantani, mert attól félek, túl nagy butaságot mondtam. De aztán a nyomozó halkan felnevet, és én meglepetten nézek fel rá.

- Naoe-kun, te sokkal erősebb és találékonyabb vagy annál, mint azt gondolod magadról. Bár úgy tudnál tekinteni magadra, mint ahogy én látlak téged – mondja halkan, tekintetét az enyémbe fúrva, szinte fogva tartva a pillantásával. Összerázkódom, mire végigfut rajtam a tekintete, majd szó nélkül bújik ki a kabátjából és a vállamra teríti. Fázósan húzom össze magamon, hálás mosollyal pillantok fel rá.

- Te csodálatos vagy, Naoe-kun – súgja halkan, én pedig elpirulok, a tekintetemet azonban képtelen vagyok elszakítani tőle.

- De csak mert maga mellettem van, nyomozó – súgom elhalóan, egész testemmel felé fordulva. Kezeim önkéntelenül találják meg az ingjét, belé kapaszkodom, Nariyama nyomozó pedig finoman átkarol.

Gondolkodás nélkül mozdulok. A testem szinte önkéntelenül cselekszik, át sem gondolom igazán, mit teszek. De képtelen vagyok ellenállni a vágyaimnak.

A szívem hangosan zakatol, talán még ő is hallja, mennyire. Ajkamat finoman az övéhez érintem, lehunyt szemekkel, áhítatosan. Nem több egy ártatlan kis puszinál, nekem mégis rengeteget jelent.

A nyomozó megmozdul, én pedig felnyögök. Egyik kezével a derekamat karolja át, kicsit közelebb vonva magához, a másikkal pedig finoman a hajamba túr. Egész testemmel finoman reszketve adom át magam neki. Lassan, érzékien csókol, én pedig boldogan viszonzom. Nyelve lágyan csúszik ajkaim közé, én pedig felsóhajtok az érzéstől. Olyan kedves, minden mozdulata óvatos és finomkodó. Megolvasztja a szívemet.

Mikor elválunk egymástól, pihegve támasztom a homlokomat a mellkasának. Néhány percig így maradunk, ő finoman simogatja a hátam, arcát a hajamba fúrva. Bár megállna most az idő.

Mikor kellően lehiggadtam, óvatosan bontakozom ki a karjaiból. Az arcom még mindig vörös.

- Én… sajnálom, ezt… nem lett volna szabad – súgom elhalóan, hiszen ha valaki látott most minket, az akár az állásába is kerülhet. Én ostoba, mégis hogy hozhattam ilyen kellemetlen helyzetbe…

- Ne szabadkozz. Nem vágytam semmire sem jobban, mint megcsókolni téged… - mondja kedves hangon, ujjaival finoman nyúl az állam alá és gyengéd erőszakkal fordítja maga felé a fejem. Ajkamat beharapva, szégyenlősen pillantok rá. – Te nagyon édes vagy, Naoe-kun.

- Szeretném jobban megismerni, nyomozó – súgom zavartan, de boldogan, amiért nem utasítja el az érzéseimet.

Ülünk így még egy kicsit, csak pár perc, az idő viszont mintha tényleg megszánt volna minket, mert lassabban telik. Én pedig boldog vagyok minden pillanatért, amit vele tölthetek.

Aztán már nem odázhatjuk tovább, vissza kell mennünk. Odabent most egy másik folyosón sétálunk végig, majd megállunk egy ajtó előtt, a nyomozó pedig megkér, hogy várjam meg. Hevesen dobogó szívvel, feszülten várakozok.

Alig egy perc múlva visszatér, majd int, hogy kövessem. Belépve megpillantom Ayumu-kunt, aki már egy asztalhoz bilincselve várakozik. Mikor meglát, düh lángol fel a tekintetében.

Kérlelően Nariyama nyomozóra pillantok, aki aggódva bár, de az ajtóhoz lép.

- Magatokra hagylak benneteket. Ha szükséged van rám, csak kopogj, kint fogok várakozni – mondja biztatóan, majd távozik a kis szobából.

Idegesen nézek körbe, nyelek egy nagyot, majd leülök Ayumuval szembe.

- Te meg mégis mi a francot keresel itt? Azért jöttél, hogy a képembe röhögj? Hogy kigúnyolj? Vagy számonkérj? Nem, ahhoz nem vagy elég bátor – mondja gúnyos vigyorral, én pedig megremegek. Kezeimet összefűzöm az ölemben.

- Azért akartam beszélni veled, mert nem biztos, hogy feljelentelek – mondom halkan, próbálva higgadt maradni. Ayumu döbbenten mered rám.

- Mi? Te meg vagy huzatva? Megpróbáltalak megöletni, te szerencsétlen! – sziszegi összezavarodottan, én viszont keményen nézek a szemébe.

- Csak Watanabe-san miatt. Tudom, hogy szeretted őt – mondom halkan, mire tágra nyílnak a szemei. Mielőtt kitörne belőle a veszett düh, folytatom. – De azt is meg kell értened, hogy nem volt választásom. Megpróbáltam visszautasítani, mikor engem választott, de Sumeragi-san megbüntetett miatta. Kénytelen voltam… - mondom, a végére elvékonyodott hangon. Érzem, ahogy újra fojtogat a sírás, de erőt kell vennem magamon.

- Mi? Te… vissza akartad utasítani? – kérdi döbbenten, én pedig bólintok… - Sumeragi… az a vén fasz… - sziszegi dühösen, én pedig keményen pillantok rá.

- Ő az oka mindennek. Fogjunk össze, Ayumu-kun. Ha ketten teszünk vallomást ellene, börtönbe csukhatják. A vallomásodért cserébe meg fognak védeni és én sem jelentelek fel. A szállodát pedig bezárják, ő pedig nem fog tudni senkit bántani többé… megadhatjuk neki, ami jár – mondom halk, kemény hangon, ő pedig elbizonytalanodva néz rám.

- Te nem tudod, mit beszélsz. Sumeraginak mindenhol vannak kapcsolatai. Képtelenség börtönbe juttatni. Ha pedig rosszul sül el a dolog, nekünk annyi…

- Azt hiszed, máskülönben más sors várna ránk? Sosem fog elengedni minket, Ayumu – mondom elkomorodva, mire elszörnyedve néz rám. – Ha már nem fogunk elég hasznot hozni, elad majd minket egy olcsó stricinek, és strichelhetünk az utcán. Ahol vagy kicsinál majd egy őrült kuncsaft, vagy hasonló kellemes vég vár ránk. Nincs menekvés. Ez az egyetlen úgy.