- Nos, többféle dolgot kellene átbeszélnünk, mivel a fejlesztõink jelenleg nincsenek éppen a topon- kezd bele abba, amiért idejöttünk. Alig bírom magam türtõztetni. Minél elõbb meg akarom tudni, hogy miket kell csinálnunk, hiszen lehetünk akármilyen jók, az õ területük eddig számunkra felfedezetlen terep volt. - ám a legfontosabb dolog jelen pillanatban a szállítás kérdése. A lebegõ bázisunk és a Föld között történt egy kisebb probléma a saját fejlesztõink által újragondolt transzporterekkel. Nem mondhatnám, hogy akik lent vannak, azok lent ragadtak, hiszen a régit még lehet hasznosítani, viszont ebben az újban több olyan dolog is volt, amire nekünk nagy szükségünk volna. Például, víztisztító berendezés, tehát amíg mûködött, nem kellett óriási víztartalékokat hoznunk magunkkal, hanem ott gyorsan lehetett friss, tiszta vizet készíteni, ami mindenkinek nagy segítség volt – magyaráz és közben kissé elõredõl így orromba kúszik az illata. Nem ismerem ezt a parfümöt, pedig én aztán mindet próbáltam már. Úgy elmerülnék még jobban az illatban és bárcsak azt az átkozott szemüveget is levenné végre. A szemeit akarom…

- Szóval, akkor transzporter. A víztisztítón kívül még mi volt benne? – kérdezem nagy nehezen és igyekszem kizárni ezt a vonzó illatot és arra koncentrálni, ami a dolgom. Profi vagyok, nem viselkedhetem úgy, mint valami pályakezdõ egy mindennél finomabb, eddig még nem érzett illatfoszlány miatt!

- Holokép, amin át tudtunk beszélni a bázissal, anélkül, hogy föl kellett volna mennünk megtartani a megbeszéléseket. Ráadásul ez nagyobb is volt, mint a régebbi transzportok, ugyanis míg azokba csak egy csapat, tehát három ember fért be, ebbe az új, kísérleti transzportba három csapat, kilenc ember is befért.

- Az tényleg elég nagy –képzelem el a jármûvet minden fizikai adatával együtt és gyors becsléseket csinálok magamban- A távutas vonó-húzók szoktak húsz emberesek lenni, mert a mágnes nem mindig bír el olyan sok embert. A transzportereknél eddig a maximum az öt emberes nagyság volt, nem tudom, hogy gondolhatták, hogy kilenc ember belefér – kúszik ki az ajkaimon gondolkodás közben, de mondjuk nem érdekel, ha ezt bárki is a szívére fogja venni. Ostobaság volt így leengedni õket, nincs mit rajta szépíteni. Na, de lássuk… elõször is vegyünk egy transzportot- pár pöttyintés a notegépen – aztán meg…

- Tehát akkor ez nem megoldható? –húzza el a száját azonnal, de nem tudok rá azonnal reagálni. Egy gyors pillantással elintézem, és újra a notegépen rajzolgatok és újra gondolom a lehetõségeket, de mivel nem találok a gondolatmenetemben és a számításaimban hibát, ezért sugárzó mosollyal pillatok ismét rá és felé fordítom a notegépet.

- Hmm… nehéz ügy, de nem véletlenül mi vagyunk a legjobbak! Természetesen megoldjuk! – meredten nézi a gépet és a homlokát ráncolja, miközben az arckifejezése is kifejezéstelen marad. Szóval nem erõssége az, hogy síkban lásson. De nem is baj, a notegép megoldja ezt a problémát.  – Szóval, ez még csak egy kezdetleges vázlat, viszont számításaim szerint ennek jónak kell lennie. Több dolgot meg kell majd változtatunk a transzporteren, a külsejét és belsejét is beleértve, ráadásul még az anyagában és a mágnesekben is változtatás kell, de megoldható.

- Értem – bólint még mindig furcsa arckifejezéssel. – És akkor ez…

- Ez a leendõ új külseje. Várj, elmagyarázom! – Bekapcsolom a kivetítõ funkciót és gyorsan beállítok pár dolgot, hogy a tervet 3D-ben is láthassuk, és aztán már kész is.– Szóval, ez a két mágnes a Földön és a lebegõ bázison – kezdek bele, és már mutatnék is a különbözõ pontokra, de a traszportert térben látva valami eszembe jut. – Tényleg, a bázis és közöttünk nem kell ugyanilyen nagy transzporter?

- Ó, nem. Nem, mert a bázis és a Föld között többen járunk, mert sokszor csak olyan kevés a pihenõidõnk, hogy a bázison vannak kialakítva kis kabinok mindenki számára, ott alszunk, kicsit szórakozunk, aztán megyünk is vissza. A szabadságok pedig mindig csapatonként vannak elosztva: egy hét, egy csapat, szóval ott nem szokott több személy egyszerre közlekedni. – Azta… ezt hívják kötött munkaidõnek. Hogy lehet kibírni ilyen kevés szabadidõvel? Meg egy helyen? Én a melóhelyen a gépek és tervek között olyan köröket futok, hogy a kollégáim néha beleszédülnek. Meg, egyáltalán ilyen távol az otthontól egyfolytában dolgozva? Mondjuk, ezt hívják hivatásnak meg elhivatottságnak. De én is elhivatott vagyok, számomra a munkám a hivatásom, de mégis teljesen más. Meg hát, két különbözõ személyiséget is igényel a két munka, de akkor is… Nem lehet egyszerû a magánélete ilyen körülményekkel. Apropó, magánélet! Ha már itt tartunk szöszikém, nemcsak a transzporterekrõl szeretnék információkat gyûjteni.

- Nem lehet könnyû… öt hét távol az otthonodtól… a barátod, vagy barátnõd most akkor biztosan örül, hogy itt vagy. – Na? Na? Naaaaaa? Reagálj már valamit! Egy kis mimikát! Egy arcizom rándulást, szemöldök vonogatást, emelést, bármit amibõl le tudnám szûrni, hogy van-e valakid vagy nincs! Mondjuk még mindig a szóbeli reakció lenne a legjobb…

- Én szeretem ezt az életet – rázza meg a fejét– De folytassuk, elkezdted magyarázni, hogy hogy is fog kinézni a legújabb transzporterünk – kicsit elszontyolodok. Kikerülte...bár, ha jobban belegondolok… az, hogy nem reagált semmit az is egyfajta reakció…  De igaza van, munka. Elsõ a munka.

- Ó, igaz is. Tehát, ez a kettõ a mágnes, aminek másfélszer nagyobbnak kell lennie, mint amilyen most, és kis elektromos árammal kell fölerõsíteni, hogy ellensúlyozni tudja a gravitáció káros hatásait. A transzporter aljára, és tetejére is föl kell szerelni egy-egy mágnest, de olyat, ami változtatni tudja a töltését. Szóval ez már egy változás, ami miatt a transzporter kialakítása a gömb alakból oválissá változik. Mivel a fém az változtatna a mágnesek hatásain, így üveg borítású lenne, ami teljesen semleges, ráadásul jobban is néz ki, mint egy fémgolyó – magyarázom egyre nagyobb lelkesedéssel, és lehet, hogy 3D-ben a tervek a szemünk elõtt lebegnek, de én már magam elõtt látom az igazit, az új külsõvel megáldott, sokkal erõsebb, jobb, modernebb jármûvet és ahhh… alig várom, hogy nekiállhassak létrehozni! Még a belsejét is meg kell tervezni! Lehetõségek tárháza és a kreativitás netovábbja ez az egész!  Nem fogják megbánni, hogy velünk csináltatják, nem lesz több baleset, erre is mérget vehetnek! Hiszen mi nemcsak újat és gyorsan csinálunk, hanem minõséget is.

- Kicsit lemaradtam a mágneses pólusok megváltoztatásánál, de szerencsére nem nekem kell értenem hozzá – Nem ért hozzá? De hát… ez egy nagyon fontos tantárgy… mondjuk… magamat ismerve lehet, hogy nem maradtam az iskolai anyagnál a beszélgetés folyamán.

- Ha akarod, elmagyarázom még egyszer – ajánlom fel, de megrázza a fejét, de azért elmosolyodik, és milyen jól áll neki a csinos arcán a mosoly!

- Dehogyis. Ha el akarnád magyarázni, a teljesen alapoknál kellene kezdened, mondjuk úgy… áltisk elsõ osztályában – mosolyog kissé zavartan. Olyan édes…

- Ohh. Bocsi, kissé el szoktam ragadtatni magam, és nem szoktam figyelni, hogy lehet, mások nem értik, mirõl is beszélek – vallom be kissé zavartan a tarkómat vakargatva. Nem egyszer volt már rá példa, hogy csak az értette, hogy mirõl hadoválok, aki szintén szakmabeli volt. A többiek meg csak értetlenül pislogtak. De hogy áltisk legalsótól kell kezdeni! Nos, ez egy remek kis ötletet ad – De ha szeretnéd, szívesen kezdem a magyarázatot az elsõ osztályos anyaggal. - hiszen, ahogyan õ is mondta, neki nem kell hozzá értenie… én viszont bármikor, bárhogyan, bármit szívesen újra veszek vele.

Nem válaszol azonnal, hanem kissé oldalra dönti a fejét és úgy figyel. Na? Na? Remélem, hogy egy olyan választ adsz, amit hallani szeretnék. Mi tart már ennyi ideig? Miért gondolkodik ilyen sokat? Ennyire rondán néznék ki? Hiszen az képtelenség!

- Nem, köszönöm – utasít vissza egy mosollyal, mire kissé meglepõdök. Nem szoktak visszautasítani… vagy… lehet, hogy van valakije és azért? Vagy csak nem esett le neki, hogy flörtölök?  Lehet…

- Hát jó, te tudod – vonom meg a vállam, és visszatérek a munkához.

- Szóval, akkor a transzportert meg lehet valósítani? – kérdi.

- Természetesen! – vágom rá azonnal, hatalmas magabiztossággal – Tényleg, azt akartam is kérdezni… mi történt a transzporttal, hogyan ment tönkre?

- Az elsõ tíz utazás úgy ment benne, ahogyan eddig mentünk, hogy csak egy csapat ment benne, és úgy teljesen jól mûködött, nem volt semmi gond, ráadásul a fejlesztések tökéletesek voltak. Aztán mikor a tízedik utazás után megpróbálkoztunk az utastér maximális kihasználásával, akkor valószínûleg a mágnesek nem bírták, és egyszerûen zuhanni kezdett vissza a Föld felé – meséli, és picit megrázkódik. Szóval õ is rajta volt és innen a sérülése. Vajon milyen sérülést szerzett? Remélem nem túl komolyat… biztos megviselné, ha maradandó következményei lennének pár ostoba miatt, akik nem tudták kiszámolni rendesen a teherbírást.

- Ezt vehetem úgy, hogy te is rajta voltál, amikor ez törtét?

- Igen.

- Mi történt? – kérdem finoman. Lehet, hogy nem csupán a teherbírással volt gond, hanem mással is, és nagyon nem szeretném, ha bármi hasonló elõfordulna majd a mi transzporterünkkel, mint az elõzõvel. Sõt, egyáltalán nem akarok semmiféle balesetet. Neki és a többieknek is bõven kijutott belõle. Ha belegondolok, hogy ez életveszélyes, és hogy õ rajt volt… és most egy újabb transzporterrõl tárgyal… Nem fogok neki csalódást okozni. A miénk olyan biztonságos lesz, hogy olyat még nem pipált.

- Az elején minden rendben volt, de úgy a félúton a gömb megremegett, és kilengett a normális útjából. Próbáltunk nyugton maradni, de nem segített, mert végül a gömb kilendült a pályájából, és zuhanni kezdünk a Föld felé. Meghúztuk a beépített landoló egységet, de mikor nem történt semmi, már csak arra volt idõnk, hogy katapultáljunk, mert a gömb már csapódott is be a földbe. Végül… hát, mindenki megmenekült – fejezi be végül. Még elképzelni is rossz.

- Sajnálom – mondom együtt érzõn. Erre egyszerûen nem tudok mást mondani. Õ pedig egy egyszerû, flegma vállrándítással felel, amit nem tudok hova tenni. Hogy lehet valaki a történtek után ennyire nem törõdöm?

- Szóval – ránt ki gondolataimból ­- körülbelül mikorra lesz meg a rendes tervrajz, és maga a transzporter? Ez a legeslegfontosabb feladat elõször, utána jöhet majd a többi fejlesztés – érdeklõdik, én meg egy szó nélkül újra belebukok a gépembe.

-A tervrajz legkésõbb holnaputánra, de szerintem már holnap este el tudom küldeni. Maga a transzporter pedig… nos… az anyagok beszerzése, a megépítése, a tesztek, az esetleges javítások, az újabb tesztek… hmm… Max két hetet adok neki, mivel a részlegünk jelenleg csak ezzel a projecttel foglalkozik. Más munkát jelen pillanatban nem vállalunk el – erre meglepetten felhúzza a szemöldökét, mire elmosolyodom – Ha becsúszik egy ilyen horderejû ügy, akkor a többi munkát a csoportunk lepasszolja az ugyanolyan jól képzett és megbízható kollégáinknak. Csupán annyi a különbség köztük és köztünk, hogy õk a prerifériákban dolgoznak, ahol sokkal nyugisabb az élet.

- Mégis miért lenne ez ilyen fontos? Nálunk is csak egy egyszerû, bár nagyobb fajta újításként kezelték az egészet – kérdi szkeptikusan, mintha csak be akarnék vágódni azzal, hogy azt hazudom, hogy így bánunk a ránk bízott munkával.

- Mivel tõletek még sosem kaptunk egy ügyet sem, ráadásul már elszenvedtetek egy balesetet és mivel olyan területre tévedtünk, ahol még sosem fejlesztettünk semmit, ezért bármilyen kérésetek kiemelkedõ helyet tölt be nálunk. Lehet, hogy az a hír járja a részlegünkrõl, hogy lazák, kissé szétszórtak vagyunk, de megbízhatóak is, és mi is képesek vagyunk komolyságra. Az ügyfeleink belénk vetett bizalma pedig mindennél fontosabb.

- Értem, de két hét az egy transzporterhez nem kevés? Nálunk is legalább egy hónapig tartott. – aggodalmaskodik. Lehet azt gondolja, hogy rohamtempóban össze fogunk dobni valamit, pedig az elõbb említettem, hogy megbízhatóak vagyunk. Most attól még, hogy nem ülök itt gyászmadárként fapofával, attól még igenis komolyan fogunk foglalkozni az üggyel.

- Nem tudom, hogy a kutatók fejlesztõi mennyire „modernek”, de nálunk mindig a legújabb felszerelésekkel dolgozunk, többnyire a sajátjainkkal, szóval mire a lapokat kivágjuk, a falakat összeillesztjük, egyszóval mindent megcsinálunk az nem tart sokáig. Ráadásul egy nagyon lelkes, energikus, fiatal csapatot irányítok. Persze a szakmabeli tudásuk is kiemelkedõ különben nem dolgozhatnának nálunk. Így eléggé pörgõsen haladunk mindenféle munkával.

- Értem én, de… - húzza el a száját és látom rajt, hogy próbálja megfogalmazni a mondandóját. A fiatalos lendülettel is bajok lennének? Vagy az elõzõ kudarc, legfõképpen a baleset miatt ennyire nem bízna bennünk? Hmm…

- Figyelj – vágok a szavába – ha gondolod, akkor gyere el nyugodtan a mûhelyünkbe, hogy figyelemmel követhesd a munkálatokat, és persze azért, hogy bebizonyíthassam neked, hogy nem veszünk félvállról semmit – villantok fel egy kedves mosolyt – Ha meg valami nagyon nem fog tetszeni, azt is nyugodtan dörgöld az orrunk alá, és ha úgy gondolod jónak, akkor kereshetsz másik fejlesztõket.

- Nem is tudom…

- Veszteni nem fogsz semmit – dõlök elõre és simítom meg az alkarját, de õ azonnal elrántja a kezét, amivel nem kicsit lep meg, de veszem az adást. Azonnal visszaveszek. Pedig kivételesen nem akartam semmit sem, de úgy néz ki, hogy hiába, a flörtölés a véremben van, ahogyan a közvetlenség is.

- Majd még meglátom – kel fel azonnal – mindenesetre a címet megköszönném, ha elküldenéd. Most viszont mennem kell, mert van még egy kis nyakamba sózott papírmunka – húzza el a száját.

- Az nekem sem a kedvenc feladatom – mosolygok szélesen és én is felkelek – Merre mész? Elkísérlek egy darabon, addig is tudunk még beszélgetni – csapódok azonnal mellé, de õ egy tapodtat sem mozdul, csak szemüvege mögül figyel, arca rezzenéstelen, tekintetét nem látom, pedig most milyen jó lenne. Vajon mire gondolhat?

- Neked nem kell visszamenni a részlegedre, vagy már lejárt a munkaidõd? – veszi el azonnal a kedvem mindentõl alig egy mondattal. Persze… még melóznom kell. De egy 5-10 perces sétába nem haltam volna bele. De ezek szerint Caecilius nincs túl barátkozós kedvében. Talán majd na következõ alkalommal.

- Igaz is, na majd akkor a legközelebb jobban elbeszélgetünk –villantom fel újra a mosolyom. Engem aztán nem zavar, ha ilyen elutasítóan viselkednek velem. Carmerot is „betörnöm” nem Caecilius fogja jelenti életem kihívását.

Ahogyan sétálok vissza a központba miután elbúcsúztam az egzotikus szépségtõl felidézem a Carmeroval való ismeretségem. Érdekes jelenség volt, erõs színek jellemezték, olyanok amik soha az életben nem tudnának passzolni egymáshoz, de hozzá mégis illettek, és jól álltak neki. Hasonló volt, mint Caecilius. Legalábbis az elsõ pár nap folyamán, amit a csapatomban töltött. Nem mesélt magáról, kerülte a fizikai kontaktusokat és minden meghívást visszautasított. Akkor még nem voltam a szakasz vezetõje, és így visszagondolva, szegény Carmerot már konkrétan zaklattam azzal, hogy próbáltam ráerõltetni a társaságom, mert utáltam nézni, ahogyan egyedül üldögél és nem beszél senkivel. Fél évembe telt, mire kissé megnyílt nekem. Aztán rá egy évre egy görbe est után egymás karjaiban kötöttünk ki. Ennek persze meg is lett a következménye. Azonnali áthelyezését kérte olyan távolra, amilyen távolra csak tudja. Azóta sem értem miért… járhattunk volna, vagy elfelejthettük volna az egészet. De azóta is beszélgetünk, jóban vagyunk, szoktunk egymástól szakmai tanácsot is kérni, azonban egyszer sem találkoztunk. Legfeljebb csak a kötelezõ gyûléseken, és én is megtanultam a leckét. Munkatárssal sosem kezdünk, legfeljebb csak flörtölünk.
Caecilius sem lehet jégbõl, ha Carmero sem volt abból! Elõbb-utóbb biztos sikerül valami baráti viszonyt kialakítanunk! Ez a távolságtartás szinte fojtogat. Az én érdekem is, hogy ne legyen ilyen, mert ilyen emberekkel nehezebben tudok együtt dolgozni. Meg különben sem ártana, ha egy picit lazulna és poénkodna. Na… talán, ha eljön ellenõrizni a munkákat – biztos vagyok benne, hogy el fog jönni – akkor talán belátja, hogy nem vagyunk mi olyan szertelenek.

Ám hiába telnek a napok, hiába írtam meg neki a címet, amit amúgy simán megtalált volna, hiába küldtem el neki a tervrajzot. Csak egyetlen egy távolságtartó mondatot kaptam, hogy megfelel. Talán… talán, ha majd megpillantja a transzportert.

-Fõnök, mi van veled? Nem szoktál ilyen csendes lenni – szól hozzám Xyco. Elõször csak nézek rá, hogy vajon ezzel mire is akar gondolni, aztán végig nézve a többieken leesik.

- Jaj, kislány, hát ennyire hiányoznak a bókjaim? – vidulok fel azonnal. Ha valaki nem akarja, hogy megismerjem, hát azt nehezen fogom tudni megismerni, és ha nem kapok lehetõséget arra, hogy bebizonyítsam, hogy igenis jól dolgozunk, akkor ez van. Majd a végeredményrõl alkot majd véleményt, de addig kár is ezen filozni. Mégis mi történt, hogy ennyire fontos a véleménye egy olyannak, akit csak egy tárgyalás erejéig ismertem meg. Biztos a szeme miatt… látni akarom a szemeit… de most már ez is mindegy.

Innentõl kezdve a munka úgy folyik, ahogyan régen. Illetve eddig is úgy folyt, csak én nem voltam a régi, a többiek jól csináltak mindent. Na, de újra tíz évet fiatalodtam, és ugyanolyan hülyére veszem a párbeszédeket, mint annak elõtte. A végén még lerombolom az én színes imidzsem.

A külsõ váz már megvan, az ablakokat és a vezetékeknek meg a mágneseknek a helyet lézerrel vágjuk be, már a folyékony üveget is hozzák, ami szintén egy újítás, amit így futtában valamelyik holopub túra után találtunk ki a meló utáni lazításban. A lényege annyi, hogy ameddig mûködik a transzporter addig az üveg folyóssá válik az ablak köré épített szenzorok pulzálásának köszönhetõen. Ezzel megakadályozzuk azt, hogy az üveg károsodna, elvékonyodna, vagy megtörne, amire ekkora mérettel ilyen sebességgel és felszabaduló energia mellett nagy esély van, a hirtelen megváltozó külsõ hatásokról nem is beszélve. Persze mindent látni fognak, ez nem fogja akadályozni a terep felmérését, hogy lássák mi hol van, kiesni sem fognak, ugyanis okos kis robobugokat építettünk a folyékony üvegbe. Amit körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy hidrogénkötést. Szoros energia kötelék van a robobugok között, amik átlátszóak, kicsik, nem zavarják a szemet, és ha a folyékony üveghez hozzáér valami a robobugok azonnal felébrednek és az energia kötelék mentén a megérintett területet azonnal szilárddá változtatják így akadályozva meg, hogy bármi beessen, vagy bárki ostoba módon kinyúljon. Elvégre az emberek a lehetõ legválogatottabb hülyeségekkel képesek magukat veszélybe sodorni.

Miután a folyékony üveget beszereltük azonnal ki is próbálom. Rácsapok egyet a tenyeremmel (és extrán erõs, erõsebb, mint az eddig gyártott üvegek), mire azonnal egy szép átlátszó felületet kapok, de ez nekem nem elég. Még hármat kopogok rá (még az utolsó pillanatban mielõtt a valóságban megvalósítottuk volna, még ezt az egy funkciót muszáj volt beleépítenem), mire a robobugok teszik a dolgukat és az üveg tükörré változik. Elégedetten szemlélem a saját tükörképem. Megigazítom a ruhám, a hajam, hogy minden színes tincs jó irányba álljon, aztán elégedetten vigyorogva körbenézek, hogy ezután mit is csinálhatnék. Mellettem nem is olyan távol észreveszem Nightot, a fekete-lila hajú, narancssárga szemû kis újoncunkra és pimasz mosoly terül szét az arcomon.

-Night, nem mintha zavarna a kilátás, amit formás részed nyújt, de azért kérlek… szívecskés alsógatyába jönni dolgozni? Legalább az elektroövet szorosabbra foghatnád. – csapok egyet öntudatlanul pucsító hátsójára, mire Night elfelejti, hogy a traszporter alatt ügyködött és úgy ahogy volt olyan szépen beverte a fejét, hogy mindenki felnevet. Õ meg fejét fogva Mars vörösen kimászik a transzporter alól és megigazítja a lecsúszott nadrágját.

- Tudod mit? Változz csak vissza szépen azzá a majdnem harmincas pasassá, akivé a kis kutatóval való találkozás változtatott. Nekem nem fog hiányozni ez az éned, legalább a fejem megmenekül – puffog durcásan – Fog aggódni a mentális egészséged miatt a halál. De ne aggódj, majd visszakapod, és … - itt hirtelen elakad az elég gyenge fenyegetésben és valahova a hátam mögé néz. Arcán meglepettség. Mi történt? – Hello? – köszön felvont szemöldökkel, mire én is hátra nézek. Ha mûszaki ellenõrzés van, akkor az az én dolgom.

- Caecilius! – kiáltok fel meglepetten hatalmas mosollyal, amire ha lehet, még inkább zárt arckifejezést ölt magára. – Észre sem vettelek! Remélem nem álldogálsz ott régóta! Gyere be nyugodtan! – mutatok a gombnyitóra az ajtó mellett, majd miután belép azonnal ott is termek mellette – Örülök, hogy elfogadtad a meghívást! Remélem a látogatásod után már megnyugodsz, hogy a transzportert jó kezekbe adtátok. Gyere, bemutatlak a csapatnak és körbevezetlek. Ó, és van még néhány újítás, amirõl elfelejtettem neked írni, de így legalább megmutathatom õket. – csacsogok önfeledten, be nem áll a szám, hiszen átjár az öröm, hogy mégis megkaptam azt az esélyt, hogy bebizonyítsam, hogy igenis jók vagyunk. S még a zárkózottabb Caecilius sem tudja lelohasztani a lelkesedésem.

- Caecilius, fontos feladatom van számodra – csap bele a közepébe Flywood mindenféle köszönés nélkül. Az elején eléggé fura volt, hogy semmi köszönést, elköszönést nem használnak a kommunikátorban, ám mára már én is bõven megszoktam, hiszen azt olyan sûrûn használjuk, hogy olyan, mintha le se tettük volna. Milyen szép szavakat használtak elõdeink arra, hogy megszakítjuk a kommunikációt… mert végül is, ez olyan nyers, míg az, hogy letesszük, az olyan… misztikus. Legalábbis nekem mindenképpen.

- Visszamehetek a bázisra, és folytathatom a kutatást a termõföldek után? – kérdezek vissza azonnal, amikor egy kis szünetet tart a bevezetõjében. Tudom, hogy semmi esélyem, hiszen Fly sokkal jobban hajt a biztonságra, mint elõdje tette, így ameddig nem gyógyult meg teljesen a lapockám, addig nem mehetek vissza, nehogy véletlenül rám támadjon egy vadállat, és a sérülésem miatt ne tudjak védekezni. Tudom, tudom, fontos az egészségem, de na! Nekem lent van a helyem a többi kutató között, még akkor is, ha így legalább volna idõm kissé utána nézni pár igencsak fontos dolognak.

- Nem egészen. A lapockád még mindig nem gyógyult meg, ha Lyenne nem cselekszik idõben, az a vasdarab nem csak a lapockádat, hanem a tüdõdet is átszúrta volna. Sosem kellett volna engednem, hogy egy teljesen új, még használatlan transzporterrel közlekedjetek. Tudtam, hogy nem jó ötlet! …De nem, most nem ez a lényeg. – Fly hangja, mikor a „balesetrõl” beszél, kissé elfelhõsödik, ám fogadjunk, hogy megrázza magát, mert mikor ismét megszólal, már sokkal magabiztosabb a hangja. Azért nem tudom, mert mi nem holophone-t használunk, ahogyan mindenki más teszi, hanem mi kifejezetten nekünk kifejlesztett kommunikátorokat. Ez azért jó, mert általában csak hangot közvetít, hogyha valami helyzet van, akkor a kép ne terelje el a figyelmünket, mert az csak akkor jelenik meg, ha mind a ketten úgy állítjuk be a kommunikátort. Jó dolog a holophone, nekem is van, mert anyáékkal így tartom a kapcsolatot, de bevallom õszintén, nekem ez sokkal jobban bejön, mivel sokkal jobban hasonlít azokra a régi telefonokra. Azokat mindig is olyan menõnek találtam… - Szóval, fölfogadtam egy fejlesztõt, hogy rendes transzportert készítsenek nekünk, ne olyan frak* borzadályt, mint amilyet a mi fejlesztõink tákoltak össze. Mivel te ott voltál, amikor minden tönkrement, neked kell a vezetõ helyettessel, Orca Cenadann-nel beszélned, mert te tudod elmondani, mi nem mûködött.

Mindez olyan szép, és olyan jó, kár, hogy nem éppen úgy érzem, mint akinek olyan fontos volna a feladata, hanem sokkal inkább úgy, mint akit leépítenek. Valószínûleg csak paranoiás vagyok, és túlságosan vissza szeretnék már menni a vadonba, de akkor sem túl jó érzés ilyen hétköznapi feladattal megbízva lenni. Talán elkellene mennem a szüleimhez, megvizsgáltatnom magam az apámmal… hátha õ többet tud mondani, mint Emeryll, a csapat orvosa. Kedvelem azt a nõszemélyt, kiváló szaktekintély, még ha nekem kissé túlságosan is sötét a fekete-sötétkék-sötétlila hajával és szinte csupa fekete pupilla szemeivel, nem túl vidám hangulatával, viszont azért mégis csak kiben másban bíznék meg legjobban, mint a saját apámban, akinek a génje öröklõdött tovább bennem? Mert azért a mostani korban ez már nem teljesen természetes, hiszen lehetett egy mû sperma is az ember apja, attól még, ha az anyukának van férje… de mindegy is. Az enyém semmiképpen, még ha próbálna se tudna letagadni engem, hiszen a szemeim tõle örököltem.

De elkanyarodtam.

- Szóval azt akarod, hogy beszéljek egy fejlesztõvel, hogy oldja meg azt, amint a mi fejlesztõink elfrakeltek. Értem, rendben. De amint rendbe jöttem, már nem én fogom ezt a dogot kezelni, hanem megyek vissza terepre! Igaz?! – kérdezem kissé talán túlságosan türelmetlenül. Még jó, hogy Fly-jal igazából egészen jóban vagyunk már azóta, hogy közéjük kerültem, sõt, nem egyszer mentettük már meg egymás hátsóját egy-egy túlságosan agresszív fenevadtól, mivel két éven keresztül csapattagok is voltunk ráadásul. Ám most, hogy õ lett a fõnök, máshogyan jár terepre, mint mi; mi dolgozunk, õ pedig felügyeli minden csoportnak a munkálatait, hogy minden tökéletesen úgy haladjon, ahogyan azt kell.

- Természetesen – ígéri Fly, és hallom a hangján, hogy teljesen õszinte. Helyes. Jól van.

- Akkor mikor is kell találkoznom ezzel az Orcával? – kérdezem sóhajtva. Notegépem már pittyeg is, hogy adatgömböm érkezett, amit egy ujjnyomással bontok is ki, így a 3D-s gömbbõl egy 2D-s adatmassza lesz, ami két pöccintés után rendezõdik általam is érthetõ koordinátákká és képekké. Mivel túlságosan sok dolog van, amit nem szabad, hogy illetéktelenek kezébe jusson, így a fejlesztõink kidolgoztak egy majdnem teljesen feltörhetetlen kódrendszert, amit csak a legmegbízhatóbbak tudnak kikódolni. Én köztük vagyok, ezért is kapom az üzeneteket egybõl így, nem pedig személyesen. Mert ugye minden egyes üzenet, melyet a fõnök el akar küldeni valakinek, az egybõl adatgömbbé változik; még ha akarná, se tudna másoknak üzenetet küldeni, csak akik tudják a kikódolását.

A kettõnk munkahelye között félúton levõ 4D holopub elõtt találkozunk a holnapi nap folyamán. A fiút egyszerû lesz fölismerni, velem ellentétben õ a legeslegutolsó utáni divat szerint öltözködik, és a haja is… huh… színes. Nagyon, nagyon, nagyon színes. Úgy is mondhatnám, hogy a kapi, régies nevén kardinális pinty hozzá képest kis szürke fakéreg.

Hát jó… Az egyszer biztos, hogy nehéz lesz nem fölismerni.

---*---*---*---

- Orca Cenadann? – Egybõl fölismerem, amint ideérek a megbeszélt találkozó helyre, de azért a biztonság kedvéért rákérdezek. Manapság nem lehet biztos az ember semmiben és senkiben, hiszen ki tudja? Lehet, hogy valakinek annyira megtetszett ennek a fiúnak – férfinak? – a külseje, hogy ilyet varratott és festetett magának. Kinézem a mai kölykökbõl… – A fejlesztõ részlegtõl?

- Ó, igen, igen. Én vagyok! – bólogat hevesen, és felém nyújtja a kezét. Élõben még színesebb, mint képen, pedig aztán hiába nem a legmodernebb a notegépem, attól még a lehetõ legjobb színminõséget képes visszaadni a kutatásaim miatt. – Ha jól gondolom, ön Harris, a kutatók új vezetõje. Kérem, nézze el, hogy nem ismertem meg azonnal. Elfelejtettem megkeresni a szociális adattárban – mondja aztán. Hah, én, mint Harris Flywood? Még csak az kellene! Hiába bírom, Fly a lehetõ legfurcsább lény, akivel eddig valaha találkoztam. Olyan szinten imádja a lepradokat, õsnyelven Panthera pardus, hogy a bõrére fekete foltokat festetett, és az egész szõrzetét zöldre festette, ugyanolyan színûre, mint a jelenlegi lepradok kinéznek. Még jó, hogy nem nézett utána, lehet, hogy ki is akadt volna, hiszen hiába frakul színes, Fly lehet, hogy még egy kicsit neki is sok(k) lett volna. Elsõre, másodikra, sõt, talán még harmadikra is sokkoló mindenki számára.

- Sajnálom, de téved. Caecilius Gracian vagyok, egy egyszerû kutató. A fõnök a lenti problémák miatt túl elfoglalt, én meg egy kisebb sérülés jóvoltából kénytelen vagyok itt fenn dolgozni. Szóval rám lett bízva a körbevezetés, meg a részletek kitárgyalása – magyarázom. Hát, igen… kisebb sérülés – lehetett volna nagyobb is, mondjuk, ha az a nyavalyás vasdarabot a lapockám nem lassította volna le, és Lyenne-nek nem lett volna annyi lélekjelenléte, hogy azonnal megfogja a vasat, hogy az ne menjen még mélyebben belém. De mindegy is, apám szerint egy hét, és semmi bajom nem lesz, csak a heg marad majd meg – ismét.

- Értem, nos, örvendek a találkozásnak. Ugye nem lesz baj, ha átváltunk tegezésre? – Dehogy, szerintem nem lehet sokkal fiatalabb nálam, hiába néz ki maximum tizenhat évesnek. Azért olyan idõsen nem kerülhet vezetõ helyettes beosztásba, nem igaz? Na, majd leellenõrzöm a faceD-n**… - Szuper, akkor bemegyünk? – kérdezi, én meg csak pislogok, és… huh. Tudtam én, hogy eléggé le vagyok maradva szocializáció terén, de azért… egy holopub? Mint munkamegbeszélés? Ennyire azért csak nem lehetnek ultramodern, laza menõk a fejlesztõk, hogy egy ilyen helyen akarjanak megbeszélést tartani, nem igaz?!

- Itt akarsz megbeszélést tartani? – kérdezem értetlenül, és följebb tolom a napszemüvegem. Eléggé zavar a fény, és hiába tökéletesen fényszigetelõ a szemüvegem, ha egy kicsit lejjebb csúszik, már úgy érzem, mintha ki akarná égetni ez az élet fény a szememet. Sokkal jobb szeretek a Föld homályos, sejtelmes erdeiben kutakodni, semmint a túlságosan Napközeli földjeinken dolgozni. 

- Én azt hittem, hogy te szeretnéd itt tartani, mivel ezt a helyet jelölted meg az üzenetben – mondja meglepõdötten. Hah, nem is én írtam azt az üzenetet – vagyis én, de csak azért, mert mint már említettem, Fly csak kódolt üzeneteket tud küldeni, és nem volna jó, ha egy fejlesztõ megpróbálna rájönni a kódolásra -, mert ha én tettem volna, akkor biztos, hogy pontosítottam volna a holopubbal szemközti kicsiny kis füves részre.

- Való igaz, de csak azért, mert ez a környék, ezt a bárt leszámítva viszonylag csendes és nyugodt, ezenkívül mindkettõnk munkahelyétõl ugyanakkora távolságra helyezkedik el – magyarázom. Látom az arcán a megkönnyebbülést, így szerencsére nem kell kiakadnom, hogy túlságosan lazák volnának a fejlesztõk, hanem azért még van egy kis sütnivalójuk.

- Micsoda megkönnyebbülés! Az ilyen helyeket munka után látogatom! Ha gondolod, beülhetnénk miután átbeszéltünk mindent. Persze csak ha nincs mára más dolgod. – Hogy? Velem akarna beülni egy… egy bárba? – De várjunk csak egy pillanatot. Akkor mégis hova akarsz beülni? Itt nincs a közelben másik hely… - kérdezi, közbevágva értetlenkedõ gondolataimba. Milyen udvariatlan.

- Dehogyis nincs. A fû tökéletes ülõhely – mondom teljesen természetesen, és elindulok a rendkívül puha, és zöld fû felé. Imádom a füvet, itt fönt is, hiszen ha más nem igazán található meg nálunk, legalább ez igen, ám lent az igazi a fû. Nem ilyen kissé neonzöld, mint itt, hanem sokkal… sokkal természetesebb, vagy hogy is mondjam. Ez inkább a hajam színére hasonlít. Az… az semmihez sem hasonlítható, csak önmagához.

- Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen kényelmes és jó móka! Nem is értem, hogy miért nem heverésznek órákig az emberek a zöld övezeteken! Gondolom te azért hoztál ide, mert a lenti világban megszoktad, hogy nincsenek asztalok meg székek. Eltaláltam? – Hát, nem hinném, hogy túl nagy nehézséget okozott volna, tekintve, hogy hol dolgozom, de igen, eltaláltad.

- Nem igazán van ilyen dolgokra szükségünk a bázison kívül. Meg nem hordhatunk magunkkal egy egész nappalit csak a kényelem miatt – mondom vállat vonva. No meg, nincs is nagyon szükségem olyan dolgokra, mint szék, vagy a legeslegújabb fejlesztések. A lakásom is nagyjából úgy néz ki, mint egy, a 3. ipari forradalom elõtti lakás, semmint egy mostani, de ha egyszer nekem így a jó, akkor minek változtassak? Addig meg, ameddig együtt voltam valaki mással, annak a valakinek is megfelelt így a lakásom, hiszen a kapcsolatunkban nem jutottunk el odáig, hogy jogot akart volna formálni a dekorálásra és berendezkedésre.

- Igen, ebben van valami. Pedig biztos érdekesen nézne ki – kuncog szórakozottan. Hát… furák ezek a fejlesztõk, vagy legalábbis egy az egy biztosan az. – Amúgy nem lenne kedved levenni a napszemüveget? Tudom, hogy süt a nap., meg minden, de engem zavar, ha nem tudok a beszélgetõpartnerem szemébe nézni. – Ohh, hát, ez érdekes. Rég találkoztam olyannal, akit tényleg érdekelt is, hogy a beszélgetõpartner szemébe nézzen, ne pedig mindenhová máshová. Mert ugye mi inkább a kommunikátort használjuk, ahol nem sokszor látjuk egymást, ha meg a szüleimet, vagy húgomat keresem a holo-n, akkor meg biztos, hogy közben mást is csinálunk, nem csak beszélgetünk.

- Bocsi, de az erõs fénytõl fáj a fejem és égnek a szemeim. De inkább kezdjünk el arról beszélni, amiért idejöttünk – mondom, és hozzálátok a feladatomhoz. Elõveszem a notegépemet, mert ugye a transzporter a legfontosabb, de több fejlesztést is szeretnének, így azokat elõ kell keresgetnem, hogy mégis mik a tervek. Bevallom õszintén, ehhez nem nagyon értek, szóval inkább rátámaszkodok az adatokra, semmint valamit rosszul mondjak.

- Nos, többféle dolgot kellene átbeszélnünk, mivel a fejlesztõink jelenleg nincsenek éppen a topon, ám a legfontosabb dolog jelen pillanatban a szállítás kérdése. A lebegõ bázisunk és a Föld között történt egy kisebb probléma a saját fejlesztõink által újragondolt transzporterekkel. Nem mondhatnám, hogy akik lent vannak, azok lent ragadtak, hiszen a régit még lehet hasznosítani, viszont ebben az újban több olyan dolog is volt, amire nekünk nagy szükségünk volna. Például, víztisztító berendezés, tehát amíg mûködött, nem kellett óriási víztartalékokat hoznunk magunkkal, hanem ott gyorsan lehetett friss, tiszta vizet készíteni, ami mindenkinek nagy segítség volt – magyarázom a dolgokat. Kissé elõrébb dõlök, ahogyan mindig is szoktam magyarázáskor, és csak azt veszem észre, hogy idõ közben megállt a srác a gépelésben, és engem figyel furcsa szemekkel. Na, jó, ez ijesztõ…

- Szóval, akkor transzporter. A víztisztítón kívül még mi volt benne? – kérdezi, megtörve a pillanatnyi csendet.

- Holokép, amin át tudtunk beszélni a bázissal, anélkül, hogy föl kellett volna mennünk megtartani a megbeszéléseket. Ráadásul ez nagyobb is volt, mint a régebbi transzportok, ugyanis míg azokba csak egy csapat, tehát három ember fért be, ebbe az új, kísérleti transzportba három csapat, kilenc ember is befért.

- Az tényleg elég nagy. A távutas vonó-húzók szoktak húsz emberesek lenni, mert a mágnes nem mindig bír el olyan sok embert. A transzportereknél eddig a maximum az öt emberes nagyság volt, nem tudom, hogy gondolhatták, hogy kilenc ember belefér – mondja elgondolkozva, és valamit ismét nyomogat a notegépén. Hosszú vonások, itt-ott egy két pont; nem látom, mit csinál.

- Tehát akkor ez nem megoldható? – kérdezem elhúzott szájjal. Pedig azért ez tényleg jó dolog lett volna, mert ugye egy használat után fél órát kell várni, hogy indulhasson a következõ, mert egy utazás azért eléggé kimeríti a mágneseket. Viszont megértem, ha egy háromszemélyes utazás így hat az alap mágnesekre, akkor egy kilenc személyesnél nem csodálom, hogy úgy végzõdik, ahogyan nálunk végzõdött. Mert ugye ki más is próbálná ki tíz le-föl menetel után, hogy biztonságos-e a kilenc ember utaztatása, mint az én, és a másik két földmérõ csoport.

- Hmm… nehéz ügy, de nem véletlenül mi vagyunk a legjobbak! Természetesen megoldjuk! – villant föl egy sugárzó mosolyt, és felém fordítja a notegépét. Pár 3D vonalat látok, de egyszerûen nem tudom kivenni, hogy mi lehet az. Valószínûleg láthatja az arcomon, hogy össze vagyok zavarodva, mert végül magyarázni kezd. – Szóval, ez még csak egy kezdetleges vázlat, viszont számításaim szerint ennek jónak kell lennie. Több dolgot meg kell majd változtatunk a transzporteren, a külsejét és belsejét is beleértve, ráadásul még az anyagában és a mágnesekben is változtatás kell, de megoldható.

- Értem – bólintok, de még mindig eléggé furcsán nézek az orrom alá dugott képre. Még mindig nem látom rajta, hogy hogyan lehet ez transzporter. – És akkor ez…

- Ez a leendõ új külseje. Várj, elmagyarázom! – Pár dolgot pöttyinget a notegépén, és a kép nem csak 3D-ben látható a síkban, hanem úgy, ahogyan az adatgömb szokott, ez is kijön a síkból. – Szóval, ez a két mágnes a Földön és a lebegõ bázison – kezdi a magyarázatát, majd hirtelen abbahagyja, mint akinek eszébe jutott valami. – Tényleg, a bázis és közöttünk nem kell ugyanilyen nagy transzporter?

- Ó, nem. Nem, mert a bázis és a Föld között többen járunk, mert sokszor csak olyan kevés a pihenõidõnk, hogy a bázison vannak kialakítva kis kabinok mindenki számára, ott alszunk, kicsit szórakozunk, aztán megyünk is vissza. A szabadságok pedig mindig csapatonként vannak elosztva: egy hét, egy csapat, szóval ott nem szokott több személy egyszerre közlekedni. – Így, hogy ezt a rendszert kimondom, egy picikét elgondolkozom, hogy vgül is, nem csoda, ha mind a hárman elhagytak, hiszen ha valami fontos munka van, akkor hathetente kerülök haza. Bár, ha éppen nincsen fontos ügy, akkor meg pont fordítva van, hathetente kell lejárnom, de… de azért nem örülök ennek. Egy jó ideig most nem is fogok se barátot, se barátnõt keresni magamnak.

Az a baj, hogy a társaim között kellene valaki nekem, aki át tudja érezni, hogy milyen is az én életem. Csak éppen a nagyjuk vagy már házas, vagy pedig egyáltalán nem az esetem. Például Fly… nem egyszer hajtott már rám, de egyszerûen nem… Leprád minta?! Most komolyan?!

- Nem lehet könnyû… öt hét távol az otthonodtól… a barátod, vagy barátnõd most akkor biztosan örül, hogy itt vagy. – Kicsit furcsa a hangja, és a tekintete is, ahogyan ezt mondja, de nem tudok rájönni, hogy miért, így figyelmen kívül hagyom. Lehet, hogy csak elképzelte, hogy õ hogy érezné magát ilyen munkabeosztásban, és az akasztotta ki. Hát, meg is értem, nem éppen úgy néz ki, aki olyan sok idõt képes eltölteni olyan helyen, ahol nincsen meg minden lehetõ legújabb fejlesztés.

- Én szeretem ezt az életet – vallom be, majd megrázom a fejem. – De folytassuk, elkezdted magyarázni, hogy hogy is fog kinézni a legújabb transzporterünk – hagyom teljesen figyelmen kívül a magánéletemre vonatkozó kérdését, és inkább visszatérek a munkához. Szeretnék hamar hazajutni, húgom ma átjön, és nálam alszik, mert holnap múzeumba mennek a többiek, és az én lakásom közelebb van a múzeumunkhoz, mint anyáéké.

- Ó, igaz is. Tehát, ez a kettõ a mágnes, aminek másfélszer nagyobbnak kell lennie, mint amilyen most, és kis elektromos árammal kell fölerõsíteni, hogy ellensúlyozni tudja a gravitáció káros hatásait. A transzporter aljára, és tetejére is föl kell szerelni egy-egy mágnest, de olyat, ami változtatni tudja a töltését. Szóval ez már egy változás, ami miatt a transzporter kialakítása a gömb alakból oválissá változik. Mivel a fém az változtatna a mágnesek hatásain, így üveg borítású lenne, ami teljesen semleges, ráadásul jobban is néz ki, mint egy fémgolyó – magyarázza teljes beleéléssel. Ilyenkor egészen leveti kisfiús vonásait, és sokkal inkább egy érett, komoly és megfontolt fiatalemberre hasonlít. Ez pedig határozottan tetszik, így inkább a képre fordítom vissza a figyelmemet, ami minden egyes alkalommal, mikor megemlíti a következõ újdonságot, kékes színnel mutatja, mirõl is van szó.

- Kicsit lemaradtam a mágneses pólusok megváltoztatásánál, de szerencsére nem nekem kell értenem hozzá – vallom be, amikor pár perc további magyarázás után elhallgat. Hiába a második legfontosabb tantárgy manapság, fizikából sosem voltam kifejezetten jó. Sem informatikából, sem pedig mechanikából, de legalább gazdaságból és biológiából még mindig verhetetlen a tudásom.

- Ha akarod, elmagyarázom még egyszer – ajánlja föl, de megrázom a fejem. Kissé megigazítom ismét a napszemüvegem, és elmosolyodok.

- Dehogyis. Ha el akarnád magyarázni, a teljesen alapoknál kellene kezdened, mondjuk úgy… áltisk elsõ osztályában – mosolygok kissé zavartan. Hiába mentem át minden teszten, minden vizsgán kitûnõvel, az csak azért volt, mert képes voltam átlátni az összefüggéseket, de hogy meg is értsem… hát, az sohasem ment. Ráadásul azok a különféle betûk, számolások, és különféle borzalmak… nem. Örülök, hogy legalább kutatóként ilyeneket nem kell tudnom.

- Ohh. – Nem szól mást, csak ennyit. Mit akar ez jelenteni? Azt, hogy reménytelen vagyok? Hogy buta vagyok? Kikérem magamnak! – Bocsi, kissé el szoktam ragadtatni magam, és nem szoktam figyelni, hogy lehet, mások nem érik, mirõl is beszélek – mondja kis zavart tarkó vakarással, majd elmosolyodik. – De ha szeretnéd, szívesen kezdem a magyarázatot az elsõ osztályos anyaggal.

Ez. Most. Flörtöl?! Ráadásul velem?!

Kissé oldalra döntöm a fejem, úgy tanulmányozom a fiú arcát, és rá kell jönnöm, hogy van ebben a teóriában valami, mert eléggé úgy néz rám, ahogyan Fly szokott, mikor egy teremben – ahogy eleink mondták, egy légtérben, de mivel ez nem túlságosan találó, hiszen a légtér az az egész Föld körül van, de nem mindig néz rám ilyen arckifejezéssel… - vagyunk.

Õ tényleg komolyan flörtöl velem. Hah, de cuki…

- Nem, köszönöm – utasítom vissza egy mosollyal, mert tudom, ha elfogadnám, azt biztatásnak venné, és csak még inkább flörtölne velem, de mivel egyáltalán nem akarok párkapcsolatot, kalandot meg pláne nem a közeljövõben, így ezt most kell leállítanom.

- Hát jó, te tudod – vonja meg a vállát, és visszafordul a notegépéhez.

- Szóval, akkor a transzportert meg lehet valósítani? – kérdezem, ismét visszatérve a munkához.

- Természetesen! – vágja rá teljes magabiztossággal. – Tényleg, azt akartam is kérdezni… mi történt a transzporttal, hogyan ment tönkre? – kérdezi. Ehh… hát… izé…

- Az elsõ tíz utazás úgy ment benne, ahogyan eddig mentünk, hogy csak egy csapat ment benne, és úgy teljesen jól mûködött, nem volt semmi gond, ráadásul a fejlesztések tökéletesek voltak. Aztán mikor a tízedik utazás után megpróbálkoztunk az utastér maximális kihasználásával, akkor valószínûleg a mágnesek nem bírták, és egyszerûen zuhanni kezdett vissza a Föld felé – mesélem, és megrázkódok az emlékre. Az a zuhanás… az utána való földbecsapódás, és a robbanás… még szerencse, hogy csak így megúsztuk, a többiek pár karcolással, én meg a lapockámba fúródó fémmel… még mindig rémálmaim vannak.

- Ezt vehetem úgy, hogy te is rajta voltál, amikor ez törtét? – kérdezi csöndesen. Meglepõdve emelem föl tekintetemet, hiszen egy szóval sem említettem, viszont az is igaz, hogy a testbeszédem valószínûleg tökéletesen elárult engem.

- Igen – felelem egyszerûen.

- Mi történt? – érdeklõdik. Nem tudom eldönteni, hogy ezt most azért kérdezi, mert kíváncsi, vagy csak a tudományos érdeklõdés hajtja, de mivel fejlesztõ, valószínûleg csak az utóbbi, mert el akarja kerülni, hogy nála is ilyesmi történhessen, szóval válaszolok rá.

- Az elején minden rendben volt, de úgy a félúton a gömb megremegett, és kilengett a normális útjából. Próbáltunk nyugton maradni, de nem segített, mert végül a gömb kilendült a pályájából, és zuhanni kezdünk a Föld felé. Meghúztuk a beépített landoló egységet, de mikor nem történt semmi, már csak arra volt idõnk, hogy katapultáljunk, mert a gömb már csapódott is be a földbe. Végül… hát, mindenki megmenekült – fejezem be sután, elhallgatva azt az aprócska tényt, hogy majdnem fémkaróba lettem húzva, ráadásul a lábam is eléggé megperzselõdött a robbanás miatt. Még szerencse, hogy olyan fejlett az orvostudományunk, hogy azonnal le lehetett hûteni a lábamat úgy, hogy megmaradt, ráadásul már csak halványrózsaszín színû, pár nap múlva meg már nem is fog látszani.

Nem úgy, mint a lapockámon a heg, de… már úgyis megszoktam, ráadásul nincs senki, akinek tetszeni akarnék. Az meg, hogy eközben szépen végigmérem a mellettem ülõ alakját, csak azért lehetséges, mert még nekem is muszáj bevallanom, hogy a férfi nem egyik legcsodálatosabb példánya. És valószínûleg a legcsapodárabb is, tekintve kinézetét. Már megjártam, hogy gyönyörû férfiakkal és nõvel jártam, de megtanultam a leckét: akik szépek, azok rendkívül csapodárak, minél több embert akarnak megfektetni, csak hogy még inkább tudatosítsák magukban, és másokban is, hogy õk csodálatosak, és bárkit megkaphatnak, akit csak akarnak.

Hát igen… mondjuk úgy, hogy bár nagyon tetszik, hogy ilyen színes, és hogy ilyen helyes, pontosan ezért megvan a magam véleményem róla. Ami mondjuk úgy, nem túl hízelgõ, de tekintve, hogy mikor megérzetem, õ úgy bámulta az embereket, mint kiállítási tárgyakat, valószínûleg találó is.

- Sajnálom – mondja együtt érzõ hangon. Megvonom a vállam, lapockámba kissé belenyilall a fájdalom, de nem törõdök vele. Van ilyen, nem fogok emiatt nyavalyogni, vagy félni a transzporterektõl.

No, de vissza a munkához!

- Szóval, körülbelül mikorra lesz meg a rendes tervrajz, és maga a transzporter? Ez a legeslegfontosabb feladat elõször, utána jöhet majd a többi fejlesztés – kérdezem. Remélem, hamar, mert számomra tökéletes bizonyítás volna magam felé, ha meggyógyulásom után nem a teljesen biztonságos régi transzporteren mennék vissza dolgozni, hanem a legújabb modellen. Akkor tényleg igaz lenne, hogy nem fogok félni a transzorterektõl.

--- --- --- --- --- ---

*Frak: a Battlestar Galactica címû sci-fi sorozat szava a fuck szó helyettesítésére, mint jövõbeni káromkodás.

** FaceD: facebook és az ID keveréke; bõvebben a karakterlap külsõ leírásánál.

- Ez már kicsit elcsépelt, nem gondolod fõnök?

- Nem értékelitek a tehetségem! – vágok valami szenvedõ képet válaszul, majd elkezdek kutakodni a központi workhol-on, anyám egyik újabb nagyszerû fejlesztésén, amit csak nekem csinált születésnapom alkalmából, de ennek ellenére tömeggyártják és viszik, mint a cukrot. A legjobb dolog abban, ha az embernek ilyen édesanyja van, hogy mindent elsõ kézbõl kipróbálhat, amint elkészül.
Érdeklõdve tanulmányozom a statisztikákat a legutóbbi sikeres projectünkrõl, majd felcsillannak a szemeim, ahogyan meglátom a fõnök legújabb üzenetét.

- Bingó, bingó, bingó! – kiáltok fel lelkesen, miközben pörgök párat a levegõben a magne székkel. – Gyerekek! Elérkezett a fordulópont a munkánkban! Ha ez a project sikerülni fog, akkor semmi sem állhat majd az utunkba és meghódíthatjuk az egész világot! Na, ki találja ki, hogy melyik területen kell nagyot alkotnunk ez alkalommal? – persze, hogy fogalmatok sincs, hiszen erre sosem gondolnánk, ezidáig én is csak álmodoztam róla.

- Ö… - veszi le az asztalról lábát Night – Mi lesz a jutalma annak, aki kitalálja?

- Hm… jutalom? Csak ezért? Ilyen motiválatlanok lennétek? Na, jó… legyen… mondjuk… egy éjszaka velem? – kacsintok a középhosszú fekete, kék és lila hajú narancssárga szemû, nagyon attraktív Nightra, aki enyhén elpirulva gondolkodik a visszavágáson. Imádom Nightot. Alig pár napja van csak nálunk, de még mindig nem szokta meg ezeket. Igazi élvezet látni, ahogyan nem ereszti el a füle mellett ezeket a megjegyzéseket, mint a többiek. Na, de azért mindennek van határa, és ha így folytatjuk, akkor sosem kezdjük el a munkát.

- Nos, mivel úgysem találnátok ki, elárulom. A híres kutató csoport új vezetõje arra kért fel minket, hogy eszközöljünk néhány fejlesztést a lebegõ bázisukon. Egyszerûbben, gyorsabban és hatékonyabban mûködõ mûszereket szeretnének, és néhány olyan dolgot, ami még nem létezik, de szeretnék, ha valóra váltanánk pár elképzelésük, amin persze változtathatunk.

- De hát nekik is vannak fejlesztõik, nem? – értetlenkedik a neonzöld, sárga, vörös kombinációban pompázó Kelly.

- De igen, csak õk most a lenti bázison dolgoznak, rengeteg a munkájuk egy kisebb baleset miatt, és nem érnek rá ilyenekkel foglalkozni. De hogy pontosan mit is akarnak azt csak és kizárólag személyesen hajlandóak elmondani, mivel félnek adatcsempészektõl. Szóval ma nélkülem kell elboldogulnotok, ha bármi baj van csak csörgessetek – kapom fel a táskám, miközben kollégáim kuncogásba kezdenek.

- Csörgetni? Ez meg mi? Ezt megint valami Elõidõkbõl származó feljegyzésbõl szerezted?

- Igen, onnét, és ha tudni akarjátok, ez azt jelenti, hogy valakit felhívnak telefonon, ami ma már holophone. De nem baj, hogy nem tudjátok drágáim, ezért vagyok én itt. Aztán nehogy lustálkodjatok! – intek még búcsúzóul, és már ott sem vagyok.

Persze még jócskán van idõm a találkozóig, de inkább sétálok, hogy ne kelljen este kocognom, mert az É-órám folytonos csipogása nem hagy aludni. Hasznos, de egyben idegesítõ vacak is. Sípol, hogy mikor kell aludnom, mikor kell tápanyagot szereznem, mutatja, hogy mennyi folyadékot ittam ma, és a kedvencem: méri, hogy mennyit mozgok. Aztán van még egy csomó aprócska kis funkciója. Persze az idõt is meg lehet rajt nézni, de az nem olyan fontos a szervezetnek. Aztán ha meg valamit, például a mozgást nem csinálom meg, akkor sípol és rezeg ráadásul, ha nem veszem figyelembe a kis jelzéseit, mert olyan hulla fáradt vagyok, akkor önmagát kezdi melegíteni, addig ameddig nem fájna. Persze, ha elegem van belõle akkor nyugodtan kikapcsolhatom és bedobhatom a szobám sarkába, de annak meg úgy mi értelme? Különben is elhatároztam, hogy próbálom tartani ezt az életvitelt, mert ez a legújabb divat. De nem csak akkor lesz valaki divatos és menõ, ha birtokol egy ilyen kis kiegészítõt, hanem akkor, ha minél hosszabb ideje tartja ezt az életvitelt. Kíváncsi vagyok, hogy ez a mánia meddig fog tartani.

Háromnegyed óra könnyed séta után oda is érek a találkozóhelyig, ami egy hatalmas füves terület, aminek a közepén egy 4D-s holopub található. Nem szeretem a munkával kapcsolatos megbeszéléseket ilyen helyen folytatni, mert nyilván azért hívott ez elé az épület elé, mert ide akar bemenni. Különben is már önmagában fura, hogy egy kutató csoportbeli vezetõ itt akarja megejteni a találkát. Ehhez õk az én kliséimben túl konzervatívak. Meg hát egy komoly munkát végzõ emberrõl van szó! Lehet, hogy új vezetõ, ezért lehet, hogy fiatal, de… ah… miért is nem kerestem meg a gépen, hogy hogy is néz ki mielõtt elindultam? Végülis az É-órámon megtudom még nézni… hm… de ez így… olyan mint az Elõidõkben! Á, ez tök izgalmas! Csak vársz, és vársz, és nem tudod, hogy kire!  Mármint persze, azt tudom, de az arcát még nem láttam sehol.

Na, de akkor kezdjük el stírölni az embereket. Oh, igen, azt hiszem máskor is így megyek majd egy találkozóra. Micsoda tapizni való hátsója meg széles vállai vannak az egyik emberkének aki itt sétálgat itt fel és alá, pont az orrom elõtt. Hm… talán meg kéne kérdeznem, hogy õrá várok-e? Mondjuk úgy, hogy egész életemben? De mégis mit gondolok? Komolynak kell maradnom, ha el akarjuk nyerni a bizalmukat! Végre velük dolgozhatunk, beengednek külsõst, még ha csak egy ilyen apró, piti kis dologba is, és csak azért, mert minden emberük foglalt ott lenn, de akkor is! Ez hatalmas lehetõség, nem szúrhatom el azzal, hogy leállok itt flörtölgetni.

-Orca Cenadann? – kérdi mellõlem valaki, én meg abbahagyom a szemeimmel való legelészést és a hang irányába pillantok. Anyám… azt hiszem idõt utaztam. Vagyis nem én, hanem õ. Micsoda egy gyönyörûen különleges és egzotikus látvány! – A fejlesztõ részlegtõl?

-Ó, igen, igen. Én vagyok! – kapok azonnal észbe és elõre nyújtom a kezem – Ha jól gondolom, ön Harris, a kutatók új vezetõje. Kérem, nézze el, hogy nem ismertem meg azonnal. Elfelejtettem megkeresni a szociális adattárban.

- Sajnálom, de téved. Caecilius Gracian vagyok, egy egyszerû kutató. A fõnök a lenti problémák miatt túl elfoglalt, én meg egy kisebb sérülés jóvoltából kénytelen vagyok itt fenn dolgozni. Szóval rám lett bízva a körbevezetés, meg a részletek kitárgyalása – Nekik minden kisebb probléma, kisebb sérülés?  Eléggé kicsi lehet ahhoz, hogy a fõnöke ne érhessen rá, és õ ne tudjon rendesen dolgozni. Bár kívülrõl semmit nem látok.

- Értem, nos, örvendek a találkozásnak. Ugye nem lesz baj, ha átváltunk tegezésre? – egy nemet int a fejével, mire elmosolyodok – Szuper, akkor bemegyünk?

- Itt akarsz megbeszélést tartani? – néz az épületre és visszatolja a kissé lecsúszott napszemüvegét.  

- Én azt hittem, hogy te szeretnéd itt tartani, mivel ezt a helyet jelölted meg az üzenetben – lepõdök meg.

- Való igaz, de csak azért, mert ez a környék, ezt a bárt leszámítva viszonylag csendes és nyugodt, ezenkívül mindkettõnk munkahelyétõl ugyanakkora távolságra helyezkedik el.

- Micsoda megkönnyebbülés! Az ilyen helyeket munka után látogatom! Ha gondolod beülhetnénk miután átbeszéltünk mindent. Persze csak ha nincs mára más dolgod – és akkor talán végre a napszemüveget is levenné. Idegesít, hogy nem látom a szemeit. Idegesít, és egyben kíváncsivá tesz. Látni akarom – De várjunk csak egy pillanatot. Akkor mégis hova akarsz beülni? Itt nincs a közelben másik hely…

- Dehogyis nincs. A fû tökéletes ülõhely – indul el a legnagyobb lelki nyugalommal a füves terület közepe felé, én meg mint valami holdkóros követem. A fûre… most komolyan… ez egy vicc?

Egészen a tér közepéig sétálunk, ahol már tényleg nincs senki. Miért is lenne, hiszen erre nincs semmi érdekes. Fölöttünk a magnesztráda ível jó magasan, pont annyira, hogy ne halljuk a hangjukat. Aztán a semmi közepén egyszer csak fogja magát és leül. Kissé meghökkenve követem a példáját. Törökülésben nézelõdöm tovább, majd eldöntöttem magamban, hogy ez tetszik és máskor is fogok ilyet csinálni hatalmas vigyorral felé fordulok.

-Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen kényelmes és jó móka! Nem is értem, hogy miért nem heverésznek órákig az emberek a zöld övezeteken! Gondolom te azért hoztál ide, mert a lenti világban megszoktad, hogy nincsenek asztalok meg székek. Eltaláltam? – dõlök elõrébb és így próbálom ki, hogy bele tudok-e nézni a szemeibe, de nem arat sok sikert a tervem.

-Nem igazán van ilyen dolgokra szükségünk a bázison kívül. Meg nem hordhatunk magunkkal egy egész nappalit csak a kényelem miatt.

- Igen, ebben van valami. Pedig biztos érdekesen nézne ki – kuncogok ahogy elképzelem a jelenetet – Amúgy nem lenne kedved levenni a napszemüveget? Tudom, hogy süt a nap., meg minden, de engem zavar, ha nem tudok a beszélgetõpartnerem szemébe nézni – végül csak kiböktem, csak nem tudtam megállni… Igazából nem zavar, ha olyannal beszélgetek, akinek nem látom a szemeit. Illetve, igen, zavar, de nem annyira, hogy ezt közöljem vele. Egyszerûen csak látni akarom a szemeit, és tudni, hogy egy ilyen gyönyörû, kissé retro külsõhöz, milyen íriszek dukálnak? Melyik is volt az az év, amikor a hajat, pláne az ilyen dúsat tépettre vágatták és a tincseket úgy festették be különbözõ színûre, mintha csak tollak volnának az ornitológiai múzeumból, amit a kutatók alapítottak az általuk õrzött, de már nem szükséges mintákból. Az már nagyon rég volt… alig emlékszem rá…

- Bocsi, de az erõs fénytõl fáj a fejem és égnek a szemeim. De inkább kezdjünk el arról beszélni, amiért idejöttünk – szed elõ a táskájából egy kissé elavult hordozható notegépet, mire követem a példáját és én is elõszedem az enyém, hogy a legfontosabb adatokat kulcsszavakban leírjuk. Annyi a különbség, hogy az enyém gyakorlatilag most került le a futószalagról, hogy kissé régies kifejezéssel élhessek.