Míg én ezeken kattogok, a kölyök a táskájában matat. Rohadtul. Eléggé zavaró, fõleg, hogy figyelnie kéne a környéket, hogy nem e tûnt fel valakinek ez a nyamvadt kocsi a semmi közepén.

- Mit fötörsz má'? – vonom kérdõre.

- Szomjas vagyok! – vágja rá.

- Azt hittem nincs vizünk... – nézek felé, kissé mérgesen. Rejtegetett volna pár kortyot a kis dögje?

- Nem mondtam, hogy van – feleli, de még mindig a táskájában keres valamit.

-  Akkor? Járjak neked esõtáncot? – kérdezek rá szarkasztikusan, ugyanis eszemben sincs ilyet tenni, csak tudni akarom, mit kutat annyira. Õ épp ekkor kap elõ valami papírost, amit vezetés közben nem tudok jól megnézni magamnak.

- Kábé négy mérföldre van egy kút. Pár éve még iható volt a vize... – kezdi el nagy döbbenetemre, mire felszalad mind a két szemöldököm valahova a kevéske kis hajamba, látogatóba. Ezt a papírból nyalta ki? - Arrafelé egy kisebb településnek is kell lennie. Ott akadhat benzin is! – lelkesedik, én meg köpni-nyelni nem tudok.

- Az meg honnan van? – találom meg a hangomat végül, ami nem enyhén csodálkozik rá az események változására.

- Lewis-é. – feleli, láthatóan lelombozódva.

- Gondolhattam volna. Jó, adjad! – tudom le ennyivel, de nagy meglepetésemre, nem hogy felém nyújtaná, hanem szinte a kocsi roncs ajtajára cuppan, hogy nehogy hozzáérjek.

- Ha egy ujjal is hozzáérsz, letöröm a kezedet! – sziszegi vadmacskásan, én pedig nem tudom hogy tudok ennyire kancsalítani, hogy fél szemmel õt, féllel pedig az utat nézem.

- És mégis mivel? A pihés kis szárnyacskáiddal kiscsibe? – kérdezek rá nevetve, de közben eléggé feszélyez a dolog, hogy nem osztja meg velem a térképet.

- Mondom, hogy merre kell menni, te pedig odaviszed ezt a tragacsot! – közli, mire bennem felmerül egy kép, ahogy anyám dirigált mindig az anyósülésrõl. Helló, régi érzés, üdv új nõszemély!

- Ha így folytatod a dirigálást még a végén igazi nõ válik belõled. – Lewis hogy bírta ezt ki, komolyan? Bár lehet, hogy csak én szoktam el ettõl…– És mégis honnan tudtad meghatározni hol is vagyunk?

- Lerajzolta a sziklákat – feleli, míg a térképre bök, én pedig pár pillanatra felé nézek. Tényleg, hasonlítanak.

- Idõben eszedbe jutott a térkép hallod! – förmedek rá, de nem olyan mérgesen, mint kéne.

- Téged sem zavart, hogy csak megyünk a nagyvilágba! – vág vissza, én pedig legszívesebben felhorkantanék.

- Az utat követtem. Gondolom az is elõbb-utóbb településben végzõdik – világosítom fel, ne csak attól a flúgos fazontól tanuljon okos dolgokat.

- Az utat nem rajzolta rá – motyogja, míg a térképet nézegeti.

- Pedig elég öreg útnak tûnik, jól kijártnak – felelem, míg kikönyököl az ablakba. Már csak zene kéne, meg egy napszemüveg, esetleg egy sör, s máris tökéletes lenne az élet.

- Okkal tette. Felesleges dolgokat nem rajzol fel. –  Nem felelek erre semmit se, csak feldolgozom szavait. Lewis tényleg ilyen volt, legalábbis mikor én ismertem. Ezek szerint a világvége se változtatta meg ilyen téren, jó tudni.

- Biztos, hogy jól fogod azt a térképet? – érdeklõdöm, látva mennyire szorongatja azt a papírdarabot. Hiányozhat neki Lewis, megértem. Hamar meg kell találnunk… egyedül, ebben a világban? Minél tovább vagy magadban, annál kevesebb az esélyed.

- Ez tartott életben eddig is! – közli velem, míg a térkép helyett inkább az elsuhanó tájat kémleli. Fél szemmel látom, hogy ajka szélén mosoly ül. Kíváncsi vagyok mi járhat a fejében. Lewis? Szép emlékek? Mindkettõ?

Nekem is valami szépen kéne gondolkodnom, nem pedig azon, mi lesz, ha nem találunk valami éghetõt az utóroncsunkba. Arra pedig ne is kódorogjanak gondolataim, mi lesz ha ma nem találunk vizet, vagy valami ihatót…

| | | * * * | | |

Egy órányi kõkemény fohászkodás tolok le, hogy nehogy kiürüljön a tank. Semmi kedvem sétálni, se fedezék nélkül maradni. Porzik az út így is utánunk, remélem senki nem látja meg, vagy ha mégis, nem ered utánunk. A kölyök is csendben van, a gondolataiba burkolózva nézelõdik, s ha lát valamit, ami a térképen is rajta van, úgy irányít.

Mikor felbukkan a kút, szívem hevesen verni kezd. Víz, végre, alig várom. Torkom száraz már, alig várom, hogy valami nedveset gurítsak le rajta. Biztonságos távolban parkolom le a csotrogányt, hisz van a kútnál valaki. Ahogy közelebb érünk, látom, hogy õt is mondhatnám már megviselt kétkerekûnek, de inkább letudom magamban annyival, hogy nem nagy veszély.  

Kiszállok, nyújtózkodom, hisz elszoktam már a sok üléstõl. Mielõtt azonban leengedném teljesen jobbomat, üdvözlõen a férfi felé intek, aki nincs rest, s illedelmesen visszaint. Csak nem lesz itt baj, õ se akar gondot, meg én se. Ha ad egy kis vizet, boldog leszek. Polly is kikecmereg a kocsiból, majd együtt indulunk meg a kút felé.

- Adjon isten! Szomjukat oltanák? – szólal meg elõször a férfi.

- Azt. – Nem kívánok nagy beszélgetést lebonyolítani, félõ, hogy ez csapda. Azonban a kölyök nem ily szemfüles, csak úgy menetel a kút felé. – Várj meg pendelyes! – rikkantok utána.

- Nyugi, nem iszom el elõled! – közli velem, majd rám se hederít többet. – Szép napot Önnek is! – csacsogja, míg én próbálom õt beérni. Ahogy az öreg szeme csillan, míg a fruska a vödörért nyúl… s már késõ is, hiába rántok fegyvert, nála van a kölyök, erõsen fogja, talán az utolsó erejével.

- Tedd le a fegyvereid, vagy a csitri bánja! – kiáltja felém, míg az egyik kezével kést szorít útitársam torkának. Remek. Megúszta, hogy nasi legyen, erre beleszalad egy reménytelen karjaiba. Le se tudom szedni, mert pajzsként használja… valami mást kell kitalálnom. Jobb ötlet híján elsõnek engedelmeskedek, leteszem fegyveremet, majd hátrálok pár lépést felemelt kezekkel.

- Nyugalom, letettem! Az autót akarja? Vigye! Viheti a fegyvereket is, csak engedje el! – próbálom menteni a helyzetet, míg agyam azon kattog, hogy mentsem meg a kölykök. Lewis kiherél, ha baja esik. Tudom. Érzem.

Az öreg nyitja a száját, hogy válaszoljon, de a kezébe fúródó egészséges fogsor meggátolja ebben. Felordít fájdalmában, sõt a kést is elejti, én pedig már három hatalmas nagy lépéssel közelebb vagyok. Amint megláttam, hogy Polly feje mozdul, megindultam. Annyira csillogtak szemei, sejtettem, hogy valamiben sántikált… bár, nem erre gondoltam, de jó ez így. Legalábbis ezt gondolom addig, míg az öreg el nem kezd vele dulakodni, s sikeresen át nem löki az alacsony kútfalon.

Az elsõ gondolatom az, hogy legyen a kútban víz. A második az, hogy tudjon úszni. A harmadik pedig, hogy kézzel vagy fegyverrel öljem e meg. Mivel a kése túl messze van, s nekem túlsietõs a dolgom, így hát mielõtt bármit is tehetne, az eldobott fegyveremért nyúlok, majd hasonló gyorsasággal lövöm fejbe. Kész. Ennyi. Meghalt.

Míg az öreg összeesik, én a kútnak támaszkodom, s benézek. Nem látok semmit, s ez megrémít. A szívem a torkomban dobog, ha megfulladt ennyi idõ alatt, komolyan agybajt kapok. Ekkor azonban a kisasszony feltûnik a víz tetején, legalábbis a hangok alapján. Túl sötét van odalent, nem látok semmit.

- Polly! ... Polly válaszolj!

- Megvagyok... – jön a kiscsikós válasz. - De itt lent nagyon büdös van. Valami idedöglött! Vagy valaki...

- Maradj nyugton, kihúzlak! – kiáltom le neki, míg õ úgy tûnik felnéz rám, legalábbis a világosabb szín alapján.

- Siess légy szíves! – Sietõsre fogom, rögvest a kötél után kutatok tekintetemmel.

- Talán ijesztõ odalent?! – kérdezem szórakozottan, ugyanis kiszúrom a keresett tárgyat. – Hát a hullákat én sem csípem, minden pillanatban attól rettegnék, hogy az egyik lehúz.

- Menj a francba! Ha nem szedsz ki azonnal lesz egy gyászos randid farok ölõvel! – nyekereg elég hangosan ahhoz, hogy hallhassam. Élénk és nagy a pofája, vagyis nincs nagy gáz.

- Valóban ki akarlak én szedni? – érdeklõdöm, de ettõl függetlenül a kibogozott kötelet bedobom a vízbe, aminek végére egy csinos lábtáncikálós akasztós hurkot kötöttem. – Állj bele, felhúzlak! – adom ki neki a parancsot, s míg lubickol odalent, lábamat próbálgatom a kút falának támasztani. Remélem, bírni fogja s nem omlik be.

- Valami mozog! Szedj már ki! Kérlek! – sikongatja rémülten, én pedig el nem tudom képzelni mi lehet odalent, ami úgy megcirógatta, hogy maga alá csináljon.

- Kapaszkodj és szedlek is! – közlöm vele nevetve. Hihetetlen ezek a mai kölykök. Túléltek annyi mindent, s a már teljesen vizesek lesznek, s sötét is van rájuk, visongatnak meg pánikolnak. Ha nem tûnt volna fel neki, itt a gyík is két fejjel tud csak élni, a kútban meg maximum hulla lehet, valami szerencsétlen erre járó balfácáné.

- Várj... ez nyüszög. – rikkantja fel, mire én lazítok tartásomon. Mi van? Nyüszög? -  Ez egy kiskutya! – mielõtt bármit is mondhatnék, már odébb is úszik, mintha valami wellness körúton lenne, barlangi merüléssel. –Van még pár, de azok nem mozognak. Szerencsétlenek...

- Na, igyekezz! Hozd a kutyát is! – kiáltok le neki, míg õ visszaevickél a hurokhoz. Azt hiszem újabb koloncot fogok a nyakamba venni, bár ki tudja, meddig fog a kutya kölyök élni.

Megfeszítem izmaimat, majd elkezdem felhúzni a vizes párost. Hamar felbukkannak, majd Polly boldogan a földre lép, míg a blökit tartja a kezében. Tekintete rögtön a földön heverõ halottra vándorol. Gyors halála volt, ami ebben a világban igazi kincs.

- Köszönöm – szólal meg egy hosszabb csend után. Én addig a környéket pásztáztam, nehogy az öreg csatlósai elõkerüljenek, de úgy tûnik, hogy egyedül volt. Szavára felé fordulok, s mosolyogva figyelem, ahogy a kiskutyát dédelgeti.

- Látom én kinek vagy igazán hálás! Örülsz, hogy nem evett meg ez a vadállat. – Közelebb lépek s megpaskolom az apró kis állat fejét. Erre a kölyök is rám néz, én pedig immár észreveszem, hogy valami nem stimmel.– Hékás, mutasd a fejed!

- Miért? – kérdez rögtön vissza.

- Sekély volt a kút, vagy mit fejeltél meg így? Tiszta vér a halántékod! – adok hangot a gondnak, míg félresöpröm az útban lévõ haját.

- Meg voltam ijedve, nem arra figyeltem, hogy mit fejelek le! – felesel rögtön, de egy kis szünet folytatja. – Súlyos? – kérdezi aggódva, még én meggyõzõdöm arról, hogy nem, nem az.

- Csak egy karcolás. Kibaszott nagy mázlid van, hogy élsz, remélem tudod! Lewis kurvára zabos lenne rád, ha itt lenne! – ecsetelem neki. Be kéne valamivel kötni, de mivel?

- Tudom. Sajnálom! Legközelebb óvatosabb leszek! – ígéri meg rögvest, mint valami engedelmes kisiskolás, ami rohadtul a kedvemre való.

Ekkor beugrik, hogy hé, én hoztam magammal táskát, benne mindenféle feleslegesnek titulált vacakkal, mint fertõtlenítõszer és kötszer. Elõ is szedem õket, hogy ellássam a kis kút mélyugrót, míg az õ figyelmét a kutya köti le. Jó kérdés mi lesz vele, nincsenek túl jó esélyei. Csodálom, hogy beledobták õket a kútba. Hús… mocskosul hangzik, de ez van.

- A kutyatápból adhatok neki? – szólal meg Polly, míg én elgondolkozom. Tej kéne neki, de gondolom az anyja vagy elpusztult, vagy bele se akarok gondolni mit tettek vele a hordák tagjai.

- Nem bánom, de nem biztos, hogy jó az neki. Még nagyon kicsike, az anyja kellene neki leginkább  – oktatom, de azért elõkeresem a kutyakaját, s felbontom.

- Meg fog halni, ugye? – Hangja tele van szomorúsággal, de azzal, amibe már úgy beletörõdött s megszokott, mégse tudja elnyomni. Nem, nem engedem, hogy ez ennyi legyen.

- Láttam én már csodát! Képzeld az elõbb valami idétlen kölyök fejjel belezuhant a kútba! – ecsetelem neki, míg mellé ülök, ujjamat a konzervbe mártom, majd a saját szám helyett a kis árváéhoz emelem. Apró orra rögvest járni kezd, majd fogatlan pofájával lecsap az ujjamra. Ezt nem is tudom hányszor megismételjük, míg úgy tûnik, hogy nem elégedett.

Polly az ülésre fekteti, majd gyorsan száraz ruhákba vedlik. Én addig megnézem a tankot, ami nem túl rózsás, de nincs mit tenni, reménykedni kell, hogy elérünk a közeli városig eme kis kitérõvel is. A kocsiba pattanunk, a kölyök bebugyolálja a frissen szerzett négylábú kisbabáját, én pedig igyekszem piszkosul pozitívan hozzáállni az egészhez. Sajnos a közeli település füstbement, mindent elhordtak, az épületek is alig állnak már.

- Merre van a legközelebbi település? – kérdezem, mire nagy döbbenetemre Polly a kezembe nyomja a szárazon maradt, szerencsés térképet. – Na mi van, most már van mit szorongatnod helyette?! – érdeklõdöm kuncogva, míg õ az említett apróságot simogatja meg.

- Ha kihúztál abból a kútból, akkor sanszos, hogy ezt sem fogod ellopni – közli velem a logikáját, amin legszívesebben jót nevetnék, azonban túl komolyan hangzott a hangja. Kölyök. Tényleg az.

Fél kézzel a rozoga kormányt fogom, míg a másikkal a térképet. Mondanám, hogy fél szemmel figyelek mindkettõre, de felváltva teszem. Kicsit fáradt vagyok már s nem akarok semmit se félrenézni. Lewis mindig is alapos volt, nem csalódok benne a térképpel kapcsolatban se. Igaz, a logikus gondolkodás még mindig elkerülte, mert a jelölései inkább kajákra, mintsem veszélyes zónákra hasonlítanának, de nem gáz. Bár, lehet csak én vagyok már piszok éhes.

- Hol hallottál Lewis-ról? Honnan értesültél róla, hogy él még? – töri meg a motorzúgás hangját Polly, míg én a legközelebbi csokis keksz által jelölt ponthoz vezetek.

- A városnak, ahol élek, nagy az információszerzõ központja. Széles spektrummal bír, s van ott egy-két barátom – felelem, míg a közelben felbukkanó meghalt facsoportot figyelem, hogy rajta van e a térképen. Igen. Ropik.

- Értem.

- Ti sohasem akartatok egy biztonságosabb helyre költözni? – érdeklõdöm, míg a cápauszonyhoz hasonlító akármire téved tekintetem a térképen. Nem tudom miért, de a kölyök nem válaszol, így nógatom kicsit. – Nos? – Nem értem miért nem vitte egy városba Lewis, nem ilyennek ismertem.

- Úgy voltunk vele, hogy inkább a szabadság, mint a biztonság. Na meg volt pár rossz tapasztalatunk. Úgyhogy ha magaddal akarod rángatni tegyél le róla! – teszi hozzá harciasan.

- Csak beszélni akarok vele. – szórakozok rajta, hisz ha akarna se tudna megállítani semmibe. - Kérdezhetek még valamit?

- Kérdez!

- Hogyan találtátok meg egymást? Vagy eleve egy helyen voltatok? – teszek fel kettõt.

- Nem. Más városban, messze egymástól. Nem tudtam hogy él, úgy voltam vele, mint te. Aztán egy kisebb táborban hallottam a pletykát. "Wronsky, a farkas", így nevezték. Ezért hívott engem kölyöknek.

- És hogyan szakadtatok el egymástól? – nézek rá, ekkor tûnik fel, hogy felém fordult. pillant

- Errõl nem szeretnék beszélni.

- Pedig úgy talán... – kezdenék bele, de nem engedi, hogy befejezzem.

- Nem lenne könnyebb semmivel sem! – közli velem határozottan, bár mintha a félelem is ott csengene a háttérben. Nem tetszik ez nekem, de most mit mondjak neki? Pofázz, vagy itt hagylak a nagy büdös semmi közepén?

- Tudod sokat beszélgettem vele arról, hogy mik hiányoznak a legjobban. Jó volt beszélni róla, így könnyebb volt megõrizni az emlékezetünkben. –Nem tudom hogy jön ez ide, de szerintem sehogyan. – Lecsökkentettük ezt háromra, így született meg a "három dolog" játék. Elsõre megpróbáltuk kitalálni egymásét, aztán továbbfejlesztettük – ecseteli, míg rá-ránézek. Ez érdekesnek hangzik.– Ha idegenekkel találkoztunk megtippeltük mindketten, külön-külön. Aztán ha tudtuk megkérdeztük, elõtte volt, hogy fogadtunk is.

- Három dolog, mint három fogalom?

- Igen. Mi az a három dolog, ami legjobban hiányzik? – szegezi nekem a kérdést, amin én magam is elkezdtem már gondolkozni a feltétele nélkül.

- A hideg sör, a zene... – igen, ezek rohadtul hiányoznak. Azonban a harmadikat ki se ejtem a számon, valami égetni kezdi a mellkasomat. A fényképalbum. – és a családom. – Mind meghaltak. Mind. Egyedül a képek azok, amik bizonyítják, hogy léteztek, nem pedig csak képzeltem.– Neked? Várj kitalálom! Neked is a család... aztán a barátaid, meg a kaják – ecsetelem vigyorogva. Annyira tipikus lenne!

- A jégkrém. – javít ki, de nekem ettõl dagad a mellkasom. Férfimegérzések, igen! – A barátok pedig nem telitalálat, az utolsó inkább az otthon. – Otthon. Mi is volt az? Ahol jól éreztem magamat, ahol szerettek, ugye?– Ha szerzel nekem jégkrémet hozok neked hideg sört! – veti fel hirtelen, miután beköltözik közénk a szomorúság.

- Áll az alku! – vágom rá rögtön. Mit meg nem tennék egy hideg sörért...! Sok mindent, de nem mindent.

- Ha meg a zene hiányzik, énekelek én neked!

- Zene, nem kornyikálás! – vágom rá, mert nem hinném, hogy felfogta a dolgot. Zene, oh a zene! Mamma mia, here I go again!

- Kár, pedig zseniálisan borzasztó hangom van. Falra másznál tõle seggarc Kapitány! – terpeszkedik önelégülten az ülésben.

- Mi volt Lewis-é? – bukik ki belõlem a kérdés.

- Az mindegy. – Nem akar róla beszélni, tudom. Én azonban igen.

- Az erdõ... a zöld lombok. Biztosan ez az egyik. Aztán még a nõk. Mindig ezt fájlalta a seregben is – vigyorgom. Jó ember volt, de nem a hûségérõl volt híres, az biztos. - Na meg a vodka.

Csend telepedik ránk, én pedig érzem, hogy fel kell dobnom valahogy a helyzetet. Mert bizony, rohadt hullaszag van. Azt pedig érthetõ okokból nem szeretem, fõleg, hogy a kölyöknek is olyan nyúzott képe van, mintha bármelyik percben elkezdene az örege után bõgni.

- Szerintem a húgomat is meghúzta, de remélem nem, mert akkor becsületbeli okokból meg kellene vernem kicsit – szólalok meg.

- Mi? – kérdez vissza a kölyök kétvonalas c-n, én pedig felnevetek.

- Dögös kis bige volt mindig, tudod? – nézek rá. – Szõke haj, kék szemek, nagy dudák, szép mosoly… Nem csodálnám, ha megtette volna, de csak tizenhét volt a kisasszony. Mondanám, hogy kinyírom érte, de… - felnevetek, de érzem, hogy most magamtól tévedtem ingoványos talajra. – Biztos élvezte. Neki tuti a férfiak hiányoznának. Meg a smink. Harmadiknak meg… - megvakarom az orromat, mert mintha égne. Nem kéne sírni, bassza meg. – Szerintem tuti felháborodna, hogy miért csak hármat választhat. Bár lehet, hogy a kutyánkat is megnevezte volna, sokszor mondta, hogy jobban bírja, mint az én vagy bármelyik másik általa szeretett pasi képét. Mármint a kutyákat – teszem hozzá.

- Volt kutyátok? – kérdezi, mire én bólintok egyet. úgy tûnik ez a téma jobban leköti, mint a nõvérem, meg az örege afférja. Nem csodálom. – Akkor meg tudod mondani, hogy õ milyen fajta lehet? – céloz az ölében szunyókáló bestiára.

- Fogalmam sincs – vágom rá rögtön. – Túl kicsi még ahhoz, hogy a fajták jellemzõi felfedezhetõek lennének rajta. Ahhoz várnunk kell.

- Azt mondod, hogy megmarad?

- Fogalmam sincs – ismételem magamat. – Reméljük.

- Légy erõs, prücsök – babusgatja az apróságot, amit megmosolygok. Legyünk mi is erõsek, különben nagy gáz lesz. Se víz, se tankolnivaló, kajánk is alig van… nem akarok még meghalni. Fiatal vagyok és túl jó seggû.

| | | * * * | | |

Ahogy ráz a kocsi, felvont szemöldökkel figyelem hol a mûszerfalnak megfelelõ kezdetleges akármit, hol a lassan közeledõ várost. Ez szívás. Ez nagyon szívás. A guruló vacak már csak a benzingõzzel rötyög elõre vészesen lassan, ami semmi jót nem jelent. Polly se kérdez rá a helyzetre, látja a képemen, hogy nem jó ötlet. Túlságosan is mérges vagyok ahhoz, hogy ne üljön ki a bájos pofimra, fõleg azután, hogy rúg még kettõt a motor, majd egy fájdalmas sóhajjal feladja a harcot. Kész. Ennyi volt.

- Hogy az a retkes háton kúszó kétfejû gyíkpatkány…! – vágok rá a kormányra, majd dõlök hátra az ülésben.

Csend telepedik ránk, amit mindig is úgy utáltam. A kölyök se szólal meg, én se, gondolkodom kell, hogy lenne a legjobb. Hagyjam itt? Vigyem magammal? Egyformán veszélyes mindkettõ, ez tény. Az autót se tudják elvinni, mert kifogyott belõle a kakaó. Azonban a kölyökkutya…

- Oké, mondom mi lesz – kezdek bele. – Velem jössz, de ha azt mondom, hogy bújj el, nem tolod elõ a képedet.

- Hú, de megkomolyodott valaki! – jegyzi meg, mire én ránézek. Neki se kell több, rögtön nem locsog tovább.

- Nem tudom melyik banda irányítja a környéket, ezáltal fogalmam sincs mire várhatunk. Általában a felderítõk eddig nem jönnek el, a kósza hírek pedig mire eljutnak hozzánk, már nem érvényesek – fejtem ki, majd gyorsan hozzáteszem. - A kutya marad.

- De…

- A kutya marad. Útban van, zajt csinál. Hagyd a kocsiban.

- Nem! Így tuti meghal – ellenkezik.

- Ha meg jön, mind meghalunk – felelem halkan, kihangsúlyozva minden szót. – Sietünk. Nem lesz baja.

- Ha meghal szegény, én lelõlek a picsába – motyogja, míg az ölében alvó apróságot felveszi.

- Milyen jó lesz nekem – sóhajtom, míg készülõdni kezdek, õ pedig búcsút vesz a kis apróságtól. Nem tud lekötni, hogy egy kutya élete múlik ezen.

Annyi mindenki meghalt már. A szüleim, a testvérem, a barátaim és bajtársaim… nem fogok pont egy pár napos eb sorsán fennakadni. Az életemért küzdök, ahogy a Pollynak is kéne. Mindegy, gyerek még, hiába a zord élet, emellett megértem, hogy kis kedvencre fáj a foga. Nem olyan értelemben na, hanem olyan emberien. Mielõtt kiszállnék a kocsiból, még pár pillantást vetek a kocsi belsejére, hogy megbizonyosodjak arról, semmit se hagyok ott, majd kikotródom a csotrogányból.

Meleg van, de ez nem újdonság. Polly még a kocsiban szöszmötöl, a kutyával. Nem hiszem el, eddig tartott volna a vasszigorom? Igaza van, ha itt hagyjuk, a meleg megöli, ha már a víz nem fogott ki rajta. Megtámaszkodom a kocsiba, mert nem hiszem el, hogy ennyire elérzékenyültem volna egy ostoba négylábú miatt.

- Jól van bassza meg, hozd a kis bolhás dögöt! – mordulok fel, majd engedem el a meleg fémet.

- Nem is bolhás, s nem is dög! – bukkan elõ a kölyök feje a kocsi másik oldalán. – Amúgy is azt terveztem, hogy hozom… - morogja, míg a kicsi kutyát elrejti a felsõje alatt.

- Tuti nem a melleid fogják tartani – sóhajtom, mire õ mérgesen felszusszan, s már nyitná is a száját, hogy visszaszóljon, de közbevágok. – Ha lelõnek miatta, otthagylak. Vele együtt.

- Nem fognak! – vág vissza. – Na, indulunk már seggarc kapitány?

- Naná, szaros, naná – prüszkölöm enyhe jókedvvel. Nos, ha meghalok, legalább boldogan tegyem, nem? Ezen a helyen még kísérteni sincs mit, szóval érdemes lenne széles vigyorral a képemen kilehelni a lelkemet. Ha már vége, kérem a nõket, a sört, a cigit, meg mindent, amit elfelejthettem az utolsó pár évben.

Kiveszem a kannát is, majd el is indulunk édes hármasban a város felé. Egyik kezemben az üres üzemanyag tároló, a másik pedig készen áll arra, hogy fegyvert húzzon elõ az övemhez csatolt fegyvertartóból. Szerencse, hogy a táskámban van még egy pár dolog, ami hasznos lehet. Az a nyamvadt kutyakaja is, amit még én is megennék, mert éhes vagyok. Vajon min éltek a Wronsky-ék? Lehet nem most kéne felhozni, mikor mindketten éhesek vagyunk, mert ha nem a kutya leplez le minket, akkor a szinkronban korgó gyomrunk.

Mindketten eléggé kifáradunk a város határához érve, hisz nem túl könnyû a tûzõ napon sétálgatni, éhesen, szomjason és kifáradva. Komolyan, ha meghalok, az elsõ pár napot alvással töltöm. Igen, ezt eldöntöttem. Azonban csakis klimatizált szobában leszek hajlandó párnára hajtani a fejemet! Vajon ezt hogy fogják fogadni a fejesek?

- Mi lesz, ha nincs üzemanyag… és víz? – kérdi halkan Polly mellõlem, mire én ránézek.

- Talán akad vodka meg barackbefõtt – felelem elgondolkozva, mire õ hihetetlenkedve mér végig. – Szerintem a motor bármilyen elégethetõ cuccal elmegy. A barackbefõtt meg finom.

- Halleluja – szusszantja, majd meglesi a kiskutyát, hogy bírja a helyzetet.

Beérünk az utcákra, amiket homok és roncsjármûvek borítanak, az ablakoknak legtöbb helyen már csak hûlt nyoma. Élet nyoma nincs, ami zöld, az is régi tábla, megkopott s homok által csiszolt. Rég jártam ilyen helyen, talán ezért döbbent meg a látvány. Annak idején se volt szívmelengetõ egy város lepusztult látképe, de így… uh, basszus, kicsináltuk magunkat. Totálisan.

- Ezt a várost hogy hívták annak idején? – szólal meg hirtelen Polly, mire felé nézek. – Azt mondta Lewis, hogy minden városnak meg falunak volt egy neve. Erre persze én is emlékszem, de… nos, neki több tapasztalata volt ilyen téren, ahogy neked is.

- Öhm… - gondolkodom el egy pillanatra. – Õszintén? Fogalmam sincs. Lehet valamelyik táblán kint lesz, ha még nem koptatta le a homokvihar a feliratot. Sõt, talán pláza meg benzinkút is van kitáblázva. Bár errõl rögtön az ugrott be, hogy álmodik a nyomor, nice ass kapitány – röhögök fel.

Azonban nem sokáig tart a jókedvem, ugyanis valami zajt hallok. Nem tudom, hogy a feltámadt szél okozta e, vagy valaki, így lerakom a kannát, majd elõveszem a fegyveremet. Tekintetem találkozik a kölyökével, aki aprót biccentve lép közelebb hozzám, s nyúl az általam letett kannáért. Megvárom, míg befarol mögém, majd intek a fejemmel egy közeli épülethez, hogy menjünk csak szépen oda.

Árgus tekintettel nézek körbe újra s újra, hátha elõbukkan valaki, s könnyen lelõhetem. Azonban nincs szó semmi ilyenrõl, percek múltán se, nekünk pedig véges az idõnk. Sötétedésig innivalót kell szereznünk, ha üzemanyagot nem is s találnunk kell egy jó rejtekhelyet. Hátrébb araszolok még, amit a fruska egy morgással követ, révén, hogy a hátammal böködöm, hogy haladjon. Remélem azért néz hátra is, mert csak feltûnt neki, hogy elõl figyelem  a terepet.

- Elágazás! Merre? – susogja a hátam mögött, mire én gyorsan szétnézek arra is.

- Fedezék a lényeg, nem az irány – tudom le ennyivel.

- Kösz a semmit, seggarc…

- Kis cukorfalat vagy, mikor félelmedben káromkodsz, ugye tudod? – vigyorgok, míg alaposan szétnézek, hogy elindulhasson az általa kiválasztott jobb irányba.

- Ha randizni akarsz a Farok ölõvel, csak kérdezned kell – feleli éles hanggal, de szedi a lábát azért. Úgy tûnik, hogy kiszúrt egy épségben maradt épületet, ahová követem is sietve. Meghúzzunk magunkat, s míg õ a kutyát nézi, jól van e, én a fedezék minden zugát járom át, s nézelõdöm találok e valamit. Sajnos a kocsi roncsoktól nem látok semmit se, így kénytelen vagyok egy nagy szusszanással rendezni a szívverésemet, s a kölyökhöz fordulni.

- Szétnézek. Készítsd elõ a fegyveredet.

- Hát… - néz rám zavartan, míg megköszörüli a torkát. – Lehet, hogy ijesztgettelek vele, de a Farok ölõ belefulladt a kútba.

- Oh, hogy azt a redvás lószopó virágárust! – mordulok fel. – Most kell szólni?

- Mert talán utána ugrottál volna? – kérdez vissza felháborodva. – Én se örülök neki!

- Fasza, bassza meg, fasza!

- Elsõre is felfogtam, hogy szar a helyzetünk, nem kell trágár módon pofázni! – rivall rám, mire én legszívesebben felordítanék, hogy miért ezzel az idiótával kell megdöglenem. Végül veszek egy nagy levegõt, majd leveszem a táskámat. Azt hiszem van egy kis kézimityûröm, ha fejbe kéne lõnöm magamat. Meg is van!

- Nincs plusz töltényem hozzá, szóval ügyesen használni azt az öt golyót – figyelmeztetem. – Ha sötétedésig nem érnék vissza, sok szerencsét a továbbiakban, kölyök – küldök felé egy vigyort, aminek láttán kétségbeesés fut végig az arcán. Szólásra nyitja a száját, de nem jön ki rajta egy hang se, én pedig nem erõltetem a dolgot, inkább elindulok.

Komolyan, ha épségben megúszom, esténként beiktatom a térden állva való imádságot.

| | | * * * | | |

Már sötétedik, mikor visszatalálok arra a területre, ahol Pollyt hagytam. Nem találtam csak két hullát, az egyik még friss volt. Az egyik szerintem feladta a harcot, mert kezében volt a pisztoly s táskájában akadt pár dolog, míg a másik már szó szerint elfogyott a nélkülözésnek hála. Szerintem feladta a szervezete, eléggé csont és bõr volt. Remélem a kölyök megúszta a dolgot, mert van neki jó hírem. Elsõnek is találtam pár ananászkonzervet, meg egy kulacsot, valami löttyel, aminek nem volt rossz íze s mérgezõnek se tûnt. Szerintem víz lehet, valamibõl.

Üzemanyagot meg improvizálok majd a sok itt álló autóból, ha más nincs. Találtam egy vékony gumicsövet, amivel majd elõszívom a benzinlopó fenegyereket magamból. Olyan boldog vagyok, legszívesebben énekelve táncolnék! Vagy táncolva énekelnék? Hm, fogós kérdés.

- Hé, cuncimókus, képzeld el ki élte túl! – jelenek meg a háznál, majd vigyorgok be a nagy lyukon, azonban Pollyt nem találom ott. Elbújt volna? – Hé, kölyök. Ananászt? El is szopogathatod egy kis kacsás kutyakajával.

- Sven? – hallom a halk hangját, mire megindulok a rom másik végébe. Ekkor mászik elõl az egyik lyukból, én pedig elvigyorodom, s rögtön megpaskolom a fejét.

- Okos gyerek vagy te, hallod.

- Nem vagyok már gyerek! – rivall rám, majd végigmér. – Ananászt mondtál?

- Ühüm – kacsintok rá lelkesen. – Lehet még kicsit körbe kéne néznünk. A kocsit úgyse viszik el, mert nincs mivel. Holnap reggel meg majd végignézzük a roncsokat melyikben lötyög egy kis kakaó – bökök az útra, ami hozzánk közel fut át a városon.

- Jó kedved van. Nem találtál ellenséget? – kérdezi engem méregetve, mire én tagadóan megrázom fejemet.

- Azonban ez nem jelenti azt, hogy nincs. Elég nagy városkának tûnik ahhoz, hogy elkerülhessük egymást. Azonban ráérünk aggódni, van löttyünk meg vacsoránk, menjünk s keressünk valami égethetõt! – intek fejemmel kintre. – Lakomázunk! – rikkantok fel lelkesen, majd mielõtt rádöbbennék, hogy mennyire idiótának tûnhetek a szemében, elkezdek lelkesen énekelni. – I feel good. I knew that I would, now.

- Jaj, ne a funky hülyeséget! – szól rám, én pedig látva bosszankodó képét, fellelkesülök.

- Oh, Lewis megtanította neked mit kell elutasítani, mi? Pedig ez lesz még jobb is – kezdem el a fúvós hangszerek ritmusát dalolni, míg elindulok kifelé. Igazából, ha most lelõnének, nem csodálnám, de legalább boldogan patkolok el, nem?

- Whoa, I feel good! – dalolom míg egy faoszlopot rúgdosok, hogy eltörjön.

- Én viszont nem! – vág vissza a kisasszony, míg egy elrohadt facsemetét próbál kiszedni a földbõl, ami nem is olyan egyszerû, mint elsõnek tûnt.

- Oké, akkor következõ James Brown számunk következik – próbálom hangomat kicsit rádióssá tenni, míg a fát szedem össze. – Once I was a boogie singer. Playin' in a Rock & Roll Band. I never had no problems. Burnin' down the night stands! - Én lelkesen énekelek, õ pedig a szemeit forgatva figyeli hogy közeledik felé a fával, amit végül a földre dobok, majd segítek neki a fahúzásban. - Yeah they were. Dancin' and singin' and movin' to the groovin' – sikerül is kiszedni a kis fácskát, majd a tüzelõre dobom.

- Csak nem fõzünk? – kérdi mire én lelkesen bólintok egyet. – Remek. Mit?

- Ananászos kacsahusit kisasszony. Isteni lesz – cuppantom meg ujjaimat lelkesen.

- És a kutyának mit adunk?

- Csak az ízéért tesszük bele, na – morgom. – Gondolom nincs nálad egy edény – méregetem, mire felvonja a szemöldökét, hogy ezt mégis hogy képzeltem. – Sejtettem. Hát, akkor majd a konzervet rakjuk rá, s úgy melegítjük át, nehogy valami mocskos bélfertõzést kapjunk.

- Uh, de biztató…

- Ugyan már, azt ne mond, hogy öt csillagos kajához vagy szokva – felelem, míg összerakom a tûznek valót. – Ha igen se baj, mert olyat fõz neked Sven kapitány, ami után mind a tíz ujjadat megnyalod! Mert ugye mind megvan?

- Naná! – vágja rá, míg egy követ gurít az alakuló tûzhöz, hogy leülhessen rá. – Tudod, most szembe ugrott valami az éneklésedrõl…

- Oh, hogy mennyire csodás hangom van? Pedig nem hallottál még Abba Mamma miát énekelni! – röhögöm lelkesen.

- Lewis egyszer mesélte, hogy volt egy rohadt idegesítõ haverja, aki vagy funkyt, vagy nemzeti dalait énekelte – ráfagy a mosoly a képemre, s úgy nézek rá. A tûz épp belobban, s megvilágítja arcát. Ott ül a kövön, fogja a kiskutyát az ölébe, s a vörös fénybe bámul szomorú mosollyal az ajkán. – Mindig az agybajt hozta rá, mert tudta, hogy ezekért nincs úgy oda… persze, közös zenéket is szerettek, s sokat énekelték a kocsiban, mint mondjuk a…

- Scorpionstól a Raised on rockot – fejezem be helyette, mire rám néz.

- Tényleg ismered – tudja le ennyivel, mire én felhorkantva dobom a konzervet a tûzbe.

- Mintha nem ezt ismételgettem volna neked mióta, kölyök… - Szóval mesélt rólam. Vicces, én is mesélgettem róla, ha úgy alakult a helyzet. – Ha akarod azt is elénekelem neked - duruzsolom vigyorogva, míg egy bottal megbököm a konzervet a tûzbe. Jól jött a gyufa.

- Csak az hiányzik! – vág vissza, mire egymásra nézünk, s elvigyorodunk. Nos, legalább egyikõnk sincs egyedül, nem? 

Fél biztosan, retteg, hogy itt hagyom. Az lenne a legokosabb, tudom. Lewis is arra tanított, hogy a saját életem és biztonságom az elsõ! De természetesen õ is örökké hõsködött, így ha a katona nem is tudna semmit nagybátyámról, valószínûleg akkor sem hagynám itt. Hõsködésre tanított õ valójában, ha szavaival mást is akart elérni. Biztosan nagyon büszke lenne rám, ha megmenteném, fõleg ha valóban a barátja, mint ahogy ez az ipse állítja.

A kocsik felé loholok, persze a lehetõ leghalkabban. Nincs rá szükség, hiszen az idióta kannibálok õrizetlenül hagyják õket. Mind a katona után eredt, én pedig így gond nélkül csenhetem el egyik kis autótorzójukat. Ám mielõtt még újdonsült pajtásom megmentésére sietnék elõveszem a Lewis-tõl kapott vadászkésem és egyesével szépen beledöfködöm a számomra felesleges autókák és motorok kerekeibe. Nem csak egybe, de nem ám! Az összesbe!
Dolgom végeztével pedig az anyósülésre pakolom dolgaimat, majd indítom is a kiválasztott jármûvet. Szerencsére még a kulcsot is benne hagyták. Mondjuk nem nagy meglepetés, szokás ez a praktika errefelé, hiszen az autók maradandóbban az embereknél manapság. Remélem ez a jószág is sokáig fogja bírni.

Arról azonban valóban fogalmam sincs merre kellene mennem. Így hát elindulok arrafelé, amerre a férfi futott. Na meg amerrõl a lövések dördülnek, hiszen egy irányban van mindkettõ. Elõbb-utóbb össze kell futnunk! A nagy számok törvénye alapján mindenképp, viszont arra vigyáznom kell, nehogy egy emberevõbe botoljak helyette.
A motor eszméletlenül bõg. Hát igen, nem sokat vezettem mindeddig, azt is nagyjából nyugodt, de ennél biztosan nyugisabb körülmények között és szigorúan Lewis felügyelete mellett. Remélem gyanakvás helyett azt hiszik majd drága elleneink, hogy csak rá akarom hozni a frászt szegény ördögre.

Ebben a pillanatban meg is pillantom. Nagyon szedi a lábát szerencsétlen, de nem kell soká! Egy pillanatra megtorpan mikor meglát, ahogy üldözõi is. Nem egészen értem a dolgot, de igyekszem irányban tartani az autót.  Amint még közelebb érek hozzá futni kezd felém. A biztonság kedvéért kezembe veszem pisztolyomat, azzal egy kézzel is boldogulok, nem mint a puskával. Elvégre a férfi körvonala stimmel, de ilyen sötétben okozhat akár meglepetést is.
Ahogy közel ér fékezek. Kissé nagyra sikerül, a kormánynak nyomódom, de legalább áll az autó. Innen már tisztán látom, hogy õ az, a kocsi lámpái megvilágítják arcát. Helyére csúsztatom  fegyveremet és átmászom gyorsan az anyósülésre, õ pedig bepattan és már száguldunk is. Jól vezet, látszik, hogy rutinból csinálja. Összehasonlíthatatlan azzal a kocsi kínzással, amit az elõbb lemûveltem.

- Mi a fenét tököltél eddig? – kérdezi zaklatottan, a visszapillantóba bámulva. Halványan látom az arcát. Az utastérben félhomály dereng. Csak egy-két apróság világít a kezdetleges mûszerfalon, de így is adnak némi fényt.

- Vajon mit? Kilyukasztottam a gumikat – felelem, s el is vigyorodom hozzá. Ha a vezetésre nem is, erre büszke vagyok! Õ pedig csodálkozva fordul felém, majd olyan váratlanul tör ki nevetésben, hogy ijedtemben majdnem kiugrok az autó üvegtelen üres ablakán.

- Tuti Lewis rokona vagy, bassza meg – nevetgél szórakozottan, míg én összeszedem magam. Így van, mondtam hogy a rokona vagyok – Elnézem ezért a fogócskát. Azt is, hogy le akartad lõni a golyóimat.

- Az még megeshet, ha neveletlen perverz állat leszel – közlöm nyugodt hangon. Az ilyesmit jó idõben tisztázni.

- Hékás – néz rám egybõl dorgálóan, mintha oly légbõl kapott elképzelés lenne – Már nem azért kölyök, de vágod, hogy van vagy közöttünk húsz év?

- Láttam már rá példát! – horkantom, majd az ölembe húzom lábamnál pihengetõ puskámat. Közben a húsz éven gondolkodom, ilyen öreg lenne?

- Beszarok – sóhajtja, majd gyorsít a tempón – Inkább nézd, merrõl jönnek. Tudsz kocsiból lõni?

- Tudni tudok – húzom oldalra a számat önkéntelenül is. A tudok és a jól tudok közti különbség aggaszt -, de kérdéses mennyi ér célba. Közben lassan hátrafordulok és kifelé bámulgatok. Sehol egyetlen fénycsóva se.

- S vezetni mennyire tudsz? – kérdi egybõl, leszûrve grimaszom üzenetét, gondolom.

- Amennyire a helyzet megkívánja – nyújtózkodom tovább, figyelve a mögöttünk lévõ dolgokat, de semmi. Csak sötétség – Utánunk jönnek, igaz?

- Ha jól kilyukasztottad a kerekeiket, akkor nem – mondja nyugodt hangon – Mivel csináltad? – kérdi, mire felé fordulva elõkapom késem, õ pedig elvigyorodik, de mint a tejbetök.

- Csodálatos. No de most mássz csak hátra aranybogaram s nézd meg mit hagytak ránk szeretett kannibál testvéreink – bök hátrafelé fejével. Nem is az utasítgatás bosszant, inkább a megszólítás. Kissé lekezelõ, én pedig gyûlölöm a fölényeskedõ megjegyzéseket.

- Nem vagyok az aranybogarad! – füstölgöm, majd leteszem a puskámat és hátramászom.

- Dehogynem! Bár még választhatsz a cunci, a piszemisze és a úristenmiértnemhagytamhátranasinak között – vigyorog, én viszont nem igazán tudom értékelni a dolgot. Fõleg úgy nem, hogy épp az emberevõk mocskos dolgait matatom úgy, hogy még az orromig sem látok.

- Akkor én is neveket fogok neked adni! – horkantom– Seggarc leszel. – alig hogy kimondom újra nevetésben tör ki. De jó, ezt a faszit még megbántani sem lehet. Az élet csúf tréfát ûz velem, úgy érzem. Elõre hajolok, ki a két elsõ ülés között, csak hogy jobban érezhesse felháborodásomat – Ez nem bók.

- Tudod, a legtöbben nice ass kapitánynak hívnak, szóval a seggarccal nem jársz messze. No de kölyök, megnézted mink van, vagy csak durcáztál egyet?

- Minden olyan mocskos… – panaszolom számat húzva, de azért visszamászok kutakodni – Van itt töltény, pár tõrszerû valami, öhm… – találok egy furcsa konzervszerûséget. Gyorsan megforgatom, szemrevételezem, de címke híján csak a méretébõl tudok következtetni – Ez nem tudom mi. Mintha kutyakaja lenne.

- Uh, ugye kacsás? – fordul hátra kíváncsian, én pedig belegondolni sem akarok abba, hogy bármikor is kutyakaját fogok enni. Pedig ettem már cifra dolgokat, de ez mégiscsak túlzás! Elõbb ennék kutyát! – Levesnek nem olyan rossz – fordul vissza az út felé – És még?

- Pár csavar, s úgy tûnik, hogy egy kannányi üzemanyag – lötyögtetem meg a kannát. Sajnos túl jóhiszemû voltam – Mégse. Pár korty üzemanyag.

- S víz? – kérdez rá egy nagyobbacska kanyar elõtt.

- Nem látok – mondom, majd keresõdöm még egy darabig. Miután föladtam visszamászom az anyósülésbe – Ugye nem a nyamvadt városod felé viszel? – érdeklõdöm halkan. Persze ügyelek arra, hogy érezze mennyi nem kívánok oda keveredni.

- Nem – közli tömören – Délnek tartunk. Ijzer északnak van – teszi hozzá, mire hümmögök egyet. Cseppet sem érdekelt, de azért jó tudni – Ugyanazt a személyt keressük, s én hallottam felõle pár hírt, délrõl. Mivel az üzemanyagunk az elkövetkezõ két órában ki fog fogyni, a helyedben aludnék egy kicsit.

- Aludtam, míg be nem törtetek s el nem kezdtétek egymást ölni – sóhajtom, de azért megpróbálok aludni. Az ablak felé fordulok fejemet pedig az ülésnek döntöm – Tényleg Lewist keresed? – kérdezem csendesen.

- Tényleg.

- Meg akarod ölni.

- Hát – neveti –, csinált fiatalon egy-két dolgot, amiért lehet meg kellett volna nyúznom. Azonban kétlem, hogy meg akarom ölni. Jó barátom volt.

- Soha nem mesélt rólad – közlöm vele azt a tényt, ami legjobban zavar állítólagos nagy barátságukban.

- Nem beszélünk olyanokról, akikrõl azt hisszük, hogy meghalt – feleli halkabban. Szíven ütnek szavai, fõleg mert igazak. Lewis-zal sem beszéltünk ilyesmirõl. Sem a lányáról,sem a szüleimrõl, vagy a testvéremrõl. Mintha soha nem is léteztek volna. Nem gondolkodtam azon, hogy ez rossz-e, vagy épp jó. Csupán így volt elviselhetõ a hiányuk. Úgy tettünk, mintha a régi, boldog élet soha nem is létezett volna. Mintha a világvége elõtt nem lett volna semmi. Mintha a "nagy gebasz" - ahogy Lewis nevezte - lett volna a kezdet.

Pár perc múlva már alszom is. Gyorsan jön, akárcsak az ébredés. Már kisgyerekként sem szerettem kocsiban aludni. A rövid szendergéstõl csak még álmosabbnak érzi magát az ember, s elég egy nagyobb fékezés és már fel is pattan a szeme. Így volt ez most is, leszámítva hogy nem fékezés volt. Csupán komótos lassítás. Nagyokat ásítok, s közben érdeklõdve pislogok kifelé, meg persze a sofõr felé. Még mindig sötét van. Addig azonban nem szólok semmit, míg meg nem állunk.

- Ennyi volt? – kérdezem halkan, mire bólint egyet – S a maradék üzemanyag?

- Nos, arra gondoltam, hogy itt éjszakázunk – avat be tervébe – A sötétben jobban kiszúrják a kocsi fényeit, emellett nekem is pihennem kell. Persze ha akarsz, mehetsz tovább egyedül – teszi még hozzá, miközben kiszáll a kocsiból és nagyot nyújtózik.

Sóhajtva nyitom ki én is a felém esõ ajtót. Kiszállok, kiveszem csomagomat, majd elõkészülök az itt éjszakázáshoz. Õ is így tesz, mindketten  a földre telepedünk, persze messze egymástól. Övembe akasztott pisztolyomat kezembe veszem a biztonság kedvéért, így alszom el ismét, remélve hogy ezúttal nem kelt fel semmi váratlan. Szükségem van a pihenésre.

●

●

●

Matatásra kelek. A nap még nem tette tiszteletét teljes pompájában, de már ki-kikandikál a sziklák mögül. Hirtelen azt sem tudom hol vagyok, már majdnem Lewis-nak szólítom azt a homályos árnyat, ki tõlem nem messze pakolászik. Mindig korán kelt. Együtt a nappal, vagy még elõtte. Persze idõben beugrik minden. Pedig szívesen maradtam volna abban a boldog tudatban, hogy itt van velem.
Feltápászkodom és körülnézem. Akármilyen kopár is a táj, a napkeltében lélegzetelállítóan szép. A sziklákra meredek. Kiálló szegleteiket glóriaként övezi a reggeli fény. Az egyik még emlékeztet is egy angyalra, vagy inkább egy óriási madárra. A kopár szirtek mintha hatalmas szárnyakat formáznának.

- Indulunk? – kérdezem meg, miután kinézegettem magam.

- Én igen – közli halvérûen. Én pedig nem tudom mire vélni a dolgot. Remélem, hogy csak szórakozik!

- Hisz egy a célunk… – látok neki gyorsan dolgaim elpakolásának – Miért ne kereshetnénk együtt Lewist? – kérdem, ám amint felemelem fejemet azt látom hogy beül az autóba. Nyomban felkapok mindent és utána sietek – Ne legyél ennyire önzõ szemét alak!

- Hé – int felém kezével, mintha csak nyugalmat parancsolna, de nem használ. Nem vagyok nyugodt –, nem vigyázok kölykökre. Eddig elhoztalak, tekintsd szívességnek.

- Én szereztem a kocsit! – juttatom eszébe, közben még mindig abban reménykedem, hogy ez csak egy rossz tréfa.

- És? Én meg megmentettem a seggedet.

- Én is a tiédet! – vágok vissza rögtön. Legszívesebben még azt is hozzátenném, hogy tulajdonképpen kétszer is megtettem, holott ha meghúzom magam megúszhattam volna az egészet!

- Lelõtted az alakot, ránk csõdítetted az összes zagyva idiótát – sóhajtja – És még neveletlen is vagy.

- Miért, te talán nem? – kérdem, elvégre mindkettõ igaz õrá is. Gyorsan az anyósüléshez sietek, majd bedobálom cuccaimat. Eddig is a lábamnál utaztak, most is elférnek majd ott. Inkább, mint hátul a mocsokban!. – Veled megyek, ez nem kérdéses.

- Ugyan miért hagynám én ezt neked? – kérdezi felhorkanva – Csak útban vagy.

- Tudok fõzni, zoknit stoppolni, jó a megfigyelõ képességem és ne feledd, hogy rokona vagyok annak, akit keresel!  – mutatok rá miért is lenne elõnyös az együtt maradás. Még hozzátehetném, hogy ha Lewis megtudja, hogy hátrahagyott elevenen megnyúzza és kabátot készít a bõrébõl, de szerintem ezt magától is kiokoskodja már.

Nem szól semmit, csak mélyen a szemeimbe néz. Nem hátrálok meg tekintete elõl, lássa csak elszántságom! Na meg õ fog szarabbul járni, fõleg ha ráakad majd Lewis-ra!

- Jól van – horkant fel végül – De ha mocskoskodol, én elfenekellek! – emeli fel mutatóujjár megrovóan, de nem igazán izgat a dolog. Gyorsan behuppanok mellé, rá sem nézek.

- Ugyan már, addig élnél – teszem hozzá, majd elvigyorodva pacskolom meg övemben pihenõ pisztolyomat – Farok ölõ elkapná a grabancodat.

- Úristen, Farok ölõnek hívod? Na kifelé – mutat a sziklák felé én pedig csak elvigyorodom. Most legalább megtanulja milyen egy rossz vicc áldozatának lenni – Komolyan mondom, na, siccmicc, ijesztgesd a kétfejû gyíkokat a környéken. – folytatja, én pedig tovább nevetek. Nem tudom honnan szedte ezt a dumát, de kedvemre van. Miután kinevettem magam hátradõlök és úgy nézek feléje – Jó, hát te maradtál – indítja a kocsit – Innentõl felelõsséget nem vállalok.

Nem szólok, a kocsi pedig gurulni kezd. Nemsokára felcsatlakozunk egy poros kis útra, leginkább jobb ötlet híján. Nincs víz, alig van üzemanyag. Már a puszta tudata is õrjítõen szomjassá tesz, de nincs mit tenni. Tovább kell menni, bár arról fogalmam sincsen hogy nice ass Kapitány mennyire ismeri a környéket. Nem hiszem, hogy nálam kevésbé, hiszen bár biztosan jártam már erre, még az égtájakat is képes vagyok összekeverni. Ám ekkor beugrik valaki, aki tuti hogy jobban vágta mindkettõnknél mi merre van. Elkezdem hát elõbányászni térképemet.

- Mit fötörsz má'? – morran fel seggarc Kapitány.

- Szomjas vagyok! – közlöm vele problémámat. Úgy sejtem egy cipõben járunk, a megoldás pedig táskámban lapul.

- Azt hittem nincs vizünk... – pillant felém megróvóan, miközben én még mindig a táskámmal küzdök.

- Nem mondtam, hogy van.

-  Akkor? Járjak neked esõtáncot? – értetlenedik, miközben én végre elõbányászom a viseltes kis útirajzot, s nézegetni kezdem. Szerencsémre a térképeken jól eligazodom, legalábbis ezen mindenképp. Sokszor használtam már és sohasem hagyott még cserben.

- Kábé négy mérföldre van egy kút. Pár éve még iható volt a vize... – magyarázom a térképbe merülve. A sziklák szerencsére kitûnõ tájékozódási pontként szolgáltak. Lewis le is rajzolta a legjellegzetesebbet, a szárnyas sziklát, megkönnyítve dolgom –, arrafelé egy kisebb településnek is kell lennie. Ott akadhat benzin is!

- Az meg honnan van? – kérdezi csodálkozva útitársam.

- Lewis-é. – mondom csendesen. Szégyellem én, hogy nem jutott eszembe elõbb, de nekem legalább van!

- Gondolhattam volna. Jó, adjad! – nyúl kincsem felé, mire én elrántom keze útjából.

- Ha egy ujjal is hozzáérsz letöröm a kezedet! – nézek rá homlokomat ráncolva. Ez az enyém, a túlélésem kulcsa! Nem fogom csak úgy kiengedni a kezeim közül!

- És mégis mivel? A pihés kis szárnyacskáiddal kiscsibe? – nevet fel, de arcán tisztán átom, hogy nem tetszik neki a dolog. Nem izgat különösebben.

- Mondom, hogy merre kell menni, te pedig odaviszed ezt a tragacsot! – vázolom fel a tervet.

- Ha így folytatod a dirigálást még a végén igazi nõ válik belõled. – sóhajtja két kézzel rámarkolva a kormányra – És mégis honnan tudtad meghatározni hol is vagyunk?

- Lerajzolta a sziklákat. – mutatom feléje az említett pontot, mire õ pár másodperc erejéig rápillant, majd visszafordul az út felé.

- Idõben eszedbe jutott a térkép hallod!

- Téged sem zavart, hogy csak megyünk a nagyvilágba! – juttatom eszébe.

- Az utat követtem. Gondolom az is elõbb-utóbb településben végzõdik. – válaszolja, mire a térképre pillantok és keresni kezdem. Hiába.

- Az utat nem rajzolta rá. – motyogom, s már tudom is miért nem tette.

- Pedig elég öreg útnak tûnik, jól kijártnak. – könyököl ki baljával az ablakon.

- Okkal tette. Felesleges dolgokat nem rajzol fel. – világosítom föl még mindig csendesen. Most jöttem rá miért nem tette, hiszen ha önmagának csinál egy térképet nem hagyta volna ki a jelölést. Ezzel a térképpel engem akart terelgetni, megóvva minden veszedelemtõl. Csak a biztonságos és a fokozottan veszélyes helyeket jelölte be rajta, semmi mást. Semmi feleslegest, különösen a városokat nem.

- Biztos, hogy jól fogod azt a térképet? – kezd el cukkolni. Nem tudom, hogy szomorú hangom-e az oka abajgatási kedvének, vagy valóban kételkedik, de furcsamód megmosolyogtat kissé jogos félelme.

- Ez tartott életben eddig is! – zárom le a dolgot, majd inkább az ablak felé fordulok, s nézegelõdni kezdek. Persze közben mosolygok.

Mikor kicsi voltam nagyon szerettem vizslatni a tájat utazás közben. Sokat cukkoltak is emiatt, mivel képes voltam annyira elmélyedni benne, hogy észre sem vettem, mikor hozzám szóltak. A testvérem folyton beszél, mozgott, nyüzsgött. Kérdezgette, hogy mikor érünk oda, én viszont csak néztem ki az ablakon csendesen. Akkor még volt mit nézni, most minden kopár és kietlen. Már nézegelõdni sem jó.

●

●

●

Vagy egy óra, mire odaérünk. Út közben nem beszélgettünk. Sven intézett még pár kíváncsi pillantást a térkép felé, ám végül nem vette el tõlem. A tereptárgyak stimmeltek, minden ott volt, ahol mondtam így nem volt oka kételkedni.
Már messzirõl megpillantjuk a kutat, s kellõ távolságra lepakolunk tõle..Minden csendes és nyugodt. Egy férfi ácsorog a vízlelõhely mellet, idõsnek és megviseltnek tûnik. Vizet húz fel, messzirõl úgy látszik.

Elsõnek a Kapitány úr száll ki. Kinyújtóztatja elgémberedett tagjait, majd óvatosan az öreg felé int. Az pedig egybõl visszaint neki. Errefelé ez a nemzetközi jele annak, hogy a szándék békés. Persze épp olyan törékeny ez a béke, mint a napon kiszikkadt, vékony, csupasz faágak. Elég egy apró szellõ, s nyomuk sem marad. Én is kikászálódom az autóból. Akármilyen törékeny is ez a világ, ezen szeglet most biztonságosnak tûnik.

- Adjon isten! Szomjukat oltanák? – köszönt az öregember amint közelebb érünk.

- Azt. – feleli kurtán Sven, én pedig meg is indulok a víz felé.  Övemben ott himbálózik a farok ölõ, így  félelemre nincs okom. – Várj meg pendelyes! – kiált utánam, de nem állok meg. Majd' szomjan veszek így is!

- Nyugi, nem iszom el elõled! – harsogom én is hátra neki, majd újfent csak elõre tekintek – Szép napot Önnek is! – köszöntöm az öreget tisztelettudóan. Ilyet is tudok ám! A köszöntõ után pedig fordulok is a vödre irányába.

Épp csak szóra nyitnám a számat, hogy elkérjem, mikor magához ránt. A pisztolyomért nyúlnék, de egyik kezével összefogja két csuklómat. Alacsony, gizda és még öreg is, nem kellene tudnia efféléket. Erre gondolok, s hogy milyen ostoba is voltam. Egy pillanat alatt elromlik minden.

- Tedd le a fegyvereid, vagy a csitri bánja! – kiáltja Sven-nek, miközben szabad kezével kést szorít a torkomhoz. Szembefordít vele, én pedig látom a Kapitány úr szemében, hogy tanácstalan. De engedelmeskedik. Lepakolja fegyvereit, a láthatóakat mindenképp, majd hátrál pár lépést.

- Nyugalom, letettem! – mondja végül higgadtan. Ám látom a szemében, hogy ugrásra kész. Minden idegszálával az öregre figyel – Az autót akarja? Vigye! Viheti a fegyvereket is, csak engedje el!

Biztos vagyok benne, hogy csel van a dologban. Csak nem olyan hülye, hogy odaadná az autónkat! Megvárni viszont nem akarom, hogy mi sül ki ebbõl, még a végén autó nélkül maradunk. Türelmes lennék én, ha nem lenne a farok ölõ az övemben. Ostoba vénember, el kellett volna vennie! Szerencsére azonban elég gyámoltalannak titulált ahhoz, hogy ne tegye.
Mire válaszolhatna Sven-nek a kezébe harapok. Felordít és elejti a kést. Arra számítok, hogy elengedi kezeimet, s kiszabadulva kilyuggathatom irháját fegyveremmel, ehelyett azonban jókorát taszít rajtam, kezeimet még mindig lefogva. Mire elengedi már zuhanok is a mélybe. Még hallom a lövést, biztos vagyok benne, hogy útitársam végzett az öreggel. Aztán minden kiesik, egészen addig a pillanatig, míg el nem merülök a vízben. Hûvös minden, jólesõen hûvös és megnyugtató. Elfelejtem hol is vagyok, ahogy az elmúlt percek eseményei is szertefoszlanak.

A levegõhiány térít észhez. Kinyitom a szememet, de nem látok fényt semerre sem. Nem tudom merre van a felszín, ez pedig szinte megbénít. Minden erõvel megpróbálok megnyugodni és kifújom a maradék levegõt tüdõmbõl. Aztán követem a buborékokat. Nem akar véget érni az úr, akármilyen erõsen lököm magam felfelé nem találom a felszínt. Egyre jobban eluralkodik rajtam a pánik és akkor egyszer csak felérek.

- Polly! ... Polly válaszolj! – üvölti Sven, hangja pedig lassan utat talál józan eszemhez.

- Megvagyok... – prüszkölöm levegõ után kapkodva. Próbálok megkapaszkodni, de nincs miben, így csak taposom a vizet. –, de itt lent nagyon büdös van. Valami idedöglött! Vagy valaki... – teszem még hozzá néhány nagyobb, nyugtalanító levegõvétel után.

- Maradj nyugton, kihúzlak! – kiáltja le. Felnézek, s meglátom odafent. De túl messze van, meg túl fényes odafent minden, nem látom tisztán arcát.

- Siess légy szíves! – kiáltom, õ pedig eltûnik.

- Talán ijesztõ odalent?! – talál meg hangja mégis – Hát a hullákat én sem csípem, minden pillanatban attól rettegnék, hogy az egyik lehúz.

- Menj a francba! – reagálok mondandójára. Nem elég, hogy majdnem meghaltam, még itt bosszant – Ha nem szedsz ki azonnal lesz egy gyászos randid farok ölõvel!

- Valóban ki akarlak én szedni? – jelenik meg újra fölül, s már landol is mellettem a kötél. Úgy gondolom a vödörrõl oldotta le a kötelet. A végére egy jókora hurkot kötött – Állj bele, felhúzlak! – teszem is amit mond, ám ebben a pillanatban megmozdul valami mellettem. A bal karomhoz ér.

- Valami mozog! Szedj már ki! Kérlek! – sikítom rémülten. Közben furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Melegség önti el jobb halántékomat, amit nem tudok hová tenni.

- Kapaszkodj és szedlek is! – röhögcsél félelmemen, közben én szépen lassan kiveszem a sötétben "támadóm" alakját.

- Vár... – kiáltok fel, épp mikor kezdene felhúzni –, ez nyüszög. Ez egy kiskutya! – pattanok is le a kötélhurokból, s a kezembe veszem a kicsike lényt –Van még pár, de azok nem mozognak. Szerencsétlenek.... – motyogom a végét részvéttel. Egy igazi szörnyeteg volt, aki ezt tette velük. S volt olyan ostoba is mellette, hogy még a vízre sem gondolt.

- Na igyekezz! Hozd a kutyát is! – kiált le újra Sven, én pedig vissza is mászom a kötél hurkába.

Alig telik egy-két percbe és már kinn is vagyunk mindketten. Az öreg a kút mellett fekszik. Nem nézek rá, de halott tudom. Nem mozdul. Sajnálom-e? Talán, nem tudom. Meg tudom érteni, talán pont ezért nincs bennem szánalom iránta. Nem az emberek gonoszok, hanem ez a világ, amiben élniük kell. Lenne olyan helyzet, melyben én is megtettem volna,. S a szánalom lenne az utolsó érzés, amit kiváltani kívánnék, mikor szétlõtt koponyával fekszem majd valahol. Nem az öregen múlott, tette amit a helyzet diktált. A romlott, sötét, kíméletlen helyzet. Aztán nem sikerült neki, veszített. Mi pedig gyõztünk. Kivéve a farok ölõt. Õ vízbe fúlt, de ezt Sven-nek egyenlõre nem kell tudnia.

Pedig az ostobaságommal az õ malmára hajtottam a vizet. Nem is tudom hogy lehettem ennyire buta, meggondolatlan, vagy hogy mi részegített meg ennyire. Talán a szomjúság, vagy a nyugalom. Esetleg, hogy a térkép biztonságos helyként tüntette fel ezt a környéket, pedig ha valami biztos, akkor az tuti, hogy a biztonság az emberektõl függ leginkább, s kevésbé a helyek függvénye. Ezt jól az eszembe kell vésnem.

- Köszönöm. – motyogom pihegve, mikor végre abbahagyom az elmélkedést. Nagyon hálás vagyok Sven-nek, hiszen megmentett, mégis a kiskutyán pihennek szemeim. Szorosan magamhoz ölelve tartom, mindketten rettentõen átfagytunk.

- Látom én kinek vagy igazán hálás! – lép közelebb hozzánk – Örülsz, hogy nem evett meg ez a vadállat. – simogatja meg óvatosan a kutyus buksiját. Felnézek rá és elmosolyodom, ezzel egy idõben viszont az õ arcáról lefagy a vigyor – Hékás, mutasd a fejed!

- Miért? – kérdem értetlenül.

- Sekély volt a kút, vagy mit fejeltél meg így? Tiszta vér a halántékod! – simítja félre hajamat, miközben én csak tovább ölelgetem a kiskutyát. Így hogy mondja kezd fájni is fejem azon része...

- Meg voltam ijedve, nem arra figyeltem, hogy mit fejelek le! – panaszolom, elvégre valóban így volt! – Súlyos? – érdeklõdöm aggódva. Remélem nem törtem be koponyámat, az nem lenne poén!

- Csak egy karcolás. – nyugtat meg végül – Kibaszott nagy mázlid van, hogy élsz, remélem tudod! Lewis kurvára zabos lenne rád, ha itt lenne!

- Tudom. Sajnálom! Legközelebb óvatosabb leszek! – ígérem és komolyan szándékomban áll betartani.  Az pedig jól esik, hogy csak most szúr le, tudva hogy nincs komoly bajom. Emlékeztet Lewis-re. Nem csoda, hogy barátok voltak, ritka nagy bátorságra vall az, hogy önmagán kívül gondol másra is.

Csomagjából fertõtlenítõszert és kötszert vesz elõ. Míg bekötözi a fejemet én tovább vizslatom a kiskutyát. Irtó picike, még a szemei sem nyíltak ki. Kezdetleges kis finom bundácskája fehér, orra rózsaszín. Valamiféle keverék lehet, de nem értek annyira a kutyafajtákhoz. Az viszont látszik rajta, hogy alig él. Félek, hogy nem leszek képes életben tartani, elvégre sohasem csináltam még hasonlót.

- A kutyatápból adhatok neki? – kérdezem a szanitécnek felcsapott Kapitánytól, mire csak hallgat hosszasan.

- Nem bánom, de nem biztos, hogy jó az neki. Még nagyon kicsike, az anyja kellene neki leginkább.  – kel fel, majd elõ is halássza a konzervet, s kibontja bicskájával.

- Meg fog halni, ugye? – kérdezem szomorúan, ám õ szavaimra csak elmosolyodik.

- Láttam én már csodát! Képzeld az elõbb valami idétlen kölyök fejjel belezuhant a kútba! – ül le mellém, majd egyik ujját a konzervbe mártja, s a kiskutya szájához emeli.

A kutyus pedig, akármilyen kicsi és gyámoltalan is, egybõl lecsap rá. A kis haspók Sven ujját is lerágná, ha elég erõsek lennének hozzá a fogai. Aztán amint megtömte bendõjét el is alszik, én pedig az ülésemre fektetem míg átöltözöm. Hiába esett jól a hûvös víz, túlságosan átfagytam lenn ahhoz, hogy órákig szárítkozzak még, ráadásul a sok dög miatt sem szívesen maradnék ázott ruháimban.

Ahogy felöltözöm és elrakom vizes ruháimat indulunk is tovább. Elvégre sem vizet, sem pedig üzemanyagot nem leltünk, pedig mindkettõ roppant mód szükséges. Nice ass Kapitány indítja is a csotrogányt, a motor felsüvít. A kiskutya pedig békésen szuszog tovább immár az ölemben, egyik ócska felsõmbe bugyolálva. Elsõre a térképen is jelölt, közeli kis település felé indulunk, de csak a romjait találjuk.

- Merre van a legközelebbi település? – kérdi Sven, mire felé nyújtom térképem – Na mi van, most már van mit szorongatnod helyette?! – kuncogja, míg én megsimogatom a kisállatot.

- Ha kihúztál abból a kútból, akkor sanszos, hogy ezt sem fogod ellopni. – mondom halkan, miközben azon gondolkozom hogyan nevezzük a kutyust.

Már majdnem elõhozakodom az ötlettel, de végül arra jutok, hogy várok még vele. Jobb lenne úgy nevet adni neki, hogy kicsit kiismertük már. Na meg az is kérdéses, hogy életben marad-e. Otthon a tesómmal évekig könyörögtünk egy kiskutyáért. Aztán feladtuk. Panelban laktunk, a kutya pedig nem panelba való, beláttuk végül mi is. Lewis-nak viszont volt kutyája, egy gyönyörû skót juhász. Úgy hívták Raunchy.

Sven menet közben a térképet bogarássza. Úgy tûnik könnyedén megy neki vezetés közben is, segítséget legalábbis nem kér hozzá, sem magyarázatot. Utóbbit meg is értem, elvégre ha jó barátok voltak ismernie kell Lewis gondolkodásmódját. Térképe pedig szorosan kapcsolódik ehhez. Egy ismeretlen számára akár értelmetlen zagyvaságnak is tûnhet. A Kapitány úr viszont érti, olvassa. Ismeri Lewis-t. Ha volt is még bárminemû kétségem efelõl, most elszállt.

- Hol hallottál Lewis-ról? Honnan értesültél róla, hogy él még? – kérdezem meg egy bõ félórás hallgatás után. Sokáig töprengtem a történteken, találkozásunkon és ez az egyetlen egy dolog kérdõjel még számomra.

- A városnak, ahol élek, nagy az információszerzõ központja. Széles spektrummal bír, s van ott egy-két barátom. – magyarázza még mindig felváltva bámulva a térképet és az utat, én pedig megelégszem szavaival.

- Értem.

- Ti sohasem akartatok egy biztonságosabb helyre költözni? – kérdez ezúttal õ, olyan váratlanul, hogy hirtelen nem is tudok mit válaszolni. Közben visszaadja a térképet, majd újra az út felé fordul. – Nos?

- Úgy voltunk vele, hogy inkább a szabadság, mint a biztonság. Na meg volt pár rossz tapasztalatunk. – mondom csendesen. Igazából csak rossz tapasztalatunk volt – Úgyhogy ha magaddal akarod rángatni tegyél le róla!

- Csak beszélni akarok vele. – sóhajtja elvigyorodva, mintha csak mulattatná bosszúságom – Kérdezhetek még valamit?

- Kérdez!

- Hogyan találtátok meg egymást? Vagy eleve egy helyen voltatok? – a kérdés jogos, hát válaszolok is rá.

- Nem. Más városban, messze egymástól. – fordulok feléje – Nem tudtam hogy él, úgy voltam vele, mint te. Aztán egy kisebb táborban hallottam a pletykát. "Wronsky, a farkas", így nevezték. Ezért hívott engem kölyöknek. – harapom el a végét. Minél többet beszélek a nagybátyámról, annál jobban hiányzik.

- És hogyan szakadtatok el egymástól? – pillant felém, s kérdése valóban fontos lehetne. De nem az. Nem ad támpontot, én már csak tudom. Felesleges róla beszélni. És fájó.

- Errõl nem szeretnék beszélni.

- Pedig úgy talán... – szabadkozik egybõl, én pedig kíméletlenül a szavába vágok.

- Nem lenne könnyebb semmivel sem! – jelente ki oly határozottsággal, hogy egy diktátor elirigyelhetné.

Látom az arcán, hogy nem tetszik neki sem a hangnem, sem a tartalom, de képtelen vagyok arról mesélni. Próbálok nem is gondolni rá.

- Tudod sokat beszélgettem vele arról, hogy mik hiányoznak a legjobban. Jó volt beszélni róla, így könnyebb volt megõrizni az emlékezetünkben. – fogok hát hozzá a téma eltereléséhez – Lecsökkentettük ezt háromra, így született meg a "három dolog" játék. Elsõre megpróbáltuk kitalálni egymásét, aztán továbbfejlesztettük. – sandítok rá. Úgy látom felkeltette az érdeklõdését, szemei legalábbis kíváncsian csillannak a belsõ visszapillantóban – Ha idegenekkel találkoztunk megtippeltük mindketten, külön-külön. Aztán ha tudtuk megkérdeztük, elõtte volt, hogy fogadtunk is.

- Három dolog, mint három fogalom? – kérdi, én pedig óvatosan megnyalom alsó ajkamat. A szomjúság egyre inkább kitölti gondolataimat.

- Igen. Mi az a három dolog, ami legjobban hiányzik? – kérdem is meg tõle még melegében. Szeretnék minél távolabb evezni Lewis-tól.

- A hideg sör, a zene... – feleli egybõl szélesen elvigyorodva, ám a harmadiknál megtorpan – és a családom. – teszi hozzá halkabban, a mosolya is eltûni. – Neked? Várj kitalálom! Neked is a család... aztán a barátaid, meg a kaják. – ad magának újabb okot a vigyorgásra, ezáltal pedig nekem is.

- A jégkrém. – pontosítok – A barátok pedig nem telitalálat, az utolsó inkább az otthon. – egy újabb fogalom, ami csendet és szomorúságot hint körénk. Úgy emlékeztem mókásabb ez a játék – Ha szerzel nekem jégkrémet hozok neked hideg sört! – próbálom menteni a menthetõt.

- Áll az alku! – lelkesedik. Igazán nem értem mit lehet szeretni abban a keserû italban ennyire, de az õ dolga. A másik kettõt inkább megértem.

- Ha meg a zene hiányzik, énekelek én neked! – ajánlom fel puszta jóindulatból, pedig a hangommal kínozni lehetne... ám õ ezt még nem tudja.

- Zene, nem kornyikálás! – pontosít ezúttal õ, mire elvigyorodom.

- Kár, pedig zseniálisan borzasztó hangom van. Falra másznál tõle seggarc Kapitány! – döntöm hátra a fejemet büszkén. Ha fegyvertelen volnék biztosan dalolászással védekeznék!

- Mi volt Lewis-é? – tér vissza a kényes témához. Igazán felfoghatná már, hogy ehhez most nagyon nincs kedvem!

- Az mindegy. – zárom le a témát. Õ viszont folytatja.

- Az erdõ... a zöld lombok. Biztosan ez az egyik. – kezd bele. Félelmetes mennyire igaza van – Aztán még a nõk. Mindig ezt fájlalta a seregben is. Na meg a vodka.

Ha tehetem – s szinte mindig szakítok rá idõt akkor is, ha nyakig ülünk a teendõkben -, mindent alaposan letörlök s átnézek. Nem lenne tanácsos harcközben rájönni, hogy beakadt az elsütõ billentyû valami oknál fogva. Nem szívesen hagynám ott a fogamat egy ilyen baki miatt. Pontosan ezért ülök le most is, hogy az olajos ronggyal nekiessek a lõfegyvereim átnézésének. Nem sok idõ ez, fõleg, ha élni akar az ember.

- Kapitány, kapitány! – Ahogy felnézek a fémfolyosók felé, megpillantom az egyik kölyköt, aki lelkesen szalad felém. – Igent mondtak az öregek!

A legtöbb várost vagy bandát általában egy fõ irányítja. Teljes diktatúra, nincs kérdés, mindenki azt csinálja, amit kell. Azonban akad pár város, fõleg a nagyobbaknál, ahol ez a rendszer már nem mûködne. Nálunk is így van ez, kétezren élünk a fémviskók között, amiket a helyiek a környékrõl szedtek s raktak össze. Töltényekkel s egyéb fémszerkezetekkel kereskednek víz, gyógyszer, élelem s benzin fejében. Pénz nincs, nem ér semmit. Igazából soha nem is ért.

- Kész csoda… - morgom, míg mindenféle felesleges mozdulat s lelkesedés nélkül folytatom az elfoglaltságomat. – Mi vitte rá õket?

- Szerintem csak abban bíznak, hogy megtisztítod a határokat. Több esetben is a szomszédos területekrõl próbáltak betörni páran, s volt, hogy az õrséget is leszedték.

- Adnak, ha õk is kapnak – jegyzem meg.

- Viszont kapitány… csak két emberrel mehetsz – teszi hozzá halkabban, mire én megállok a mozdulatban s felnézek rá. – Szerintem õ maguk se hisznek a küldetésedben.

- Úgy vannak vele, ha leszedek pár ellenséget, már megérte. Nem is tudom mi a szart vártam… - nevetem. – Vén disznók. Legalább ha ehetõek lennének, de ezt inkább hagyjuk is. Akarnak velem trécselni, vagy sem?

- Nem mondták, kapitány. Azt mondta Rufus, hogy adjam át, adnak két önkéntes embert s annyi lõszert, élelmet s vizet vihetsz magaddal, amennyit elbírtok hárman.

- Jármû? – faggatom tovább.

- Egy alacsony fokozatú – feleli a fiú, mire én felszisszenek. Tuti, hogy ki akarnak csinálni, azonban én vállalkoztam erre az egészre s én akartam menni minden áron. Ha végre igent mondtak, nem szabad visszatáncolnom. Tudom, hogy veszélyes küldetésbe vágok bele, s sokaknak õrültségnek tûnhet, azonban a tag, aki keresek fontos tudással rendelkezi több szempontból is. Persze ezt nem fejtettem ki a tanácsnak, azonban az, hogy katonai tudása a robbanóanyagokra is kiterjed, rögvest megnyerõ volt. Még kellett egy kis máz rá, s voálá, engedtek.

Már csak az a kérdés, hogy ezzel engem húznak fel az ostobaságommal, vagy tényleg jót tettek.

/ / /* * *

Két nap elteltével már mindennel készen állunk. Marcot és Greget adják mellém, egyik se egy nagy durranás, de legalább nem kell egyedül mennem. Bár belegondolva, nem tudom ez áldás e vagy átok. Ha egyedül vagyok, nem kell senkire és semmire figyelnem, ha bakizom, azaz én felelõsségem s nem kell a többiek seggét védenem. Így azonban, neccesebb a dolog. Ha valamelyikük rossz lépést lép, mind a hárman megszívjuk a levét.

Persze ott van a másik véglet is, hogy több szem többet lát s ha meg is támadnak minket, jobban tudunk védekezni. Már ha a kölykök jártak falon kívül egész életükben. Errõl nem mertem õket megkérdezni, így is korlátozott számú töltényünk, vizünk s konzervünk van, amit be kell osztanunk. Roppant röhejes lenne, ha éhen halnánk vagy kiszáradnánk. Bár az elsõ opció inkább az, hogy kifogyunk az üzemanyagból s akkor lesz nemulass. Biztos az öregek arra számítanak, hogy majd fülemet s farkamat behúzva, visszasomfordálok a fémfalak közé. Leshetik.

Mivel próbálunk csendben s feltûnés nélkül haladni, kerüljük a forgalmasabbnak mondható utakat. Igaz, míg a területünkön vagyunk, az éberség nem olyan fontos, mint mikor átlépjük a határt. Keletre s délre szövetségesek, nyugatra s északra ellenségek. Az úton bárki lehet, az õrségnek nem az a feladata, hogy mindent védjen, csak azt, ami igazán fontos.

Magam sem tudom hogy kerülünk abba a szituációba, amit addig olyan éberen próbáltunk elkerülni. Állítólag mindenkinek van egy szerencse korsója, amibõl ha kiöntöd az összes mázlit, kell egy jó adagnyi idõ, míg újra töltõdik. Szerintem mind a hárman elhasználtuk már a szerencselevet, így együtt pottyantunk nyakig a szarba.

A kocsi zaj már nagyon gyanús, a kurjongatások pedig  biztosít minket afelõl, hogy nagy szarba keveredtünk. Az egész olyan rohadt gyorsan történik, egyik pillanatban még a mozgó jármûnek ható fémhulladék végébõl tüzelek a mögöttünk egyre közeledõ kocsikra, majd a következõben már arra buzdítom a többieket, hogy az elhagyatott romoknál álljanak meg s szedjük le õket. Túl sokan vannak, csak abban merek reménykedni, hogy a házak között kicselezhetjük õket, s le is szedhetünk párat.

A nap már lemenõben, sietnünk kell, hogy ne a sötétben legyen hajtóvadászat ellenünk. Elõvesszük az összes fegyverünket, a töltényt is, majd bevetjük magunkat a romok közé. A mocskos szektások is elindulnak utánunk, lelkes kurjongatásokkal. Szétválunk háromfelé, hátha így nagyobb esélyünk lesz, hisz üldözõinknek is szét kell így válniuk. Pocsékolják a kölykök a golyókat, nekem szinte minden második célba talál. Egy a vállba, egy a hasba, mindegy mit találok el, míg kiiktatom.

Az ordítások arra engednek következtetni, hogy Greget elkapták s épp most avatják fel. Ha jól láttam rajtuk a jeleket, akkor õk a kannibálok, akikrõl annyi jelentést kaptunk mostanában. Egyre többen vannak s egyre nagyobb étvágyúak. Érthetõ, hisz ez a hittel telített gusztustalan szokás tartja õket össze s fenn. Én viszont nem leszek nasi. Miután leszedem azokat, akik ráma akaszkodtak, Marco segítségére sietek, akinek rosszul áll a szénája. A Greget támadók közül is rászálltak néhányan, s sajnos mire odaérnék hozzá, egy tõrt dob az egyik a vállába, majd a fejébe egy golyót kap.

Nincs idõm sajnálkozni, sõt, isten igazából arra se, hogy átgondoljam, ez miattam van. Csak szedem a lábaimat, s próbálok nem megdögleni. Jó lenne nem belehalni a szégyenbe, vagy akármibe. Végtére is önként jelentkeztek. Világot akartak látni. Most lesz mit!

Leszedek még egyet, míg egy épület csomó felé loholok, abban a reményben, hogy majd kicselezem õket s visszaosonok a kocsikhoz. Ez tartja bennem az életet, legalábbis addig, míg végre nem hajtom a mûveletet. Utána majd keresek mást, amibe kapaszkodhatok. Szedem a lábaimat, próbálok csendesen suhanni, s fedezékbe vonulni.

Egy ajtón lépek be, s csak annyira van idõm, hogy körbenézzek, ugyanis újra nyílik, majd egy fura fazon lép be rajta. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs hála fagylalt, amivel megkínálhatna eme meleg estén, sõt, nagyon úgy tûnik, hogy elnyalogatna õ engem, jégkocka nélkül, nyersen. Ezt persze egyáltalán nem értékelem, így mikor nekem veti magát, hagyom, hogy magával rántson, de rögvest visszaütök neki egyet a jobb öklömmel.

- Ezt Marcoért, faszfej! – sziszegem, majd mikor visszaüt, megszeppenni sincs idõm, úgy gyûr maga alá. Felháborodok ezen, hisz mindig én vagyok felül, s én csapok le utoljára.

Látom, hogy az övénél matat, kést akar rántani, de ahogy megteszi, egy erõsebb mozdulattal kiütöm a kezébõl. Fel akarok állni, hogy a saját fegyverével vágjam ki a gigáját, de õ visszahúz. Behúzok egyet a szeme alá, majd az orrát is megroncsolom, hallom, ahogy a porc roppan az öklöm alatt. Erre õ is megpüföl, vér serken, ami ráébreszt arra, hogy ha nem csinálok valamit gyorsan, akkor ránk találnak s akkor nekem is annyi.

Próbál rajtam fogást találni, ahogy én is rajta. Ha meg tudnám ragadni s erõsen a földhöz vágni, lenne idõm fegyvert rántani. Ekkor üthet meg úgy, hogy oldalamra fordulva kicsúszik a fotóalbum a zsebembõl. A szívem is megáll egy pillanatra, ha ennek annyi, én beledöglök.

- Most meghalsz! – rikkantja lelkesen ellenfelem, majd akkorát behúz, hogy egy pillanatra mindenbõl kettõ lesz.– Finom falat leszel, rég ettünk már ilyen ínyencséget! Sok színtiszta feszes izom... – nyalakodik gusztustalanul a véremen, amitõl felfordul a gyomrom s beindul az életben maradási ösztönöm. Meg. Fogom. Nyúzni.

Már épp mozdulnék, mikor lövés dörren s ellenfelem holtan csuklik össze. A csinos buksiján a lyukból agyvelõs-véres lötty távozik, de semmi kedvem megállapítani, hogy õ finom falat e. Persze ez így mind jó és szép, de fogalmam sincs ki lehetett bent velünk, aki lelõtte. Futó pillantást vetek a kislányra, aki még mindig a fegyvert fogja, s maga elé mered. Rögvest kapok az alkalmon, fel akarok tápászkodni, õ pedig nem habozik s rám emeli a pisztoly csövét. Rögvest visszakushadok.  

- Meg ne mozdulj, már ha szükséged van még a golyóidra faszfej! – vált célpontot, ami kicsit szíven üt. Már a kicsi lányok is? Mit vétettem?

Óvatosan ülök fel, felemelt kezekkel, nehogy véletlenül azt higgye, hogy támadni akarok. A golyóim ugyan olyan teljes jogú testrészeim, mint a kezeim. Az arcomat védõ kis maszk letört az elsõ pár ütésnél, s valahol a porban hever a kis albummal együtt.

- Mit akarsz? – kérdek rá végül, miután kapok levegõt. A nagy fogócskában s barátias birkózásban kifulladtam, megesik. Kölyök még, egyedül lehet, biztos elhagyták a szülei… akár direkt. Nem hinném, hogy bántana, s attól, hogy lelõtte a szektást, láthatja, hogy nem vagyunk egy szinten. Mármint én meg a vesenyalogató halott disznó.

- Majd ha kitaláltam elmondom! Egyelõre beérem annyival, hogy nyugton maradsz. – Remek. Azt se tudja mit akar, egy rakat kannibál lohol odakint. Remélem mikor betörnek, nekik is elõadja, hogy bocsika, ne egyetek meg, mert még nem találtam ki mi leszek ha nagy leszek.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! Sven Rolf Engström Kapitány vagyok Ijzer-bõl... – kezdem el a mondókámat, hogy megnyugodjon s végre ne célegyenesen a tökeimre irányítsa a fegyverét.

- Én teljesen nyugodt vagyok, köszönöm! Nekem nincs okom félni! – veszekedik velem, azonban a harci kedve rögtön alább hagy, mikor meghallja az ellenséges lövéseket. Mi a fenére lõnek ezek a nyomorultak, komolyan? Kettõt leszedtek, én itt vagyok. Egymásra? Gyíkra? Remélem elõbbi.

- Ha le akarnál lõni már rég megtetted volna – közlöm vele, míg úgy döntök, hogy inkább készülõdni kezdek. Az albumomért nyúlok, a helyére rakom, majd a földre hullott fegyvereket is összeszedem, a kifeküdt tag késével együtt.. – Ne aggódj, biztonságos helyre foglak vinni! – nyugtázom dolgom végeztével.

- Egy fenét viszel te bárhova is! – feleli nagy szájjal, de nem elég határozottan. A pisztoly csöve is eléggé ingadozik a kezében, kész csoda, hogy nem húzta meg véletlenül a ravaszt s lõtte el a tökömet.

- Tedd azt le! – utasítom, mert életveszélyes, amit lemûvel mögöttem.

- Te tedd le a segged, vagy... – kezdene egy szócsatába, azonban megcsapja fülemet valami reszketõen halk dolog.

- Kushadj! – sziszegem halkan, míg felé lépek, s kihasználva a meglepettségét, elszedem tõle a fegyvert.

A lövöldözést is abbahagyták, amire lehet csak azért pocsékolták el a golyókat, hogy ne hallhassam, hogy közelednek. Magamhoz rántom a kölyköt, majd egy megamaradt faldarabhoz simulok vele együtt. Nem ellenkezik, nagy szemekkel hallgatja õ is a környezetét, de csak fél füllel, mert a másikkal a mellkasomra tapad, annyira közel húztam magamhoz. Ahogy távolodnak a hangok, úgy engedem el õt is. Nem kell a képembe lihegnie.

- Jármû? – töri meg a csendet a kölyök.

- Az összest õrzik, számítanak rá, hogy oda megyünk. Viszont úgy hiszik már csupán egyetlen ember van életben – felelem halkan, nehogy meghallják a mocskok.

- Tereld el a figyelmüket én pedig elkötöm az egyiket! – lelkendezik a szentem, mintha ennyire segg lennék.

- Ne nézz ostobának! – morgom.

- Nem nézlek. Szerintem okos vagy, s te is tudod, hogy ez az egyetlen esélyed. – A hangja komoly s egyáltalán nem cseng benne egy cseppnyi õrültség vagy huncutság sem.

- Egy kupacon vannak mind – adom be végül a derekamat. - Ha a templom felõl mész, tõled jobbra a szélen lesz néhány motor, hárman-négyen õrizhetik. Leszedek párat, annyit, amennyit letudok és észak-nyugat felé indulok majd, õk pedig utánam. A romok közé pedig nem fognak gépeket bevinni. – Miután elcsendesülnek odakint, elengedem a kölyköt. – Most pedig húzzunk el gyorsan, mielõtt megtalálnak!

Válaszát egy bólintásba belesûríti, majd az ablakmaradványon kémleli a tájat. Addig én felkészülök a legrosszabbra is, betárazom fegyveremet, s fejbe vésem, hogy a fegyverben lévõn kívül még hat töltényem van. Nem szólunk egymáshoz a kölyökkel, helyette inkább csendben elindulunk. Pofás kis fruska, kár lenne, ha megennék, de tényleg. Talán azért is csúsznak ki a következõ szavak a számon, mielõtt végleg elhagynánk a fedezékünket:

- Hogy hívnak kölyök?

- Polly Wronsky, de a kölyök pont megteszi! – Alig hiszek a fülemnek. Biztos tévedés. Kurvára annak kell lennie, nem lehet ilyen mázlisan balszerencsém!

- Ismered Lewis Wronsky-t? Rokonod? – faggatózok, miután rendezõdnek arcizmaim a döbbenettõl.

- Õt keresem. – Mi ez, ha nem a sors fintora?

- Akkor már ketten vagyunk. –Látom rajta, hogy szavaim õt is meglepik.

- Mit akar egy magadfajta tõle? Azért küldtek, hogy megöld, vagy magaddal vidd?!

- Csupán egy régi barátom... még a seregbõl – felelem magamhoz mértan is gyorsan. Nem tetszik ez a vádaskodás.

- Mondd a neved még egyszer! – utasít, amit én teljesítek is.

- Sven Rolf Engström.

- Nem ismerõs – nyomja újra a képembe a fegyvert. Oh, bassza meg! Nincs kedvem most ehhez, nagyon.

- Van egy sebhely... egy hosszú vágás a jobb combján. Fiatalon leesett a lóról. Most viszont nyomás, fogy az idõnk! – adok hangot a legfontosabb gondunknak. Szerencsére nem feszegeti tovább a húrt, egyszerûen csak bólint, majd elindul arra, amerre a jármûvek vannak. Szóval most rajtam a sor, hogy játsszak egy utolsó fogócskát… remek. Utálok futni.

Most azonban rendesen szednem kell a lábaimat, ha nem akarok se golyót, se kést a hátamba. Sõt, igazából a saját levembe se akarok fõni egy üstben, valahol a dombok között egy lepukkant táborban. Nem lenne szép halál.

Azonban a terv bejön, feltûnik nekik a robosztus alkatom, ahogy a lemenõ nap utolsó sugaraiban régi szappanoperákhoz hasonlóan a homokban fut. Egy szál gatyában még biztos el is gondolkoznának azon, hogy inkább szex játéknak tartsanak e meg, de nem! Ruha marad. Legalább felfogja az izzadtságot, hisz a víz ver ki a tudattól, hogy akár itt is hagyhatom a fogammal együtt a többi részemet.

Átvágok pár régi házon, elkerülök a fene se tudja hogyan pár golyót, sõt, menet közben a lenyúlt kést visszajuttatom a családhoz egy õrült ipse fejében. Egyszerûen nem hiszem el, hogy ebbe belementem. A kisasszony még semerre, pedig már a harmadik kört futjuk le lelkesen. Olyan, mint egy édes kis játék: õk a fogók, engem kell elkapni. Csak annyi a különbség, ha elkapnak, akkor abba beledöglök s nem lesz móka meg kacagás.

Aztán mikor már kezdene eluralkodni rajtam a kétségbeesés, miszerint fáradok s nem bírom sokáig, felvillan két csinos lámpa, motor búg s egy jármû közeledik felénk. Egy pillanatra megállok, ahogy az üldözõim is, ugyanis valami nincs itt rendben. Mármint… túlpörög a motor, s egyenesen felénk tart.  Igaz is, meg se kérdeztem a kölyköt, hogy tud e vezetni?

Futni kezdek, de nem az ellenségeim elõl, hanem a kocsi felé. Persze a barbárok röhögve gúnyolódnak rajtam, nem sejtik, hogy idõközben új játszópajtásra találtam. Legalábbis nagyon remélem, hogy õ az, s nem nyírta ki valamelyik kocsinál maradt tag. Úgy számoltam, hogy mindenki utánunk eredt, fõleg a lövöldözések után.

Satufékez elõttem a homokban a jármûvel, így már biztos vagyok abban, hogy a volán mögött a kölyök ül. A barbárok a nyomunkban, s én nem habozom, hogy az õ kocsijukba tegyem a seggemet. Rögtön a vezetõüléshez sietek, ahonnan addigra Polly átül, majd bevágom magamat s padlógázzal nyomom neki.

- Mi a fenét tököltél eddig? – kérdezem tõle, míg idegesen a visszapillantóba nézek.

- Vajon mit? Kilyukasztottam a gumikat – feleli csibészes vigyorral, a koszos pofiján. Döbbenten nézek rá, majd olyan hirtelen nevetek fel, hogy összerezzen.

- Tuti Lewis rokona vagy, bassza meg – nevetem szórakozottan. – Elnézem ezért a fogócskát. Azt is, hogy le akartad lõni a golyóimat.

- Az még megeshet, ha neveletlen perverz állat leszel – közli nyugodtan.

- Hékás – nézek rá összevont szemöldökkel. – Már nem azért kölyök, de vágod, hogy van vagy közöttünk húsz év?

- Láttam már rá példát! – horkantja, majd veszi az ölébe a fegyverét. Ez most komoly? Tényleg?

- Beszarok – sóhajtom, majd rányomok a gázpedálra.  – Inkább nézd, merrõl jönnek. Tudsz kocsiból lõni?

- Tudni tudok – feleli halvány grimasszal -, de kérdéses mennyi ér célba.

- S vezetni mennyire tudsz? – próbálom felmérni az esélyeinket.

- Amennyire a helyzet megkívánja – húzza ki magát, míg a mögöttünk lévõ tájat kémleli. – Utánunk jönnek, igaz?

- Ha jól kilyukasztottad a kerekeiket, akkor nem – nyugtatom meg, de attól minden rosszra fel vagyok készülve. – Mivel csináltad? – Remélem nem valami kötõtûvel vagy hasonló hülyeséggel. Mikor azonban elõkapja a vadászkését, szélesen elvigyorodom.

- Csodálatos. No de most mássz csak hátra aranybogaram s nézd meg mit hagytak ránk szeretett kannibál testvéreink – bökök a jármû hátsó részébe a fejemmel.

- Nem vagyok az aranybogarad! – közli velem duzzogva, de azért leteszi a puskát s hátramászik.

- Dehogynem! Bár még választhatsz a cunci, a piszemisze és a úristenmiértnemhagytamhátranasinak között – vigyorgom, míg átváltom a szerkezetet hármasba.

- Akkor én is neveket fogok neked adni! – horkantja. – Seggarc leszel. – Erre jót nevetek, mire õ odahajol az ülések között s mérgesen rám néz. – Ez nem bók.

- Tudod, a legtöbben nice ass kapitánynak hívnak, szóval a seggarccal nem jársz messze. No de kölyök, megnézted mink van, vagy csak durcáztál egyet?

- Minden olyan mocskos… - grimaszolja, de azért visszamászik s matatni kezd. – Van itt töltény, pár tõrszerû valami, öhm… - csend, majd matatás. – Ez nem tudom mi. Mintha kutyakaja lenne.

- Uh, ugye kacsás? – fordulok hátra érdeklõdve, mire õ grimaszolva rám néz. – Levesnek nem olyan rossz – fordulok vissza, hogy az utat figyeljem. – És még?

- Pár csavar, s úgy tûnik, hogy egy kannányi üzemanyag – hallom, ahogy meglötyögteti, de sajnos nem hangzik túl rózsásan. – Mégse. Pár korty üzemanyag.

- S víz? – kérdezek rá, míg lassítok, hogy bevehessem a kanyart.

- Nem látok – feleli, majd még matat egy kicsit s visszaül az anyósülés megmaradt részébe. – Ugye nem a nyamvadt városod felé viszel? – kérdezi halkan, de igen erõteljes hangnemben.

- Nem – tudom le ennyivel. – Délnek tartunk. Ijzer északnak van – informálom kicsit, mire válaszul csak hümmög egyet. - Ugyan azt a személyt keressük, s én hallottam felõle pár hírt, délrõl. Mivel az üzemanyagunk az elkövetkezõ két órában ki fog fogyni, a helyedben aludnék egy kicsit.

- Aludtam, míg be nem törtetek s el nem kezdtétek egymást ölni – sóhajtja, de attól befordul az ablak felé. – Tényleg Lewist keresed? – kérdezi halkan.

- Tényleg.

- Meg akarod ölni.

- Hát – nevetem -, csinált fiatalon egy-két dolgot, amiért lehet meg kellett volna nyúznom. Azonban kétlem, hogy meg akarom ölni. Jó barátom volt.

- Soha nem mesélt rólad – közli nemes egyszerûséggel.

- Nem beszélünk olyanokról, akikrõl azt hisszük, hogy meghalt – felelem halkabban. Erre nem felel semmit, szóval biztos vagyok benne, hogy felfogta a jelentését. Lewis mindig a jelennek élt, vagyis a múltról nem igen beszélt soha, még nekem se. Szerencse, hogy nem egy évet elhúztam vele, így ismertem eléggé ehhez.

Nem telik sok idõbe, s útitársam bealszik. Csend honol az utastérben, egyedül a motor zaja az, mi monoton hangjával vissza-visszaráz a jelenbe. Tíz évvel ezelõtt zenét bömböltetve száguldottam volna egy autópályán, a kormányon dobolva az ujjaimmal s a legnagyobb bajom az lett volna, hol sörözzek. Soha nem gondoltam, hogy tíz év múlva egy pusztult világban fogom napjaimat tengetni, ölni fogok élelemért, vízért, üzemanyagért s legfõbbképpen azért, hogy ne egyenek meg. Eltorzult világban éltem, ami ellen nem tehettem semmit se. Ha akartam is valaha, a sok évnyi fáradalmas küzdelem s szomorú veszteség kiölte belõlem. Beletörõdtem. Mindenbe.

A kölyök nem mozdul meg egészen addig, míg lassítani nem kezdek. Akkor kezd el ébredezni, nagyokat ásítva néz hol rám, hol az útra. Nem szólal meg egészen addig, míg a jármûvel meg nem állok egy sziklacsoport közelében.

- Ennyi volt? – kérdi halkan, mire én bólintok. – S a maradék üzemanyag?

- Nos, arra gondoltam, hogy itt éjszakázunk – vallom be. – A sötétben jobban kiszúrják a kocsi fényeit, emellett nekem is pihennem kell. Persze ha akarsz, mehetsz tovább egyedül – teszem hozzá nagyot nyújtózkodva, miután kiszállok a kocsiból.

Nem szól semmit se, csak nagyot sóhajtva kinyitja a felé esõ ajtót, s õ is kiszáll. Láthatóan készülõdni kezd, s olybá tûnik, hogy nem az elmenetelhez, hanem az alváshoz. Szerencsére a hátizsákomban nekem is sok minden lapul, s hála a ránk maradt modern technikának, az igen apróra összepréselt hálózsák is ott lapul a mélyén.

Nem szólunk egymáshoz, csak kellõ távolságban letelepszünk s elrendezzük az esti ágyunkat. Se nem kényelmes, se nem otthonos, de a célnak megfelel. Tudom, hogy igazán mélyen s pihentetõen nem fogok aludni, de már hozzászoktam az évek alatt. A másnapi teljesítményembe nem fog gátat szabni, ez biztos.

/ / /* * *

Mily csodás nap, mily csodás reggel! Homok a pofámban, fegyver nyomja az oldalamat, gyomrom üres, a szám száraz. Igaz a napsugarak is csak most kapaszkodnak a kietlen tájba, s a kölyök is szuszog még, én úgy döntök, hogy biza felkelek. Elsõnek is megjelölöm a közeli, de épp elég távoli követ, majd szedelõzködni kezdek. A nagy hangzavarra a kisasszony is kinyitja a csipás szemeit.

- Indulunk?

- Én igen – közlöm nemes egyszerûséggel.

- Hisz egy a célunk… - kezd el kapkodva pakolni. – Miért ne kereshetnénk együtt Lewist? – kérdezi, majd mikor meglátja, hogy már a kocsiba szállok befelé, felkap mindent a kezébe s utánam siet. – Ne legyél ennyire önzõ szemét alak!

- Hé – nyújtom ki a kezemet, s intek neki, hogy nyugodjon le -, nem vigyázok kölykökre. Eddig elhoztalak, tekintsd szívességnek.

- Én szereztem a kocsit! – tiltakozik.

- És? Én meg megmentettem a seggedet.

- Én is a tiédet! – vág vissza.

- Lelõtted az alakot, ránk csõdítetted az összes zagyva idiótát – szusszanom. – És még neveletlen is vagy.

- Miért, te talán nem? – kérdez vissza, majd nagy meglepetésemre a másik oldalra megy s minden cuccát begórja. – Veled megyek, ez nem kérdéses.

- Ugyan miért hagynám én ezt neked? – kérdezem felhorkanva. – Csak útban vagy.

- Tudok fõzni, zoknit stoppolni, jó a megfigyelõ képességem és ne feledd, hogy rokona vagyok annak, akit keresel!  - oktat ki.

Farkasszemet nézünk, latolgatom a helyzetet. Igazából nagy károm nem lenne abból, ha velem tart.  Végtére is, legalább jól fogok szórakozni, ha pedig nagyon felesel, elfenekelem. S ha igaz, amit mond, Lewis megölne, ha tudná, hátrahagytam a kölykét csak mert nem tetszett a modora.

- Jól van – horkanok fel végül. – De ha mocskoskodol, én elfenekellek! – fenyegetem meg az ujjammal, míg õ beül mellém fapofával.

- Ugyan már, addig élnél – közli nemes egyszerûséggel, majd egy széles vigyorral megcsapkodja a fegyverét. – Farok ölõ elkapná a grabancodat.

- Úristen, Farok ölõnek hívod? Na kifelé – mutatok ki a kocsiból, amin õ jót vigyorog. – Komolyan mondom, na, siccmicc, ijesztgesd a kétfejû gyíkokat a környéken. – Ezen persze jót nevet, majd hátradõl s úgy néz engem. – Jó, hát te maradtál – indítom el a motort. – Innentõl felelõsséget nem vállalok.

Nem szól semmit se, én pedig végül elindulok. Nincs sok üzemanyagunk már, de ki kell használnunk minden cseppjét. Fõleg, mert nem akarok töketlenül meghalni. 

●//                                 ●//                                 ●//

Behunyom a szemem és mély lélegzetet veszek. A levegõ forró, égeti a tüdõmet. Április 14-ét írunk. Sokan nem számlálják már a napokat, de mi a nagybátyámmal mindi is így tettünk. Azt mondta fontos  tisztában lennünk a bennünket körülvevõ világgal, ez pedig egy fontos része.

Ebben a napszakban általában meghúzzuk magunkat, senkinek sem hiányzik, hogy az agya a saját levében fõjön meg. Élhetetlen és kiborító, a legrosszabb pedig az, hogy a mostani világnak pusztán csak egy apró jellegzetessége a sok közül. A vizem is kifogyóban van, ráadásul pisimeleg. Ezzel a mennyiséggel csupán pár napig húzom, ha pedig továbbra is gyalogolni akarok ebben a tikkasztó hõségben, pár óráig sem. Mindig azt hittem kicsi a világ. Nem csoda, egész életemben egy kitoszott nagy mázlista voltam. Mindig a jó irányba indultam, a jó dolgokat vettem észre, s így mindig minden jól is sült el. Mindig mindent megtaláltam, ami kellett, vagy amit meg kellett és mindent elkerültem, ami... nos... amit elkerülni volt tanácsos. De vajon mázlista vagyok-e még? Vajon mennyi szerencse jut egy fõre..., s vajon én eddig hány ember szerencséjét éltem fel?
Mikor eljöttem a szülõvárosomból azt hittem mindenkit elveszítettem. Nem tudtam hová, merre tartok. Tulajdonképpen azt sem egyáltalán minek indultam el. Meg akartam halni, de gyáva voltam pontot tenni életem végére.
Vagy egy hétig vándoroltam, mikor egy kisebb táborba betérve meghallottam a nagybátyám nevét. " Wronsky, a farkas" – így emlegették. Azt azonban senki sem tudta merre tart, ahogy tulajdonképpen az sem volt biztos hol is látták. Egy legenda volt, egy szóbeszéd csupán, de ez épp elegendõ volt ahhoz, hogy életben tartsa bennem a reményt. Elindultam hát találomra, elvégre bár óriási a világ, talán egyszer, valahol a távolban útjaink keresztezik egymást. Hittem benne. Másnap megtaláltam.
Jó így gondolni rá. Erõt ad, reményt, hogy másodszor is összejön. De nem kicsi a világ, sõt. Hatalmasabb, mint annakelõtt. S nem is én találtam õrá, a nagybátyám, Lewis talált meg engem. Õ elbírt a világgal, rajta nem fogott ki mérete, de nem tudom én el fogok-e. Néha úgy érzem valóban csak a szerencsében bízhatok.

Lassanként egy kisebb város széléhez érek. Város a francokat, maximum egy félig elrohadt dög. Valaminek a morbid torzója, mit egykoron városként neveztünk. Mostanra meg már voltaképp egy õslelet benyomását kelti.
Újabb x-et akarok a térképen! Tudni, hogy Lewis itt járt, de semmi. Egy árva lélek sem. Félek az egykori emberektõl, kik állattá silányodva, ösztöneik rabjaként élik idekint életüket, hiszen nem eggyel találkoztam már. Félek a katonáktól, hogy elkapnak és elvisznek, azt beszél az asszonyokkal általában úgy bánnak, mint a tenyészkancákkal. Ha pedig úgy ítélik felesleges vagyok, egyszerûen csak lelõnek. Félek, rettegek minden pillanatban, az életem része lett. A részem, az alapállapotom. Az üres város láttán azonban valami egészen más kerít hatalmába. Félek, hogy egyedül maradok, ez pedig már nem az ismerõs, sunyin lappangó, állandóan gomolygó félsz. Ez ajtóstul ront rám, meg sem próbál észrevétlen maradni.

A nagybátyám rég keresne, ha nem lenne oltári nagy bajban, vagy ha még... élne. Hazudnék, ha azt mondanám nem gondolkodtam ezen. Akkor is, ha nem tartanám valószínûnek. Igaz, nem csak ezen egy eset lehetséges, na de ez is... eléggé. Ám az új világban pusztán csak 'igen' és 'nem' létezik. Valami vagy van, vagy nincs. A valószínû fogalmát így elvetettem, hiszen ha él, ha nem, nekem tudnom kell. Csak nyom nincsen, fogalmam sincs merre induljak.
Elõszedem a viseltes kis térképet, melyet még Lewis készített, s átböngészem. Van a közelben egy kút, de azt szerintem majd csak hajnaltájt látogatom meg. Addigra lehûl a levegõ, így iható hõmérsékletû lesz. Hajnalig pedig meghúzom magamat a romok között.

Ki is nézek magamnak egy pofás kis corpse-kérót, s nem hezitálok túl sokat, beköltözöm. Szerencsére valóban lakatlan, maximum az egykoriak kísértetei partiznak bent, de az engem nem hat meg. Inkább szellem, mint élõ ember, azokból legalább több az ép elméjû, ebben biztos vagyok. Bár még egyet se láttam.
A ház lepusztult, olybá tûnik az egykori lakók vagy nagyon szerették a Frédi és Béni-t, vagy kurvára eltalálta valami, ami robbant is egy kecseset. A régi világban ez életveszélyes épület volna, szép színes, sárga meg piros szalagokkal bekerítve. Ha pedig belógnék így délután, egy lelkes anyóka rögvest értesítené a helyi hatóságokat nem létezõ szándékaimról. Ilyenkor érzem egyedül barónak a világvégét. Igazán szabad vagyok, le van szarva, ha rám dõl egy ház. Oda megyek, ahová akarok, s az a perverz barom követ, aki akar. Elvégre rászolgált egy kiadós erõszakolásra és belezésre, hiszen túlélte a világot. Visszasírom az árulkodós nyuggereket.
Szerencsére a ház még egyben van. Hála a robbanásnak több kijárattal is rendelkezik. S hála illeti még a bedõlt falakat, hisz jól eltakarnak. Ideális menedék, épeszû ember egy sokkal jobb állapotú kecóban húzná meg magát. Én viszont nem akarom, hogy azok az épeszûek este rám találjanak!

A földre pottyantom súlyos hátizsákomat, majd leakasztom alsó kallantyújáról a hálózsákomat és kiterítem. A föld kemény és poros, a falak dohosak. A helyiség, ahová lefészkeltem valószínûleg egy gyerekszoba lehetett, a tapéta maradványai legalábbis errõl árulkodnak. Féltem-e, hogy koradélutáni szunyókálásom közepette majd halott gyerekek látogatnak meg? Vagy esetleg családtagok? Egy kistestvér? Egy édes, aranyos hugica hatalmas barna szemekkel és aranyló, copfos hajjal? Nem. A múlt szellemei elpusztultak a világgal együtt. Emlékük elhalványult, hiszen õk egy már nem létezõ világhoz tartoznak. S hiába kopogtatnak, nem nyitom ki az ajtót.
Eszek egy keveset, iszom pár kortyot a nem épp kellemesen,de annál gusztustalanabbul langyos vizembõl, a maradékkal pedig fogat mosok. Van egy szép lila fogkefém, hozzá pedig egy kis lejárt szavatosságú epres fogpaszta. Jobb, mint a semmi! Nem kívánom elveszíteni a fogaimat! Láttam már elég fogatlan embert ahhoz, hogy ne feledkezzek meg ilyen apróságokról. Ez után belebújok hálózsákomba. Nem vacakolok az átöltözéssel, csak a cipõmet veszem le, elvégre ki tudja milyen körülmények között ébredek majd... az idõ pedig, bár látszólag megállt, mégis nagy kincs errefelé.
A tetõ maradéka megóv a naptól, én pedig lassan álomra szenderülök. Az elalvás az egyik erõsségem.

//

Lövések dördülésére riadok fel. Már esteledik, a tájra szürkület borul. Mozgolódás, kiáltozás, lépések zaja... szinte ordít minden a nappali csendhez képest. Felveszem a bakancsomat, majd  óvatosan lesek ki az egyik kisebb lyukon, s legnagyobb rémületemre nem kevés embert látok odakint mozgolódni. Ráadásul katonákat, legalábbis néhányuk öltözékébõl erre a következtetésre jutok.
Nyomorult zsoldosok, eladták a lelküket. Szánalmas kis szolgák, nyomorult kis fogdmegek! Az erõset szolgálják, a gyengét pedig eltiporják... de hát ez a természet rendje, nem?! A gyenge meghal, hogy az erõs élhessen! Ezért nem látni öregeket és kisgyermekeket Kihaláliában. Na meg hát nõbõl sincsen valami sok, de nem gáz, majd a férfiak szépen felcsinálják egymást,hogy legyen utánpótlás az öldökléshez! Bár nem is tudom minek az, én legalábbis nem szívesen szülnék egy ilyen világba. Kegyetlenség volna, na meg felesleges.
Alig hogy elmerengek a gyermeknevelés gondolatán, s az utána nem sokkal következõ boldog nyugdíjas éveken a romom melletti kis ház nagyobbacska találatot kap. Ijedten ugrok fel, s villámgyorsan összeszedem cókmókom. Olybá tûnik egy kisebb összetûzés közepébe cseppentem, mivel a katonafélék, akikbõl valójában csupán hármat látok, ahogy jobban az embersokadalomban, épp menekülõre fogják. Fogalmam sincs mit tegyek, de abban biztos vagyok hogyha nem tûnök el gyorsan, akkor többé már nem kell ezen rágódnom. Viszont tele van minden emberekkel, s ha ez önmagában nem lenne elég repkedõ golyókkal is. Ha kimozdulok és észrevesznek tüzet nyitnak. Nem épp higgadtnak, vagy hezitálósnak ismertem meg a posztapokaliptizmus emberét, ahogy a nagybátyám mondaná. Õ vezette be ezt a fogalmat. Elmés ember igazán eredeti humorral. Nagyon hiányzik. Ez az érzés pedig sokkalta erõsebb a félelemnél. Mire észbe kapok már a következõ fedezék felé rohanok.

Így folytatom még vagy három ízben, mikor végre egy nagyjából biztonságos kis kéglit találok. Futhatnék tovább is, egyenesen a nagy semmibe, mivel immár a lakott terület végénél járok, de attól tartok az jelentõsen csökkentené túlélési esélyeimet. Továbbá ezt a házat már elég távolinak ítélem, no meg ügyeltem rá, hogy az embersokaság menekülési irányával nem megegyezõ irányba induljak. Persze nem is az üldözõk felé, hanem amolyan arany középút  gyanánt oldalvást.
Be is veszem magamat mélyen az épület falai közé és várom, hogy elüljön a zaj. Csak várok és várok, de még csak nem is távolodik. Biztosan patthelyzet alakult ki. Én pedig lelkesen gubbasztok tovább a sötétben még hosszú percekig. Közben azon gondolkodom, hogy Lewis most mit csinálhat. Biztosan aggódik értem, talán azt hiszi meghaltam. Meg van kötözve, zsibbad a kézfeje a szorosra húzott csomó alatt.
Láttam, hogy elkapták. Mindnyájan kopaszra voltak borotválva és egy furcsa háromszög formájú jelet viseltek a homlokukon. Mindig is gyûlöltem a szektásokat, hát most bebizonyosodott, hogy nem ok nélkül. Annyit láttam még, hogy keletnek vitték, tiltott helyek felé, de aztán ki tudja... lehet nem is kelet volt, az égtájak engem sajnos mindig becsapnak.

Ekkor váratlanul változni kezd a lövések morajlásának hangereje. Ám távolodás helyett sokkal inkább közeledésre emlékeztet, így gyors ütemben kapom elõ pisztolyomat. A közelben vannak, hallom. Minden idegszálam pattanásig feszülne, ha a legtöbb eddig még nem pattant volna szanaszét. Ekkor hallom meg az ajtó csukódását, amitõl az a kevés maradék is föladja. Ami pedig még ennél is jobban meglep, hogy ez újra megtörténik. Kiment volna, Vagy ketten vannak?
Mielõtt még elgondolkodhatnék azon, mi tévõ legyek, dulakodás hangja üti meg a fülemet. Óvatosan a hang irányába lopakodom, ekkor látom meg õket.

Két megtermett férfi az, a földön hemperegve dulakodnak. Egy katona és egy szakadtabb fazon. bizonyára útonálló, s õelõlük menekültek a zsoldoskák észvesztve. Bár ez a hadfi pont nem tûnik rémültnek,  ám támadója sem éppen halálfélelemrõl tanúskodik. Szemükben elszántság csillog, úgy küzdenek mint két oroszlán. Amint egyikük fegyvert kap a kezébe, a másik kiüti, amint egyikük felemelkedne, a másik visszahúzza a földre.
Én pedig csak nézem õket ámuldozva. Ne félek, hiszen az én kezemben fegyver pihen, viszont megszakítani sem kívánom a mutatványt. Elképesztõ kis harc kerekedett ki, kíváncsi vagyok a végére ki kerekedik ki gyõztesnek. Kivárásra játszom.
A katona határozottan ügyesebb mozdulatokat használ, ám láthatóan jóval fáradtabb is. Amint bevisz egy-egy szebb, tisztább ütést rögtön be is kap ugyanannyit, csúnyákat. Aztán egyre többet és többet. Ajka felhasad, elnyílik és a kis résbõl vér serken, mire a másik fazon elvigyorodik. Hogy sajnálom-e? Cseppet sem. Láttam én már hogyan tesz rendet a fajtája. Hogyan végeznek szerencsétlen éhezõkkel, kik csak a megmaradt kis tulajdonaikat védik. Mégis neki szorítok, annak ellenére hogy vesztésre ál. Neki, hiszen a másik férfi öltözetén egy jellegzetes jelet látok. A fajtája embereket eszik, õk általában nem pazarolják a golyókat ilyesmire, elintézik anélkül. Ám hiába a néma szurkolás, változatlanul el akarom kerülni, hogy belefolyjak a dolgokba. Mindeddig még nem vettek észre, s ha ez így marad, nem tervezem tudtukra adni létemet. Intézzék csak el egymást, megérdemlik!

Ekkor azonban hirtelen, valószínûleg az újabb ütések hatására a katona ruhája alól kiesik valami. Olyan, akár egy pénztárca, vagy inkább egy kisebb könyvecske, ám nem az. Kinyílt, így meglátom mit rejt: fényképeket. Egy szõke hajú kislányt látok, és egy nagyobbacska kisfiút. Majdhogynem teljesen bealkonyult már, mégis tisztán látom arcukat.

- Most meghalsz! – mér ellenfele újabb kiadós ütést a katonára, aki ettõl elfekszik. A térdelõ alak pedig elvigyorodva lát hozzá véres öklének végignyalásához, miközben kéjesen sóhajt egy nagyot – Finom falat leszel, rég ettünk már ilyen ínyencséget! Sok színtiszta feszes izom... – nyalja meg vértõl vöröslõ ajkának szélét, s elejtett késéért indul.

Én pedig lelövöm. Mindenféle hezitálás nélkül. A golyó a fején találja el, azonnal meghal. S amint a lövés hangja utat nyer elmémhez rájövök, hogy hiba volt. Ostobán cselekedtem, nem ésszerûen. Az érzelmeimre hallgattam az eszem helyett, ami nagy luxus manapság. Olyan hatalmas luxus, amiért elképzelhetõ, hogy az életemmel fizetek majd. Csendben kellett volna maradnom, kivárnom, hogy elmenjen, de nem! Nekem mindenképp hõsködnöm kellett! Most pedig sakk-matt, mert nem hiszem, hogy csak úgy megköszönné, és eloldalogna a katona. Nem errõl híresek. Na meg a többi emberevõ sem fogja feladni, elvégre gondolom pontosan tudják, hogy három katona volt. Utólag mindig okosabb az ember...

Az életben maradott e közben feltornázza mellkasát, s két könyökét maga mellé támasztva engem figyel. Megremegek, amint megérzem bõrömön tekintetét. Ám a remegéssel egy ütemben észbe is kapok, s villámgyorsan célba veszem arcát pisztolyommal. Ekkor eszembe jut Lewis. A katona bizonyára sokat tudhat a környéken élõ... és vadászó csapatokról, talán a háromszögletû jelt is ismeri. Bár elsõször jobb volna a menekülésen törni fejemet, gondolataim és reményeim nyomán kíváncsi izgatottság lesz úrrá rajtam.

- Meg ne mozdulj, már ha szükséged van még a golyóidra faszfej! – vezetem a pisztoly csövét az arca közepérõl egészen az elõbb emlegetett részekig. Elvégre lenne pár kérdésem hozzá, viszont azt sem szeretném, ha valami meggondolatlanságot követne el a csevej közben.

Szavaimra felül és felemeli a kezeit. Ruházata, akár a többi katonának, neki is szinte egész testét fedi, ám maszkját elveszítette a nagy verekedés közepette. Így láthatom az arcának férfias, erõteljes vonásait. Vékony, helyenként véres ajkát, egyenes, szabályos orrát és sötét szemeit, melyekben most gondolatok és érzések tömkelegét látom elegyedni.

- Mit akarsz? – fújja ki tüdejébõl a hûvös, esti levegõt fáradtan. Nem tûnik rémültnek, még csak az sem látszik rajta, hogy kicsit is aggódna. Kíváncsinak és figyelmesnek tûnik.

- Majd ha kitaláltam elmondom! Egyenlõre beérem annyival, hogy nyugton maradsz. – mondom határozottan, miközben megpróbálom magamban felidézni azt a bizonyos jelet. Ám legbelül cseppet sem vagyok oly nyugodt, mint õ.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! Sven Rolf Engström Kapitány vagyok Ijzer-bõl... – kezd bele sablonosan, ám közbevágok. Nagyon nem tetszik ez a hozzáállás, elvégre még mindig NÁLAM van a pisztoly!

- Én teljesen nyugodt vagyok, köszönöm! Nekem nincs okom félni! – mondom, ám újabb lövések hallatán a hangom elcsuklik.

- Ha le akarnál lõni már rég megtetted volna. – nyugtázza, majd felül és az albumért nyúl. Visszateszi a helyére, utána pedig összeszedi fegyvereit is. Én pedig mukkanni sem tudok, elvégre rátapintott a lényegre – Ne aggódj, biztonságos helyre foglak vinni!

- Egy fenét viszel te bárhova is! – motyogom miközben a pisztoly csövével tétován követem mozgolódó alakját.

- Tedd azt le! – fordul felém nagyon sóhajtva, mint aki igazán unja már a dolgot.

- Te tedd le a segged, vagy... – húzom össze szemöldököm, ám mielõtt ég végigmondhatnám ezúttal õ szakít félbe.

- Kushadj! – lép felém, s egy határozott, gyors mozdulattal kicsavarja a pisztolyt kezembõl.

Utána pedig magához ránt, szorosan átkarol és a fal egy kiugró része mögé présel saját testével együtt. Ekkor tûnik fel, hogy elhalt a lövöldözés, így pedig még kivehetõbbé válik a lépések zaja. Ebbõl már én is megértem, a két másik katona feltételezhetõleg már halott, már csak õt keresik.

Fejemet jobb híján mellkasának támasztom, meghallva szívének gyors, ütemes dobogását. Megnyugtat, ahogy erõs karjainak óvatos, biztos ölelése is. Még mindig megúszhatnám, elvégre õt keresik, nem engem. Megtalálják, megölik és elmennek, de akkor nem tudom megkérdezni tõle, látta-e a jelet... persze rég nem az érdekel, hisz mástól is megkérdezhetném. Egyszerûen csak nem akarom, hogy meghaljon. Ha már így hozta a sors közösen is kimászhatnánk a zûrbõl. Ketten még esélyünk is van.

- Jármû? – kérdem halkan.

- Az összeset õrzik, számítanak rá, hogy oda megyünk. Viszont úgy hiszik már csupán egyetlen ember van életben. – vázolja fel a dolgokat, én pedig már látom is a megoldást.

- Tereld el a figyelmüket én pedig elkötöm az egyiket! – állok elõ nagyszerû tervemmel.

- Ne nézz ostobának! – figyelmeztet morogva.

- Nem nézek. Szerintem okos vagy, s te is tudod, hogy ez az egyetlen esélyed. – közlöm vele. Nem áll szándékomban átverni, de attól tartok nem tudnám meggyõzni észérvek nélkül, hogy bízza rám életét.

- Egy kupacon vannak mind. Ha a templom felõl mész, tõled jobbra a szélen lesz néhány motor, hárman-négyen õrizhetik. Leszedek párat, annyit, amennyit letudok és észak-nyugat felé indulok majd, õk pedig utánam. A romok közé pedig nem fognak gépeket bevinni. – vázolja fel a haditervet, majd miután halkul valamelyest a kinti zaj elenged és hátrál néhány lépést. – Most pedig húzzunk el gyorsan, mielõtt megtalálnak!

Bólintok, majd óvatosan kinézek az ablakon. Õ pedig átnézi, s betárazza fegyverét, láthatóan nem sok tölténye maradt. Míg elkészül pisztolyomat a hátamon pihenõ puskára cserélem, pár pillanat múlva már a poros úton is vagyunk. Lassan teljes lesz a sötétség, ami a mi malmunkra hajtja a vizet. Ám mielõtt még dolgunkra indulnánk megszólal.

- Hogy hívnak kölyök?

- Polly Wronsky, de a kölyök pont megteszi! – amint ezt kimondom, szemei elkerekednek, értetlenül néz végig rajtam. Eléggé úgy tûnik, hogy ismerõs neki a név.

.- Ismered Lewis Wronsky-t? Rokonod? – igazolódik is be gyanú,m.

- Õt keresem. – válaszolok kurtán. Nem tartozik rá ki is õ nekem... bár ezekbõl immár sejtheti.

- Akkor már ketten vagyunk. – mondja még mindig engem méregetve, szavaitól én is eléggé meglepett leszek. Hát mégis kicsi a világ... ám egyenlõre nem egészen értem, ez jó, avagy nagyon nem.

- Mit akar egy magadfajta tõle? Azért küldtek, hogy megöld, vagy magaddal vidd?! – adok hangot gyanakvásomnak.

- Csupán egy régi barátom... még a seregbõl. – hadarja sietve. Én is érzem, hogy ezt nem éppen most kellene megvitatnunk, azonban túl nagy jelentõsége van a dolognak ahhoz, hogy elengedjem.

- Mondd a neved még egyszer!

- Sven Rolf Engström. – ejti ki gyorsan. Épp olyan ismeretlenül cseng, mint mikor elsõ ízben hallottam.

- Nem ismerõs. – fogom rá ismételten fegyveremet. Nem gyõzött meg, nagyon nem!

- Van egy sebhely... egy hosszú vágás a jobb combján. Fiatalon leesett a lóról. –hebegi – Most viszont nyomás, fogy az idõnk!

Bólintok és indulok is. Õ is így tesz, sietõsen elindul az ellenkezõ irányba. Meggyõzött, sõt mi több kíváncsivá tett. Ahhoz azonban, hogy kielégíthessem tudásvágyam elõször még ki kell juttatnom innen. Lövések dördülne, a játék elkezdõdött. Nekem pedig ekkor ugrott be, hogy tulajdonképpen fogalmam sincsen arról melyik égtáj merrefelé van. Lewis mindig tanítgatta, de ez valahogy sohasem ment... ráadásul sötét van, az orromig se látok. Nem baj, majd improvizálok! Úgy sejtem szükség lesz rá.

 -Ilyen nincs! –mondja kacarászva, majd megfogja a vállam.

Az idillt egy férfi kiáltása szakítja meg, vagyis valamelyik tényleges belsõ ember kiszúrt minket. A vakító fények éles fájdalommal töltik meg a szememet. Mikor valamelyest enyhül ez a kellemes érzés látom, hogy 9 biztonsági áll sünt körénk, fair-play mindenek felett. Vált vállnak vetve figyeljük mi fog történni. Ridwan felemeli kardját, válaszul 9 géppisztoly szegezõdik a képünkbe.

 -Dobják el a fegyvert! –hangzik az utasítás. Na persze még a nyúl vigye a puskát?

Ridwan neki indul, sajnos ezt ellenségeink nem veszik jó néven. Megmozdulását szinkron-sorozattal jutalmazzák. Ez még hagyján, de én állom az útjukat! Gyorsan pajzsot emelek magam elé, ami rögtön szilánkokra robban a hárított töltényektõl. A csapat egy része ledöbbenve áll. Nekem pont ez kell. Pisztolyom elõkapva rögtön fõbe találom az egyiket. A hátam mögött elfojtott hörgéseket hallok. Ridwan nyílván arat. Sajnos ezzel kizökkenti a többieket a dermedtségbõl. Ketten rögtön rám tüzelnek, mire hasra vetem magam. Kinyújtom a kezem és végsõ álom lököm a két szerencsétlent. Utálok embert ölni, de ez a munka ilyen helyzetekkel is jár. Hátamra fordulok és Ridwant keresem. Nem nehéz elvéteni. Már 4 ellenféllel végzett, most újak után kutat. Szemlélõdésem gyorsan félbeszakad, ugyanis a maradék két õr felismervén, hogy Ridwannal sokkal nehezebb dolguk van, engem vesznek célba. Gyorsan felpattanok és újra pajzsot emelek magam elé. A tûz folyamatos, nem tudok se támadni se elugran. A jegem törik, fogy az energiám, ROHAMOSAN. Ridwan már szalad, hogy segítsen de nem hinném, hogy bármit is tudna tenni.

 - Ridwan! A kardoddal nem tudod õket megállítani! –kiáltom reménykedve. Nem akarom, hogy bármi baja essék.

Valami váratlan történik. Ridwan elõhúz egy újabb kardot, mire az ikerpengékbõl tûznyelvek csapnak fel. Teljes döbbenettel állok. A harcos és égõ szablyája pillanatok alatt félbevágják az utolsó két megmaradt, immáron lángoló férfiak holttesteit. Megfordul és vigyorogva hozzáteszi:

 -Több dologban hasonlítunk, mint gondolnánk.

 -Azt hittem, egyedül vagyok… -mondom elképedve

 -Én is azt hittem. Gyere…keressük meg azt a szemetet.

Követem. A bejáratnál egyszer csak motorzúgást hallok. A garázsból egy terepjáró hajt ki, amiben megpillantom a célpontot.

 -Õ AZ! –kiáltja Ridwan és elhajít egy kést némi tûzzel megerõsítve. Tõlem csak egy szerény lándzsa indul útnak de lényeg, hogy mindketten eltaláltuk azt, amit szerettünk volna. A fickó fejében most már ott virít Ridwan kése és az én olvadozó dárdám. A jármû, vezetõjét elveszítvén, belefut az épület oldalába, hangos robajt hagyva maga után.

Ridwan megragadja a kezem és a falhoz irányít, ahol egy könnyed mozdulattal felkap ma együtt leugrunk. Alimah vár ránk. Na ne, szeretek tevén utazni de egy héten egyszer elég! Ridwan látva, hogy nagyokat nyelek teketóriázás nélkül felkap és rárak a sofõrünkre. Mögém pattan és finom rácsap Alimah fenekére. Megindulunk és mikor kiérünk a városból kedvesen megsimogatja barátja oldalát.

 - Bocsi kislány... Több súlyt kell cipelned, de ha hazaérünk, annyi datolyát kapsz, amennyit akarsz... –mondja engesztelõen.

Kis idõ múlva megszólalok:

 -Hozzád megyünk?

 -Igen…vagy neked máshova kell menned?

 -Öhm. Nem kaptam még meg a következõ feladatot.

 -Értem… -mondja és tovaporoszkálunk.

Gyönyörködöm a tájban, ami pár nappal ezelõtt még az életemet követelte.

 -Most végre láthatom a legendás sivatagi éjszakát.

 -Igen, itt kivételesen szépen csillognak.

Érzem a múltkori hõség ellenére most mennyire hideg a levegõ. Kicsit fázom. Próbálok mocorogni, hátha felmelegszek, de a szûkös nyeregben ez koránt sem olyan egyszerû feladat. Izgek-mozgok de végül feladom és megpróbálok a csillagokba temetkezni, addig se a hidegen jár az eszem. Kissé hátradöntöm a fejem, hogy jobban lássam a Kismedvét. Így Ridwannak dõlök és érzem, hogy milyen finom meleget áraszt magából. Pár percig még így maradok.

Hm… jó meleg. Várjunk csak! Hol vagyok?! Mindegy, ahol ilyen kellemes, az csak jó lehet.

Résnyire kinyitom a szemem. Világos van. Még mindig a sivatagban volnánk? Nem, csak egy lámpa fénye vakít kissé. Egy alak lép a fény helyére. Ridwan az. Biztos elaludtam visszafele jövet és most megint az õ ágyában találom magam.

 -k..z….öm –nyögöm rekedten.

 -Tessék? –hajol közelebb

 -Köszönöm –mondom végre és újra elnyom az álom.

Kipattan a szemem. Oldalra nézve látom, hogy egy igen gusztusos szendviccsel nézek farkasszemet. Elmosolyodom és kezelésbe veszem. Lassan élvezem az étel minden falatját. Mikor végeztem, felöltözöm és lemegyek. Ridwan a könyvektõl roskadozó asztalnál olvas. Hangulatos, hogy a lámpa ellenére még mindig egyszerû gyertya lángja vet fényt.

Észrevesz és abbahagyja az olvasást. Becsukja a könyvet és rám néz:

 -Jót aludtál?

 -Jól köszönöm. Mit olvasol?

 -Egy útinaplót, amit még nagyon régen a Góbi-sivatagról írtak. Megnézed?

 -Persze. –mondom és kezembe veszem a lassan megsárguló lapokat. A szöveg mellé egy apró térkép is tartozik, a fontosabb oázisokkal egyetemben.

 -Oázisról jut eszembe, van itt lehetõség a fürdésre, mond? –kérdem

 -Hogyne volna. Ott találod a hátsó ajtó mögött. De melegvízre aztán ne is számíts! –mondja és az általam kamrának hitt helységre mutat.

 -Értettem. –kuncogok és azzal belépek a „fürdõbe”.

A tágas terem sarkában egy durván kivájt mélyedés szolgál kád gyanánt. A falból lassan csordogál a víz. Az alján egy apró nyíláson folyik le a csatornába, így biztosítva az állandó szintet. A kristálytiszta tükörben meglátom elnyûtt és fáradt arcomat. Finoman elmosolyodok.

Levetkezem. Belemártom a kezem a vízbe, Ridwan jól mondta, jéghideg. Sebaj, koncentrálok mire az azonnal gõzölgõen hívogatóvá válik. Beszállnék, de mégsem.

 -Ridwan! –kiáltom el magam. Hirtelen az ajtó tájékáról tompa csörömpölés hallatszik.

 -Mi van? –kérdi

 -Bocs elfelejtettem megkérdezni, törölközõt merre találok?

 -Bent nincs? Bocs, azonnal adok. –mondja és pár pillanat múlva hallom halk lépteinek neszét.

Hoppá, csak hogy rajtam meg nincs semmi. Gyorsan fel kell vennem a köpönyegem, legalább! Szándékom szerencsére sikerül, de pont akkor, mikor Ridwan belép. Kicsit zavarba esem.

 -Kissé piros az arcod, rendben vagy? –kérdi miközben átnyújtja nekem a törölközõt.

 -Persze köszönöm. –hadarom- Most ha megbocsátasz…

 -Azonnal –mondja kacarászva és kimegy.

Megnyugodok. Leveszem magamról a leplem és a kád szélére helyezem a törölközõt, végül kényelmesen elnyújtózkodom a finom meleg vízben.

Ajtódörömbölést hallok.

 -Horaku, minden rendben? –Ridwan az kívülrõl

 -Mi?... Persze minden rendben. –mondom gyorsan

 -Csak mert már vagy egy órája bent vagy, gondoltam valami bajod van vagy ilyesmi. –hangzik a válasz

 -Jaj bocs, nem. Biztos csak elaludtam.

Kikászálódok a kádból és megszárítkozom. A lassan kihûlt víz miatt csontjaimig érzem a hideget. A törölközõ ellenben azonnali megváltás hoz számomra. Durva szövése és finom melege hihetetlenül kellemes érzés. Megszárítkozom, felöltözök és kilépek a helyiségbõl.

 -Na sikerült tisztára varázsolnod magad? –kérdi Ridwan kaján vigyorral

 -Képzeld igen. –mondom kicsit elvörösödve, mire elmosolyodik.

 -Nos ha befejezted, elindulhatnánk végre a piacra. –jelenti ki

 -A piacra? Minek?

 -Hát csak nem képzeled, hogy a vacsora magától ugrik az asztalra!

 -Oké, induljunk.

Kis idõ múlva megérkezünk a falu piacára. Egymás mellé zsúfolt bódék és még szûkösebb helyen álldogáló-bámészkodó emberek. Kisebb harcok árán de sikerül eljutnunk a megfelelõ portékáshoz.

 -’napot Ridwan! Mit adhatok? –kérdi az ajtaja elõtt egy széken hintázó árus barátságosan.

 -Hello Mate! A szokásosat kérném csak.

 -A fiú is fog segíteni? –kérdi gyanakvóan a boltos

 -Nyugodj meg, rendes srác. –mondja Ridwan. Én kérdõm nézek rá, de õ csak somolyog magában.

 -Rendben, akkor gyertek be.

Bent különbözõ nagyságú edényektõl kezdve a zsákok mellett szinte minden dolog megtalálható. Mate hátravezet bennünket, ahol egy kisebb ajtóféle vár minket. Kinyitja és beinvitál. A titkos helyiségben elakad a lélegzetem. Fegyverek egész arzenálja díszeleg a falakon és asztalok hosszú során foglalnak helyet a különbözõ lõfegyverek és bombák. Máshol pedig akták és papírok átláthatatlan káoszával kerül szembe az ember.

Ridwan látva leesett államat a vállamra teszi a kezét:

 -Na? Hogy tetszik? –kérdi vigyorogva, miközben Mate elmegy mellettünk és a közeli aktapiramisokba veti magát.

 -Fantasztikus, de mi ez? –kérdem továbbra is ámulva

 -Egy búvóhely, ahol a hozzám hasonlóak biztonságban lehetnek amíg úgy tartja szükségük.

 -Ez majdnem olyan, mint az Elhárítás itteni állomáshelye, csak sokkal porosabb.

Mate és Ridwan felnevetnek.

 -Ó te fiú! –mondja nevetés közben- Rég nem láttam hozzád hasonló embert! Ennek mindig megakad valamin a szeme? –kérdi Ridwantól

 -Mesélhetnék. Elõször Alimah nem tetszett neki, késõbb meg mikor fel kellett szállnia rá, olyan gyerekes volt, hogy öröm volt nézni! –neveti Ridwan

 -Jól elég értettem! Jobb ha nem is szólok többet. –mondom dacosan. Bánt ugyan, de sajnos igazuk van. Szinte érzem, hogy lángol a képem

 -Jaj ne kérlek, olyan rég nem nevettem ilyen jót! –könyörög Mate

Lassan eloszlik a felhõtlen kacaj légköre, de még utána is látom, hogy vigyoruk még mindig a fülükig húzódik.

 -Nos Ridwan, akkor ugye a szokásosakat. –mondja Mate

 -Igen. –felel Ridwan és Mate elkezd kotorászni a papírok között, végül elõhúz egy vaskos aktát. Lapozgat benne és elõvesz belõle egy lapot.

 -Sajnos úgy látom a közeljövõben nincs elérhetõ feladat. Próbáld majd késõbb, rendben? –néz fel Mate a sorokból

 -Oké. Akkor ezenkívül szeretnék egy kis zsák lisztet, némi húst és zöldséget, ja és majd el felejtettem egy jó nagy zsák datolyát.

 -Azonnal adom. –mondja Mate és kimegy a vásárló térbe, mi követjük.

 -Datolyából miért kell ilyen sok? –kérdem tõle

 -Alimah-nak lesz. Még nem jutalmaztam meg az én drágaságomat, amiért kettõnket cipelve vitt haza tegnap este.

 -Tényleg. –jut eszembe az úton tett ígérete hõn szeretett társához.

 -Akkor én viszem datolyát, te vidd a többit, így oké? -kérdi Ridwan

 -Persze. –mondom és kezeimbe veszem a batyukat, majd útnak indulunk

A piacról kifelé csak nehezen tudunk kijutni, de néhány jól irányzott könyöklés megsegíti az elõrehaladást. Kimenekülve mindketten fellélegzünk a tömegnyomortól mentes vidéken. Úgy félúton megállunk néhány pálma árnyékában pihenni. Ridwan leteszi a zsákot. Látom, hogy kissé kifulladt nem csodálom, azért rendes súlya lehet ennyi datolyának. Lehuppan mellém, kicsit túl közel. Kissé elvörösödöm

 -Huhh, látom te is kinyúltál, Horaku. –mondja pirosló arccal

 -…Igen –mondom enyhe késéssel

 -Pár percet még várunk, azután megyünk tovább. Nem szeretném ha megromlana az étel, mire hazaérünk.

 -Igaz.

5-10 perc múlva elindulunk. Elõttünk meglátok egy fekete valamit a homokban.

 -Te mi lehet az? –kérdem Ridwantól

 -Fogalmam nincs. Mindjárt kiderül. –mondja, ahogy egyre közelebb kerülünk az ismeretlen dologhoz. Ott látjuk, hogy a fekete dolog valójában egy kis állat, valószínûleg az egyik közeli oázisból csavargott el. Mozdulatlanul fekszik ájultan.

 -Oh, szegényke. Biztosan nagyon ki van száradva  –mondom aggódva- Te, Ridwan figyelj nem lehetne esetleg, hogy elvigyük hozzád és késõbb visszavisszük oda, ahonnan elszökött? –kérdem nagy gyermeki szemekkel.

 -Persze rendben. –mondja és elmosolyodik

Felkarolom a kis állatkát és tovább indulnánk, mikor Ridwan hirtelen valamire hirtelen felkapja a fejét. Ijedt tekintettel ránéz az újonnan szerzett csapattársa, majd ledobja a zsákot és kikapva kezembõl elhajítja a kicsit. Elszörnyedve figyelem ahogy elszáll ez a szegény teremtmény végsõ útjára indulva.

Kb. 15 méterre felettünk felrobban! A lökés hulláma olyan erõs, hogy métereken keresztül elröpít bennünket. A fájdalmas landolás után könnyeimmel küszködve kérdezem:

 -Mi a franc volt ez?!

 -Egy bomba. –mondja. Elhûlök.

 -Hogy mi?!

 -Egy bomba, valószínûleg valaki vagy valakik szánt szándékkal rakták az utunkba tudván, hogy majd megesik rajta a szívünk.

 -De hogy tehettek ilyet egy élõlénnyel?! –õrjöngök. Ilyet, hogy mer tenni bárki is?

 -Nyugodj meg, a kicsi már nem volt életben. –mondja nyugodt simogató hangján

 -De akkor is. –mondom és eláradnak a könnyeim.

 -Hékás, nincs semmi baj. –próbál megnyugtatni és széles tenyerét a vállamra teszi. De még ettõl sem nyugszom meg.

Hirtelen lövés dördül és Ridwan a vállához kap.

 -AAARRRHHHH! –ordítja fájdalmában

Mindketten a lövés irányába fordulunk, ahol egy homokszínû ruhás fegyveressel nézünk szembe. Hirtelen minden irányból ilyen katonák bukkannak elõ a homokból, körbe véve bennünket. Egyszerre nyitnak tüzet. A sortûz elõl menekülvén hasra vetjük magunkat, így néhány katonát sikerül önlövésbõl lepuffantaniuk. Felállunk de már újra célba vettek minket. Gyorsan egy jégfallal választom el magunkat tõlük, némi idõ nyerve. Bent tartva a pajzsot Ridwanhoz fordulok:

 -Ridwan, jól vagy? –kérdezem aggódva.

 -Miattam ne aggódj…nem lesz bajom, de azért nem fogok tudni olyan jól harcolni, mint tegnap este. –mondja vérzõ vállal

 -Biztos?

 -Holtbiztos.

 -Még meddig óhajtotok bent diskurálni, idióták? –kérdi egy ismeretlen hang a falon túlról.

Mindketten látjuk a jégtõl elmosódott alakját, valószínûleg õ a csapat vezetõje. Fegyverét a falamra szegezve tüzet parancsol. Keményen törik a jegem, de most nem hibázhatok! Érzem, hogy minden egyes golyó egyre mélyebbre hatol és már csak pár percig tudom fenntartani a védelmet.

 -Nem tetszik ez nekem. Ennek ugyanolyan fegyvere van, mint a tegnap estieknek. És pont most kapunk ki egy ilyet. –mondja Ridwan idegesen

 -Ne aggódj, inkább próbáld meg valahogy bekötözni a válladat. Én addig megpróbálom kint tartani õket.

 -Igyekszem, ahogy tudok. –felel és fehér leplébõl csíkokat tépked ki gyolcs gyanánt, amikkel hevenyészve ugyan, de sikerül elállítania a vérzést. A tiszta szövet lassan magába issza a kicsordult vért és mélyvörös színbe hajlik. Feláll és elõveszi kardjait. Felkészült.

 -Örülök, hogy nem komoly a sérülés. Rendben vagy?

 -Igen. –feleli kissé támolyogva

 -A jég már nem tart ki soká, iszonyú ereje van a vezetõ fegyverének. Sajnálom de nem vagyok elég erõs ahhoz, hogy megállítsam. –vallom be megsemmisülten

 -Ne aggódj, mindjárt vége ennek az egésznek. Aztán gyorsan hazamegyünk.

 -Hm… haza. Jól hangzik. –mosolyodom el.

Aztán iszonyatos fájdalom nyilall bele a gyomromba. Hirtelen vért hányok, ami lassan folyik le a jégfal hûvös oldalán. A jégfalam élesen megreped.

 -Tüzet szüntess! –hangzik a parancs- Egy kipipálva –mondja baljós hanggal.

 -Horaku mi történt? –kérdi Ridwan ijedten. Hátrafordulok. Meglátja feltépett hasfalamat és a véres számat. A karjaiba zuhanok. A hátamra fektet és kapkodja a fejét körbe-körbe.

 -MÉGIS HONNAN?! –ordít kétségbe esetten, gondolom. Nem sok mindent hallok a fülemben dübörgõ szívemen kívül. Végül meglátja a lyukat, amin keresztül a golyó behatolt. A repedés áthalad rajta és a túloldalon a csapatvezetõ kajánul vigyorgó képét fedezi fel.

Vért köhögök fel, nem hallok semmit. A látásom is kezd homályosulni. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb. Sírnék, de attól csak még jobban szenvednék. Így hát csak némán, akadozó lélegzettel várom a halált.

 -NEEEEEE!!!! –ordít fel Ridwan. Még sohasem hallottam így üvölteni. Látom, ahogy perzselõ forróság kezd úrrá lenni a már szilánkokká repedt jégfalamon belül végül ez a hõség szétrobbantja a védõsáncomat. A lángok hihetetlen magasra csapnak fel elnyelve mindent és mindenkit.

A szemem lassan lecsukódik…

Hangok. Foszlányok, talán még azok sem. Sötétség.

 -Mate…Kérlek…segíts rajta!... -hangzik valahonnan. Újra sötétség.

 
Lassan kinyitom a szemem. Egy szoba homályos alakját vélem felfedezni. Körös-körül fegyverek és papírok. Bal oldalamon egy férfi alakja nyúlik félig el az ágyamon. Ridwan az, alszik. Látom, hogy erõs karja, hogy kulcsolódik a bal kezemre. Erõsen fogja, még álmában sem enged a szorításból. Szemei vörösek és felszáradt könnyek halvány vonala húzódik végig az arcán.

 -Na jó… Másképp kérdezem: Nem vagyok kíváncsi, mi dolgod erre. Merre mész? Csak, hogy tudok-e segíteni… -próbálkozik látva elhûlõ arcomat

 -Tuniszba… -nyögöm rekedten felengedve.

 -Ó, a fõváros. Alimah elvisz, ha szeretnéd! –mondja,  mire õszinte hála költözik az szívembe, de ezt nem fogadhatom el, elvégre mihez kezd az õ szeretett társa nélkül?

 - Így is eleget segítettél, köszönöm. Összeszedem a cuccaimat, és megyek is. – mondom, és már indulnék, mikor hirtelen rám pirít:

 -Alimah nélkül nem mész sehova!

 -De… -ellenkezem, de nem látok túl sok reményt a sikerre

 -Nincs semmi de!! Eltévedtél a sivatagban, Alimah pedig pontosan tudja, merre van Tunisz. Fél nap alatt odavisz, és nem kell gyalogolnod!

Ebben igaza van, de komoly kétségeim vannak a helyi sofõrszolgálatot illetõen:

 -Odatalál?

 -Igen, és vissza is természetesen! –mondja és szemében enyhe dölyffel a tekintetében.

 -Hát… Akkor köszönöm… -nyögöm.

 -Szedd össze a holmid, felrakjuk Alimahra, és már indulhattok is. –utasít és én a gyaloglás megszabadulásának örömétõl boldog arccal teljesítem a parancsot.

 -Nagyon köszönöm! –mondom miközben úgymond felnyergeli az állatot. Ráterít egy szõnyeget, felrakja a holmimat és kivezeti Alimah-t a házból.

Kinn lefekszik. És most hogyan tovább?

 - Nem ültél még tevén, ugye? –kérdezi. Érzem ám azt az enyhe élt.

 - Dehogynem! Rengetegszer! –mondom természetesen teljes önbizalomhiányban.

 -Akkor gyerünk! –villan a szeme.

Na ja. Ezt könnyebb mondani, mint csinálni. Egyáltalán melyik az eleje? Mintha lóra ülnék vagy nekifutásból kell ugranom? Mindegy elkezdek mászni. Mekkora állat. Semmi fogódzkodó, semmi kengyel.

Nem is kell odanéznem már hallom, hogy próbálja elfojtani fel-feltörõ nevetését.

Végre felérek. Nagyon kényelmetlen, de nem bánom, ha ezzel hamar a célomhoz érek. Na akkor indulás! Alimah feláll és én azzal a laza mozdulattal le is szánkózom róla. Nem bírja tovább és én újra azt az égzengõ röhögést hallgathatom. Ott a porban feküdve elfog a kudarc miatti düh:

 -Nem tudom, mi van velem.... –mondom persze teljes megsemmisülésben.

 -Hadd segítsek. –szól hozzám, de elutasítom. Idõközben Alimah újra lefekszik.

 -Nem, megy egyedül is! –kiáltom és próbálok felkelni. Megpróbál felsegíteni, de mi vagyok én pólyás?! Nem kell köszönöm szépen, tudok egyedül is járni!

A szabadulás reményében elkezdek rúgkapálni. Erõsen szorít. Közben nevet de abbahagyja. Végül feladom és hagyom, hogy mint egy darab krumpliszsákot a teve hátára tegyen. Alimah feláll és én megmaradok. Éljenezni kezd, amit most nem tudok értékelni. Észreveszem, hogy fél keze egész másutt van.

Az ágyékánál. Ez valami sivatagi elköszönés? Lassan leesik a tantusz és rájövök miért van ott a keze ahol. Teljes szégyenben döbbenek rá gyerekes viselkedésem következményére. Az elõzõ kis parádém alkalmával biztos oda talált a csizmám, ahová nem kellett volna.

 -Jézusom! Bocsánat én nem…-mondom mentegetõzve, fülig elvörösödve.

 -Semmi gond! –biztosít- megmarad, aktív marad –ha lehet erre még jobban elvörösödöm.

 -Vigyázz ám magadra! –mondja és elenged. Megpaskolja Alimah fenekét, mire elindulunk.

Dülöngélve elköszönök:

 -Ég veled!

 -Vigyázz magadra, fiú! –kiált utánunk.

Órákkal késõbb megérkezünk Tuniszba. A fõkapunál leevickélõdöm Alimahról, ezt a közelembe lévõk enyhe fél mosollyal jutalmazták. Alimah feláll, indulni készül. Elõtte még megsimogatom fejét. Tûri. Aztán megfordul és elindul hazafelé, én pedig szembefordulva a robusztus méretû fõkapuval találom szembe magam. Bemegyek.

Körüs-körül emberek. Kereskedõk, iparosok, nemesek, tolvajok és gyilkosok. Nem lehet tudni ki melyikbe tartozik. Ránézek az órámra, 13:40-et mutat. Háromra kell bejelentkeznem, úgyhogy még van idõm. Bemegyek az egyik fogadóba és kibérelek egy szobát. Ezután lézengek. Nézem a portékákat, fél füllel hallgatom az alkudozásokat.

Megunom és elmegyek a cirkuszi sátorhoz. Meg is találom és jegyet váltva egy a porondhoz nem olyan közeli helyre ülök. Kezdõdik az elõadás. Széles vigyorral várom a mûsort. Remélem lesznek bohócok. Már tûkön ülök. Megérkeznek. Kis idõ múlva hirtelen elvágódik ez egyik egykerekûjével együtt. A közönség egy emberként robban ki a röhögéstõl.

Kis idõ múlva rápillantok órámra, 14:45. Huhh! Jobb lesz sietnem. Gyorsabbra veszem a tempót így röviddel 3 után futok be a Parancsnokságra. Bemegyek és kis idõ múlva fogadnak. Elmondják, hogy egy fegyvercsempészt kell elhallgattatnom, majd ezután átnyújtják nekem egy borítékban a ház alaprajzát, az õrségváltások idõpontját, stb. Kijövök az épületbõl és a nap hátralevõ részét a fogadóbeli szobámban töltöm. Esti olvasmányként a boríték tartalmával foglalkozom.

Másnap korán reggel. Még egyszer átolvasom a papírokat és végül az esti órák mellett döntök. Kevesebb fény mellett esélyesebb próbálkozni. Amúgy is a fekete kabátom kitûnõen bele fog majd olvadni az árnyékok sötétjébe.

19:12. Végignézem miket is vigyek magammal. Zsebkés vagy pisztoly? Hmm… a pisztoly talán szerencsésebb, elvégre az itteni katonáknak nincs pénzük olyan fejlett fegyverekre, mint a lõfegyver és hasonlók. Bár egy fegyvercsempész otthonában… na mindegy majd elválik.  19:28. Még egyszer végigolvasom a papírokat és ellenõrzöm a felszerelésem. 8-kor elindulok.

Az utcákon most indul meg az élet. Zenészek és különbözõ elõadók muzsikái, dallamai szálldosnak a fülembe. Tolonganak a népek, haladni is nehéz. Inkább bevállalom a sodródást. Így kisebb kerülõt teszek ugyan, de legalább nem taposnak agyon. Kisvártatva elérem a házat, illetve a villát. Hatalmas, de mit is várhatnék?

Hajjaj… úgy nem tudok észrevétlenül bejutni, ha ekkora a tömeg. Valami elterelés kéne. Meg is van. Koncentrálok. Lassan kinyújtom a kezem, mire nem messze tõlünk elkezd szállingózni a hó. Tátott szájjal bámulják az emberek, és pont ez kell most nekem. Míg õk a borjú-újkapu effektusban merengenek, addig én szépen besurranok. Bent honol a félhomály. A sarokhoz settenkedem és kikémlelek. Zajt hallok. A hang forrása felé veszem az irányt. Egy alak mászik át a falon. Elõveszem a fegyverem, biztos ami biztos. Az ismeretlen észrevesz és elõrántja kardját. Ismerõs penge. Még ismerõsebb kinézet. A sötétség ellenére is tisztán ki tudom venni Ridwan hófehér palástját.

 -Te… Te mit keresel itt? –kérdem elhûlve

 -Te mit keresel itt?! –dobja vissza a labdát.

 -Hát tudod… mondjuk úgy dolgozom. –vallom be.

 -Igen? –villan a szeme.- és mit csinálsz itt? Gondolom nem a virágokat jöttél öntözni.

 -Pedig ha egyszer olyan szárazak szegénykéim, nézz rájuk teljesen el vannak fonnyadva! –mondom ironikusan, mire elmosolyodik.

 -Szóval te mi járatban vagy? –kérdezem

 -Én is a munkámat végzem épp.

 -Falmászás? Vagy csak szakszerû betörés?

 -Ugyan mit is gondolsz te rólam?

 -Mit gondolok? Hát nézzük csak. Este egy gyanús alak átlendül a falon, aki meglátva egy belsõ embert azonnal kardot ránt gondolom elhallgattatás céljából.

Azt hiszem beletaláltam a közepébe. Rám pillant és felemeli pengéjét. Szemében gyilkos fény villan. Egy pillanatra elfog a félelem. Megszólalok:

 -Látom döntést hoztál. De ha már harccal akarjuk mindezt lerendezni legalább azt mond meg miért jöttél ide?

 -Rendben… ugye azt mondtam kereskedõ vagyok. Ez félig igaz is, csak hogy az ügyfeleim ritkán látják meg a holnapot.  –mondja miközben kardja élét finoman a torkomnak szegezi. Érzem a szablya hûvösségét a nyakamon. A hold fénye meg-megcsillan rajta.

 -Értem, szóval bérgyilkos vagy. –mondom és pisztolyommal eltolom magamtól a fegyverét.- Nos úgy tûnik ugyanaz a munkánk. –mosolygok rá és széttárom a karjaimat jelezve, nem vagyok ellenség.

Kételkedve néz rám. Szemeiben újra azt az embert látom, amelyik erõszakkal ugyan, de felültetett a tevére. Elkezd nevetni.

 -Még hogy te? Gyilkos? Ugyan már, ezt ugye nem várod, hogy elhiggyem? –nyögi két görcs között.

 -Már miért is ne? –meredek rá kérdõn. –Mi kifogásod ellene?

 -Egy GYEREK! Na ne szórakozz! –még mindig kételkedik. Nos akkor bizonyítsunk.

Elteszem a pisztolyom, eléugrok és a mellkasa felé csapok. Lenéz és látja, hogy milliméterekkel a szíve elõtt egy jéglándzsa meredezik. Megdermedve hõköl hátra. Gonosz vigyorral újra felé csapok. Most már védekezik. Kardjával kivédi a támadásom, de még mindig nem tudja hova tenni ez elõbbieket. Tovább támadok, újra, újra és újra!, Istenem egyre jobban élvezem! De ezt húzhatom túl sokáig.

Befejezem a játékot és atomjaira bontom a lándzsát. Õ még mindig figyel, nehogy valamely másik irányból jöjjön az újabb csapás. Pár pillanatig még élvezem a kiszolgáltatottságát, végül közlöm:

 -Ne aggódj! Már nem fenyeget semmi. –nyugtatom meg. Valamennyire hisz nekem, mert elteszi a kardját. De még mindig gyanakodva méreget. Ez kicsit feszéjez.

 -Kérlek, ne nézz már így! Csak be akartam bizonyítani, hogy te sem vagy tévedhetetlen. –mondom és lesütöm a szemem, de még mindig kajánul vigyorgok.

 -Mégis ki vagy te?

 -Horaku Tetsuda, az Elhárítás egyik Kémje, szolgálatára. –hajolok meg színpadiasan.

 -Kém? Mégis, akkor mit csinálsz itt? –kérdi

 -Igaz kicsit más terület de sajna ez jutott. El kell hallgattatnom ez itteni fegyvercsempészt, mert se nem humánus, se nem erkölcsös, amit mûvel. Ez pedig sok feljebbvalómnak ellenére van.

Szemén látom, hogy tanakodik. De mégis mi zaklathatta fel ennyire?

De várjunk csak, ha õ az, amit most mondott akkor….. na ne.

 -Csak azt ne mond, hogy ugyanaz a célpontunk! –mondom ámultan.