Olyan nehéz volt ma felkelni… Ezer éve már, de még mindig úgy emlékszek rá, mintha csak tegnap lett volna. Mondhatni feldolgoztam már Ayree elvesztését, de hiába. Túl hirtelen ment el, túl korán és túl nagy az ûr, amit maga mögött hagyott. Az egyetlen szerencsém, hogy itt vannak nekem a srácok. Ha nem lennének a gyerekek, akkor mát tuti agyon dolgoztam volna magam, vagy a gyászban mentem volna tönkre. De ugye ezt velük nem tehetem meg. De azért a mai nap, Ayree halálának évfordulója… még mindig nehéz.

- Jó napot kívánok. – köszönök a csinos eladó kisasszonynak mikor a virágüzlet kis csengettyûi jelzik érkezésem.

- Jó napot kívánok. Tudok valamiben segíteni? – kérdi kedvesen mosolyogva, szürkés barnás szemei éberen csillognak. Bájos teremtés. Ritkán találkozni ilyen eladókkal.

- Igen. Érdeklõdni szeretnék, hogy tartanak-e kék rózsát. – Sajnos nem fordul elõ minden üzletben, de a régi virágboltban, ahol vásároltam új eladót vettek fel, aki körülbelül úgy viselkedik akár egy vérbeli hárpia. Amikor beléptem az üzletbe, szinte éreztem, hogy megfagy a levegõ, és micsoda egy bicskanyitogató modora volt! Nekem meg nem mindegy, hogy hol hagyom a pénzem, legfõképpen nem akkor, amikor a feleségem sírjára veszek virágot.

- Igen. Hány szálat adhatok belõle? – Indul el egy irányba, gondolom a raktár fele.

- 5 szál elég lesz köszönöm. – ahogy kimondom megfordul és eltûnik pár pillanatra. Nem is tudom mikor találkoztam ilyen tekintetû emberrel, ilyen kedves mosolyú tüneménnyel.

- Csomagoljam? – mutatja meg a virágokat, amik egytõl-egyig gyönyörûek. Hogy Ayree mennyire szerette ezeket a virágokat! Kérdésére válaszképp bólintok és õ gyakorlottan és gyorsan, de precízen csomagolni kezdi. Miközben várok körbe nézelõdök. Az üzlet is pont olyan csinoska, mint a hölgyemény. Bár nem csodálkozok, elvégre mit is várhatnánk egy ilyen elegáns kis üzlettõl? Ayreenak is nagyon tetszene… imádta a virágokat…

- Parancsoljon elkészült a virág. – ráz vissza az eladó, ha jól látom a kis névjegykártyáján: Megumi. Átadja a csokrot, amin látszik, hogy gondos kezek csomagolták. Nemcsak szép, kedves, de ügyes is. Azt hiszem máskor is idejövök. Kifizetem a virágot és már megyek is.

Gyorsan haza kell érnem, hiszen még a lurkókért is el kell mennem az iskolába. Illetve csak a tíz éves fiamért Zaryaért, mivel a lányom Isne a múltkor kijelentette, hogy milyen gáz vagyok, hogy az iskola elõtt parkolva várom õket, és hogy nem igaz, hogy ennyire le kell õt égetnem. meg ha már Zarya olyan béna, hogy nem képes egyedül hazatalálni busszal és két metróval, akkor legalább ne pont az iskola elõtt parkoljak le… Újabban ennek a lánynak semmi sem tetszik. De hát kamaszodik. Olyankor, ha jól emlékszem, a szülõk elég sokszor cikik. Remélem idõben hazaér, hiszen késõ délután dolgunk van. Minden évben meglátogatjuk közösen Ayree sírját és együtt visszük a virágot. Utána a gyerekek közösen kitalálják, hogy mégis hol szeretnének vacsorázni. Én szoktam fõzni, ha tudok az állandóan változó munkáim és idõbeosztásom miatt, de ezen a napon a gyerekek mindig szabadon választhatnak. Tavaly McDonald’s-ban voltunk, mivel nem nézem jó szemmel, ha ilyen szennykajákat esznek, szóval kihasználták az alkalmat.

~*~

Este szerencsére nem valami Burger Kingben vagy mekiben kötünk ki, hanem valami thai kajáldában. Zarya éppen az ,,együnk minél furább dolgokat és menõzzünk azzal” korszakát éli, Isne osztályában meg pont divatba jött minden, ami Ázsia. Szóval a szervezetük ezt most jobban megúszta. Teli hassal, akár a jóllakott óvodások nézegetjük a karácsonyi kirakatokat. A gyerekeket néhány dolog igazán felvillanyozza, amit szépen ki is fogok használni. Ugyanis mint mindig, most is eltolódott úgy rendesen az ajándékkeresés. Így legalább biztos olyat veszek nekik, ami tetszik nekik.

Hirtelen hangos ricsajra kapjuk fel a fejünket, és mire megtaláljuk a hang forrását, addigra már csak egy betört kirakatot és egy heverõ alakot látunk. Gyorsan oda sietünk, bár a gyerekeket megállítottam a hátam mögött, és rájuk szóltam, hogy ne menjenek sehova.

- Áhhh. - kiált fel a nõ akit belelökött valami félnótás IQ bajnok a kirakatba. Már hajolnék le hozzá, hogy felsegítsem, de akkor hirtelen felül a kezét fogva, és amikor belenézek a szemeibe felismerem. Õ az a lány a virágüzletbõl.

- Jól van? – nézek rá aggódva. Tudom, hülye kérdés. Egyértelmû, hogy nincs jól miután belezuhant a kirakatba, és azért könnyes a szeme, mert olyan jól esett neki. De ha van valami komolyabb sérülése akkor elmondja.

- Igen jól vagyok, csak megijedtem és a karom fáj. – még jó, hogy csak a karja. Ha a szilánkok szétcincálták volna… bele se akarok gondolni.

- Hívok egy mentõt. – kotrom elõ a telefonom, de az ép kezével megállít - Nem szükséges. Bemegyek a kórházba, hiszen járni tudok. – Így akar ilyen tömött helyen közlekedni és tömegközlekedést használni? Mire beér a kórházba addigra ötször rosszabb állapotban lesz…

- Ne vicceljen, hiszen látszik, hogy rossz állapotban van a keze, meg a rendõrséget amúgy is értesíteni kell, hiszen elvitték az táskáját. – próbálom jobb belátásra bírni, de a válaszát már nem tudom meg, ugyanis egy nem túl jókedvû emberke, aki kb. a mellkasomig alig ér.

- Remélem, tudja, hogy ki kell fizetnie az üveget és az üvegeztetést? – néz a lányra komolyan és szigorúan, de most én nem hagyom válaszolni. Elé lépek és nem túl kedvesen az üzletvezetõ szemébe nézek.

- Persze, hogy tudja, nem az a szobahobbija, hogy szilánkok között fetrengjen a pláza közepén. De maga nyílván be van oltva empátia ellen, hogy ezt nem vette észre – olyan vicces, ahogy egyre jobban felfújja magát… - Tessék, itt el tud érni – dobom neki oda a névjegykártyám és a lány derekát átkarolva vezetem ki az odagyûlt kisebb tömegbõl, másik kezem meg a lányom hátán, aki kézen fogva vezeti a testvérét. Még váltunk pár szót a biztonságiakkal, majd ellenkezést nem tûrve ajánlom fel, hogy beviszem a kórházba, ha már autóval jöttünk.

- De el tudok menni egyedül is, a lábamnak szerencsére semmi baja – próbálkozik még egyszer a parkolóban, de a tekintetén látom, hogy õ is tudja hiába.

- Mégis hogy akar kapaszkodni a buszon? Jobb lesz, ha szépen beviszem – nyitom ki az autó ajtaját és szépen besegítem az anyósülésre, közben a gyerekek már beszálltak hátra, és megszeppenve figyelik a ,,nénit”. Nem csodálom. Olyan törékeny alakja van, a bõre olyan, mint a porcelán, úgy néz ki, mintha bármikor valami baja eshetne. Ráadásul így, sérülten meg még inkább.

- Õk a gyerekeim, Isne és Zarya – tájékoztatom a lányt, aki szintén kíváncsi pillantásokkal mérte õket a visszapillantóban – Ti pedig ne nézzetek rá ilyen ijedten, a kórházban egy-kettõre helyre teszik a karját. Nem kell aggódni – fordulok egy pillanatra felé, hogy õt is nyugtassam, mire egy harmatgyenge mosolyt kapok jutalmul. Ezek után néhány pillanatig némán vezetek, majd az egyik piros lámpánál a lány felé fordulok.

- Megumi, ugye? Ha jól emlékszem ez volt a kártyáján az üzletben.

- Igen, Megumi Hearts – villant fel egy kisebb, de már igazi mosolyt. – Maga pedig…

- Dirk, Dirk Wilson. Nagyon fáj a karja? – pillantok rá zöldnél, mert még mindig a karját védi és nagyon feszült arccal mered maga elé.

- Annyira nem, illetve igen… Tudod… tudja… - vág egy grimaszt, mikor huppanva átmegyünk a fekvõ rendõrön.

- Nyugodtan tegezhetsz – sandítok rá egy pillanatra.

- Tudod – kezd neki újból – mûvészetibe járok, és ha a kezemnek valami baja esik, akkor oda lesz minden, amiért eddig tanultam és dolgoztam – halkul el a hangja a mondat végére.

- Értem. Ne aggódj, ez már a kórház utcája – és ahogy kimondom, már elõ is bukkan az épület a fák mögül.  

- Innentõl már magam is boldogulok, köszönök mindent. – száll ki, de követem és a gyerekeknek is intek, hogy szálljanak ki õk is.

- Megvárunk és hazaviszünk.

- De hát… - lepõdik meg – Biztos, hogy van jobb dolgod is a gyerekekkel, meg a feleséged is biztos vár otthon, én meg jól elleszek. Legfeljebb hívok taxit.

- Van nálad telefon? – kérdem meg egy halvány mosollyal. Gondolom a mobilja a táskájában volt, ahogyan az iratai és a pénztárcája is, így viszont elég nehéz lesz taxit hívni. Hirtelen gondolkodóba esõ arca is csak engem igazol.

- A táskámban volt – ismeri be kelletlenül – De egy kórházban biztos van telefon.

- Ugyan már. Egyszerûbb, ha haza viszlek. Meg a rendõrségen is megállunk, hogy beszélj velük. A gyerekeknek úgysincs holnap iskola, én is ráérek. Amúgy sem fogadok el nemleges választ, szóval induljunk minél elõbb, hogy végre láthassa egy orvos a kezét.

Kénytelen volt ezek után elfogadni a döntésem, hogy márpedig igenis hazavisszük. A gyerekek egész jól tûrik, végülis Isne a telefonját nyomogatja, gondolom megint valami barátnõjével chatel valamirõl,  Zarya meg valami modern gameboyon játszik, amit még tavaly kapott szülinapjára. Telefont kért, meg egy hete is azért könyörgött, de ebben hajthatatlan vagyok. Tizenhárom éves korig nincs telefon.

-Apa, te ismered ezt a nõt? – pillant fel Isne a nagy pütyörészésbõl.

- Nála vettem ma a rózsákat.

- Nagyszerû… - húzza el a száját. Fogalmam sincs mi baja, de újabban bármit mondok neki, bármit csinálok az nem jó, és még az én világtürelmem sem elég néha. Ha legalább érteném, hogy mit miért mond vagy tesz, vagy mi bántja… de semmit nem hajlandó mondani…
Olyan egy óra múlva Megumi is megjelenik, keze szépen bekötözve,  nyakba akasztva, ám az arcáról nem tudok semmit leolvasni.

- Mit mondott az orvos? – állok fel, amikor a közelünkbe ér.