|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Laurent | 2010. 08. 20. 22:39:18 | #7050 |
 Karakter: Yue Lenoa
Megjegyzés: Ybának
Egy rohadt faágon gubbasztok, már talán egy teljes negyed órája, és kezd az egésztől elmenni a kedvem, mert rohadtul unalmas ez a cucc. Csak ülni és várni, meg minden véletlenül megtérőt kiszabadítani, és szabadkozni, és... Azért ez már nekem is sok. Jiki-mert pár hete született újjá a madaram, és ahányszot megszületik, mindig új nevet kap- az úton volt, és ha valaki közeledett, hanyattvágta magát, és verdesett, mint aki megsebesült, hiába, kitűnő színész volt, a fenébe is. Én megmit csinálok? Nos... szerintem egy nagy baromságot, mert semmi értelme ennek az egésznek. Egy nagy árnyékbuborékban ülök, ami arra jó, hogy árnyékolja az aurámat, meg az erőmet, így észrevétlen maradok, amíg csak akarok. Senki sem venne észre, csak aki valami löttyel leöntene, mert a buborékról szépen lefolyin minden, és így láthatóvá válik... Hogy hogy kerültem ide? Már gőzöm sincsen, hogy hogyan keződött ez az egész, vagy mi a fenéért mentem én bele, a lényeg, hogy most egy ,,rettentő életveszélyes és gyilkos” fenevadat kell elkapnom, és ezért várunk. Meg hogy ehhez minek Jiki? Nos, mert figyelmet elterel, amíg én kábítok.
Egy hónappal ezelőtt:
Erőtlenül puffantam a földön, a tüdőmbe szorult levegőt kiszusszanva. Minden tagom sajgott, és mintha ólmot öntöttem volna beléjük, vagy a gravtáció nőtt volna meg, én nem tudom... Mégis azt hittem, ha egy hirtelen mozdulatot csinálok, egy mágikus szikra pattan, és mindent felgyújtok. Pedig a felemelő varázslat elmúlt már, jócskán kiszipolyoztak, és erőm éppen csak annyi maradt, hogy levegőt vegyek, meg ne hagyjam a szivecskémet megállni kávészünetre. Azul- akkoriban még így hívták a főnixemet, mert lássuk be, a sok újjászületésnek is vannak előnyei- is eléggé megtépázva pittyegett mellettem. Orlith- aki meg egy igencsak morcos mágus- kissé megrugdosott, én meg felnyögtem, és odakaptam, megnézve, hogy hány bordám törhetett el.
-Fel! Ő nem lesz könyörületes! Meg fog ölni, hiszen egy brutális gyilkos...
-Jól van, fogtam. - sóhajtottam- de nem lehetne mondjuk megbeszélni vele? Egy csokival lefizetni?-siránkoztam.
-Miért vagyok hülyékkel körbevéve? Mert nem megy. Ha lehetne, én mennék utána.
-Ahha...
Tehát valami ilyesmi miatt ülök itt. Kaptam egy kis képzeletbeli képet róla, hogy kicsodát is kellene elkapni, és visszavinni, de amúgy nem sokat tudok róla. Brutális, kegyetlen, és hideg, és a szokásos gyerekmese duma. ,,senki sem éli túl” meg tudomisén. Meg azt is, hogy a főnixcsali nem éppen egy lángész elme szüleménye, de lássuk be, ha meghal, a hamuból ő újjá tud születni, ámbár ha én dobom fel a talpacskámat, akkor elég nehezen fogok feltámadni, vagy sehogysem. Időnként elbóbiskoltam – igen, mert 15 perc alatt is többször el lehet!- és halálra untam magam. Amikor Jiki újra földhöz vágta magát, az útra lestem, pedig nem vártam sokat. Ám meglódult a szívem, és elröppent a duzzogásom is, helyét átvette az izgalom, és egy csipetnyi félelem. Tényleg elég furán festett, az már igaz, de megvolt, ami kellett hozzá. Sötét ruha-oké, hosszú fekete haj-megvan, vékony kis figura-oké, éés... a lila szempár- megvan... Csak rápislantottam, és nem is fürkésztem őt, nehogy megérezze, hogy valaki itt feszülten majd kinézi a két szép szemét érte... Még félreértené. Megállt nem messze Jikitől, és nézte a madarat, mintha tanácstalan lett volna, hogy mit is kezdjen egy tűzvörös vergődő főnixxel, aki még gurgulázva csippog is mellé. Mesteri alakítás! Átfüstöltem egy másik fára, hangtalanul elrugaszkodtam, -csupán az ékszereim halk csilingelése hallatszott, -és amikor mögéértem, csak akkor kiáltottam, mire a fickó megfordult, de addigra én jól kupánvágtam egy echte erre az alkalomra készített szép furkósbottal.
-Haháá!! Elkaptalak! Igen!
Düllesztettem mint valami Héraklész, majd gyorsan a fejére nyomtam a praclim, és kissé idegesen, -hiszen sosem csináltam még ilyet- egy kis blokkoló bűbájt burkoltam a fejére, szóval ha felébred, nem tud tudni, legfeljebb fizikaival támadni. Mármint, behúz egyet, vagy ilyesmi, bár ahogy elnézem, talán jobb kondiban vagyok, mint ő. Jiki a vállamra röppent, és a fülem csipkedte.
-Igen! Egy hős vagyok! Egy nagy tigrist cserkésztem be! Én, Yue! Igen!
Hadonásztam, majd a kissé elaltatott fiút felültettem, és megkötöztem, majd elkezdtem vonszolni az előre kinézett kis fa felé. Nem könnyű figura, az biztos. És most megvárjuk, míg felkel. Addig mondjuk eszünk erre a nagy dicsőségre. Elgondolkozva néztem a fiúra, aztán újabb belső vita után bekötöttem a szemét. Nehezebb kiszabadulni, ha nem lász, nem? Nem? Na mindegy. Lehuppantam a mellette lévő fa aljába, és halkan kajálni kezdtem, várva, hogy az ájult tag felkeljen.
|
| Gwath | 2010. 08. 20. 22:10:14 | #7049 |
 Karakter: Sybaris Dhelannanor
Megjegyzés: Yuenak
Istenek...Levegő, levegőt szívok újra, kapkodva, nagy kortyokban nyelem, mitha víz lenne, friss szélből iszom mohón, zihálva...egy falatka kék égbolt helyett az egész csillagos mindenség borul felém, félek tőle, ijesztően hatalmas és annyira elveszettnek érzem magam alatta. Puha fű köröttem, ezernyi illatával és zegzugos útvesztőivel, ahol neszek osonnak vigyázva. A nyár nehéz, fülledt virágillata, a rétek ezer lakójának halk hangjai, melyek most kiáltásokként hulltak lelkembe, a tücsökciripelés lárma volt, a szálak zizegése tömegek ricsaja...és zokogtam, szánalmasan kicsire gömbölyödve rázkódtam, mint egy rettegő gyermek, ömlöttek a könnyeim és szét akart tépni a fájdalom. Pedig szabad voltam...mégis, nyoma sem volt örömnek vagy megkönnyebbülésnek, csak hatalmas súly nehezedett a lelkemre, fojtogatott. A hangom torz volt, rekedt, a sírás csak rontott rajta, hasogatott a torkom és el-elcsuklott az a kevéske hang is, amim volt. Rongyok fedtek csak, s úgy éreztem, ugyanolyan szakadt, ócska vagyok, bemocskolt, megtört...Görcsösen markoltam a saját csuklóm, ahol tisztán látszott a béklyók nyoma, ahogy mindenhol másutt is. Fogalmam sincs, mióta vagymeddig feküdtem így. De amikor felálltam, ellfogytak a könnyek, és minden gyengeség ellenére szilárdak voltak a léptek, amikkel elindultam- valami új felé.
Feketébe öltöztem- nem gyászoltam, nem is divat volt, csak tetszett, olyan éjszaka-színű volt. És elfedtem minden, minden sebet és heget, kötések tömkelege tekeredett tagjaimra. Jól jött, átmenetileg eltakarta a rowenem is, amiről könnyedén felismerhettek volna, hiszen kézfejemen mindig látható jelként díszlett. Apránként szoktattam magam a fényhez, ahhoz, hogy idekint létezik nappal és éj, hogyan váltakoznak. Újratanultam mindent, egyesével, keservesen, de ahogy lemostam magamról a szennyet, úgy kezdett mállni rólam a rengeteg év pora is, emlékeim élesedtek, ösztöneim újra jelentkeztek. Hajamból levágtam, csak egy derékig érő rész hagyva meg és összefogtam tarkómon, egyenletes copfba, hogy ne zavarjon állandóan, ahogy szemembe hull. Hozzászoktam az ízekhez, a hangok sokszínűségéhez, a gyors történésekhez, éreztem a világ szívverésének tompa, de mindent éltető lüktetését. Kint voltam. Szabad voltam. De voltak dolgok, amik épp úgy lemoshatatlanok maradtak, mint a billog a vállamon vagy a heg a nyakamon... Nem beszéltem senkivel, nem néztem senki szemébe, mert az évek során megtanultam, hogy képtelen állni a pillantásom, túl sok dolog élt bennem, túl sokat tudtam és tapasztaltam. A szememből pedig, ha tiszta fényű tükörré csiszoltam is önuralmammal és zárkózottsággal, nem lehetett kitörölni ezt. Akármilyen is volt színe épp, akárkire nézett is, ott volt mögötte, és ha nem is értették, érezték a terhet, melyet nem bírtak el, ami megrémisztette őket. Nem akartam feltűnést. Egyetlen látogatást tettem, mert muszáj volt- lopnom kellett, de nem vettem el sokat, épp csak annyit, amennyire okvetlen szükségem lehetett, amíg túl gyenge voltam a sérülések miatt és túl sebezhető ebben az ismeretlen, idegen világban, melyben valaha volt helyem. De többé már nem az voltam, akit kiragadtak innen. Az s fénytelenség időtlenné tett, nem öregedő arcomra ráírt valamit, keménységet, hidegséget, érzéketlenséget... páncéllal vértezett fel, falakat emelt. Már ha akarnám, se tudnám megmondani, mikor építettem, elzárva lelkemet...talán amikor már túl sok darabra törték, egyszerűenn nem volt más módja, hogy ne hulljak darabjaimra teljesen.
Kerültem az embereket és a városokat. Abból éltem, amit találtam, mert iszonyodtam még a gondolattól, hogy tömegek közé merészkedjek, érzékeim túl élesek volta hozzá, hogy elviseljenek akárcsak tíz borzasztóan hangos halandót is. Nyár végébe hajlott az idő, ahogy később felfedeztem, a fák már az ősz leheletét érezték magukon aaz erdőben, ahol meghúztam magam. Volt egy óriás juhar, talán tíz ember sem érte volna körül a törzsét, levelei pedig vérvörösen ragyogtak, ha a nap rásütött. Vénséges vén lehetett, s engedelmével ágai között rendeztedtem be, mert a földön nem szívesen éjszakáztam, bár egyetlen vad sem bántott volna- nem volt emberszagom, aurámat gondosan rejtettem, s így valamiféle állatnak tartottak, nem féltek tőlem és nem bújkáltak. Gyümölcsök értek mindenfele, jobbára azt ettem, kellett az idő, hogy alkalmazkodjak, s kevéssel is beértem. Fokozatosan készültem arra, hogy elvegyülhessek majd azok közé a röpkeéltű lények közé, akiktől most leginkább irtóztam, mert szükségem volt a fedezékre...ki tudja, meddig fognak üldözni, hányan próbálnak majd megölni vagy visszahurcolni, nekem csak egy biztos tudatom van- tovább élek náluk.
|
|
