Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Andro2021. 04. 07. 16:36:56#35925
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Naoe-kunnak)


A zsivaj erősödik, ahogy elvonszolják a tettest. Nem tudom, ki lehet, de ha meg akarta ölni Naoe-kunt, akkor talán az küldte, aki Watanabe-sannal is végzett. Egy orvos és két ápoló érkezik, próbálják lefejteni rólam Naoe-kunt, aki sikítani kezd, üvölt, sír, kapaszkodik belém.
- Hagyják békén egy kicsit, amíg megnyugszik – mondom határozott hangon. - Most akarták megfojtani, időre van szüksége, amíg képes józanul gondolkodni.
- Rendben – bólint az orvos. Látom, hogy ő is fel van zaklatva, nem csoda. Gondolom nem sűrűn történik ilyesmi a kórházban. - De utána muszáj lesz feltennünk neki pár kérdést.
Biccentek, majd Naoe-kunra összpontosítom a figyelmem. Úgy simul hozzám, mintha a mentőöve lennék. Görcsösen szorítja az ingemet, keservesen, kétségbeesetten sír. Halálra van rémülve, ami nem csoda. Kis híján meggyilkolták. Ha nem érek ide idejében, ki tudja, mi történt volna. Végre lassan lecsillapodik, és hagyja, hogy elengedjem, bár az ujjait úgy kell lefejtenem magamról. Az orvos és és a két ápoló megvizsgálják, kérdéseket tesznek fel neki, de ő nem is válaszol. Még mindig reszket, meg van ijedve. Ki ne lenne az ő helyében? 
A tekintetével engem keres, mire megfogom a kezét, és hüvelykujjammal a kézfejét kezdem simogatni, hogy megnyugtassam. A doki vizsgálja, belenéz a szájába, beszélteti, majd megitat vele vagy két pohár vizet is. 
- Kisebb zúzódásai vannak, de komolyabb baja nincs – mondja az orvos. - Kap egy nyugtatót, meg infúziót, aztán pihenhet.
- Köszönjük, doki! - bólintok hálásan. 
A szoba lassan kiürül, Akiyoshi-san még közli, hogy majd be kell mennem az őrsre, mire csak fáradtan bólintok. Hosszú éjszakám lesz még, de ő is tudja, hogy most a védencem a fontosabb. Jó ember, sosem kérdőjelezte meg a döntéseimet még akkor sem, ha túl mélyre ások néha egy-egy ügyben. Mindig támogatott, talán mert pontosan tudja, milyen poklokat éltem át gyerekként és később is. Ő az egyetlen, aki mindent tud rólam, a bátyámról, meg Tomohiroról is. Neki köszönhetem, hogy egyáltalán nyomozó lehetek. 
Mikor végre magunkra maradunk és az utolsó ember után is becsukódik az ajtó, átülök Naoe-kun ágyának szélére és újra megölelem. Ő a karjaimba bújik, ott keres védelmet. Mintha csak bennem bízna, de talán ez így is van. Annyi borzalmas dolgon ment keresztül, és biztos, hogy ezek nem most kezdődtek. 
- Nyomozó… ha maga nem jön… biztosan… biztosan… - nyögi elcsukló hangon, mire gyengéden megcsókolom a homlokát. Ha ez így meg, a végén beleszeretek, pedig az hiba lenne. Nem keveredhetek bele egy szerelmi kapcsolatba. Azonban attól félek, már késő. 
- Én mindig itt leszek, hogy megvédjelek – suttogom, mire ő a fejét a nyakam hajlatába fúrja. 
- Megígéri? – kérdi erőtlen hangon.
- Megígérem.
Hosszú percekig ülünk így, várok, míg teljesen megnyugszik. Most szüksége van arra, hogy valaki itt legyen mellette. Amikor magamon kívül voltam, Tomohiro mindig ott volt, akár egész éjszaka is a kollégiumi szobámban ült és a karjaiban tartott. Pedig nem lett volna szabad. Ott sem lett volna szabad lennie, de ő azt kockáztatta, hogy kirúgják az állásából. Hiszen ha ott találják felnőttként egy tizenpár éves kölyökkel, akkor azonmód kipenderítik. De őt csak az érdekelte, hogy én ne szenvedjek. Most én is ezt teszem Naoe-kunnal. Az állásommal, a hivatásommal és a saját előmenetelemmel játszom, mert meg akarom őt menteni. 
- Enned kellene valamit, hogy visszaszerezd az energiádat – mondom hirtelen, finoman eltolva őt magamtól. De Naoe-kun csak a fejét rázza. Pocsékul néz ki. – Akkor legalább igyál – unszolom, majd töltök neki egy pohár vizet és felé nyújtom. Engedelmesen elveszi, belekortyol, de az arca megrándul. Biztosan fáj neki a nyelés, de azért aprókat kortyolva kiissza a pohár tartalmát. 
Kopognak, én pedig felállok és ajtót nyitok. Egy emberünk az, néhány szóban tájékoztat a fejleményekről, miközben a nyitott ajtóban állunk. Nem akarom, hogy Naoe-kun most elveszítsen szem elől. Nem beszélünk sokat, elmondja, hogy a támadót ellátták, még ne tudják, ki lehet és nem is hajlandó beszélni. Végül elköszön, én pedig visszamegyek a szobába.
- A támadódat ellátták, nem életveszélyes a sérülése. Folyik a beazonosítása, egyenlőre nem hajlandó beszélni. Később én is ki fogom hallgatni – mondom egyszerűen, Naoe-kun pedig bólint. – Felismerted őt? A hangját, vagy a ruháját? – kérdem fürkészően, de ő a fejét rázza. – Képes leszel később megnézni, hátha beugrik valami? – kérdem finoman, mire megremeg, de azért bólint.
- Még sosem… rettegtem ennyire – suttogja rekedt hangon. – Azt hittem, meg fogok halni.
- Sajnálom, hogy ezt kellett átélned – mondom szomorúan, de ő csak lesüti a szemét. Szerencsétlen, elég sok borzalom történt vele mostanában.
- A rendőrök, akik az ajtóm előtt álltak… - kezd bele bizonytalan hangon, óvatosan felnézve rám.
- Leütötte őket.
- Jól vannak? – kérdi rémülten, én pedig bólintok.
- Enyhe agyrázkódásuk lett, de semmi komolyabb.
Megkönnyebbülten sóhajt fel, majd megdörgöli a szemét. Sajnálom őt, nem ilyen életet kéne élnie. 
- Nem értem ezt az egészet, ami körülöttem történik. Egyik szörnyűség a másik után… mit tettem, amiért ezt rótta ki rám az élet…? – motyogja halkan, maga elé bámulva, nekem pedig a szívem szakad meg. 
A kezemet lassan a takarót markoló kezeire simítom. Nem hagyhatom magára ezek után. Ő nem lehet olyan, mint én, bár úgy érzem, már eléggé összetörték testileg és lelkileg is. 
- Nem fogom hagyni, hogy bárki bántson ezek után, Naoe-kun. Ígérem, hogy megvédelek – mondom, tekintetemet az övébe fúrva.
- Sosem lehetek elég hálás magának, Nariyama nyomozó – suttogja halvány kis mosollyal. Olyan gyönyörű így. Bár látnám szívből mosolyogni. Akkor biztos még szebb. Eh! Miket képzelek itt! – Maga az én személyes őrangyalom.
Mosolyogva simítom egy kósza hajtincsét a füle mögé, mire ő hirtelen az arcát a tenyerembe fekteti. Megcirógatom az arcát, amit ő lehunyt szemmel élvez, majd apró csókot lehel az ujjaimra. 
- Menjen haza és pihenjen kicsit, nyomozó. Nagyon fáradtnak tűnik – pillant fel rám. A tekintetén látom, hogy aggódik értem.
- Ne is gondold, hogy a történtek után magadra hagylak – szögezem le ellentmondást nem tűrő hangon, mire megilletődve néz rám. 
- De hát hol fog aludni? Ez az ágy sajnos túl kicsi kettőnknek – mondja bizonytalan hangon, pedig szerintem vannak ötletei. De nem akarom kihasználni akkor, amikor ilyen sebezhető 
- Majd a széken alszom. A rendőri munka egyik előnye, hogy megtanultam a legkényelmetlenebb pózokban is elaludni – mosolygok szarkasztikusan, ő pedig felkuncog. Nagyon édes a nevetése, szeretném többször is hallani.
- Nyomozó… ha vége ennek az egésznek… szeretném… - szólal meg bizonytalanul, miközben édesen elpirul. Érdeklődve nézek rá, de van egy sejtésem, hová akar kilyukadni. 
- Igen?
- Én… hát… szeretném… elhívni egy randira – nyögi ki végül, fülig vörösödve, miközben lesüti a szemét. Ilyenkor igazán zabálnivalóan aranyos. 
- Semmi sem okozna nagyobb örömet – válaszolom szélesen mosolyogva, mire megkönnyebbülten fújja ki a levegőt.
Valóban rendes gyerek ez, és való igaz, jómagam is elhívtam volna. De első a kötelesség. Aztán ki tudja? Talán tényleg ideje végre összejönnöm valakivel. Nem élhetek örökké Tomohiro emlékének. Ő sem akarná. 


~*~

Az éjszaka hamar eltelik, én pedig a széken bóbiskolok, félig ágyra dőlve. Még korán felébredek, Naoe-kun még alszik. Úgy döntök, hozok neki reggelit, így halkan kiosonok és a közeli pékségbe sietek. Az ajtó előtt új őrök állnak, természetesen nekik is hozok reggelit, és kávét, amit meg is köszönnek. Hamar visszaérek, de Naoe-kun ágya üres, ám a fürdőből halk vízcsobogást hallok. Ezek szerint fürdik. Leülök, és az egyik kávénak neki is kezdek, miközben az ébredő várost nézem. A fürdőajtó hirtelen nyílik és papucsos lépteket hallok magam mögött.
- Nariyama nyomozó… azt hittem, elment – hallom meg Naoe-kun boldog hangját. Hátranézek rá, még vizes haját egy törülközővel törölgeti. Olyan gyönyörű, mint egy isten. 
- Sosem mennék el búcsú nélkül – mosolygok rá, majd az asztalra mutatok. – Hoztam kávét és egy kis péksütit, gondolom, a kórházi koszt amúgy sem a legjobb.
- Köszönöm, nagyon kedves – pillant rám hálásan, majd bicegve lehuppan az egyik székre. Úgy tűnik, már nincsenek fájdalmai, vagy nem mutatja. De jobban néz ki, aminek nagyon örülök. – De csak ha maga is csatlakozik hozzám – sandít rám, mire felnevetek. Ez a kölyök tudja, mivel marasztalja az embert. – Ha már megmenti az életemet, a legkevesebb, hogy vigyázok az egészségére.
Helyet foglalok vele szemben, és megreggelizünk. Kellemesen elbeszélgetünk, de nekem mennem kell. Ott akarok lenni, amikor kihallgatják a feltételezett gyilkost. Tudni akarom, ki bérelte fel. Ha kell, péppé verem a képét, de beszélni fog! Felállok, mire Naoe-kun megragadja a karom, és mikor ránézek, látom a tekintetében az elszántságot. 
- Sokat gondolkodtam az éjszaka. Beszélni szeretnék magával – mondja Naoe-kun, miközben fészkelődik. Bólintok, majd egy mozdulattal indítom el a zsebemben a telefonom hangfelvevőjét. Várok, míg készen nem áll, majd beszélni kezd. Majd később bocsánatot kérek tőle.
- Tizenhárom éves voltam, mikor prostituált lettem – hadarja, mire a szemeim elkerekednek. Éppen megszólalnék, amikor leint. Így csendben maradok és várom a folytatást, miközben visszaülök a székre. – Először hadd mondjam el, amit szeretnék. Ha megakadok, lehet, hogy nem tudom folytatni.
Egy szót sem szólok, de feszült vagyok. Sumeraginak lesz miért számot adnia, de nemcsak neki.
- Apám eladósodott és rossz emberektől kért kölcsön. Mikor nem tudott fizetni, engem ajánlott fel a tartozása fejébe. Elvittek messze az otthonomtól, nem tudom, hova. Több hasonló korombeli gyerekkel voltam összezárva, de voltak fiatalabbak is. Egymás hegyén-hátán aludtunk. Idegenek jöttek, kirángattak egy üvöltő gyereket a sok közül, bezárták egy szobába és férfiak jöttek, akik megerőszakolták őket. Minket. Volt, hogy egy nap egy tucat is. Néhányan belehaltak a sérüléseikbe, mások nem törtek meg, azokat addig verték, míg abba lehelték ki a lelküket.
Engem szerettek. Szófogadó voltam és csinos. Talán egy évig voltam azon a helyen, mikor az egyik vendégnek megtetszettem és megvett. Beültettek egy autóba, és akkor kerültem a szállodába. Sumeragi-samának tetszettem, ezért nála kellett tovább dolgoznom. Jobb hely volt, mert saját szobát kaptam, az ügyfelek pedig nem voltak olyan durvák. Azt mondta, le kell dolgoznom a pénzt, amiért megvett, kamatostul. Néha a kedvére kellett tenni, de ezek az alkalmak nem voltak gyakoriak. Rendszeres az orvosi ellenőrzés, az erőszakos ügyfeleket moderálják.
De mindenki retteg Sumeragi-samától. Néha megpróbál valaki elszökni, azt visszarángatják, az igazgató pedig olyankor… akár hetekig is képes játszadozni vele. A fájdalomban leli örömét. Kínoz, megfélemlít… - Látom, hogy megborzong. El tudom képzelni, miket művelt vele az az állat. 
- Sumeragi-sama megparancsolta, hogy… hogy… férkőzzek közel magához, nyomozó – suttogja lehajtott fejjel. Ezt eddig is sejtettem, nem igazán lep meg a dolog. – Azt akarta, hogy szivárogtassak ki információkat a nyomozásról. De én képtelen vagyok… nem akarom elárulni a bizalmát, hiszen olyan kedves hozzám… mégis… rettegek tőle… - nyüszít az ajkába harapva.
- Emiatt ne emészd magad – paskolom meg a fejét, mire remegve néz rám. - Nem leptél meg a dologgal. Ugyan, ne nézz már kezdőnek! Nem te vagy az első prostituált, akit a futtatója ilyesmivel bíz meg. Sumeragi pont olyan, mint a többi gazdag, undorító pöcs, aki azt hiszi, hogy pénzzel és megfélemlítéssel bármit elérhet.
- Nem… nem is… haragszik, hogy… hogy… - kérdi remegve, de a fejem rázom. Halálra van rémülve szegény, én meg csak tetézem a problémáit.
- Miért haragudnék, hiszen te semmi rosszat nem tettél – sóhajtok fel, finoman megfogva remegő kezét. - Te csak azt tetted, amire az a vén fasz utasított. Megértem, hogy félsz tőle, és nem akarom, hogy bajod essen. Így legyen meg neki, amit akar. Szivárogtass neki, ha ettől jobban érzi magát – vigyorodom el.
- Hogyan?! - kérdi megütközve Naoe-kun. - És ha… ha magának baja lesz belőle? Nem akarom, hogy… a főnöke emiatt haragudjon magára.
- Nem azt mondtam, hogy mindent tálalj ki neki, hanem csak annyit mondj, amennyitől megnyugszanak a kedélyek. Te jobban ismered, pontosan tudod, mit és mennyit mondhatsz el neki – nézek rá biztatóan. - Bízom benned, Naoe-kun. És nekem is elnézést kell kérnem tőled. Ugyanis – vakarom meg a fejem –, az engedélyed nélkül felvettem a beszélgetésünket – nyúlok a zsebembe, leállítva a felvételt. - Nem akartam szólni róla, mert attól féltem, akkor nem mondasz semmit, vagy esetleg nem a teljes igazságot hallom tőled. Nem mintha nem bíznék benned – emelem fel a kezem –, de már van tapasztalatom ez ügyben.
- Megértem – bólint Naoe-kun őszinte tekintettel. - Nem haragszom önre, nyomozó. Csak azt tette, amit kellett. Én is titkolóztam, de most már kvittek vagyunk, ugye?
- Azok – mosolyodom el, és felemelve a kezét, finoman belecsókolok a tenyerébe. Csak nézem, ahogy édesen elpirul. Tényleg fel kéne szednem, ha vége az egész hercehurcának. - Most egy feladatod van, mégpedig, hogy pihenj! Meg kell gyógyulnod, és nem kéne ennyit mászkálnod, különben felszakadnak a varratok és a végén levágják azt a csinos kis futóművedet.
Naoe-kun olyan rémülten néz rám, hogy elnevetem magam. Nagyon naiv néhány tekintetben, de megvan a magához való esze. Ettől olyan édes. Mikor rájön, hogy csak ugrattam, felfújja a képét, amitől olyan, mint egy mérges kis hörcsög. 
- Ne nevessen ki! - morog halkan, én pedig igyekszem abbahagyni a hahotázást. - Ez nem szép dolog, nyomozó! Csúnya dolog kinevetni egy szegény, lábadozó beteget, tudja?
- Ne haragudj, de olyan aranyos vagy, ahogy felfújod az arcod – kuncogok továbbra is, még a könnyeim is kicsordulnak. Hamarosan Naoe-kun is velem nevet.
Mikor végre sikerül abbahagynunk a nevetést, egyszerűen a karjaimba kapom Naoe-kunt és visszaviszem az ágyba. Hozzám simul, az ingembe kapaszkodik, mint aki nem akar elengedni. De nekem dolgom van, ő is tudja, így elenged. 
- Megnézem, ki tudunk-e szedni valamit a támadódból – mondom, miközben betakargatom. - Délután igyekszem visszajönni. Hozzak valamit? Telefont, könyvet, társasjátékot, bármit?
- Egy könyv jólesne. Nagyon unalmas egész nap csak feküdni úgy, hogy nincs mit csinálni – mondja.
- Bekapcsolhatom a tévét – mutatok a szemközti falon elhelyezett készülékre.
- Az jó lenne, köszönöm! - mosolyodik el szomorkásan. - Idehozná majd a távirányítót?
Bólintok. Bekapcsolom a tévét, valami zeneadó jön be, majd a távirányítót odaadom Naoe-kunnak. Elköszönök tőle, aztán indulok is. Az ajtóban álló két őrt leváltotta két másik. Meghajolnak, én biccentek, aztán elsietek. Útközben telefonálok az őrsre, hogy Watanabe-san feleségét és lányát lehetőleg más hallgassa ki, mert nekem sok dolgom van. Ebből semmi probléma nincs, hiszen nem én vagyok az egyetlen kihallgató tiszt az őrsön. 


~*~


A támadót, akiről kiderül, hogy egy, a harmincas éveiben járó férfi, az első emeleten szállásolták el. A vállán lőttem meg, pár napig a kórház vendége marad, de erről talán nem kéne szólnom Naoe-kunnak. Csak feleslegesen felizgatnám szegényt. Az ajtaja előtt két rendőrt pillantok meg, ismerem őket, az egyikük csoporttársam volt az egyetemen az első évben, de nem jutott el a nyomozói vizsgáig. 
- Beszélt már? - kérdem odaérve.
- Még nem, uram – rázza a fejét a férfi. - Reméljük, ki tud szedni belőle valamit. Kobayakawa-san már megpróbálta, de a fickó hallgatott, mint a sír.
- Kobayakawa?! - kérdem megdöbbenve. Az ötvenes éveiben járó nyomozó, az én egyik senpai-om nem éppen arról híres, hogy durván bánna az emberekkel. Egyesek szerint túl kedves, és nem elég határozott. - Akkor nem csodálkozom, ha kudarcot vallott.
Több szó nem is esik köztünk, hanem belépek a szobába. A tettes egy újságot olvas, ám amikor belépek, felnéz rám. Rövid, fekete haja van, sötét szemei, markáns arcvonásai, amik kissé durvának tűnnek. Nem túl tagbaszakadt alak, de erősnek tűnik.
- Maga ki az ördög? - kérdi morogva.
- Nariyama Hikaru nyomozó vagyok, Gyilkossági csoport – mutatom fel a jelvényem, mire félredönti a fejét.
- Nem is tudtam, hogy már gyerekeket is felvesznek rendőrnek – vigyorodik el. - És mit akar, nyomozó? Egy haverja már járt itt, de nem tudott belőlem kiszedni semmit. Magának sem mondok semmit.
- Ó, Kobayakawa-senpai nagyon is kedves ember, de vele ellentétben én tudok brutális és kegyetlen is lenni – mondom egyszerűen, minden indulat nélkül, miközben kényelmes léptekkel az ágyhoz sétálok. - Beszélni fogsz, madárkám, pár perc múlva csicseregni fogsz, de még hogy!
- Kötve hiszem, azt, nyomozó – nyomja meg gúnyosan az utolsó szót.
Sokan szokták mondani, hogy néha túl kegyetlen vagyok, de sokszor ez az egyetlen járható út. Ez az ember ölni akart, én pedig tenni akarok róla, hogy leszokjon az ilyesfajta butaságokról. Kiveszem a kezéből az újságot, majd mielőtt tiltakozhatna az eljárás ellen, egyszerűen a sérült vállába markolok. Felüvölt, de úgy, hogy még az ablakok is megrezzennek szerintem. Odakintről már hallom is a futó lépteket, de az őrök senkit sem engednek be. Okos fiúk ezek, tudják a dolgukat.
- Beszélsz? - kérdem érzelemmentes hangon. - Mert folytathatjuk. Ez csak a bemelegítés, pajtikám, jobb, ha tudod. - A fejét rázza, pedig iszonyatos fájdalmai lehetnek. - Hát, jó, akkor folytassuk.
Elengedem a vállát, de azon nyomban bele is bokszolok, amitől oldalra gurul, és ordítva könyörög, hagyjam abba. De nem hajlandó beszélni. Lehúzom az ágyról a földre, és a hátára fordítom, majd rátérdelek és két kezem a nyakára teszem. Rányomok, de nem olyan erősen, hogy bántsam, hanem csak annyira, hogy féljen. Ereje nincs védekezni, így végül pár perc után feladja. 
- Jól van… jól… van… beszélek… - nyöszörgi végül.
- Helyes – nézek rá egyszerűen, majd megragadom és ülő helyzetbe húzom. A zsebemből bilincset varázsolok elő, amivel az ágyhoz bilincselem az ép csuklóját. - Csak azért, hogy nehogy valami hülyeséget csinálj itt nekem, világos?
- Világos – nyögi. - Maga… kegyetlen…
- Nem te vagy az első, aki ezt mondja – biccentek. - Nos, akkor feltennék pár kérdést – veszem elő a telefont és kapcsolom be a hangrögzítőt. Naoe fájlját már elmentettem. - Hogy hívnak?
- Nishio Maruo – válaszolja. - Harminckét éves vagyok.
- Ki bérelt fel arra, hogy megöld Naoe-kunt? - kérdem kíváncsian. - És még egy kérdés. Te ölted meg Watanabe Ken-sant is?
- Watanabe-sant nem – rázza a fejét, mire felvonom a szemöldököm. Ez érdekes. - Ahhoz az ügyhöz semmi közöm, esküszöm! Engem csak Naoe megölésével bíztak meg.
- De kicsoda? - kérdem, mire nagyot sóhajt. - Kinek áll érdekében, ha Naoe-kun meghal?
- A neve Ayumu – mondja, mire majdnem kiesik a telefon a kezemből. - Egy másik prostituált. Ő keresett meg. Volt egy… korábbi… nos…
- A vendége voltál? - kérdem kíváncsian, mire bólint. - Beszélj!
- A hotelben dolgoztam, mint biztonsági őr – kezd bele. - Tudja, hogy van ez, elvileg mi nem nyúlhatunk a fiúkhoz, de Ayumu rendszeresen tekergett arrafelé. És hát… elcsábított. Természetesen nem szólhattunk róla senkinek, mert azzal mindketten bajba kerültünk volna. A dolog nem egyszer történt meg. De aztán volt az a dolog Watanabe-sannal, amikor a férfi átpártol Naoéhoz. Ayumu attól fogva csak a bosszún törte a fejét, és a gyilkosság kapóra jött neki. Meg az is, hogy a srácot meglőtték a parkolóban. Akkor bérelt fel, hogy végezzek vele, mert ha nem, beköpi, hogy viszonyunk van. Mit tehettem volna? Baromira be voltam szarva.
- Ez minden? - kérdem, mire bólint. - Ez az ügy egyre cifrább. Mindegy, szólok a dokiknak, lássanak el, de azt tudod, hogy gyilkossági kísérletért felelned kell, Nishio Maruo – nézek rá keményen, majd kikapcsolom a felvevőt.


Kimegyek a szobából, beengedem a dokikat, miközben úgy döntök, visszamegyek Naoe-kun szobájába. Erről tudnia kell. Komolyan, Ayumu-kun messzire ment. Ha belekeverem, ülni fog gyilkosságra való felbujtásért, hacsak Naoe-kun nem tesz valamit. A hajamba túrok. Ronda egy ügy ez, nem mondom. Ahogy a lifthez érek, megpillantom Sumeragit, amint éppen elhagyja a kórházat. Rossz előérzetem van, így lépcsőn rohanok fel a negyedikre, ahol Naoe-kun szobája is van. Mikor lélekszakadva odaérek, és belépek, az ágyán magába zuhant fiút pillantom meg, aki a takarót görcsösen markolva keservesen sír. 
- Naoe-kun… - lépek oda hozzá, finoman megérintve a vállát, mire megugrik és rémült tekintettel néz rám, maga elé emelve a kezét. Az arcán vörös duzzanatot látok. Megütötték volna? - Naoe-kun, én vagyok az, Nariyama nyomozó.
- Nyomozó… - suttogja Naoe-kun, mikor végre felismer. - Nyomozó! - kiabálja sírva, miközben a karjaimba veti magát. - Végre itt van… Én… úgy féltem… Azt hittem… meg fog… ölni, vagy… visszarángat a… szállodába…
- Igen, láttam éppen elmenni – ölelem magamhoz, miközben csitítani próbálom. - Megvert téged? Bántott? - kérdem gyengéden, mire remegve bólint, miközben keservesen sír. - A szemét rohadékja!
- Pedig… mindent… elmondtam neki… de… azt mondta… biztosan valamit… eltitkolok… - nyöszörgi halkan.
- Nyugodj meg, nincs semmi baj, már itt vagyok – nyugtatom. Az őrök itt voltak, de az ajtó belülről zárható, biztos bezárta, hogy ne jöhessen be senki. - Nem kellett volna elmennem. Többé nem hagylak magadra, ígérem. Csss! Nincs már semmi baj, elment. Nem fog többé bántani, kicsim.
Időbe telik, mire Naoe-kun megnyugszik annyira, hogy elengedjen. Letörlöm a könnyeit, majd hozok borogatást az arcára. Ronda az a duzzanat, jó erőset kaphatott szegény. Lassan teljesen lenyugszik, de a kedve a béka nemesebbik fele alatt van. És én most még tetézni fogom.
- Beszéltem a támadóddal – mondom halkan, mire rám figyel. Látom, mennyire ideges. - Nem ő ölte meg Watanabe-sant, őt csak a te megöléseddel bízták meg. De nem ő lőtt rád. És azt is tudom, ki bérelte fel.
- Kicsoda? - kérdi remegve, mint aki nem tudja, hallani akarja-e.
- Ayumu-kun – mondom ki a nevet, mire Naoe-kun elsápad. - Úgy tűnik, nagyon rossz néven vette, hogy Watanabe-san átpártolt hozzád. A támadód az egyik biztonsági emberetek Nishio Maruo-san.
- Nishio-san? - kérdi Naoe-kun, a szája elé kapva a kezét. - De… ő mindig olyan… kedves volt velünk.
- Viszonya volt Ayumu-kunnal, és úgy tűnik, a riválisod megfenyegette, hogy tálal, ha Nishio-san nem végez veled – mondom szomorúan. - Naoe-kun, ezek után semmiképpen nem mehetsz vissza  a hotelbe. Nem vagy ott biztonságban. Ha kiengednek, megkérem a főnökömet, hogy eldughassunk az egyik védett házban. Ha neked is megfelel. 


vicii2021. 02. 07. 23:05:45#35907
Karakter: Naoe
Megjegyzés: (Nyomozómnak)


- Azért még ne erőltesd meg magad, ha lehet – mosolyog rám a fejét ingatva. – Bár szó, ami szó, ki tudja, mit reagálnék, ha valóban bepróbálkoznál – mondja sokat mondó pillantással, én pedig hevesen dobogó szívvel, meglepetten pillantok rá. Arckifejezésem láttán felnevet, erre pedig elszégyellem magam. Most vajon csak ugratott…? Nem olyan típusnak ismertem meg. Igazat mondott volna? Tényleg vonzónak talál? De hisz ő rendőr, én pedig csak egy olcsó ribanc vagyok. És a rendőrök híresen utálják a prostikat.
Ahogy magamban tépelődöm, felpillantok rá, és látom, hogy ő is elmélázott. A szemöldökét összevonta és komoly arccal gondolkodik.
- Valami baj van, nyomozó? – kérdem óvatosan, mire felocsúdva pillant rám.
- Csak elgondolkodtam. Jó kérdés, miért akarhattak megölni. Nem tudsz esetleg Watanabe-sanról olyasmit, amit nem kéne? Esetleg óvatlanul nem ejtett el egy megjegyzést, amikor nálad járt? – kérdi átható tekintettel, én pedig próbálok visszaemlékezni, de a tudatomon vékony ködfátyol ül.
- Nem, nem emlékszem ilyesmire. Egyébként is tilos volt ilyesmiről beszélgetni. Gondolja, hogy emiatt akartak megölni? – kérdem félve, és ahogy bólint, érzem, hogy kifut a vér az arcomból.
- Lehetséges. De az is lehet, hogy az elkövetők esetleg azt hiszik, láttad őket. Igen, ketten voltak – teszi hozzá zavart tekintetem láttán. – Ennyit vissza tudtak hozni a fiúk a felvételből az őrsön, de mivel mindjét elkövető be volt öltözve, nem láttuk az arcukat. De lehetséges, hogy ugyanazok voltak, akik később megtámadtak a parkolóban – magyarázza türelmesen, majd időt hagy, hogy megemésszem a hallottakat. A fájdalomcsillapítók miatt kicsit tovább tart, mire felfogom, ami elhangzott.
- Naoe-kun! A hang, amit a telefonban hallottál, nem tűnt ismerősnek? Milyen hang volt? Esetleg nem tűnt eltorzítottnak? – faggatózik tovább a nyomozó, én pedig lebiggyesztett ajkakkal ingatom a fejem.
- Nem, egyáltalán nem volt torz, és ismerősnek sem tűnt. Bár azt furcsálltam, hogy nem mutatkozott be. Az emberek általában bemutatkoznak, ha telefonálnak, nem? – pillantok rá bizonytalanul, ő pedig bólint.
- Valószínűleg nem akarta, hogy tudd, ki az. De ha be is mutatkozott volna, biztos álnevet használ – töpreng hangosan a nyomozó. – Nő volt, vagy férfi?
- Férfi, olyan… negyvenesnek hangzott a telefonban, de lehetett idősebb is – mondom erősen koncentrálva, hogy felidézzem az emlékeket. – Még Keita-san is furcsállta a dolgot, mert azt mondta, ilyen késői időpontban nem szoktak telefonálni ilyesmiért. De aztán csak megrántotta a vállát, mint akinek mindegy – mesélem fáradtan a hajamba túrva.
- Ez tényleg különös – sóhajt fel a férfi. – Gondolom felvétel nem készült a beszélgetésről.
- Nem – mondom sajnálkozva. – Legalábbis nem tudok róla, hogy a telefonjaink is le lennének hallgatva. Lehet, ezután ezen is változtatnak majd - tördelem idegesen a kezemet.
- Hogy érted? – kérdi értetlenül, én pedig keserűen elmosolyodom.
- Ugyan, nyomozó, ne legyen már ennyire buta! – pillantok rá megtörten. Valószínűleg a gyógyszerek miatt vagyok ilyen szabadszájú. – Ha ennek a cécónak vége, akkor mindannyian úgyis visszamegyünk dolgozni. Jelenleg olcsó cafkák vagyunk csak, akiket a futtatójuk tart el – magyarázom keserűen. És előre látom, hogy a kórházi számlát is hozzá fogják csapni a fennmaradt tartozásomhoz, kamatostul.
- Egyikőtök sem olcsó cafka, főleg nem te – ellenkezik vigasztalóan, erős kezébe fogva az én törékeny ujjaimat. Megremegek meleg érintésétől. A józan ész azt diktálná, hogy még egy ilyen kedves gesztust se fogadjak el, de most… most csak kiélvezem a törődést. – Naoe-kun, neked soha többé nem kell oda visszamenned dolgozni. Sem neked, sem a többieknek. Ha ennek az ügynek vége, elintézem, hogy Sumeragi rács mögé kerüljön azokért, amiket veletek művel.
- Szép álom, nyomozó, de a valóság sajnos ennél sokkal ridegebb – hajtom le a fejem, de a kezébe továbbra is kapaszkodom. – Sosem fog elengedni minket, hiába is várnánk. Maga sem sokat tehet.
- De igen, ha te is segítesz nekem – mondja keményen, én pedig rögtön felfogom a szavak mögötti utalást. Halálra rémülten nézek a nyomozóra. – Igen, pont arról van szó, amire gondolsz. Tudom, hogy nem teheted meg, de szeretném, ha mindent elmondanál nekem magadról és arról, hogy mégis milyen kapcsolat fűz ehhez a rohadékhoz.
- Nem! Azt… azt nem… nem tehetem… - ülök fel, a rémület végigkúszik minden idegszálamon, a testem pedig vad remegésbe kezd. Már a gondolattól halálra rémülök. Sumeragi-sama nagy hatalmú ember, aki sok összeköttetéssel rendelkezik. Ha hajlandó lennék ellene tanúskodni egy vádemelésnél, felkutatna és büntetésül addig kínozna, amíg magam nem rimánkodnék a halálért. De én nem bírom a fájdalmat. – Ha rájön, akkor… akkor megöl…
- Nem hagyom, hogy hozzád érjen – mondja magabiztosan a szemembe nézve, majd az ágy szélére ülve gyengéden magához von. Reszketve simulok az ölelésébe, mélyen felzaklat ez a beszélgetés.
- Sosem fogom hagyni, hogy bántson téged, rendben? Segítek neked, de ehhez a te segítségedre és szükség van. Valakinek meg kell törnie a hallgatást, te is tudod, hacsak nem akarsz életed végéig gazdag férfiak alatt vonaglani.
- Nagyon félek… - súgom elcsukló hangon, érzem, ahogy az első könnycseppek forrón végigszántját az arcomat. Kétségbeesetten kapaszkodom az ingjébe, arcomat a mellkasába fúrom. Hiába küzdök, a könnyek feltörnek, zaklatott sírás tör fel belőlem. – Sumeragi-sama… kegyetlen ember… és… és… nem fél… hogy… hogy…
- Tudom – súgja finoman, megnyugtatóan simogatva a hátamat. – Tudom, Naoe-kun. De ígérem, hogy megvédelek, rendben? – duruzsolja biztató hangon, én pedig szipogva bólogatok. Próbálok úrrá lenni magamon, de nehezemre esik véget vetni a hisztérikus zokogásnak.
Gyáva vagyok, kicsi, és rettegek. Rettegek attól a férfitől. De talán attól még jobban, hogy így kell leélnem az életemet, mások ocsmány vágyainak kiszolgálásával.
- Rendben – súgom végül, összeszedve magam, felpillantva rá. – De… megígéri, hogy ebből… Sumeragi-sama… semmit sem fog megtudni? – kérdem elcsukló hangon, megremegő ajkakkal.
- Természetesen. – Amit mondasz, egyenlőre kettőnk között fog maradni, és ígérem, hogy soha többé nem kell senkivel sem lefeküdnöd, akivel nem akarsz. És nem kell most beszélned. Szedd össze a gondolataidat, adok neked időt – mondja biztatóan, én pedig félénken bólintok.
- Köszönöm, nyomozó! Maga olyan jó ember, meg sem érdemlem, hogy így bánjon velem – sóhajtok fel elérzékenyülve. Talán a rengeteg gyógyszer az oka, hogy ilyen felfokozott érzelmi állapotban vagyok.
- Te aztán igazán nem vagy hibás abban, amibe keveredtél, Naoe-kün – mosolyog rám kedvesen, ettől a mosolytól pedig megolvad a szívem. – Most mennem kell. Még ki kell hallgatnom Ayumu-kunt is. Te pedig ne aggódj, huszonnégy órás felügyelet alatt állsz. Most próbálj meg pihenni, vissza kell szerezned az erődet, rendben? – búcsúzik, én pedig elszántan bólintok. Ahogy beszél, megszáll a nyugodtság, és azt hiszem, a magabiztosságából és ragad rám valamennyi.
Visszahanyatlok a párnámra, majd nézem a nyomozó alakját, ahogy eltűnik az kórterem ajtaja mögött.
Jó ég, mire vállalkoztam? Vajon mi fog kisülni ebből az egészből? Tényleg szabad ember válhat belőlem egyszer?
 
*
 
Keita-san meglátogat az este folyamán. Be van kötözve a feje, de szerencsére csak súrolta a golyó, semmi komolyabb baja nem esett. Mindössze egy kis sebhely fog maradni utána.
- Majd imponálhat a nőknek. Vagy a pasiknak. Mindenki imádja a sebhelyeket, olyan szexi – duruzsolom kacér mosollyal, mire fülig pirul, én pedig felnevetek. Keita-san egészen szórakoztató személyiség. Fiatal, naiv és túl kedves ahhoz, hogy rendőr legyen.
- Megmentette az életemet. Sosem lehetek elég hálás érte – pillantok rá elkomolyodva, és nehéz nem észrevenni az arcára kiülő boldog büszkeséget.
- Ez a munkám. De azért remélem, egyhamar nem kerülünk újra ilyen helyzetbe – vallja be feszülten, nekem pedig egyet kell értenem.
Elcsevegünk még egy kicsit, kellemes társaságnak bizonyul. Már alkonyodik, mikor távozik, a jelenlététől pedig kicsit jobb kedvem lett. Keita-san naiv optimizmusa kicsit átragadt rám is.
 
*
 
Késő van már, én pedig képtelen vagyok lehunyni a szemem. Csak fekszem az ágyban, bámulok ki az ablakon és figyelem, ahogy a csillagok egymás után fénylenek fel a sötétlő égbolton. A nyomozó jár a fejemben és a beszélgetésünk. Nehezen idézem fel a fájdalomcsillapítóktól, de az a kis utalás, amit tett, beleégett a tudatomba. „Bár szó ami szó, ki tudja, mit reagálnék, ha valóban bepróbálkoznál.” Ezt mondta. A gondolatra elpirulok. Eljátszadozom az ötlettel, hogy egy alkalmas pillanatban csábosan közelebb hajolok hozzá, kezem a mellkasán simít végig, ajkunk majdnem összeér, de nem csókolom meg, hanem várom, hogy ő mozduljon felém és tapadjon az ajkaimra. Megborzongok, ahogy elképzelem a jelenetet… a szívem hevesebben dobog a gondolatra, izgatottan harapom be az alsó ajkam.
De nem lenne tisztességes vele szemben. Ő egy jó ember, megfelelő erkölcsökkel, szép karrierrel. Nem húzhatom le magamhoz. Hiszen csak egy ócska kurva vagyok.
Arról nem is beszélve, hogy Sumeragi-sama azt akarja, hogy információt szivárogtassak ki neki.
Sóhajtva túrok a hajamba, a fejemben egymást kergetik a gondolatok. Össze vagyok zavarodva. Rettegek Sumeragi-samától, hogy mit fog tenni, ha nem engedelmeskedem neki, viszont nem szeretnék csalódást okozni Nariyama nyomozónak sem, hiszen végig olyan jó volt hozzám… felőröl ez a kettősség.
Elbóbiskolhatok a nagy töprengésben, mert halk léptek halk neszére ébredek fel. Sóhajtva fordítom a hang irányába a fejem, majd laposakat pislogva próbálom felfogni, mit is látok. Egy férfi áll az ágyam mellett, fölém magasodik, de nem látom az arcát. Sötét van, nem ég egy lámpa sem, ez lehet az oka. De ahogy közelebb hajol hozzám, rádöbbenek, hogy egy símaszk takarja a vonásait. Bekapcsol a belső riasztóm, rádöbbenek, hogy ártó szándékkal érkezett, de akkor már késő. Egyik térdével az ágyra támaszkodik, majd hirtelen gyorsasággal a kezei a nyakamra fonódnak. Alig tudok felocsúdni a döbbenettől. Levegő után kapnék, de nem tudok.
Az ujjak mélyen a nyakamba vájnak, satuként szorít, a fájdalom hatására pedig végre feleszmélek. Vadul vergődni kezdek, megmarkolom a fojtogató kezet, feszegetem, de semmire sem jutok, sokkal erősebb nálam. Az agyam vészesen pörögni kezd, megoldást keres, az egyre fogyatkozó levegő hiányának ellenére is. Körmömet támadóm csuklójába vájom, amire felszisszen, a maszk alatt tompán káromkodik. Csak azt érem el, hogy teljesen fölém magasodik, a súlyával szegez a kórházi ágyra.
Fekete foltok kezdenek táncolni a szemem előtt, a tüdőm égni kezd, a szervezetem kétségbeesetten próbál levegőhöz jutni. Egész testemben remegni kezdek. Ez lenne a vég? Így kell meghalnom? Egy idegen keze által, lassan megfulladva…? Egyes egyedül…?
Valaki… segítsen valaki…
A fájdalomtól és az erőlködéstől kicsordul a könnyem. Utolsó erőmmel felhúzom a lábam, az idegen mellkasának feszítem a térdem és úgy próbálom lelökni magamról, de nem maradt már elég erőm. Forogni kezd a szoba, tagjaim önkéntelenül rángatóznak, kapaszkodom öntudatom utolsó szálaiba.
- Állj! – kiált egy ismerős hang, és a tudatalattim jelez valamit, de már képtelen vagyok gondolkodni. A fuldoklás tölti ki a tudatomat. – Kezeket fel!
És ekkor végre elereszt, én pedig sípolva kapok levegő után. Gyorsan, szaggatottan kapkodok levegő után, a torkom iszonyúan sajog, a tüdőm szúr, emiatt pedig köhögnöm kell. Erőtlenül fordulok oldalra, megkapaszkodva az ágy szélében. Szédülés és hányinger tör rám.
Fegyver dördülését hallom, olyan közelről, hogy csengeni kezd tőle a fülem. Erőtlenül, könnytől maszatos arccal pillantok oldalra. Támadóm üvöltve terül el a padlón, felkapcsolódik a villany, és ekkor megpillantom az ajtóban megmentőmet. A nevén szeretném szólítani, de hang helyett rekedt köhögést hallatok.
Az események felgyorsulnak, a kórterembe fél tucat egyenruhás rendőr tör be, mind a földön vonagló, vérző maszkos férfira veti magát, kivéve egy embert. Nariyama nyomozó sietve az ágyamhoz lép, majd védelmezően ölel magához, én pedig erőtlenül kapaszkodom belé.
- Minden rendben. Most már minden rendben van, Naoe-kun – mondja megnyugtatóan, a hátamat simogatva, belőlem pedig hisztérikus zokogás tör fel. Sosem rettegtem még ennyire. Ha ő nem jön, meghalok… borzasztó érzés volt, még soha, senki nem fojtogatott.
Azt hittem, meg fogok halni…
Érzékelem az egyre növekvő zsivajt, de nem figyelek. Arcomat a nyomozó mellkasába temetem, próbálok menedékre lelni ölelő karjai között. Csak itt érzem magam biztonságban. Kezeket érzek magamon, próbálnak lefejteni a nyomozóról, de lelököm őket magamról, hisztérikusan sikoltozok. Nem akarom elengedni, nem, soha többet, félek, rettegek, csak mellette vagyok biztonságban…
Hallom a nyomozó hangját, ahogy türelemre inti az érkező orvosokat és ápolókat, óvón ölel továbbra is, megnyugtatóan simogatja a hajam. Nem érzékelem az időt, de lassan megnyugszom. A könnyeim hang nélkül folynak tovább.
Mikor már újra józanul tudok gondolkodni, engedem, hogy eltávolodjon tőlem, de ruháját markoló ujjaim annyira elzsibbadtak, hogy azt úgy kell lefejtegetnie magáról. Rezignáltan hagyom, hogy a rémült orvosok megvizsgáljanak. Kérdések záporoznak rám, de nem felelek rájuk. Vadul reszketek egész testemben.
Tekintetemmel állandóan csak a nyomozót keresem. Biztatóan kapja el a kezem, hüvelykujjával a kézfejemet kezdi simogatni, és ez megnyugtat, erőt ad. Forgatják a fejem, a nyakamat vizsgálják, belenéznek a számba, beszéltetnek, itatnak. Mikor megállapítják, hogy kisebb zúzódásokon kívül komolyabb baj nem történt, kapok gyógyszert, a biztonság kedvéért infúzióra kötnek, majd végre magunkra hagynak. Lassan ürül ki a szoba, a nyomozó pedig türelmesen ül az ágyam melletti széken.
Mikor végre magunkra maradunk és az utolsó ember után is becsukódik az ajtó, átül az ágyam szélére és újra megölel. Jólesően simulok a karjaiba.
- Nyomozó… ha maga nem jön… biztosan… biztosan… - nyögöm, hangom újra elcsuklik. Csitítva hint apró csókot a homlokomra.
- Én mindig itt leszek, hogy megvédjelek – súgja, én pedig arcom nyaka hajlatába fúrom.
- Megígéri? – kérdem aléltan, erőtlenül a történtek miatt.
- Megígérem.
Így ülünk pár hosszú percig csendben, én pedig élvezem a testéből sugárzó meleget, finom, férfias illatát. Még sosem voltam hozzá ilyen közel, de a történtek miatt nem érzem, hogy ez helytelen lenne. Szükségem van a közelségére.
- Enned kellene valamit, hogy visszaszerezd az energiádat – veti fel az ötletet, finoman eltolva magától, de csak megrázom a fejem. Még mindig émelygek. – Akkor legalább igyál – unszol tovább, válaszomat meg sem várva tölt egy pohár vizet és felém nyújtja. Fáradtan veszem el, majd aprót kortyolok. A nyeléstől éles fájdalom nyilall a torkomba, összerándulok, de engedelmesen, apró kortyokban kiiszom a pohár tartalmát.
Kopognak, a nyomozó pedig felállva az ajtóhoz lép. Kinyitja, egy másik egyenruhással kezd beszélgetésbe, kissé behajtva maga mögött az ajtót, de így sem távozik a látóteremből. Ahogy visszatér, újra az ágyam szélére telepszik.
- A támadódat ellátták, nem életveszélyes a sérülése. Folyik a beazonosítása, egyenlőre nem hajlandó beszélni. Később én is ki fogom hallgatni – mondja megkeményedett tekintettel, én pedig bólintok. – Felismerted őt? A hangját, vagy a ruháját? – kérdi fürkészően, de csak megrázom a fejem. Félig öntudatlan voltam, alig tudom felidézni, ami történt. – Képes leszel később megnézni, hátha beugrik valami? – kérdi finoman, a gondolatra pedig a frász kerülget, de bólintok. Ennyivel tartozom neki.
- Még sosem… rettegtem ennyire – súgom rekedt hangon. – Azt hittem, meg fogok halni.
- Sajnálom, hogy ezt kellett átélned – mondja szomorúan, én pedig csak lesütöm a szemem. Csak egy újabb borzalom a sok más mellett. Ezzel is megbirkózom majd.
- A rendőrök, akik az ajtóm előtt álltak… - kezdem bele bizonytalanul, felpillantva a nyomozóra.
- Leütötte őket.
- Jól vannak? – kérdem rémülten, ő pedig bólint.
- Enyhe agyrázkódásuk lett, de semmi komolyabb.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, majd fáradtan dörgölöm meg a szemeimet. Égnek a sok sírástól, és lassan, ahogy az adrenalin felszívódik, olyan fáradtság tör rám, mint még soha.
- Nem értem ezt az egészet, ami körülöttem történik. Egyik szörnyűség a másik után… mit tettem, amiért ezt rótta ki rám az élet…? – motyogom halkan magam elé bámulva, a vállaim megereszkednek a gondolat súlyától. Vajon mennyit kell még szenvednem? Milyen borzalmak várnak még rám ebben az életben?
A nyomozó kezei a takarót markoló ujjaimra simulnak. Érintése melegséggel tölt el.
- Nem fogom hagyni, hogy bárki bántson ezek után, Naoe-kun. Ígérem, hogy megvédelek – mondja, komoly tekintetét az enyémbe mélyeszti.
- Sosem lehetek elég hálás magának, Nariyama nyomozó – súgom halvány kis mosollyal. – Maga az én személyes őrangyalom.
Mosolyogva simítja egy hajtincsemet a fülem mögé, de mielőtt elhúzhatná a kezét, arcomat simítom a tenyerébe. Lehunyt szemmel élvezem, ahogy finoman megcirógatja a bőrömet, majd apró csókot hintek a tenyerébe.
- Menjen haza és pihenjen kicsit, nyomozó. Nagyon fáradtnak tűnik – pillantok fel rá, ezzel véget vetve ennek a kedves jelenetnek. Bármennyire is szeretem a társaságát, elnézve, legalább akkora szüksége van a pihenésre, mint nekem. Nyúzottnak és megviseltnek tűnik. Már a gondolat és rémülettel tölt el, hogy elhagyja ezt a kórtermet, de mégis…
- Ne is gondold, hogy a történtek után magadra hagylak – szögezi le ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig megilletődötten nézek vissza rá.
- De hát hol fog aludni? Ez az ágy sajnos túl kicsi kettőnknek – mondom bizonytalanul, pedig másra sem vágynék jobban, hogy hozzásimulhassak és érezzem a teste melegét.
- Majd a széken alszom. A rendőri munka egyik előnye, hogy megtanultam a legkényelmetlenebb pózokban is elaludni – mosolyog szarkasztikusan, én pedig önkéntelenül felkuncogok.
- Nyomozó… ha vége ennek az egésznek… szeretném… - kezdek bele bizonytalanul, elpirulok már csak attól is, amit mondani készülök. De olyan fürkésző tekintettel néz rám, hogy már nem visszakozhatok, végig kell mondanom, amit elkezdtem, még ha nagy butaság is.
- Igen?
- Én… hát… szeretném… elhívni egy randira – nyögöm ki végül fülig vörösödve, lesütött szemekkel. Annyi kompromittáló helyzetbe kerültem már, mégis ettől jövök zavarba…?
- Semmi sem okozna nagyobb örömet – válaszolja ragyogó mosollyal, ettől pedig hevesebben kezd verni a szívem. Boldogan szusszantok.
 
*
 
A nyomozó meglepően hamar elszundít a széken ülve, az ágyam szélére borulva. Fejét a két karján pihentetve szuszog. Az én szememre viszont akármennyire is fáradt vagyok, még sokáig nem jön álom. Pedig régóta nem éreztem magam ilyen biztonságban. A jelenléte valahogy… melegséggel tölt el.
De csak ülni és nézni a békés arcát, miközben alszik, hallgatni a légzését, minden alvással töltött percnél többet ér. Csak ülök a sötétben és a hold beszűrődő fényénél nézem őt. Férfias arcának vonásai most egészen ellágyultak, kisimultak. Sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál, mintha nem is lenne idősebb tőlem. Világosbarna tincsei kócosan meredeznek mindenfelé, én pedig nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy megérintsem. Óvatosan simítok a hajára, selymes tincsei pedig cirógatják a tenyeremet, jólesően megborzongok tőle. Óvatosan kezdem simogatni a haját, és mivel továbbra is békésen szuszog, felbátorodom. Élvezettel túrok a rakoncátlan tincsek közé, ujjaimmal fésülöm át őket, arcomra pedig széles mosoly kúszik.
A haját simogatva alszom el.
 
*
 
Reggel, mikor felébredek, a nyomozónak hűlt helye sincs. Ahogy kipislogom az álmot a szememből, idegesen pillantok körbe, majd csalódottan nyögök fel, hogy sehol sem találom. Persze, nyilván szólította a kötelesség, ami érthető, de legalább elköszönhetett volna… vagy hagyhatott volna egy cetlit.
Szomorúan ülök ki az ágy szélére. Egy nővérke bekopog, leveszi a lecsepegett infúziót és kihúzza a kanült a kezemből. Sokkal kényelmesebb enélkül.
Végül is úgy döntök, lezuhanyzom gyorsan, ha már így alakult, a reggelit úgyis csak kicsit később fogják hozni.
Ahogy a kórházi pizsamában, a nedves hajamat törölgetve kilépek a fürdőszobából, a nyomozót pillantom meg, ahogy egy papírpohárból kávét szürcsölve bámul ki a reggeli napsütésbe az ablakból.
- Nariyama nyomozó… azt hittem, elment – mondom, az arcomra lassan széles mosoly ül ki.
- Sosem mennék el búcsú nélkül – mosolyog rám, majd az asztalra mutat. – Hoztam kávét és egy kis péksütit, gondolom, a kórházi koszt amúgy sem a legjobb.
- Köszönöm, nagyon kedves – pillantok rá hálásan, majd bicegve lehuppanok az egyik székre. – De csak ha maga is csatlakozik hozzám – sandítok rá, mire felnevet. – Ha már megmenti az életemet, a legkevesebb, hogy vigyázok az egészségére.
Helyet foglal velem szemben, majd kellemes hangulatban megreggelizünk. Amikor az utolsó morzsáig minden elfogyott és csevegtünk egy kicsit semmiségekről, a nyomozó távozni készül, de megragadva a karját marasztalom. Elkomolyodott arckifejezésem láttán nem tiltakozik.
- Sokat gondolkodtam az éjszaka. Beszélni szeretnék magával – mondom kényelmetlenül fészkelődve, ő pedig bólint. Kis csend ül közénk, a nyomozó pedig türelmesen vár, míg összeszedem a gondolataimat. Nem is igazán tudom, hol kezdjen, hiszen ezelőtt senkinek nem meséltem el a történetemet.
- 13 éves voltam, mikor prostituált lettem – hadarom el kezdésnek, a nyomozó pedig döbbent arckifejezéssel ül velem szemben. Már épp szólalna meg, mikor feltartva a kezem csendre intem. – Először hadd mondjam el, amit szeretnék. Ha megakadok, lehet, hogy nem tudom folytatni.
Nem szól, csak bólint, és feszült arccal figyel.
- Apám eladósodott és rossz emberektől kért kölcsön. Mikor nem tudott fizetni, engem ajánlott fel a tartozása fejébe. Elvittek messze az otthonomtól, nem tudom, hova. Több hasonló korombeli gyerekkel voltam összezárva, de voltak fiatalabbak is. Egymás hegyén-hátán aludtunk. Idegenek jöttek, kirángattak egy üvöltő gyereket a sok közül, bezárták egy szobába és férfiak jöttek, akik megerőszakolták őket. Minket. Volt, hogy egy nap egy tucat is. Néhányan belehaltak a sérüléseikbe, mások nem törtek meg, azokat addig verték, míg abba lehelték ki a lelküket.
Engem szerettek. Szófogadó voltam és csinos. Talán egy évig voltam azon a helyen, mikor az egyik vendégnek megtetszettem és megvett. Beültettek egy autóba, és akkor kerültem a szállodába. Sumeragi-samának tetszettem, ezért nála kellett tovább dolgoznom. Jobb hely volt, mert saját szobát kaptam, az ügyfelek pedig nem voltak olyan durvák. Azt mondta, le kell dolgoznom a pénzt, amiért megvett, kamatostul. Néha a kedvére kellett tenni, de ezek az alkalmak nem voltak gyakoriak. Rendszeres az orvosi ellenőrzés, az erőszakos ügyfeleket moderálják.
De mindenki retteg Sumeragi-samától. Néha megpróbál valaki elszökni, azt visszarángatják, az igazgató pedig olyankor… akár hetekig is képes játszadozni vele. A fájdalomban leli örömét. Kínoz, megfélemlít… - összeborzongok néhány személyes emlékre. Átkarolom magam, elakadok, majd nagyot nyelek. El kell mondanom neki.
- Sumeragi-sama megparancsolta, hogy… hogy… férkőzzek közel magához, nyomozó – súgom lehajtott fejjel. – Azt akarta, hogy szivárogtassak ki információkat a nyomozásról. De én képtelen vagyok… nem akarom elárulni a bizalmát, hiszen olyan kedves hozzám… mégis… rettegek tőle… - nyüszítem az ajkamba harapva.


Andro2020. 09. 26. 15:28:57#35810
Karakter: Nariyama Hikaru



Mikor beérek a kapitányságra, már azzal fogadnak, hogy a takarítónő, Amano Yuiko-san magához tért és elvileg kihallgatható állapotban van. Ennek nagyon örülök, de előbb Akiyoshi-samához megyek, aki már vár a fiúkkal együtt amiatt a bizonyos kazetta miatt. A vetítőben vagyok, ahol a technikusok már készen állnak.
- Főnök! - hajolok meg, mikor beérek. Biccent, hogy észrevett, majd int, hogy menjek oda mellé. - Mit találtunk?
- Valami nagyon érdekeset – mondja az egyik technikus. - Ez egy videókazetta, mint maguk is láthatták. Nos, törölni ugyan lehet róla, de nem tökéletesen, és sikerült pár részletet valamennyire visszahozni és kitisztítani. De előre szólok, a kép nem lesz tökéletes, sajnos ennyit tudtunk tenni.
- Indíthatja! - szól Akiyoshi-sama, mire a fiatal férfi csak bólint.
A videón ugyanazt látom eleinte, amit már Sumeragi szobájában is. Aztán hirtelen elmegy a kép, majd valami kásás, fekete-fehér, kissé pixeles dolgok jelennek meg. Végül tisztul a kép és látom, amint Watanabe-san valakivel vitatkozik. Hogy kivel, azt nem látni, a kamera látószögén kívül esik. De ekkor megpillantok egy magasabb alakot, akinek az arcát nem tudom kivenni, mert napszemüveg és egy kapucnis felső is van rajta. A kezében kötél, amit váratlanul Watanabe-san nyaka köré teker. Watanabe-san meglepődik, próbál ellenállni, de az előtte álló ember hasba rúgja. Ő is eltakarja az arcát egy baseball sapkával, napszemüveggel és arcmaszkkal. Ő valamivel alacsonyabb, vékonyabb testalkatú, mint a társa. Aztán a kazettán újra csak feketeség.
- Tehát két gyilkos van – mondom ki az egyértelműt. - Vagy valaki felbérelte őket, vagy pedig…
- Mire gondol, nyomozó? - kérdi a főnök.
- Naoe-kun ma említette nekem, hogy Watanabe-san mielőtt az ő vendége lett volna, egy másik fiúhoz járt. Egy bizonyos Ayumuhoz – válaszolom. - Valamiért összekülönböztek, de a fiú nem tudta megemészteni, hogy Watanabe-san már másnak a kuncsaftja. Naoe-kun szerint Ayumu teljesen begőzölt, megfenyegette és egyszer meg is ütötte Watanabe-sant, valamint Naoe-kunra is rátámadt.
- Gondolja, hogy ennek a másik fiúnak köze lehet a gyilkossághoz? - kérdi Akiyoshi-sama, ahogy elhagyjuk a szobát és a folyosón sétálunk. - Talán ő az egyik gyilkos?
- Elképzelhető – bólintok. - Ha a testalkata olyan, mint Naoe-kuné, akkor nem hiszem, hogy képes lett volna egymaga végezni egy olyan tagbaszakadt férfival, mint Watanabe-san. Talán segítőtársa volt. Vagy az is lehet, hogy felbérelt két embert, hogy öljék meg Watanabe-sant, az egészet pedig Naoe-kunra kente. Elvégre Watanabe-sant azután ölték meg, hogy távozott Naoe-kun szobájából.
- És maga teljesen biztos benne, hogy nem Naoe a gyilkos? - kérdi a főnök.
- Nem volt indítéka. Watanabe-san jól bánt vele, drága ajándékokkal és pénzzel halmozta el. Naoe-kun elmondta, hogy Watanabe-san sosem tűnt mellette elégedetlennek, így nem volt oka végezni vele. Miért tette volna, ha azzal elveszít egy jól fizető vendéget? Ráadásul, akkor minden tele lett volna vérrel és hajszálakkal a szobában is. Naoe-kun nem olyan erős, se nem olyan magas, hogy  végezhetett volna az áldozattal. Ayumu-kunnak ellenben volt oka rá, ha valóban olyan veszélyes, ahogy Naoe-kun mondta – válaszolom. - Mindenesetre ki fogom kérdezni Ayumu-kunt is, ha végeztem Amano-san és Watanabe-san feleségének kihallgatásával.
- A feleség csak ma reggel ért vissza Japánba – tájékoztat a főnök. - Ki van borulva, azt javaslom, holnaputánnál előbb semmiképpen ne idézze be. Hagyjon neki időt, hogy megeméssze a tragédiát.
Bólintok, majd elköszönök a főnöktől és egyenesen az íróasztalomhoz megyek. Közben eszembe jut, hogy ki kell küldenem valakit Naoe-kun védelmére, így végigpörgetem a fejemben a lehetséges embereket. Végül eszembe jut az a fiatal rendőr, aki mindig olyan lelkesen jelentkezik szolgálatra. Honju Keita, valamivel fiatalabb nálam, de nagyon jó munkaerő. Nem telik bele sok időbe, hogy előkerítsem, ő pedig minden panaszkodás nélkül el is fogadja a megbízatást. Végre én is hazamehetek, miután megírtam a jelentés folytatását. 
Ezek szerint két gyilkos van. Vagy három, még nem tudom. Egyre bonyolódik az ügy, és egyre több a kérdés. Már az is felmerült bennem, hogy Watanabe-san felesége a gyilkos, elvégre kevés nő viseli el, ha a férje kurvákhoz jár. Azt meg még kevésbé, ha fiúkhoz. Megrázom a fejem, majd lassan hazafelé veszem az irányt.


~*~



Csak másnap veszem rá magam, hogy felhívjam Naoe-kunt, hiszen nem akarom zavarni. Keita már biztosan ott van, és ahogy ismerem, kényelembe is helyezte magát. Vigyázni fog Naoe-kunra, mert bár még nem gyakorlott, de remek rendőr és kiválóan lő célba. Bár mozgó célpontot még nemigen talált el. Mikor kicsöng, egy fáradt, megviselt hang szól bele. 
- Halló?
- Naoe-kun, itt Nariyama nyomozó. Minden rendben? – kérdem aggodalmasan. Csak nem rosszkor hívom?
- Igen, köszönöm, csak kicsit lehangolt az életem jelenlegi állása… örülök, hogy felhívott.
- Meg akartam bizonyosodni róla, hogy megérkezett-e a védelem, amit kértem számodra – mondom komolyan. Sosem lehet tudni, bár Keita megbízható, de adódhatnak váratlan helyzetek.
- Igen, roppant hálás vagyok érte. Keita-san kedves. Nehéz lesz megszokni, de nem túl tolakodó.
- Ennek örülök. Nemrég kaptuk a kórházból a hírt, hogy végre kihallgathatjuk a takarítónőt – újságolom, ami persze tegnapi hír, de tegnap éjjel már nem akartam felhívni.
- Ez nagyszerű hír, remélem, megtudnak valami fontosat – mondja Naoe, a hangja pedig lelkesebbnek tűnik. Örülök, hogy fel tudtam vidítani.
- Én is. Talán ma még benézek hozzád, de nem ígérem meg, sok a tennivalóm. De legkésőbb holnap találkozunk – búcsúzom. Még be akarok menni a kórházba, holnapra meg beidéztem Watanabe-san feleségét. Sok a dolgom, és még mindig fáradt vagyok egy kissé. 
- Remélem, mihamarabb láthatom majd, nyomozó. Azért ne hajtsa túl magát – mondja aggodalmas hangon Naoe-kun. Édes, amikor aggódik, de ezt én is elmondhatnám neki. Aggódom érte, de már vannak terveim arra vonatkozóan, mit akarok csinálni, ha lezárul ez az egész.
- Igyekszem. Addig is minden jót, Naoe-kun!
- Magának is, nyomozó!


Egyenesen a kórházba megyek, persze tömegközlekedéssel. Hiába, nincs saját autóm, de nem is akarok. Habár, amennyit utazom jobbra-balra, talán be kéne szereznem egyet. Mikor megérkezem, a recepción útba is igazítanak Amano-san szobája felé. Kétágyas szobát kapott, de most egyedül van, hála égnek. Nem szívesen tessékelnék ki senkit. Bár az egyik ápolónő éppen be akar jönni, de udvariasan váltok vele pár szót, mire egyből máshol van dolga. De figyelmeztet, hogy ne fárasszam ki túlságosan a beteget. 
Mikor belépek, megpillantom Amano-sant, aki éppen az ágyban ül és egy újságot olvas. Jelentéktelen nőnek tűnik, annak a fajtának, aki mellett az ember szó nélkül elmegy az utcán. Mikor meghallja, hogy bejöttem, felnéz és leteszi az újságot.
- Amano Yuiko-san? - kérdem, mire bólint, én pedig előkapom a jelvényem. - Nariyama Hikaru, gyilkossági csoport. Én foglalkozom Watanabe Ken-san ügyével.
- Ugye letartoztatták azt a kis kurvát? - kérdi egyből Amano-san. - Mindig tudtam, hogy sántikál valamiben. A szeme sem állt jól, és…
- Nem, nem tartóztattuk le – mondom, mire felhördül. - Az elmondottak alapján Naoe-kunnak nem voltak indítékai. Ráadásul, amilyen kis vékony és alacsony, esélye sem lett volna egy olyan tagbaszakadt emberrel szemben, mint az áldozat. Ám feltennék néhány kérdést, ha megengedi – folytatom határozottan, miközben helyet foglalok az ágy mellett álló egyik széken. A nő kelletlenül bólint. - Hány éves, Amano-san?
- Harminc.
- Mióta dolgozik Sumeragi-sannak? - kérdem, miközben szorgosan jegyzetelek.
- Karácsony előtt lesz hét éve – válaszolja.
- Ismerte az áldozatot?
- Nem nagyon. Watanabe-san állandó vendég volt a hotelben, de nem sok mindent tudok róla – mondja Amano-san. - Kellemes megjelenésű férfi volt, udvarias, olyan igazi régimódi úriember, tudja. De nekem nem az a dolgom, hogy a vendégek után szimatoljak. Azt bízza az olyan kis ringyókra, mint amilyenek Naoe és a kis Ayumu. Watanabe-san mindkettőjükkel ágyba bújt. - Úgy köpi a szavakat, hogy még én is meglepődöm.
- Értem – biccenek. - Elmondaná a saját szavaival, mit is látott a gyilkosság idején? Csak nyugodtan, szedje össze magát, hölgyem.
Amano-san hirtelen elsápad, mintha rosszul lenne. Nem türelmetlenkedem, várok, míg összeszedi magát. Adok neki egy pohár vizet, amit hálásan fogad el. Pár perc után végre beszélni kezd.
- Éppen az egyik szobát takarítottam – meséli. - Tudja, a fiúk két emeleten vannak elszórva, hogy ne keltsenek túl nagy feltűnést. Én éppen az egyikük szobájában voltam, mivel lement vacsorázni, így volt egy kis időm. Tudtam, hogy aznap Watanabe-san Naoénál lesz, mivel mindig megkapom a beosztást. Ez ahhoz kell, hogy ne zavarjam meg a… tudja mit, mert azzal én is megüthetem a bokám. Éppen végeztem a porszívózással, amikor hangos puffanást hallottam. Nem tudtam, mi lehetett az, azt gondoltam, talán eldőlt valami, de elég súlyosnak tűnt. Készültem volna letörölgetni, de úgy döntöttem, inkább megnézem, mi az. Amikor kinyitottam az ajtót, ott láttam… úristen! - szedi szaporán a levegőt Amano-san, mire a vállára teszem a kezem. - Jól vagyok, nyomozó. Szóval… ott láttam… Watanabe-sant és… minden véres volt, meg vörös és… és akkor láttam meg Naoét, amint kinéz az ajtón. A… a többire… nem is emlékszem. Azt hiszem… ráüvöltöttem, de ez… nem tiszta.
- Értem – bólintok, és lejegyzek mindent. - És nem látott senkit a folyosón? - kérdem, mire Amano-san a fejét rázza. - Köszönöm a segítségét, Amano-san, és elnézést, amiért ilyesmivel zaklattam – állok fel. - Most mennem kell, maga meg pihenjen! Ám hadd kérdezzek még valamit – nézek a nőre, mire az kíváncsian rám tekint. - Ha tudta, mi folyik a hotelben, miért nem jelentette fel Sumeragit?
- Amiért a többiek sem teszik – sóhajt fel Amano-san. - Mi járnánk rosszul. Mindenki tudja, hogy prostitúció, emberkereskedelem és egyéb dolgok zajlanak a hotelben, de mindenki rettentően fél. Senki sem mer lépéseket tenni Sumeragi-san ellen. Ugye… ezekről nem tesz említést? Nem akarom elveszíteni az állásomat.
- Nem, nem teszek említést – nyugtatom meg. - Pihenjen, nekem is megvan a magam dolga. Viszontlátásra, hölgyem! - hajolok meg enyhén, majd elhagyom a hotelt.
Meglehetősen későre jár, még vissza kéne mennem a hotelbe, kikérdezni Ayumu-kunt, de úgy érzem, inkább egy alvásra lenne igazán szükségem. Már éppen a buszmegállóban állok és a busz is megérkezik, amikor megcsörren a telefonom. Kazu az, így felveszem.
- Hikaru, azonnal menj a Kiriyama kórházba! - mondja Kazu. - A kis védencedet valaki megpróbálta kilyuggatni.
- Naoe-kunt?! - kérdem döbbenten, miközben futólépésben indulok el a kórházba.
Közben Kazu ismerteti a részleteket, és nem is érdekel, miért ő hívott fel engem. Naoe-kunt valaki megpróbálta megölni, Keitát meglőtték, Naoe-kun is golyót kapott a lábába. A szívem majdnem megáll, ahogy végre megérkezem a kórházhoz. Pont onnan jöttem ki az előbb. Az ajtóban egy mentő áll, de Naoe-kunt nem látom, biztosan már benn van. A recepción az ápoló csak mosolyog, de mikor megmondom miért jöttem, egyből elkomorul. Mint megtudom, Naoe-kunt még varrják, addig nekem is várnom kell. Nem akarok a műtőhöz menni, inkább felhívom az őrsöt, hogy küldjenek ki rendőröket, hiszen biztosítani kell Naoe-kun védelmét. Keita-kunt is itt látják el, bár ő jobban járt. Először őt látogatom meg. Szégyenkezik szegény, de megnyugtatom, hogy minden rendben van. Nem az ő hibája, és örülök neki, hogy legalább az egyik nyomorultat lelőtte. Még meg is dicsérem, aztán hagyom pihenni. Ramatyul néz ki, de a golyó csak súrolta, felszakította a homlokán a bőrt, ami vérezni kezdett. 


Amíg arra várok, hogy bemehessek Naoe-kunhoz, iszom egy kávét, meg eszek egy szendvicset, amit a kórház büféjében veszek meg. Nem a legjobb, de ettem már rosszabbat is. Végre bemehetek Naoe-kunhoz. A recepción eligazítanak, én pedig elindulok. A szoba elé érve a rendőr meghajol, én meg bekopogok az ajtón. Mikor belépek, Naoe-kun elég bágyadtan ül az ágyban, de amikor meglát, az arca felderül. Jól telenyomhatták nyugtatóval és fájdalomcsillapítóval. A gyógyszerszagtól már kezdek rosszul lenni, de megemberelem magam.
- Nyomozó!
- Naoe-kun, hogy vagy? – kérem aggodalmasan. Egyágyas kórtermet kapott, de úgyis vigyáznak rá. Beljebb ül, de ahogy megmozdul, az arca fájdalmas grimaszba rándul.
- Az orvosok szerint nem olyan vészes. Gellert kapott a golyó, vagy mi, ezért nem fúródott olyan mélyre. De piszkosul fáj, a nővérkék szerint pedig nem kaphatok több fájdalom csillapítót – mondja lebiggyesztett ajkakkal. Olyan, mint egy kisgyerek, de ettől csak még aranyosabb. – Nem bírom a fájdalmat. Remélem, ennek nem marad nyoma. Nagy baj lenne, ha heg maradna utána – mondja szomorúan, lehúzva a takarót, aminek következtében a hálóinge felcsúszik. A combját vastag kötés borítja.
- Ugyan, a te szépségedből egy kis sebhely nem venne el – vigasztalom, miközben letelepszem az ágy melletti székre.
- Hmm, maga annyira kedves, Nariyama nyomozó. Ha nem volna rendőr, kikezdenék magával – mosolyodik el kacéran, majd nagyot fújva hanyatlik a párnára.
- Azért még ne erőltesd meg magad, ha lehet – mosolyodom el, a fejemet csóválva. - Bár szó, ami szó, ki tudja, mit reagálnék, ha valóban bepróbálkoznál.
Meglepetten rám néz, mire elnevetem magam. Olyan, mint egy meglepett kisgyerek, aki nem tudja, hogy reagáljon. Látom, hogy fáradt, nem akarom sokáig feltartani, de magára sem akarom hagyni. Ő aztán tényleg nem tehet semmiről, csak rosszkor volt rossz helyen, most pedig megpróbálták megölni. Csak tudnám, ki tehette. A miért egyértelmű, a gyilkos biztosan azt hitte, hogy Naoe-kun esetleg olyasmit tudott Watanabe-sanról, amit nem kellett volna. Ez a dolog egyre bonyolultabb kezd lenni. 
- Valami baj van, nyomozó? - kérdi hirtelen Naoe-kun, mire a fejem rázom.
- Csak elgondolkodtam – mondom. - Jó kérdés, miért akarhattak megölni. Nem tudsz esetleg Watanabe-sanról olyasmit, amit nem kéne? Esetleg óvatlanul nem ejtett el egy megjegyzést, amikor nálad járt?
- Nem, nem emlékszem ilyesmire – válaszolja Naoe-kun még mindig fekve. - Egyébként is tilos volt ilyesmiről beszélgetni. Gondolja, hogy emiatt akartak megölni?
- Lehetséges – bólintok, mire Naoe-kun elsápad. - De az is lehet, hogy elkövetők esetleg azt hiszik, láttad őket. Igen, ketten voltak – mondom, látva Naoe-kun tekintetét. - Ennyit vissza tudtak hozni a fiúk a felvételből az őrsön, de mivel mindkét elkövető be volt öltözve, nem láttuk az arcukat. De lehetséges, hogy ugyanazok voltak, akik később megtámadtak a parkolóban. - Hagyom, hogy megeméssze a hallottakat, majd folytatom. - Naoe-kun! A hang, amit a telefonban hallottál, nem tűnt ismerősnek? Milyen hang volt? Esetleg nem tűnt eltorzítottnak?
- Nem, egyáltalán nem volt torz, és ismerősnek sem tűnt. Bár azt furcsálltam, hogy nem mutatkozott be – jön a válasz. - Az emberek általában bemutatkoznak, ha telefonálnak, nem?
- Valószínűleg nem akarta, hogy tudd ki az. De ha be is mutatkozott volna, biztos álnevet használ – morfondírozok. - Nő volt, vagy férfi?
- Férfi, olyan… negyvenesnek hangzott a telefonban, de lehetett idősebb is – mondja Naoe-kun. - Még Keita-san is furcsállta a dolgot, mert azt mondta, ilyen késői időpontban nem szoktak telefonálni ilyesmiért. De aztán csak megrántotta a vállát, mint akinek mindegy.
- Ez tényleg különös – sóhajtom. - Gondolom felvétel nem készült a beszélgetésről.
- Nem – rázza a fejét szomorúan Naoe. - Legalábbis nem tudok róla, hogy a telefonjaink is le lennének hallgatva. Lehet, ezután ezen is változtatnak majd.
- Hogy érted? - kérdem kíváncsian.
- Ugyan, nyomozó, ne legyen már ennyire buta! - mondja reményvesztetten. - Ha ennek a cécónak vége, akkor mindannyian úgyis visszamegyünk dolgozni. Jelenleg olcsó cafkák vagyunk csak, akiket a futtatójuk tart el.
- Egyikőtök sem olcsó cafka, főleg nem te – mondom lágyan, óvatosan megfogva a kezét. Megremeg, de nem húzza el a kezét, csak rám néz. - Naoe-kun, neked soha többé nem kell oda visszamenned dolgozni. Sem neked, sem a többieknek. Ha ennek az ügynek vége, elintézem, hogy Sumeragi rács mögé kerüljön azokért, amiket veletek művel.
- Szép álom, nyomozó, de a valóság sajnos ennél sokkal ridegebb. - Naoe-kun félrefordítja a fejét, nem néz rám. - Sosem fog elengedni minket, hiába is várnánk. Maga sem sokat tehet.
- De igen, ha te is segítesz nekem – mondom, mire megremeg és rémülten rám néz. - Igen, pont arról van szó, amire gondolsz. Tudom, hogy nem teheted meg, de szeretném, ha mindent elmondanál nekem magadról és arról, hogy mégis milyen kapcsolat fűz ehhez a rohadékhoz.
- Nem! Azt… azt… nem… nem tehetem… - ül fel Naoe-kun és egész testében remegni kezd. - Ha… rájön, akkor… akkor megöl…
- Nem hagyom, hogy hozzád érjen – fogom meg a vállát, majd gyengéden magamhoz ölelem, miközben felülök az ágyára. Érzem, hogy hozzám bújik, de még mindig reszket. Halálra van rémülve. - Sosem fogom hagyni, hogy bántson téged, rendben? Segítek neked, de ehhez a te segítségedre is szükség van. Valakinek meg kell törnie a hallgatást, te is tudod, hacsak nem akarsz életed végéig gazdag férfiak alatt vonaglani.
- Nagyon… félek… - szipog, és érzem, hogy sírni kezd. Az ingembe kapaszkodik, mintha félne, hogy eltűnök. - Sumeragi-sama… kegyetlen ember… és… és… nem fél… hogy… hogy…
- Tudom – csitítgatom gyengéden. - Tudom, Naoe-kun. De ígérem, hogy megvédelek, rendben?
Szipogva, sírva bólogat, de még sok ideig tart, mire megnyugszik annyira, hogy elengedjen. Könnyes szemekkel, sápadt arccal néz rám, mire letörlöm az arcát. Még halkan szipog párat, de úgy tűnik, döntésre jutott.
- Rendben – suttogja alig hallhatóan. - De… megígéri, hogy ebből… Sumeragi-sama… semmit sem fog megtudni? - A hangja remeg, el-elcsuklik.
- Természetesen – bólintok. - Amit mondasz, egyelőre kettőnk között fog maradni, és ígérem, hogy soha többé nem kell senkivel sem lefeküdnöd, akivel nem akarsz. És nem kell most beszélned. Szedd össze a gondolataidat, adok neked időt.
- Köszönöm, nyomozó! Maga olyan jó ember, meg sem érdemlem, hogy így bánjon velem – sóhajtja halkan.
- Te aztán igazán nem vagy hibás abban, amibe keveredtél, Naoe-kun – mosolyodom el barátságosan. - Most mennem kell. Még ki kell hallgatnom Ayumu-kunt is. Te pedig ne aggódj, huszonnégy órás felügyelet alatt állsz. Most próbálj meg pihenni, vissza kell szerezned az erődet, rendben?
Naoe-kun csak bólint, én pedig lassan elköszönök. Látom, hogy elfekszik a párnán, de még mindig pocsékul néz ki. Holnap a kihallgatás után hozok neki egy tejet, meg csokis fánkot. A múltkor is ízlett neki és biztosan jót fog neki tenni. Most az a fontos, hogy pihenjen és visszanyerje az erejét. Viszont az jó, hogy már beszélni akar. 


~*~


Visszaérek a szállodához, ahol Asato-san felkísér Ayumu-kun szobájáig. Beszól a fiúnak, majd int, hogy bemehetek. Szép szobába lépek be, bár teljesen más a stílusa, mint Naoe-kuné. Itt inkább a fekete és a vörös az uralkodó szín. Ayumu-kun az ágyán ül, és érdeklődve, talán kissé ellenségesen néz rám. Gyönyörű, sötét tekintete van, vállig érő, ébenfekete haja, amelyet vörös melír csíkok díszítenek. Az arca egészen csinos, a testalkata vékony, a termete valamivel magasabb, mint Naoe-kuné. 
- Mit akar? - kérdi ellenséges hangon a fiú. Kellemes hangja van. - Azért jött, hogy kifaggasson?
- Igen, azért – válaszolom, elővéve a jelvényem. - Nariyama Hikaru nyomozó, Gyilkossági csoport. Csak pár kérdést tennék fel, Ayumu-kun.
- Nem tudok semmit, nem én tettem! - mondja egyből. - Talán kérdezze ki újból Naoét, a kis ribanc nemcsak elvette a kuncsaftomat, de ki is nyírta. Bár úgy hallottam, valaki meg őt akarta kinyiffantani, mint egy kutyát. Úgy kell neki! Egyáltalán nem tudom sajnálni! Megérdemelte, amit kapott!
- Ayumu-kun, ha nem vagy hajlandó válaszolni a kérdéseimre, bevihetlek információ visszatartásáért – figyelmeztetem, mire csak felnevet.
- Nyugodtan! Annál nem lehet rosszabb, mint ami itt folyik. Ez is börtön, az is börtön, mi a különbség? - kérdi vigyorogva, de a tekintetén látom, hogy össze van törve.
- Nézd, én… - szólalok meg, de megcsörren a mobilom. - Igen? - szólok bele.
- Nyomozó… - hallok egy halk, erőltetett hangot. - Jöjjön… Naoe-kun… Naoe-kun… valaki… van a szobájában… és…
A vonal megszakad, én pedig döbbenten állok két másodpercig, majd egyszerűen rohanni kezdek. Végigszáguldok a folyosón, le a lépcsőkön, majd ki az ajtón. Asato-san meglepetten néz, de mire megszólalhatna, már kinn is vagyok az épületből. Taxit fogok, a kórházhoz vitetem magam, majd végigrohanok a folyosón, egészen Naoe-kun szobájáig. A két kirendelt rendőr az ajtó előtt fekszik, de szemmel láthatóan még élnek, csak elájultak. Az ajtó félig nyitva, ami eleve gyanús. Előkapom a pisztolyom, miközben nagyon halkan beszólok az őrsre. A szoba sötétségbe burkolózik, így nagyon óvatosan lépek be. Azonnal meglátom Naoe-kunt, aki ágyon fekszik, és éppen kétségbeesetten próbálja leszedni magáról az őt fojtogató alakot. 
- Állj! - mondom határozottan, mire az alak rám néz. Az arcát nem látom, símaszk van rajta, de az alkata alapján az egyik gyilkos lehet. - Kezeket fel!
Az idegen felpattan, majd ahelyett, hogy rám vetné magát, az ablak felé iramodik. Kinyitja, majd kilép rajta. Abban a pillanatban lövök, mikor mászna kifelé. Felüvölt, ahogy a golyó a vállát találja el és visszaesik a szobába. Villanyt kapcsolok, és odalépek hozzá, de a fiúk ekkor iramodnak be a főnökömmel, Akiyoshi-sannal az élen. Abban a pillanatban elfelejtem a maszkost és Naoe-kunhoz sietek, aki könnyes szemekkel, remegve fekszik az ágyban, miközben erősen zilál és köhög. Semmivel sem törődve ölelem magamhoz.
- Minden rendben. Most már minden rendben van, Naoe-kun – mondom csitító hangon, miközben a hátát simogatom.


vicii2020. 09. 07. 23:03:06#35793
Karakter: Naoe
Megjegyzés: (Nyomozómnak)


Fáradtan és megviselten ébredek, mintha ez a pár óra alvás semmit sem segített volna. Nyúzott vagyok, és mikor belepillantok a tükörbe, elfintorodom. Ezen az ábrázaton már segíteni sem lehet. Veszek egy forró zuhanyt, ami kicsit ellazít, de csodát azért ez sem tesz.
Sóhajtva meredek a megmaradt holmijaim romjaira, de úgy döntök, előbb egy kiadós evés, majd csak azután fejezem be a ruhák és a piperék átválogatását. Amúgy is szívszorító munka lesz. A vendégektől kapott drága ajándékok egy részét sosem fogom többé látni.
Ahogy megérkezem a konyhára, könnyű vacsorát rendelek. Nem igazán van étvágyam, de ennem muszáj. Egy adag könnyű gyümölcsös zabpehely és némi tej jól fog esni.
Mikor belefogok, nyílik a helyiség ajtaja, én pedig felkapom a fejem. Ayumu… összeszorul a torkom.
Mikor megpillant, megtorpan, aztán gyűlölködve pillant végig rajtam.
- Nem volt elég, hogy elloptad tőlem… de teljesen elvetted a reményt, hogy valaha visszakaphatom – sziszegi, én pedig döbbenten meredek rá, de mielőtt bármit is reagálhatnék, egyszerűen sarkon fordul és távozik.
Emlékek kavarognak bennem, és ahogy felidézem a történteket, a szívem hevesebben kezd dobogni. Ezt el kell mondanom a nyomozónak.
A vacsorámat otthagyva sietek vissza a szobámba, hogy a négy fal között, kíváncsi tekintetektől rejtve felhívhassam a nyomozót.
Sokáig cseng, majd álmos hangon szól bele.
- Halló? – kérdi rekedten, biztosan felvertem az álmából.
- Nariyama nyomozó? – kérdem óvatosan. – Elnézést, rosszkor hívtam?
- Nem, nem, egyáltalán nem – tiltakozik kicsit élettel telibb hangon, de én azért rosszul érzem magam, amiért sikerült felébresztenem. – Mi a baj, Naoe-kun?
- Valami… valami még eszembe jutott… - mondom tétován. – Be tudna most jönni a hotelbe? Nem… nem akarom telefonon elmondani. A hallban várom magát, jó? – kérdem izgatottan, de kissé félve. Azt már rég tudom, hogy itt a falnak is füle van.
- Rendben, nagyjából egy háromnegyed óra, míg oda tudok érni. Minden rendben, Naoe-kun? – kérdi aggódva, most már teljesen éberen.
- Igen, csak… nagyon félek… - súgom elvékonyodó hangon. – Kérem… siessen!
- Sietek, ne félj! Csak tarts ki! – biztat kedvesen, nekem pedig nagyot dobban a szívem a hangjában bujkáló kedvesség hallatán.
- Köszönöm! – mondom hálásan, majd kinyomom a telefont és sóhajtva túrok a hajamba.
 
*
 
A beszélgetésünk után húsz perccel már a hallban toporzékolok. Sétálok fel s alá idegesen, leülök kicsit, aztán megint mászkálok. Ideges vagyok, főként, mikor eszembe jutnak Sumeragi-sama szavai, hogy kerüljek közelebb a nyomozóhoz és szivárogtassak információkat… mit kellene tennem? Kedvelem a nyomozót, régóta ő az első férfi, aki emberszámba vesz. De rettegek az igazgatótól. És ha nem teszem meg, amit kér, nagyon megüthetem a bokámat. Az életem így sem fenékig tejfel, de kész rémálommá is válhat, ha feldühítem.
Végül nagyot sóhajtok és elhelyezkedem az egyik félreeső kanapén, felkapok egy magazint és szórakozottan lapozgatni kezdem, hogy ne keltsek akkora feltűnést, de nem látom magam előtt a lapjait. Képtelen vagyok bármire is koncentrálni.
- Naoe-kun! – érkezik meg végre a nyomozó, én pedig megkönnyebbülten pillantok fel rá. – Érdekes a magazin?
- Nyomozó! Miért kérdi? – húzom össze a szemöldököm, nem értem, mit akar most ezzel, mikor valami sokkal fontosabbról szeretnék beszélni.
- Mert fejjel lefelé tartva kissé nehéz lehet elolvasni – nevet fel halkan, én pedig megütközve pillantok a kezemben fogott újságra, és mikor ráeszmélek, hogy tényleg fordítva tartom, elpirulok a szégyentől. – Örülök, hogy felhívtál, de miért itt akartál beszélni velem? A szobád nem elég biztonságos? – kérdi, miközben helyet foglal mellettem.
- Nem… nem akarom, hogy hallják, hogy miről beszélünk – mondom óvatosan körbepillantva. – Jobb, ha cska maga hallja, legalábbis egyelőre.
- Azt mondtad, hogy valami az eszedbe jutott Watanabe-sannal kapcsolatban – mondja halkan, én pedig bólintok. Egy pincér jelenik meg mellettünk, udvariasan felveszi Nariyama-nyomozó rendelését, majd rám pillant, de én csak nemet intek, így távozik.
- Igen. Tudja… mielőtt Watanabe-san a vendégem lett, más valakivel is volt… tudja… kapcsolata.
- Egy másik prostituálttal a hotelből? – kérdi, én pedig meglepetten bólintok. Szóval már tulajdonképpen mindent tud a hotelről. Ez megkönnyíti a dolgokat. – Tudom, hogy többen vagytok, emiatt nem kell meglepettnek tűnnöd. És a gazdád is tudja, hogy simán bevihetném, mert okom lenne elég. Ezt közöltem is vele. Eléggé lesápadt, de belement abba, hogy lezárja a hotelt.
- Igen, Asato-sanék nem is túl boldogok tőle. Sem a többi vendég, Sumeragi-san meg végképp nem – mondom, megvillanó tekintetére pedig rögtön szabadkozni kezdek. – De nem bántott, ne aggódjon, nyomozó! Csak nem tetszik neki, hogy nem dolgozhatunk. Hogy nem hozunk neki pénzt – mondom halkan. Bár a testemet nem bántotta, máshogy azért tudott fájdalmat okozni.
Megérkezik Nariyama nyomozó rendelése, ő pedig tétovázva lát neki a szendvicsének.
- Azt mondtad, hogy Watanabe-sannak mással is volt kapcsolata. Mesélj róla! – veszi fel újra a beszélgetés fonalát két falat között, én pedig bólintva kezdek beszélni.
- A neve Ayumu, tizennyolc éves és nagyjából egy évvel ezelőtt szakadt meg a kapcsolata Watanabe-sannal. Watanabe-san valamiért megharagudott rá, nem tudom, hogy miért, sosem kérdeztem, nem is volt szabad. De utána kezdett el hozzám járni.
- És Ayumu hogy fogadta? – kérdi, miközben elővesz a zakója belső zsebéből egy jegyzetfüzetet és lefirkant néhány fontos információt.
- Nem túl jól – mondom tétován. Nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem-e, hogy ezt elmesélem. – Erőszakos lett a vendégekkel és a személyzettel is. Állandóan üldözte Watanabe-sant, majd egyszer neki is ment és meg is ütötte. Teljesen kikelt magából, mint valami eszelős. Nagy verést kapott érte Sumeragi-santól, mert tilos bántanunk a kuncsaftjainkat. Egyszer nekem is nekem jött, mert szerinte én elloptam tőle a vendégét.
- Bántott? – kérdi, nekem pedig a feltoluló emlékektől ökölbe szorul a kezem. A férfi aggódó arccal finoman a kézfejemre simít, én pedig ellazulok kedves érintésétől. Ez furcsa, nem emlékszel, hogy a rendőrök valaha is hozzám értek volna. Ez kedves tőle. Talán nem is lesz olyan nehéz a közelébe férkőznöm. De vajon mit fogok tenni, ha túlságosan megkedvelem? – Minden rendben, Naoe-kun. Már csak pár kérdést akarok feltenni, rendben? Utána nem kínozlak tovább.
- Nekem esett és… és… fojtogatni kezdet… meg kétszer a… a gyomromba rúgott – súgom megremegve, ahogy visszaemlékszem a történtekre. Üvöltözött közben, rá sem lehetett ismerni. Halálra rémültem. Úgy… úgy szedték le rólam… aztán… aztán bezárták pár napra, hogy… lenyugodjon… - rebegem, érzem, ahogy a szemembe könny gyűlik. – Ugye… ugye ezt nem mondja el… Sumeragi-sannak? Nem… nem szabad egymásról ilyeneket mondanunk…
- Nem fogom neki elmondani, de így érthető, miért itt akartál velem találkozni – mondja megértően, miközben finom mozdulattal letöröl az arcomról egy legördülő könnycseppet. Lehunyom a szemem a mozdulat finomságától. Jól esik. – De Ayumuvl mindenképpen beszélnem kell. Majd annyit mondok, hogy tudom, hogy Watanabe-san az ő vendége is volt. Ennyit elmondhatsz, nem? – kérdi biztatóan, mire bólintok. – Na, egyél, mert kihűl a szendvics és hidegen már nem az igazi – noszogat, én pedig kis tétovázás után lelkesen látok neki behabzsolni a melegszendvicset. Milyen figyelmes tőle, hogy nekem is rendelt. A nagy idegeskedésben amúgy is csak éppenhogy belekóstoltam a vacsorámba, eszembe sem jutott eddig, hogy milyen éhes vagyok.
Magamhoz nem méltó gyorsasággal tüntetem el, majd felhajtom rá a narancslevet is. Mindjárt jobban érzem magam.
- Nyomozó, gondolja, hogy Ayumu a gyilkos? Vagy köze van hozzá? – kérdem félve, de azért rettentő kíváncsian, Nariyama nyomozó pedig elgondolkodva néz vissza rám.
- Abból amit elmondtál, indítéka volt bőven. A szerelemféltésből elkövetett gyilkosság nem is ritka. És ahogy én sejtem, Ayumu-kun úgy érezhette, hogy szerelmes volt Watanabe-sanba. Talán Watanabe-san hozzá is kedves volt. Én arra lennék kíváncsi, mi miatt haragudott meg Ayumu-kunra, ha olyan kedves volt, mint ahogy mondtad. Valami nagy disznóságnak kellett lennie. Ráadásul, csak úgy kettőnk között szólva, Sumeragi-san is lehetett a gyilkos – morfondírozik, én pedig meglepetten nézek rá.
- De… maga mondta, hogy ő… nem lehet!
- Igen, de jobban végiggondolva indítéka neki is volt. Pénzről vitatkoztak, és ez elég ok lehet arra, hogy Watanabe-san meghaljon. Amennyire én tudom, Watanabe-san nagy kölcsönt adott a gazdádnak, aki vagy nem tudta, vagy nem akarta azt visszafizetni. Erről igazából nem szabadna beszélnem, szóval maradjon kettőnk között, rendben? – mosolyog rám, én pedig beleegyezően bólintok.
A következő pillanatban megcsörren a nyomozó telefonja, ő pedig a kijelzőre pillantva rögtön felveszi és főnöknek nevezi a vonal túlsó végén lévőt. Valami roppant érdekesről lehet szó, mert a nyomozó izgatottá válik.
- El kell mennem, nagyon fontos. De ha megtudok valamit, majd értesítelek, jó? Addig is ne aggódj, semmi baj nem fog történni, vigyázok rád. De ha elfogadsz egy jó tanácsot, tartsd nyitva a szemed. Ha a gyilkos még itt van, te is veszélyben lehetsz. Elintézem, hogy valaki mindig legyen melletted, hiszen nem lehet tudni. Majd kiküldök egy civil ruhást, aki baj esetén meg tud védeni – próbál megnyugtatni, de az elhangzottak csak az ellenkező hatást váltják ki belőlem. Rendőrt? Hogy megvédjen? Ezek szerint veszélyben az életem? Erre eddig így nem is gondoltam.
 
*
 
Másnap délelőtt egy fiatal férfi érkezik. Láthatóan zavarban van, elég feszélyezett, de nagyon kedves. Keitanak hívják, rendőr, ő fog vigyázni rám. Mivel az emelet le van zárva, a többi dolgozó fiút elköltöztették másik szintekre. Csak én maradtam itt, mivel nem állhatok addig munkába, amíg le nem zárul az ügy. Így Keita rendelkezésére bocsátották az enyémmel szemben lévő szobát. Elrendezkedett bent, az ajtót nyitva hagyta, hogy ráláthasson az enyémre és megkért, hogyha bárhová szeretnék elmenni, előtte szóljak neki. Tudni szeretne minden lépésemről, azt mondta.
Nagyon furcsa ez a helyzet, elég zavarbaejtő, de be kell látnom, hogy az én javamat szolgálja.
Mivel nincs túl sok dolgom, ezért átválogatom a maradék cuccomat és ami használhatatlan, azt kidobom. Fáj a szívem a sok szép holmiért, ami tönkrement a helyszínelés során. A rendőrök nem kíméltek semmit. A drága külföldről importált arckrém, a kedvenc selyemingem, az ajándékba kapott, limitált kiadású parfüm…
A végére eléggé elér a gyászhangulat.
Megcsörren a telefon, én pedig komoran szólok bele.
- Haló?
- Naoe-kun, itt Nariyama nyomozó. Minden rendben? – kérdi aggódó hangon. Ha róla van szó, mindig felvidulok.
- Igen, köszönöm, csak kicsit lehangolt az életem jelenlegi állása… örülök hogy felhívott.
- Meg akartam bizonyosodni róla, hogy megérkezett-e a védelem, amit kértem számodra – mondja komoly hangon, és én mosolyogva pillantok át a folyosó túloldalán lévő szobába, ahol a fiatal férfi elmélyülten bámul valamilyen sportközvetítést.
- Igen, roppant hálás vagyok érte. Keita-san kedves. Nehéz lesz megszokni, de nem túl tolakodó.
- Ennek örülök. Nemrég kaptuk a kórházból a hírt, hogy végre kihallgathatjuk a takarítónőt – újságolja, én pedig rögtön izgatott leszek a hír hallatán. Talán látott valamit, ami végre elősegíti a nyomozást és segít előkeríteni az igazi gyilkost, de az is lehet, hogy a személyes meggyőződései elvakítják majd. Azért reménykedem.
- Ez nagyszerű hír, remélem, megtudnak valami fontosat – mondom lelkesen, erősebben markolva a telefont.
- Én is. Talán ma még benézek hozzád, de nem ígérem meg, sok a tennivalóm. De legkésőbb holnap találkozunk – búcsúzik, én pedig elmosolyodok. Jó lenne újra látni.
- Remélem, mihamarabb láthatom majd, nyomozó. Azért ne hajtsa túl magát – mondom aggódva, hiszen minden alkalommal rettentő fáradtnak és kialvatlannak tűnik. Nagyon elhivatott lehet, de ha nem pihen megfelelően, a végén még megjárja.
- Igyekszem. Addig is minden jót, Naoe-kun!
- Magának is, nyomozó!
 
*
 
Késő van már, én mégsem tudok aludni. Megszoktam, hogy éjszaka dolgozom és délelőtt alszom, átállni pedig roppant nehéz. Hovatovább, értelmetlen, mivel ha vége ennek a mizériának, újra munkába kell állnom. Ideges vagyok a kiesés miatt, minden nap egy kicsit több idő, amit majd olcsó cafkaként kell eltöltenem.
De megcsörren a telefon, és egy ismeretlen férfi szól bele. Megkér, hogy fáradjak be a rendőrőrsre pontosítani a vallomásom, mert felmerültek bizonyos kérdések. Meglepődöm, kicsit furcsa, hogy be sem mutatkozott, de nem nagyon foglalkozok a dologgal. Késő van már, biztos a vonal túlsó végéről beszélő férfi is fáradt és nyűgös.
Így csak felöltözöm, majd tétován megállok a szemben lévő szoba küszöbén. Keita-san a tévé előtt, a fotelben ülve, állát keresztbe font karjain támasztva bóbiskol. Milyen mulatságos így.
Kopogok az ajtófélfán, de nem reagál, ezért hangosan megköszörülöm a torkom. Erre már megrezzen, laposakat pislogva fordul felém, majd néhány pillanat múlva zavartan rendezi a vonásait.
- Naoe-san… mi a probléma? – kérdi, elfojtva egy ásítást.
- Sajnálom, hogy meg kell zavarnom, de az előbb hívtak, hogy be kell mennem az őrsre, pontosítanom a vallomásom – mondom bocsánatkérően, mire összehúzza a szemöldökét.
- Ez fura, nem szoktak ilyen későn embereket behívni – mondja elgondolkodva, de végül is megrántja a vállát, feltápászkodik és szedelőzködni kezd.
Megvárom, míg elkészül, majd együtt szállunk be a liftbe és megyünk le az épület alatt elterülő hatalmas parkolóházba. Keita-san kocsija felé vesszük az irányt. A parkoló kong az ürességtől.
- Talán valami nagyon fontosról lehet szó, hogy ilyenkor kell bemennem – gondolkodom hangosan, hozzáfűzve az előző megjegyzéséhez.
- Fel kellene hívnia a nyomozót, ő biztos tudja, miről van szó – veti fel az ötletet, de csak megrázom a fejem.
- Nem ő hívott, ezért úgy gondolom, pihen. Nem akarom feleslegesen zavarni, nemsokára meg amúgy is kiderül, miről van szó – vonom meg a vállam, Keita-san pedig beleegyezően biccent.
Visszhangos durranás, majd valami fütyülve süvít el a fülem mellett. Értetlenül pillantok a hang irányába, fel sem fogom, mi történt, mikor Keita-san már a pisztolyáért nyúl.
- Fedezékbe! – kiált fel éles hangon, majd egy erőteljes mozdulattal oldalra taszít. Elvágódom a földön, be két parkoló autó közé. Hatalmasat esek, a karomban végigszáguld a fájdalom.
Újra hallom a durranásokat. Értetlenül tápászkodom fel, összekuporodva az autó oldalának támaszkodva, dörzsölgetve fájó bal karomat. Keita-sant keresem a pillantásommal, a tőlem balra parkoló autó orra mögött térdel. Kezében fegyver.
Akkor fogom fel, mi is történik éppen, mikor fémes hangon csapódik be egy golyó a mögöttem parkoló autóba, egyenletes szélű lyukat hagyva maga után. Majd egy pillanat múlva követi még egy, ez a hátsó ablakot találja el, ami apró szilánkokra robban.
Felkiáltva próbálom védeni az arcom az üvegcserepektől, érzem, ahogy a kis szilánkok a karomba fúródnak. Páni félelem lesz úrrá rajtam. Mégis mi a fene történik? Tényleg lőnek ránk? Kik? És miért?
- Erősítést kérek a Sumeragi Hotelhez, a parkolóházban kettő fegyveres férfi tüzet nyitott ránk – jut el a tudatomig, ahogy fedezékbe vonulva Keita-san szinte ordít a telefonjába, hogy túlharsogja a fegyverropogást.
- Keita-san! – kiáltom rémülten. Láthatóan a fiatal férfi is legalább annyira meg van ijedve, mint én, de próbál erőt venni magán. Remeg a kezében a fegyver.
- Naoe-san! Maradjon takarásban! Nemsokára megérkezik az erősítés! – kiabálja, majd kiles az autó fölött. Fél térdre ereszkedik, majd céloz és tüzelni kezd. Nem merek kinézni, hogy megnézzem, mi a helyzet. Már cseng a fülem.
Egy eldördülő lövés után hangos kiáltást hallok, ijesztően közelről. Még néhány lövés után Keita-san felordít. Arca egyik felét elborítja a vér, a látványtól pedig felsikoltok. A szívem a torkomban dobog.
Az egyik golyó a közelben lévő parkoló automatába csapódik, onnan pedig szikrázva gellert kap. Éles fájdalom nyilall a jobb combomba, majd végigszáguld a gerincemen és elborítja az egész testem. Felsikoltok, a lábamhoz kapok. A nadrágomat elárasztja a vér. Halálfélelem. Meg fogok halni? Meglőttek? Mi lesz most?
A távolban szirénázás hangzik fel, a golyózápor pedig abbamarad. Keita-san tüzel még néhányszor, de a vér a szemébe folyt, fintorog, alig lát.
- Elmenekült… egyet lelőttem… - motyogja, mintha ő maga sem akarná elhinni a történteket. Rám pillant, majd rémülten hozzám kúszik, én pedig remegve pillantok fel rá.
- Meglőttek…? Meg fogok halni? – kérdem vékony hangon, szinte már hisztérikusan.
- Dehogy, nem fog meghalni. Nyugodjon meg, Naoe-san. Itt az erősítés. És biztos küldtek mentőt is. Nyugodjon meg – ismétli, akár egy mantrát, de látom, ő is az összeomlás szélén áll.
Megérkezik két rendőrautó, innentől kezdve pedig kicsit összemosódnak a dolgok. A megkönnyebbüléstől hisztérikus zokogásban török ki. Érkezik egy mentő is, két mentőtiszt rászíjaz egy hordágyra, majd betolnak a mentőautóba. A szemem sarkából látom, ahogy távolabb egy földön fekvő testet vizsgálnak, ami körül hatalmas vértócsa. Kapok valami injekciót, ami segít megnyugodni.
 
*
 
Kopognak a kórterem ajtaján, én pedig bágyadtan pillantok a hang irányába. Ahogy meglátom az ismerős arcot, felderülök.
- Nyomozó!
- Naoe-kun, hogy vagy? – kérdi aggódva, beljebb lépve. Egyszemélyes kórtermet kaptam, lévén az ajtóban egy rendőr áll őrt. Kicsit feljebb ülök az ágyon, de a mozdulattól fájdalmas grimaszba húzódik az arcom.
- Az orvosok szerint nem olyan vészes. Gellert kapott a golyó, vagy mi, ezért nem fúródott olyan mélyre. De piszkosul fáj, a nővérkék szerint pedig nem kaphatok több fájdalom csillapítót – mondom lebiggyesztett ajkakkal. Elég kótyagos vagyok még, gondolom a nyugtatótól meg a fájdalomcsillapítótól. – Nem bírom a fájdalmat. Remélem, ennek nem marad nyoma. Nagy baj lenne, ha heg maradna utána – mondom szomorúan, lehúzva a takarót az egyik lábamról. A kórházi hálóing felcsúszott egészen, így teljesen látszik a kötés a combomon.
- Ugyan, a te szépségedből egy kis sebhely nem venne el – vigasztal, miközben letelepszik az ágyam melletti székre.
- Hmm, maga annyira kedves, Nariyama-nyomozó. Ha nem volna rendőr, kikezdenék magával – mosolygok rá kacéran, majd fújtatva visszahanyatlok a párnámra. Kóvályog a fejem.


Andro2020. 08. 09. 17:19:16#35770
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Naoe-kunnak)


Az igazgató majd’ fel tudna robbanni dühében. Láthatóan nehezére esik visszafognia magát.
- Mit akar, nyomozó? – kérdi Sumeragi-san, az utolsó szót a lehető leggúnyosabban kiejtve a száját. Pofonra emelt kezét leengedi, én pedig elengedem a csuklóját. Sumeragi-san megigazítja a nyakkendőjét, majd olyan számító és arrogáns arckifejezést ölt fel, amitől viszketni kezd a tenyerem. De nem üthetem meg, vagy lecsuknak és ezt ő is tudja.
Naoe-kun felé fordulok és a kezemet nyújtom neki. Ő elfogadja, majd könnyed mozdulattal segítem talpra. Naoe-kun lesimítja a ruháját, majd a tekintetét a földre szegezve áll. Mint egy megfélemlített kutya. 
- Menj a szobádba, Naoe – mondja Sumeragi-san hűvösen, tekintetét le sem véve rólam.
- Naoe-kun, még benézek hozzád, miután váltottunk pár szót Sumeragi-sannal – fordulok a fiú felé egy barátságos mosollyal, ő azonban csak egy aprót biccent, majd távozik. Szemmel láthatóan rettentően fél Sumeragi-santól, és el is tudom hinni.
- Beszélgessünk az irodámban, nyomozó – mondja az igazgató, és az arcára igyekszik egy nyájas mosolyt varázsolni. Engem nem téveszt meg. Ismerem az undorító fajtáját, nem egyszer volt dolgom az ilyennel már gyakornok koromban is.
- Ahogy gondolja – mondom tömören, majd elindulunk a lift irányába.


~*~


Az iroda pazarul berendezett, nem mondom, illik az ilyen söpredék ízléséhez. Természetesen bekéretem a kamera felvételeit is, amiket együtt nézünk meg. Remélem, rajta van a gyilkos. De legnagyobb bánatomra, csalódnom kell. Valaki letörölte pont azt a húsz percet, amelyben a gyilkosság történt. Azt még látjuk, ahogy Watanabe-san elhagyja Naoe-kun szobáját, majd elindul a folyosón, de aztán hirtelen megszakad a felvétel. 
- Nem én töröltem le! - fakad ki Sumeragi-san.
- Egy szóval sem mondtam, hogy maga volt – mondom egyszerűen. - De a tettes nagyon ügyelt rá, hogy ne tudják, ki volt. Az is lehet, hogy ketten dolgoztak, de erre nem találtunk bizonyítékot. Ez azonban most nem is fontos. A fontos az, hogy hol volt a gyilkosság időpontjában, Sumeragi-san. A titkárnője szerint üzleti ügyben volt távol.
- Így van – bólint a férfi, miközben kényelmesen elhelyezkedik az íróasztala mögött, majd int, hogy foglaljak helyet az egyik kényelmes bőrszékben. Meg is teszem. - Egy befektetési ügyet kellett elintéznem a szálloda részére. Sajnos a befektető jelenleg ágyhoz kötve lábadozik odahaza, így oda kellett utaznom az aláírás végett. De meg is nézheti a dokumentumot – halász elő egy hivatalosnak tűnő papírt a táskájából. - A gyilkosságról csak akkor értesültem, amikor visszatértem. Tárgyalások során mindig kikapcsolom a telefonomat, hogy senki se zavarjon.
- Értem – bólintok jegyzetelve, majd átveszem a papírt. Hivatalos, név, aláírás, pecsét, minden szerepel rajta. - És milyen volt a kapcsolata az áldozattal?
- Üzleti jellegű, nem voltunk közeli barátok – jön a válasz.
- Noto-san szerint a múlt héten veszekedtek, és valami szerződés is szóba került – említem meg. - Meg valami kölcsön, amit ön nem volt hajlandó megadni. Ebből mennyi igaz?
- Valóban volt egy heves szóváltásunk – ismeri el Sumeragi-san. - Watanabe-san nagy összeget adott kölcsön, azonban még nem tudtam az egészet megadni. Az utóbbi időben rengeteg kiadásunk volt. Tudja, nem egyszerű fenntartani egy hotelt. De nem én öltem meg, ha erre céloz!
- Egy szóval sem mondtam, hogy maga volt – emelem fel a kezem. - Ki tudta, hogy aznap este Watanabe-san itt lesz? Mármint magán, Naoe-kunon és a recepciósokon kívül?
- Noto-san, ő szokta felvenni az előjegyzéseket ebben az esetben – mondja az igazgató. - De neki nem volt indítéka.
- És nem is nézek ki belőle akkora erőt, hogy képes legyen ekkora külsérelmi nyomokat okozni egy tagbaszakadt férfinak – bólintok. - Aki megölte Watanabe-sant, annak roppant erősnek és persze elég magasnak is kellett lennie. Az áldozat nem volt éppen alacsony.
- Gondolja, hogy belső ember volt? - kérdi döbbenten Sumeragi-san.
- Nincs kizárva, ahogy az sem, hogy nem egyedül dolgozott – válaszolok. - És még valami, Sumeragi-san! Naoe-kun a nyomozás végéig nem fogadhat vendégeket. A túl nagy mozgás esetleg akadályozná a nyomozást, és ne adj isten újabb kellemetlen dolog történne. A legjobb lenne, ha lezáratná az egész épületet a nyomozás idejére és senkit sem engedne se ki, se be. Így elejét vehetjük, hogy a gyilkos, amennyiben még itt tartózkodik, eltűnhessen.
- Tudja maga, hogy ez nekem mekkora bevételkiesést fog jelenteni? - hördül fel a férfi.
- Ha sokat ugrál, a végén letartóztatom, Sumeragi-san – mosolyodom el vérszomjasan, mire a szemei elkerekednek. - Okom lenne bőven. Prostitúció, emberkereskedelem, fogva tartás, nemi erőszak, testi erőszak, kiskorúak ellen elkövetett erőszak, korrupció. Soroljam még? Egy életre bekasztliznák, aztán odabenn elég sokan játszanának magával papás-mamást. - Mikor egy szót sem szól, elégedetten állok fel. - A kazettából küldjenek a recepcióra egy másolatot. További szép napot, Sumeragi-san!
Elégedetten lépek ki az ajtón. Most be van tojva a rohadék, aminek nagyon örülök. Nem fogja bántani Naoe-kunt, mert akkor tényleg beviszem az egész csürhét. Akkor legalább azok a szerencsétlen fiúk és lányok, akik itt tengődnek, szabadok lehetnének. 
Egyenesen Naoe-kun szobája felé veszem az irányt, miután Noto-san tájékoztatott, hová költöztették a fiút. 



Hamar meg is találom a szobát. Nincs bezárva az ajtó, de azért inkább kopogok. Naoe-kun megfordul, és a kezében megpillantok egy szendvicset. Elég gyászosan fest, ahogy a szoba is. Minden csak a földre van hajigálva.
- Nyomozó… kerüljön beljebb – mosolyog rám halványan.
Sajnálkozóan pillantok végig a cuccain. Alig maradt valamije.
- A holmim nagy része tönkrement – mondja, mielőtt még bármit mondhatnék.
- Igazán sajnálom.
- Ne tegye, ezek csak tárgyak – vonja meg a vállát, mintha mit sem számítana a dolog, majd feltápászkodva az asztalhoz lép. - Rendeltem magának kávét meg szendvicset, ha kér – mondja egy tálcára mutatva, amelyen valóban kávé és szendvics vár rám. Igazán kedves, de nem nagyon van időm most enni.
- Nagyon kedves, de nincs időm megenni – szabadkozok tanácstalanul. Nem akarom az idejét rabolni, és hulla fáradt vagyok.
- Egye meg út közben – tanácsolja, mire nagyot sóhajtva veszem fel a kávéscsészét és kortyolok belőle. Ez legalább felébreszt kissé, de tényleg aludnom kéne egyet. 
Rápillantok Naoe-kunra, majd észreveszem, hogy az arca még mindig piros ott, ahol az a rohadék megütötte.
- Sumeragi-san rendszeresen bántalmazza az alkalmazottait? – kérdem hűvös hangon, ő pedig szomorúan simítja a kezét az arcára.
- Tudja, hogy erre nem válaszolhatok – sóhajtja, fáradtan roskadva le egy székbe. Bólintok, hiszen nem először van dolgom prostituáltakkal. 
- Adok egy névjegykártyát. Ha bármi eszedbe jut még Watanabe-sanról, értesíts kérlek – mondom, elővéve egy egyszerű névjegykártyát. Naoe-kun egy ideig tétovázik, majd végül elveszi és nézegetni kezdi. – Maradjunk kontaktusban. Időnként majd benézek, amíg le nem zárul a nyomozás – mondom, majd felhajtom a kávém maradékát és a csészét visszateszem a tálcára. Naoe-kun csak bólint.
- Maga igazán jó ember, nyomozó. Örülök hogy megismerhettem – mosolyog rám őszintén, én pedig hirtelen nem tudom, mit is mondjak. Meglep, mert a legtöbb kurva gyűlöli a rendőröket, hiszen mi csak problémát okozunk nekik. Ő mégis örül nekem. Ennyire nem vennék emberszámba? De hamar rendezem az arcvonásaimat.
- Ugyan… csak a munkámat végzem – hárítom el zavartan, ő pedig nem mond semmit. – Naoe-kun, milyen volt Sumeragi-san és Watanabe-san kapcsolata? Tudsz erről valamit? – kérdem inkább témát váltva. Naoe-kun elgondolkodva pörgeti az ujjai között a névjegykártyámat.
- Úgy gondolom pusztán üzleti. Watanabe-san udvarias ember volt, néha beszélt a kapcsolatairól, de sosem mondott durva dolgokat másokról. Próbált kimért lenni inkább – mondja elgondolkodva. Pedig Noto-san szerint Watanabe-san durva dolgokat vágott Sumeragi-san fejéhez és ezt az érintett is elismerte.
- És Sumeragi-san milyen véleménnyel volt róla? – nógatom tovább, Naoe-kun pedig fáradtan túr bele a hajába. Ideje lenne pihenni hagynom végre. Szerencsétlennek is kemény napja volt eddig.
- Sumeragi-san elég nyers ember. Mindig kimondja amit gondol. Becsmérlően beszélt róla, de szinte mindenkiről így beszél, nem volt ebben semmi különös – vonja meg a vállát, felpillantva rám. Ezt el tudom képzelni. - Úgy gondolja, köze lehet a gyilkossághoz? – kérdi kíváncsian, mire kis gondolkodás után válaszolok.
- A kirohanását tekintve nem hiszem. Bár majd a nyomozás felgöngyölíti az igazságot – zárom le a témát. Ideje mennem. Odalépek Naoe-kunhoz, és  a vállára teszem a kezem. - Feltétlen hívj fel, ha Sumeragi-san kezet emel rád – mondom komoly tekintettel, mire ő csak összeszorítja a száját. Nem kell kimondania, mire gondol. – Tudom, hogy félsz tőle, de nem hagyhatod, hogy bántson és megalázzon.
Látom, hogy megremeg, a szemeiben könnyek gyűlnek. Nem tudom, hogy a fáradtságtól, vagy attól, amit mondtam neki, vagy a félelemtől, de nem is fontos. Annyira törékeny fiú, ő nem való ide. Nem ilyen életet érdemel. 
- Köszönöm – préseli ki magából remegő hangon.
Rámosolygok, majd óvatosan letörlöm az arcáról a könnycseppeket. Olyan, mint egy rettegő kiscica. Más körülmények között magamhoz ölelném, és addig simogatnám, amíg meg nem nyugszik. Erre lenne szüksége, de nem tehetem. De pár kedves szó is mennyit számít. Annyira hasonlítunk, ő is megjárta már a poklot, ahogy én is. Ő is pont olyan összetört és elveszett, mint én voltam Tomohiro előtt. 
- Mennem kell. Mindkettőnkre rá fér a pihenés – állapítom meg, mire felnevet. Gyönyörű nevetése van, szívből jövő, nem megjátszott. 
- Legyen óvatos, Nariyama nyomozó. És vigye magával a szendvicset – figyelmeztet, én pedig engedelmeskedem neki.
Odalenn megkapom a kazetta másolatát, amit visszaviszek az őrsre. Hátha a fiúk tudnak vele valamit kezdeni. Még megírom a jelentést, összegzem, amiket eddig megtudtam, majd a főnök szó szerint parancsba adja, hogy amíg ki nem alszom magam, meg ne lásson. Nem merek ellenkezni, mert tényleg alig állok már a lábamon. Kazu visz haza, aki egész úton a legújabb hódításával igyekszik ébren tartani, de nem sok sikerrel jár. Arra ébredek, hogy gyengéden rázogatni kezd, mire álmosan kinyitom a szemem.
- Haver, neked tényleg szükséged van vagy két nap alvásra – mondja, miközben a lakásom felé terelget. - Egy nap ki fogod készíteni magad, én mondom. Ki fogsz égni még harminc éves korod előtt, ha így folytatod.
- Fogd be! - morgom hulla fáradtan. - Inkább húzz haza, vagy a szeretődhöz, vagy ahová akarsz. Idegesítesz.
Még segít, hogy betámolyogjak az ajtón, majd magamra hagy. Bezárkózom, veszek egy zuhanyt, majd bedőlök az ágyba. Csak akkor jut eszembe, hogy a szendvics még a zsebemben lapul, így kikászálódom, a szendvicset berakom a hűtőbe és szinte kómás állapotban dőlök a takaró alá. Tényleg az lesz a vége, hogy egyszer túlhajtom magam. Aztán se kép, se hang.


~*~


A telefonom éktelen hangjára kelek. A szám nem ismerős, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, ahogy benyomom a zöld gombot. Már esteledik, odakinn kezd sötétedni. 
- Halló? - kérdem, miközben próbálok nem újra elaludni. Ülő helyzetbe tornázom magam.
- Nariyama nyomozó? - kérdi egy félénk hang, amelyben felismerem Naoe-kunt. - Elnézést, rosszkor hívtam?
- Nem, nem, egyáltalán nem – mondom, miközben lassan elállok és elbotorkálok az ajtóig. - Mi a baj, Naoe-kun?
- Valami… valami még… eszembe jutott... - motyogja halkan. - Be tudna most jönni a hotelbe? Nem… nem akarom telefonon elmondani. A hallban várom magát, jó?
- Rendben, nagyjából egy háromnegyed óra, míg oda tudok érni – mondom a falnak támaszkodva. - Minden rendben, Naoe-kun?
- Igen, csak… nagyon félek… - mondja halkan, és el tudom képzelni, mitől retteg. - Kérem… siessen!
- Sietek, ne félj! Csak tarts ki! - mondom annyi erőt erőszakolva a hangomba, hogy hihetőnek tűnjön.
- Köszönöm! - mondja, majd bontja a vonalat.
Kinyomom a telefont, és a kezem magam mellé engedem. Megnézem az órát, és kiderül, hogy már este hét felé jár az idő. Átaludtam a fél napot, de szükségem is volt rá. Tudtam volna még aludni, az szent igaz, de most vár a munka. 



Megeszem a szendvicset, iszok egy erős kávét, majd megmosakszom, fogat mosok, felöltözök és elindulok. Muszáj a tömegközlekedést választanom, de hála égnek a metró itt jár egy sarokra a lakásomtól. Habár át kell szállnom kétszer a Sumeragi Hotel irányába, de nem baj. Félkómás vagyok, de mire a hotelhez érek, sikerül valamennyire felébrednem. A kávé sokat segít. Közben azon gondolkodom, hogy Naoe-kun miért a hallban vár. Talán olyasmiről lehet szó, amiről nem akarja, hogy mások is hallják. Ezúttal egy másik recepciós fogad, aki mogorván bök abba az irányba, ahol a hallt találom. Meg is pillantom Naoe-kunt, amint idegesen fészkelődve ül egy kanapén. A kezében egy magazint tart, és fel sem tűnik neki, hogy az fejjel lefelé van. Kipihentebbnek tűnik, talán aludt valamennyit, és ahogy közelebb érek nem úgy tűnik, hogy Sumeragi-san bántotta. Ez jó. Legalább nem mert rá kezet emelni, de Naoe-kun akkor is idegesnek tűnik. 
- Naoe-kun! - szólítom meg. - Érdekes a magazin?
- Nyomozó! - néz fel rám meglepett tekintettel. - Miért kérdi?
- Mert fejjel lefelé tartva kissé nehéz lehet olvasni – nevetek fel halkan, mire elpirul és leteszi a magazin az előtte álló asztalra. - Örülök, hogy felhívtál – ülök le mellé –, de miért itt akartál beszélni velem? A szobád nem elég biztonságos?
- Nem… nem akarom, hogy hallják, hogy miről beszélünk – mondja halkan, és ki sem kell mondania, hogy tudjam, lehallgatják a szobákat. De ezen meg sem lepődöm. - Jobb, ha csak maga hallja, legalábbis egyelőre.
- Azt mondtad, hogy valami az eszedbe jutott Watanabe-sannal kapcsolatban – térek a tárgyra, mire bólint. Egy pincér jön oda hozzánk, rendelek gyümölcslét és némi harapnivalót.
- Igen – bólint, a távolodó pincér után nézve. - Tudja… mielőtt Watanabe-san a vendégem lett, más valakivel is volt… tudja… kapcsolata.
- Egy másik prostituálttal a hotelből? - kérdem, mire bólint, bár meglepettnek tűnik. - Tudom, hogy többen vagytok, emiatt nem kell meglepettnek tűnnöd. És a gazdád is tudja, hogy simán bevihetném, mert okom lenne elég. Ezt közöltem is vele. Eléggé lesápadt, de belement abba, hogy lezárja a hotelt.
- Igen, Asato-sanék nem is túl boldogok tőle. Sem a többi vendég, Sumeragi-san meg végképp nem – vallja be Naoe-kun és látom, hogy megremeg. - De nem bántott, ne aggódjon, nyomozó! Csak nem tetszik neki, hogy nem dolgozhatunk. Hogy nem hozunk neki pénzt – folytatja szomorúan.
A pincér feltűnik egy tálcával, amin két pohár narancslé és egy-egy tányér melegszendvics van. Nem vagyok annyira éhes, de enni kell, így elveszem az egyik szendvicset és enni kezdek. Naoe-kun nem nyúl a sajátjához, talán észre sem veszi, hogy a másik az övé. Két falat után folytatom a beszélgetést.
- Azt mondtad, hogy Watanabe-sannak mással is volt kapcsolata – kanyarodom vissza az eredeti témához. - Mesélj róla!
- A neve Ayumu, tizennyolc éves és nagyjából egy évvel ezelőtt szakadt meg a kapcsolata Watanabe-sannal – meséli Naoe-kun. - Watanabe-san valamiért megharagudott rá, nem tudom, hogy miért, sosem kérdeztem, nem is volt szabad. De utána kezdett el hozzám járni.
- És Ayumu hogy fogadta? - kérdem, miközben jegyzetelek.
- Nem túl jól – sóhajt fel Naoe-kun. Megértem, hogy nehéz neki erről beszélni. - Erőszakos lett a vendégekkel és a személyzettel is. Állandóan üldözte Watanabe-sant, majd egyszer neki is ment és meg is ütötte. Teljesen kikelt magából, mint valami eszelős. Nagy verést kapott érte Sumeragi-santól, mert tilos bántanunk a kuncsaftjainkat. Egyszer nekem is nekem jött, mert szerinte én elloptam tőle a vendégét.
- Bántott? - kérdem óvatosan. Naoe-san megremeg, a kezei ökölbe szorulnak, mire minden szabályzat ellenére finoman rásimítok a kezére. - Minden rendben, Naoe-kun. Már csak pár kérdést akarok feltenni, rendben? Utána nem kínozlak tovább.
- Nekem esett és… és... fojtogatni kezdett... meg kétszer a… a gyomromba rúgott – meséli Naoe-kun remegve. - Úgy… úgy szedték… le rólam… Aztán… aztán bezárták pár… pár napra, hogy… lenyugodjon… - Naoe-kun rám néz, a szemei könnyesek, az egész teste remeg. - Ugye… ugye ezt… nem mondja el… Sumeragi-sannak? Nem… nem szabad… egymásról ilyeneket… ilyeneket… mondanunk…
- Nem fogom neki elmondani, de így érthető, miért itt akartál velem találkozni – mondom felnyúlva, és finoman letörlöm a könnyeit. - De Ayumuval mindenképpen beszélnem kell. Majd annyit mondok, hogy tudom, hogy Watanabe-san az ő vendége is volt. Ennyit elmondhatsz, nem? - kérdem, mire picit bólint. - Na, egyél, mert kihűl a szendvics és hidegen már nem az igazi.
Naoe-kun éhesen veti rá magát a szendvicsre és hamar elpusztítja, pedig nem kis kenyeret adtak. Nézem, ahogy eszik. Rettenetesen fél, talán jó lenne kivinni innen valami védett házba. Ha olyan gyilkolta meg Watanabe-sant, aki esetleg féltékeny volt, az Naoe-kunnak is árthat. Ez az Ayumu nevű fiú is lehet a gyilkos. Naoe-kun végez az evéssel, majd szinte egy hajtásra issza ki a narancslét is. 
- Nyomozó, gondolja, hogy Ayumu a gyilkos? Vagy köze van hozzá? - kérdi félig remegve, félig kíváncsian Naoe-kun. Elgondolkodva nézek rá.
- Abból, amit elmondtál, indítéka volt bőven – mondom végül. - A szerelemféltésből elkövetett gyilkosság nem is ritka. És ahogy én sejtem, Ayumu-kun úgy érezhette, hogy szerelmes volt Watanabe-sanba. Talán Watanabe-san hozzá is kedves volt. Én arra lennék kíváncsi, mi miatt haragudott meg Ayumu-kunra, ha olyan kedves volt, mint ahogy mondtad. Valami nagy disznóságnak kellett lennie – morfondírozok. - Ráadásul, csak úgy kettőnk között szólva, Sumeragi-san is lehetett a gyilkos.
- De.. maga mondta, hogy ő… nem lehet! - hökken meg Naoe-kun.
- Igen, de jobban végiggondolva, indítéka neki is volt – magyarázom. - Pénzről vitatkoztak, és ez elég ok lehet arra, hogy Watanabe-san meghaljon. Amennyire én tudom, Watanabe-san nagy kölcsönt adott a gazdádnak, aki vagy nem tudta, vagy nem akarta azt visszafizetni. Erről igazából nm szabadna beszélnem, szóval maradjon kettőnk között, rendben? - kérem, mire Naoe-kun bólint.
Naoe-kun éppen mondani akarna valamit, amikor megszólal a telefonom. Azonnal felveszem, ahogy kijelzi Akiyoshi-sama számát.
- Főnök? - szólok bele.
- Nariyama nyomozó, akárhol is van, jöjjön be! A kazettáról van szó, a fiúk találtak valamit – mondj a főnököm.
- Azonnal indulok! - mondom, majd elköszönök, és kinyomom a telefont. Naoe-kunhoz fordulok. - El kell mennem, nagyon fontos. De ha megtudok valamit, majd értesítelek, jó? Addig is ne aggódj, semmi baj nem fog történni, vigyázok rád. De ha elfogadsz egy jó tanácsot, tartsd nyitva a szemed. Ha a gyilkos még itt van, te is veszélyben lehetsz. Elintézem, hogy valaki mindig legyen melletted, hiszen nem lehet tudni. Majd kiküldök egy civil ruhást, aki baj esetén meg tud védeni.
Látom, hogy Naoe-kun elsápad, de nem tudok kíméletes lenni vele. Jobb, ha tudja, mire számíthat, így talán vigyáz saját magára. 


vicii2020. 07. 30. 16:21:47#35766
Karakter: Naoe
Megjegyzés: (Nyomozómnak)


A kihallgatás során kopogtatnak, majd nyílik az ajtó és Nariyama nyomozó lép beljebb. Rámosolygok, végre egy kedves, ismerős arc ezen a lehangoló, ijesztő helyen. Int a rendőrnek, aki a vallomásomat vette fel, az pedig közelebb lép hozzá. Váltanak néhány szót, majd a férfi távozik, Nariyama nyomozó pedig leül a helyére, a velem szemben lévő székre, majd egy gőzölgő pohár kávét tart felém.
- Köszönöm – nézek rá hálásan, lassan leragad a szemem a fáradtságtól. – Nagyon köszönöm – sóhajtom újra, mikor belekortyolok a forró, keserű italba. Csak tejjel szeretem, de most így is jólesik, a melegséget szivacsként szívja fel a lelkem.
- Nincs mit – mondja kedvesen, szintén belekortyolva a kávéjába. – Ne haragudj, hogy eddig zaklattak, de erre szükség volt, hátha emlékszel még valamire. Atami-san szerint, aki kikérdezett, azt mondtad el, amit nekem is meséltél. Kikérdeztem Asato-sant és Sumeragi-san titkárnőjét. Ami aggaszt, hogy Sumeragi-san nem tartózkodott a hotelben. De Asato-san és Noto-san azt állítják, nem volt indítékod a gyilkosságra. Habár Noto Ayako-san úgy érzem, erről nem volt teljesen meggyőződve – mondja, közben pedig az arcomat fürkészi, én pedig felsóhajtok.
- Noto-san nem igazán kedvel engem. Attól fél, hogy… tudja…
- Hogy esetleg te és Sumeragi-san… jól sejtem, ugye? – tapint rá rögtön a lényegre, én pedig erőtlenül bólintok. – Nos, erről az érintettet is meg kell kérdezni, ha visszatért. De kérdeznék valamit, ami fontos lehet, aztán ígérem, nem zaklatlak ma már tovább. Azt mondtad, a tegnapi volt az első alkalom, hogy Watanabe-sant ilyen feldúlt állapotban láttad. De ebben biztos vagy? Egészen biztos, hogy soha más alkalommal nem tűnt esetleg egy kicsit sem idegesnek? Vagy esetleg feszültnek? Ez nagyon fontos, Naoe-kun – mondja komoly arccal, a szemembe nézve, én pedig erősen gondolkodva kortyolok még egyet a kávémból, az emlékeim közt kutatva.
Elmélkedésemet kopogás szakítja félbe, nyílik az ajtó és egy fiatal férfi lép be, kezében papírdoboz. Gyorsan leteszi az asztalra és távozik is. A dobozban csokoládés fánk és croissant, ahogy megérzem az illatát, rögtön megkordul a gyomrom.
- Hozattam neked reggelit, egyél! – tolja elém a dobozt, én pedig mohón ragadok magamhoz egy fánkot és harapok belőle egy nagyot. Ohh istenem… fantasztikus… - Éhes lehetsz, ahogy látom.
- Köszönöm – sóhajtom két falat között. – A… a kérdésre visszatérve… nem tudom, hogy… számít-e, de… de úgy három, vagy talán… négy hónapja, egyszer Watanabe-san kicsit késett. Nem lehetett több öt percnél, és valóban kissé feszültnek tűnt. Vagy talán csak fáradt volt, nem tudom. Igazából, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aznap hideg volt, az eső is zuhogott, és Watanabe-san mintha kissé rosszkedvű lett volna. Azt hittem, csak az időjárás lehet az oka. Én sem szeretem az esőt, olyan… lehangoló – mesélem tele szájjal. Ahogy elfogy a fánk, rögtön egy másikért nyúlok, nem tudok leállni.
- Szóval rosszkedvű volt és ideges – ismétli el a nyomozó elgondolkodva. – De a mostaniak fényében nem vagy biztos benne?
- Nem tudom – vallom be őszintén. – Én nem értek az ilyen dolgokhoz. Nem vagyok ahhoz elég okos. De nem én öltem meg. Kedveltem. Mármint… ahogy egy magamfajta kedvelheti a kuncsaftját – mondom, a végén zavartan lesütve a szemem. Hogy is érthetné ezt meg…
- Arról tudsz ugye, hogy Watanabe-sannak van egy felesége és lánya is? – kérdi komoly arccal, én pedig összeszoruló torokkal bólintok. – Lehetséges, hogy össze fogsz futni velük, és tapasztalatom szerint, egy asszony sem szereti, ha a férje prostituáltakhoz jár. Csak figyelmeztetlek, hogy lesznek kellemetlen pillanataid ebből.
Most jut először ez eszembe, de tény ami tény, csúnya lesz, ha összefutunk. Emlékszem, hogy Watanabe-san hangos és akaratos emberként jellemezte a feleségét. Előre félek…
A nyomozó megvárja, míg befejezem a reggelit, majd már jóllakottan és nyugodtabban indulunk el ujjlenyomat vételre. Készítenek rólam fényképet is, majd a nyomozó közli, hogy a köntösre, amit a szállodában viseltem, szükségük lesz.
- Csak amiatt, hogy nincs-e rajta olyasmi, aminek nem kéne rajta lennie. Sajnos, ez a szokásos eljárást. Még ha nem is te ölted meg, de a köntösödön lehet Watanabe-san hajszála, vagy ujjlenyomata.
- Maga hisz nekem? – kérdem halk, reménykedő hangon.
- Hiszek, bár igazából pártatlannak kéne maradnom – vallja be a hajába túrva, a szívem pedig megfacsarodik, hogy végre összeakadtam valakivel, aki emberként bánik velem. – Sajnos Amano Yuiko-sant, a szobalányt még nem tudtuk vallomásra késztetni, mert olyan rosszul lett, hogy kórházba vitték. De amint jobban lesz, majd elmondja, mit látott. Most pedig visszaviszlek a hotelbe, jó? Szükséged van pihenésre, mert ez az éjszaka megterhelő lehetett számodra – mondja kedves arckifejezéssel, én pedig fáradtan bólintok. Úgy érzem magam, mint aki beraktak a mosógépbe és a centrifugában pörögne.
- Köszönöm, Nariyama nyomozó – sóhajtom, semmi másra nem vágyom, csakhogy ledőlhessek végre.
Kikísér az őrsről, én pedig lesütött szemekkel, összehúzva magam lépkedek mellette. Már rég megtanultam, hogy ilyen helyen jobb, ha meghúzom magam és kerülöm a szemkontaktust. Beültet az autó hátsó ülésére, majd csendben útnak indulunk. Nem szólok, ő pedig szintén nem töri meg a csendet.
Csak fáradtan bámulok ki az ébredező városra, a hajnali nap sugarai kezdenek már előtörni. Iszonyatos fáradtság kezd úrrá lenni rajtam. Nem is inkább fizikailag, mert hozzá vagyok szokva az éjszakázáshoz, hanem inkább szellemileg és érzelmileg merültem ki.
A város felett szürke gomolyfelhők gyülekeznek, baljós hangulatot idézve elő. Mikor megérkezünk a hotel alatt lévő mélygarázshoz, már dörög is.
Kinyitja nekem a kocsi ajtaját, ez az apró gesztus pedig megmelengeti a szívemet. Általában csak azok szoktak nyájasak lenni, akik ruha nélkül akarnak látni. Szokatlan ez számomra egy idegentől, főleg egy rendőrtől.
Elköszönnék, de a nyomozó ragaszkodik hozzá, hogy felkísérjen a szobámig, én pedig nem tiltakozok. Kicsit még örülök is neki, így legalább elkerülhetem a személyzettől a nyílt rosszallást.
Mikor a lift csilingelve megérkezik és kinyílik az ajtó, már messziről megpillantom Sumeragi-sant, a gyomrom pedig görcsbe rándul. Kora és túlsúlya ellenére meglepő fürgeséggel indul meg felénk, az arca vörös, a szemei szinten vérben forognak. Önkéntelenül hátrálok egy lépést félelmemben.
- Te rohadék, mocskos kis kurva! – fröcsögi, halántékán egy ér riasztóan lüktet. Számítok a pofonra, mégsem tudom elkerülni. Tenyere hatalmasat csattan az arcomon, a bőröm fájóan égni kezd utána. Az ütés erejétől hátratántorodom és elvesztem az egyensúlyom, elterülök a folyosó szőnyegén. Nyüszítve kapom magam elé a kezem, hogy védjem magam a továbbiaktól. – Te hálátlan kis ringyó! Hát ezért etetlek?! Így hálálod meg, hogy kinyírsz valakit, te olcsó riherongy?! Nekem köszönheted, hogy még élsz! Kivakartalak a mocsokból, tetőt adtam a fejed fölé, ételt a szádba és munkát, hogy pénzt keress, erre így használod ki a jószívűségemet, de kis korcs?!
A szemem könnybe lábad a fájdalomtól és a szégyentől. Már hozzászokhatnék, de egyszerűen képtelen vagyok rá, minden alkalommal ugyanúgy megaláznak a szavai.
Várom a következő ütést, de elmarad. Meglepetten pillantok fel, Nariyama nyomozó markolja Sumeragi-san pofonra emelt kezét. Az igazgató vérben forgó szemekkel pillant rá.
- Maga meg ki a nyavalya?! Eresszen, vagy hívom a zsarukat!
- Én vagyok a rendőrség – vágja oda neki a férfi hidegen, mire Sumeragi-san arcáról lefagy a vicsor. A nyomozó továbbra is a férfi csuklóját markolva mutatja fel a jelvényét.
- Nariyama Hikaru nyomozó vagyok a Gyilkossági Csoporttól. És ha újra megüti Naoe-kunt, letartóztatom súlyos testi sértésért, Sumeragi-san – mondja a nyomozó számító mosollyal. – Azt pedig ugye nem akarja?
Az igazgató majd’ fel tudna robbanni dühében. Láthatóan nehezére esik visszafognia magát.
- Mit akar, nyomozó? – kérdi Sumeragi-san, az utolsó szót a lehető leggúnyosabban kiejtve a száját. Pofonra emelt kezét leengedi, a nyomozó pedig elengedi a csuklóját. Az igazgató megigazgatja magán az öltönyét és felveszi szokásos, számító, szigorú arckifejezését.
A nyomozó felém fordul és a kezét nyújtja, hogy felsegítsen a földről, én pedig ujjaimat nagy tenyerébe csúsztatom. Könnyű mozdulattal állít talpra. Zavartan simítom el a ruhámat, szememet a padlóra szegezve próbálok minél kisebbnek tűnni.
- Menj a szobádba, Naoe – mondja Sumeragi-san hűvösen, tekintetét le sem véve a nyomozóról.
- Naoe-kun, még benézek hozzád, miután váltottunk pár szót Sumeragi-sannal – fordul felém a nyomozó meleg mosollyal, én pedig aprót biccentek. Nem merek még mosolyogni sem, nehogy még jobban feldühítsem Sumeragi-sant.
Gyors, hangtalan léptekkel hagyom ott mindkettejüket, és amikor már elég távol vagyok, akkor engedek utat a könnyeimnek. Fáradt vagyok és feszült, és most még az igazgatótól is retteghetek… biztos meg fog büntetni, miután a nyomozó elment. Befordulva a folyosón megállok, hátamat a falnak támaszkodva veszek egy mély, szaggatott levegőt, hogy lecsillapítsam magam. Letörlöm kicsordult könnyeimet és pár percig lehunyt szemmel lélegzem. Miután eléggé összeszedtem magam, a szobám felé veszem az irányt, de az ajtó sárga rendőrségi szalaggal le van zárva. Gondolhattam volna.
Sóhajtva lépek a folyosón lévő nyilvános telefonhoz és felhívom a portát. Asato veszi fel, a hangja pedig megnyugtat.
- Naoe? Kiengedtek végre a rendőrségről? – kérdi őszinte érdeklődéssel a hangjában.
- Igen, csak most értem vissza… a szobám le van zárva – mondom tanácstalanul.
- Persze. Előkészítettek neked egy másik szobát az emeleten, a 404-est – kis hallgatás után megkérdezi. – Jól vagy?
- Nem igazán, de kösz hogy kérded.
- Meggyanúsítottak valamivel?
- Nem, szó sincs ilyesmiről.
- Hála az égnek – mondja megkönnyebbülten, én pedig elmosolyodom. – Ha vége a műszakomnak, beugrom. A szobádat nyitva hagyták, az emeletet egyenlőre lezártuk a vendégek elől. A cuccaid egy részét egy rendőr jelenlétében átpakolták a takarítónők, de ne számíts túl sok jóra – közli sajnálkozó hangon, én bólintok, aztán pár pillanat múlva eszembe jut, hogy ezt nem láthatja.
- Köszönöm.
- Próbálj meg pihenni egy kicsit – tanácsolja, majd elköszön, én pedig tétova léptekkel indulok az új szobám felé. Az ajtó nyitva, a kulcskártya az asztalon. A cuccaim egy része nagy kupacba lehajigálva a földre. Máskor sírva fakadnék ilyen látványra, de most annyira fáradt vagyok, hogy nem is érdekel igazán. Előhalászok a gyűrött kupacból egy adag váltás ruhát és veszek egy gyors zuhanyt. Rendelek magamnak valami harapnivalót, semmi kedvem lemenni az étkezőbe. Sejtem, hogy egyesek vagy érdeklődve támadnának le a kérdéseikkel, mások pedig rosszallóan vagy vádlón összesúgnának a hátam mögött.
Egy szendvicset majszolgatva válogatom a földön szétterített cuccaimat mikor kopogtatnak. Még az ajtót is elfelejtettem bezárni, ezért mikor felpillantok, Nariyama nyomozóval találom szemben magam. Udvariasan az ajtóban vár.
- Nyomozó… kerüljön beljebb – mosolygok rá gyászosan.
Sajnálkozóan pillant végig a cuccaimon.
- A holmim nagy része tönkrement – mondom, válaszolva a fel sem tett kérdésre. Szinte az összes pipereholmim használhatatlan lett.
- Igazán sajnálom.
- Ne tegye, ezek csak tárgyak – vonom meg a vállam, majd feltápászkodva az asztalhoz lépek.
- Rendeltem magának kávét meg szendvicset, ha kér – mondom a tálcára mutatva halvány mosollyal. Említette, hogy benéz, ezért vettem rá a bátorságot. Az ábrázatát elnézve ő is nagyon fáradt lehet, ezért a kávé sosem árt.
- Nagyon kedves, de nincs időm megenni – szabadkozik tanácstalanul.
- Egye meg út közben – tanácsolom, egy pillanatig még habozik, de aztán felveszi a csészét és nagyot kortyol belőle.
Jelentőségteljes pillantást vet rám, tekintete megállapodik a még mindig piros arcomon.
- Sumeragi-san rendszeresen bántalmazza az alkalmazottait? – kérdi hűvös hangon, én pedig szomorúan simítom a kezem az arcomra.
- Tudja, hogy erre nem válaszolhatok – sóhajtom, fáradtan leülve az egyik székre. Ha mondok róla valami kompromittálhatót és ez kiderül, akár később, nagyon megüthetem a bokámat.
Biccent, gondolom nem először van dolga prostikkal.
- Adok egy névjegykártyát. Ha bármi eszedbe jut még Watanabe-sanról, értesíts kérlek – mondja, zakója belső zsebéből előhúzva egy kis kártyát. Felém nyújtja, én pedig elveszem, utána elgondolkodva meredek a rajta álló fekete betűkre. – Maradjunk kontaktusban. Időnként majd benézek, amíg le nem zárul a nyomozás – mondja kedvesen, felhajtva a kávéja maradékát, majd a csészét visszatéve a tálcára. Biccentek.
- Maga igazán jó ember, nyomozó. Örülök hogy megismerhettem – mosolygok fel rá őszintén. Megmelengeti a szívem, hogy van még érdek nélküli jóság a világban.
Nem szól, csak meglepetten bámul rám, de pár pillanat múlva rendezi a vonásait.
- Ugyan… csak a munkámat végzem – hárít zavartan, én pedig ráhagyom. – Naoe-kun, milyen volt Sumeragi-san és Watanabe-san kapcsolata? Tudsz erről valamit? – kérdi aztán hirtelen, én pedig elgondolkodva kezdem pörgetni az ujjaim között a névjegykártyát.
- Úgy gondolom pusztán üzleti. Watanabe-san udvarias ember volt, néha beszélt a kapcsolatairól, de sosem mondott durva dolgokat másokról. Próbált kimért lenni inkább – idézem fel magamban. Sumeragi-sannak kiállhatatlan személyisége van, mégsem illette sosem durva szavakkal a háta mögött.
- És Sumeragi-san milyen véleménnyel volt róla? – nógat tovább, én pedig fáradtan túrok bele a még nedves hajamba.
- Sumeragi-san elég nyers ember. Mindig kimondja amit gondol. Becsmérlően beszélt róla, de szinte mindenkiről így beszél, nem volt ebben semmi különös – vonom meg a vállam, aztán felpillantok a nyomozóra.
- Úgy gondolja, köze lehet a gyilkossághoz? – kérdem kíváncsian. A nyomozó gondolkodik, aztán válaszol.
- A kirohanását tekintve nem hiszem. Bár majd a nyomozás felgöngyölíti az igazságot – zárja rövidre a témát, én pedig bólintok, nem teszek fel több kérdést. A nyomozó közelebb lép, egyik kezét a vállamra teszi, úgy pillant le rám.
- Feltétlen hívj fel, ha Sumeragi-san kezet emel rád – mondja komoly tekintettel, én pedig összeszorítom a számat. Meg sem kell szólalnom, hogy tudja, mi jár a fejemben. – Tudom, hogy félsz tőle, de nem hagyhatod, hogy bántson és megalázzon.
A szavaitól könnyek gyűlnek a szemembe, megremegek, ahogy megpróbálom visszafojtani a sírást. A fáradtságtól túl könnyen a felszínre törnek az érzéseim, normális esetben sokkal erősebb vagyok.
- Köszönöm – préselem ki magamból végül remegő hangon. A nyomozó kedvesen rám mosolyog, letöröl az arcomról egy kósza könnycseppet, majd távolabb lép. Nagy levegőt veszek és rámosolygok.
- Mennem kell. Mindkettőnkre rá fér a pihenés – állapítja meg, én pedig felnevetek. Magam sem mondtam volna jobban.
- Legyen óvatos, Nariyama nyomozó. És vigye magával a szendvicset – figyelmeztetem, mielőtt távozna, ő pedig engedelmesen magához veszi a szendvicset, int és távozik. Nagyot sóhajtok, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Megmosom az arcom hidegvízzel, hogy felfrissüljek, aztán laza kontyba kötöm a hajam. Leveszem az ékszereimet és gondosan beteszem őket a szobában lévő széfbe. Egy ütés nyomán a bőrbe nyomódott drágakő még sebet is tud ejteni.
Nem telik bele néhány perc, kopogtatnak az ajtón, én pedig engedelmesen nyitom ki. Az egyik biztonsági ember. Némán int, hogy kövessem, én pedig elfogadva a sorsom szegődök a nyomába. Próbálok lelkileg felkészülni.
Beszállok a liftbe és a legfelső emeletre megyünk. Ahogy közeledünk Sumeragi-san irodájához, a gyomrom egyre kisebbre zsugorodik, elfog a hányinger. Megállva a hatalmas, bőr borítású ajtó előtt, szinte a rosszullét kerülget.
Az iroda előtt az íróasztala mögül Noto-san sajnálkozva pillant rám. A kísérőm kopog, majd kinyitja előttem az ajtót. Remegő lábakkal lépek be.
Sumeragi-san a monumentális íróasztala mögött ül, láthatóan feszült, mellette a szálloda fenntartásáért felelős asszisztense. A laptopján gondolom a titkos kamerák felvételeit nézik.
Ahogy megpillant, vicsorítani kezd. Nagy elánnal löki ki maga alól a bőrszéket, majd hozzám trappol, emeli a kezét egy újabb ütésre, de aztán káromkodva leengedi. Összerezzenve nézek rá.
Hideg tekintettel markolja meg a hajam és közelebb ránt magához, én pedig felszisszenve, a karjába kapaszkodva próbálom nem elveszíteni az egyensúlyom. Felfelé húz, ezért lábujjhegyre állok, próbálom tehermentesíteni a fejbőrömet amennyire lehet.
- Te ölted meg? – kérdi hidegen.
- Nem – lehelem remegő hangon. Egy hosszú pillanatig csak bámul rám, aztán káromkodik és eltaszít magától. Nyekkenek a szemben lévő falon, még a levegő is kipréselődik a tüdőmből az ütődés erejétől. Elterülök a földön.
- Ha hazudsz, kibelezlek – közli szárazon, majd visszaül az íróasztala mögé. Nem merek felkelni, nehogy ezzel még jobban felingereljem. – Tudni akarom, hogyan fordulhatott elő, hogy valaki letörölte a felvételeket – közli nyersen, ököllel nagyot csapva az asztalra. Az asszisztense izzadva rezzen össze.
- Igenis.
- Valaki be akar mártani ezzel a gyilkossággal… - sziszegi maga elé dühösen, a halántékát masszírozva. Hátradől, szivarra gyújt, mélyeket szív belőle.
- Mit mondott neked az a nyomozó? – kérdi rám villantva a tekintetét. A térdemre támaszkodom és a sarkamra ülök, de még nem merek felállni. Tudom, hogy a kedvére van, ha valaki megalázkodik előtte.
- Hogy nem hiszi, hogy Danna-samának köze lenne a gyilkossághoz – rebegem lesütött szemekkel, ő pedig felhorkant.
- Legalább nem egy eszementet állítottak rá az ügyre – morogja az orra elé. – A szívén viseli a sorsodat, nem igaz? Ismered talán régebbről?
- Nem.
- Akkor talán tetszik neki a csinos pofid – vigyorodik el. – Azt akarom, hogy férkőzz a közelébe. A lehető legtöbbet akarok tudni a nyomozás folyásáról.
Elszorul a torkom a hallottaktól. Kedvelem a nyomozót, de rettegek Sumeragi-santól… kénytelen leszek engedelmeskedni neki, de végtelenül mardosni fog a bűntudat miatta.


Andro2019. 11. 24. 13:59:04#35690
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Naoe-kunnak)


- Huszonkettő – mondja szűkszavúan, én pedig lefirkantom a választ. Valóban fiatal, alig három van köztünk.
- Van hobbid? - kérdezem.
- Igen, szeretek olvasni.
- Mi a kedvenc ételed?
- Nagyon szeretem az édességet és a tejet…
- Régóta laksz ebben a szállodában? – térek át a komolyabb dolgokra, ő pedig átöleli a térdét, úgy válaszol. Látszik, hogy ez már kényelmetlenül érinti, de muszáj feltennem ezeket a kérdéseket is.
- Igen, már elég régóta…
- Pontosabban?
- Tizenhárom éves korom óta – válaszolja, mire meglepetten nézek rá. Igencsak fiatal volt, amikor idekerült, és gondolom, nem önszántából választotta ezt a fajta munkát. Naoe-kun zavartan süti le a szemét, mint aki pontosan tudja, milyen gondolatok foroghatnak a fejemben. Kiskorú ellen elkövetett erőszak, gyermekprostitúció, fogva tartás és a többi. Azt hiszem, Sumeragi-sannak lesz mit megmagyaráznia. Rendezem az arcvonásaimat, és folytatom a faggatózást. A többivel ráérek később is foglalkozni.
- A mai nap folyamán elhagytad a szobádat?
- Utoljára ebédelni voltam lent a személyzeti étkezdében.
- Alá tudja ezt támasztani valaki?
- Igen, a szakács és volt ott néhány takarítónő is.
- Utána végig a szobádban tartózkodtál?
- Igen.
- Alá tudja ezt támasztani valaki?
- Az épületnek két bejárata van, a főbejárat és a technikai bejárat, de ahhoz nincs kulcsom. Asato, a portás mindig látja, mikor távozom.
- Mikor érkezett meg hozzád az áldozat?
- Watanabe-san… Watanabe-san úgy nyolc körül érkezett.
- Mi a teljes neve?
- Watanabe Ken-san. Ő… kedves ember volt – suttogja könnyes szemekkel. Úgy tűnik, tényleg kiborította a kuncsaftja halála. Nem csodálom.
- Meséld el pontosan, mi történt, miután belépett a szobádba – kérem, mire Naoe-kun kétségbeesett pillantással tekint rám. Igen, ez a legnehezebb dolog, bocsánatkérően nézek rá, hiszen én csak a munkámat végzem. Úgy tűnik, megérti, és remegő hangon kezd el mesélni.
- Megérkezett, lesegítettem a kabátját, ő leült a fotelbe. Pezsgőt vettem elő, felbontotta, töltött mindkettőnknek. Ajándékkal lepett meg, néha előfordul, hogy kapok a vendégektől ezt-azt – mondja, miközben felmutatja a karját díszíti fehér színű karkötőt.
- Meglehetősen drága darabnak tűnik – jegyzem meg, mire bólint. Még én is felismerem, hogy fehérarany, az pedig nagyon drága.
- Van jó néhány ilyen csecsebecsém már. De ez különösen szép – mondja Naoe-kun elérzékenyült hangon, miközben részvéttel nézek rá. Tényleg kedvelhette a fickót.
- Tápláltál iránta érzelmeket?
- Nem, dehogy – nevet fel keserű hangon, bár mintha nem lenne teljesen őszinte. – De tudja… én nagyra tudok már értékelni egy kis kedvességet és figyelmet. A legtöbb férfi tárgyként tekint rám, akit használnak néha és eldobnak, de Watanabe-san… ő kedves volt. Tényleg érdekelte, ki is vagyok én valójában és sokat tett azért, hogy jól érezzem magam a társaságában. Jó ember volt.
- Szóval, ajándékot kaptál tőle… - terelem vissza finoman a beszélgetés fonalát, ő pedig bólint és folytatja.
- Igen, aztán szeretkeztünk. Végül rezegni kezdett a telefonja, a hívó pedig kitartó volt, újra és újra próbálta elérni, ezért Watanabe-san végül felvette. Elfordult tőlem, úgy beszélt, nem nagyon hallottam semmit. Nem beszélt sokáig, de utána zaklatottnak tűnt. Azt mondta, halaszthatatlan dolga akadt és mennie kell, ami szokatlan volt, mert mindig gondosan megtervezte a velem töltött idejét, eddig soha nem jött neki közbe semmi. Felöltözött, elbúcsúzott és távozott – fejezi be, én pedig szorgosan jegyzetelek.
- Utána mi történt? Mennyi idő telt el, míg meghallottad a sikoltozást? - kérdem kíváncsian.
- Nem is tudom… talán úgy… negyed óra vagy húsz perc lehetett… lezuhanyoztam, pakolgattam, épp valami harapnivalót akartam felhozatni, mikor meghallottam a… a… sikoltozást…
- Kimentél megnézni?
- Igen… akkor láttam őt a földön fekve, rögtön felismertem… a nő sikoltozott, aztán rám kezdett mutogatni, ordítozott és megvádolt, az emberek pedig kiözönlöttek a folyosóra, mintha valami bazári látványosság lenne… - mondja elcsukló hangon, és a szemét dörgöli. Látszik, hogy idegileg teljesen kivan, reszket, fél, meg van rémülve. Nem csodálom, az ember nem mindennap fedez fel egy hullát az ajtaja előtt.
- Utána?
- Megjelent Asato, a portás, valaki szólhatott neki. Megfordította, megnézte a pulzusát, de látszott rajta, hogy… hogy… - mondja, majd elakad a szava. Mint aki nem meri kimondani a mondat végét. – Hívta a rendőröket, a nézelődőket visszaküldte a szobába, a takarítónőt lecsitította aztán engem is visszatámogatott ide és próbált megnyugtatni. Velem volt, amíg meg nem érkeztek a rendőrök. Ennyi – fejezi be, felpillantva rám, miközben én félig őt nézem, félig a jegyzeteimbe temetkezem homlokráncolva.
- Köszönöm, Naoe-kun, ez sokat segített. Viszont meg kell kérjelek, hogy fáradj be az őrsre, hogy hivatalosan is felvegyük a vallomásod. Az egyik kollégám bekísér – mondom komoly arccal, mire látom, hogy a szája széle megremeg és alig bírja visszafojtani a könnyeit.
- Ugye nem az a magas, ijesztő férfi? – kérdi elcsukló hangon. – Nem is kérdezett semmit, csak vagdalkozni kezdett, és… borzasztó dolgokat mondott… - nyüszíti, védelmezőn magához ölelve a takarót, én pedig csak bosszúsan fújok egyet. Kidou-san kissé túl messzire ment, még akkor is, ha nem szereti a prostituáltakat.
- Nem, nyugodj meg, nem ő – mondom megnyugtató hangon.
- És meddig fog ez tartani? Meddig tartanak majd bent? Felöltözhetek? – ömlenek belőle a kérdések, én pedig sajnálkozón nézek rá.
- Talán reggelig is eltart majd. Nyugodtan öltözz fel, de sajnos a szobában kell maradnom addig – mondom komolyan. Nem engedhetem ki, mert az gyanúra adhat okot, másrészt a végén csak összemászkálna valamit, vagy hátráltatná a nyomozást. Ez a szokásos protokoll, nem én tehetek róla.
Naoe-kun remegő tagokkal tápászkodik fel az ágyról, majd az egyik ruhakupacban kezd matatni. Kidou-san emberei semmit sem kíméltek, még a szépítkezőszereket és a drágának tűnő ruhákat sem. Több üveg drága parfüm eltörött, arckrémfoltok vannak a szőnyegbe nyomódva. Valószínűleg mindent ki kell majd cserélni a szobában. Naoe-kun előhúz egy hosszú ujjú kék színű inget és egy sima, egyszerű farmert, majd egyszerűen ledobja magáról a vékony, kék színű köntöst. Azt is be kell majd vitetnem, hiszen rajta volt és ujjlenyomatok lehetnek rajta. Elfordulok, míg felöltözik, nem akarom zavarni, majd mikor kész van, gyengéden a vállára teszem a kezem és kivezetem az ajtón. Megpillantom az egyik gyakornokunkat, akit valószínűleg magukkal hoztak a fiúk. Ott ténfereg, mint aki nem tudja, mit is kezdjen magával. Magamhoz intem, ő pont jó lesz, hogy bevigye Naoe-kunt, legalább hasznát vesszük. A mai kölykök mindent akarnak, csak dolgozni nem. Nem is értem, mi a fenének mennek az ilyenek rendőrnek.
- Vidd be kérlek Naoe-kunt az őrsre, hogy vallomást tehessen. És nem szeretném, ha közben bármilyen atrocitás érné, hogy továbbra is ilyen együttműködő maradjon – mondom ellentmondást nem tűrő hangon, mire a kölyök azonmód engedelmeskedik.
- Látom még, Nariyama-san? Ugye elmondja majd, ha rájönnek, ki tette? – kérdi Naoe-kun esdeklő hangon, én pedig biztató mosollyal nézek rá.
- Ha itt végeztem, meglátogatom majd az őrsön, ígérem – mondom, ő pedig bólint és engedelmesen megy a lift felé. Elhaladnak Kidou-san mellett, aki még mindig gyilkos pillantásokkal méregeti Naoe-kunt, de nem csinál semmit.


Alig távoznak, Kidou-san egyből nekem támad, mintha én tehetnék az egészről. Olyan dirrel-durral jön felém, hogy időm sincs reagálni, máris előttem terem.
- Ő volt, mi? Biztosan ő volt! - mondja nagy hangon, hogy mindenki hallja. - Szép munka, hogy máris letartóztatta, nyomozó. Már csak ki kell kérdeznünk, miért tette és hogyan.
- Nem tartóztattam le Naoe-kunt, mindössze bekísértettem a kapitányságra, hogy felvehessék a vallomását – közlöm, mire Kidou-san arca paprikapirosra gyúl. - Nincs bizonyítékunk, hogy ő lenne a tettes. Másrészt, indítéka sem volt rá, hogy megölje Watanabe-sant. Maga pedig, Kidou-san, jobb, ha nem ítélkezik túl hamar, mert könnyen megütheti a bokáját. Most pedig, ha megbocsát – biccentek, majd otthagyom. Van nekem jobb, és fontosabb dolgom is. - Ha pedig ennyire ráér, kikérdezhetné a portást, meg a takarítónőt! Akkor talán lefoglalná magát, ha már ennyi energiája van – szólok vissza a hátam mögött, miközben a lift felé sétálok.
Sumeragi-san irodája a legfelső emeleten van, nekem pedig dolgom van ott. Mikor felérek, és belépek az irodába, legnagyobb megdöbbenésemre, a férfi nem tartózkodik odabenn. Mint a titkárnőjétől megtudom, a héten még nem látták, de ő is elég felvilágosítással tud szolgálni.
- És mikor jön vissza? - kérdem türelmesen. - Itt gyilkosság történt, hölgyem, ha nem tudná. Megölték az egyik vendégüket, a főnöke meg nincs sehol. Tudja, ez felettébb gyanús.
- Sumeragi-san üzleti ügyben van távol – mondja a fiatal nő. Nem lehet harmincnál több, csinos, fekete hajú, alacsony. Mint megtudom, a neve Noto Ayako-san. - Jövő hét hétfőnél előbb nem várjuk vissza. De tekintettel a helyzetre, szóltam neki, így holnap délután beszélhet vele.
- És maga mit tud? Ismerte Watanabe Ken-sant? - kérdem, helyet foglalva az egyik székben. A nő bólint.
- Sokszor járt itt, hetente egy-két alkalommal – meséli. - Kellemes megjelenésű férfi volt, igazi úriember. Sumeragi-san egyik közeli jó barátja volt, és nekem is mindig hozott valami apróságot. Legtöbbször egy csokor virágot, vagy egy doboz bonbont. De nem kényeztetett ajándékokkal, mint… tudja, kit – A mondat végén némi éllel ejti ki.
- Naoe-kunra céloz? - kérdem, mire kelletlenül bólint. - Mi a véleménye Naoe-kunról? Képes lett volna megölni Watanabe-sant?
- Ezt nem tudom – vallja be Ayako-san. - Naoe-kun olyan… kiismerhetetlen volt, de szándékosan nem ártott volna senkinek. Nem az a fajta fiú, tudja. Inkább csak… hogy is mondjam… élcelődik az emberekkel, Asato-sant például állandóan ugratta és a kuncsaftjai is kedvelték. Ha jól tudom, Watanabe-sannal különösen jó volt a kapcsolata. Bár ritkán beszélgettem Naoe-kunnal, tudja… nem igazán találkoztunk, hiszen ő nagyon ritkán járt idefenn. Sumeragi-san csak kivételes alkalmakkor hívatja fel. Bár nem kedvelem őt különösebben, de nem, nem hiszem, hogy képes lenne ölni. De aztán, ki tudja – fejezi be, én pedig szorgosan jegyzetelek.
- Még egy kérdést engedjen meg, Noto-san – mondom illedelmesen. - Amikor Watanabe-san itt járt, egyszer sem tűnt idegesnek, vagy zaklatottnak? Nem tűnt úgy, mintha félne valamitől?
- Igen, néhányszor – mondja elgondolkodva Noto-san. - De nem hallottam, miről van szó pontosan, viszont Watanabe-san és Sumeragi-san néha szinte ordítoztak. Annyit hallottam, hogy pénzről van szó, meg valami kölcsönökről és egyszer mintha egy szerződés is szóba került volna. Állítólag Sumeragi-san nem tartotta be valami szerződés bizonyos pontjait. Ez, ha jól emlékszem, a múlt héten történt. De ennél többet nem tudok segíteni, sajnálom.
- Semmi baj, hatalmas segítség volt, Noto-san – biccentek. - Ha nem lenne nagy gond, kérem, majd fáradjon be a kapitányságra, hogy felvehessük a vallomását. Addig is, minden jót kívánok!
Elköszönök, majd távozom. Nem vagyok túlságosan elégedett, de azért sok mindent megtudtam. Ezek szerint Watanabe-sannak és Sumeragi-sannak valamiféle konfliktusa lehetett. És egy héttel később Watanabe-sant valaki meggyilkolta. Nem lennék meglepve, ha Sumeragi-san keze is benne lett volna a dologban.


Sajnos a szobalányt, akit, mint megtudom, Amano Yuiko-sannak hívnak, nem lehet még kihallgatni. Kórházba szállították, mert annyira magánkívül volt az eset miatt. A portást, Asato-sant viszont sikerül szóra bírnom. Mint kiderül, Kidou-san nem tette meg, inkább visszament a kapitányságra. Nem az én emberem, így csak vállat vonok. Asato-san beszédesnek bizonyul, mint kiderül, régóta ismeri Naoe-kunt, aki állandóan ugratja, megpróbálja elcsábítani, holott tudja, hogy Asato-san heteroszexuális. Elmondja, mi történt, mit látott, majd neki is felteszem ugyanazokat a kérdéseket.
- Nem – válaszolja. - Nem hinném, hogy Naoe képes lenne ilyesmire. Évek óta ismerem, és bár olyan szoros a barátságunk, de nem gondolom, hogy egy gyilkos rejtőzne benne. Kedvelte Watanabe-sant, valósággal kivirágzott, ha a férfi szóba jött. De nem hinném, hogy szerelmes volt bele, bár az is igaz, hogy a társáságát kellemesnek találta.
- És mi a véleménye Watanabe-sanról? - kérdem. - Milyen benyomást keltett önben?
- Kellemes megjelenésű, udvarias úr volt, aki mindig pontosan érkezett – válaszolja Asato-san. - Nem volt vele probléma. De nem ismertem annyira. Mindig köszönt, és megkérdezte, hogy érzem magam.
- Maga szerint lehettek ellenségei, akik ártani akartak neki? - kíváncsiskodom tovább.
- Gazdag ember, gyógyszergyártó cége van, így lehettek ellenségei, igen – biccent a portás. - Kinek nincsenek a mai világban? Én csak a feleségét, és a lányát sajnálom. Szörnyű lehet nekik.
Gondosan feljegyzek mindent, majd köszönök és távozom, de előtte figyelmeztetem Asato-sant, hogy majd később rögzítenünk kell a vallomását. Még kikérdezem a konyhai személyzetet, akiket megdöbbentett az eset, de semmi érdemlegeset nem tudnak mondani. Későre jár, Naoe-kunt még vallathatják, én pedig szintén visszatérek a kapitányságra. Útban visszafelé még begyűjtöm a köntöst is, amit Naoe-kun viselt az este. Lassan éjfél is elmúlik, hajnali egy felé jár, mire visszaérek, leadom a ruhát és jelentést teszek. Akiyoshi-san elégedett, én pedig nekilátok rögzíteni az eddig megtudottakat. Alig tudok ébren maradni, így némi kávéval segítek magamon. Éppen visszaülök, amikor Kazu jelenik meg az asztalomnál néhány fánkkal. Kazu talán az egyetlen igazi barátom itt, bár ő a kábszereseknél van, de rendszeresen átcsámborog hozzám mindenféle mondvacsinált okokkal. 
- Dolgozol? - kérdi a nyilvánvalót, mire sóhajtva nézek rá. Beletúr vállig érő, fekete hajába.
- Amint látod – morgom kelletlenül, miközben elfogadok egy fánkot. Igaza van, enni kell. - Mit keresel itt?
- Gondoltam megnézem, mi van veled – von vállat, és nemes egyszerűséggel az asztalomra telepszik. Hagyom neki, most nincs kedvem vitatkozni. - Cefet egy ügy, mi? Egy prosti meggyilkolja a gazdag kuncsaftját, de tagad. De szerinted nem ő tette, ugye?
- Nem volt indítéka rá – mondom egyszerűen. - A pasas jól bánt vele, Naoe-kun is kedvelte a társaságát, mi oka lett volna végezni vele? Ráadásul, Watanabe-san vagy húsz centivel magasabb nála. Fel sem érte volna. Fegyvert sem találtak, és ha leszúrta volna, a vérnek mindenhol ott kellett volna lennie. Például Naoe-kun ruháján, haján, bőrén. Te is tudod, hogy a vért nem lehet kimosni olyan könnyen. Ráadásul nagy erő kell valakit leszúrni, vagy agyonverni.
- Ez igaz – biccent Kazu. - A srác meg elég vézna, ahogy láttam. Viszont kifejezetten csinos. Csak nehogy rábukj nekem – kuncog fel, mire bosszúsan felmordulok.
Még beszélgetünk egy kicsit, aztán Kazu távozik, neki is dolga van. Örülök, hogy nem zavar, de néha hiányzik. Jó vele beszélgetni, mert bár folyton ugrat, de ő legalább normális és nem tesz fel kérdéseket. Még kiküldök valakit, hogy közölje a hírt Watanabe Ken-san családjával, majd nekiülök a munkának.


~ *~


Reggel van, mire mindennel végzek, és akkor jut eszembe, hogy Naoe-kun még mindig valószínűleg benn van. Hajnali négyre jár az idő. Felállok, megropogtatom a hátam és kimegyek a közeli kávézóba, ami éjjel-nappal nyitva tart. Veszek két nagy adag kávét ízesítés nélkül. Nem tudom, mivel issza, így óvatos vagyok. Mikor visszaérek – útközben utasítok egy fiatal rendőrt, hogy hozzon némi harapnivalót nekem és Naoe-kunnak -, megérdeklődöm, melyik kihallgatóba vitték Naoe-kunt, majd odasietek és bekopogok. Mikor belépek, megpillantom Atami-sant, az egyik idősebb tisztet. Szóval ő vette fel Naoe-kun vallomását, helyes. Kissé szigorú, de érti a dolgát és nem olyan durva, mint néhány kollégánk. Naoe-kun fáradtan mosolyog rám, amikor meglát. Látszik, hogy a történtek és az egész éjszakán át tartó faggatózás miatt ki van merülve. Úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát.
Atami-san odalép hozzám, halkan elmondja, hogy Naoe-kun mit mondott neki, ami nem különbözik attól, amit nekem előadott. De némiképp részletesebb. Biccentek, majd mikor a tiszt elmegy, odaülök Naoe-kunnal szemben és felé nyújtom az egyik kávét.
- Köszönöm – mondja halkan, és két kezébe fogja a poharat. Aprót kortyol belőle és hálásan néz rám. – Nagyon köszönöm – mondja fáradtan felpillantva rám. Nehéz éjszakája lehetett.
- Nincs mit – biccentek, jómagam is belekortyolva a kávémba. - Ne haragudj, hogy eddig zaklattak, de erre szükség volt, hátha emlékszel még valamire. Atami-san szerint, aki kikérdezett, azt mondtad el, amit nekem is mesélnél. Kikérdeztem Asato-sant és Sumeragi-san titkárnőjét. Ami aggaszt, hogy Sumeragi-san nem tartózkodott a hotelben. De Asato-san és Noto-san azt állítják, nem volt indítékod a gyilkosságra. Habár Noto Ayako-san úgy érzem, erről nem volt teljesen meggyőződve.
- Noto-san nem igen kedvel engem – sóhajtja Naoe-kun. - Attól fél, hogy… tudja…
- Hogy esetleg te és Sumeragi-san… Jól sejtem, ugye? - kérdem, mire bólint. - Nos, erről az érintettet is meg kell kérdezni, ha visszaért. De kérdeznék valamit, ami fontos lehet, aztán ígérem, nem zaklatlak ma már tovább. Azt mondtad, a tegnapi volt az első alkalom, hogy Watanabe-sant ilyen feldúlt állapotban láttad. De ebben biztos vagy? Egészen biztos, hogy soha más alkalommal nem tűnt esetleg egy kicsit sem idegesnek? Vagy esetleg feszültnek? Ez nagyon fontos, Naoe-kun.
Naoe-kun elgondolkodva néz maga elé, majd újra iszik egy kortyot. Hirtelen kopogtatnak, majd az a fiatal srác lép be, akit reggeliért küldtem. Igen, én az összes fánkot megettem, amit Kazu hozott. Félénken lép be, majd egy dobozt tesz az asztalra, mélyen meghajol, aztán kimegy. Sóhajtok egyet és felnyitom a dobozt, amiben csokoládés fánk és croissant van. Elegem van a fánkból.
- Hozattam neked reggelit, egyél! - tolom Naoe-kun elé a dobozt, aki mohón markol bele, majd kap ki egy csokoládéval leöntött fánkot és beleharap. - Éhes lehetsz, ahogy látom.
- Köszönöm – suttogja egész halkan. - A… a kérdésre visszatérve… nem tudom, hogy… számít-e, de… de úgy három, vagy talán… négy hónapja, egyszer Watanabe-san kicsit késett. Nem lehetett több öt percnél, és valóban kissé feszültnek tűnt. Vagy talán csak fáradt volt, nem tudom. Igazából, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aznap hideg volt, az eső is zuhogott, és Watanabe-san mintha kissé rosszkedvű lett volna. Azt hittem, csak az időjárás lehet az oka. Én sem szeretem az esőt, olyan… lehangoló.
- Szóval rosszkedvű volt, és ideges – mormogom félhangosan, majd rendes hangerővel folytatom. - De a mostaniak fényében nem vagy biztos benne?
- Nem tudom – rázza a fejét Naoe-kun. - Én nem értek az ilyen dolgokhoz. Nem vagyok ahhoz elég okos. De nem én öltem meg. Kedveltem. Mármint… ahogy egy magamfajta kedvelheti a kuncsaftját.
- Arról tudsz ugye, hogy Watanabe-sannak van egy felesége és a lánya is? - kérdem, mire Naoe-kun bólint. - Lehetséges, hogy össze fogsz futni velük, és tapasztalatom szerint, egy asszony sem szereti, ha a férje prostituáltakhoz jár. Csak figyelmeztetlek, hogy lesznek kellemetlen pillanataid ebből.
Nem válaszol, de látom rajta, hogy fél. És szerintem nemcsak Watanabe-san feleségétől, de attól is, amit esetleg Sumeragi-santól kaphat. A futtatók nem szeretik, ha a kurváik belekeverednek valami ronda rendőrségi ügybe, mert akkor őket is megszorongatják. De a lényeg, hogy kiderüljön az igazság.


Türelmesen várok, míg Naoe-kun megreggelizik és kissé megnyugszik. Úgy tűnik, a jelenlétem jót tesz neki. Már nem olyan feszült, így mikor ujjlenyomatvételre viszem, egész nyugodtan viseli. Megvan a szokásos ujjlenyomatvétel, a fényképezések, majd közlöm vele, hogy a köntösét, amit viselt, ki kell elemeztetni.
- Csak amiatt, hogy nincs-e rajta olyasmi, aminek nem kéne rajta lennie – mondom. - Sajnos, ez a szokásos eljárás. Még ha nem is te ölted meg, de a köntösödön lehet Watanabe-san hajszála, vagy ujjlenyomata.
- Maga hisz nekem? - kérdi halk, reményvesztett hangon.
- Hiszek, bár igazából pártatlannak kéne maradnom – mondom a hajamba túrva. - Sajnos Amano Yuiko-sant, a szobalányt még nem tudtuk vallomásra késztetni, mert olyan rosszul lett, hogy kórházba vitték. De amint jobban lesz, majd elmondja, mit látott. Most pedig visszaviszlek a hotelbe, jó? Szükséged van pihenésre, mert ez az éjszaka megterhelő lehetett számodra.
- Köszönöm, Nariyama nyomozó – pillant rám hálásan Naoe-kun.
Mivel nincs saját kocsim, kénytelen vagyok kölcsönkérni az egyik nyomozó autóját, aki, ha nem is szívesen, de átengedi nekem. Nem vagyok olyan gyakorlott sofőr, de egész jól vezetek. Nagyjából fél óra alatt érjük el a hotelt, ahol beállok a mélygarázsba. Nem szeretek az utcán parkolni. Alig érünk be, hallom, hogy dörög az ég. Ebből nagy zuhé lesz. Utálom az esőt. Az órára pillantok. Reggel háromnegyed hét van, én meg több mint huszonnégy órája vagyok fenn. Kezdek kidőlni, de majd alszom, ha visszavittem Naoe-kunt. Megrázom a fejem, majd kiszállok, és kinyitom a hátsó ajtót, hogy Naoe-kun is ki tudjon mászni. Nem szívatásból, hanem a szabályzat miatt ültettem hátra. 
Naoe-kun sem néz ki jobban, mint én, ő is pocsékul lehet, de tartja magát. Felmegyünk a lifttel, majd mikor kiszállunk, egy meglehetősen mérgesnek tűnő emberrel kerülünk szembe. Valamivel magasabb nálam, az ötvenes évei közepén járhat, drága öltönyt visel, az arca kerek, a szemei sötétek. Naoe-kun riadtan lép hátra.
- Te rohadék, mocskos kis kurva! - üvölti a férfi, majd pofon vágja Naoe-kunt, aki hátraesik és a kezét védekezően emeli fel. Még én is meglepetten pislogok, mert reagálni sem volt időm.  - Te hálátlan kis ringyó! Hát ezért etetlek?! Így hálálod meg, hogy kinyírsz valakit, te olcsó riherongy?! Nekem köszönheted, hogy még élsz! Kivakartalak a mocsokból, tetőt adtam a fejed fölé, ételt a szádba és munkát, hogy pénzt keress, erre így használod ki a jószívűségemet, de kis korcs?!
A férfi már újra ütne, de megfogom a csuklóját. Dühödten néz rám, de nem eresztem. Azt hiszem, megtaláltam az emberemet.
- Maga meg ki a nyavalya?! - kiabálja. - Eresszen, vagy hívom a zsarukat!
- Én vagyok a rendőrség – jelentem ki, szabad kezemmel elővéve a jelvényem. - Nariyama Hikaru nyomozó vagyok a Gyilkosság Csoporttól. És ha újra megüti Naoe-kunt, letartóztatom súlyos testi sértésért, Sumeragi-san – mosolyodom el negédesen. - Azt pedig ugye nem akarja?


vicii2019. 11. 21. 22:05:41#35685
Karakter: Naoe
Megjegyzés: (Andronak)


 Egy órával az első vendégem előtt fáradtan látok neki a készülődésnek. Veszek egy forró zuhanyt, megmosom a hajam és gondosan masszírozom bele a csodás illatú drága balzsamot, amitől fényes és selymes tapintású marad. A vendégeim többsége oda van a hajamért, ezért különösen oda kell figyelnem az ápolására. Gondosan megszárítom utána a rakoncátlan tincseket, majd a még mindig nedves bőrömre testápolót simítok, hogy az is puha és selymes tapintású maradjon. Sok macerával jár üdén és kívánatosan tartani a testem.
Édes illatú parfümöt permetezek magamra, majd kiválasztok egy vékony anyagú, szinte átlátszó, díszes köntöst. Elégedetten szemlélem meg magam az egész alakos tükörben, egészen tetszik a végeredmény. Ennél szexibb csak meztelenül lehetek…
Elrendezgetem még a díszpárnákat az ágyon, kisimítok néhány láthatatlan ráncot a selyemágytakarón, majd felteszek valami andalító, lágy zenét, de csak egész halkan, hogy finom aláfestés maradjon. Meggyújtok néhány édes illatú mécsest is, a fényt pedig lejjebb állítom, az első kuncsaftom, Watanabe-san imádja a romantikus hangulatot. Ő az egyike a legkevésbé utált ügyfeleimnek. Viszonylag csekély undort vált ki belőlem, a modora sikamlós, egészen figyelmes férfi. Néha még drága kis csecsebecséket is kapok tőle. Kicsit felvidít a gondolat, hogy legalább a mai műszak kezdete nem lesz olyan szörnyű.
Teszek-veszek még, csak hogy lefoglaljam magam és ne egy helyben ülve várakozzak idegörlően, és észre sem veszem, ahogy elrepül az idő. Halk kopogás hangzik fel az ajtón, én pedig még utoljára megszemlélem magam a tükörben, majd csábos mosolyt varázsolva az arcomra libbenek az ajtóhoz és tárom ki.
Watanabe-san kifogástalanul jól öltözött, mint mindig, ötvenes évei közepén járó, de meglepően jó megjelenésű férfi. Nem tudok róla túl sokat, gyógyszergyártó cége van, ha minden igaz, de biztosan nem csak ezzel foglalkozik, hogy ennyi pénze legyen. Mert velem megfizetni egy estét szinte minden héten már önmagában egy kész vagyon…
- Watanabe-san, pontos, mint mindig. Már nagyon vártam önt – búgom negédesen beljebb invitálva, ő pedig lehengerlő mosollyal lép be a szobába.
- Naoe kedved, ma még szebb vagy, mint a múltkor – bókol, miközben lesegítem róla a zakóját és gondosan felakasztom a fogasra. Otthonosan foglal helyet az egyik sötét műbőr kanapén, én pedig bensőségesen simítok végig a vállán, hogy csábosan közelebb hajolva kérdezzem meg, kér-e egy italt. A tekintete máris elsötétül, én pedig a hatástól elégedetten lépek a hűtőhöz. Már előre bekészítettem egy üveg fantasztikus pezsgőt, az a kedvence.
- A bókjai teszik. Minden kimondott szótól jobban ragyogok – incselkedek tovább, miközben előkészítek két poharat, az üveget pedig szégyenlősen átnyújtom a férfinak. – Megkérhetem? Nem vagyok túl ügyes az ilyesmiben – szabadkozom, ami persze nem igaz, de Watanabe-san imádja a félénk, elesett kis énemet. Sokszor nagyon nehezemre esik ez a színjáték, de nincs mit tenni, ez is az üzlet része. Azt kell nyújtani, amire az ügyfél vágyik, még akkor is, ha szavakkal nem mondja ki. Sok gyakorlat kellett hozzá, hogy az első találkozás alkalmával néhány mondatból és gesztusból rájöjjek, mit szeretne egy férfi. Forró csábítót vagy szende kisfiút…
A férfi örömmel bontja fel a pezsgőt, tölt bőven mindkettőnknek, majd koccintás után szinte azonnal kiissza a poharat. Én csak aprókat kortyolok, nem bírom az alkoholt, és amúgy sem lenne okos döntés munka közben lerészegedni.
- Hoztam neked valami szépet, kedvesem – mondja elégedett mosollyal, én pedig felcsillanó szemekkel, elpirulva mosolygok rá.
- Watanabe-san, maga elkényeztet engem… - súgom, miközben elővesz a zsebéből egy apró kis ékszerdobozt. Izgatottan nyitom ki, a csomagolás pedig egy gyönyörű fehérarany karláncot rejt. Igazi remekmű, vékony, de csodásan kivitelezett darab, apró zafírokkal. Őszinte csodálattal veszem a kezembe az ékszert. – Ez gyönyörű… önnek még az ízlése is csodálatos, Watanabe-san… - súgom elképedve, ő pedig finoman az ölébe von, hogy aztán kivegye ujjaim közül a láncot és boldogan kapcsolja fel a csuklómra. Örömmel nézem a gyönyörű ékszert, ahogy a bőrömre simul.
- Persze hogy az. Hiszen téged választottalak – mondja minden önteltség nélkül, bóknak szánva, én pedig engedem, hogy maga felé fordítsa a fejem és finom csókot hintsen az ajkaimra. Kezeivel a köntösöm övén babrál, ügyes mozdulatokkal oldja ki azt, majd vágyakozó pillantással tekint végig meztelen testemen.
Romantikus dolgokat sugdos a fülembe, miközben magáévá tesz, én pedig mindent megteszek, hogy azt kapja, amit szeretne. Tényleg gyönyörű ez az ajándék, amit tőle kaptam, ezért most nem esik olyan nehezemre ez a munka. Watanabe-san persze romantikus alkatnak vallja magát, úriemberként viselkedik, a tényt mégsem tudom elfelejteni, hogy ennek ellenére fizet a szolgálataimért. Egy igazi úriember sosem járna kurvákhoz…
Az este viszonylag hamar véget ér, ahogy a telefonja kitartóan rezegni kezd. Már épp készen állt volna egy újabb menetre, de a készülék csak nem hagyja abba az idegesítő zizegést, ezért bosszúsan lép a zakójához és keresi elő a zsebéből a telefont, hogy aztán bosszúsan morranjon bele. Elfordulva, fojtott hangon beszél, nem sokat értek belőle, mégis látom, ahogy zaklatott állapotba kerül. Gyorsan rövidre zárja a csevejt, majd idegesen nyúl a ruhái után.
- Ne haragudj kedvesem, de közbejött valami, ami nem tűr halasztást. Ezúttal hamarabb kell távoznom, mint szerettem volna – mondja erőltetett mosollyal, én pedig lebiggyesztett ajkakkal figyelem, ahogy felkapkodja magára a ruháit.
- Milyen sajnálatos… biztos nem maradhat még egy kicsit? – kérdem csábosan nyújtózva, ő pedig halvány mosollyal az arcán áll meg egy pillanatra inge gombolása közben és felsóhajt.
- Sajnálom, de nem. Majd legközelebb tovább időzünk – ígéri, és már a zakója veszi fel, én pedig elszomorodva kelek fel az ágyról, hogy búcsút vegyek tőle.
- Remélem, betartja a szavát, mert fáj, hogy ilyet keveset élvezhettem csak a társaságából – hízelgek, ő pedig kedvesen rám mosolyog.
- Légy jó, kedvesem – búcsúzik, majd távozik a szobából, én pedig sóhajtva túrok a hajamba. Öröm, hogy az időért előre kell fizetni, akkor is ha a vendég nem használja ki azt. Így hát van bő két órám a következő kuncsaft érkezéséig. Egyre jobban alakul ez az este.
Kicsit összepakolok a szobában, kinyitom az ablakot, hogy a fülledt, erotikával telt levegő kiszellőzzön, veszek egy gyors zuhanyt, majd köntösbe bújok. Talán rendelek a szobaszervízzel valami nassolnivalót és lazítok egy kicsit.
Már épp emelném fel a telefont, mikor iszonyú sikoltás hallatszik kintről. Rémülten rezzenek össze, majd félve lépek a szobám ajtajához és kinyitva kilesek rajta. A folyosó közepén egy férfi fekszik, fölötte az egyik takarítónő.
- Úristen, meghalt, jézusom, valaki megölte! – sikoltozza megállás nélkül a rémülettől, nekem pedig iszonyú pánik költözik a tagjaimba, ahogy felismerni vélem azt a felöltőt. Remegő lábakkal teszek előre néhány lépést, és amikor rádöbbenek, hogy a borzasztó sejtés igaznak bizonyult, vékony hangon nyüszítek fel.
Közben a takarítónő is felkapja a fejét, nagyra tágult szemekkel pillant rám.
- Te… te ölted meg! Tőled jött ki! Láttam ahogy bement hozzád, a te vendéged volt! – sikoltja, vádlón rám szegezve a mutatóujját, engem pedig szinte a rosszullét kerülget a sokktól. Közben nyílnak az ajtók is a hangzavarra, sokan lesnek ki a szobákból, mégis mi az oka a fennforgásnak, és mikor megpillantják a vérbe fagyott testet, hangos morajlás veszi kezdetét. A takarítónő csak felém mutogatva rikoltozik, de szinte nem is hallom, csak könnyes szemekkel meredek a földön fekvő testre.
Valaki bizonyára telefonálhatott a portára, mert csilingelve nyílik a lift és Asato lép ki rajta felindult állapotban. A földön fekvőhöz rohan és a hátára fordítja a testet. A látványtól megrendül egy pillanatra, majd erőt véve magán a férfi pulzusát keresi. De semmi.
Ahogy meglátom Watanabe-san felismerhetetlenségig torzult arcán, egész testemben megremegek, a lábaim felmondják a szolgálatot és a földre csúszok. Egyik kezem a szám elé kapva zokogok fel. Ki… és mégis miért… hogyan…
Asato gyorsan veszi át az irányítást a helyzet felett, lecsillapítja a hisztérikus takarítót, mindenkit visszaparancsol a szobájába, tárcsázza a rendőrséget és leszól a másik portásnak, hogy senkit ne engedjenek fel erre a szintre. Miután megtett minden tőle telhetőt, hozzám lép, átkarolva a vállam felsegít a földről és a szobám felé kezd terelgetni.
- Naoe, figyelj rám… hallasz engem? – kérdi, nyugodtságot erőltetve a hangomra, de csak levegő után kapkodva zokogok. Leültet az ágyra, beszél hozzám, de a szavai nem jutnak el a tudatomig.
- Watanabe-san… - zokogom a nevét a férfinak, szinte hisztérikus állapotba kerülök én is, de Asato erősen megrázza a vállam, hogy kizökkentsen.
- Figyelj rám, láttál valamit? Láttad ki tette? – kérdi erélyesen, én pedig csak nagyra tágult, könnyes szemekkel rázom a fejem.
Nemsokára megérkeznek a rendőrök, letakarják a testet, az emeleten tartózkodókat pedig megkérik, hogy várakozzanak a szálloda egy másik részében. Csak Asato, a takarítónő és én maradunk. A rendőrök először Asatoval beszélnek, majd a nővel próbálkoznak, végül egy ellenszenves, magas férfi lép be az én szobámba is.
- Naoe, ugye? Az áldozat az ön kuncsaftja volt? – kérdi hideg hangon, vádló tekintettel, én pedig bólintok, a sírás még mindig fojtogatja a torkomat. – Most mondja el szépen, hogy is történt. Először megkéselte az áldozatot és utána kezdte fojtogatni? – kérdi ellenségesen, én pedig összerázkódom. Hogy mégis mi? Hogy én…? – Maga ölte meg, nem igaz? Talán túl durva volt? Vagy csak elege lett? Mi lesz, elvitte a cica a nyelvét? Ugyan már, rengeteg ilyet láttam már, a kurvák egyszer csak megelégelik a dolgokat és bekattannak. De ha beismerő vallomást teszt, akkor kedvezőbb ítéletet fog kapni – mondja tovább, megállás nélkül, a szavaitól pedig újra felzokogok, nem tudok mást, csak rázni a fejem és hüppögve tiltakozni. Egyre durvább dolgokat mond, és mikor sírógörcsöt kapok, káromkodva faképnél hagy.
Aztán berok két rendőr egyenruhában, és nekilátnak feltúrni a szobámat, kiforgatják a fiókokat, kihajigálják a ruhákat a szekrényből, felborogatnak mindent. Még az ágyról is le kell szállnom, mert a matracot is felemelik. Mindegyik megvető és gyűlölködő pillantással néz rám, és mikor nem találnak semmi érdekeset, nagy trappolással távoznak.
Nem tudom, mennyi idő telhet el, csak a fényképezőgép kattogását és halk párbeszédet hallok kintről, térdemet átölelve kucorgok az ágyon, a takarót magam köré csavarva és próbálom elhitetni magammal, hogy ez az egész csak egy rossz álom, ami nemsokára véget is fog érni. Már épp el is hinném, mikor két férfi ront be ismét a szobámba, az egyik az előzőleg megismert rosszindulatú, szikár férfi, a másik egy ismeretlen személy. Rémülten nézek fel, egy nem túl magas, barátságos arcú férfi néz vissza rám szánakozva, ebben a zaklatott állapotban képtelen vagyok jobban megnézni magamnak. A tekintetem a másik gonosz fickóra téved, a szemeimből a könnyek újra megindulnak a látványára.
- Menjen ki! – utasítja a fiatalabb férfi a magas alakot. – Majd én beszélek a fiúval.
- A gyanúsítottal! Biztos, hogy ez végzett vele! – szegezi rám vádlón az ujját, én pedig könnyeimet nyelve, tiltakozóan rázom meg a fejem. – Az összes ilyen kis perverz mocskot agyon kéne verni – toldja még meg, én pedig nyomorultabbul nem is érezhetném magam. Kezdtem azt hinni, hogy nem is érdekli őket, ki lehet az elkövető, csak rá akarják húzni a vizes lepedőt az első prostira, akit találnak.
- Menjen ki! – utasítja erélyesebben a másik. – Hacsak nem akarja, hogy erővel rakjam ki! . a magas férfi rosszallóan morog valamit, aztán kelletlenül távozik, becsukva az ajtót maga után, ezzel bezárva az ismeretlen férfival, amitől csak még idegesebb leszek. Bántani fog? Miért kell zárt ajtók mögött beszélnünk? Rá akar kényszeríteni valamire?
A férfi szélesre tárja a résnyire nyitott ablakot, a hideg, éjszaka levegő pedig kijózanítóan csap arcon. Leül az ágy távolabbi sarkába, én pedig még kisebbre próbálom összehúzni magam. Félek.
- Nincs semmi baj, nem akarlak bántani – mondja, szinte már kedves hangon, én pedig bizalmatlanul, rémülten méregetem. – Kérsz valamit inni? – meglep a kérdése, eddig senki nem vette a fáradtságot ilyesmire. Annyira sokkos állapotban voltam, hogy eddig észre sem vettem, mennyire száraz a szám, szinte fáj a nyelés.
- Egy… egy kis… tejet… - súgom bátortalanul. – Ott… ott van a… hűtőben… - bökök remegő kézzel az említett tárgy felé, a férfi pedig szó nélkül a hűtőhöz lép, majd egy pohár hideg tejjel tér vissza, én pedig hálásan veszem el, majd egy hajtásra kiiszom. A gyomromban szétáradó ismerős hidegség kissé megnyugtat.
- Maga… zsaru? – kérdem bizonytalanul, ő pedig bólint.
- Nariyama Hikaru nyomozó vagyok a gyilkossági csoporttól – mondja udvariasan, nekem pedig összeszorul a torkom. Talán máris gyanúsítanak? – Téged hogy hívnak?
- Naoe – mondom bizonytalanul.
- Ezt könnyű lesz megjegyezni – mondja halvány, biztató mosollyal, a jelenlététől pedig máris kezdek megnyugodni. Végre egy normális fickó, aki nem eszementül fenyegetőzik és emberként kezel… - Naoe-kun, nem foglak bántani, rendben? De szeretném, ha elmondanád, mi történt – mondja komoly arccal, én pedig újra megrémülök.
- Nem én öltem meg! Én… sosem lennék rá… képes… - tiltakozok hangosan, a sírás újra fojtogatni kezdi a torkomat.
- Egy szóval sem állítottam, hogy te ölted meg az áldozatot – mondja csitítva, miközben füzetet és tollat vesz elő. – De az tény, hogy az illetőt azután gyilkolták meg, hogy távozott a szobádból. Így sajnálatos módon gyanúsított vagy, de ez nem azt jelenti, hogy te lennél az elkövető. Ezért szeretném, ha részletesen elmondanád a saját szavaiddal, hogy mi is történt, mert csak így tudok segíteni. Akármilyen apróság segítség lehet abba, hogy a végére járjak az ügynek, érted? És a „nem tudok semmit” nem válasz – mondja türelmes, de cseppet sem fenyegető hangon. Megnyugtat a kedvessége, a kisugárzása. Szükségem van erre, hogy ne omoljak teljesen össze.
Így, hogy kicsit sikerült lecsillapodnom, már jobban meg tudom nézni a férfit a szoba gyér megvilágításában. Tőlem úgy fél fejjel lehet magasabb, széles vállú, inas alaknak tűnik. Ő végre nem öltönyt visel, mint a többi, kicsit lezserebb, modernebb, mégis visszafogott darabokat, ami már önmagában barátságosabbá teszik.
Arca férfias, mégsem olyan kemény, kicsit lágyabbak, barátságosabbak a vonásai. Álla szögletes, ajkai teltek és halványak, ritkán látni ilyet férfin. Orra egyenes vonalú, komolyságot ad hozzá a megjelenéséhez. Szemöldöke szép ívű, nem túl vékony, arcát pedig világosbarna tincsek keretezik. A szemei viszont… Mélyen ülő, mandulavágású szemei vannak, a színük meleg barna, szinte süt belőle a kedvesség. Mégis látok valami furcsát azokban a szép szemekben, valahol mélyen a felszín alatt… egészen elképesztő szemek. Ha nem lennék most ennyire rémült, még azt is mondanám, hogy kimondottan jóképű.
- Bajba fogok kerülni, ha vallomást teszek? Én… – nézek rá rémülten, tanácstalanul.
- Majd én gondoskodom róla, hogy ne kerülj nagyobb bajba, mint amekkorában már most is vagy – mondja, próbálva megnyugtatni, de a szavai az ellenkező hatást érik el. – De ahhoz neked is segítened kell. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni, rendben? Szabad? – kérdi kedvesen, én pedig bizonytalanul pillantok körbe. A szállodában hivatalosan nincs kamera, hiszen milyen üzletember lenne hajlandó betenni a lábát egy olyan kuplerájba, ahol felvétel készül róla. De a szobák természetesen le vannak hallgatva, sokszor ütöttem már meg emiatt a bokámat. De hiszen ártatlan vagyok… ennél többet pedig nem állíthatok, azért meg csak nem kerülök bajba? Ha pedig a foglalkozásomról kezd kérdezősködni, egyszerűen nem válaszolok.
- Jól van, akkor kezdjük a legkönnyebbel. Hány éves vagy, Naoe-kun? – kezdi, én pedig zavartan tekintek rá, nem értem, miért kell személyes jellegű kérdésekre is válaszolnom, de mivel kedves volt velem, ezért segítőkész leszek.
- 22 – mondom szűkszavúan, ő pedig bólint és lefirkantja a válaszom. Először kicsit zavar, de aztán hozzászokom a toll hangjához a papíron.
- Van hobbid?
- Igen, szeretek olvasni.
- Mi a kedvenc ételed?
- Nagyon szeretem az édességet és a tejet…
- Régóta laksz ebben a szállodában? – tér át végül komolyabb vizekre, én pedig a térdemet ölelve válaszolgatok.
- Igen, már elég régóta…
- Pontosabban?
- 13 éves korom óta – vallom be, a válaszon pedig őszintén meglepődik, Zavartan sütöm le a szemem, ő viszont profi módon rendezi az arcvonásait és folytatja a kérdezősködést.
- A mai nap folyamán elhagytad a szobádat?
- Utoljára ebédelni voltam lent a személyzeti étkezdében.
- Alá tudja ezt támasztani valaki?
- Igen, a szakács és volt ott néhány takarítónő is.
- Utána végig a szobádban tartózkodtál?
- Igen.
- Alá tudja ezt támasztani valaki?
- Az épületnek két bejárata van, a főbejárat és a technikai bejárat, de ahhoz nincs kulcsom. Asato, a portás mindig látja, mikor távozom.
- Mikor érkezett meg hozzád az áldozat?
- Watanabe-san… Watanabe-san úgy nyolc körül érkezett.
- Mi a teljes neve?
- Watanabe Ken-san. Ő… kedves ember volt – súgom könnybe lábadó szemekkel.
- Meséld el pontosan, mi történt, miután belépett a szobádba – kéri, én pedig kétségbeesett tekintettel pillantok fel rá, Nariyama nyomozó pedig bocsánatkérően tekint vissza. Nagy sóhajjal, beletörődve fogok bele a mesémbe.
- Megérkezett, lesegítettem a kabátját, ő leült a fotelbe. Pezsgőt vettem elő, felbontotta, töltött mindkettőnknek. Ajándékkal lepett meg, néha előfordul, hogy kapok a vendégektől ezt-azt – mondom, miközben a nyomozó felé mutatom a csuklómon díszelgő karkötőt.
- Meglehetősen drága darabnak tűnik – mondja érdeklődve, én pedig bólintok.
- Van jó néhány ilyen csecsebecsém már. De ez különösen szép – mondom elérzékenyülve, ő pedig részvéttel telve néz rám.
- Tápláltál iránta érzelmeket?
- Nem, dehogy – nevetek fel keserűen. – De tudja… én nagyra tudok már értékelni egy kis kedvességet és figyelmet. A legtöbb férfi tárgyként tekint rám, akit használnak néha és eldobnak, de Watanabe-san… ő kedves volt. Tényleg érdekelte, ki is vagyok én valójában és sokat tett azért, hogy jól érezzem magam a társaságában. Jó ember volt.
- Szóval, ajándékot kaptál tőle… - tereli vissza finoman a szót, én pedig bólintva veszem fel újra a történet fonalát.
- Igen, aztán szeretkeztünk. Végül rezegni kezdett a telefonja, a hívó pedig kitartó volt, újra és újra próbálta elérni, ezért Watanabe-san végül felvette. Elfordult tőlem, úgy beszélt, nem nagyon hallottam semmit. Nem beszélt sokáig, de utána zaklatottnak tűnt. Azt mondta, halaszthatatlan dolga akadt és mennie kell, ami szokatlan volt, mert mindig gondosan megtervezte a velem töltött idejét, eddig soha nem jött neki közbe semmi. Felöltözött, elbúcsúzott és távozott – fejezem be, Nariyama nyomozó pedig szorgosan jegyzetel közben.
- Utána mi történt? Mennyi idő telt el, míg meghallottad a sikoltozást?
- Nem is tudom… talán úgy… negyed óra vagy húsz perc lehetet… lezuhanyoztam, pakolgattam, épp valami harapnivalót akartam felhozatni, mikor meghallottam a… a… sikoltozást…
- Kimentél megnézni?
- Igen… akkor láttam őt a földön fekve, rögtön felismertem… a nő sikoltozott, aztán rám kezdett mutogatni, ordítozott és megvádolt, az emberek pedig kiözönlöttek a folyosóra, mintha valami bazári látványosság lenne… - mondom a végén elcsukló hangon, fáradtan dörgölve meg égő szemeimet. Még mindig reszketek, mikor visszaemlékszem erre.
- Utána?
- Megjelent Asato, a portás, valaki szólhatott neki. Megfordította, megnézte a pulzusát, de látszott rajta, hogy… hogy… - elakadok, inkább ki sem mondom a nyilvánvalót, nehogy megint sírógörcsöt kapjak. – Hívta a rendőröket, a nézelődőket visszaküldte a szobába, a takarítónőt lecsitította aztán engem is visszatámogatott ide és próbált megnyugtatni. Velem volt, amíg meg nem érkeztek a rendőrök. Ennyi – fejezem be, felpillantva rá, ő pedig összeráncolt szemöldökkel mered a jegyzeteire.
- Köszönöm, Naoe-kun, ez sokat segített. Viszont meg kell kérjelek, hogy fáradj be az őrsre, hogy hivatalosan is felvegyük a vallomásod. Az egyik kollégám bekísér – mondja komoly arccal, a szám széle pedig megremeg, ahogy megpróbálom elfojtani a sírást.
- Ugye nem az a magas, ijesztő férfi? – kérdem elcsukló hangon. – Nem is kérdezett semmit, csak vagdalkozni kezdett, és… borzasztó dolgokat mondott… - nyüszítem védelmezően magamhoz húzva a takarót, a nyomozó arcán pedig bosszús kifejezés fut végig.
- Nem, nyugodj meg, nem ő.
- És meddig fog ez tartani? Meddig tartanak majd bent? Felöltözhetek? – ömlenek ki belőlem a kérdések idegesen, a nyomozó pedig sajnálkozó tekintettel néz vissza rám.
- Talán reggelig is eltart majd. Nyugodtan öltözz fel, de sajnos a szobában kell maradnom addig – mondja, gondolom hogy lássa, nem-e dugtam el valamit, mondjuk a gyilkos fegyvert… nem mondja ki, de egyértelmű, hogy erre gondol, arcán viszont még mindig nincs vádló kifejezés. Talán tényleg nem hiszi, hogy én tettem, talán csak a protokollt követi.
Remegő, erőtlen tagokkal tápászkodom fel, hogy aztán szomorú szemekkel nézzek körbe a szobám romjain. Semmit nem kíméltek. Eltörtek több üveg drága parfümöt, felbontották a szépítkező szereimet, bizonyíték gyanánt elhurcolták több személyes tárgyamat, a drága ruhákat pedig csak a földre dobálták. Összeszorul a szívem a látványtól. Elanyátlanodva kezdek matatni egy ruhakupacban, hogy aztán előhúzzam az első kezembe akadó inget. Magamról elfeledkezve oldom ki a köntösöm övét, és hagyom, hogy a könnyű anyag egyszerűen a földre csússzon és ügyetlenül öltözködni kezdem. A nyomozó udvariasan elfordul, amíg elkészülök, majd bátorítóan megszorítva a vállamat kísér ki a szobából.
Ott odakiált egy ténfergő egyenruhásnak, közelebb hívja.
- Vidd be kérlek Naoe-kunt az őrsre, hogy vallomást tehessen. És nem szeretném, ha közben bármilyen atrocitás érné, hogy továbbra is ilyen együttműködő maradjon – mondja ellentmondást nem tűrő, parancsoló hangon, a rendőr pedig engedelmesen bólint.
- Látom még, Nariyama-san? Ugye elmondja majd, ha rájönnek, ki tette? – kérdem esdeklő szemekkel, a nyomozó pedig kedves mosollyal nyugtat meg.
- Ha itt végeztem, meglátogatom majd az őrsön, ígérem – mondja, én pedig bólintok és engedelmesen lépkedek a rendőr után, aki a lift felé vezet. Elhaladok a magas, gonosz alak mellett és szinte érzem magamon a fenyegető pillantását közben. A padlóra szegezett szemekkel távozom.
 
*
 
Bent az őrsön egy idős, hideg modorú, de legalább nem rosszindulatú férfinek kell elmondanom újra mindent, ő pedig részletesen kifaggat mindenről. Kényelmetlenül válaszolgatok, próbálva eleget tenni a kérésének, elmondani mindent, amit tudok. Az egyetlen, amiről nem merek beszélni, mikor a múltamról faggat. Azt mégsem mondhatom, hogy 13 évesen kerültem Sumeragi-donóhoz és kezdtem prostituáltként neki dolgozni. Azért nagyon megütném a bokámat, nem mondhatok ilyet. A jelenlegi kiváltságos helyzetem is hajszálon függ most. Rengeteg munka és szenvedés volt, mire feljutottam a legfelső emeletre, és lehet, hogy mindennek most vége. Ha a nyomozás kedvezőtlen fordulatot vesz, vagy ha egyszerűen dühös lesz rám a történtek miatt… ki tudja, mi lesz most velem…
Teljesen kimerülök, órákig faggatnak újra és újra feltéve ugyanazt a kérdést, én pedig már fásultan válaszolgatok. Nagyon megviseltnek érzem magam…
Az időérzékem is teljesen elszáll, de az biztos, hogy órák teltek el. Ablaktalan szoba révén nem tudom, felkelt-e már a nap és órám sincs, de szinte biztos vagyok benne, hogy elmúlt a hajnal.
A velem szemben ülő szigorú tekintetű férfi végül megkegyelmez rajtam és szünetet rendel el, én pedig hálásan sóhajtok fel. Felkel, megkérdezi, szeretnék-e egy kávét, illetve valamit enni, én pedig végtelen hálával kérek tőle valami harapnivalót. Még épp indulna is, mikor kopogás hallatszik az ajtón, Nariyama-san nyit be, én pedig fáradtságom ellenére kedvesen mosolygok felé.
Az engem kihallgató férfi hozzá lép, váltanak halkan néhány szót, majd a férfi távozik, a nyomozó pedig beljebb lép. Csak most veszem észre, hogy a kezében két papírpoharat tart, az egyiket pedig felém nyújtja.
- Köszönöm – mondom halkan, két kezembe fogva a forró italt, a kávé kellemes illata megcsap. Aprót kortyolok belőle, és bár keserű, és tej sincs benne, még így is jólesik. – Nagyon köszönöm – mondom fáradtan felpillantva rá, ő pedig leül velem szemben.


Andro2019. 11. 21. 16:38:33#35683
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: Naoe-kunnak (kezdés)


Kényelmesen nyújtózom egyet az íróasztalomnál, miközben befejezem a jelentést a legutóbbi ügyemről. Végre sikerült elkapni, és letartóztatni azt a szemetet, aki azzal „szórakozott”, hogy gyerekeket rabolt el, majd gyilkolt meg különös kegyetlenséggel. De elkaptuk azt a perverz állatot, így a szülők végre nyugodtan alhatnak. Kivéve persze, sajnos azok, akiknek a gyerekei már nem térnek haza többé. Sajnálom őket, mert jóravaló emberek voltak, akik sosem tudnak majd megbocsátani az elkövetőnek. Már előre tudom, hogy bűnösnek fogják nyilvánítani, pár hétig, talán egy-két hónapig a siralomházban fog dekkolni, aztán persze irány a villamosszék. Ilyenkor örülök, hogy itt Japánban még működik a halálbüntetés. De sajnos mégis vannak olyanok, akik ok nélkül gyilkolják a másikat, ok nélkül okoznak fájdalmat másoknak. 
Megdörgölöm a szemem, igyekszem elűzni a fáradtságot és a rossz élményeket. Ma reggel két bogyót is bevettem, habár az agyturkászom szerint csak egyet szabadna. De mostanában nem éreztem magam valami jól. Megint előjöttek a régi rémálmom a gyerekkoromról, a bátyámról és… Megrázom a fejem. Rá nem akarok gondolni, mert bedilizek. Nem mintha attól nem diliznék be, hogy a bátyámra gondolok, aki tizenöt éve tűnt el nyomtalanul, egyik napról a másikra. Azóta sem tudja senki, hol lehet, bár az is igaz, hogy a „drága szüleim” sem nagyon tettek meg mindent annak érdekében, hogy előkerüljön. A rendőrségnek sem szóltak volna, ha én nem telefonálok, hogy a testvérem már két napja nem került elő. Ha anyámékon múlt volna, akkor el sem kezdődik a kutatás. 
Igaz is, azóta nem láttam őket, hogy tizenhárom évesen egyszerűen bezárattak abba a bentlakásos iskolába. Nem mintha érdekelne, mi van velük, hiszen ők sem kerestek soha. Soha egy levél, egy telefonhívás nem jött tőlük, arról nem is beszélve, hogy a téli, a tavaszi, de még a nyári szünetet is az iskolában töltöttem. De talán jobb is volt ez így. 
Fáradtan megmasszírozom a nyakamat, miközben lepötyögöm az utolsó mondatokat, majd mentem és nyomtatom is a jelentést. Minél előbb, annál jobb, a főnök sem szereti a késlekedést. 


Miközben a nyomtatónál állok, és várom, hogy kijöjjön a jelentés anyaga, végignézek a termen. Mindenki szorgosan dolgozik, kivéve azt a két fiatal gyakornokot, akik a kávéautomatánál beszélgetnek nagy hangon egy idősebb tiszttel. Ezek a kölykök alig tizenkilenc évesek, elsőévesek az akadémián, de behozták őket pár hét gyakorlatra. Nem mintha olyan sok hasznukat vennénk, pláne nem éjszaka, mint most. Erről eszembe jut, hogy én mennyire más voltam. Állandóan sürögtem-forogtam a nyomozók körül, hátha elleshetek néhány trükköt. Ugrottam, ha valaki kért valamit, és talán emiatt van, hogy sokukkal már akkor jó kapcsolatba kerültem. Megtettem bármit, hogy komolyan vegyenek, hogy fontos munkát bízzanak rám. Igaz, akkoriban kezdtem agyturkászhoz járni, akkoriban jöttem rá, hogy segítségre van szükségem. Talán a gyógyszerek hatása is volt, hogy úgy viselkedtem, mint egy idegbeteg mókus. 
Az egyik gyakornok hangosan felnevet. Rövid haját élénkpirosra festette és úgy áll felfelé, mint a kakas taréja. Ráadásul a mai divatnak megfelelően az egyik oldalon fel van nyírva. Elvileg ilyet a szabályzat nem engedne, de náluk úgy tűnik még nem veszik olyan komolyan. Majd ha kikerülnek az akadémiáról, ők is szépen bele fognak olvadni a közegbe. 
A nyomtatás végre kész, én pedig elindulok a főnök irodája felé. Páran rám néznek, biccentenek, én meg visszabiccentek. Itt tisztelnek engem, tudják, hogy bár mindössze két éve végeztem, de megbízható vagyok, jól dolgozom, kemény zsaru vagyok aki nem mutat könyörületet a gyilkosok iránt. De nem is akarok, főleg egy bizonyos ember iránt nem, akit még mindig nem találtam meg. Halkan felsóhajtok, majd amikor a főnök irodája elé érek, halkan bekopogok.
– Szabad! – hallom meg Akiyoshi-san hangját, mire kinyitom az ajtót és belépek. – Nariyama nyomozó! Mi járatban?
– Jó estét, főnök! – hajolok meg tiszteletteljesen a negyvenes éveiben járó férfi felé. Nagydarab, fekete hajába már őszes szálak vegyülnek, az arca tipikus zsarura vall. Mint mindig, most is fekete öltönyt, fekete cipőt, fekete nyakkendőt és fehér inget visel. Éppen valamiféle iratokat olvas az asztalánál ülve, amikor megjelenek. – A jelentés a gyerekgyilkossági ügyben – nyújtom felé a papírlapokat. – Gondoltam, mielőbb látni szeretné.
– Köszönöm, nyomozó – mondja, átvéve tőlem a köteget. – A szülők megnyugodhatnak, hogy végre vége ennek a rémálomnak. Remek munkát végzett, Nariyama nyomozó. Gratulálok!
– Csak a munkámat végeztem, főnök – hajolok meg szerényen. – Azt tettem, ami egy rendőr kötelessége.
– Igen, igen, ezt tudom – mosolyog halványan Akiyoshi-san. Már folytatná, amikor megszólal a telefon. – Egy pillanat türelmét kérem, nyomozó!
Bólintok, ő pedig felveszi a kagylót. Az arcvonásai hirtelen nagyon idegesek lesznek, látszik, hogy valami történt. Talán egy újabb ügy? Máris készen állok rá, hiszen ez csak természetes, ha arról van szó, hogy újabb gennyláda kerüljön rács mögé. A telefonbeszélgetés nem tart sokáig, majd mikor Akiyoshi-san leteszi a telefont, gondterhelt arccal fordul felém.
– Az a helyzet, hogy a mostani kemény ügy után szerettem volna magának legalább két hét pihenőt adni, Nariyama nyomozó – kezd bele a mondandójába, mire feszülten figyelek. – De a helyzet az, hogy éppen most hívtak a Sumeragi Hotelből. Ismeri a helyet, nem? Vagy legalábbis ismerős önnek Sumeragi Akira neve.
– A gazdag hoteltulajdonos, akinek Japán szerte mindenhol vannak szállodái? – kérdem, mire a főnök biccent. – De hogy jön ő ide?
– A helyzet az, hogy éppen most telefonáltak. Úgy tűnik, meggyilkoltak valakit a tokiói Sumeragi hotelben – mondja a főnök. – A helyszínelők már ott vannak, én pedig szeretném, ha maga menne oda körülnézni és kideríteni, pontosan, mi is történt. Nem fárasztanám vele, főleg a mostani ügy után, de maga a legjobb emberem és magára mindig számíthatok.
– Ahogy óhajtja, főnök! – hajolok meg mélyen. – Ne aggódjon, megoldom az ügyet.
Újfent mélyen meghajolok, majd látom, hogy a férfi egy papírlapot nyújt felém. Házkutatási parancs. Akkor ez komoly ügy lesz. Elveszem, majd távozom. Még örülök is, hogy újabb ügyem van, nem szeretek tétlenkedni. Igaz, hogy lassan este negyed tizenegyre jár, de nem nagyon érdekel. Egyébként sem tudnék most aludni, már pörög is az agyam, hogy mi történhetett pontosan.


~*~


A Sumeragi Hotel Tokió egyik legnagyobb, és egyben legpatinásabb szállodája, amely kizárólag az elit számára épült. Gazdag, unatkozó turisták szállnak meg itt. A portástól tudom meg – akit egyébként szintén megviselt az eset – hogy a gyilkosság a szálloda huszonkettedik emeletén történt, nem messze az egyik szobától. Őt legalábbis így tájékoztatták. Felmegyek a lifttel, majd már automatikusan nyúlok a zsebembe, hogy kihúzzam a gyógyszeres dobozomat. Nem árt egy nyugtató, mert hiába vagyok gyilkosságis, rosszul vagyok a vértől. Már a szagától képes vagyok kidobni a taccsot. Előkapom a jelvényem, meg a házkutatási parancsot, majd mikor kiszállok, már meg is pillantom a helyszínelőket az egyik szobától nem messze. Az áldozat már letakarva, mellette ott térdel az orvosszakértőnk, aki, amint meglát, barátságosan int felém. Én csak visszaintek, majd az egyik helyszínelőhöz lépek. Ismerem, dolgoztunk már együtt, már igazából, ki nem állhatom a pasast. 
– Nariyama nyomozó – biccent felém. Magas, szikár férfi, a negyvenes évei végén járhat, bár ezt csak tippelem. Olyan, mint akit skatulyából húztak ki. Fekete, rövid haja szépen fésült, arca merev maszk, szemei sötét golyók. Mintha nem is ember lenne. – Szóval magát küldték.
– Szóval engem küldtek, Kidou-san – válaszolom. – Mi a helyzet?
– Az áldozatot valaki megfojtotta, még nem tudjuk pontosan, hogy mivel, mert tárgyi bizonyítékot egyelőre nem találtunk – mondja Kidou Ren. – A gyilkos azonban úgy tűnik, biztosra ment. Még le is szúrta, összesen tizenhétszer, de gyilkos fegyvernek se híre, se hamva. Az áldozat arcát ezen kívül a felismerhetetlenségig összeverték. Időbe telik kideríteni, ki lehetett. Minden tele van vérrel, csoda, hogy maga még nem ájult el.
Gúnyosan néz rám, hiszen köztudott, hogy nem bírom a vért. De nem reagálok rá. Most fontosabb dolgom is van.
– Szemtanúk? – kérdem hidegen, mire megvetően ciccent egyet.
– Egy szobalány, aki éppen akkor ment volna takarítani. Ő fedezte fel az áldozatot, és jelenleg nem igen van kihallgatható állapotban. Sokkot kapott, ami nem is csoda – mondja. – Meg egy fiatal srác. „Olyasféle” – ejti ki nyomatékosan. – Tudja, egy kis hímkurva. Valami légyottja lehetett a pasassal. Szerintem ő gyilkolta meg. Legalábbis a szobalány szerint, mert a pasas azelőtt annál a kis ringyónál járt. Ennyit tudtunk kihúzni a lányból.
– Ha nem gond, azért én is kikérdezném a szemtanúkat. Elsősorban a fiút – mondom. – Hol van?
Kidou-san csak bosszúsan horkant egyet. Köztudott, hogy gyűlöli a prostituáltakat, különösen a fiúkat, miután a saját fiát is rajtakapta eggyel a múlt nyáron. 


~*~


Ahogy belépek a szépen berendezett hotelszobába, azonnal feltűnik, hogy a helyszínelők már jártak itt. A fiókok kiborogatva, a szekrény feltúrva, mindenhol ruhák és használati tárgyak hevernek. Erős parfümillat leng be mindent, és ekkor veszem észre a két széttört parfümös üveget. A parfüm beleivódott a szőnyegbe. Megvakarom a tarkóm, majd a tekintetem az ágyra téved. Akkor fedezem fel az ágyon ülő, rettegő tekintetű, fiatal fiút, aki úgy gubbaszt az ágytámlának bújva, a takaróját magához húzva, mintha valaki meg akarná verni. Megkapó jelenség, nagyon apró, és alig tűnik húsz évesnél többnek. Az arca kimondottan nőies, lágy vonású, szempillái hosszúak, szeme még a sírás ellenére is sötét, bár kissé vöröses. Orra fitos, ajkai aprók és csókolni valók, hosszú barna haja enyhén kócos, de mégsem tűnik rendezetlennek. Remegve néz rám, ahogy megállok az ágynál. Majd Kidou-sanra néz. Úgy tűnik, tőle tart jobban. Ahogy ismerem, már elmondta mindennek, meg is vádolhatta, talán durva volt vele. De megütni biztosan nem ütötte meg, akkor egyből feljelentenék testi sértésért.
– Menjen ki! – mondom Kidou-sannak. – Majd én beszélek a fiúval.
– A gyanúsítottal! – javít ki durván. – Biztos, hogy ez végzett vele! – mutat a srácra, aki a fejét rázza. – Undorító kis féreg! – köpi Kidou-san. – Az összes ilyen kis perverz mocskot agyon kéne verni.
– Menjen ki! – emelem fel a hangom éppen annyira, hogy érezze, nem tűröm a szemétkedését. – Hacsak nem akarja, hogy erővel rakjam ki!
Megvetően felhorkant, de távozik. Magasabb rangú vagyok nála, ami irritálja, mert jóval idősebb nálam. 


Felsóhajtok, amikor végre távozik, sőt, az ajtót is becsukja maga mögött. Egyből ablakot nyitok, majd az ágy szélére ülök, lehetőleg olyan messze a fiútól, hogy ne érezze fenyegetésnek a jelenlétem. De még mindig nagyon fél, a szemei könnyesek, egész testében remeg és úgy szorítja a takarót, hogy az ujjai egészen elfehéredtek belé. 
– Nincs semmi baj, nem akarlak bántani – mondom lágyan, hogy oldjam a feszültséget. – Kérsz valamit inni?
– Egy… egy kis… tejet… – suttogja szaggatottan. - Ott… ott van a… hűtőben… – mutat a kis fehér alkalmatosság felé.
Felvonom a szemöldököm, de felkelek és kinyitom a hűtőt. Valóban van ott egy üveg tej, kiveszem, majd töltök egy pohárba és odanyújtom a fiúnak. Úgy tűnik, értékeli a dolgot, mert mintha már nem lenne olyan feszült, de mégis szemmel tart. Az egészet lehúzza, majd kissé remegő kézzel teszi az üres poharat az éjjeliszekrényre. 
– Maga… zsaru? – kérdi óvatosan, mire bólintok.
– Nariyama Hikaru nyomozó vagyok a gyilkossági csoporttól – mutatkozom be. – Téged hogy hívnak?
– Naoe – mondja halkan.
– Ezt könnyű lesz megjegyezni – mosolyodom el halványan. – Naoe-kun, nem foglak bántani, rendben? De szeretném, ha elmondanád, mi történt.
– Nem én öltem meg! – fakad ki hangosan. – Én… sosem lennék rá… képes…
– Egy szóval sem állítottam, hogy te ölted meg az áldozatot – mondom megnyugtató hangon, miközben előkapom a jegyzetfüzetem. – De az tény, hogy az illetőt azután gyilkolták meg, hogy távozott a szobádból. Így sajnálatos módon gyanúsított vagy, de ez nem azt jelenti, hogy te lennél az elkövető. Ezért szeretném, ha részletesen elmondanád a saját szavaiddal, hogy mi is történt, mert csak így tudok segíteni. Akármilyen apróság segítség lehet abban, hogy a végére járjak az ügynek, érted? És a „nem tudok semmit” nem válasz.
– Bajba fogok kerülni, ha vallomást teszek? – kérdi riadtan a fiú. – Én… prostituált vagyok és… és a futtatóm…
– Majd én gondoskodom róla, hogy ne kerülj nagyobb bajba, mint amekkorában már most is vagy – mondom lágyan. Tudom, hogy kell bánni az ilyesfajta emberekkel. Naoe meg van rémülve, nem akarom tetézni a gondjait. Az meg, hogy prostituált, jelenleg egyáltalán nem számít. – De ahhoz neked is segítened kell. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni, rendben? Szabad?
Naoe úgy néz körbe, mintha attól félne, hogy valaki lehallgatja, vagy látja őt. Nem is lepne meg, ha a szoba be lenne kamerázva. A ruhákból és a többi holmiból ítélve Naoe-kun itt él, nem pusztán szállóvendég. Van egy-két tippem, mi folyik itt, de nem akarok egyből ítélkezni. Végül Naoe bizonytalanul bólint.
– Jól van, akkor kezdjük a legkönnyebbel. Hány éves vagy, Naoe-kun? – kérdem. Tudom, milyen kérdéseket kell feltenni, hogy a szemtanú, vagy jelen esetben a gyanúsított beszéljen. Egyszerű kérdésekkel kell kezdeni, mint a kora, a hobbija, a kedvenc étele. Így talán picit feloldódik. Legalábbis remélem.
Csak azt csodálom, hogy maga, Sumeragi Akira igazgató nincs jelen. Habár, talán megvárja, míg elül a vihar, és csak azután tudunk felmenni hozzá. Én úgy döntök, hogy miután itt végzek, meglátogatom őt is, hátha tud valami érdekeset mondani. Persze előre tudom, hogy tagadni fog, de egy próbát megér.


Szerkesztve Andro által @ 2019. 11. 21. 17:35:59


Honey2015. 04. 08. 18:49:50#32734
Karakter: Theodore Melon



Kényelmesen nyúlok el a házamban, a hatalmas ágyon. Szeretem, hogy elegáns, hogy puha és hogy az enyém. A macskámon kívül senki nem volt még ebben a lakásban. Ez csak az én kis privát, szeparizált birodalmam… Világos és nyugodt. A fehér pamutpaplanon az egyetlen sötét folt az én hajam és a macska kékesen derengő szőre, amely egészségesen fénylik. A mellkasomra hajtva a fejét dorombol, miközben lassan simogatom.

- Mi legyen a mai programunk, hmm? Mochi? – cirógatom. Ma nem hívtak, van egy nyugodt napom. Edzettem reggel, nyújtottam. Vettem egy kényeztető fürdőt, elvégre azért fizetnek, amim múlandó, a lehető legtovább meg kell őriznem. Amivel én kufárkodok, rövid életű üzlet… addig kell a legteljesebb mértékben kihasználnom, amíg csak tehetem.

Ez a lakás onnan van. Ezzel… lassan végigsimítok a hasamon, élvezve, ahogy a drága, személyesen nekem készített és kevert illatú testápoló lassan beszívódik. Olyan leszek, mint az egyiptomi selyem.

Ez a lakás… a saját nevemen van. Messze az úgynevezett biológiai szüleimtől. Messze a klienseimtől. Ez csak az enyém, az enyém…

- A mienk, igaz? – simogatom meg a gyönyörű, íves orrát a cicámnak. Igazi tökély. Mégis tudom, hogy olyan mint én, mázlista, kitartó… Egy menhelyen akadtam rá. Szerintük korcs, mert hatalmas, vad volt… nem adta meg magát, csak mert azt várták el tőle. Megsimogatom. Jó barátok vagyunk mi ketten, igaz, Mochi, itt vagyunk egymásnak.

Mennyi idő is telt el? Talán egy hét. Azóta több hívásom is volt, de annyira könnyű eljátszani, hogy élvezem is…

Nem gondolkodok rajtuk, nem jelentenek semmit. Békés mosollyal hunyom le a szemem, simogatva a cicám. Nincs semmi gondom az életemben.

Felcsipog a telefonom, lassan felnyitva a szemeim nézek a kijelzőre. Hmm, üzenet, Mr Griffith! Majdnem el is felejtettem. Már majdnem egy hete volt. Tudtam, hogy hívni fog, csak le kell győznie a gátlásait… vagy kellően idegesnek kell lennie. Biztos a neje.

Írom a választ: az a hotel standard. Mindig odamegyek, mindig ugyanabba a szobába. Az az én szobám.

Megízlelte, hogy milyen az, amikor nincs elnyomva. Amikor ő irányít egy intim pillanatban, nem mondanak neki ellent, amikor férfi lehet. Mégis olyan gyermeki.

Mikorra… hmm… hétfő. Az a nap még teljesen üres, viszont holnapra már van egy kliensem.

XxX

A ház, ahol élek, elegáns. Előkelő, jó kerültben van, portással. Megigazítom a zakóm gallérját, és beszállok a kocsiba. A portás volt olyan rendes, hogy hívott nekem egyet.

Csendesen ülök, de majd csak a végén gyújtok rá. Már nem mozdít meg bennem semmit a dolog. Mindig pár perccel érkezek csak korábban, elvégre ha én érek oda hamarabb, érzik, hogy fontos az idejük… a pontossággal megtisztelem őket.

Megköszönve a fuvart szállok ki az autóból, amikor a boy kinyitja a kocsiajtót, majd a bejáratit. Épp a porta felé megyek, amikor kiszúrom a félreismerhetetlen szőke fejet, kicsit felrebben a szemöldököm. Ilyen kis izgatott?

Felé lépdelek, megállva mellette, de nem adom be a lágy, kedves arcot. Neki nem arra van szüksége.

- Hamar érkeztél.

- Munka után rögtök idejöttem. Mehetünk? – áll fel, fölém magasodva – Vagy ezért a… tíz percért újabb ötszázast számolsz fel?

Laza irónia, pikáns.

- Csak kétszázat – csapom le a labdát – Nem szoktak a kuncsatjaim hamarabb jönni. Én viszont igen – lépek a portáshoz és kikérem a szobám kulcsát. Utána a következők: átrium, lift, folyosó, szoba. A kezébe adom a kulcsot, és lassan leeresztem a zakót a vállamról, a vállam fölött hátralesve rá.

- Szóval… teljes szolgáltatás – lassan kipattintom a gombokat.

- Hatezer. Meg kétszáz – rándul meg a szája sarka. Lezserre hagyott inggel a vállamon siklok végig a mellkasán, csörren az öv. – Így mennyi… az idő?

- Bőven elég több menetre – cirógatom a tarkóját, az ujjaim közé csúsznak a tincsei. Hirtelen feszülnek meg az izmai körülöttem és felkap. Hízelgően meglepett pofit varázsolok az arcomra és átfonom a nyakát. Gyorsan vetkőztet, milyen kis mohó, de minden az ügyfél kívánsága szerint… az ajaki végigsiklanak a nyakamon, de inkább hasonlít valami nyálkás csigaszerű érzésre, mint már annyi különböző férfi és nő szája, nyelve… amikor megérzem a szívást, megragadom a vállát.

- Ez nincs benne az árban – figyelmeztetem. Nem is amiatt, de nem tűröm el, hogy bárki is megjelölje a testem.

- Akkor csak megduglak – rápillantok, miközben fölöttem terpeszkedik. Ez már ismerősebb. Bármi, ami motoszkálhatott a fejemben a személyiségéről, hiszen kedvesebb, figyelmesebb, az információim szerint imádja a gyermekeit, milyen zavart volt, amikor először meglátott… Ezzel a mondattal, ami kicsúszott a száján, csak visszacsúszott a megannyi megrendelő közé, csak egy név, egy pénztárca a sok közül. Ugyanígy mondta Pavol, Derick, Dickson, megannyi politikus, szenátor, üzletember, tőzsdecápa… Mr Griffith is. És az ügyfél elégedettségéért bármit.

Sóhajtva nyögöm a nevét, karolom át, simítom vagy karmolom finoman. Bosszúból szívok egy foltot a kulcscsontja ívébe. Játszom a kaján, buja szeretőt, aki minden kívánságot megtesz, és figyel rá, biztatja, simogatja, ahogy az embert a párjának kellene. A partnerének, akit szeret. De akkor én éhen halnék… nem igaz?

XxX

A korához képest jól bírta. Tényleg. Nem egy nála fiatalabb ficsúr egy menetet ha bír és azt is húsz percen belül lerendezi… csendesen fekszek a párnába fúrva a fejem. Szeretem ennek az öblítőnek az illatát. Hazamegyek, veszek egy forró fürdőt… Mochi mellém bújik… Felemelem a fejem és az órára pillantok.

- Még van tíz perced Edwin – könyökölök fel. Finoman megfeszítve magam hullámzik a testem, az ívén végiglegelteti a szemét. Meztelenül áll előttem, a helyzetéhez képest szép teste van. Masszív, de kisportolt. Védelmező talán? Nem is tudom, mi lenne a jó jelző.

Van egy férfi, aki olyan, mint egy nagy, sápatag hernyó. Puha, kövér… reszket a fényben, a fejbőre átüt a szőke tincsei között. Egy féreg… - Nem bújsz ide?

- Ha már így megjegyezted – mászik vissza, mint valami nagytestű ragadozó. Mondjuk, mint egy oroszlán? Végigsimítja az ujjaival a vonalaim, csak figyelek rá. Lehunyt szemmel hagyom. Tudom, hogy tetszem. Nem tudom miért váltja ki a testem ezt a reakciót az emberekből. Hogy vágyjanak rá. De ki is használom, hiszen semmi mást nem kaptam az élettől.

- Igazad volt – áll meg a hatalmas tenyér a hátamon, rávetem szépen a szemeim, halvány, cicás mosollyal – Tényleg ez volt a legjobb.

- Részemről az öröm – csippentem meg az állát, érezve az ujjbegyeim alatt a borostát, hüvelykemmel lassan végigcirógatom az ajkait. – Mondtam, hogy sosem okozok csalódást.

XxX

Elhúzom a számat. Kinyitottam a konyhaszekrényt és csak oldalra tolom a konzerveket. Hmm, nincs itthon csirkés… lepillantok Mochira. Kérdőn ül, hosszú farkával lassan söpörve a pultot, oldalra biccenti szép vágású pofiját. Lerí a kérdés róla, hogy mégis, miért késlekedik az ebéd? Az enyém már a sütőben sül, de az ő vacsorája?

- Ne már. Most nem lenne jó a szardíniás? – veszem le, de elegánsan félrefordítja a fejét és hátat fordít nekem. Az elkényeztetett dög. – Nem bírod ki? – simítanám meg, mire leugrik és áttelepedik a kanapéra. Szóval nem. – Akkor csirke vagy marha?

Belelépek a mokaszinomba, elegáns szabású, tengerészcsíkos, ahogy felsőm is. A mellkasa sötétkék, az ujjai csíkosak, egy farmerral. Még a hajam se igazítottam be, puhán cirógatja az arcom. Meleg van, szeretem ezt a várost. Egy nagy üzletben vásárolok, mert őfenségének csak ez a márka ízlik… de hát én neveltem el. Mosolyogva pakolom a macskakaját, mert nagy ám az étvágya… magamnak is veszek le ezt-azt. Friss datolya, füge… Épp egy szép avokádóért nyúlok, amikor égni kezd a tarkóm. Egy pillanatra megállok a mozdulatban, de elveszem, és csak a szememmel fordulok oldalra, körülnézve.

Egy szőke, magas fej, elegáns öltöny, de kilazított ing, a kezében egy palack víz. A kosárba teszem és oda se pillantva fordítok hátat, keresgélve a szőlő között. Ha édes, vörös, azt Mochi is szereti.

Észrevett, a rohadt életbe, hogy útálom ezt… nem szeretem keverni a munkát a magánéletemmel, és ezek a pillanatok pont ezt teszik.

Félek, hogy oda fog égni a vacsorám, ha sokáig mászkálok még az üzletben… Sarkon fordulva, kicsit talán sietősen indulok el a kasszák felé. Hidd azt, hogy csak képzelődsz. Hogy annyira odavagy Quinnért, hogy már minden hasonló emberben őt látod. Hidd azt, hogy az örökké elegáns Quinn sosem venne fel egyszerű ruhákat, sose jelenne meg otthonos kóccal, sose venne macskakaját. Quinn egy másik lény, akit nem keverünk Theo-val.

Ne gyere utánam. Hidd a közömbösségem annak, hogy nem tudom, ki vagy. Te Quinnt ismered, Mr Oroszlán, semmi közöd Theo-hoz.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2021. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).