- Spike – bök meg a következõ pillanatban drága testvérem. - Hahó, ébresztõ!  - Nem tágít, én meg rosszkedvûen veszem tudomásul, hogy amíg karnyújtásnyira vannak az ágyaink, nem lesz túl lusta felverni engem is reggelente.
Egyik kezemet felemelve jelzem, hogy már többre vagyok képes az alapvetõ életfunkcióknál, és tervbe vettem a felkelést. Hallom, ahogy morgolódva mászik ki az ágyából, majd megcélozza a fürdõt.
Nagyot ásítva dobom le én is magamról a takarót, majd percekig ülök még bambán meredve magam elé, mire tényleg visszatér belém az értelem. Mire ez megtörténik, már Sykes is végez, így megyek váltani.
A tussolás végleg felébreszt, így a többi mosdói tevékenységet már nem félálomban végzem el, és tökéletesen éberen térek vissza a szobánkba. Felkuncogva pillantok végig tesómon, aki veszett mód elegánsnak tûnik önmagához képest, habár még így sincs rajta rendesen az egyenruha. Én se viszem túlzásba, bár az ingem gombjait rendesen begombolom, a nadrágomon nincs lyuk, és a hajam se áll egészen égnek. Brigitte nem panaszkodhat!

Nõvérünknek tényleg nincs egy rossz szava se a ruhánkra, de annál kevésbé tetszik neki, mikor kajakészítés közben Sykesal jól elhülyülünk. Bátyám kap is egy taslit, mikor a szám helyett a földre talál egy falattal, nekem pedig fel kell takarítani. Ennek ellenére nem küld ki minket, csak azért is befejezteti velünk kistesóink kajájának elpakolását
Végül hét körül lépünk le, nem lenne szerencsés rögtön az évnyitóról elkésni, bár az a legunalmasabb az egészben.
A buszmegállóban, távol nõvérünk ügyelõ tekintetétõl, rendbe rakjuk egymáson a ruhákat, ami nagyjából annyit tesz, hogy egészen eltávolodunk az elvárt viselési formáktól, de nekünk így a tökéletes. Mikor végzünk, egymásra vigyorogva pacsizunk egyet, lezárva a rituálét.

* * * 

A busz tökéletesen az egyetem elõtt pakol le minket, mintha valami luxus szolgáltatás lenne. Pedig már megszoktam, hogy vagy tíz percet minimum gyalogolunk a suliba.
- Biztos, hogy ez az? – pillantok végig, a viszonylag normálisan kinézõ épületen. Semmi giccs, semmi puccparádé. Áh, uncsi! De mivel Sykes rábólint, valószínûleg jó helyen járunk. Akkor meg minek kellet a felhajtás, és kinyalni magunkat? - Valahogy hatalmasabbra és fenségesebbre számítottam – fitymálom az épületet kekeckedve.
- Ez is csak egy egyetem - állapítjuk meg szinkronban.
- Inkább találjuk meg azt az úgynevezett dísztermet, legyünk túl a nyavalyákon, aztán majd felváltva bejárunk, vagy keresünk valakit, akitõl lesz jegyzetünk, és én személy szerint zúzok a kosárpályára – szónokol tesóm, máris megmutatva, hogy a tanulás nem az õ asztala. Asszem nekem lesz szokásom bejárni megint, õ meg jön ha bajba kerülök. Bár itt már csaknem…

* * *

- Na jó, én feladom – jelenti ki ikrem, letelepedve az egyik épület lépcsõjére. - És még lefitymáltuk ezt a komplexumot!
Hát való igaz, hogy nem olyan kicsi, mint elsõ ránézésre tûnik. Sõt, kifejezetten elég arra, hogy eltévedvén, már ki tudja hányadik körünket rójuk. Ezúttal viszont nem reagálom le Sykes puffogását, inkább egy közeledõ alakot szuggerálok. Végül elé toppanva kérek útbaigazítást, és mikor megkapom, elégedetten caplatok vissza bátyám elé, és adom tovább az infót olyan fejjel, mintha minimum a világot mentettem volna meg.

* * * 

- Fú, én ide lelépek! – jelentem ki, mikor már a díszterem közelében, megpillantok egy wc-t.
- Jó én arra leszek – mutat a terem egyik sarkába. Nyugtázva bólintok, majd eltûnök a klotyón. Perpill eléggé üres, úgy látszik lassan kezdõdik a megnyitó, úgyhogy nem sietek.
A díszterembe visszatérvén, nem nehéz kiszúrni tesómat, annál meglepõbb, hogy nincs egyedül.
- Ejj, képes volt egy ilyen kellemes látvánnyal megáldott fiatalembert rejtegetni elõlem, felháborító, bezzeg a hányinger haverjait sorra hozza fel – érek oda hozzájuk végszóra.
- Ne beszélj zöldséget, nekem nincs csak kellemes látvánnyal megáldott haverom! – morranok rá felháborodottan, majd beszélgetõpartnere felé fordulok. Beletelik egy pillanatba, mire felismerem, bár ahogy kék szemei találkoznak az enyémekkel, rögtön tudom kivel van dolgom.
Felvidulva, lelkesen köszöntöm, de mielõtt többre is futhatná, megkezdõdik a nyitó ceremónia.  

* * *

- Sykes, neked hol lesz az elsõ órád, és mikor végzel? – érdeklõdök bátyámtól, az órarendemet tanulmányozva, mikor már az udvaron vagyunk az évnyitó után, és elsõ óráinkra készülünk hármasban.
 - Nézzük csak! – kapja elõ a saját órarendjét, hogy összehasonlíthassa az enyémmel. - Ahogy elnézem, a világ végén leszünk egymáshoz képest, mert te az A-ban meg a C-ben vagy szinte egész nap, én meg az F-ben, meg átruccanok kicsit az I-be.
- Akkor koccanunk kosáron – intek búcsút, mivel úgy tûnik, egy darabig nem lesz közös óránk, max az utolsó. Pár lépés után azonban meglepetten tapasztalom, hogy Tony nem halad mellettem. Pedig azt hittem, ugyan arra a szakra jelentkezett, mint én.
- Sykes, egy pillanatra – szól bátyám után, aki kérdõn fordul vissza. - Neked is a 214-ben lesz órát a G-ben?
- Ja... – Hatásszünet. - Tesó, egyre jobban csípem a haverod, látod õ tud szakirányt választani.
- Áruló – morgom, majd vigyorogva fogok kezet barátommal, és célzom meg a nekem kellõ épületet. Legalábbis remélem, hogy azt.

Végül egész könnyedén eltalálok a megfelelõ elõadóhoz, és bátyám eszmefuttatását követve, középtájt keresek magamnak ülõhelyet. Érzek magamon jó pár rosszalló és furcsálkodó pillantást, de különösebben nem foglalkozok vele. Amíg nem szólnak be, hagy essen ki a szemük!
- Bocsi, szabad ez hely? – szólal meg jobbomon egy csaj, mellette a barátnõjével. Bólintok, mire kuncogva ülnek le, a kérdezõ mellém. – Mia vagyok, õ pedig a barátnõm Shelly – mutatkozik be, én pedig kissé meglepetten rázom meg a kezüket.
- Spike – árulom el én is a nevemet. Nem mintha általában problémám lenne az ismerkedéssel, de azért meglepõ, hogy ilyen hamar megtalált valaki. Ráadásul pont nem olyannak tûnnek, akik hasonló világból jönnek, mint én.
- Van ikertesód ugye? Együtt voltatok a ceremónián – csicsereg tovább a mellettem ülõ. Áhá, ez megmagyaráz egyet s mást… Biztos Sykes keltette fel igazán az érdeklõdésük, vagy az, hogy jól kilógtunk a tömegbõl. – Õ másik szakon van? Sportoltok valamit?
Alig tudom követni a kérdésözönt, és pár pillanatig nagyokat pislogok, mire sikerül összekaparnom a válaszokat.
- Ömm… ja, ikrek vagyunk, de õt más érdekel, és igen, mindketten kosarazunk.
- Kosár – húzza el a száját Mia. – Az itt nem túl közkedvelt, nem? Sokkal erõsebbek úszásban, baseballban és amerikai fociban.
- Nem igazán izgat – vonom meg a vállam. – A kosár a legjobb!
Egy pillanatig meglepetten hallgatnak, majd újra nekikezdenek a beszélgetésnek, agyon dicsérve az úszókat, mintha nem is kosarasként ülnék mellettük. Sóhajtva adok hálát az égnek, mikor végre megjelenik a tanár, és megkezdi az órát.

***
Elmerengve figyelem a pad támláján ücsörögve a baseballozókat, de hiába agyalok, nem tudok rájönni miért jobb, mint a kosár. Kesztyû nélkül, csak a dobó érintheti szerencsétlen labdát, ami jó ha öklömnyi. Szerintem nuku izgalom jellemzi…
Gondolataimból kajám szökése szakít ki, mire villogó tekintettel fordulok a galád szöktetõ felé, de õ már bele is harapott.
- Ezért én is kérek a tiédbõl! – morgom fancsali képpel, mikor Sykes végre visszaszolgáltatja a megcsonkított szendvicset.
- Ne dedózz! – röhög fel, vállon veregetve. – Inkább jegyezd meg jól, hogy délután négytõl van a kosárcsapat válogatása!
- És hol? – lépek túl kapásból a dolgon, felcsillanó szemmel kaparva elõ a térképem.
- A kisebb sportcsarnokban – mutat rá Tony a megfelelõ helyre. – Hoztatok magatokkal sportcuccot, ugye?
- Jaja – feleljük egyszerre, megcsapkodva a táskánkat.
- Utána is megyünk meccsezni az utcára, egy heti sör adag a tét – teszi hozzá Sykes vigyorogva. Tény, hogy nekem nem ugyan az a kosaras ruhám, mint amit edzésre hoztam ide. Kész ruhatárat cipelek most. Alig várom, hogy ne kelljen egyenruha. Elvileg csak ünnepekkor kell majd.
- Bah… neked, én utálom a sört – húzom el a számat, reagálva bátyám megszólalására.
- Neked meg egy halom csokit ígértek a többiek, ha megnyerjük, úgyhogy ne nyafogj! – vág vissza, egy tockos kíséretében. Túl sokat püföl! Csapnék is vissza, de ellép a padtól, így a lendülettõl majdnem a földön ötök ki, Tony pedig halkan felnevet a mûsorunkon.  

- Amúgy tudtátok, hogy itt a kosár a legnépszerûtlenebb sport? Az úszás, a baseball és az amerikai foci is megelõzi. Felháborító! – állok le bátyám elérésének próbálkozásaival, inkább közölve velük a kiakasztó infót, újra a baseball pálya felé fordulva.
- Hát, jó darabig a kosárban nagyon béna volt az egyetem, pár éve rázódtak gatyába – mondja Tony elgondolkodva. – Csak még nem igen vannak ugye kiemelkedõ sikereik, ebben az évben tervezik a fontos meccsekre eljutást.
- Na majd segítünk nekik! – vigyorogja Sykes, mi pedig lelkesen bólintunk. Csak tartsunk már ott! addig még van óra…

~oOo~

Az más kérdés, hogy én szokásomhoz híven alszom az órán, pedig most kivételesen együtt vagyok velük. Fél füllel hallom is mit társalognak, ahogy a tanárt is, és mikor Sykes megbök, ösztönösen nyitom ki a szemeim, és írom le tõmondatokban a professzor dumájának lényegét. Dolgom végeztével pedig ismét a kezemre támaszkodva hunyom le a szemem, és merülök éberálomba.
Hallom Sykesék beszélgetését, de csak akkor kelek fel megint, mikor Tony jelzi, hogy vége az elõadásnak. Gyorsan felfirkantom a lapomra a maradék anyagot, majd felpattanok.
- Irány a sportcsarnok, ugye?

Gyorsan végzünk az átöltözéssel, és a bemelegítést is lelkiismeretesen elvégezzük, majd a jelenlévõ felsõsök végre elküldenek minket labdákért.
Rögtön elfog az izgalom, ahogy újra a kezemben foghatok egyet, és lelkesen vigyorgok rá tesómra meg Tonyra, mikor õk is megjelennek szerzeményeikkel. Mivel a bemelegítésen nagyjából már túl vagyunk, Sykes-al belekezdünk a támadóékünk gyakorlásába. Vele tudok a legtökéletesebben együtt játszani támadó pozícióban, mert egy rezdülésébõl megértem mikor mit kéne tennem, és ez viszont is igaz.

Mielõtt azonban igazán belelendülhetnénk, sípszó hasít a terem zajába. Felkapom a fejem, azt hívén, hogy az edzõ érkezett meg, de csak a kapitány álldogál a többi felsõssel a terem egyik végében. Hümm… nagyon hasonlít valakire a srác… Ehh? Tony bátyja?
- Üdvözlök minden lelkes kosárlabda iránt érdeklõdõt! – kezd bele, mikor köréjük sereglettünk. - Mint látjátok, eléggé megfogyatkoztunk tavalyhoz képest. Célunk azonban idén egy sokkal ütõképesebb csapatot összeállítani. Azt persze nem tilthatom meg senkinek, hogy együtt gyakoroljon velünk, de senkinek nem ígérem, hogy egyszer is pályára lép, ha nem felel meg annak az elképzelésnek, amelyet a csapat kitûzött maga elé. Elkötelezett embereket keresünk, akik végig csinálják velünk legalább az idényt, de az sem baj, ha hosszabb távra terveznek, és elsõdleges szempontjuk a csapat sikere, nem pedig az egyéni ambícióik, valamint akik teljes mértékben képesek alávetni maguk az edzõi utasításoknak, miközben az egyetemi kurzusokon szerzett jegyeik is olyan átlagot ütnek meg, amely miatt nem tudnak fogást találni rajtuk az egyetemi szervek. Jobb, ha mindenki tisztában van vele, a kosárlabdát ezen az egyetemen szemétnek tekintik, egy szégyenfoltnak, amivel kár foglalkozni, úgysem fog menni, így minden lehetõséget megragadnak kedves ellenfeleink, hogy a földbe döngöljenek bennünket. Aki nem bírja az ilyen kétfrontos harcokat, az jobb, ha már most távozik. Aki mégis marad, az keressen magának három másik lelkes jelentkezõt, és alkossatok csapatokat, akik majd megküzdenek velünk, felsõbbévesekkel. Mert a legjobban akció közben jön ki, ki mire képes, s milyen erõsségei és gyengeségei kerülnek fel a képzeletbeli listára, amellyel késõbb stratégiailag számolhatunk.

Most majdnem eltátottam a számat, a nem túl apró monológon. Végül is csak azért nem teszem, mert ahhoz is túlságosan le vagyok ragadva. Jézusom, ennek aztán szómenése van! És én még azt hittem, a húgunk tud sokat beszélni… Öh… mit is mondott? Szerintem a harmadik mondat után elvesztettem a fonalat.
Nézem, ahogy hátat fordítva nekünk elmegy bemelegíteni, majd testvéremhez fordulok, aki nagyot ásítva nyújtózkodik. Hát, azt hiszem õ se tudná felmondani fejbõl. Azt már inkább megértjük, mikor négyes csoportokra osztanak minket. Fél szemmel még látom, ahogy a kapitány – mint megtudtam tényleg tony bátyja, és Constantine a neve… jesszum – lazán dob egy csont nélkülit.

* * *

- Rendben, következõ fázis! – szólal meg Constantine… ebbe fog beletörni a nyelvem, ha egyszer ki akarom mondani hangosan. Az egyik felsõs, Todd leültet mindenkit, majd sorra kiválasztanak minket, hogy miként játszunk együtt a velük. Én szerencsére Sykes-al kerülök össze, a kapitány választ ki minket. Tony pedig az ellenfélhez kerül.
- Rendben, akkor kezdjük a meccset! Ikrek, ti lesztek a támadó ék, Phil, te védekezel, és lepattanót szerzel, Chris, te pedig ismered a dolgod!
Türelmetlenül, nagyot nyújtózva jelzem, hogy vettem az adást, és Sykes-al összevigyorogva jól bele is lendülünk, ahogy elkezdõdik a játék. Hamarosan már 10 ponttal vezetünk, ezért is lepõdök meg, mikor a kapitány elõáll az ötletével a félidõben.
- Sykes, cserélj helyt a másik csapatból Tommal – kavarja meg a felállást. Elbizonytalanodva pillantok Sykes-ra, hisz szinte sose játszunk egymás ellen. Viszont kihívó vigyorát látva, bennem is feltámad a versenyszellem, és felveszem a kesztyût. Kár, hogy olyannyira tökéletes ellenfelei vagyunk egymásnak, hogy mindig megállítjuk a másikat. Amióta kosarazunk, együtt csináljuk, és hiába eltérõ kicsit a stílusunk és erõsségünk, ismerjük a másik mozdulatait.

- Spike, az isten szerelmére! – csattan fel hirtelen drága kapitányom, mire csupán a hangsúlytól is felmegy bennem a pumpa. - Passzolj a többi játékosnak, ott volt az elõbb is például Tom üresen!
- Azt csinálok, amit jónak látok! Tom nem volt jó szögben, ha odapasszoltam volna a labdát nemcsak elvéti, de el is szedték volna tõle! – vágok vissza dacosan.
- Spike, fogd be és játssz komolyan, sírok tõled, délután így nem lesz se söröm, se csokid – száll be a vitába Sykes is, mire felé fordulva, nem hagyom annyiban.
- Mi lenne, ha nem szólnál bele, Sykes, azért sem fogsz kihozni a sodromból, hogy bezsebelhesd a gyõzelmet! Inkább játssz rendesen, mert a mostani csapatod hátrányban van, és hiába vagy ott, még mindig ugyanolyan hátrányban vagytok, pedig állítólag verhetetlen a védõtechnikád! – oltom gunyorosan.
- Rendben, azt hiszem, ennyi elég is lesz mára! – szakít félbe minket a kapitány. Mi? A játék, vagy a vita?
- Már miért lenne elég, még csak most kezdtük a meccset, még van hátra két negyed! - fakad ki most Sykes. Áh… a játék…
- Különben sem láttam még az edzõt, így nem igen lehet válogatni – teszem hozzá bátyámat támogatva, kissé gunyorosan. Erre viszont hûvösen elmosolyodik, de mielõtt bármit is mondhatna, Tony lép közénk.
- Fiúk, nyugalom! - fordul felénk kérlelõen, de bátyja megakadályozza a megnyugtatásunkban.
- Ki kell benneteket ábrándítsalak: az edzõ én vagyok, mindig is én voltam, és nincs szükségem olyan játékosokra, legyenek bármilyen jók, akik nem hajlandók együttmûködni a társaikkal. Mert ki kell ábrándítsalak benneteket: a kosárlabda nem egyéni, hanem csapatjáték, és akkor mûködik jól, ha a csapat csapatként mûködik együtt. Két hét múlva megkezdõdik az egyetemi bajnokság, amit idén meg fogunk nyerni. Pont. Nektek pedig maximum a kispadon a helyetek, míg nem vesztek vissza a hatalmasra nõtt arcotokból. Mert teszek rá, nektek mihez van kedvetek, vagy mihez nincs! – Mi?! Micsoda?! Õ az edzõ? Hee? Kész, megálltam a fejlõdésben… Õ pedig a többiekre pillantva folytatja: - Remélem, ez számotokra is világos volt. És akkor akinek nem tetszenek a tényállások, még most menjen el!
Nem kis meglepetésemre jó páran távoznak, bár én még mindig azt emésztem, amit nem rég mondott. Max a kispadon?
- A többiek készüljenek fel a legnagyobb spártai szigorra, az elkövetkezendõ két hétben gyakorolni fogunk, hogy csapattá kovácsolódhassunk egybe, miközben kihajtom belõletek még a lelket is! S nem nyugszunk, míg meg nem szereztük legalább a fehér zászlót az iskolánknak az országos 10. hellyel!
- Sykes, hagy harapjam át a torkát! – fordulok testvérem felé dühtõl remegve, de õ csak nemet int. – Mi? Miért nem? Jó, oké, az tényleg nem menne, de tökön tudom rúgni!
- Nyugodj le Spike! Õ az edzõ! – próbál csitítani, de csak annyit ér el vele, hogy toporzékolhatnékom támad. Ráadásul fél füllel hallom, hogy milyen hangsúllyal beszél az öccsével is, és csak még jobban felkapom a vizet. Ugranék is neki, de Spike elkapva tart egy helyben, és betapasztja a számat.
- De mi kosaras ösztöndíjjal kerültünk ide, mondhatni játszanunk kell! – jelenti ki fojtott hangon. Oké, õ se túl higgadt… A választól pedig nem lesz jobb kedvünk.
- Nem érdekel.

***
- Kinyírom! Kicsinálom! Addig ölöm, amíg meg nem hal! – tombolom dühödten, mikor már az öltözõben vagyunk, és Sykes végre nem fogja be a szám. Tony ötlete volt, hogy ma hagyjuk ennyiben a dolgot, és jöjjük el az edzésrõl, és a bátyjával is megbeszélte. – Mi az, hogy nem érdekli? Gáááh, visszamegyek, és megmondom neki a magamét!
- Befejezted végre a hisztit? – kever le nekem egy tockost drága testvérem, még mielõtt ténylegesen vághatnék egy sebes hátraarcot. Felháborodva pillantok rá, és már kérném is számon a nuku együttmûködést bizonyító mozdulatot, de ujjával Tonyra bökve fojtja belém a szavakat.
Barátom tökéletesen magába roskadva ücsörög a padon, majd szomorú szemekkel pillant fel ránk.
- Sajnálom, a bátyám általában nem ilyen… - szabadkozik, mintha bármi is az õ lelkén száradna. Azon kívül, hogy a testvére, nem értem miért védi, vele se beszélt túl szépen.
- És veled mindig ilyen kedvesen társalog? – ad hangot az én fejemben is megfogalmazódott kérdésnek ikrem.
- Nem, dehogy! – rázza meg a fejét hevesen, még kezeit is bevonva az ellenkezésbe. – Ez is mutatja, hogy mennyire fontos neki a csapat. Tényleg nagyon sokat tett érte!
- Dugja fel magának a csa…áucs! – Újabb fejbevágás, lassan nyoma marad.
- Spike, higgadj le! – morran testvérem. Bagoly mondja verébnek… Õ is sík ideg, csak jobban titkolja. Bár az én szemernyit se titkolásomnál nem nehéz jobbnak lenni. – Gondolkodj egy kicsit! Be kell kerülnünk a csapatba, különben nem maradhatunk az egyetemen. Rémlik?
Erre már nem tudok mit mondani, csak puffogva vágom be az egyenruhám a táskába, és húzom magamra a direkt délutánra elõkészített, kosarazásra is alkalmas gatyát és pólót. Az utóbbin egy tátott szájú vipera mered a világra. Tudom is, kit etetnék meg vele perpill szívesen.
- Cons is látja, hogy nagyon jó játékosok vagytok, és biztos vagyok benne, hogy ha kicsit jobban hozzászoktok az itteni rendszerhez, meg a csapathoz, megmásítja a döntését – próbál minket Tony lelkesíteni. Ez rendes gesztus tõle, de attól még, hogy õ elfogad minket olyannak amilyenek vagyunk, ezzel nem biztos,hogy mindenki így lesz, viselkedhetünk akárhogy a pályán. Megváltozni meg eddig se voltunk hajlandóak senki kedvéért.
- Nem terveztük, hogy feladjuk – feleli Sykes, én pedig, még mindig füstölögve ugyan, de helyeslõen bólintok. – Most pedig húzzunk Spike, le kell vezetnem a feszkót a meccsen. Nem akarsz velünk jönni, Tony?
- Köszi, de megvárom a bátyám – mosolyodik végre el barátunk is.
- Ahogy gondolod, akkor csá!
- Szeva! – intek neki én is búcsút, a vállamra kapva a táskámat, majd elindulok bátyám után.
- Sziasztok!
Még az ajtót se érjük el, mikor a tornaterem felõl szembejön velünk szívünk legújabb csücske. Sykes reflexszerûen kapja el a grabancomat, és húz tovább, mikor szikrákat szóró szemmel pillantok Constantine-ra… Bah, még a neve is idegölõen sznob!
Ráadásul olyan higgadtan, és semlegesen viszonozza a tekintetem, hogy csak még inkább felmegy bennem a pumpa. Mielõtt azonban bármit is tehetnék, vagy mondhatnék, tesóm nemes egyszerûséggel kivonszol az öltözõbõl.
- Megfulladok! – kezdek kapálózni, mikor már az udvaron haladunk a busz felé. Végre elenged, és hosszan fújja ki a levegõt, jelezvén, hogy õ se volt túl nyugodt.
- Figyelj nagyon rám öcskös! – fordul felém, meglepõen komolyan. – Az én agyamat is ugyan úgy felbassza, de ezúttal tényleg be kell fognunk a csõrünk, ha fontos nekünk az egyetem! Sõt… nem is csak nekünk, gondolj anyáékra is! Mit szólnának, ha kapásból kivágnának minket, ráadásul azért, mert nem kerültünk be a kosárcsapatba?
- Felfogtam – sóhajtom elhúzott szájjal. – Nem fogok nekiesni.
- Ja, hát azt sejtettem, úgyis szarrá verne! – röhög fel, majd meggyorsítja a lépteit.
- Hé!

***

- Wáo fiúk, ma tényleg szó szerint lesöpörtétek õket a pályáról! – vetõdik sorra a nyakunkba Lily, a meccs végeztével, majd megállapodik a pasijánál. Habár a pályáért játszottunk, engem személy szerint hidegen hagy a gyõzelem, mivel drága haverjaink már az elején közölték, hogy innen a kocsmába mennek majd elõbb, és csak utána kapom meg a csokim, lehet csak holnap.
Bár tény, hogy azért mindent beleadva játszottunk, ráadásul összeszokott ötös vagyunk, velük tökéletesen tudunk csapatban dolgozni. Bár Sykes-szal egyértelmûen ketten töltjük be az ász szerepet.
- Hé, Spike, ne duzzogj! – borzol a hajamba a hegyomlás méretû John. Felfújt pofával jelzem, hogy csoki hiányában, nem vagyok vevõ a jópofizásra, de csak szimplán kiröhög.
Inkább a kapitányunk szerepét betöltõ Nick felé fordulok, hogy kinyagassam belõle az édesség adagom, de õ éppen bõszen vitázik a másik csapattal. Na ne már, hogy nem tudnak emelt fõvel veszíteni!
Márpedig nem tudnak, és már majdnem behúznak a nálam csak kicsivel magasabb haveromnak, mikor mi is mellé toppanunk. Hát, ha nem is én, de John, Marco és taaalán még Sykes is elég erõt sugárzó ahhoz, hogy ne akarjanak verekedést kezdeményezni.
- Ezzel még nincs vége! – morogja a vezérük, majd az egész banda elhúzza a csíkot. Lily visszavetõdik Marco nyakába, a többiek nekiállnak kitalálni melyik kocsmába menjenek, én pedig felkapom a cuccom, és kihalászom belõle az utolsó nyalókám.
- Na jó srácok, én léptem melózni! – jelentem ki, mire meglepetten fordulnak felém.
- De ma nem is dolgozol – jegyzi meg Sykes furcsálkodva.
- Hivatalosan nem, de muszáj megszurkálnom valakit – vigyorodom el. – Hidd el, nem fognak kidobni egy plusz segítõ kezet.
- Te tudod, de ne gyere késõn, mert Brigitte az én fejemet szedi le!- figyelmeztet, majd egy pacsival elbúcsúzom mindenkitõl, és elindulok az egyik sikátor felé, amin rövidíthetek.

Már lassan nyolc óra, de a tetkószalon tízig nyitva van, és ha szurkálni most nem is fogok valószínûleg, legalább tervezhetek újakat.
Bõszen el is kezdem kitalálni, mit viszek majd papírra, mikor érdekes csoportosulást pillantok meg magam elõtt. A megvert banda állja el az utat félkörben, két ismerõs alakot szorítva a falhoz. Na de hogy õk mit keresnek itt…
- …fenn hordjátok az orrotokat, mi? Ne higgyétek, hogy ezen a környéken is ti vagytok az urak! – morogja Derek. Nem tudom mi lehetett az eleje a dolognak, de eleget hallottam ahhoz, hogy már unjam is. A lábamtól nem messze ott hever a labdájuk, így felkapva vágom hozzá a nagyszájú bandavezérhez.
A fejérõl átpattan a falra, majd eltalálja még Rodot is, és végül Tony kezében köt ki, aki hirtelenjében azt se tudja mitõl lepõdjön meg jobban.
- Na ezt csináljátok utánam! – nevetek fel vidáman, egy pillanatra kihúzva a nyalókát a számból. Hát, nem csinálják utánam, de elég dühösen fordulnak felém.
- Spike…! – sziszegi Derek, fájó fejét dörzsölgetve. – Halott vagy!
- Hümm… felettébb téves észrevétel, minden életfunkcióm tökéletesen mûködik. Bár tény, hogy lehet kezdenek lassulni, mivel nem kaptam meg a szarrá verésetekért az édességadagom, de még kitartok egy darabig. Szóval le lehet akadni a barátomról!
- EZ a barátod? – horkan fel, Tony bátyjára bökve, akit mostantól szimplán Hercegnek fogok hívni, mert felháborítóan hosszú neve van, ami amúgy is… herceges.
- Dehogy! – húzom el a számat, majd Tonyra bökök. – Õ a barátom!
Egy pillanatra látom, hogy megtorpan míg feldolgozza ezt az irtó bonyolult infót, majd felhorkantva legyint.
- Leszarom, ezt nem úszod meg! Úgyis felhúztatok a meccs alatt, jó leszel levezetésnek! – tördeli meg az ujjait. Nem is igen figyelek arra mit dumál, a ropogástól futkos a hátamon a hideg. De utálom ezt a hangot! Mikor azonban megindulnak felém, leesik, hogy talán kissé hátrányban vagyok…
- Annyira tudtam – sóhajt fel mögöttem Sykes rezignált nyugalommal, majd mielõtt betolna maga mögé, kapok egy nem túl kellemes oldalba bökést. – Hogy neked pont arra kell távoznod, amerre a vert sereg… - mormolja, majd lendületbõl húz be Dereknek, akit kissé hirtelen ér a dolog, és hátravágódva kigáncsolja két társát.
Fancsali képpel lapogatom fájó oldalam, de mivel most húzott ki a bajból, nem rúgom seggbe bátyámat. Pedig nagy rá az inger…
- Ha nem tudtok veszteni, ne játszatok ellenünk! – teszi még hozzá.
- Azt hiszed, gyõznétek megint?! – csattan fel Derek, összekaparva magát a földrõl. - Csak mert egyszer sikerrel jártatok?
Nem szívesen rombolnám le az illúzióit, de már nem elõször vertük meg õket. Nem véletlenül miénk a pálya többnyire. De valószínûleg úgyse ismerné be, kár veszõdni a felvilágosításával.
- Akkor játszatok velünk még egyszer – vonom meg a vállam unottan. Derek meghökken egy pillanatra, bátyám pedig a száját húzva fordul felém.
- A banda már elhúzott a kocsmába, én is csak azért jöttem, hogy kihúzzalak a szarból – morogja az orra alatt, de az elsõ infót így is felfogják a többiek, mert rögtön vigyor kúszik az arcukra, már a kezükben érzik a gyõzelmet.
- Majd Tonyék beszállnak – jegyzem meg, barátomra pillantva. Négyen csak elegek leszünk már ezek ellen.
- Kihagyom – szólal meg végre Herceg is hûvös, higgadt hangon, majd el is indul. Azonban öccse nem követi, és ahogy ez pár lépés után tudatosul benne, ingerülten torpan meg, és fordul vissza.
- Ömm… én… Cons, játsszunk egyet, kérlek! – makogja Tony, a végére már kissé határozottabban. – Végül is segítettek, és én szeretnék is…
Elakad testvére pillantásától, és már szólnék bele én is, mikor Herceg kelletlen sóhajjal fordul vissza, és testvére mellé lépve, kiveszi a labdát a kezébõl. Na… ezt akár beleegyezésnek is vehetjük.

- Tony, meddig tervezed az ajtóban szobrozást? – csendül fel mögöttem bátyám siettetõ hangja, és a következõ pillanatban leakasztja rólam a cuccaim felét. Arrébb tol, és besétálva mellettem, lerakja õket a szoba közepére. – Gyökeret eresztettél?
- Igen… vagyis nem, csak… izé… - dadogom, majd összeszedve magam, egy sóhaj kíséretében óvakodok beljebb én is, és a táskákat lerakva pillantok körbe. – Azért fura lesz távol hazulról egész héten – jegyzem meg.
- Hamar hozzászoksz, és élvezni is fogod – jegyzi meg Constantine, ellágyuló hangon. Eddig még csak velem hallottam így beszélni. – Egyébként is, itt vagyok a szomszédban. Nem azt mondom, hogy zargass minden aprósággal, de ha baj van, szólj.
Hálás pillantást vetek rá, majd nekiállok elõhalászni néhány dolgot, amik még jól jöhetnek a holnapi megnyitó utáni órákon.
- Ty! – szólalok meg, félig az egyik táska mélyérõl.
- Hm? – jelzi nemes egyszerûséggel, hogy figyel.
- Különbözõ szakon vagyunk… - bököm ki, kissé kócosan bukkanva elõ a cuccok közül.
- Ezzel már akkor tisztában voltál, mikor beadtad a jelentkezést – jegyzi meg felvont szemöldökkel.
- Igen, de… nagyon nagy az egyetem…
- Tony, hány éves is vagy te? – sóhajt fel, de látva megszeppent tekintetem, amivel az asztalra kiterített térképet figyelem, megadóan lép közelebb, és kezd bele a magyarázatba.

~oOo~

Néma sóhajjal tekintek körbe a zsúfolt teremben, és cseppet se vagyok hálás bátyámnak, amiért lazán bedobott a mélyvízbe. Túl sok az idegen ember, és már abban elfáradok, ha csak belegondolok, egy részükkel muszáj lesz majd megismerkednem.
Nem a barátkozással van alapból gondom, de amíg valaki idegen, számomra félelmetes… Morgolódva túrok bele barna tincseimbe, ismét körül hordozva tekintetem a környezetemen, és ekkor érdekes, ismerõs alakon akad meg a szemem.
A földön ül, kihívó pillantást vetve mindenkire, aki ezért megbámulja. Pont olyan társadalmi normákat tagadó, mint mikor legutóbb láttam, vagy akár csak hallottam a hangját telefonon.
Rögtön elé sietek, megnyugodva, hogy legalább egy ismerõs arcot sikerült találnom.
Meglepetten pillant fel rám, felhúzott szemöldökkel jelezve, hogy nem igazán tudja mire vélni a támadásom. Lehet nem ismert fel rögtön.

- Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk ismét – mosolygok rá szélesebben, majd leguggolok elé, hogy egy szintbe kerüljünk. - Mondd, hogy te is a kosárlabdára szakosodtál, Spike!
Elmosolyodik, de valahogy nem úgy, mint régen, és a következõ pillanatban meg is tudom ennek okát.
- Örvendek a szerencsének, de Spike még épp a klotyón trónol, én Sykes vagyok, az ikertestvére – nyújtja felém a kezét, mire egészen megszeppenek. Nem csak, hogy idegen, és a barátom testvére, de még össze is kevertem vele. Nagyon zavarba ejtõ…
Végül csak összeszedem magam, és görcsberánduló gyomorral ugyan, de megrázom felém nyújtott jobbját.
- Elnézést, nem tudtam – szabadkozok, de kuncogva legyint egyet, ezzel letudva az ügyet.
- Rá se ránts, sûrûn elõfordul, pedig szándékosan használunk megkülönböztetõ jelzéseket. Az én névjegyem például a sapka, Spike-é meg a lehetetlennél lehetetlenebb szín a feje tetején. – Igaza van, Spikenak már valóban akkor extrém frizurája volt, mikor megismerkedtünk évekkel ezelõtt.
Azóta ugyan inkább csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, de mikor össze-összefutottunk se volt átlagos a haja.
Sykes sok mindenben rá emlékeztet, így szép lassan felengedek, és megjegyzésére halkan fel is nevetek.
- Anthony Sepherd vagyok, Spike-kal egy jó ideje ismerjük egymást – kapok észbe, és mutatkozok be én is.
- Ejj, képes volt egy ilyen kellemes látvánnyal megáldott fiatalembert rejtegetni elõlem, felháborító, bezzeg a hányinger haverjait sorra hozza fel – háborog túlzott drámaisággal, de ekkor felbukkan mögötte a testvére.
- Ne beszélj zöldséget, nekem nincs csak kellemes látvánnyal megáldott haverom! – morogja szemrehányóan, majd tekintete megakad rajtam, és egészen felderül.
Ekkor látom, hogy a szemük színe is más az ikertesójával, ráadásul Spike ezúttal fûszínû hajkoronával hódít. Sajnos csak köszönni van idõnk egymásnak, mert a mikrofonban felcsendül a szervezõ hangja, figyelmet követelve.

* * *

- Sykes, neked hol lesz az elsõ órád, és mikor végzel? – érdeklõdik Spike, az órarendjét tanulmányozva. Követem a példáját, és hálásan gondolok bátyámra, aki tegnap a fejembe verte, mit hogyan kell értelmezni.
- Nézzük csak! – fejtegetik az ikrek is a sajátjuk. - Ahogy elnézem, a világ végén leszünk egymáshoz képest, mert te az A-ban meg a C-ben vagy szinte egész nap, én meg az F-ben, meg átruccanok kicsit az I-be.
- Akkor koccanunk kosáron – tudja le a dolgot Spike, és intve nekem, indulna is. Nekem viszont az az irány nem stimmel, a Sykes által felsorolt épületek ismerõsebben csengenek.

- Sykes, egy pillanatra – szólok utána, mire kérdõn fordul vissza. - Neked is a 214-ben lesz órád a G-ben?
- Ja... – feleli, majd felismerés csillan a szemében. - Tesó, egyre jobban csípem a haverod, látod õ tud szakirányt választani.
- Áruló – morogja barátom durcásan, majd felejtve a zavaró apróságot, vigyorogva kezet ráz velem, és elsétál. Kissé megszeppenve fordulok a bátyja felé, mégis csak idegen még picit.
- Ne vedd sértésnek, Tony, de miért pont ezt a szakirányt választottad, te nekem valahogy olyan menedzser alkatnak tûnsz – töri meg a séta közben kialakuló csendet, én pedig hálásan fújom ki a benntartott levegõt. Halkan felnevetek a megfigyelésén, fõleg mikor elképzelem a családunk valódi menedzser alkatát.

- Nem ér gúnyolódni – mosolygok rá õszintén, és majdnem egészen feloldódva. - Igazából szeretnék majd a bátyám hasznára válni, és mivel nálunk õ a menedzserebb típus, így úgy gondoltam, miért ne jöhetnék ebbe az irányba, fiziológia, edzéstervek, kis pszichológia, ez a része is izgalmas lehet egy csapatmunkára épülõ játéknak.
Egyetértõen bólogat.
 - Spike szerint ez csicskamunka, mert az edzõ a király – erre mindketten felnevetünk, tipikusan a srácra jellemzõ szemlélet. Jó tudni, hogy még mindig olyan, mint amilyennek megismertem, még ha ez nem feltétlenül a jól kezelhetõséget jelenti is.
Közben megérkezünk a terembe, és Sykes tanácsára középen foglalunk helyet. Szépen kifejti, hogy ez miért is jó, én pedig türelmesen végighallgatom, és még egyet is értek vele.

- Azt nézd, Tony! – válik hirtelen izgatottá a hangja, és ahogy fejemet felkapva követem a pillantását, egy nagyon csinos lányt pillantok meg az ajtóban. - Az aztán egy jó kis bula.
- Ja  - tudom le tömören, de hamar rájövök, hogy ez kissé kevés, mikor nagy szemeket mereszt rám.
- Neked nem jön be?
- Nem errõl van szó! – tiltakozok gyorsan, az igazságnak részben megfelelõen. Tényleg nagyon szép meg minden, habár nem annyira az én stílusom. Mégis a lányok közelében rám törõ félszegség és idegesség miatt nem tudok igazán lelkesedni.
- Akkor? Nem az eseted? Na mesélj, neked mi jön be? – faggat, én pedig egyre inkább kezdek zavarba jönni. Milyen az esetem? Fura, de fogalmam sincs…

- Hát... nem az, hogy nem jön be, csak... – dadogom kétségbeesetten keresve a szavakat, mire felém fordul, várva a folytatást.
- Sebaj, ne erõlködj, ha nehéz szavakba önteni, vagy ha nem olyan, ami rám tartozik, csak közöld, hogy semmi közöm hozzá, vagy hogy kapjam be, hasonló, aztán veszem a lapot, nem kell görcsölni – veregeti meg a hátam, oldva bennem kissé az idegességet. Már próbálnám nyugodtabban megmagyarázni, mikor hirtelen eltûnik mellõlem, és székestül elindul hátrafelé.
Reflexbõl kapom el, és rántom vissza egyenesbe, ám õ a lendülettõl nekem csapódik, és ösztönösen átölel. Különös forróság cikázik végig a testemen, és az arcom kipirosodása mellett, a görcs is megjelenik a gyomromban.
A következõ pillanatban azonban gyorsan eltol magától. Legnagyobb megkönnyebbülésemre az õ feje is hasonló árnyalatokban pompázik, mint az enyém, valószínûleg csoporttársaink jóízû röhögése miatt.
Azonban amint megérkezik a tanár, elcsitulnak a nevetések. Sykes elmormol egy köszönömöt és egy bocsot, én pedig igyekszem túltenni magam a zavaromon, és inkább a jegyzetelésre koncentrálok.

Az óra végére teljesen megnyugszom, és úgy tûnik Sykes-ot se különösebben zavarják a történtek, mert nagyjából a felétõl kezdve, folyamatosan be-bealszik.
- Gondolom nem bánnád, ha kölcsön adnám a jegyzeteim – nevetek fel halkan, mikor morgolódva pillant le eléggé hézagosan kitöltött füzetlapjaira.
- Aranyba foglalnám a neved, ha minden órait megkapnék – vigyorog rám, majd nagyot nyújtózva feltápászkodik.
- Arra nem tartok igényt, de szívesen odaadom õket – nyújtom felé a füzetem, miközben elindulunk kifelé.
- Jesszus, ilyen gyöngybetûkkel a nõvéremet láttam írni, mikor általános iskolás volt – jegyzi meg kuncogva. – Eddig többnyire Spike jegyzetei használtam, õ meg latin betûk helyett, kábé hieroglifákat használ.
Zavartan, tüntetõleg bámulom inkább a folyosó falát. Már mások is megjegyezték, hogy nem éppen férfias az írásom, bár nem értem egy fiú miért ne írhatna szépen.
Ahogy nagyban bámulom a falat, egy plakáton akad meg a tekintetem. Rögtön megtorpanok elõtte, amit Sykes csak pár lépés után vesz észre, így visszabaktat mellém.
- A sport klubok válogatása? – csillan fel a szeme. Lelkesen bólogatok, és azonnal megkeresem tekintetemmel a kosárlabda válogatás idõpontját. Constantine ugyan már említette, de kiment a fejembõl a pontos idõ.
- Neked is kosár, ugye? – pillantok rá, mire kissé gunyorosan, de szélesen elvigyorodik.
- Mi más…?! Spikenak is szólnom kéne róla, mert képes elsétálni minden ilyen plakát mellett – teszi hozzá, égnek emelt tekintettel.
- A bátyám azt mondta, bemondják majd a rádióban.
- A bátyád? Kosarazik?
- Ömm… igen. A kosárcsapat kapitánya… - bököm ki végül, kissé tétován. Ezt nem akartam reklámozni, mert nem hiányzik, hogy azt higgyék protekcióval jutok be a csapatba, ha sikerül. Viszont Sykes nem tûnik olyannak, aki ezzel visszaélne. Ráadásul, akinek van elég esze, a neveink miatt úgyis összerakja a dolgot.
- Wow, akkor biztos jó – füttyent elismerõen, majd elõhalássza az órarendjét. – Ne m emlékszel véletlenül, hol lehet Spike következõ órája?
- A sajátomat se tudom térkép nélkül – túrok a hajamba zavartan, mire szélesen elvigyorodik.
- Elkapjuk az udvaron a következõ szünetben, tuti odamegy kajálni.
- Az udvar is… elég nagy.
- Hidd el, hogy õt képtelenség hosszútávon szem elõl téveszteni…

A következõ óra után közösen sétáltunk ki az egyetem parkjába, hogy megkeressük Spike-ot. Igaza volt a tesójának, tényleg nem túl nehéz megtalálni, messzirõl virít a frizurája. Egy pad támláján ücsörög, szendviccsel a kezében, de evés helyett pár baseballozót figyel.
Nem is vesz észre minket, csak mikor mellé lépünk, és Sykes kikapja a kezébõl a kajáját. Rögtön tesója felé kapja villogó tekintetét, aki egy jóízû harapás után, vigyorogva szolgáltatja neki vissza az uzsonnáját.
- Ezért én is kérek a tiédbõl! – morogja Spike fancsali képpel szemlélve a méretes falat hiányát.
- Ne dedózz! – röhög fel Sykes, vállon veregetve az öccsét. – Inkább jegyezd meg jól, hogy délután négytõl van a kosárcsapat válogatása!
- És hol? – csillan fel barátom szeme, és elõhalássza térképét a táskájából.
- A kisebb sportcsarnokban – mutatok rá a megfelelõ helyre. – Hoztatok magatokkal sportcuccot, ugye?
- Jaja – felelik egyszerre, megpaskolva a táskájukat.
- Utána is megyünk meccsezni az utcára, egy heti sör adag a tét – teszi hozzá Sykes vigyorogva.
- Bah… neked, én utálom a sört – húzza el a száját ikertestvére.
- Neked meg egy halom csokit ígértek a többiek, ha megnyerjük, úgyhogy ne nyafogj! – vág vissza a bátyja, egy tockos kíséretében.
Halkan felnevetek a civódásukon, igazán illik hozzájuk ez a testvéri kapcsolat. Persze mi is szoktunk vitázni Constantinenal, de ritkán, és akkor se ilyen kis szurkálódásokkal.
- Amúgy tudtátok, hogy itt a kosár a legnépszerûtlenebb sport? Az úszás, a baseball és az amerikai foci is megelõzi. Felháborító! – közli velük Spike, újra a baseballosok felé fordulva.
- Hát, jó darabig a kosárban nagyon béna volt az egyetem, pár éve rázódtak gatyába – Constaninenak köszönhetõen, de ezt most inkább nem teszem hozzá. – Csak még nem igen vannak ugye kiemelkedõ sikereik, ebben az évben tervezik a fontos meccsekre eljutást.
- Na majd segítünk nekik! – vigyorogja Sykes, és Spikeal lelkesen bólintunk. Nagyon remélem, hogy tényleg bejutunk. Ha Sykes is játszik olyan jól, mint az öccse, elég ütõs páros lehetnek. Constantine pedig csak nem fogja gyengíteni a csapatot azzal, hogy nem veszi be õket. Én meg tõle tanultam elég sok mindent, annyira béna csak nem vagyok.

~oOo~

- Sykes, hogy tanultál te Spike jegyzeteibõl, ha õ is végigalussza az órákat? – fordulok a balról mellettem ülõhöz, miután egy ideje már figyelem a jobbomon békésen alvó zöldhajút. Végre közösen van óránk, és legnagyobb örömömre, az ikrek a két oldalamra huppantak le.
Õket már ismerem, így sokkal kevésbé érzem magam feszélyezve mások társaságában, bár tény, hogy vannak akik furán néznek rájuk kihívó külsejük miatt, de ez engem egy cseppet se zavar.
- Ezt figyeld! – vigyorogja a kérdezett, majd átnyúlva elõttem, megböki az öccsét.
Spike meg se ijed, még csak össze se rezzen, nemes egyszerûséggel kinyitja a szemét. Felkap egy tollat, majd pár perc alatt tele körmöl egy egész oldalt, nagyjából annyit, amennyit én írtam, csak lényegesen… csúnyábban. Dolga végeztével ismét az asztalra könyököl, és állát a tenyerébe támasztva hunyja le a szemét.
- Ömm… - Többre hirtelenjében nem is futja, csak döbbenten silabizálok ki pár dolgot a jegyzeteibõl, de azok mind pontosan azok, amiket a tanár eddig mondott. – Azta…!
- Ugye? – nevet fel Sykes halkan, hátradõlve a padban. – Egyikünk se az a magolós típus, így míg én kosarazás közben tanulok abból amit felmond, õ lazán megjegyzi azt is, amit félálomban hall. Amúgy is képes bárhol és bármikor elaludni, majd szempillantás alatt ott folytatni a dolgait, ahol kell.
Elismerõen, halkan füttyentek. Elég fura szokás, de látszólag nem hátrány számára, sõt… Nem semmi.
- Hát nem vagytok semmik – mosolygok rá Sykesra, és mikor a következõ pillanatban vége van az elõadásnak, megbököm Spikeot.
Gyorsan leírja a professzor utolsó mondatait, majd a táskájába dugva a jegyzetet, felpattan.
- Irány a sportcsarnok, ugye?

  

Az elõttem ülõ férfi szúrós tekintettel vizslatja a jelentkezési lapomat. Hosszú-hosszú kínos percekig nem szólal meg, nem néz rám, csak bámulja a papírt. Én meg már tök idegbeteg vagyok, és legszívesebben a hajamat tépném az idegességtõl.

- Nos - szólal meg óráknak tûnõ percek múlva. - Úgy látom, ezzel minden rendben van - emeli rám tekintetét szemüvege fölött.

- Akkor ez azt jelenti…? - kérdezem bizonytalanul.

- Igen. Mivel a papírjai rendben vannak, és minden más is, ahogy elnézem, megkapja a munkát.

- Köszönöm - sóhajtok fel megkönnyebbülten.

- Akár holnapi hatállyal már kezdhet is - elém rak egy papírt, amire az idõpontok vannak felírva. - Ezekben az idõpontokban kell bejönnie - jelenti ki, majd a másik oszlopra mutat. - Ezek pedig azok a termek, ahol modellt fog állni a diákoknak.

- Értettem - felelem vidáman, és összetûröm a lapot, hogy táskámba csúsztassam. Aztán az igazgatói iroda ajtajához lépek. - Még egyszer köszönöm a lehetõséget - hajolok meg, és már ott sem vagyok.

* * *

Otthon rögtön az ajtómban állva fogad a házmester bácsika. Nagyon csúnyán néz, és most még csak meg sem tudok lógni elõle.

- Daiki! - rivall rám.

- Eh~ - nyögök fel, amiért lebuktam. - Te-tessék? - kérdezem dadogva.

- Három hónapja - kezdi fenyegetõen. - Három hónapja már, hogy nem fizettél lakbért nekem!

- Bocsánat! - nézek rá kétségbeesetten. - Még arra is alig volt pénzem, hogy ennivalót vegyek. Nem fizetett jól az elõzõ munkám - szabadkozom idegesen.

- Nem érdekel. Ha holnapig nem fizetsz, megszabadulhatsz a lakásodtól, és mehetsz, amerre látsz!

- Ne basszon már ki velem! - könyörgök tovább.

De a házmester bácsi odébb áll, én meg csak álldogálok az ajtó elõtt, lakáskulccsal a kezemben, és teljes Fatal Error uralkodik a fejemben. Most mihez kezdjek? Ha ez a fószer kidob, nekem nincs hova mennem!

Végül belépek kicsi, rendetlen lakásomba, és bezárkózok magam után. Ledobom a nappaliba kis hátizsákom, és reményt vesztve indulok el szobám felé. Feltépem a szekrényt, kikapok belõle pár ruhadarabot, és meg sem állok a fürdõig. Ott ledobálom ruháimat, és teleengedem a kádat. Elmerülök a habok közt, és ott duzzogok tovább kegyetlen sorsom miatt.

Úgy fél órával késõbb kikászálódok a kihûlt vízbõl, felöltözködök, és az aprócska konyhába megyek. Még mindig morcosan feltépem a hûtõ ajtaját, és kiveszek belõle három jókora franciakrémest. Kitrappolok a nappaliba, és leülök a tévé elé. Volt süti, nincs süti. Egész délután a tévét bámulom. Egyre jobban unom magam. Nincs társaságom, holnaptól már lakásom sem lesz… Hülye munkahelyek! Sok, hülye ember!

* * *

Másnap rosszkedvûen ébredek, de irány az egyetem. Rögtön kilenc órától modellt kell állnom egy egész osztálynak. De a diri legalább jól fizet. Bemegyek a terembe úgy kábé tíz perccel az órakezdés elõtt, és rögtön szembe találom magam a tanárral, aki megütközve néz rám.

- Te? Itt? Ilyenkor? - kérdezi meglepetten.

- Igen. Mert, hogy nekem az igazgató mondta, hogy legyek itt korábban, hogy maga tudjon adni valami ruhát, aztán kezdõdhet a modellt állás. - Nem értem mire ez a meglepettség.

- Áháhá… - nevet fel zavartan. - Szóval te vagy az új modellünk.

- Igen - mondom kissé közönyösen. - Valami baj van vele?

- Nem-nem, dehogyis! - legyint egyet. - Gyere csak. Ezt kell felvenned - nyom az orrom alá egy darab nadrágot.

- Ennyi? - kérdezem meglepve.

- Igen-igen. A mai órán a diákjaimmal a test kidolgozását fogjuk tanulni.

- Milyen óra is ez?

- Szobrászat - vágja rá a tanár vidáman, és beterelget az öltözõ függöny mögé.

Óra elõtt két perccel már szállingóznak a diákok, és mindenki meghökkenve néz engem. Komolyan, mintha nem láttak volna még szõke modell srácot… A tanár úr beállít, én meg úgy maradok.

És pontban órakezdéskor nyílik az ajtó.

- Elnézést, hogy késtem - szólal meg az érkezõ, és elfoglalja helyét.

Ezt nem hiszem el!!! Mi a frászt keres ez itt? Évek óta nem látom, boldog az életem, erre megint itt van! Az emberek nagy részének kiguvadnak a szemei, csakúgy, mint nekem. A tépett szõke, kék szemû srác pedig felnéz a modellre, azaz rám. Azt már mondanom sem kell, hogy ha szemmel ölni lehetne, akkor én már hússzor is halott lennék. Most már értem, miért reagált így a tanár és a többiek. A fene az ikertestvérembe!

Óra után én rohanok átöltözni, õ rohan el, minél messzebb tõlem. Még három órán kellett részt vennem. Két festészeten és egy újabb szobrászaton. Aztán rohantam az igazgatói irodába. Mondanom sem kell, igazgató uraság meglepõdött.

- Kérem… - lihegem. - Kérem, árulja el, miért nem mondta meg, hogy Eiji is itt tanul?

- Mert nem láttam szükségesnek - jelenti ki higgadtan.

Ezen kissé elborzadok, de legyen. Sarkon fordulok, és hazaindulok.

* * *

Otthon pedig már vár az ajtóban ácsorgó házibácsi, és megint csúnyán néz.

- Van pénz? - tér a tárgyra rögvest.

- Nincs - jelentem ki leverten.

- Akkor viszont látásra - mondja és türelmesen megvárja, amíg bepakolom holmijaimat két hatalmas bõröndbe. - Kérem a kulcsot - nyújtja felém a kezét, és meg is kapja, amit akart.

Kimegyek a legközelebbi parkba, és leülök egy padra bõröndjeim társaságában. Gondolkodni kezdek, majd eszembe is jut egy jónak nem mondható ötlet, de valahol akkor is laknom kell, amíg nem találok magamnak másik lakást.

Elõkapom telefonom, és már tárcsázok is.

- Halló, tessék? - szól bele az egyetem igazgatója.

- Isao Daiki vagyok - mutatkozok be. - Meg tudná mondani nekem, hogy hol lakik Eiji?

- Ha? Minek? Miért nem kérdezed meg tõle? - akadékoskodik.

- Ma nem volt rá idõm - legyintek türelmetlenül. - Kérem. Nagyon fontos lenne.

Az igazgató megenyhül, és már diktálja is a címet. Zsebre vágom a telefonomat, és már nyargalok is. Még az a szerencsém, hogy nincs messze.

* * *

Bekopogok az ajtón, és az már nyílik is. De mikor testvérem meglátja, hogy én vagyok, be is csukja az ajtót.

- Eiji, ne csináld ezt velem! - kezdek dörömbölni az ajtón. - Engedj be!

- Nem - hallom bentrõl a tompa, határozott hangot.

- Legalább csak addig had lakjak itt, amíg nem találok egy másik lakást! - könyörgök tovább.

- Nem - hallom ismét.

- Márpedig én nem fogok innen elmozdulni, amíg be nem engedsz! - jelentem ki, és levágva a földre bõröndjeimet rájuk ülök, és rendületlenül kezdem szugírozni az ajtót.

(Ez itt még anno LastBreath tollából íródott le, nekem semmi közöm hozzá, csak a következõ mondatocskákhoz ^^.)

Egy darabig semmi sem történik, de én csak kitartóan várom, hogy beengedjenek. Nem fogok elmenni, ebben biztos lehet! Nem vagyunk jóba, igen, de nincs hová mennem… és inkább nála alszom, mint egy sikátorban, vagy egy híd alatt. És akcióm végre célhoz is ér: Eiji ismét kinyitja az ajtót, és egy késdobálóénál is szúrósabb tekintettel beinvitál. Hálásan vigyorgom, de visszanézni nem tudok rá. Amíg én lepakolok a kicsit sem nagy szobában, Eiji karba fonja a kezeit, és nem kell Eistennek lennem ahhoz, hogy tudjam: a következõ beszélgetés nem nagyon fog tetszeni.

- Mi. A. Faszt. Csinálsz. Itt… - Még a nyálam is elakad a torkomon a hanglejtésétõl, és elõször azt sem tudom, mit válaszoljak.

- N… Nem hosszú idõre jöttem, nyugi már - vigyorgom továbbra is kerülve a tekintetét, és most legszívesebben kiszaladnék a világból. Kegyetlen, hülye házibácsi, nem tudott volna még pár napot várni a kidobásommal?

- Ezt mégis hogyan gondoltad? - fújja ki a levegõt, de dühös hanglejtése nem változik. Hát igazából nem is tudom, mondjuk úgy, hogy lakni fogok valahol, aztán a többit meg a sorsra bízom… tényleg nem nagy lakás ez, de elférünk itt ketten… majd valahogy…

- Kérlek… - nézek rá a legcukibb arcommal, ami csak telik tõlem ebben a minutumban. - Csak egy, maximum két hónap.
- … Jól tudod, hogyha kinyitottam elõtted az ajtót, és hagytam, hogy begyere, akkor maradhatsz. Viszont összesen két hónapot kapsz, utána kiváglak innen, értve? - Mindezt olyan hangon mondja, hogyha nem mentem volna el már vécére, tuti, hogy most idecsinálnék! - Viszont… ha mindenféleképpen maradsz, akkor kénytelenek vagyunk egy ágyban aludni… - Egy pillanatig fel sem fogom, mit jelent, ez, de amikor már kezd kissé kitisztulni, némileg megijedek. Hiszen akkor nagyon közel leszek hozzá! És õt ismerve… õt ismerve… kérlek, csak ne ragasztóval az alsógatyámba ébredjek!

- Az… nem baj - nyögöm ki végül kicsit sem határozottan, mire csak egy rideg mosolyt kapok.

- Te mondtad - biccent, aztán mintha itt sem lennék, elterül a mégegyemberseférmegrajtajól ágyán, és csinálni kezd valamit. Egy darabig nézem, de aztán kiráz tõle a hideg, úgyhogy inkább felderítõ útra indulok a lakásban- elõreláthatólag a következõ tizenöt másodpercre. De ez is megteszi, legalább nem ugyanabban a helyiségben vagyunk drága ikerbátyámmal.

Szóval elõször is bemegyek a konyhába, és mindent figyelmesen végigmérek. Nem kell sokat erõltetnem a szemem, mivel ha öt berendezési tárgy van itt, akkor már sokat mondtam. Ahogy látom, bátyókámnak sem megy valami jól. Na de hittem én azt valaha is, hogy jól megy neki? Ömm… nem emlékszem rá.

Ugorjunk. Fürdõ. Izé… valami olyasmi. Hát, itt is csak egyet remélek: hogy nem ejtem le a szappant, mert, hogy nem sûrûn lesz lehetõségem felvenni, az is hétszentség!

- Otthonos - jelentem ki halkan, szinte csak magamnak, mikor végre visszakeveredem a lakás központjába, azaz oda, ahol Eiji is van épp.

- Ne nyalj - jön a kicsit sem kedves reakció, mire csak fáradtan kifújom a levegõt. Nem nyalok, hülye lennék! Mért is tenném? Nincs semmi tétje.

- Meddig maradsz fenn? - kezdem el kipakolni a most kellõ cuccaim, azaz egy fogkefét, fogkrémet, törcsit és pizsamát, mivel nekem már el kéne a lefekvés, tekintve, hogy holnap munka (de ugyanez rá is elmondható).

- Valameddig. - Nyomnám le a torkán a festékes dobozát. Tudom, hogy utál, és én sem szeretem, de lehetne kicsit megértõbb velem! Nem õt rúgták ki az otthonából!

- Értem - higgadt maradok, és acélidegekkel megyek fogat mosni. Miután ez megvan, szépen eltakarítok minden kis foltot magam után (nehogy a végén még ezért is kikapjak), és a zuhanyt megengedve beállok alá. Mikor végzem, elzárom a csapot, és a pizsim magamra húzva kilépek a fürdõbõl. Nagy megkönnyebbülésemre látom, hogy Eiji már ágyban van. Szuper, legalább nem égõ villany mellett kell aludnom!

Lerakom a fürdõbe vitt cuccokat, aztán halkan az ágyhoz bicegek, és nagyon óvatosan ikertesóm mellé fekszem. Mintha csak jégverembe dobtak volna, vagy, mintha épp le akarnának hibernálni, olyan a közelében, de most nem szabad figyelembe vennem. Hiszen nincsen hová mennem… ez van, ezt kell szeretni.

Kicsit még mocorgok, de aztán szépen lassan elnyom az álom. Jó éjt magamnak…

***

- Nyamm-nyamm - felébredek, és ásítok egy nagyot. Kicsit még eddzem a szemeim, de aztán kinyitom õket, és a mellettem lévõ kis éjjeli szekrényen lévõ órára pislantok. 7:15. Nagyon korán van. De tudom, hogy már nem tudnék visszaaludni, így nagyot sóhajtva szétterpeszkedem az ágyon. És meg is lepõdöm, mivel nem érzem, hogy hideg lenne… magam mellé pillantok, és látom, hogy nincs itt senki. Már éppen kelnék fel, mikor a fürdõbõl víz zubogását hallom. Megnyugodok. Minden oké, csak fürdik…

Nem is értem, mit aggodalmaskodok itt, hiszen én utálom õt! Nekem az is tökmindegy, ha kést nyom le a torkán! Ejj-ejj… nagyon reggel van még.

Egy darabig még bámulom a plafont, de aztán úgy döntök, ez kissé unalmas elfoglaltság. Már állnék is fel, mikor… valami nagyon furcsát érzek. És akkor ledermedek. Az arcvonásaim megmerevednek, aztán a fejem lassan felemelem, és végignézek magamon. Elborzadok. Valami nyúlós, ragacsos izé van rajtam, ami az egész pizsamám beteríti, úgy, mintha csak bepisiltem volna, vagy valami ilyesmi. Na de kérlek, mi ez már..? És akkor bevillan. Eiji…

Kipattanok az ágyból, és a fürdõ ajtaja elé rohanva dörömbölni kezdek rajta.

- Eiji! Ez nagyon nem volt jó vicc! Mi a fenét… - De bentrõl egyáltalán nem jön válasz, sõt. Nem hallok mást, csak a vízcsobogást. Most a bátyám vajon hall, vagy nem? Bár… van egy olyan érzésem, hogyha hall, akkor sem fog megtisztelni a válaszával.