/megkésve bár, de törve nem/



A vakmerő szavaimra először csupán egy rideg mosoly felel, amely nem éri el a fakóarany szemek komor csillogását. A nővéreim között nőttem fel: fagyban, ínségben, gyászban, de mindig biztonságban és szeretetben. Eddig sosem gondoltam volna, hogy egy olyan ártatlan és vidám dolgot, mint egy mosoly, fegyverként is lehet használni. Mindazok után, amiket hallottam és láttam, már nem kéne meglepnie. Tudtam, hogy mi vár rám itt. Tudtam, hogy nem fogok meleg fogadtatást kapni.
És mégis.
Fáj. Miért fáj látni ezt az üres mosolyt ezen az ismeretlen arcon? Mintha elveszítettem volna valamit, ami sosem volt az enyém.
Csak akkor jövök rá, hogy akaratlanul hátráltam egy lépést, mikor válaszul felém lép.
- Azt akarod, hogy a neveden szólítsalak? – Bizonytalanul bólintok, az örökké naiv hozzáállásomat már sikerült annyira levetkőznöm, hogy csapdát keressek a túl egyszerűnek tűnő kérdés mögött. Elfojtom az ösztönös rezzenésemet, mikor egy gyakorlott mozdulattal csúsztatja a kardját a hüvelyébe. Ha itt akarok maradni, meg kell szoknom a fegyvereik és a vér látványát. Erősnek kell lennem. – Akkor tégy érte! Bizonyítsd be, hogy érdemes vagy a tiszteletemre.
Ezzel a végszóval el is fordul tőlem, és elindul, magamra hagy a néma döbbenetemmel. Finoman az ajkamra harapva, tágra nyílt szemekkel figyelem a lassan távolodó alakját, miközben próbálom mozgásra bírni a földbe gyökerezett lábaimat. Egyszerűen nem tudom mire vélni a gyomromat összeszorító izgatottságot. Talán nem is reménykedtem, hogy egyáltalán kapok esélyt a bizonyításra. Mindenki azt mondta, hogy az elfek szörnyeteggé váltak, de egy szörnyeteg ismerné azt a szót, hogy tisztelet? Nem hiszem.
Ez a férfi nem szörnyeteg.
Megkaptam az első esélyt, hogy megismerjem az elfeket. És talán egy kicsit őt is.
Harcosnak tűnik, a tekintete jóval több évtized súlyát hordozza, mint az enyém. Nem akarok belegondolni, hány életet onthatott ki a kardja. A nővéreim történeteiből tudom, hogy csak az erős mágiával bíró elfek viselik magukon az ősi motívumokat. Vajon ő is érzi, ahogy napról napra egyre jobban elhagyja a mágia, ami az öröksége volt? Mindig azt hittem, hogy ha megismerem az elfek mágiájának a közelségét, erősebbnek fogom érezni magamat, de tévedtem. Még mindig remegnek a lépteim, az örökös tél után pedig könyörtelen útitárs a délutáni napsütésben fürdő erdő mozdulatlan melege.
Oldalra sandítok a mellettem sétáló férfira, kimondatlan kérdések ezrei cikáznak a fejemben, de a hangom cserben hagy. Amúgy sem válaszolna. Bárcsak tudnám, mivel érdemelhetném ki a válaszait. De én itt most csak egy vendég vagyok, egy betolakodó, egy szellem egy régmúlt életből, amit már elfeledtek.
- Nem láttál még hozzám hasonlót. – Végül ő töri meg a csendet a leleplező szavaival. Ilyen feltűnően bámultam volna, mikor azt hittem, hogy nem látja?
Nem tehetek róla, a gyermeteg naivitásomat talán el tudtam dobni, de a kíváncsiságom legyőzött. Igaz, én a nővéreim között is apró termetűnek számítok, de ez a férfi mintha egy valóságos óriás lenne hozzám képest. Egy precízen tökéletesre faragott, gyönyörű, de hideg és megérinthetetlen márványszobor.
- Nem. – Az ajkamra harapva próbálom elrejteni a bizonytalanságomat. Bárcsak több tapasztalatom lenne. Ha ismerném az elfeket úgy, ahogy a nővéreim, talán megérthetném őket. Talán tudnám, mit kellene mondanom.
- Miért jöttél? – Hogy miért? A túlélésért. A nővéreim elhalványodó életének a megmentéséért. Az évtizedek óta húzódó fájdalmuk csillapításáért. De miként önthetném mindezt szavakba úgy, hogy érezze a súlyát? Eddig sem érdekelte őket a sorsunk, hogy éreztessem velük, hogy a népein sorsa össze van fonódva? – Nem tartozol elszámolással senkinek arról, hogy mit, miért teszel. Ha akarod, majd elmondod.
Szinte csak fél füllel hallom, hogy ő maga oldoz fel a válaszadás alól. Hálás vagyok érte. Még időre van szükségem, hogy összeszedjem a szavakat, amiken a népem jövője múlhat. Azért egy aprócska információfoszlányt mégiscsak elejtek, hogy tovább görgethessem a beszélgetés kerekét.
Két teljes nap kétségbeesett barangolás után jól esik beszélgetni valakivel.
- Beszélnem kell veletek. – Bár gyanítom, hogy ezt már eddig is sejtette, a mindentudó pillantása mintha most is a lelkem legmélyéig látna. Nem tűnik ostobának, szerintem már kitalálta, hogy a háború elcsitítása a célom. Hiszen mi más lenne. A fénytelen pillantása azt sugallja, hogy nem hisz a sikerem lehetőségében.
Nem hibáztatom érte.
Ha teljesen őszintének kell lennem, még én magam sem.
- Legyen. De engedd meg, hogy javasoljak valamit. Olyan dolog van a kezedben jelenleg, ami senki másnak nincs. Lehetőséget kapsz, hogy szólj. Okosan tedd.
Képtelen vagyok nem elmosolyodni, hiszen olyan ajándékot adott ezekkel a szavakkal, amit még soha senkitől nem kaptam. A bizalom, a hit egy aprócska szikráját. Mintha nem lenne a kudarcom előre elrendeltetve. Mintha tényleg tehetnék egy szebb jövőért.
A nővéreim rémálomszerű történetekkel próbálták elvenni a bátorságomat attól, hogy ide jöjjek, és még a hősies kentaurok is óvva intettek az elfek háborújától. És most, mindennek a végén, a legváratlanabb helyről érkezik egy bátorító jó tanács. Egy elftől, egy harcostól, egy gyilkostól. Valakitől, akit a nővéremék talán szörnyetegnek neveznének.
- Köszönöm. – Nem csak a szavait köszönöm meg. Fogalmam sincs, hogy ki ő, de valahol a lelkem mélyén érzem, hogy az ő pozíciójának köszönhetem, ha hajlandóak lesznek meghallani a hangomat. Úgy látszik, a tökéletes elf szövetségébe kergetett a sors. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy mit mondok, amivel megmenthetem a népemet…
…és kivívhatom a mellettem sétáló elf tiszteletét.
Mióta került ez is a céljaim közé? És miért?
Valószínűleg a büszkeségem és a makacsságom miatt.
A bokor rezzenése üldözi el a pillanat nyugalmát, a szemem sarkából látom a kard markolatára fonódó ujjakat. Még engem is megrémiszt a gyorsasága. Egy riadt kismadár kétségbeesett szárnycsapásokkal menekül a magas lombok menedékébe. Nem tudom, melyiküket sajnálom jobban, az elfet vagy a madárkát. Borzalmas érzés lehet folytonos félelemben élni a saját otthonodban.
- Most pedig, akár el is mesélhetnéd nekem, hogy mi késztetett téged erre, hogy a felkeresésünkre indulj. Ugyanis én nem látom át a helyzetet tisztán. – A szavai hallatán döbbenek rá, hogy még mindig mereven néztem azt a vékony ágacskát, ahonnan az imént elmenekült a barna kismadár. Mintha ugyanaz a fehérhasú fülemüle lett volna, akivel reggel beszélgettem.
Halk sóhajjal nyugtázom, hogy nem menekülhetek sokáig a válaszaimmal, főleg, ha tényleg megpróbálok váratlan szövetségesként tekinteni erre az idegenre. Az a gyanúm, hogy megegyeznek a céljaink, hiszen mi másért segítene nekem. De ha egy magas pozícióban elhelyezkedő elf a háború végét kívánja, miért nem tesz érte ő maga? Vajon ha ő nem tud tenni a békéért, akkor mennyi esélyem van nekem, egy kívülállónak?
Lehet, hogy ez az egész csak egy csapda?
Nem. Nem engedem, hogy a bizalmatlanság árnyai elködösítsék az utamat. Amúgy sincs más választásom, mint követni ezt a férfit, akkor már miért ne tegyem reménnyel és bizalommal.
Sokáig ízlelgetem a szavakat a számban mielőtt kimondanám őket, de az elnyúló csend nem válik kényelmetlenné. A lassú lépteink halk zörrenési kísérnek minket.
- Azért jöttem, mert a népem haldoklik. – Azt hittem képes leszek végigmondani a monológomat, de egy pillanatra elszorul a torkom, mikor eszembe jut Kléo elfáradt, szomorú pillantása. Nem tudom, mikor torpantak meg a lépteim, de ő is megáll. Nem siettet, pedig tudom, hogy haladnunk kéne. Látom rajta, hogy nem érzi biztonságosnak ezt a területet. – Elfogyott az időnk, nem tudunk tovább élni mágia nélkül.
Néma egyetértéssel indulunk el újra a sűrű fák ölelésében, miközben azon merengek, hogy miként folytassam. A csend ismét hosszúra nyúlik.
- Ha ennyire legyengültetek, miért nem tértek vissza? A háború is jobb sors, mint a biztos elmúlás. – A döbbent felháborodásomat áttöri egy halovány mosoly. Egészen üdítő érzés kivételesen olyasvalakivel beszélgetni erről, aki osztozik a véleményemen. Szerintem is vissza kéne jönnünk. De ha egyezik is a véleményünk, neki semmi joga nincs nekem szegezni ezt a kérdést, hiszen ők azok, akik képtelenek letérni a romlásba vezető útról.
- A háború is a biztos elmúlásba vezet, mégsem hagyjátok abba. Miért? – Nem várom meg, hogy válaszoljon az egyértelműen költői kérdésre, a hangom csattanósabb, mint szerettem volna, ezért kicsit elhalkulva folytatom. – Ugyanezért nem akarnak visszajönni a nővéreim sem. Túl sok mindent vett el tőlük a háború. Túl sok a gyógyíthatatlan seb és a megbocsáthatatlan fájdalom.
Azt hittem, hogy az előbbi provokáló kérdésem kivált belőle egy felháborodottabb, őszintébb reakciót, de csak egy szótlan, hidegvérű bólintást kapok. Összeszorított ajkakkal fordítom a figyelmemet a minket övező természet elhalványuló szépségére, mielőtt még magukkal sodornának a felkorbácsolt, de alaptalan indulataim, és számon kérném a népe bűneit az egyetlen személyen, aki talán a maga módján, de segíteni kíván nekem.
Kléo csúfolt mindig azzal, hogy a férfiakat idegesítené a lobbanékonyságom és a nagyszájúságom. Régen, mikor még tudott nevetni és játszani. Tanítgatott rá, hogy kell egyszerre figyelemfelkeltően titokzatosnak és ellenállhatatlanul közvetlennek lenni. Szörnyű tanítvány lehetek, hiszen itt van mellettem egy kiváló példánya az elf férfiaknak, és én csábos kacérkodás helyett rázúdítom a gondolataim terheit.
- Szóval túl sértettek visszajönni, ezért küldenek maguk helyett egy gyereket hírnökül? – Ez az elf az őrületbe fog kergetni a kegyetlen kérdéseivel. Szándékosan csinálja?
Viszont akármennyire is így tűnhet kívülről, most sikerült alaposan mellélőnie az érzelemmentes, hűvös logikájával. A nővéreim soha nem küldtek volna veszélybe, csak hogy a saját életüket mentsék. Mindent megtettek, hogy visszatartsanak, csak ez nem volt elég.
- Nem vagyok gyerek… – A dacos tagadás mintha csak alátámasztaná a vádat, ami túlságosan érzékeny pontra tapintott. A nimfák törvényei szerint gyereknek számítok, amíg nem voltam férfival, de tekintettel arra, hogy a többiekkel ellentétben nekem lehetőségem sem volt „felnőni”, sosem fogadtam el ezt a megnevezést. Én lennék a legöregebb gyerek a népem történelmében. Inkább továbbterelem a szót, mielőtt elsüllyedek szégyenemben. – …és nem küldtek. Önként jöttem.
Meginognak a lépteim, a pillantásom elsötétül, mintha színes, sötét foltok táncolnának a szemeim előtt. Az első támasz, amit találok, egy felém nyújtott kar. A bőre puhább, mint amilyennek látszik, és váratlanul meleg a hideghez szokott érintésem alatt. Amilyen gyorsan jött, úgy is illan el a pillanatnyi rosszullét, kitisztult tekintettel kapom vissza a kezemet a mellkasomhoz. Ez a váratlan találkozás annyira lekötötte a figyelmemet, hogy észre sem vettem a testem jelzéseit a napok óta tartó éhségről, és a szokatlan forróságról. Mintha mindenem égne a vastag köpönyeg alatt, ami az örökös tél ellen hivatott védeni. Sajnos a nem létező előkészületeim közül kimaradt a lenge ruha készítése is.
- Ne haragudj. Szoknom kell ezt a hőséget. – A pillantása talán most először tükröz meglepettséget azóta, hogy meglátott a folyónál. Olyasvalakinek a döbbenete, aki az egész életét melegben élte le, nem pedig a hóviharok jeges karmai között. Ha jól tudom, jelenleg még csak nem is a meleg évszakot tapossuk. Szerencsére. Ha ennél melegebb lenne, valószínűleg már csak egy tócsa lennék.
Mikor látja, hogy már nincs szükségem a támaszára, leereszti a karját, és szó nélkül tovább sétál. A tekintetem követi őt, de a lábaimban még nincs elég erő. Eszembe jut a másik elf, aki önkényesen felkaron ragadott, és végigsimította az arcomat, mintha joga lenne hozzá. De ő még akkor sem ért hozzám, mikor majdnem összeestem mellette. Vajon csak beleképzelem, vagy ez már önmagában is a tisztelet egy formája? Fogalmam sincs, minek nevezzem, de jó érzés. A nővéreim történeteiben szereplő hősszerelmes elfek már ragaszkodtak volna hozzá, hogy a karjaikba kapják a törékeny áldozatot, és teljesíthessék minden óhaját.
Tényleg megváltozott a világ, de a változás ezen része egészen tetszik.
Szórakozott mosollyal, a saját mulattató gondolataimon új erőre kapva követem a titokzatos kísérőmet. Egészen sokáig sétálunk szavak nélkül, csak egy magányos fülemüle minket követő éneke töri meg az erdő csendjét. Mikor megállunk, a fák közül kimagasló hegyvonulatra, és az oldalán lecsordogáló keskeny vízesésre siklik a tekintetem. A vízesés könnyed habjai egy elnyúló tavacskát töltenek meg. Csodaszép. A fák rengetegéből kiszakadva végre megérzem a víz illatával megfűszerezett szellő hűsítő, friss simogatását is. Legszívesebben felsóhajtanék a gyönyörűségtől. Közel sincs ahhoz a fagyos szélhez, ami a csontomig hatolva hűtené át mindenemet, de röpke frissítőnek tökéletes lesz.
- Ez az erdő leghűvösebb része. Pihenj. – A hangja olyan monoton és tárgyilagos, mintha nem most bizonyította volna a figyelmességét. Egy könnyed mozdulattal húz ki egy vékony kést a csizmája rejtekéből, és felém nyújtja a nyelét. Hosszú másodpercekig értetlenül pislogva nézek le a különös ajándékra, és mikor látszik, hogy nem szándékozom elvenni tőle, enyhe türelmetlenséggel a hangjában folytatja. – Kezdj valamit a ruháddal, ha nem akarod, hogy az egész birodalom megtudja, hogy a néped a hegyvidékek magaslataiban bujkál. – Elnyílnak az ajkaim, hogy letagadjam a nyilvánvaló valóságot, de lenyelem a hamis szavakat. Az ajkamra harapva, a saját butaságomon bosszankodva veszem el tőle a felajánlott kést. Igaza van. A hosszú, hófehér köpenyegemről és a bélelt szőrmecsizmámról szinte üvölt, hogy honnan jöttem. És praktikusnak se mondhatóak ebben a hőségben.
Leguggolok, és végigsimítom a lemenő nap fényében fodrozódó vízfelszínt, miközben már azon agyalok, hogy miként alkossak használható nyári öltözéket. El kellett volna hoznom egyet a nővéreim színes, csábos selyemruháiból, amikben régen ropták a táncaikat. Kár, hogy nem illene hozzám, én a háború és a hideg szülötte vagyok. A táncaiknak is csak az emlékét ismerem.
Az ölembe ejtett késre siklik a tekintetem. Nagyon biztos lehet a harci képességeiben, ha ilyen könnyedén felfegyverez egy ismeretlent. Bár valószínűleg egy hajszáláig sem jutnék, ha ártani szeretnék neki.
- Miért segítesz nekem ennyit, elf? – Lassan ízlelgetem a nyelvemen a személytelen megnevezést. Vágyom rá, hogy a nevén szólíthassam, de a büszkeségem nem engedi, hogy rákérdezzek, miután ő nyíltan elutasította az enyémet. Valószínűleg el sem mondaná. – Ha te is a háború végére vágysz, segítesz abban is, hogy mivel tudnék hatni a királyra?

 

A lassú, békés fuvallat gyengéden cirógatja az arcomat, a hûvös levegõ lágy érintésétõl kellemes borzongás rohan végig a testemen. A lépteim nyugodtak és ráérõsek, a lábaim maguktól visznek elõre a jól ismert ösvényen, a gondolataim szabadok.
A jégkék égbolt varázslatos szépségét sûrû, vakítóan fehér hófelhõk takarják, az égig nyúló hegycsúcsok fehérbe öltözött szirtjei eggyé olvadnak a ködös messzeséggel.
Elmosolyodom.
Szinte észre sem veszem, a lépteim lelassulnak, elbûvöl a táj elérhetetlen szépsége.
A dúdolásom halk visszhangja kísér, a levegõben sûrû páraként gomolyog az ajkaimat elhagyó levegõ.
Nem emlékszem az altatódal szövegére, csak néhány szó sejlik fel a szomorú sorokból. Milyen rég zengett énekszótól a nimfák otthona…
Emlékszem… volt idõ, mikor élt még a remény a szívünkben.
Mióta burkolóztunk gyászos némaságba?
Véget ér az ösvény, a szemeim elé tárul a hegyoldalba épített kunyhócskák hosszú sora. A lágy dúdolás elhal, helyette néma sóhaj hagyja el az ajkaimat.
A szél hideg karmai egyre erõteljesebben karcolják a bõrömet, a borzongás lassan kellemetlen reszketésbe csap át.
Már csak néhány lépés.
Az ujjaim vége kipirosodik a fagyos levegõtõl, fáj megérinteni az ajtóként mûködõ, széles, fából faragott deszkát. Óvatosan mozdítom el, és miután bebújtam a szûkös bejáraton, újra elzárom a hideg, beszökõ szél mohó terjeszkedésének útját.
Mélyen magamba szívom a meleg, állott levegõt, a kezeimet finoman dörzsölöm össze.
A kicsi barlangocska közepén még vörösen izzik a parázs, vonz magához a melege.
- Sehlyn? – Kinyitom a szemeimet, néhány könnyed, néma lépéssel indulok el Kléo hangja irányába.
- Igen, én vagyok. Most már tényleg beköszöntött a hideg évszak. – Lágy búbánattal a hangomban ejtem ki a szavakat, tudom, hogy Kléo gyûlöli a hideget.
…Pedig itt mindig hideg van, a különbség csupán annyi, hogy ez a hideg nyirkos, gyengéd fuvallatokkal simogat, vagy csontig hatoló, száraz, fagyos szél kísérti minden mozdulatunkat.
Egy utolsó, halálra ítélt tûznyelv finoman fellobban, halk roppanással emészt fel egy apró fadarabot, majd végleg elszunnyadva oszlik semmivé.
Csak egy röpke pillanat erejéig ejti rabul a tekintetemet, a figyelmemet a látvány, Kléo hangja kapaszkodóként húz vissza az elkalandozó gondolatok világából.
- Gaelonnál voltál, igaz? Már mondtam, hogy túl sok idõt töltesz közöttük…
Leülök mellé a puha, levelekbõl és homokból készített ágyra, a tekintetünk találkozik az izzó parázs nyújtotta félhomály sötétjében.
Összeszorul a torkom. Hiába áltatom magamat, többé már nem megy a tettetés. Már nem tudom nem észrevenni…
Hová tûnt a fény a szemeidbõl?
- Régen te is jöttél velem, Kléo. Régen együtt mentünk hozzájuk. Ott nincs ilyen hideg… ott még látni kósza mosolyokat. Legközelebb gyere velem…
A kentaurok a hegyek lábánál és a mélyebb völgyek vonulataiban élnek, õk még nálunk is kevésbé tudják elviselni a sziklás, hûvös környezetet. Régebben együtt éltünk, csak hosszú évek múltán költöztünk feljebb a hegyoldalakon.
Miért szakadtunk szét pont akkor, mikor a leginkább össze kéne tartanunk?
- Õk nem érzik ezt a fájdalmat – a hangja halk, szinte csak suttog. Közelebb hajol hozzám, az egykor meleg, gesztenyebarna színben tündöklõ tincsek erõtlenül hullnak a vállára. – Sehlyn, mi azért élünk, hogy csodáljanak minket. Nekünk a tündöklés és az elf férfi szívek sóvárgása ad erõt.
A szavai mérgezett tõrként hasítanak belém.
Lehunyom a szemeimet.
- Te legalább ismered az érzést.
Én még soha… nekem lehetõségem sem volt megtudni…
- Ne haragudj. – Hûvös érintés, hideg ujjak simulnak a vállamra.
Halovány mosoly árnyéka rohan át az arcomon, képtelen vagyok õszintén elmosolyodni.
- Annyira hidegek a kezeid. – Finoman fogom meg a vékony ujjakat, de hiába próbálom felmelengetni. Rémisztõen sápadt a bõre.
- Tudom… – Rövid, terhes csend. Vannak szavak, gondolatok, érzések, amiket nem lehet, nem szabadna kimondani… õ mégis megteszi. Talán csak képzelem, talán tényleg így van, de az elgyengült, erõtlen kezek remegése hevesebbé válik. – Már nincs sok idõnk hátra. Már csak pár év és…
- Ne, kérlek ne mondd ki. Nem tudhatod, mit rejt a jövõ, nõvérem. – Suttogva ölelem magamhoz. – Miért nem megyünk vissza? Miért bujkálunk, ha itt elkerülhetetlen pusztulás a sorsunk?
Felemeli a fejét. A fakó szempárban makacs szigor villan.
Újra és újra ugyanazok a kérdések merülnek fel bennem. Miért nem teszünk valamit az elfek háborúja ellen? Miért nem próbálunk meg küzdeni az életünkért? Miért bujdosunk kívülállóként, mikor a mi otthonunkat is porrá zúzzák a zavargásokkal?
Ha látnák… ha látnák, hogy mihez vezetett az alaptalan ellenségeskedés, akkor rájönnének, hogy hibáztak. Rájönnének… igaz?
- Ne legyél buta, Sehlyn. Azt hittem, épp eleget tanítottam neked az elfek világáról, hogy ne jusson eszedbe ilyesmi.
Tényleg naiv lennék? Nem… nem tudom elképzelni.
A mesék, az altatók, a nimfa dalok olyan szép, varázslatos és megigézõ lényekként festik le az elfeket. Képtelen vagyok elképzelni, hogy ne törõdnének velünk… olyan nehéz…
- De miért? Ki ébresztené rá õket, hogy hibát követtek el, ha nem mi?
Eltávolodik tõlem, gyengéden simítja végig az arcomat. A szemeiben csillogó fájdalom belém öli a kitartó, ostoba lázongás megválaszolatlan kérdéseit.
Tényleg buta vagyok…
Meg sem fordult a fejemben, hogy a reménytelen, elkeseredett kérdésekkel talán fájdalmat okozok neki. Nem szeretném feltépni a múlt sebeit.
Lassú mozdulattal fekszik le, a fejét az ölembe hajtja.
Talán nekem is bele kéne törõdnöm?
A halovány, nosztalgikus mosoly láttán könnyedén elfelejtek minden szomorú, kételyektõl terhes gondolatot. Ismerem ezt a mosolyt…
- Szeretnéd, hogy meséljek neked? – Felcsillannak a szemeim.
- Igen! Meséld el, hogyan ismerted meg Fareant…
A kacaját csupán az emlékek hamis, kihûlt boldogsága színezi õszintévé.
- Már százszor hallottad azt a történetet… - soha nem elég…

Kléo lágyan csengõ hangja egyre lassabb, elmélyülnek a hangok. Elmosolyodva, gyengéd tekintettel figyelem, ahogy ellazulnak az arcvonásai. Elaludt.
Mosolyog.
Biztos róla álmodik…
Kisimítom az arcából a puha, hosszú hajtincseket.
A parázs mostanra csaknem teljesen kialudt, mozdulatlanul várom, hogy a sûrû, átláthatatlan sötétség végleg körbeöleljen. Megborzongok, pedig egyáltalán nincs hûvös. Most nincs itt Kléo hangja, hogy megmentsen a gondolatok ostromától.
Vajon az én szívemben táncoló lángnyelvek is olyan könnyedén kialszanak majd, mint a tábortûz gyönyörû, mindent felemésztõ lángcsóvái? Vajon mikor jön el a nap, hogy hiába próbálom életre kelteni a parazsat?
Óvatos mozdulatokkal kelek fel, vigyázok, hogy ne zavarjam meg Kléo álmát. Most jó helyen van. Most boldog.
Nesztelen, fürge léptekkel megyek a szemközti falhoz, és felemelek egy száraz, súlyos farönköt. Lomha mozdulatokkal teszem a haloványan, bizonytalanul parázsló szénre. Elbûvölten figyelem új életre kelni a haldokló lángokat.
Hosszú, hosszú másodpercek illannak el, a tûz meghitt, meleg ropogása megnyugtat.
Nem szabadna… nem szabadna ilyen konokul reménykednem a lehetetlen bekövetkezésében.
Felállok.
Tétovázom, pedig a szívem már döntött.
Sajnálom Kléo… nekem nincs múltam, hogy az emlékekben élve megóvhassam magamat a jövõ árnyaitól… a te múltad nem elég kettõnknek. A te emlékeid már nem enyhítik a sóvárgásomat.
Én nem tudom ölbetett kézzel várni az elmúlást.
Hát nem lenne szánalmas anélkül meghalni, hogy valaha éltem volna?
Látni akarom.
Én is látni akarom az erdõket, a csobogó, kristálytiszta patakokat. Érezni akarom a meleg levegõ simogatását, hallani a madarak kedveskedõ csicsergését. Azt szeretném, hogy forró napsugarak és a zöldellõ levelek hangja ébresszen reggel, ne a süvítõ szél karcos sikolya.
Képtelen lennék tétlenül végignézni a testvéreim pusztulását. Tennem kell valamit, hogy érezzem, a létezésem nem hiábavaló. Hogy lássam a születésem értelmét…
Lehetetlen, hogy azért születtem, hogy meneküljek.
Megtorpanok a bejárat elõtt, szomorú pillantással nézek Kléo mozdulatlan alakjára.
Vigyázz magadra… tudom, hogy erõs vagy, akkor is, ha te már nem hiszel benne.
Majd a többiek segítenek… ugye nem fogsz gyûlölni azért, amit tenni készülök?
Remélem egyszer megbocsátasz nekem.

~*~

- Miért segítesz nekem? – az éjszaka sötétjében ékes drágakövekként ragyognak a csillagok, a kopár fák vézna alakja rémisztõ árnyként magasodik fölénk. – Azt hittem, hogy megállítanál, ha tudnád…
Gaelon mélyen dörrenõ kacagása elûzi a táj dermedt csendjét.
- Megállítani? Téged? Lehetetlen… Ha megpróbálnálak lebeszélni, elszöknél a tudtom nélkül, nem igaz? – Összeszorítom az ajkaimat, durcás, játszadozó sértõdöttséggel fordulok el.
- De… - csupán a jelenléte elég, hogy mosolyt csaljon az ajkaimra.
Megállunk, Gaelon hatalmas teste megfeszül, ahogy fürkészi az éjszakai erdõ gyanús neszeit.
Veszélyesen közel vagyunk a tiltott területhez…
Pontosan tudom, hogy mit kockáztat azzal, hogy idáig elhozott.
- Nem kísérhetlek tovább.
Leugrom a hátáról, hálás mosollyal fordulok felé. Erõsnek kell tûnnöm, pedig úgy érzem, bármelyik pillanatban darabokra hullhatok a félelemtõl.
A bátorságom cserben hagyott. Hol van az eddigi vakmerõség? Most már nem adhatom fel…
- Köszönöm… - Bizonytalan, reszketeg hálálkodás.
Nehéz, meleg érintés, a fejemre teszi a kezét.
Aggodalom csillog a szemeiben, különös érzéseket csal a mellkasomba. Õk tényleg mások, mint mi. Õket nem viselte meg annyira az elfek távolléte, a családjuk erõt ad nekik…
Akkor mi miért?
Mi miért haldoklunk? Tényleg ennyit jelentene...?
- Sehlyn, ugye tudod, hogy a hely, ahova készülsz csak nyomorúságos árnyképe annak a világnak, amirõl a testvéreid meséltek? Az a világ már meghalt, többé nem létezik. Azok az elfek, akikrõl az énekeitek szólnak, mára már csak lélekben elkorcsosult szörnyek lettek.
Megremegek.
Fájnak a szavai.
Tudom… de… de nem veszhetett el örökre.
- Ha az a világ tényleg el is pusztult… akkor majd újraépítjük. Még jobbá, még csodálatosabbá és boldogabb hellyé varázsoljuk a jövõben.
Reménytelen ábránd lenne csupán? Nem hinném…
Nem szeretném, hogy az legyen.
- Semmi olyat nem tudok mondani, amivel maradásra bírhatnálak, igaz? – Halovány, búskomor mosollyal rázom meg a fejemet. – Vigyázz magadra.
Összeszorul a mellkasom, megrezzennek az ajkaim, de nem jönnek a szavak. Elillant minden gondolat, minden épelméjû szó, ami kifejezhetné a búcsú fájdalmát.
Búcsú… ki tudja, sikerrel járok e… ki tudja, visszajöhetek e valaha…
Halkan felnevet.
- Ha nem lennél nimfa, azt hinném, mindjárt elsírod magad - …de mi nem ejtünk könnyeket.
Megremegnek a vállaim, hagyom, hogy a hajamba borzoljanak a vastag ujjak.
Szótlanul, tehetetlenül állok, titkon reménykedve, hogy megtorpan az idõ, és soha nem kell elszakadnom a világtól, amit eddig ismertem.
És mégis…
A szívem hajt, az elhatározás nem hagy megfutamodni.
- Na indulj, mielõtt még visszarángatlak magammal…

Kipattannak a szemeim, Gaelon búcsúszavai visszazengnek az álmom mélyérõl. Fáradtan ülök fel, hunyorognom kell az élénk napsugarak bágyadtan cirógató fényességétõl.
A napfény boldogsággal kecsegtetõ illata megrészegít, olyan melegséggel simogat, amit még soha nem éreztem. A hegyvidék csípõs, hideg szellõjének hiányától szinte bizsereg a bõröm.
Szinte elfeledteti velem a tudatot, hogy ezek között a zöldellõ fák között én üldözött vad vagyok.
Két nap… két napja jöttem el… két végtelen hosszúnak tûnõ napja.
Felkelek a földrõl, lassú mozdulatokkal simítom ki az arcomból a kócos tincseket. A hirtelen ért meleg szinte elkábít, a hideghez szokott testemet égeti a levegõt. Szédülök tõle.
Lassú, bizonytalan léptek.
Õszinte mosolyt csal az ajkaimra a madárszó.
Halk, apró szárnycsapások, felemelem a kezemet. A kicsiny fülemüle békésen, végtelen bizalommal ereszkedik az ujjamra.
- Szia… - lágy, halk szavak. – tudom, hogy nem tudsz válaszolni nekem, de tudod… kíváncsi lennék, hogy érted e, amit mondok.
Elindulok, tudom, hogy nincs messze a Nagy folyó partja.
- A nõvéreim mesélték a történeteiteket. Hogy feladtátok a beszéd képességét, a bennetek rejlõ mágiát a maradásért. – Elhalkul a hangom, szomorkás tekintettel nézek az apró üveggolyóként csillogó szemekbe. Nem látom az értelem fényének csillogását…
Nem értesz, igaz?
Nem…
Lusta suhintás, felemelkedik az ujjamról. Némán figyelem õt eltûnni a zöld lombok között.
Lehunyom a szemeimet, hallgatom a kísérteties csendet.
Akármilyen melegen is simogatnak a napsugarak… akármilyen élénkzöld színben pompáznak a lombok… az erdõ haldoklik.
A levelek száraz, élettelen tapintású anyaga kellemetlen csikordulással dörzsölõdik, a szél monoton búgással tép bele a recsegõ ágak törékeny testébe.

Gaelon mesélte, hogy a Nagy folyót nem azért hívják így, mert olyan hatalmas lenne, csupán azért, mert az erdõn végigvonulva elválasztja a keleti és a nyugati területeket egymástól.
Ha követem a folyását, elérhetem a Kristálytavat…
Elmosolyodom.
Csodálatos, különös érzés, hogy itt lehetek. Egész eddig az itteni világhoz fûzõdõ történetekben éltem. És most tényleg itt vagyok… úgy érzem, mintha minden fát és bokrot úgy ismernék, mint a tenyeremet.
Halk, bizonytalan sóhaj szökik ki az ajkaim közül.
Elillan az árnyas mosoly.
Letérdelek a folyó partjára, az ujjaim elmerülnek a kellemesen hûvös habokban. A vízbõl egy elkeseredett szempár néz vissza rám.
Nem tudom, mit tegyek.
Vak, gyermeki lelkesedéssel elhatároztam, hogy mi a célom, de egy percet sem vesztegettem arra, hogy átgondoljam, mit kéne tennem, hogy elérjem.
Hol találom meg az elfeket? És ha megtalálom õket, mit mondjak nekik? Mit tegyek? Hogy gyõzzem meg õket, hogy az erdõnek, a varázslényeknek, az állatoknak szükségük van a békére a két nép között? Hogy nyissam fel a szemüket?
Hogy vegyem rá õket, hogy pusztítás helyett újra gyarapítsák, virágoztassák fel az erdõt?
Talán igaza volt Kléonak?
Talán tényleg butaságot csináltam? Nem tudom. Nem tudom.
Halk, alig hallható reccsenés hasít bele a mozdulatlan erdõ csendjébe, riadtan ugrom fel a földrõl, hogy a rejteket nyújtó bokrok sûrûjébe hátráljak.
A szemeim elkerekednek.
Ledermedve, bénult döbbenettel figyelem a folyócska túlpartján feltûnõ alakot. Ez egy…
A szívem hevesebb dübörgésre kényszerül.
Nem tudom, hogy a félelem vagy az izgatottság miatt remegnek e meg a térdeim.
Magas, erõteljes testalkata van, a világos bõr alatt feszülõ izmok minden mozdulatánál lassú táncot járnak. Nincs rajta semmi, csak egy barna szövetnadrág, a derekára erõsített kard halkan csendül, ahogy a földre ejti.
Összerezzenek a hûvös hang hallatán.
A hosszú, hófehér tincsek elõre hullnak, mikor a folyó vizéhez hajol.
Megbûvöl.
Lélegzetvisszafojtva figyelem minden rezzenését.
Még soha… még soha nem láttam elf férfit…
Vajon ezt az izgatottságot csak azért érzem, mert évek óta álmodozom errõl a pillanatról vagy mindig ilyen hatást váltana ki a közelségük?
A nõvéreim történetei, a szavak, a mondatok, a kavargó emlékek felidézõdnek a fejemben.
Váratlanul, hirtelen emeli fel a fejét, ledermednek, szertefoszlanak a gondolataim, mikor találkozik a tekintetünk. Mi… Hogyan…?
Bennem reked a levegõ, csupán ekkor döbbenek rá, hogy öntudatlanul is elõrébb léptem, hogy jobban láthassam az arcát, a bõrén végigvonuló érdekes motívumok kecses alakját. A pánik elõszele végighasítja a tudatomat.
Végtelen hosszúnak tûnik az a néhány másodperc, amíg összeolvad a tekintetünk.
A szemei borostyán sárgán villannak.
A szívem õrülten dübörög.
Nem tudok kiolvasni semmit a tekintetébõl.
Miért nem mozdul?
Félnem kéne, de még nem vagyok rá képes. A szívembõl nem tudták kiölni a népem pletykái az ösztönös bizalmat. Semmit nem ártottam neki, nem fog bántani… igaz?
A gondolatok megsüketítenek. Szédülök. Meleg van és kiráz a hideg…
És mégis… minden pillanatát élvezem.
Még soha nem éreztem ennyire, hogy élek.
Lassan, kimért mozdulattal emelkedik fel a földrõl. Egy percig sem veszi le rólam a szemeit, a rezzenéstelen pillantás kezd kényelmetlenné, nyomasztóvá válni. Magam sem tudom miért, a szívem mélyére beeszi magát egy apró foszlánya a tartózkodásnak.
Tesz felém egy lépést, összeszorítom a fogaimat.
Felsejlenek a fejemben Kléo szavai:
„Olyan érzésünk volt, mintha ûzött vadként kéne menekülnünk.”
Miért érzem ezt?
Hátrálok egy lépést. Nem tudom, miért… elszakítom a tekintetünk lebilincselõ kapcsát.
Rohanok.
Fürge, légies léptek, a talpaim mintha nem is érintenék a talajt.
A fák közé vetem magamat, az eddig simogató, lágyan ölelõ ágak most durván, hevesen karcolják végig a bõrömet. A szívem dübörgése lüktet a fejemben, nem hallok semmit a saját elfojtott zihálásomon kívül. Nem tudom, hogy követ e.
Félek.
Miért? Nem csinált semmit.
„A szívembõl nem tudták kiölni a népem pletykái az ösztönös bizalmat.”
Talán mindvégig átvertem önmagamat? Talán nem akartam észrevenni… elutasítottam az érzést?
Rémisztõen lelassulnak a lépteim, kapkodva nézek hátra a vállam fölött, de a következõ pillanatban meg is bánom a meggondolatlan mozdulatot.
Tompa, zsibbasztó fájdalom nyilall a testembe, felsikkantok az ütközés pillanatában. Reszketve hátrálnék, de erõs ujjak szorítják a vállaimat. Elõre kapom a tekintetemet, zaklatottan nézek fel a fölém magasodó elf éjfekete szemeibe.
Hangtalanul pihegve próbálom összeszedni a gondolataimat.
Ez… ez nem õ.
Egy másik férfi. Egy másik elf… de õ más…
Néhány másodpercig némán meredünk egymásra. Az õ bõre is világos, a haja viszont sötétbarna, tökéletes árnyalata a minket körülvevõ tölgyek fakó törzsének. A kisugárzása, a belõle áradó erõ teljes ellentéte annak, amit a másik elfnél éreztem.
Nem kapok levegõt.
- Fáj… - Halkan suttogok, az erõs szorítás elõször meglazul a felkaromon, majd teljesen elenged. Mindketten tudjuk, hogy felesleges lenne menekülnöm.
- Lehetetlen. – A hangja lágy, valamiért megrémiszt a tekintete. Lassan néz végig rajtam.  – hiszen kihaltatok.
Az arcomhoz ér, remegve húzódnék el az érintésétõl, de nem engedi.
- Milyen gyönyörû… - közelebb hajol. Megreszketek. – érzem a testedben a mágiát. Már majdnem el is felejtettem a nimfák bûvöletét…
Szünetet tart, és amíg nem figyel, észrevétlenül hátrálok egy lépést.
A szívem megfojt, a lábaim meginognak a félelemtõl.
Kellemetlen érzések húzzák össze a mellkasomat, a gyomrom görcsbe ugrik.
Nem tetszik, ahogy rám néz.
- Milyen jutalmat fogok kapni érted…
A szemeim elkerekednek, az ajkaim szólásra nyílnának, de rémült, meglepett sikoly szökik ki a szavak helyett. Minden olyan gyorsan történik, hogy felfogni sincs idõm.
A táncoló penge élén vakítóan villan a napfény, mintha csak rejtegetni próbálná a pillanat borzalmas, halálos bûnét. Felesleges. Az erdõ mindentudón zokog a fájdalomtól.
Élettelen test omlik a földre.
A kezeim remegnek, mikor a szám elé kapom õket, elfojtom a sikolyt, a zihálást.
Elfordulok, hiába próbálom enyhíteni a testem reszketését.
Nem akarom látni… nem akarom visszahallani újra és újra a fejemben a penge süvítését.
Elég…
Miért? Miért tett ilyet? És ki? Nem is láttam. Nem néztem… nem akartam látni…
Ki képes ilyesmire? Megölte… egyszerûen csak… nem akarok erre gondolni…
- Gyere velem. – A hangja kellemesen, borzongatóan mély, érdes határozottság zeng benne.
Nem kérésként, inkább ellentmondást nem tûrõ utasításként ejti ki a szavakat.
Lassú, félénk mozdulatokkal fordulok felé.
Megreszketek. Õ az… a folyótól… tehát tényleg követett?
Azt kívánom, bár ne menekültem volna elõle. Akkor nem kellett volna meghalnia…
- Megölted… - Suttogok.
Nyomasztó, terhes csend követi a megrökönyödött kijelentést.
Egyikünk sem mozdul. Én képtelen vagyok… õ talán csak arra vár, hogy összeszedjem a milliónyi apró darabocskára hullott lélekjelenlétemet.
- Ilyen áron nem kellett volna megmenteni… én nem akartam, hogy miattam… - elakad a hangom, megreszket a mellkasom.
Újra csend következik, összezavarodva emelem fel a tekintetemet a földrõl.
Egy pillanatra mintha sötét mosolyt látnék keresztülsuhanni a komor arcvonásokon.
Talán csak képzelõdtem.
Összeolvad a pillantásunk, ismét rabul ejtenek a most hófehérnek tûnõ szemek.
Hûvös borzongás fut végig a hátamon. Mintha ismét a hegyvidék jeges szélviharai tépnék a bõrömet.
- Ne értsd félre. Nem megmentettelek. Megszereztelek. Neki pedig meg kellett halnia, mert látott téged. – Megfeszülnek az izmaim, émelyegve próbálom összeszedni magamat.
Olyan könnyedén beszél mások haláláról, mintha mindennapos lenne.
Olyan könnyedén ölte meg…
És… mi az, hogy „megszerzett”?
„Olyan érzésünk volt, mintha ûzött vadként kéne menekülnünk.”
- Ha nem akarod, hogy én vigyelek, jobb lesz, ha mozdulsz, nimfa.
Elõre lép, megrökönyödve nézem hófehér tincsek néma, kecses lebbenését. Milyen gyönyörû… hogyan tehetett ilyesmit?
A lekicsinylõ, de egyenes szavak felébresztik a szívemben a büszkeséget, a mellkasom szûknek tûnik a forrongó érzésektõl.
Megreszketek, makacsul egy helyben maradva várom, hogy hátranézzen.
- Nem „nimfa”… van nevem is… - a hangom bizonytalanabb, mint amilyennek lennie kéne, de határozottabb, mint amit kinéznék magamból. - …és nem szeretem, ha élettelen tárgyként kezelnek…
Felém fordul, minden kiejtett szó egyre bátortalanabbul, egyre erõtlenebbül hagyja el az ajkaimat. Óvatosan, remegve hátrálok egy lépést.
Nem értem…
Elbizonytalanodtam. Máris elbizonytalanodtam.
Képzeletben minden annyival egyszerûbbnek tûnt… egyáltalán meghallgatják majd, amit mondok? Egyáltalán elérik majd õket a szavaim?
Lehet, hogy felesleges volt minden?
Nem. Túl korán van még ahhoz, hogy feladjam.

- Halló.

- Jó reggelt! – egy férfi az – John Stanfield-et keresem.

- Megtalált.

- Oh, csodálatos. A felõl érdeklõdnék, hogy van-e már programja estére, mert lenne egy munkám magának – nocsak…

- Honnan veszi, hogy érdekel?

- Mert tudom. Szóval… a klubom este hétkor nyit, örülnék, ha fél hétre ott lenne…

 Elmondja a tudnivalókat, leírom a címet és elköszönök. Meg sem kérdeztem, hogy honnan tudja a telefonszámomat. Nem folytatom a játékot, elkezdek valami reggelit csinálni. Elég kevés cuccom van itthon, de valamit csak ki tudok hozni belõle. Végül a palacsinta mellett döntöttem, valahol még levárom is van… Azt hiszem.

***

Mit is kéne felhúznom? 10 percem van, hogy odaérjek és alsógatyában állok a szekrény elõtt. Végül felhúzok egy fekete nadrágot egy sima szürke pólóval és a bakancsommal. Felülre még felkapok egy bõrdzsekit, ha késõbb hûvösebbre fordulna az idõ. Pontosan érkezek. Akkor derül ki, hogy egy meleg bár kidobója leszek. Csodálatos. Bemegyek az épületben, és egy öltönyben lévõ ember dirigál. Gondolom õ lesz a fõnök. Mikor meghallja, hogy bementem felém fordul.

- Á, pontosan érkezett. Ez csodálatos!

Elmondja mi lesz a dolgom, és hogy mit kell csinálnom majd. Nem bonyolult dolog, különben is, csináltam már ilyet.

Eljött az ajtónyitás ideje. Csak úgy özönlenek be az emberek, úgy látszik elég népszerû ez a hely. Ennek ellenére én még nem hallottam róla. Nincs senki gyanús, az olyan tárgyakat, amik veszélyesek lehetnek, már az ajtóban elveszik, kevés dolgom van, de ha ezért fizetnek, már megérte. A fõnök is itt van, fentrõl néz mindent, hogy rendben van-e. Tekintetem többször is végigfuttatom a táncparketten, a pultnál, páholyoknál. Hiába, az ember sosem lehet elég alapos.

Egyszer csak megakad a szemem egy fiatal fiún. A fõnökkel beszélget, igen kedvesen. Talán egyik barátja lehet, vagy a fia. Igazán szemre való srác. Ellöki magát a korláttól, és elindul a lépcsõn, közben körbenéz. Pillantásunk találkozik és elmosolyodik. Bevonul a táncparkett közepére és táncolni kezd, közben engem néz. Kihívásnak veszem, és tartom a szemkontaktust. Ujjával hívni kezd, de csak nemlegesen bólintok a fejemmel. Nem tudom, mennyit láthat ebbõl a fõnök, de nem kellene munka közben mindenkit megdugni. Fõleg ha a fia. Emlegetet szamárként jön le a fõnök és odalép mellém.

- Na, mi a helyzet?

- Minden nyugis. Jó ez a klub.

- Köszönöm. Menjen, igyon egyet, nem állhat itt egész este szomjasan.

- Oké.

Nagy léptekkel elindulok a pult felé. Odaintem a csapost és kérek egy sört. Elég hamar odaadja egy csábos mosoly kíséretében, de most nem veszem fel az ilyeneket. Munka van. Húzok egyet az üvegbõl, és mire leteszem a pultra, mellettem terem a srác a parkettrõl.

- Helló. Zachary vagyok.

- Helló. Én John.

- Tudom. Az apámnak dolgozol.

Szóval tudja, hogy nekik dolgozok, és hogy „szolgálatban” vagyok.

- Vissza kell mennem, minden jót!

Fogom a sörömet és visszamegyek a helyemre. Fõnök csak biccent egyet és visszamegy. Ahová megy onnan nem lát rám. Rövid idõn belül megjelenik Zachary és táncolni kezd. Õ most fel akar szedni? Hadd próbálkozzon, ki tudja, lehet, hogy engedni fogok. Szememmel pásztázok a tömeget, keresek valamit gyanúsat, de minden rendben van. Nem jön több ember, inkább már elfelé mennek. Mellém áll a fiú is, és kacéran kérdezi.

- Itt fogsz állni egész este, és csak nézed a tömeget?

- Ezért vettek fel – mondom tömören. Játszunk egy kicsit.

- A fõnök fia vagyok – közelebb hajol hozzám, a fülembe beszél -, adhatok egy kis pihenõt.

- Miért, szükségem van pihenõre? – kérdezek vissza, mire elmosolyodik.

- Szerintem kellene… Van is ötletem, hogy hol töltsd.

A nagy kérdés, hogy menjek-e bele, vagy inkább hajtsam el. Ha kiderül min a kettõ lehetõséggel megjárnám, de ha lehet, akkor miért ne élvezzem. Közelebb hajolok hozzá.

- Akkor mutasd.

Elindul én pedig követem. Közben figyelek, próbálok nem feltûnõ lenni. Remélem, a fõnök nem látja. Bevezet egy helységbe, VIP-nek tûnik. Becsukom magam magunk mögött az ajtót. A lehetõ legközelebb állok hozzá, felnéz rám. Egyik kezemet a gerince mentén végighúzom, majd megállok a derekánál.

- Mi lenne az ötleted? – kérdezem.

- Hát… - közeledik az arcomhoz, majd megcsókol. Nem tököl az már tuti. Viszonzom a csókot. – Ez.

- Hmm… Meggondolom.

Lassan hátrafelé kezdek menni vele. Amint neki megy egy ágynak hátra dõl, és húz magával. Újra megcsókolom, kezével benyúl a pólóm alá.

- Na, meggondoltad? – kérdezi.

- Azt hiszem, tetszik az ötleted. 

Nyomorult.

Mocskos, rohadék vérszívó. Egy hajszálon múlt az életem.

Az agyam folyamatosan kattog miközben átváltozott alakban kiugrom az elsõ emeleti ablakon, a birtokot körülvevõ erdõ felé vetõdöm, és sebesen cikázva megindulok a fák között. Nem értem. Egyszerûen... nem értem. Hogy lehetséges ez?! A gazember egyszerûen köddé vált, a szemem láttára.

Minden remekül ment... egy ideje figyeltem már. A legjobb barátja, aki szintén vérszopó, sokkal könnyebb préda lett volna, de nem számít. A munka oroszlánrésze ez lett volna, a legjobb barát csak levezetés...

Ezért tudtam, hova megy ma. Ezért sikerült elcsábítani, és ezért hozott haza, a házába. Õ is csak egy ugyanolyan bolond, mint a többi... Egy mosoly, és már el is hisz mindent. És mégis, majdnem én hagytam ott a fogamat.

Minden tökéletesen ment... Az ujjaim már az elõre becsempészett, erõs pengével ellátott konyhakés markolata körül voltak, készen arra, hogy egyenesen a szívébe állítsam, vagy elválasszam vele a fejét a testétõl... De ahogy fölemeletem a kést, a fény megcsillant az acélpengén, a fickó pedig realizálta mit akarok, és mielõtt még felé lendíthettem volna a kezem... egyszerûen köddé vált. Aztán felbukkant a szoba másik végében. A meglepetés erejét kihasználva rám vetõdött, és kis híja volt, hogy a borotvaéles penge ne az én torkomat metssze el. Csak a gyors átváltozásom mentett meg, így tudtam én is a meglepetés erejével lelökni magamról. Aztán egyszerûen átharaptam a torkát, és kész.

De ez így akkor sem jó. Soha nem hallottam még ilyesmirõl. Egy vámpír sem képes csak úgy... teleportálni. Vagy igen?

Nos, azt hiszem itt az ideje a legjobb barátjának. És egy kis kérdezõsködésnek.

***

A vámpírvadászok mindig is kedvelték a magamfajta egyszemélyes háborút vívókat. Megkönnyítjük a munkájukat, és alkalomadtán össze is állhatunk, hogy segítsük egymást. Mint például most.

Három tapasztalt vadász van a segítségemre. Most nem kell csábítgatással veszõdnöm, egyszerûen kihasználjuk a nappalt, és betörünk a vámpír házába.

Belemászok a nyomorult képébe, negédes mosollyal arcomon nézek a szemeibe.

- Szóval? Mesélj nekem a barátodról! Hogy képes láthatatlanná válni?

A vámpír speciális, vámpírvadászok által használt láncokkal van az ágyhoz rögzítve, és mindhárom vadász egy-egy fegyverrel a kezében tartja fenn a fenyegetettséget. Készségesen segítenek, a furcsa képesség õket is kíváncsivá tette.

- Fogalmam sincs, mirõl beszélsz. – Hangja reszket, fél. Beszari alak.

- Hadd hozzam meg a kedved a beszélgetéshez! – szólal meg az egyik nõi vadász, és a kezében lévõ karót erõsebben nyomja a mellkasához.

- Jól van, jól van! – A vámpír szemei tágra nyílnak a halálfélelemtõl. Milyen ironikus... a halott fél a haláltól. – Van egy bank...

- Bank?! – csattanok fel. – Ne akard velem elhitetni, hogy kölcsönbõl csináltatta a képességét valami varázslóval!

- Pedig majdnem így van.

Egyszerre nézünk össze a három vadásszal.

- Beszélj – utasítom.

***

A másnap délutánt a városban kezdem. Átlagos ruha, átlagos kinézet. Ha nem muszáj, nem hívom fel magamra a figyelmet. Ez az egész cucc önmagában véve is nagyon fura. Egy bank, ami teljesíti az álmodat, legyen az bármi? Cserébe pedig csupán a lelkedet kell odaadnod? Ne már.

Hatalmas, ódon téglaépület, céljához képest meglehetõsen bizalomgerjesztõ kisugárzással. Már akinek. Belépve dísz és gazdagság fogad. Márvány, arany, domináns vörös szín... Pazar, vagy giccses? Nehéz kérdés.

A recepciós lány felszínes, lekezelõ, nemtörõdöm, és buta. Mintha egy örökkévalóságig tartana, mire a kezembe nyom egy sorszámot, a... hatszázhatvanhatost? Remélem, hogy ez csak egy rossz vicc, vagy különben mészárlást rendezek. Esküszöm.

Hogy a sorszám láttán lepõdtem-e meg jobban, vagy most, hogy alig teszem le a seggem egy székre, már villog is a sorszámom? Nem tudom. Oké, mellette emelet és irodaszám. Ez már kevésbé ördögi.

Még hozzá sem értek az ujjaim az ajtóhoz, csak kopogásra emeltem a kezem, erre... nem is az, hogy mondjuk kiszólna valaki, hogy „gyere be!”, vagy valami... Nem. Az ajtó magától kinyílik. Oké, ez a dolog már tényleg kezd nagyon furcsa lenni.

Köszönésre nyitom a szám, aztán becsukom. Frappáns. De ez... Az asztalnál egy férfi ül, de még milyen férfi! Ránézésre is méregdrága ruhák, makulátlan bõr, barna haj, igézõ borostyánszemek... Végem van.

- Jó napot – nyögök ki végül egy illedelmes köszönést.

- Jó napot, Damien. – Húha, név szerint? Gyorsan terjed az infó. – Üljön le! – Jól hallom, hogy ez inkább parancs, mintsem kérés? Sebaj, azért leülök. – Miben állhatunk rendelkezésére?

Ó, igen. A tervem megvan, még egy ilyen szexi dög sem tud eltéríteni... és határozottan kíváncsi vagyok a válaszra.

- Nos, hallottam néhány dolgot errõl a helyrõl.

A férfi elõször felvonja egyik szemöldökét, majd ajkai gunyoros félmosolyra húzódnak.

- Csakugyan? – kérdez vissza, mire bólintok.

- Egy kedves ismerõsöm, aki sajnos már nincs köztünk... mesélt az õ kedves ismerõsérõl, aki sajnos szintén nincs már köztünk... de a halála elõtt igénybe vette szolgáltatásaikat. – Ez a „tesztelés” még kapóra is jön, ha valóban igaz. Ha nem tudnak megölni, az nagy elõny. Kissé elõrébb dõlök a széken, bátran nézek a férfi szemébe, ajkaimat mosolyra húzom. – Nekem csak egy kívánságom lenne. Rendkívüli módon megkönnyítené a dolgomat, ha mindenki képtelen lenne megölni.

Lássuk, ez a furcsa bank tényleg mindent teljesít-e.

-          Szórakozottan futok le a partra, útközben szórva le magamról a ruháimat is. Kivételesen nem feszítek a vadiúj sárga-kék csíkos dresszemben, szóval csal a’la natúr, futok a tenger felé. Hurrá, Hurrá!!!

Nos, azt hiszem, felfutott a vércukrom meg az agyvizem is a piros részben van… Ki az tudatlan állat, aki az én egyedüli-only-csak enyém helyemen áztatja a golyóit?!

Hm… Talán nem tépjük le neki…
Kikerülöm és befutok a vízbe. Nem is tudom, feláll a szõr tõle a hátamon. Jól néz ki, azannya nem kicsit, magas is, deltás is… Belegázolok a vízbe és feltornázom magam a deszkára.

Istenem, de jó… nevetve egyensúlyozok, le se szállok róla amíg hullámok vannak…
Vagy amíg egy sziklában meg nem akad és nem dobok egy seggest a vízbe. Jaaaaj… ez be fog pirosodni, érzem elõre!
Valami van itt… lebukok a víz alá hogy kisimítsam a hajam, egyik kezemmel a deszkát ölelem és kinyitom a szemeim. Nyelek egy liter vizet és sikítva mászok ki.
CÁPA, a rohadt mocskos anyádat a kézre szoktatott fajtádnak! Nagy tempóval nyelve a vizet úsztam kifelé, valaki elmarkolja az alkarom és szabályosan kiránt a vízbõl. Köhögök egy kicsit, és gyilkolva nézek az illetõre.
A hátszõrállító tag.

-          Mégis mit képzelsz magadról?! – köhögök rá. Hogy evett volna az a dög a lábadból!

-          Miért, mit képzelnék, mentem, hogy segítsek neked!

-          Nem kellett volna hogy segíts, ura voltam a helyzetnek! – hajolok le és lerángatom a rögzítést.

-          Oh, igen, akkor az a sikítás mi volt? Talán a fülem csengett? – ellopja a szövegem a pofátlanja.

-          Azzal ne foglalkozz! – morgom neki. – Igen, a füled csengett.

-          Legalább egy köszönömöt mondhatnál, mégis megmentettem az életedet, te liba! – morogja az orra alatt, mire villogó szemekkel fordulok hátra, nagy lendülettel.

-          Köszönöm – sziszegem az arcába gúnyosan – Most jobb?

-          Tökéletes – suttogja vissza és nyom az arcomra egy puszit. A smárolós mindenedet! Pofon vágnám; elég paprikás a hangulatom, az anyád mindenit! – A helyedben nem tenném, csak kedveskedni akartam; de látom te egy hideg nõszemély vagy – mér végig aztán otthagy. Ráfintorgok és felkapom a deszkát, a szanaszét dobált holmijaimmal egyetemben.

***

Megbeszéltük, hogy itt lesznek. Megdumáltuk, hogy pontosan ideérnek, erre semmi… csakazértis rendelek magamnak egy koktélt és beleszívok. Leiszom a habot és a cseresznyét… És oldalra nézek.

Megforgatom a szemeimet duzzogva amúgy is mogorván.

-          Miért követsz engem? – dörrenek rá.

-          Nem követlek, eszem ágában sem volt egy… ilyen lányt követni – néz rám fapofával. Basszus, ennyi a szókincse? Ez normális? Kicsit lemaradt szociálisan?

-          Ja persze. Ha te mondod – vonom meg a vállam és durván beleszívtam a piába. Végigmarja az alkohol a torkom, de nyelek egyet.

-          Ne igyál ennyit, mert megárthat – mondja. Már a hangjától viszket a tenyerem. Megvakarom a tetoválásomat, azúrra festett körmeim alatt szinte sistereg a bõr.

-          Leszállhatnál végre rólam, nem vagy az apám! – csattanok fel, a poharat a pulthoz csapva.

-          Rendben – teszi le a poharat és feláll. Milyen magas…

-          Zoe! – ugornak a nyakamba. Mogorván öntöm rá a fiúra a koktél maradékát. – Hé, normális vagy?

-          A seggedbe dugom és koktélesernyõre tûzöm a manduláidat! – kiáltok rá. Tanácstalanul vakargatta meg fekete tincseit Kostos, majd átkarolta a vállam.

-          Ne legyél morcos – néz rám barna kiskutyaszemeivel.

-          Morcos vagyok. Nem hatsz meg. Mérges vagyok, kopj le – dugom az orrába az esernyõt a koktélból, aztán mogorván lesiklok a székrõl és kifelé indulok. Tombolok…

Elkapja a derekam és magához ránt. Meglebegtet az orrom elõtt egy régi, amfora formájú palackot, aminek a látványától mindjárt melegedni kezd a szívem. Megrázom a karjaimon a csilingelõ karpereceimet.

-          Talán már nem vagyok annyira mérges – dünnyögöm, megvakargatva az orrom.

-          A legjobb bor papi pincéjébõl – libegteti továbbra is. Felnézek rá és kislányosan összefonva az ujjaimat illegetem magam, kék szoknyám csak úgy lebeg a bokám körül.

-          Szeretlek áááám…

-          Tudom – nevet fel. Két ujját a szájába véve füttyent egyet, mire a haverok nevetve bújnak elõ az asztalok alól. Nevetve rovom fel nekik a dolgot; de minek morgolódni, buli van!

Két palack bor után levonulunk a partra… csendesen osonunk elõre, aztán Kostos és Lena nevetve vetik magukat a vízbe. Engem vonszolnak, a szoknyám átázik és a térdeimre tapad, mert csak addig tudtak bevonszolni… Nevetve gyújtunk tüzet a parton, és kész kis banzájt kezdtünk tartani. Jó pár csuprocska bor után vidám voltam, könnyed…

-          Van hangszered? – kérdezem Kostos fülét cibálva. Körbekurjongattuk a partot, Mire elõkerült egy gitár, bouzouki, meg párminden más…

-          Táncolj, cica, táncolj! – tapsoltak. A lányokkal körbeállunk, körtáncot járunk, énekelünk, majd beperdítenek a kör közepére. Felfogom a szoknyám szélét, nevetve táncolok, karjaim az ég felé tárva forgok.

Valami sárga ötlik a szemembe, de nem a tûz. Odafordulok, és meglátom az érdekes, szõrszálhasogató srácot…
Most nem vagyok rád mérges.

-          Gyere, gyere! – kiáltok neki vidáman, tánc közbe. A társaság azonnal bevonta a körbe, és nevetve, tapsolva biztatták a táncom. Rúgtuk a port, mindent beleadtam a hajam a hátam csapkodta, apró, fehér pántnélküli top takarta a mellkasom, ami alól kivillant a hasam, kék szoknyám a combomig repül, miközben forgok.
Egyik kezem a csípõmre teszem, másikkal az eget akarom eléri, könnyû csípõmozgással körzök, felrúgva, a könnyed mozgással forgok, néha rámosolyogva Kostosra, és az új tagra…

-          Kala, kala! – skandálták. Nevetve pördülök oldalra, a szõke fiúra nevetve, a kezemen megcsendülnek a karperecek. Amikor vége a számnak, nevetve, kipirulva dobom le magam a homokba, a furcsa srác és Kostos közé.

-          Po sze lene? – nézek rá a különös férfira. Közelrõl igen szép szemei vannak…