- Ronnie te is velünk jössz ünnepelni? – kérdezi Josh, mikor egymás után kisorjáztak az öltözõbõl. Jókedvûen, és kissé elpirulva biccentek.
- Rick te is hivatalos vagy – szólnak oda neki, mire én is felé pillantok.
- Így van. A te érdemed is a ma meccs!
- Bocs srácok majd legközelebb – mosolyog rájuk, tõle szokatlanul halványan. Legszívesebben megkérdezném, minden rendben van-e, de még múlt szombaton se árulta el, mikor kifejezetten jól elbeszélgettünk, kétlem, hogy most megtenné.

- Ugyan már. Mi is tudunk bulizni Rick – kacsint rá Rob, mire azért már elvigyorodik. Megnyugszom, ez már kifejezetten Rickes volt. De várjunk csak… miért is aggódtam egyáltalán érte?
- Jövõ héten Rob. Valaki epekedve vár otthon, ruha nélkül, és már így is megvárattam – mosolyog, általános, jókedvû reakciót váltva ki. Tényleg, miért is aggódtam…? Ráadásul semmi okom rá, hogy kis szúrást érezzek a mellkasomban! – Jó szórakozást srácok! – köszön el, néhány tagtól kézfogással, a többiektõl intéssel.
Én kissé rajta felejtem a tekintetem, így mikor felém fordul, rajtakapottan, pirulva fordulok el. Az egész az õ hibája, mert olyan furcsa dolgokat mondott! Aztán tessék, hülye poén az egész, hisz mindig van valakije.
- Föld hívja Ronniet, Ronnie jelentkezz! – lóbálja meg a kezét Lukas az orrom elõtt, mire nagyokat pislogva visszatérek a valóságba. Közben már Rick is elment.  – Gyere, indulunk!
- Oké! – mosolygok rá, kiverve a fejembõl Ricket. Most a gyõzelmüket ünnepeljük, nem pont azon kéne agyalnom, akit barátom nem különösebben kedvel.

~~~***~~~

Nem én lennék, ha nem lennék késésben, mert az órán való alvással járó büntetés miatt, nekem kellett egyedül rendbe rakni ma a termünket. Lukas ugyan felajánlotta, hogy marad és segít, de neki is edzése van, nem akartam, hogy késsen.
Így csak én száguldok végig a már nagyjából üres folyosókon, hátamon az edzõs cuccommal, bõszen reménykedve, hogy még nem végzett minden társam az öltözéssel. Nincs azonban szerencsém, már mind a teremben vannak, mert bezárták az öltözõket. Mivel nem akarok tanárt keresni a kulcs miatt, bevágódom az elsõ nyitva lévõ ajtón.
Csak enyhén sokkolódok le, mikor ismerõs alakot pillantok meg az egyik padon ücsörögve. Valamit a szájára nyomva, edzéshez öltözve pillant rám.

- Segíthetek? – kérdezi nyugodtan, én pedig kissé gyanakodva, óvatosan méregetem. Eddig csak egyszer volt jó vége annak, hogy kettesben voltunk, máskor…nos, máskor nem. Bár akkor ivott, most pedig biztos józan.
- Be.. Bejöhetek? A többi.. – kezdem félénken, de elveszik még kimondása elõtt a folytatás. Egy pillanatra vigyor tûnik fel a száján, de aztán grimasszá torzul, és eltûnik.
- Gyere – feleli jóval kedvtelenebb hangon, mint amit megszoktam tõle, ráadásul amíg elvette a szájától a nagy valószínûséggel, jeget, láttam, hogy megsérült. Nem akarom megint a dolgaiba ártani magam, így szó nélkül sétálok el mellette, ledobva a cuccaimat a sok üres pad egyikére. Nem bírok azonban se az aggodalmammal, se a kíváncsiságommal, és állandóan felé téved a tekintetem.
- Jól vagy? – kérdem végül tétován, és egyáltalán nem tetszik a kifejezéstelen pillantás, amit felém küld.
- Jah.. Csak a lovagod behúzott egyet – válaszolja hûvösen. Elkerekednek a szemeim döbbenetemben, és most már nem csak érte kezdek aggódni, hanem barátomért is. Ráadásul megígérte, hogy nem fog verekedni!
- Lukas?- bukik ki belõlem meglepetten. – Miért? Mi történt?!

Némán fürkészi az arcomat egy darabig, majd elveszi a jeget a szájától, és gunyorosan elmosolyodik. Ez most biztos nem kellemes…
- Én seggfej voltam, õ pedig felkapta a vizet – válaszolja gúnnyal telve, nekem pedig még inkább kiül az arcomra az aggodalom. Ezt látva szemforgatva hátradõl. – Nyugi pocok. Nem volt lehetõségem bosszút állni, bejött Rob, mielõtt belelendülhettünk volna.
Nem csak Lukasért aggódom, de ez után a mondata után csitul bennem a késztetés, hogy elmenjek megkeresni barátomat. Ha csak õ ütött, akkor úgyis Rick van rosszabb állapotban. Bár valahogy el se tudom képzelni, hogy mit mondhatott neki, ami rávette Lukast arra, hogy megszegje az ígéretét.
- Megnézhetem? – töröm meg hirtelen ötlettõl vezérelve a ránk telepedett csendet. Idõközben már át is öltöztem, csak a cipõimet kell majd felhúzni. Meglepve pillant rám, én pedig kissé bizonytalanul pislogva nézek rá. Csak kicsúszott a számon, de tényleg aggódom!

- Ha akarod – hagyja rám, és elveszi a jeget a szájától, hogy láthassam. Mellé lépek, és némán szemlélem felrepedt ajkát. Ösztönösen fogom meg az állát, és óvatosan elfordítom kicsit a fejét, hogy normálisabban essen rá a fény. Nem tûnik olyan nagyon vészesnek, de az biztos, hogy jég nélkül már elkezdett volna lilulni. Lukas tud verekedni, ha kell… De még mindig nem értem, miért tette. Megígérte, hogy nem fog…
Pillantásom találkozik Rickével, és ahogy elmélyülök a világosbarna szempárban, szépen le is esik, hogy már jó ideje bámulom az arcát, nem is csak a sebét… Meglepettnek tûnik, én pedig érzem ahogy forró, mélyvörös pír lep el, egészen a köldökömig, és elengedve õt, zavartan hátraugrom. Te jó ég! Mégis mi ütött belém? Miért zakatol úgy a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyérõl?
- Ne-nem tûnik vészesnek – hebegem zavartan, lehetõleg nem rá nézve. Közelrõl még helyesebb volt… Elég, nem akarok ezen agyalni!

- Még mindig félsz tõlem? – kérdezi élvetegen, és mikor dühösen rá pillantok, látom, hogy vigyorog.
- Ne-nem félek! – jelentem ki határozottan, és végül is az igazságnak megfelelõen. Nem félelmet, sokkal inkább zavart érzek. – Csak nem akarom, hogy megint túlzásba ess – teszem hozzá bizonytalanul. Már így is eléggé összekuszálódott bennem minden, nem hiányzik, hogy rátegyen egy lapáttal. Õ viszont meglepettnek tûnik, mintha nem tudná mire gondolok.
- Túlzásba? – néz rám kíváncsian, kissé gunyoros mosollyal. – A vicceimre gondolsz?
- Szerintem egyáltalán nem volt vicces amit mondtál – vágom rá durcásan.
- Akkor félre értetted, amiket mondtam – szólal meg, ezúttal teljesen normális, és komoly hangon, aminél csak õszinte mosolya lep meg jobban.
- Ezt hogy érted? – motyogom tétován, gyanakodva. Ha megint csak szórakozik…
- Bejössz nekem – válaszolja nemes egyszerûséggel, én viszont teljesen ledöbbenek. Elkerekedett szemekkel állok le cipõm elõhalászásával, és úgy nézek rá, mint ha kísértet lenne.

Próbálom felismerni a gúnyt, vagy poénkodás jelét az arcán, de teljesen õszintének tûnik a mosolya, ahogy felállva közelebb lép.
- E-ez nem vicces Rick! – préselem ki magamból nagy nehezen, ahogy megtaláltam a hangom. Igyekszem határozott lenni, de még én is érzem, hogy ez nem igen jött össze.
- Nem vicceltem – feleli, de mikor még egyet közelebb lép, ösztönösen hátrálok, és emelem közénk a cipõmet. Most nem részeg, tudja mit csinál, tudja mit mond, de akkor… miért? Mély levegõt vesz, majd lassan kifújja, és nyugodt vonásokkal pillant le rám. – Eddig csak testileg vonzódtam hozzád, de szombat óta.. másképp kedvellek. Meg akarlak ismerni Ronnie.. – fejezi be, én pedig teljes döbbenettel, vörös arccal bámulom. Még soha senki nem mondott nekem ilyeneket, fõleg nem egy fiú, pláne nem egy olyan kaliber, mint Rick.

Hosszú percekig állok lefagyva, amin nem segít, mikor kifejezetten kedvesen elmosolyodik, és óvatosan felém nyúl. Nem moccanok, nem akarok, lehet nem is tudok, õ pedig egyszerûen, gyengéd mozdulattal becsukja tátva maradt számat. Ettõl kissé magamhoz térek, de megnyekkenni továbbra is képtelen vagyok.
- Vigyázz még berepülnek a legyek – szólal meg, szelíd ugratással, majd hátat fordítva nekem, elsétál a tesiterem felé.

Fogalmam sincs, meddig bámulok a csukott ajtóra, és próbálom összeszedni magam, de az biztos, hogy teljes a káosz a fejemben. Szinte öntudatlanul lépek egyet hátra, és elveszítve az egyensúlyom, lerogyok a mögöttem lévõ padra.
Ez most… ez most teljesen más volt, mint a gólyabál után… De tényleg komolyan gondolta? Én…érdeklem õt? De hát mindketten fiúk vagyunk! Mármint tudom, hogy ez manapság már nem olyan döbbenetes párosítás, de õ Rick! A nagymenõ, csajozós Rick, az iskola legnépszerûbb fiúja, akinek több lány is megvolt egy éjszaka alatt!
Komolyan vehetem így is amit mondott? Várjunk csak… Egyáltalán mi van velem? Miért azon agyalok, hogy átvert-e vagy sem, ahelyett, hogy visszautasítanám kapásból? Ezek szerint… én is érdeklõdöm iránta?

- Ronnie, itt vagy? – nyit be hirtelen Conor az öltözõbe, mire ijedtemben leborulok a padról.
- I-itt vagyok – motyogom, és fájós fenekemet dörzsölgetve, feltápászkodom.
- Minden rendben? Mit csinálsz még itt? – pillant rám kérdõn, de én csak megcsóválom a fejem, és nekiállok felhúzni végre a cipõmet.
- Minden rendben – felelem végül, mikor már képes vagyok felnézni rá. Kétkedve húzza fel a szemöldökét, de mikor látja, hogy nem fogom folytatni, vállat vonva terel ki az öltözõbõl.
- Fogalmam sincs, mi van ma mindenkivel… Lukas verekedik, a kosarasoknál állt a bál, mert azt meg nem mondja el se õ, se Rick, hogy miért… Hallottál errõl? Tudod mi volt a gond?
- Rick csak annyit mondott, hogy tahó volt… - mormolom magam elé, de mikor eszembe jut, mit mondott még, egészen elpirulok.

Mire beérünk a terembe, ott már látszólag minden visszatért a normális kerékvágásba. Mindkét csapat a megszokott módon edz a saját térfelén, bár a kosarasok közt hiába keresem Lukast. Rick azonban ott van, éppen egy gyakorló meccs közepén járnak. Kérek egy pillanatot az edzõmtõl, és átsétálva hozzájuk, megállok Rob elõtt.
- Lukas merre van? – kérdezem csendesen.
- Szia Ronnie! Ezek szerint hallottad… - sóhajt fel gondterhelten. – Az öltözõben kell lennie, beküldtem, hogy lenyugodjon kissé.
- De mi történt?
- Ha én azt tudnám… - pillant rám váll rándítva. – Mikor bementem, készültek egymásnak esni, és addigra Lukas már bevitt egy ütést, szóval õ kezdte…
- Le-lesz belõle problémája?
- Áh, kétlem. Az edzõ nem tudja, sose szokott vele gond lenni, szóval én nem tervezem felhánytorgatni a dolgot. Rick se hiszem, hogy nagy ügyet csinál belõle. Egyrészt valószínûleg kiprovokálta, másrészt biztos szúrja a büszkeségét, hogy kapott egy nagyot, szóval nem fogja reklámozni…
Lehorgasztott fejjel, gondolataimba mélyedve bámulom a padlót. Teljesen szokatlan Lukastól ez a viselkedés, Ricken meg aztán pláne nem tudok kiigazodni. Amit mondott…

- Bemehetek hozzá? – nézek fel Robra.
- Szerintem várj még kicsit – feleli némi gondolkodás után. – Ha jól tudom úgyis edzésed van, nem? – vigyorodik el, mögém bökve. Hátra hajtott fejjel pillantok fel a mögöttem álló Tonyra, aki felhúzott szemöldökkel, számon kérõ tekintettel szobrozik egy helyben.
- Kedves alkapitány, mikor szándékozik csatlakozni a csapathoz?
- Ümm… most? – nyekkenem, mire mindkét srác szórakozottan felnevet, és kapitányom megragadva a grabancomat, visszacipel a saját térfelünkre.
- Tudom, hogy aggódsz Lukas miatt, de ez nem olyan nagy ügy ám a gimiben – jegyzi meg. Áh, mindenki tud már róla úgy tûnik a teremben… Vagy legalábbis a nagyobbak, és a barátaink. – Na, gyerünk edzeni!

Engedelmesen állok be az erõsítõk közé, és azzal még nincs is gond, nem igényel túl sok koncentrálást, és nem gáz, hogy a tekintetem és gondolatom is elterelõdik a kosarazók, egészen pontosan Rick felé. Amikor azonban õ is felém pillant néha, zavartan, elvörösödve kapom félre a pillantásom.
Akkor lesz probléma szétszórt viselkedésem, mikor elkezdünk meccsezni. Védekezõ specialista vagyok, az extrémebb labdákat kéne kivédenem, de több esik le az orrom elõtt, mint amennyibe beleérek. Ha meg megmoccanok, kapkodok, orra esek, saját magam ütöm arcon a labdával, vagy az elõttem álló hátát találom el.
- Ronnie, ne most álmodozz! – kiált rám Tony figyelmeztetõen, én pedig nekikeseredve, kissé mérgesen ugrom fel a következõ labdamenetnél a hálóhoz, és csapom le a labdát. Méretem ellenére magasra tudok ugrani, így sikerrel is járok, leérkezésnél azonban szépen a hátsómon kötök ki.
- Ez még akár szép is lehetett volna – nevet fel mellettem Conor, és a kezét nyújtva, felhúz álló helyzetbe. – Ma nagyon jól megy a hátsóra érkezés.

- Jah, remekül… - motyogom.
- Ronnie, gyere le! Jhon lecserél – hív le a pályáról Tony, én pedig szégyenkezve lekullogok. – Ma nagyon nem vagy itt lélekben – jegyzi meg kapitányom, de nem érzek neheztelést a hangjában. – Menj nézd meg Lukast, aztán beszélj Rickel, mert így használhatatlan vagy!
Döbbenten, elkerekedett szemekkel nézek fel rá. Az elsõ utasítást még értem, de a másodikat…
- Ugyan már, többet nézted õt, mint a labdát! Nem tudom mit mondott neked, de egyértelmû, hogy azon agyaltál végig, szóval rendezd soraidat, és holnap az igazi Ronnie legyen ott a meccsen! – azzal szépen a kosarasok felé fordít, és a hátamra csapva útnak indít feléjük.
Nem nézek Rickre, egyenesen Robhoz megyek, aki szórakozottan engedi, hogy bemenjek Lukashoz. Kisietek a terembõl, és gyorsan benyitok a kosarasok öltözõjébe. Barátom az egyik padon fekszik, lehunyt szemmel, de mikor meghallja az ajtó csukódását, felülve rám pillant.

- Ronnie, én… - kezdené, de el is akad. Most nem tûnik olyan higgadtnak, mint amilyen lenni szokott, és kerüli a tekintetem.
- Tudom mi történt – huppanok le mellé. – Csak azt nem, miért…
- Nem akartam megszegni az ígéretem, csak õ… Mindegy, sajnálom, hogy verekedtem! – motyogja, végre a szemembe nézve.
- Nem engem ütöttél meg – mosolyodom el halványan. – De miért tetted?
Elfordul, és összepréseli a száját, látszólag nem akarja elmondani. Ismerem annyira, hogy tudjam, akkor nem is fogja.
- Rick se mondta el… csak azt, hogy tahó volt – sóhajtom, mire olyan hirtelen fordul felém, hogy megint majdnem a földön kötök ki.
- Beszéltél vele? Mikor?
- Nem rég – felelem meglepetten, és bár legszívesebben elmondanám neki mi történt, úgy érzem nem lenne jó ötlet. A legjobb barátom amióta az eszemet tudom, de életemben elõször úgy érzem, jobb ha titkolózom elõtte…

- Ronnie, nem viccelek, tényleg vigyázz vele!
- Nem olyan rossz õ… - védem reflexbõl. – Õszinte és rendes is tud lenni…
- Ugyan, ezt bárki el tudja játszani, ha ágyba akar csalni valakit – horkantja, mire összerezzenve pillantok fel rá.
- De mi van, ha tényleg érdeklõdik irántam? – Elkerekednek a szemei szavaim hallatán, majd cinikusan elfintorodik.
- Ugyan Ronnie…
- Akkor én… nem érek annyit, hogy valakit komolyan érdekeljek? – kérdezem õszinte keserûséggel. Döbbenten pillant rám, majd látva a megbántottságot az arcomon, magához ölel.
- Hát persze, hogy érsz! De Rick… õ más! Bárkit ágyba visz, nem õszinte. Te is hallottad mit mondott a meccs után, nem?
Nem felelek, csak hagyom, hogy valamennyire megnyugtasson az ölelése. Az igazság az, hogy a meccs utáni esetet nem érzem mérvadónak. Volt valami Rick tekintetében, ami azt sugallta, hogy más a helyzet, mint amit mond…

Egy darabig még ücsörgöm Lukassal, de makacsul más témát hozunk fel mindketten beszélgetéshez, és mikor az edzések végeztével kezdenek visszaszállingózni a többiek, én is átmegyek a ruháimhoz. Tudom, hogy Rick is ide fog jönni, és nem kell csalódnom, már bent van mire odaérek.
Éppen a felsõjét veszi át, és fél pillanatra a mellkasán felejtem a tekintetem, majd rájõve mit is mûvelek, gyorsan elfordulok. Nem vehette észre, éppen eltûnt a feje a pólójában… A pírt meg már megszokhatta tõlem.
- Na, jól van a kandúrod? – kérdezi kissé gunyorosan, de koránt sem olyan éllel, mint ahogy eddig beszélt róla.
- Ne hívd így… - motyogom teljes határozottság nélkül, majd lerúgom a cipõimet, és kézbe veszem a csere pólóm. Iszonyatosan zavarban vagyok, és hirtelenjében fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Próbáltam helyre tenni magamban a dolgokat, és rá kellett jönnöm, hogy én is érdeklõdöm iránta, csak…

- Rick – szólalok meg csendesen, megtörve a köztünk feszülõ némaságot. – Teljesen õszintén mondtad, hogy érdeklõdsz irántam, és nem csak szórakozol? Tényleg nem vicceltél? – Mélyen a szemébe nézek, kissé talán törékeny érzelmi helyzetben. Tudnom kell, hogy mik a valódi szándékai, inkább elõbb, mint utóbb. Még azelõtt, hogy beleélném magam…
- Figyelj pocok – szólal meg teljesen komolyan, még a becenév se tûnik ugratásnak. – Nem vagyok érzelgõs típus, és nem, nem vagyok szerelmes beléd, de teljesen komolyan gondoltam, hogy érdekelsz, és vonzódom hozzád!
Kissé elpirulva fürkészem a tekintetét hosszú percekig, majd zavartan tekintek le a kezemben tartott pólóra, és idegesen gyûrögetni kezdem.
- Nem csak egy éjszakára?
- Nem csak egy éjszakára!
- És ha..és ha azt mondom, hogy rendben, mert te is érdekelsz, mi-mi lesz? – hadarom, óvatosan pillantva fel rá. Akkor vajon fog újra úgy viselkedni velem, mint szombat este, vagy olyan lesz, mint a gólyabál után? Szeretném, ha nem az utóbbi lenne…

Azonban továbbra is óvatosan intézem a helyváltoztatásokat a suliban, és minden sarkon kilesek, mielõtt befordulnék a következõ folyosóra. Most is ezt teszem egy igen hosszú, és kimerítõ edzés után, amit ennek ellenére élveztem. Hétvégén pedig meccs, nem árt tehát keményen gyakorolni rá.
- Mi ilyen érdekes Piroska? – szólal meg valaki csendesen, közvetlenül a fülem mellett, mire rémülten nyikkanok fel, és ugrok, hogy megpördüljek. Nagy szemekkel bámulok fel Rickre, és szaporán dobogó szívvel lapulok a falhoz. Majdnem szívbajt kaptam!
Õ meg persze csak gunyorosan elmosolyodik rémületemen, oda is a jó pontja... Feldühödve lépnék el mellette, hogy faképnél hagyjam, de közelebb lép, és bal kezét a falra csapja, elzárva az utam. Meglepve, közelségétõl elpirulva pillantok fel rá.
- Átgondoltad az ajánlatom? – kérdi közelebb hajolva, mire legszívesebben beleolvadnék a falba. Átgondolni? Mi-mirõl beszél?

- Ajánlat? – adok hangot értetlenségemnek bizonytalanul, de a vigyor ami ettõl az arcára szökik, enyhén szólva aggasztó.
- Igen.. – búgja, és félreérthetetlenül fixírozni kezdi a számat. – Tudod, amit a bulin mondtam.. – Egy fél pislantásnyi idõre eltöprengek, majd mikor leesik mire gondolt, elönt a harag. 
- Az ajánlat?! – csattanok fel indulatosan. – Az nem ajánlat volt te szemét!! Hanem… - Elakadok felháborodásom miatt, és dühtõl remegve, gyilkos tekintettel meredek rá.
- Hanem? – kérdez vissza, még tovább csökkentve köztünk a távolságot. Megszeppennek, pedig nagyon igyekszem határozott és dühödt maradni.
 - Ha-hagyd abba Rick! – utasítom keménynek szánt hangon. – Én nem vagyok lány! És amúgy sincs jogod senkit így kezelni! – vágom hozzá, hátha észhez tér, majd a kezével lezárt ellentétes oldalon kislisszolok. Csakhogy egy lépést is alig tudok megtenni, utánam nyúlva kapja el a csuklómat, és visszaránt. Csuklómat a falhoz nyomva akadályozza meg, hogy elmeneküljek.
 - Hogyan is? – suttogja, riadtan elkerekedõ szemeimbe mélyesztve tekintetét. – Az egy éjszaka zavar Ronnie? Ha csak ez a gond, én többen is benne lennék.. – fejezi be. Köldökig vörösödök, ha nem tovább, és elnyílt szájjal, döbbenten bámulok rá.

Mi ütött belé? Mégis ki megy el eddig heccelésben? Komolyan ennyire élvezi, hogy szórakozhat velem, hogy megbánthat?
Felhorgadó dühvel lendítem meg szabad kezem, és olyan erõsen vágom állon, amennyire csak merem. Meg se próbált kitérni elõlem, így még attól is megijedhetek, hogy valami baja esik, de mikor rám pillantva elmosolyodik, rájövök, hogy emiatt kár volt aggódni.
Nekem viszont könnyek gyûlnek a szemembe, igazán kegyetlen játékától. Mégis, mikor ezt meglátja, sóhajtva lép hátra, és elenged. Azt várom, hogy kiröhög, gúnyt ûz riadtságomból, de messze nem ez következik. 
- Jól van.. – mondja lágyan, minden nemû bántó él nélkül. – Leállok Ronnie..
Hitetlenkedve, zavarodottan húzom össze a szemöldököm, az arcát figyelve, de úgy tûnik komolyan gondolta. Összekaparom magam, majd elrugaszkodom a faltól, és szaporán elrohanok a folyosón, megcélozva a suli kijáratát.
Nem fogok sírni, csak azért se fogok! Nem éri meg, hogy egy olyan miatt tegyem, mint Rick! És én még azt hittem, hogy tud õ normálisan is viselkedni...

~~~***~~~

Úgy érzem magam, mint akin átment egy elefánt csorda, de legalább kétszer! Emellett viszont, nagyon is büszke vagyok, hisz megnyertük a mai meccset! El is mentünk ünnepelni, és jól teleettem magam, de persze amilyen mázlim van, akkor kezd szakadni az esõ, mikor már sétálok haza.
Lemondó sóhajjal nézek fel az égre, de este lévén, még csak azt se látom, milyen szürke, várható e jobb idõ. Inkább sietnem kéne, mert így is kezdek elázni, jó lenne, ha a cuccaim megúsznák könnyebb sérülésekkel...
Megtorpanok, mikor elérek a parkhoz. Gyorsabb lenne átvágni rajta, mint megkerülni, de nõvéreim és Lukas mindig azt mondja, hogy sötétedés után veszélyes. Bár azt hiszem ilyen esõben a tolvajok se járnak ki, szóval simán rövidíthetek. Meg amúgy is, napközben egész kellemes hely, szeretek ide járni a többiekkel.

Megszaporázom lépteimet, és igyekszem átlátni a sûrûsödõ esõfüggönyön, mikor hirtelen ide nem illõ hangot hallok meg. Kíváncsian követem, és hamarosan ráismerek egy gitár csengésére, majd megpillantom a zenészt is, és kis híján elcsúszom, olyan gyorsan torpanok meg.
Rick?
Mi-mit csinál õ itt ilyen idõben? Bár oké, jó helyet talált, a fák valószínûleg védik õt és a gitárját, de akkor is...
(zene)
Töprengve, tanácstalanul figyelem õt, és nem kicsit lepõdök meg. Most teljesen más, mint a suliban. A tartása még mozdulatlanságában is arról árulkodik, hogy valami nincs rendben, és ha ez nem lenne elég, a szomorú melódia amit kicsal a gitárjából, szintén azt jelzi, hogy maga alatt van.
Tehát nála is lehet ilyen... Vajon jól van?
Mi? Nem! Semmi közöm hozzá, én aztán nem aggódom érte! Még ha baja is van, bi-biztos megérdemli... 
Lehorgasztom a fejem, elszégyellve magam saját gondolataimtól. Senki se érdemli meg, hogy szomorú legyen... Mégse hiszem, hogy örülne a jelenlétemnek, így tényleg jobb lesz felszívódni, míg észre nem vesz.
Határozottan indulok tovább, de alig teszek meg két lépést, és elég szerencsétlen módon megcsúszok, és elhasalok a vizes földön. Cuccaim egy része kiszóródik, ráadásul a gitár hangja is elhal, ami azt jelenti, hogy észrevett. Nem volt nehéz, tegyük hozzá...

Sietve ülök fel, és kapkodva kezdem összeszedni a cuccaim, egyáltalán nem szeretném, ha most állna neki kitölteni rajtam a rosszkedvét...
Meglepetten kapom fel a fejem, mikor hirtelen az egyik cipõm jelenik meg elõttem, ahogy Rick némán, kifejezéstelen arccal felém nyújtja. Nagy szemekkel pislogok rá, majd gyorsan kikapom a kezébõl, és a táskámba süllyesztem, a többi cuccal együtt. Feláll elõlem, és továbbra is szó nélkül figyeli, ahogy mindent elrakok.
- Jól vagy? – kérdezi halkan, és még a kezét is a segítségemre nyújtja. Döbbenten pislogok ismét, már most fogalmam sincs, mit várjak tõle.
- I-igen – felelem kissé bizalmatlanul, végül mégis elfogadom a segítséget. Könnyedén húz fel, majd elenged, és kijjebb lépve a fák alól, felnéz az égre. Követem a tekintetét, de még mindig nem látok tisztulásra utaló jeleket.
- Gyere ülj le, mielõtt szarrá ázol – szólal meg, majd megfordul, és visszalép a padhoz. Letelepedik a gitárja mellé, de még bõven akad hely mellette, így némi hezitálás után, lehuppanok mellé, és zavartan kezdem fixírozni a földet.
 - Bocsi, hogy megzavartalak.. – motyogom halkan, mikor nem folytatja a gitározást, biztos miattam.
- Túlélem.. – válaszolja komoran, és hiába fürkészem az arcát, nem sok mindent tudok leolvasni róla, csak kedvtelenséget. A dallam is... Nagyon szép volt, de igen csak szomorú. 
- Minden rendben? – kérdezem bizonytalanul. Ki tudom olvasni hûvös pillantásából, hogy nem kéne beleütni az orrom a dolgaiba, de minden normális ember aggódna ilyenkor. 
- Ja.. 
- Biztos? – Ez szinte már reflex, de hamar meg is bánom makacs kíváncsiságom.
- Nagymama nem mondta, hogy ne kíváncsiskodj, Piroska? – morran rám, kifejezetten ridegen. Elpirulva, részben szégyenkezve, részben dühösen meredek rá, majd mikor elfordul, én is inkább elõre meredek. És én még aggódok érte azok után, amiket csinált velem... Totál idiótának érzem magam, pedig neki kéne magába fordulnia!

 - Barom.. – suttogom sértetten, és összefonom magam elõtt a karjaim, hogy kissé melegebb legyen. Bárcsak már otthon lehetnék, melegben és szárazon, távol Ricktõl, aki rosszkedvûen elviselhetetlenebb, mint valaha...
- Bocs.. –töri meg hirtelen az elhúzódó csendet, én pedig olyan meglepetten kapom rá a tekintetem, mintha kínaiul kezdett volna el énekelni. Komolyan, még az is kevésbé lett volna megdöbbentõ...  – Nem rajtad kéne levezetnem a feszkót – fejezi be, de én továbbra is csak tátott szájjal, kipirult arccal bámulok rá. Hamarosan fel is tûnik neki, hogy nem találom a hangom, és türelmetlenül pillant rám.
- Mivan? – morranja, visszarántva a valóságba. 
- Se-semmi csak.. még soha semmiért sem kértél bocsánatot.. – jegyzem meg csendesen.
- Azt hitted csak szemétkedni tudok? – vonja fel a szemöldökét, mire még inkább elvörösödöm. Nos, megfordult a fejemben a legutóbbi produkciója után...
- Ne-nem! Csak.. – Mégse mondhatom az arcába, hazudni viszont nem tudok. Habogásomra a tõle jól megszokott, gúnyos mosoly terül el az arcán. 
- Ahha…
- Tényleg nem! – emelem meg a hangom. Végül is, volt mikor kapott jó pontot... Most megint visszavonom tõle, ahogy felkuncog, az én káromra. Viszont nem õszinte a jókedve, abból is látszik, ahogy továbbra is komor tekintettel néz ki az égre. Viszont még egyszer nem fogom megkérdezni tõle mi baja.
- És mit keresel itt, ilyenkor? – fordul felém, az ismét hosszúra nyúlt csendet törve meg. 
- Öhm.. Ma volt az elsõ meccsünk – motyogom kelletlenül, nincs kedvem megint a cikizését hallgatni arról, milyen lányos sportot választottam. Én büszke vagyok rá, az eredményeinkre is, és szeretem!
- Hogy ment?
- Jól… - zavartan préselem ki magamból a választ, és kissé bizalmatlanul méregetem. Semmi leszólás? Semmi piszkálódás? – Nyertünk.
- Na, gratulálok! – Hangja jóval lágyabb, mint bármikor az este folyamán. – Megünnepeltétek? 
- Ühhüm.. – Teljesen összezavarodtam, és akaratlanul is azt várom, mikor vedlik vissza undokká megint. Nem mintha örülnék neki, ha ez megtörténne. – Egy közeli pizzázóban.

- Mac pizzázójában? – Értetlenül pislogok rá, nem igazán ismerem a tulajt.  – Magas, kopaszodó és kicsit pocakos pasi a fõnök.. – Erre már hümmögve bólintok. 
- Az jó hely. Szeretem. 
- Én is.. – Félve pislogok fel rá, és komoly nehézséget okoz, hogy kipréseljem magamból a következõ kérdést.  – és Te?
Elhúzza a száját, és elfordul. A csudába, most megint undok lesz és rideg, elszúrtam... Miért nem tudok kezdeni valamit a kíváncsiságommal, és felesleges aggodalmammal?
- Csak szar kedvem van – válaszolja színtelen hangon, de legalább nem úgy, mint nem rég. Viszont eszébe se akartam juttatni... 
- Bocsi nem akartam.. – szabadkozok halkan. Meg kell tanulnom befogni a számat, és olvasni a légkör hangulatában... 
- Ronnie… - sóhajtja, én pedig összerezzenve pillantok fel rá nevem hallatán. – Ha nem hoznád fel mindig már lehet el is felejtettem volna. – Megint komor lett, és csak magam hibáztathatom. Lesütöm a tekintetem, és az ajkamba harapok. 
- Nem akartam.. – motyogom, a tekintetét keresve. Elég meglepõ önmagában, hogy pont vele társalgok most itt, nem kell, hogy még a terhére is legyek... 
- És ha mindig mindenért bocsánatot kérsz, senki sem fog komolyan venni kölyök – fojtja belém a folytatást, majd fel áll. Morcosan nézek fel rá, nem szeretem, mikor óvódásként kezelnek.
 
- Nem vagyok kölyök! – csattanok fel, mire halványan elmosolyodik. 
- Francokat nem – vág vissza. Nem tudom, hogy most örüljek-e a régi énjének, agy sírjam vissza a komort... – Egy éretlen tökmag vagy!
Dühösen pattanok fel szavaira, és igyekszem kihúzni magam, hogy legalább megközelítsem a magasságát.
- Nem vagyok éretlen!! – jelentem ki határozottan, és úgy tûnik a vita kezdi visszahozni a fényt a szemébe, a mosolya is szélesedik.
- Csak tökmag?
- Az se!! – Gááááh, neki aztán gyorsan változik a hangulata!  
- Gyere.. – vált hirtelen témát, egészen gyengéd mosollyal, miközben a gitárját teszi el, és kapja a vállára. – elállt az esõ, ideje haza menni .
Leblokkolok, túl sok tõle ez a kedves viselkedés, és mosoly, rögtön az után, hogy felhúzott, és elõtte lehurrogott... Azért csak összekapom magam pár pillanatnyi bénult bambulás után, és nekiállok magamra aggatni a cuccaimat. Õ azonban sóhajtva felkapja a nagy részét.
- Ne-nem kell.. – igénylem vissza õket rögtön. Nem lány vagyok, akinek vinni kell a nehéz cuccait!  
- A saját lábadban képes vagy elesni tökmag, ennyi cuccal meg kész öngyilkosság sétálgatnod – válaszolja nyugodtan, majd meg se várva a reakciómat, elindul. 
- Hé! – háborgok, és lódulok is utána, kis híján elcsúszva a nedves és saras úton.

Teljes mértékben összezavarodok, és megdöbbenek a haza úton. Legmerészebb álmaimban se gondoltam volna, hogy valaha kettesben fogok Rickel hazasétálni, mi több, kellemesen elbeszélgetni közben.
Mégis azt teszem, a kezdetleges kínos hangulat után, felszabadultan társalogva a sportról, zenérõl, suliról, tanárokról. Utóbbiakat tehetségesen figurázza ki, és sokszor kapom azon magam, hogy vidáman nevetek fel mellette.
De nem értem... Melyik a valódi személyisége? Vagy ha mind hozzá tartozik, mitõl függ, melyiket mutatja meg? Miért nem tud ilyen kedves lenni a suliban is? Furdal a kíváncsiság, és de félek feltenni a kérdést, lehet rossz néven venné.  Végül mégse bírok magammal.
- A suliban miért nem vagy ilyen? – hozakodok elõ a kérdéssel bizonytalanul. Meglepetten, kérdõn pillant rám, én pedig elvörösödöm.
- Milyen?  
- Ilyen… rendes.. – felelem zavartan.
- És akkor mi lenne a rosszhíremmel Piroska? – pillant le rám enyhe gúnnyal, mire sértetten fújom fel az arcom. És én még komolyan kérdeztem...
- Nem lenne nagy kár érte… - vágom rá, de aztán észbe kapva torpanok meg. Majdnem tovább sétáltam a házunk elõtt. -  ééés megérkeztünk – mosolyodom el.
- Meg – hagyja rám hasonló gesztussal, majd csönd ereszkedik ránk. Zavartan, tanácstalanul pislogok hol rá, hol mindenhová máshová. Most illene behívnom? De már késõ van...
- Akkor én megyek is.. – hadarom végül, és megpördülve lódulnék az ajtó felé, ha nem kapná el a csuklómat, és emelné fel tesi cuccom kérdõ tekintetemre. – Öh.. köszi.. – nyúlok érte elvörösödve. 
- Ronnie.. – mondja csendesen. Azonnal rápillantok, és még mindig különös hatással van rám nevem, mikor az õ szájából hallom. – Kösz. 
- Mi-mit? – Nem én kísértem haza, és hoztam a cuccait... 
- A kellemes estét.. – válaszolja lágy mosollyal, nekem meg felgyorsul a szívverésem. He? Mi? Miért gyorsul? – Egészen feldobtad az estém tökmag.. – teszi hozzá, nekem meg szinte lángolni kezd az arcom. Hirtelenjében még a tökmag miatt se tudok feldühödni. – A szádat azért ne felejtsd el becsukni pocok.. – jegyzi meg csípõsebben, majd elfordulva indul tovább, de még visszaint. – Holnap találkozunk.
Képtelen vagyok én is inteni, azzal vagyok elfoglalva, hogy becsukjam a számat...

- Hé Ronnie, ki volt az? – pattan elém fiatalabb nõvérem, ahogy belépek az elõszobába. Kis híján a frászt hozza rám, halk kiáltással majdnem el is vágódom, de a grabancomnál fogva, egyenesben tart.
- Ki? – nyöszörgöm, mikor végre megnyugodtam, és cuccaimat is sikerült ledobni.
- Hogy-hogy ki?! A szõke szépfiú, aki után öt percig bámultál, mint valami fangirl! – dugja ki a konyhából Lily is a fejét, mire köldökig vörösödöm.
- Ne-nem bámultam!
- Ahaa... – kontráznak egyszerre, széles vigyorral.
- Fiú vagyok, és Rick is az! Mi-miért bámultam volna? – hebegem védekezõen, mire mosollyá szelídül vigyoruk, és Molly közelebb hajolva bökdösi meg az orrom.
- A szerelemben nem lényeg a nem!
- Heeeeee? Milyen szerelemben?!

~oOo~

Még hétfõn reggel is puffogok nõvéreimre, akik ezen meglehetõsen jól szórakoznak, viszont az már rosszabbul érinti õket, mikor olyan gyorsan elhúzok otthonról, hogy nincs idejük általuk választott ruhába dugni.
- Ma nem kaptak el? – mosolyog rám Lukas, mikor a szokásos helyen összefutunk, és végigmérte két számmal nagyobb fehér pulcsimat, aminek panda mintában vannak fekete foltjai.
- Nem hagytam nekik – felelem morcosan, megigazítva szemüvegem. Mégis hová fajul a világ, ha már a nõvérei is elfelejtik, milyen nemet képvisel az ember?
- Rossz kedved van? – válik kissé aggódóvá barátom hangja. – Pedig úgy hallottam nyertetek a meccsen. Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni, váratlanul ért a plusz edzés hétvégére.
- Oh, semmi baj, lesz még elég meccsünk – mosolyodom el, ezzel nemleges választ adva elsõ kérdésére. – Nektek mikor lesz az elsõ?
- Szerdán délután – sóhajtja gondterhelten. – Viszont Charles lesérült, és bár lennének cserejátékosaink, õk éppen más meccsen vennének részt. Szóval emberhiányban vagyunk, és ha nem találunk egy erõs játékost, az probléma lesz.
- Ne már! Pedig olyan keményen edzettetek!
Lemondóan bólint, így az út hátralévõ részében, igyekszem feldobni õt, és bár legszívesebben Rickkel való, hétvégi találkozásomat mondanám el neki, kétlem, hogy attól jobb kedve lenne. Így inkább a meccsünket ecsetelem, míg be nem érünk.

A suliban kissé elbizonytalanodom. Persze szeretném hinni, hogy ugyan az a Rick jön iskolába, akivel a hétvégén olyan jól elbeszélgettem, de emlékszem arra is, amit a rossz hírérõl mondott. Nem vagyok olyan naiv és ostoba, hogy azt higgyem, most majd minden megváltozik.
Örömmel töltene el, ha itt is rendes és kedves tudna lenni, de ilyen csodák nem igen léteznek. Talán kevésbé fog szekálni, de... nem tudom... Ha csak az ajánlattevéseit abbahagyja, már boldog leszek!
Szóval azért még inkább óvatosan lesegetek ki a folyosókra, és mikor megpillantom valahol õt meg a haverjait, meglapulva húzódom vissza.
- Nem sok kedvem van hozzá! – hallom meg Rick hangját. Naná, hogy messze nem olyan lágy, mint mikor elköszönt tõlem...
- Ugyan már Rick! Két edzés, és egy meccs szerdán! Nem halsz bele, nekünk meg tényleg jól jönne a segítség, különben fújhatjuk az egészet, lekéssük a selejtezõt! – Oh, ez nem a kosárcsapat kapitánya, Rob? Ricket akarja helyettesnek? Tud kosarazni?
- Ez engem nem sokban érint – érkezik az unott válasz. Ha Rob õt kérte meg, akkor biztos jó lehet, és ha elvállalja, nem veszik kárba a csapat kemény munkája, Lukasé se... – Kérj meg mást, Rob.
- Miért nem vállalod el? – bukik ki belõlem a kérdés, mikor mellém érnek a folyosón. Meglepetten pillantanak rám mindketten, mert idõközben a többiek befordultak egy terembe.
- Nocsak, Piroska, nem csak, hogy átváltoztál pandává, de még hallgatózol is? – vigyorodik el Rick. Ch... hát persze, hogy csodák nem léteznek...
- Szia Ronnie – üdvözöl Rob mosolyogva. Mivel elég sokszor várok Lukasra az edzésüknél, és amikor csak tudok, ott vagyok a meccseiken, jól ismer.
- Szia Rob – visszonzom a mosolyát, majd kezdetleges pirulással fordulok Rickhez. – Miért nem vállalod el?

- Miért érintene ez téged? – kérdez vissza szórakozottan, majd gunyorosabban folytatja. – Rosszkedvû a kandúrod, hogy nem tud játszani a gombolyagjával?
- Ne-ne szekáld õt! – vágom rá elvörösödve. Tudtam, hogy nem szabad másra számítanom, mégis kissé csalódott vagyok, hogy ennyire nem látszik meg, milyen jól elvoltunk akkor este. – Nem az, hogy engem érint, de nekem is van csapatom. Tudom milyen rossz érzés, mikor keményen készültök valamire, aztán kárba vész az erõfeszítés.
- Gyerünk már Rick, az edzõ is téged akar! – gyõzködi Rob is. – Csak három nap az életedbõl, és még a kis kabalánkat is boldoggá tennéd!
- Hé, nem vagyok kabala! – csattanok fel duzzogva.
- Mondod ezt, egy pandás pulcsiban – vigyorodik el Rick, és Rob is jókedvûen mosolyog.
- Csa-csak mert... – Végignézek magamon, és elakadok. Ezen nincs mit szépíteni, az van rajtam, és kész. Kipirultan, határozottan váltok témát, ujjammal Rickre bökve. – Ha tényleg jó vagy kosárból, légy férfi, és mutasd meg! – hadarom, majd megpördülve, lángoló arccal rohanok el a következõ óra helyszínére.

~oOo~

- Elismerem, hogy jó, de nem õ az egyetlen, mást is megkérhettünk volna – morogja Lukas rosszkedvûen, miközben kísérem az öltözõjükbe. Rick végül elvállalta a pótlék szerepét, és barátom elõttem nyíltan kimutatja, mennyire nem örül a dolognak. Elismeri õt, mint jó játékost, de ellenszenve tagadhatatlan.
Csak hümmögök a megjegyzéseire, nekem az elmúlt napokban nem igen volt összetûzésem vele. Egyik találkozásunknál se volt olyan kedves, mint hétvégén, de nem esett úgy nekem, mint elõtte. Mondjuk alkalma se volt rá, de az részletkérdés.
- Talán nem olyan rossz õ se... nem? – pislogok fel Lukasra, aki erre döbbenten torpan meg.
- El if felejtetted, hogy bánt veled?!
- De utána, mikor hazakísért, kedves volt...
- Mikor kísért õ haza? – vág a szavamba feszülten. Ahelyett, hogy a meccs miatt aggódna, ezen idegeskedik?
- Hétvégén, a meccs után. Találkoztunk a parkban mikor esett, és hazakísért...
Hirtelenjében nem tud mit mondani, és mikor végre rávenné magát, és már nyitja a száját, a mögötte felcsendülõ hangok belé fojtják a szavakat. Megérezett a csapat többi része is, és elkapva Lukast, õt is becipelik az öltözõbe. Rick is köztük van, és rám vigyorog, mikor elhalad mellettem. Elpirulva fordulok félre, majd gyorsan hátat is fordítok nekik, és inkább kimegyek a pályához, segítek elõkészíteni nekik a vizeket, és a ilyesmiket.

- Tényleg olyan vagy, mint valami kabala, pocok – csendül mögöttem ismerõs hang, mikor éppen nagy koncentrációval tornyozom az ásványvizes üvegeket. Riadtamban majdnem ledöntöm az egészet, de idõben visszaállítom az egyensúlyuk, és morcosan pillantok fel Rickre.
- Segítõ vagyok, mikor ráérek, nem kabala! – vágok vissza. Most amúgy se a pandás felsõ van rajtam, csak sima farmer és póló. Mollyék ma reggel már sikeresen kaptak el.
- Akkor nem hozol szerencsét, milyen kár...
- Ez egy erõs csapat, nincs szükségük szerencsére – felelem határozottan. – Nyerni fogtok! És... ez neked is köszönhetõ, mivel elvállaltad... és ez jól jön nekik... – Zavartan harapom el végül az utolsó mondatot, és inkább visszafordulok a vízpakoláshoz.
- Hümm... és kapok jutalmat az önfeláldozó nagylelkûségemért? – hajol a fülemhez, mire megmerevedek, és gyanakodva fordulok felé. Szórakozott mosoly virít az arcán, nem tudom megmondani, mi járhat a fejében.
- Rick, pályára, melegítünk! – csendül fel Rob hangja, mire visszazökkenek a valóságba, és gyorsan elslisszolok Rick mellett. Ekkor jelenik meg Lukas is, így inkább hozzá ugrom, hogy a kezébe nyomjak egy üveg vizet.

Nem szeretném, ha megint minden jó pontját megsemmisítené nálam, de ilyenkor azt kell gondoljam, hogy szándékosan teszi. Egyszer nagyon kedves, aztán nagyon tahó, és egyáltalán nem tudom megmondani mit gondol komolyan, és mit nem. Most viszont szerencsére nem volt durva a vicce, remélem ez így is marad.
Sóhajtva ülök le a helyemre, viszont jóval élénkebbé válok, mikor elkezdõdik a meccs. Általában csak Lukast szoktam ilyenkor figyelni, hisz a legjobb barátom, de most valamiért Rick is ugyan úgy vonzza a tekintetem.
Semmi kétség, erõs játékos, nélküle jóval nehezebb dolga lenne a csapatnak, hiába jó mindenki más is. Sõt, a pályán még Lukasszal is képesek együtt dolgozni, úgy tûnik a gyõzelem érdekében félretették az ellentéteiket. Inkább csak úgy tûnik, hogy a pontszerzésben versenyeznek egymással, de azt egész szenvedélyesen.  Úgy néz ki, eltervezték... Ehh, de gyerekesek...
Nem tudnám megmondani, hogy a végén melyikük szerzett több pontot, de a csapat egyértelmûen nyert. Vidáman ugrom le a nézõtérrõl, hogy melléjük siethessek.
- Gratulálok! – mosolygok fel Lukasra, és neki, is, meg a többieknek is kiosztok még vizet. Mikor Rickhez érek, egy pillanatra a csuklómat is elkapja.
- Nos, kapok jutalmat, Piroska? – mosolyog rám féloldalasan. Mérgesen húzom össze a szemem, és szabadítom ki a kezem.
- Egy gratulációt, ahogy mindenki más is... Gratulálok! – felelem. Nem, és nem fogom elhinni többet róla, hogy valójában ilyen. Én akkor is ismerem egy jobb oldalát, és csak ez tart vissza attól, hogy komolyan mérges legyek rá, esetleg megutáljam...  

- Bazd meg Rick! Egyszer mond már el, mi a faszt csinálsz.. én is négy nõt akarok egy éjszaka – hallom meg Dave morgását, mikor egy sóhaj kíséretében, ráveszem magam a terem ajtajának kinyitására. Na jó, nem tudom mi volt a téma eleje, de uhh... Ezt nem feltétlenül akartam hallani.
Kissé elpirulva köhintek egyet, hogy lehetõség szerint még azelõtt észre vegyenek, hogy belemennek a részletekbe.
- Valami gond van Piroska? – szólal meg Rick vigyorogva, mikor mind felém fordultak. Elfelejtem az elõbbi zavaromat, hogy a sokkal inkább dühbõl fakadónak adjak teret. Mérgesen masírozok beljebb a teremben, és cuccaimmal együtt, magamat is ledobom egy székre.

- Mikor fogod már fel, hogy nem vagyok Piroska?! – morranom, természetesen hiába próbálva letörölni arcáról a gúnyos mosolyt.
- Bocs, de mindig ez jut eszembe, amikor a vörös hajad beleolvad a vörös pofidba.. – feleli, mire dühtõl elkerekedett szemekkel nézek rá. Szerinte ki miatt vagyok piros?! A hajam meg még mindig VÖRÖS! Bár már kezdek hajlani a festés felé...
- Hagyd már Rick. Nem látod, hogy kicsi még hozzád? – száll be Dave is, mielõtt megoszthatnám velük gondolataimat. Lehet mégis meg kellett volna kérnem Lukast, hogy kísérjen el...
- Így van, egy kis törpe – vágja rá Mike vagy Jessei, majd kiderül, én pedig fellángoló arccal és dühvel igyekszem megtalálni a hangom. Igen, határozottan hiányzik Lukas, még ha ez gyávaságra vall is...
- Nem vagyok törpe! – csattanok fel, de rám se bagóznak.

- Egy röpis kerti törpe.. – kontrázza a negyedik felük, nálam pedig betelik a pohár, mikor mind felröhögnek.
- ELÉG! – kiáltok, és felpattanva csapok az asztalra. Hülye tahók, nem csak belõlem, de abból is viccet csinálnak, amit szeretek. Sõt, tegnap még Lukast is felhúzták. Most meg nagyban vigyorogva figyelik, ahogy sértetten leülök, és cuccaimat sorra az asztalra csapkodva készülök minél elõbb túlesni a megbeszélésen.
- Hé srácok.. szerintem megsértõdött.. – suttogja egyikük, mire gyilkos pillantást vetek rá.
- Mibõl jöttél rá? – kérdez vissza Rick, hasonló hangsúlyban, de természetesen õ se törõdik az ezúttal nekiszóló megsemmisítõ pillantással.
- Hát.. a törpi pufogás, eléggé erre utal.. – kapcsolódik be Dave is, én meg összeszorított szájjal, makacsul csendben maradva vágom a tollamat is az asztalra. Szúúúúszááá... meg se érdemlik, hogy rájuk vesztegessem a szavaimat, elengedem a fülem mellett, és kész... Bah... mintha az olyan könnyû lenne... Sajnos már csúszna is ki a számon az újabb háborgás, de Rick szavai belém fojtják.
- Jól van srácok elég lesz.. – sóhajtja, és ezúttal mintha gúny nélkül pillantana rám. – Lökjed Ronnie. Elkerekednek a szemeim, és most elõször nem a düh miatt pirulok ki. Eddig sose szólított a nevemen, és nem tudom miért, de kifejezetten boldoggá tesz.

~~~***~~~

Általában nem szeretem a zajos, és zsúfolt helyeket, mert ha Lukas nincs mellettem, igen könnyen összenyomnak, eltaposnak. Megszoktam a magasságom, de nem szeretem ha nyúznak vele, és hát inkább elkerülöm az olyan helyeket, ahol hátrányomra válik. A koncertek és bulik pedig beletartoznak ebbe a kategóriába, még akkor is, ha a suliban tartják õket.
Most mégis elnyílt szájjal, lelkesen figyelem a fal mellõl, mit alkotnak Rickék a színpadon. El kell ismernem, hogy nagyon jól csinálják, remek a zenéjük, és tökéletesen el tudják adni magukat. Minden lány vígan sikítozik nekik, a fiúk pedig élvezik a tombolást, remek a hangulat a diákok közt, meg nem mondaná senki, hogy ez itt egy gólyabál.

- Teszik a buli? – zengi be Dave, az énekesük hangja a tornatermet. Már azt is tudom, melyikük Mike, és melyik Jessie. Kis híján megsüketülök a felzengõ sikoltozástól, a színpadon lévõ fiúk vigyora pedig levakarhatatlan. Oké, nem volt túlzás, mikor Rick azt mondta, hogy õk az este fénypontjai... - Helyes – folytatja elégedett hangon. – Sajnos lassan lejár az idõnk, de készültünk valami érdekességgel még.. A suli legnépszerûbb diákja fog nektek énekelni. Fogadjátok nagy szeretettel Rick Russelt!
Hát, a szeretet megvan, sõt... Tényleg hallás károsult leszek, be is tapasztom a fülem, míg Rick kézbe nem veszi a mikrofont.
- Na kezdjük.. – szólal meg, és nehéz elhinnem, hogy milyen kellemes is tud lenni a hangja, ha nem piszkálásra használja.
Felcsendül a jól ismert, és hát elég vegyes érzelmeket kiváltó szám ismerõs dallama, de egészen más így, rockosítva, az õ elõadásukban.

- Yeah…  When I walk on by, girl's be lookin' like: Damn he fly.. – kezd bele, én pedig megborzongok. Eszméletlenül jó hangja van, bár ezt sose kötném az orrára, nehogy még inkább elszálljon. Mert igenis tisztában van vele, hogy már a külsejéért is minden lány oda van, hát még ahogy szórakozik a színpadon. Az biztos, hogy fergeteges bulit tud alkotni! - I'm sexy and I know it... – Hát persze, hogy tudja, és mások is elismerik. Ahogy elnézem a magukat kelletõ lányokat, ma éjszaka akár az öt is meglehet neki...
Jesszum, mire gondolok?! Ezek még csak gólyák!
Megrázom a fejem, így éppen fél szemmel látom, ahogy a mellkasán simít végig, de a hatást az teljes egészében hallom. Nagyon jók voltak, ezt el kell ismernem, és mindenki jól érzi magát, még nekem is vigyoroghatnékom van. Na jó, mára hajlandó vagyok elfelejteni a tahóságuk!

Fáradt sóhajjal dõlök neki a falnak a beugróban, és elõkotrom a mobilom, ami már vagy egy órája meg-megrezzen, jelezvén, hogy valaki igen csak igyekszik elérni. Eddig azonban szervezõként bent kellett tevékenykednem, nem igazán értem rá, hogy telefonálgassak.
A készülékre nézve, mosoly szökik az arcomra, hát még mikor elolvasom Lukas üzeneteit. A kommandó ideküldésétõl kezdve, a segítségkérésig, minden van közte. Nagyon unatkozhat azon a családi vacsorán, ami miatt nem tudott eljönni ide, ha ezzel szórakoztatta magát.
- Szia! – szólok bele vidáman, mikor szinte azonnal felveszi a kicsöngéskor. – Aktuális még a segítségnyújtás? Küldjem hozzád az ide vezényelt kommandót?
- Az is megteszi, ha a felszedésed után jöttök ide! – feleli a tõle megszokott higgadtsággal, de tudom, hogy mosolyog. – Bár mi már végeztünk, szerencsére. Ott mi a helyzet?
 - Nem sokára vége.
- Értem, jó fáradt lehetsz. És minden rendben? Jó volt a buli?
– Nagyon jó! A koncert fergeteges volt – mesélem boldogan, mire hümmög egyet. Tudja kik koncerteztek.
- Érdemes még oda mennem? Haza kísérjelek?
– Nem, lassan vége – nevetem halkan. Úgy aggódik, mintha az anyám lenne. Na jó, ez így nem pontosan igaz, mert anya általában túl szórakozott ahhoz, hogy aggódjon.
- Rendben, de vigyázz magadra, és szólj ha menjek!
-  Jó-jó vigyázok, de most már le kell tennem.. – mondom szemforgatva, de hálásan a törõdésért, majd elköszönés után, leteszem, és visszadugom a zsebembe a telót. Ellököm magam a faltól, és a fejemet felemelve lépnék ki a beugróból, mikor ismerõs alakot pillantok meg a falnak támaszkodva.

 - Sötétben.. egyedül.. tényleg olyan vagy, mint Piroska – szólal meg Rick félhangosan, fura, búgó hangon, ami egészen hasonlít az énekléséhez. Elkerekednek a szemeim meglepettségemben, majd a gúnynév miatt, elkomorulok. Az elmúlt egy hétben alig futottam össze velük, így már egészen elszoktam tõlük.
Válasz nélkül hagyom, és lépnék ki mellette a folyosóra, de kihúzva magát, az utamat állja, mit sem törõdve dühös pillantásommal.
- Tényleg tetszett a koncert? – kérdezi, én pedig szememet lesütve, elpirulok. Mit kell hallgatóznia? Tényleg nem akartam az orrára kötni! Hirtelen felém lép, mire a fejemet felkapva, ösztönösen hátrálok meg. Egészen fura, és mikor megszólal, a hangja is különös. – Még meg sem köszöntem a sok munkád..
- Ne-nem kell megköszönni.. – motyogom. Õ? Amint megköszön nekem valamit? Neeem, ez túl gyanús! – Elég ha leszállsz rólam végre.. – teszem hozzá határozottabban, elsõdlegesen jelen helyzetemre gondolva.
 - De én szeretném.. – súgja vigyorogva, és megint hátrálásra késztet. Ezúttal azonban elérem a falat, õ pedig elém toppanva, a falnak támaszkodik fejem mellett. Nagy szemekkel, döbbenten meredek fel rá, majd az igazán zavarba ejtõ helyzet miatt, még vörösebb leszek.  – Sõt illene bocsánatot is kérnem a sok szívatásért. Nem gondolod? – Mi ez a lágy hang? Miért hajol ilyen közel?!

- Ne-nem.. kell… - préselem ki magamból, majd mikor megérzem leheletének kesernyés alkohol szagát, kissé megtalálom a hangom.  – Te ittál? – kérdem bizonytalanul, mire kiszélesedik a vigyora. Oké, elég egyértelmû a válasz, és részben magyarázza a hülyeségét, de elég fura hatással van rá a pia.
- Miért félsz tõlem Ronnie? – Megint a nevem... A halk kérdést, legnagyobb döbbenetemre, cirógatása követi az arcomon. – Csak rád kell nézni és látszik, hogy nem a lányokért vagy oda.. Nem igaz? – Elkerekednek a szemeim, de mielõtt bármit is reagálhatnék, folytatja, el nem hagyva a gúnyos mosolyt. – Csak egy éjszakát adj, és ígérem mindenért töredelmesen bocsánatot kérek.. – duruzsolja, ujjaival a számra simítva.
Egy pár pillanatra, egészen lefagyok, próbálom feldolgozni a helyzetem, a szavait, és mikor sikerül, minden eddiginél nagyobb harag ébred bennem. Lendületesen a lábára taposok, és mikor meglepõdik, tenyereimet a mellkasára fektetem, és ellököm magamtól. Reflexszerûen keverek le neki egy pofont, majd elrohanok mellette, és csak egy pillanatra torpanok meg.
- Szemét! – csattanok fel sértetten, dühösen, megalázottan. – Hagy végre békén! – azzal megpördülve rohanok el.

Most tényleg átlépte a határt! Hogy mondhatott ilyeneket? Mi az, hogy csak rám kell nézni, és látszik, hogy nem a lányokat szeretem? Mégis mi baj a külsõmmel? Lehet nem kéne többször hagynom, hogy a nõvéreim öltöztessenek? Vagy azzal van gond, amit én szoktam választani?
Lángol bennem a düh, ahogy végigrohanok a folyosón, de ott van mellette a megalázottság is, amit fõként utolsó mondatának köszönhetek. Biztos nagyon élvezi ezeket a szekálásokat, de eddig azt hittem, hogy mind ismernek bizonyos határt. Erre ilyet mond?
Csak egy éjszakát adj...
Ez már egyáltalán nem vicces! Még ha csak szórakozik is, nem kezelhet senkit ku-kurvaként! Ráadásul fiú vagyok! Egészen biztosan az vagyok.
Szipogva torpanok meg a terem elõtt, ahol a szervezõk pakolták le a cuccaikat, és csak ekkor veszem észre, hogy sírok. Egészen pontosan, inkább csak könnyesek a szemeim, de akkor is még inkább felhúz az észrevétel. Nem hiszem el! Egyáltalán nem éri meg egy olyan miatt sírni, mint Rick! Már nem is gondolom úgy, hogy jók voltak a koncerten!

- Hé, Ronnie, minden rendben? – pillant fel rám Conor a telefonjáról, mikor belépek a terembe. Nem lett konkrétan beosztva segíteni, de önszántából csatlakozott, mikor megkértem. A húga úgyis gólya, és a szülei csak úgy engedték el, ha a bátyja hazakíséri.
- Persze, remekül vagyok! – vágom rá a nyilvánvaló hazugságot. Felhúzott szemöldökkel figyeli, ahogy a táskámhoz csörtetve, elkezdem belevagdosni a cuccaim.
- Ha te mondod... Mész haza?
- Hát... szeretnék – torpanok meg. – De lehet maradnom kéne segíteni.
- Áh, menjél csak – mosolyog fel rám. – Mad helyettesítelek.
Hálásan viszonozom a mosolyát, majd kissé higgadtabban fejezem be a pakolást. Szörnyen zavar, amit Rick csinált, de ha tovább dühöngök miatta, csak azt teszem, amit el akart érni.
- Aztán kifelé kerüld el a bandát! – szólal meg köszönésként Conor, mikor már az ajtóból intek búcsút. Megtorpanok, és meglepetten pillantok vissza rá, mire megvonja a vállát. Jó barátom õ is, így nem kéne meglepõdnöm hogy tud róluk.
- Kerülni fogom õket, mint a pestist, hidd el! – mormolom, majd kilépek az ajtón. Szinte kommandózva távozom az iskolából, hogy tényleg ne fussak beléjük, még véletlen se.

***

Természetesen az iskolában már nem olyan könnyû elkerülni õket, pedig nagyon igyekszem. Ha meglátom valamelyiküket a folyosón, rögtön bevágódom az elsõ terembe, wc-be, beugróba, szekrénybe, csak hogy ne lássanak meg.
Persze így szerzek magamnak pár kínos pillanatot, mikor a lánymosdóba esem be, vagy a tanáriba, és elég érdekesen néznek rám az osztályok, mikor bepattanok hozzájuk, majd ki. Lukas pedig már az elsõ ilyen produkciómnál elég furcsán nézett rám, és rögtön gyanakodni kezdett, hogy történt valami a bulin.
Az elmúlt 3 napban, ami lement a hétbõl a bujkálással együtt, mégse mondtam neki semmit. Még akkor se, mikor a saját szekrényembõl kellett kiszabadítania, miután beragadt az ajtaja.

- Ronnie... – morogja barátom, mikor a menzán szorosan mellé lépve igyekszem elbújni a takarásában. – Most komolyan, mi ütött beléd? Csináltak veled valamit a bulin?
Háh, az kellett volna még csak, hogy többen legyenek...
- Nem csináltak semmit – motyogom, miközben lehuppanunk osztálytársaink mellé. – Ez csak elõvigyázatosság.
- Nekem se mondott el semmit, mikor könnyes szemmel jött be a cuccaiért – szólal meg Conor szembõl, mit sem törõdve csúnya pillantásommal. Lukas megmerevedik mellettem, és mikor óvatosan felé pillantok, gyorsan bele is csimpaszkodok a karjába. A tekintetébõl, amivel a terem másik felében zajongó felsõsökre néz, hamar rájöttem, hogy ez a legjobb amit tehetek. Pláne, mikor mit sem törõdve a súlyommal, elkezd felemelkedni.

- Lukas, Lukaaaas! Nem történt semmi, tényleg! Ittak, sokat... ömm piát, tudod, alkoholt, és adták önmagukat, nekem meg elegem lett. Ennyi az egész! – cibálom vissza a székre, mire összehúzott szemmel fürkészi az arcomat, majd komoran visszafordul a tálcájához.
- Ronnie, ha meg is ríkatnak, az már komoly! – morogja maga elé.
- Nem is sírtam! – vágom rá sértetten, és betömök egy nagy kanál krumplipürét a számba. – Sak sípte a femem a ümm...
- Nyeld le elõbb – sóhajtja Lukas mosolyogva, de hirtelen elkomorul a tekintete, és mikor felnézek, nem nehéz kitalálnom miért.
- Mi van pocok, raktározol késõbbre? – vigyorog rám Rick barátai körébõl, Conorék mögül. Hirtelen húzom ki magam, és nyelem le ami a számban van, ettõl persze félremegy minden, és köhögve állok neki fulladozni.
Lukas rögtön rám koncentrál inkább, pedig már készült felállni, és a hátamat csapkodva nyomja a kezembe a poharam. Mire könnyes szemmel rendezem magam, Rickék már röhögve odébb álltak.
- Nos... nézd a jó oldalát – szólal meg Conor derûlátón. – Mióta Rickék rád szálltak, más mintha már nem merne szekálni.

***

El kell ismernem, hogy Conor szavaiban van valami. Bár az igazság valószínûleg az, hogy mivel Rickék, vagy az elõlük való bujkálás foglal le, észre se veszem, mikor valaki ugratni próbál, még az elém kipakolt lábakat is ösztönösen átlépem, pedig eddig akkor is átestem rajtuk, ha figyeltem.
Úgy érzem hosszú év elébe nézek...
Sóhajtva torpanok meg a következõ folyosó sarkánál, és õrizve az elõzõ négy nap jó szokását, kikukkantok, mielõtt befordulnék. Viszont alaposan megdöbbent, amit látok.
Az egyébként üres folyosón Lukas és Rick mered egymásra, utóbbi mellett most csak Dave ácsorog. Kettõjük arca gunyoros, míg barátom komor, hûvös, és ha más nem is látja rajta, én tökéletesen meg tudom mondani, hogy nagyon dühös.
- Azt kérdeztem, mit csináltatok vele a bulin? – Nem beszél hangosan, de így is hallom az ingerült kérdést.
- Nocsak, ezek szerint nem árulkodott? – Rick szenvtelenül állja Lukas pillantását, amiért el kell ismernem a bátorságát, mert szerintem az amúgy mindig nyugodt barátom igen ijesztõ tud lenni, mikor dühös. Vá-vá-várjunk csak! Ha Rick elmondja...

- Mit csináltatok? – szisszen fel Lukas, mire Rick gunyorosan felnevet.
- Pontosítsunk, csináltam... – szólal meg, én pedig késõn moccanok, folytatja. – Lehet tõled kellene elkérnem egy éjszakára?
- Lukas, ne! – kiáltok fel, mikor barátom lendíti az öklét, hogy behúzzon egyet Ricknek. Hangomra azonban megtorpan, és a fogát csikorgatva ereszti le a karját. Mellé rohanva húzom hátrébb, és dühös pillantást vetek a másik két fiúra.
Nem tûnnek se ijedtnek, se meglepettnek, bár Dave szemében mintha látnék némi tanácstalanságot, talán Rick nem mondta el nekik mi történt.
- Megõrültetek? – szánom kérdésemet mindhármuknak. – Verekedni akartatok?
- Ezt kérdezd inkább a lovagodtól, Piroska – bök Rick szórakozottan Lukasra, aki még mindig teljes testében megfeszülve áll mellettem, és rá nem jellemzõ módon, lehet ugrana is nekik, ha nem kapaszkodnék a karjába. – Apropó, örülök, hogy végre elõbújtál! Bár egész szórakoztató volt figyelni, ahogy menekülsz elõlünk.

Szokásomhoz híven, már pirulok is el, de igyekszem, hogy minél kevésbé történjen meg a dolog. Nem kell, hogy még valaminek örülhessen.
- Komolyan mondom, hogy szálljatok le róla! – sziszegi Lukas. – Ha még egyszer olyat mondasz neki...
- Hagyd Lukas, részeg volt! – próbálom csillapítani barátomat. Nem sokszor látom õt ilyen dühösnek, nagyjából szökõ évente egyszer. Azt se állítanám, hogy ettõl különösebben megnyugodott, így õszinte kérleléssel pillantok Rickre. – Légyszi, ne provokáljátok tovább. Kérlek!
Féloldalas mosollyal néz a szemembe, de nem mond semmit, és ezt látva Dave is csendben marad. Megkönnyebbült sóhajjal feszülök neki Lukasnak, és eltaszigálom õt a közelükbõl.
Csak az udvaron állok meg, majd továbbra is komor barátommal, lehuppanok az egyik padra. Nagy sóhajjal csúszom le egészen ültemben, és magamban megköszönöm Ricknek, hogy teljesítette a kérésem. Nem hittem volna, hogy megteszi, de hálás vagyok érte, mert ha tovább feszíti a húrt, Lukas tényleg nekiugrik, és bár nem szokott, tud verekedni. Az ember megtanulja két fekete öves bátyó mellett. Nem azt mondom, hogy féltettem Ricket! Dehogy, csak aggódtam, hogy Lukas ne kapjon büntit, ennyi az egész...

- Ha még egyszer ilyesmit mond, szólj nekem Ronnie, nem viccelek! – szólal meg percek múlva Lukas, visszatalálva önmagához.
- Csak szórakozik – húzom el a számat.
- Nem érdekel, szólj!
- Jó, jó, rendben! – adom meg magam, majd lehunyt szemmel fordítom arcomat a nap felé. – De ígérd meg, hogy mondjon bármilyen hülyeséget, nem állsz le verekedni!
Csend...
- Lukas! – nézek rá morcosan.
- Oké, ígérem! – húzza el a száját, én meg elmosolyodva dörgölöm meg a szemem, hisz most nem a szemüvegem van rajtam.
- Lehet, ha azt is így kérném, hogy hagyjanak békén, megtennék – vetem fel, de elég kétkedve felhorkantania, hogy tudjam mi a véleménye az ötletemrõl.

- Kintre? Elõre igen – felelem, némi töprengés után. Mikor tûzögettem és osztogattam, elfogyott az összes, hátra már nem maradt.
- Akkor ezeket még légyszíves vidd hátra, aztán már csak a jelentkezõket kell várni és tesztelni. Délután tartjuk az elsõ felvonását a válogatónak.
- Oké – veszem el a felém nyújtott papírokat. Az év eleje mindig ilyen uncsi dolgokkal van tele, alig várom, hogy már csak az edzésekkel és a meccsekkel kelljen foglalkozni. Bár ha én leszek a kapitány, az se lesz olyan egyszerû...
- Elkísérlek – áll meg mögöttem Lukas, és kézfogással üdvözlik egymást Tonyval.
- Rendben, ha a felét te ragasztod, elõbb mehetünk kajálni – mosolygok fel rá, majd búcsút intve kapitányomnak, barátom oldalán elindulok kifelé.

Oh, remek... Olyan lendülettel indultam neki a ragasztgatásnak, hogy megfeledkeztem egy fontos tényrõl. A hátsó udvar, fõleg egy bizonyos része, Rickék törzshelye. Most is ott ücsörögnek, és bár megfordul a fejemben, hogy inkább szólok Lukasnak, ide tegyen ki õ papírt, gyorsan rápirítok magamra. Nem vagyok én gyáva, okom pedig nincs a megfutamodásra! Tény, hogy tegnap rátapostam egyikük lábára, de gipszet nem látok, tehát nagy baja nem történhetett.
Így inkább igyekszem gyorsan végezni, és néha óvatosan pillantok feléjük, de szerencsére eddig még nem vettek észre.
- Nézzétek ki van itt! – rikkant hirtelen az egyikük. Remek... ennyit a szerencsérõl. Mondjuk, ha mégis van némi mázlim... Reménykedve pillantok magam mögé, miután feléjük fordulta, de csalódnom kell, nem az egyik frissen megjelent haverjuknak örülnek.

- Nekünk is hozol egy lapot Piroska? – szólal meg Rick, de szinte csöpög a hangja a gunyoros nyájasságtól. Kipirul az arcom dühömben. Vörös a hajam, vakegerek! Vörös, nem pedig piros! Nektek is volt rajzórátok a különbséget pedig már oviban is megtanítják!
Jó lenne, ha mindezt hangosan is a fejükhöz tudnám vágni, de inkább csak eléjük trappolva, levágok az asztalra egy papírt. Persze rá se néznek, csak gunyorosan vigyorognak fel rám.
- Nem vagyok Piroska! – közlöm velük a miheztartás véget, sértett arccal. Talán egyszer képesek lesznek felfogni ezt a kifejezetten bonyolult tényt.
- Igen most jobban hasonlítasz is dühödt pocokra.. – válaszolja Rick, úgy téve, mint aki képes gondolkodni.  – Talán ma még nem etettünk meg azért vagy ilyen morcos pocok.. – Társai felröhögnek, nekem pedig még inkább égni kezd az arcom dühömben és zavaromban, de hirtelenjében nem tudok válaszként kinyögni semmit. Mire végre odáig jutnék, hogy valamit hozzájuk vágjak szóban, barátom hangja megállít.