- Egy, kettõ, HÁROM! – Kiáltotta Rick.

Mi mindhárman belevágtuk ökleinket a cella falába három különbözõ ponton. Amit mi elõször vastag üvegnek néztünk, arról kiderült, hogy elnyel valami mozgási energiát, ha jól értettem a német haverunk magyarázatát. Mindhárman emberfeletti izomerõvel rendelkeztünk, de semmit sem tudtunk kezdeni vele.

- Hasztalan – mondta ki az elõbbit Rick. – Azt hittem, ha úgy ütjük meg, hogy nem tudja elvezetni az energiát, akkor sikerül, de nem mûködik. Még ha Obi lenne itt, akkor is kérdéses lenne.

Na, igen, Obi volt az a haverunk, akinek nem volt mása, csak izomereje, de az nagyon volt. Egy tank-osztagot is le tud szedni különösebb nehézségek nélkül (bár hozzá kell tenni, hogy rengeteg gyengepontja van, és nem egy észlény). Éppen felkészültünk, hogy még egyszer megpróbáljuk, mikor valakik érkeztek a börtön-részlegbe. ILSz katonák voltak. Kinyitották a cellaajtót és megbilincseltek minket.

- Eric Sterchen, Michael Rashus, Jack Oars, most velünk kell jönnötök.

- Mi van most? – kérdeztem.

- Példát statuálunk – mondta az egyikük. – És a helyetekben nem próbálkoznék semmivel, esszenciahasználó vagyok, könnyedén lecsaplak titeket.

Rick tamáskodva felhorkant. Jack pedig gondolatban üzent nekünk:

- Ez sima zár, készüljetek, ki tudom nyitni.

Kiveittek minket egy aréna szerû terembe, ami úgy nézett ki, mint egy komplett harc szimulátor széllel, fákkal meg mindennel (bezzeg nálunk csak egy konditerem van, és ott verekeggyé’ ha akarsz).

A harctéren Den volt.

- Mi ez? – Kérdezte felháborodva Jack. – itt ilyen büntetés van? Jó ég! Áldom a szerencsém, hogy Kukulkán igazgató megtalált, mert még itt végeztem volna.

- Jack! – Szólok rá.

Ez kívülrõl, nem tudom, hogy nézhetett ki, mindenesetre én arra utaltam, hogy csinálja a saját dolgát.

- Elõször engem – tettem hozzá gondolatban.

Összeszorított fogakkal néztem, ahogy elektromos madarak kínozzák Dent. Ha most a vicsorgástól el nem törnek, akkor valaki a következõ tíz percben durván megtapasztalja a rágószerveim erejét, és már tudom is, hogy ki lesz az. Kattant a bilincs a karomon. Két ember állt mellettem. Az egyiket elgáncsoltam a farkammal, a másik kapott egy durva gyomrost. Azonnal az ILSz igazgatójafelé vettem az irányt. Éreztem, valaki elém állt, de egy ülõhely lerepült a helyérõl, és nekivágódott az illetõnek. Valószínûleg Jack fedezett hátulról. A fickó, aki az elõbb megfenyegetett, most elém ugrott, és egy nagy nodachi kardot lengetett. Mellette egy kicsi, de kétségkívül halálos fekete tigris volt.

- Megmondtam, hogy eszenciahasználó vagyok. Az én eszenciám a titánvasérc.

Két vágást hárítottam vastag pikkelyû farkammal, majd megpróbáltam leosztani néhány ütés meg rúgást, de mind elhárította. Sokkal könnyebb lenne, ha itt lennének a pisztolyaim. A fekete tigris rámvetette magát, de legnagyobb meglepetésemre valaki fejbe rúgta. Rick volt az, márpedig az õ erejével egy rúgás nem gyerekjáték. Jack ki tudja honnan szerzett egy acélcsövet, és most a komát foglalta le, így én neki tudtam ugrani az igazgatónak, és farkamat a nyakam köré csavarni

- Állítsa le!

- Ez nem vérre megy – válaszolta határozott arckifejezéssel.

- Szóval nem meggyilkolja, csak megkínozza. Nagyon emberi. Állítsa le!

- Különben megölsz?

- Ahogy anno egy trénerem mondta, „az elsõ ölés a legkeményebb, utána már gyerekjáték”. Nos, hála nekik, nekem már megvolt az elsõ.

Ekkor azonban teljesen maguktól az elektromos kerítések visszahúzódtak, és a madarak is leálltak.

- Már úgyis vége – vonta meg a vállát.

Én nem is törõdve vele berohantam a küzdõtérre, és felvettem a földrõl.

- Den! Denesee, jól vagy? – Kérdezgettem az eszméletét vesztõ lányt, majd az apjához fordultam. – Atyai szeretet, mi? Ismerek néhány USA kormányzati komát! Velük remekül kijönne.

~~~

- Nincs harag a múltkoriért, igaz?

- Ezt nekem kéne kérdeznem? – Jegyeztem meg. – elvégre én gyõztem.

- Ja, mert nem tudtam lemásolni a képességedet.

- A képességemet?

- Igen. Mutass valamit!

Jobb híján a bõrszínemet zöldrõl kékre változtattam. Erre õ meg pirosra váltott. A szoba tükrében elégedetten csodálta új külsejét.

- A dögös vörös! – Vigyorgott Jack, mire a lány arca egy picit még vörösebb színre színezõdött.

- Lehet, hogy megtartom állandó bõrszínnek – jegyezte meg a kék hajú fiúra nézve.

Ekkor nyitott be Rick. Már az arcán láttam, hogy nem hoz jó hírt. Komor arckifejezéssel annyit mondott:

- SzRP-zték Kokurol-t.

Én is és Jack is elkomolyodtunk. Belle és Oliver ellenben kérdõn néztek ránk. A férfi nyílván úgy gondolhatta, hogy ez valami tinédzser hülyeség lehet, ezért a lányra pillantott, aki megvonta vállát. Inkább elmagyaráztam nekik.

- Az SzRP egy mém, amit a fiatalabb Dusk tagok használnak. Egy sikertelen küldetés után ezt írják ki a facebookra, ami annyit tesz, Szét Rúgták a Picsámat. Ez az a fajta poszt, ami másodpercenként húsz like-ot gyûjt. Egy idõ után viszont így hívták azt is, amikor a delikvens képtelen gépelni. Nem feltétlenül halálról beszélek, hanem kómáról is.

- Ez esetben az utóbbi – mondta Rick, miközben elõvette a telefonját.

Megmutatott rajta egy képet, amin három meztelen alak hevert egy-egy mûtõaztalon, ellátott sebekkel. Mindhárma kómában voltak. Az egyik egy nagy, izmos, magas, meglehetõsen szõrös férfi, a középsõ egy alacsony, barna bõrû, rövid hajú nõ, a másik szélen egy magas, kissé cingár, szõke hajú, hegyes fülû férfi.

- A hegyes fülû szöszi a haverunk Nokurol – kezdte a bemutatást Jack. – Õ egy elf. Jól bánik az íjjal, és elképesztõ gyors. A középsõ Amelia Eyebirght. Nagyon is emberi, de veszettül jó mesterlövész. A szõrmók izomkolosszus Klaus Ulbeager. Egy svájci vérfarkas. A Dusk egyik legjobb vérfarkasa. Ha jól látom, ezek mind nyomkeresésre és vadászatra specializálódott tagok.

- Igen – bólintott Rick. – Csak most a vadászat alanya visszaharapott.

- Értem – bólintott Oliver. – Megverték a barátotokat, ezért vissza kell mennetek hozzá.

- Nem – csóválta a fejét a német. – Sõt, ez eggyel több ok, hogy maradjunk, és befejezzük a munkát.

- Nem vágom – néztem rá kérdõn.

- Ami ezt tette vele, az a mi küldetésünk tárgya volt. – Mind elképedtünk a hír hallatára. – Az igazgató megunta, hogy mi itt idétlenkedünk, ezért elküldött egy másik csapatot, hogy befejezze a munkánkat. Ez lett belõle.

Oliver közelebbrõl is megnézte a képet. (Bár, megjegyzem, szerintem csak a levetkõztetett Ameliát szemlélte meg közelebbrõl.)

- Ilyen sérüléseket tudott nekik okozni?

Belle is közelebbrõl megnézte a képet.

- De jóképû a haverotok!

- Persze, a hegyes fül plusz szõke haj kombó mindenkinek bejön - dünnyogte egy kicsit sértetten Jack.

Én viszont már nem rájuk figyeltem, hanem A kómában lévõ Dent néztem.

- Ne mondjuk el neki! – Mondtam hirtelen.

Mindenki rám meredt.

- Sok mindenen ment mostanában keresztül. hagyjuk, had pihenje ki magát, aztán majd beavatjuk, hogy mi történt. Azt mondom, elõször próbáljuk nélküle megoldani az ügyet!

A fehér köpenyt viselõ férfi lehúzta az azonosítóját a leolvasón, majd bepötyögte a kódot, amire bezáródott az ajtó. Megfordult, és alig tett két lépést, a falnak kinyílt a szeme. Helyesebben a fal elõtt nyílt ki két zöld szem. Elõrébb léptem, és a zsebébõl gyorsan kicsentem a kártyát, majd visszahátráltam, és lenyúltam a szemem. Jól is tettem, ugyanis miután végeztem, azonnal megfordult, hogy ellenõrizze, mit hallott, de csak a falat látta. Mikor léptei végleg elhaltak, megint elõre léptem, és visszaváltoztattam a színemet az ízléses zöldre. Lehúztam a kártyát, beütöttem a kódot, majd jeleztem a saroknál várakozó Den-nek, hogy jöhet.

- Miért is a kutatói részlegen át megyünk kifelé? – Kérdezte, miközben visszaadta a pólómat (levettem, ugyanis abban nem tudom álcázni magam).

- Egyrészt: itt nem számítanak rád. Másrészt, mindig a kutatási részlegnek van a leggyorsabb menekülési útvonala, ugyanis az ottani balesetek a legsúlyosabbak. Itt vigyázz!

Összekuporodott a fal mellett, én lekaptam a pólómat, álcáztam magam, majd ujjammal megböktem a dzsekimet, ami szintén színt váltott. A lány magára terítette a ruhadarabot. A csapat tudós elment mellettünk, mi pedig folytattuk utunkat. Hamar kiértünk az épületbõl, és elvegyültünk a városban. Én egy vállalható bõrszínt öltöttem fel, majd vettünk egy pár ruhát, hogy egyrészt takarjuk a farkamat, másrészt, hogy senki se fogjon gyanút.

Nagyon jól érezte magát. Bementünk a moziba megnézni egy filmet, vásárolgattunk egy plázában (ott úszik egy havi fizum, de azért gentleman-ek vagyunk), ettünk mindenféle finomat, aztán, mikor lement a nap belevetettük magunkat az éjszakai életbe. Bementünk egy szórakozó helyre, ahol hangos tuc-tuc zene szólt. Vettem mindkettõnknek valami italt, aztán leültünk. Õ nagyon élvezte a zsúfolt környezetet, meg kell hagyni, én is. Minél nagyobb és részegebb a tömeg, annál kevésbé kirívó egy zöldbõrû egyén.

Az emlékek, amiktõl egész nap nem tudtam szabadulni, most elárasztották az agyam.

~~~

izenhat éves koromban történhetett, egy évvel a szökésem után. Egy étterem hátsó ajtaján jöttem ki, elégedetten forgatva frissen guberált zsemlémet.

- Fura – jegyezte meg valaki a hátam mögött. – Az ilyen éttermekbe nem könnyû észrevétlenül bejutni, de amennyire tudom, jutottál már be jobban õrzött helyekre is.

Megpördültem a tengelyem körül, és megpillantottam a kutyalábú, húsz év körüli, kék hajú, festett arcú srácot, Jack-et. (Jack lassabban öregszik, akkor éppen tizennyolcnak nézett ki, de akkor olyan harminchat lehetett.) Elõször hátrálni kezdtem.

- Te vagy az, aki fél éve követ?

- Én.

- És most azért jöttél, hogy megölj?

- Dehogy. Felajánlanék egy lehetõséget. Három választásod lehet. Egy: lopkodhatsz tovább kaját, és élhetsz a szemét közt tovább. Kettõ: velem jössz, biztosítunk neked normális iskolai képzést, munkát, szállást, amit akarsz. És három: velem jössz, és segítesz a hozzád hasonlóan nyomorúságos sorsú embereken, megmented vagy megtéríted õket. Gondolj bele! Semmit sem veszíthetsz. A Dusk tárt karokkal vár.

Természetesen visszagondoltam a velem együtt raboskodókra, és azonnal belementem. És hogy miért jutott ez most eszembe? Mert utána ugyanez játszódott le: lakoma, mozi, szórakozás, hogy megtapasztaljam, mit hagytam ki nyolc évig. Pontosan tudtam, mit érez most a lány.

~~~

És ha már szóba került, most láttam, hogy eltûnt. Szétnéztem, és láttam, hogy három fiúval cseverészik. Kicsit elfogott a féltékenység, de nem szóltam közbe, majd tudja õ, hogy mit akar. Még ha rossz szándékúak is a fiúk meg tudja magát védeni. Erre durván rácáfolt, mikor megláttam valakit a tömegben forgolódni. Ha egy ideje a Dusk-ban vagy, rájösz, hogy egy kék hajú ember nem csak egy rossz ízlésû Punk lehet. Elõször azt hittem, hogy Jack jött utánunk, de végül megállapítottam, hogy az õ haja sokkal sötétebb, és az arca is másmilyen, úgyhogy kezdtem aggódni. Odasiettem Den-hez, és karon ragadtam.

- Bocs srácok, most mennünk kell!

- Hé! Hova viszed? Éppen beszélgettünk – dörrent rám az egyik.

- Igen, bízd rá, hogy hol akar lenni – mondta a másik.

- Mi vagy te, a fiúja?

- Az vagyok – mondtam türelmemet vesztve. – És nem hiszem, hogy ti hárman a csajomra akartok mozdulni – mondtam vészjóslón, miközben a hosszú bõrkabátom alól elõkaptam az egyik pisztolyomat.

Valahogy azonnal közremûködõbbek lettek. Den annál kevésbé.

- Tényleg nem kellett volna féltékenykedned, tekintve hogy nem járunk – dohogta.

Már nem is törõdtem vele, inkább körbekémleltem, és meg is pillantottam. Egyre közelebb ért, de nem talált minket. Viszont volt egy kis gond. Ugyan a szememmel láttam, viszont az orrom hegyén lévõ hõérzékelõ sejtek nem éreztek felõle hõjeleket. (Mint egy hõkamera az orrom hegyén, a kígyók tudják). Most már biztos, hogy nem festette a haját. Mellette egy lány sétált, vörös hajjal. Mikor felénk fordult, és megbökte társa vállát, már tudtam, hogy túl sokáig bámészkodtunk. A lány azonnal felénk sietett, a fiú pedig eltûnt a tömegben.

Dent megragadva a kijárat felé durakodtam, közben elõvettem az egyik pisztolyomat. Ahogy sejtettem, a kék hajú srác a kijáratnál várt minket. Ebbõl azonnal összeállt a kép, tudtam, hogy mi õ. Mielõtt mozdulhatott volna, arcon lõttem, és átléptünk felette. Mikor dördült a pisztoly, Den hangosan sikoltott egyet, de a hangos zene elnyomta azt is, és a fegyverdörrenést is. Kirohantunk az utcára, közben reméltem, hogy a csajt is sikerült leráznunk a nagy tömegben.

Na most, ehhez képes Qrv@ nagyot csalódtam. Kiértünk az épületbõl, és éppen csak hátra akartam pillantani, mikor kaptam egy öklöst a képembe. A lány oldalán egy bíborvörösen égõ róka gubbasztott. Nem volt túl derûs kilátás. A farkammal magam mögé húztam Dent, és felemeltem a fegyverem. A vöröske azonnal megindult felém, én meg leadtam pár lövést. Õ ezeket ragyogóan elkerülte, mintha csak tudta volna, hova érkeznek a golyók. Mikor odaért hozzám, kaptam tõle egy pár pofont:

- Ezt… kapod… mert… elraboltad… a barátnõmet.

Mikor a mondat végére ért, akkor sikerült elkapnom az öklét, és a háta mögé csavarnom a kezét. A róka azonnal nekem ugrott, én meg áldottam, hogy a farkamon jó vastagok a pikkelyek, ugyanis azzal kaptam el a nyakát, és a földhöz vágtam. Az állat szûkölve szétoszlott. Ekkor azonnal el kellett õt engednem, ugyanis egy jókora jégtömb repült el ott, ahol az elõbb még a fejem volt. Dobtam egy bukfencet, majd a kék hajú felé fordultam.

- Lerendezzük?

- Azért jöttem – válaszolt, miközben jobbra és balra pillantott.

Szétnéztem, és Szürke ruhás Dusk rohamegységeket láttam, sacc húszat, ahogy gépfegyvereikkel rám céloztak. A tarkómra tettem a kezeimet.

- Ivan Borisovich Dumatis vagyok – mondta a jégkirály.

- Nem ismerlek.

- Ezzel szemben lazán fejbe lõttél.

- Tudtam, hogy télszellem vagy, csak nem tudtam, hogy ki. De ne aggódj miatta, tán így is jó, legyen hó, legyen hó! – Vigyorogtam (Szegényeket, akiknek jég képességük van mind ezzel szívatjuk egy ideje)

- Rohadt vicces. Na, mindegy, téged is letartóztatlak, mert megszegted a Dusk és az ILSz közötti szövetség egy fontos pontját, miszerint egyik szervezet ügynökei sem ártanak a másiknak.

- Vá-vá-várj! Engem IS?

- A nagy haverjaid nem akartak rád vadászni, azért jött utánad valaki, akit nem ismersz. Kilencõtök közül viszont te jártál a legrosszabbul. Jó nagy megrovást kapsz. (A kilenc a fantasy kategóriás karaktereimet takarja, kivéve Kukulkánt (aki az igazgató) és Brushakmalt)

Fél szemmel figyeltem a vörös lányt, aki odarohant Den mellé, és olyan kérdésekkel bombázta, mint „Jól vagy?” „Nem bántott?”.

Mikor visszaértünk az ILSz bázisába Ivan még leszögezte a vöröskének, hogy csak addig marad, míg leszállítja a rendbontót (Nodene! Így összemelegedtek volna?). Majd elkísért valami üvegcellás fogdába. Az egyik cellában Jack és Rick voltak, akik csúnyán néztek a jégvarázsra, mikor bekísért.

- Hiányoztam?

- Nagyon – mondta Jack. – Mindjárt meg is ölellek – Azzal lekapta derekamról a második pisztolyomat, és Ivan homlokának nyomta.

- Nu pagedji – még ennyit tudott kinyögni magából, mielõtt a másik kék hajú társunk meghúzta a ravaszt.

- El sem hiszed, ez milyen kielégítõ volt – mondta, miközben a rohamegységek lefegyverezték, és bezárták a cella ajtaját, a ruszki feje pedig újraépült jégbõl.

Mikor visszaértünk, egy szõke Mark sráchoz küldet minket, hogy fölmérje, milyen jók vagyunk közelharcban. Jack-kel azonnal összevigyorogtunk: ha sok dologban nem is vagyunk jobbak ezeknél az eszenciális miapicsáknál, de a közelharcban biztos. Mármint nekem konkrétan az agyamba ültették a hadsereg közelharci mozdulatait, Rick hat harcmûvészetbõl szerzett fekete övet, Jack pedig… oké, õ is nagyon lelkes. És persze mindhármunknak megvan az emberfeletti erõ és gyorsaság (Ricknek ez az erõ és gyorsaság az egyetlen különleges képessége, úgyhogy nála olyan nagy, hogy puszta kézzel acélt tör). És még szót sem ejtettem a krokodilfarkamról.

- Kezdjetek csak nyugodtan – ajánlotta fel Rick.

- Te nem jössz? – Néztem rá.

- Tudom, hogy a ti fizikai erõtök is ott van a szeren meg minden, de azért mégiscsak ha én tisztesen odacsapok… Macht nichts! Maradjunk annyiban, hogyha csak közelharcról van szó, kinn vagyok a ligátokból.

- Gondolod? – Kérdezte Jack magabiztosan. – Akkor gyere, mutasd meg!

- Ellened?

- Ellenünk. Jössz, Mickey?

- Persze – vigyorogtam.

Felálltunk egymással szemben felkészülve a kézitusára. Jack támadott elõször. Néhány ütés után hátrébb lépett, és én is végeztem egy kis bemelegítõ ütögetést. Aztán kezdtük komolyra fordítani a bunyót. Jack egy gyors ütés-rúgás sorozattal meghátrálásra késztette õt, majd egy hátra szaltóval utat biztosított nekem, aki egy pár ütéssel és farok-csapással sarokba szorítottam õt. Ketten egy ellen voltunk, ennek megfelelõen szép lassan fölé kerekedtünk, de azért el kellett ismerni: telekinézis és hüllõ képességek nélkül valóban a nyers erõ uralta a terepet, amiben Rick messze fölöttünk volt.

- Sziasztok! – Köszön nekünk Den.

Reflexbõl válaszolnék, mire azonnal kapok egy pofont Rick-tõl. Éreztem, hogy reccsennek a nyakcsigolyáim. Mark jelez, hogy hagyjuk abba, mire mi leállunk. A fiú odasietett a lányhoz, és beszélni kezdtek egyszer csak elõrelépett, és Den felé nyúlt. Még oda se ért a keze, mikor jött a telepatikus üzenet Jack-tõl

„Michael, nyúlják a csajod.”

Ekkor azonban kék láng csap fel közöttük.

„Parancsolsz?” Kérdeztem.

A lány odasétált hozzánk.

- Ezt jól leráztad! – Jegyezte meg Jack.

- Nincs szükségem arra, hogy még õ is játsszon az idegeimmel – masszírozta a halántékát.

- Az a kõ a homlokodon mindig kiemelkedik, ha használod az erõdet? – Kérdeztem.

- Általában igen – mondja, miközben leül mellém a földre.

- Miért a homlokod? – Folytattam, miközben könyökölve eldõltem.

- Mert az én erõmet a legnehezebb mentálisan irányítani és nagyon sok koncentrálást igényel így, hogy közvetlenül az agyamra csatlakozik. Egyszerûbb és nem kell sokat erõlködnöm. Van, akinek a kézfején emelkedik ki, mert az õ eszenciája formálható, van egy állat alakja, meg mondjuk egy tárgy alakja, mondjuk egy kard…

Talán folytatta volna tovább is, de ekkor Jack megköszörülte a torkát.

- Mi is itt vagyunk. Menjetek szobára, ott folytassátok, vagy akár el is mehetünk – vigyorgott Rick.

- Nagyon vicces, törpe – kuncog. Egyre jobban kedvelem ezt a lányt.

- Scheise! Már õ is kezdi a törpézést. Csak hogy tudd,  fraulein, még így is magasabb vagyok nálad! – Mondta sértett büszkeséggel.

- Na, most mit csinálunk? – Kérdeztem.

Válasz helyett felállt, összekulcsolta a kezét a háta mögött, és elõhívta a fõnixét.

- Most felmérem, hogy mit tudtok a zökkenõmentes együttmûködés érdekében. Támadjatok meg!

Jack és Rick egymásra néztek, majd cinkos vigyor jelent meg az arcukon. Sokért nem adtam volna, ha tudom, mit mondtak egymásnak telepatikusan.

- Tiéd a pálya – mondta Jack, és hátrébb állt.

- Igen, te demonstrálni tudod, kábé mire képes egy speciális katonánk – bólintott Rick.

- Nekem jó – vonta meg a vállát a lány.

Én támadtam elõször. Den nagyon fürge volt. Egy ideig komolyan azt gondoltam, hogy nem is fogom tudni eltalálni. Néhány fürge ütés után fegy körberúgással fejbe akartam találni. Ezt terv szerint elkerülte, de a farkamra nem készült fel, ami a földhöz közel kaszált, és elgáncsolta.

- Hé! – Kiáltott rám a földrõl fölkelõ lány. – Ez csalás!

- Mi a csalás? Nekem a farkam ugyanúgy a részem, mint neked a fõnixed. Nem is, mint neked a kezeid.

Felpattant, és ezúttal õ támadott. Pár ütés után mögém került, egyik karjával átkulcsolta a nyakamat, a másikkal hátraszorította a kezemet. Be kellett látnom, nem kis erõvel bírt. Azonnal a dereka köré csavartam a farkamat, majd magamhoz rántottam. Egy kicsit el is pirultam, ahogy keblének halmai a hátamnak nyomódtak. Átfordultam a fejem fölött Dent is magammal rántva. A hátamra estem magam alá temetve  a lányt, aki azonnal elengedett.

- Na, milyen volt? – Kérdeztem, miközben fölkeltem róla.

- Elfogadható. Most nézzük képességekkel! – Azzal kinyitotta kék lángoló szárnyait.

Én halványan elmosolyodtam, a terep ugyanis nekem kedvezett. Behátráltam a fák közé, és egy sötétebb, méregzöld színt öltöttem fel. Én azért nem szoktam szürke szerkót húzni, mert az nem álcázza magát velem, a bõrdzsekimmel ellentétben. Ez egy kicsit megzavarta. Ide-oda tekingetett, és várta, hogy honnan támadok. Én eközben felmásztam a fára, és a háta mögé osontam. Ugrás közben ahzonban észrevettem, hogy a nyaklánca kék lánggal izzani kezdett. Megpördült a tengelye körül és egy rúgással ártalmatlanná tett.

A szemem sarkából láttam, hogy a morcos Jack egy papírpénzt nyújt át az önelégülten vigyorgó Rick-nek.

- Mi volt ez? Bizsergett a pókérzéked? – Kérdeztem, még mindig a földön fekve.

Amint megpillantottuk a jármûvet nem bírtam megállni egy füttyentés nélkül. Volt karosszériája a csajnak… meg a verdájának is. nekünk meg huszonnégy órát kellett imádkozni a fõnöknek, hogy kölcsönözhessünk egy kocsit vagy motort. Rick azonnal befoglalta az anyósülést. Miután beszálltunk, Jack azonnal létrehozta a kapcsolatot.

„Szóval, mit gondoltok?” kérdezte.

„Megvan, mi kéne karácsonyra.” válaszoltam vigyorogva.

„A csaj?”

„A kocsi, te ész!” torkolta le Rick. „Jack meg a lányról kérdezett, te nagyobb ész! Ezt a beszélgetést még érdekessé teheti az inkompetenciátok.”

Mindketten gyilkos tekintettel néztünk rá. Végül válaszoltam a kérdésre.

„Csinos alkata van, és az arca is szép összességében elég dögös.”

„Igazából arra céloztam, hogy mit gondolsz a képességeirõl.”

Erre egy picit elpirultam, mármint arra a színre váltottam, ami a vörös és a zöld keletkezésébõl jön létre.

„Tudom, mire gondoltál, de én meg arra utaltam, hogy nem tudok véleményt mondani olyanról, amit még nem láttam.”

„Ööö… Mickey! Telepatikus beszélgetésben nem hazudhatsz. Nekem legalábbis nem. Tetszik neked.”

Rick nagyot nevetett beszélgetésünkön. Ekkor azonban megérkeztünk. Miután kiszálltunk, egy ideig gyalogoltunk. Közben azon gondolkoztam, amit Jack mondott. „Nem hazudhatsz. Nekem legalábbis nem. Tetszik neked.” Kicsit megvontam a vállam. Az hogy tetszik igazából nem jelent sokat. Nem akartam túlgondolni a félien gúnyolódó megjegyzését, meg igazából… és gondoltat menetem miatt nem néztem a lábam elé, ezért megbotlottam.

Ekkor pillantottam meg azt, amit a többiek már rég kiszúrtak: egy jó nagy madarat. De nem átlagos volt. Egyértelmû volt, hogy valami eldeformálódott torzszülött. Ami a botlásom hangjára azonnal felkapta a fejét.

- Jól megcsináltad – mondta Den. Király, most én vagyok a balfék.

A lány mellkasára tette a kezét, mire valami felszabadult belõle. Egy óriási fõnix volt az.

- Ach du lieber Gott! – Nézett nagyot Rick.

A madár lassan beleolvadt gazdájába. A lány felröppent, és összecsapott a teremtménnyel Szépen tartotta magát, ám mikor egy legyezõvel valló vágás után az állat vére ráfröccsen, felkiált fájdalmában. Ekkor automatikusan elõveszem a pisztolyomat, és a lényre célzok, de nincs rá szükség: a találat végzetesnek bizonyult. Le voltunk nyûgözve, de nem tudtunk most a sikerre koncentrálni, ugyanis a lányon még mindig ott volt a maró madárvér.

 - Ezt hogy csináltad? – Kérdezte Jack. – Az egyik pillanatban sétálsz, a másikban verdesel.

- Nagyon tudományos megfogalmazás, Jack – gúnyolódott Rick. – Bizonyos körökben a „verdesést” repülésnek nevezik.

- Csitítsd magad törpe, hagyd a hölgyet beszélni! – Torkolta le a srác, amivel elérte, hogy valami olyat motyogjon, hogy „mindjárt a hajaddal egy színûre rugdalja a törpe a seggedet”.

- Errõl beszélt nektek ap… vagyis a fõnököm. Az eszenciának köszönhetõen. Mindenkibe egy-egy ásvány, kristály lett beültetve, ami képességekkel ruház fel minket. Én vagyok az elsõ ilyen, akibe eszencia lett behelyezve. A kék fõnix, amit láttatok az eszenciám megtestesülése – valami ropogó zaj hallatszott, talán helikopter propellerek, amire felkapta a fejét. – Menjünk, csak útban lennénk a takarítóknak.

A kocsi felé indul, de megállítottam.

- Ilyen állapotban nem hagylak vezetni – azzal beültem a sofõrülésre.

Jack azonnal összeköt minket.

„Tudtad, hogy én is erre hivatkozva akarok vezetni. Csak azért mondtad, hogy kiszúrj velem?” Duzzogott.

„Nem, rád a hátsó ülésen lenne szükségem, majd elmondom, miért” válaszoltam.

„És én?” Kérdezte Rick. „Engem is azért elõztél be, mert kell a segítségem?”

„Nem” gondoltam halványan mosolyogva. „Veled már tényleg ki akartam cseszni.”

- Ha lehet, fogd sietõsre, egyre jobban marja szét a lötty a bõröm. Ez terjed – mondta. – Ez van, amikor egy olyan lényre kell vadászni, akirõl nincsenek pontos adatok. Még jó, hogy Michael esetében nincs így.

A nevemre azonnal felkaptam a fejem.

- Ki az a Michael? – Kérdezte Rick.

- Akire közösen vadásznunk kell.

- Jól ismerted.

- Igen – válaszolta kurtán.

Felszisszent, ahogy a vér tovább marta a kezét.

- Jack, megvan a telekinézis? – Kérdeztem.

- Mármint mit lebegtessek hová?

- A mérget gondoltam.

- Folyadékot nehezebb, de megpróbálhatom.

Levette a kötést, és a lila folyadék lassan felemelkedett a lány karjáról, és egy golyóvá levitálta össze.

- Nehéz lesz egyben tartani.

- El ne ejtsd a kocsiban, mert apa megöl – válaszolta Den.

- Nyugi nem terveztem… apa? – Nézett rá megdöbbenve.

- Hosszú sztori – motyogta. – Most már jobb, de még mindig normálisan ápolni kellene a sebet. Azt az izét meg ne fölöttem lóbáld már, ha nem tudod egyben tartani!

- Gondolom nincs nálatok Petri csésze. Most csak szopatsz, ugye? – Kérdezte, ahogy Rick egy kémcsövet nyújtott át neki.

- Most mi van? Én a kutatási részlegnél is dolgozom néha, jó vagyok kémiából, és mint részmunkaidõs tudós, szoktam ilyet tartani magamnál.

- Tökmindegy – legyintett Jack, amint beleáramoltatta a trutymót az üvegcsébe.

- Szóval, hogy is van ez? – Kérdeztem végül. – Minden kristály egy állatot ébreszt fel, vagy mi?

A Dusk szobáiban általában négy ágy szokott lenni, de a másik két szobatársunk chupacabrára vadászott Mexikóban. Csak én maradtam ott, meg a haverom, akinek kék haja, kutya lába, és sárga szeme volt. Arcán indián hadi arcfestés díszelgett. Egyszerûen rajongott az ilyen kultúrákért. Õ éppen a telefonját bújta, míg én próbáltam valami kellemes dallamot kicsalni a gitáromból. Egy szó, mint száz, marhára unatkoztunk.

Egyszer csak Jack fölpattant, és a szekrényéhez sietett.

- Van kedved küldetésre menni? – Érdeklõdött, miközben elõhalászta szürke katonagúnyáját.

Nem nagyon nézett ki úgy, hogy bármi történni fog az elkövetkezõ két napban, úgyhogy rábólintottam.

- Kunyeráljunk egyet a fõnöktõl?

- Rick most írt, hogy küldenék, de nem akar egyedül menni. Eligazítás öt perc múlva a nagyteremben.

Én is a szekrényembe nyúltam, de nem szürke páncélzatot vettem elõ, hanem zöld bõrdzsekit. Nekem ez volt a munkaruhám, ugyanis, ha használom az álcázó képességemet, ez a ruha velem változik. Miután fogtunk magunknak egy liftet, meg sem álltunk az elsõ alagsorig, ahol a küldetések eligazítása szokott lenni. Mikor benyitottunk, már ment a program. A rohamegységek tisztje nagyban magyarázott valamilyen eszenciáról, mikor meglátott minket:

- Na, hála Istennek! Azt hittem már nem is jönnek. Foglaljanak helyet, és ne akadályozzák a felvilágosítást!

Körbenéztem, hol van Rick, mire valaki a hátsó sorban intett egyet.

- Jawohl! – kiáltotta felénk.

Rick-et a német kormány fejlesztette ki a tökéletes fegyvernek Jack-et valami ûrlények csinálták. Hát, igen, nálunk a Dusk-ban van egy mondás, miszerint mindegy, milyen képtelen vagy beteges, van egy olyan tagunk, akinek ez az eredettörténete. Egyébként Rick egy alacsony (sokat szekáljuk ezzel, hehe), izmos, szõke srác volt, akin ugyanolyan szürke ruha volt, mint amit Jack vett fel odafönt.

A kék hajú srácnak többek között elmeolvasás képessége is volt. Így szoktunk általában gondolatban beszélgetni.

„Történt eddig valami érdekes?” Kérdezte Jack. Mindig õ kezdte a beszélgetést, hogy tudjuk, összekapcsolt minket.

„Á!” legyintett Rick. „Eddig arról volt szó, milyen képességei vannak a célpontnak. Nem igazán figyeltem, de úgyse volt róla sok infó. Majd úgyis rájövünk menet közben.”

„Aha, az ilyenbõl szokott sebesülés lenni.” Válaszoltam borúlátóan. „Amúgy mi is a célpontunk?”

„Nem nagyon tudjuk mi sem. Lehet, hogy valami mágikus lény, de legvalószínûbb, hogy egy különleges képességekkel rendelkezõ ember. Állítólag valami ember által átmutált akármi lehet.”

Ezen elgondolkodtam. Eszembe jutott, mikor sikerült megszöknöm az amerikai kormánytól. Féltem, összezavarodott voltam, még bántottam is, aki túl közel jött. Elhatároztam, hogy megtalálom ezt az akármit. Nem fog ugyanazon a sorson sínylõdni, mint én évekig.

Az eligazításnak vége volt, hát elindultunk a helikopter-hangárba. A Dusk szokásai szerint minden tíz rohamegységet egy helikopterrel szállítanak, speciális katonáknak pedig egy külön helikopter jár (volt már rá példa, hogy megtámadták egymást út közben). Már közeledtünk a célpont felé, mikor a két másik helikopter visszafordult. Jack odahajolt a pilótához:

- Azok hová mennek?

- Más parancsot kaptak. A központ most hívott minket is, hogy egy másik szervezet már ráállt az ügyre, ezért az igazgató felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt. De annyit kértek, hogy roham egységeket ne küldjünk csak speciális katonákat.

A festett arcú srác hátrafordult, és kérdõn nézett ránk.

- Ez érdekes lesz – jegyeztem meg.

Cirka egy órán belül a fönt említett szervezet igazgatója elõtt álltunk.

- Ez nekünk is érdekes nap – mondta. – Eddig nem tudtuk, hogy van egy másik különleges eseményekkel foglalkozó szervezet.

- Kölcsönös az érzés – mondtam, közben igyekezve illedelmesnek lenni. – Önök is foglalkoztatják azokat a lényeket, akikkel dolgoznak?

- Nem, mi külön erre képzünk ki embereket. Sajnos, akivel most fognak találkozni, az is ilyen általunk kiképzett katona, akit eddig halottnak hittünk.

- Kínos – szívta Jack a fogát.

- De ne aggódjanak, az egyik legmegbízhatóbb, és legjobb ügynökünket tervezem maguk mellé adni.

„Király!” Godnolta Rick, miután Jack jelzett, hogy összekapcsolt minket. „Már most megmondom, hogy fenn lesz a saját seggében. Iszonyat jó érzés lesz kicsit az orrára koppintani.”

„Ugyan!” Csitítottam. „Nem kell mindjárt ítélkezni. Majd meglátjuk, milyen a srác.”

„Jack, te mit szólsz.”

„Mindkettõtökkel egyet értek, de azért tényleg szívesen farba rúgnám, ha el van telve magától.”

-Minden katonánkban van egy úgynevezett eszencia, egy kristály, ami az erejét táplálja – folytatta mr Smith, nem is tudva agyi diskurzusunkról. – Sokáig tartana elmagyarázni, de majd Den elmondja. Jól ismeri a célpontot képességeivel együtt.

Mikor a férfi azt mondta, hogy „Den” nekem személy szerint egy izmos két méter magas férfi ugrott be, akiben egy vasérc darab van, és egy nagy nodachi kardot lóbál a kezében. Ekkor kopogtattak az ajtón, mire mr Smith kiszólt, hogy szabad. Aki benyitott, az közel sem felelt meg „elvárásaimnak”. Egy alacsony, kékes-fehér hajú, vékony leányka nézett be.

- Elnézést a késésért!

- Még idõben vagy. Éppen rólad beszéltem. Nos, uraim, nagy megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom a szervezet egyik legjobbját Denesee-t.

Mi csak néztünk, és egy darabig meg sem szólaltun. Hanem az agyunk már annál inkább pörgött Rick kezdte el elõször.

„A „Den”-rõl, csak én gondoltam úgy, hogy…”

„Daniel?” kérdeztem. „Nem. Én is egy komát vártam.”

Jack kapta vissza elõször a nyelvét.

- Remélem, sikerül megoldanunk közös erõvel – mondja a lány.

 - Mi is úgyszintén – bólintott a félien (fél alien, nem vagyunk valami fantáziadúsak). – Nos, kedves Denesee, éppen azon gondolkodtunk, hogy a zökkenõmentes munka miatt a társaimmal ideiglenesen beköltöznénk a szervezet falai közé.

- Nem lenne kényelmesebb, ha én mennék önökhöz, elvégre én csak egy ember vagyok, önök meg többen vannak.

- Igen, de azt is figyelembe kell venni, hogy itt vannak a legmegfelelõbb eszközök, hogy az eszencia erejére felkészítsük a csapatot.

- Igen, Den – bólintott az igazgató. – Szeretném, ha az elkövetkezõ három napba felkészítenéd az urakat.

Mikor kifelé mentünk a terembõl, meghallottuk Jack hangját a fejünkben:

„Ha hozzá költözünk, én fogok nála aludni.”

Mindketten prüszkölve felnevettünk. Denesee csak kérdõn nézett ránk.

- Bocsánat – mondtam, hogy másra terelhessem a szót. - Még be sem mutatkoztunk: a kutyalábú, sminkes, kék hajú Jack Oars.

- Örvendek – biccentett. – Amúgy nem smink, hanem indián harci arcfestés.

- A hivatalos nevük nem indián, hanem amerikai õslakó – akadékoskodott Rick, amit Jack egy ingerült „Ne kössé” mordulással díjazott.

- A tudálékos szöszi töpszli Eric Sterchen, de mindenki csak Rick-nek hívja.

- Jóanyád a töpszli… de amúgy freut mich (örvendek).

- Én pedig Michael Rashus vagyok, de hívj nyugodtan Mickey-nek!

A lány egy percig csöndben volt, aztán végül csak annyit mondott:

- Ti az elõbb gondolatban beszélgettetek? Mert nem tudom eldönteni, hogy király, vagy bunkóság.