|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| louisMayfair | 2014. 12. 26. 20:07:55 | #32164 |
Karakter: Ash Magnussen (kitalált)
Megjegyzés: fantasy tömegbe
A vonat egyenletes rázkódása úgy ringat, hogy még csak föl sem ébredek jó sokáig. Álmomban visszautazom az időben, abba a kis szobába, ahol Colint a magamévá tettem. Az agyam lejátsza nekem a képsorokat, a forró ölelést, a bőrömön érzem az övét, hallom a sóhajait, ahogy a nevemet súgja, miközben a testébe fogad. Minden egyes emlékfoszlány élettel tölt meg, látni, ölelni, hallani, érezni akarom!
- Tarts ki, félvér. – kérem őt az álom burkában, mosolyogva néz, végigsimít arcomon és arcát a borostás arcomhoz dörgöli.
- Siess értem. – súgja és ajkait megérzem az enyémen.
Egyszerre riadok fel az álomból egy nagyobb rázkódás kíséretében, amit a vonat kelt. Tekintetem végighordom az álmos tekinteteken. Jó jel, hogy senki nem akart eltenni láb alól, míg aludtam. Fájdalmasan tudatosodik bennem, hogy az álom miatt merevedésem van, és hálás vagyok a szalmatakarónak, amit bizonyára Yeliza halmozott rám. Mindent elkövettem annak érdekében, hogy a lehető leghamarabb lelankadjon kedves jó barátom. Ha minden jól alakul, már nem kell sokat várnom az élvezetekre, csak jussak el odáig és kitartson mellettem Fortuna istennő.
A tompultságot igyekszem száműzni az agyamból és magamban végigmozgatom a testem a lábujjaimtól a fejemig. Mindenem megvan, a vállam fájdogál, de az alvás azon is segített egy kicsit. Még nem érzem magam betegnek, a forró tea tegnapról valóban csodát tett, bár vigyáznom kell erre az állapotra. Felkecmergek és életet lehelek a tagjaimba, Akim és Asimov is jól vannak, Irina Alexel, Yeliza pedig a kigyúrt százados oltalmazó karjait élvezi. Kikukkolok a vagonból, hogy felmérhessem a terepet. Hamarosan megérkezünk oda, ahol le kell ugranunk. Nem repdesek az ötletért, de ha már idáig elvergődtem velük, nem adhatom itt fel. Csakis Colin lebeg a szemem előtt, Ő érte csinálom ezt.
- Hamarosan le kell szállnunk, mert a határon rendesen átnézik a vagonokat... – mondom, hogy felhívjam a figyelmet. El kell kezdeniük szedelődzködni. Nem tudom, mikor kerül sor arra, hogy rájöjjenek, végig egy bizonyos irányba tereltem őket. Most légy okos, Ash! A százados és Asimov odalépnek hozzám, már kapom is az első kérdést.
- Hogy tervezted? Van terved, hogyan fogjuk elhagyni a vonatot? – tudom, mi jár a fejében, hisz már meggyőződhettem róla, hogy nagyon sokszor egy rugóra jár az agyunk és amellett, hogy egy kigyúrt izomhegy, az agya félelmetesen nagy kapacitású. Ez viszont nekem nem jelent jót. Sejthet valamit, belőle kinézem ezt. A hölgyeknek is le kell jutniuk, inkább rájuk összpontosítok most és a feladatomra. Mindennek klappolnia kell.
- A vonat lassítani fog, szinte ugyan olyan lassú lesz, mint a felszállásnál – mondom, és már látom is az elégedetlen ábrázatát. Ennek eredménye képen át is adja a staféta botot, hogy rám legyenek dühösek, ne rá. Nagyon okos
- Szuper akkor add elő, hogyan képzeled. – oké, nagyokos.
- Jól van, akkor figyelem emberek! – megvárom, míg minden szem rám szegeződik. – Mivel a határnál ellenőrizni fogják a vagonokat így előtte le kell szállnunk…
- Éppen ezért amikor lelassít majd a vonat, mind kiugrunk – teszi hozzá izomagy.
A figyelmem nem kerüli el Irina riadalma, de sajnos nem tehetek mást. Ha kell, én magam lököm ki a vonatból, de mennünk kell. Bízom Alex képességeiben, hogy megoldja a helyzetet.
- És mégis hogyan fogjuk ezt végre hajtani? – kérdez Yeliza egyből a lényegre.
- Asimov és Akim lesznek az elsők egymás után, majd a tudós hölgyek – irányít Nyik, jajj, de irányításmániás, véletlenül se az én kezemben legyen a parancsnokság. – Coloska, a kígyó és én.
- Én nem ugrok – jelenti ki Irina.
- Százados… Ha Akim után ugranék én? – kérdezi Alex.
- Mégis miért Coloska? – én értem, amit Nyik nem. Ez be is igazolódik.
- Majd én elkapom Irinát, akkor talán ki mer majd ugrani. Igaz? – Alex kérdésére Irina bólint. Remek, ügyes fiú, tudtam én. Megérte akkorát kockáztatnom érte, csak ne feledje, hogy kihez kell hűségesnek maradnia.
- Rendben, legyen így.
Yelizára pillantok, aki csöndben mérlegel, szinte hallom a kerekeket az agyában és a gyakorlatiasságot, miszerint hány koporsóra lehet szükség vész esetén. Irina nincs a toppon lelkileg, Akim pikkel rám, mondjuk ki nem, de Asimov majd irányítja, a százados pedig Yelizával lesz elfoglalva. Egyelőre minden terv szerint alakul. Furcsa az érzés, ami a hatalmába kerít. Pár percig tart ugyan, miszerint egy kis rohadék, Colin hangján nagyon megnyerően suttogja, vigyázzak rájuk, védjem őket. Sok a nyomás rajtam, nem tudom, mikor roppanok össze.
Felkapom a fejem, mire elérkezik a várva várt idő. Nyik felrántja a vagonunk ajtaját, ahogy a vonat lassítani kezd. Asimov ügyesen ugrik, lehet már benne gyakorlata, a jobb oldalát is sikeresen védi az ütődéstől. Akim is tapasztaltan ugrik, de Asimov segíti a földet éréskor, minél kevesebb teher nehezedjen a lábára. Alexben felülkerekedik az akrobatika és egy gyönyörű érkezés után fel is pattan, hogy lesegítse szíve hölgyét.
- Ash… – fordul felém a doktornő. – Jobban vagy már?
Bár nem ez a leg megfelelőbb idő, ezt Yelizán is látom, én csak elvigyorodom a szokásos kaján mosolyommal.
- Persze, kutya bajom! Ugorj csak, vár rád Rómeó! – nem érünk rá tökölni. Minden idegszálammal rákiabálnék, de a tenyérbe mászó vicces képem veszem elő, ezzel Irinánál többet nyerek.
- De én… – lép közel hozzám, támogatást várva. – Félek…
- Ez esetben, bocsánat – ezért még utálni fogom magam, de a kezem a hátára simítom és kitaszítom, bele egyenesen Alex karjaiba, akit hanyatt dönt. A százados aggódva pillant Yelizával Irina után, de amit visszafordul felém, kapok egy nagyon villás pillantást.
Yeliza, amit a vonat elhalad mellőlük, nekiindul és kivetődik. Ügyes lány, vacak állapotban van, de az olimpikon énje neki is felülkerekedik. Rajtam a sor, de a százados megállít. Tudom mit akar mondani, de azért csak meghallgatom.
- Tartsd szem előtt, hogy a két doktornő nem kapott kiképzést, engem is idegesít, de ettől még teljesen normális a félelme! – jelenti ki morcosan, mint mindig, ha velem beszél, de gúnyos mosolyt eresztek meg.
- Akkor beszélgess el vele prüntyőke, hogy ezzel a hozzáállással nem ér el Oroszországig... – miközben válaszoltam őt néztem és nem vettem észre Alexet, aki épp az ugrásom pillanatában érkezik egyenesen elém, hogy elkapjon. Pedig macska ügyességgel szoktam leérkezni, amiről ő nyilván nem tud, és az elegáns érkezés helyett ledöntöm a lábáról, a lábam összegabalyodik az övével és amint a lendületet kiguruljuk, egymáson vagyunk. Felnevetek, mert ha az volt a célja, hogy visszaadja a csókomat, akkor egy szó is elég lett volna. Ezt szóvá is teszem neki.
- Nincs időnk szórakozni! – hallom viszont prüntyőkét, ahogy felkecmegünk. Eddig sem szórakoztam.
A fejemben számolgatom a dolgokat, megszólal Asimov, és ezzel a félelem befészkeli magát a lelkembe. Nem látszik rajtam, de csak reménykedni merek. Ha rájönnek a turpisságra, akkor megütöm a bokámat. Ha nem jöttek már rá máris.
- Plzeň határában kell, hogy legyünk – Asimov már mondja is. Most légy okos, Ash, csak nyugalom!
- Az már a hajdani Csehország területe – teszi hozzá Akim, elgondolkodva.
- Így van – helyeselek rögtön elégedetten Akim mondatára, miszerint igen, ez a hely valóban Csehországban van.
- Nem ez a legrövidebb út Moszkva felé –Yeliza, most azt kívánom, bár ne lennél ilyen okos!
- Nem –hagyom helyben. – De az egyetlen. Sajnos, Rosenthal környékén ez az egyetlen vasútvonal, és a másik irányba zsákutca. Marburg felé kellett indulnunk, így Frankfurt-on keresztül tudtunk jönni idáig.
- De honnan tudtad, hogy ez a vonat eddig eljön? – kérdezi Alex, amiért legszívesebben most nyakon csapnám, hogy a füle is belecsengene.
- Nem tudtam – vonom meg a vállam, igazából még egy helyen becsatlakozhattunk volna egy vonattal, ha Asimov ügyes a kis tableten kiböngészheti magának.
- Remek! – fúj hangosan Nyik, mire felkészülök a legrosszabbra. – Akkor ennyi erővel bárhol is kilyukadhattunk volna!!! – szerintem most tetteti a hülyét. Nagy a gyanúm, de ha színészkedik, akkor le a kalappal.
- De itt lyukadtunk ki! – mondom kicsit hangosabban a kelleténél. Rezeg alattam a léc, rá fognak jönni, és nem menthetem meg Colint. – Most mit kell ezen rugózni?! – védekezem. A fájdalom és a sok stressz kezd összekuszálni, már régen nem vagyok olyan összeszedett, mint lennem kéne, képtelen vagyok az irányításom alatt tartani az érzéseimet. Ez veszélyes.
- Mert nincs semmi tervszerűség abban, amit csinálsz, kicsi kígyó! – vág vissza a százados ingerülten. Na megállj.
- Na, mert aztán kurvára tervszerű volt, ahogy szitává lőtték a helikoptert, Prüntyőke! –veszem fel a hangtónusát, hogy rohadtul hálásnak kellene inkább lennie, hogy megmentettem a dugába dőlt tervét. – Ezzel szemben itt vagyunk, velünk vannak a tudós csajok, és úton vagyunk hazafelé! És ez nem éppen a te kurvanagy tervszerűségednek köszönhető!!! – járatom le a többiek előtt.
- Na, ez már kibaszottul hiányzott!!! – fortyan fel a százados, nekem meg kezd lüktetni a halántékomon egy ér. – Már vártam, mikor fog kiderülni, hogy a kis kígyó nélkül sehol sem lennénk, és egyébként is, te vagy az igazi parancsnoka a küldetésnek!!!
Nagy levegőt veszek, hogy kitörjön belőlem az, amit róla gondolok, de ekkor Yeliza szólal meg.
- Nagyon sajnálom, hogy nincs nálam egy mérőszalag, szívesen a rendelkezésetekre bocsájtanám. – he? - Azzal egyszer, s mindenkorra lezárhatnánk a vitát, kiderülne, hogy ki a nagyobb csődör, aztán koncentrálhatnánk a feladatunkra.
Ez annyira kizökkent az éppen aktuális lelkiállapotomból, hogy teljesen elvesztem az irányítást a mimikám felett, érzem, ahogy az arcom megnyúlik, és úgy nézek a nőre, mintha épp rám szegezne egy töltött pisztolyt. Ennyire még nem estem ki a szerepemből, mint amennyire kiesek most. Ez kész, ilyen nem létezik, köpni, nyelni nem tudok, de a százados sem.
- Hogy micsoda?! – nyög a százados legalább olyan képpel, mint az enyém.
- Úgy vitatkoztok, és bizonygatjátok a magatok igazát, mint a kamaszfiúk, akik azon csatáznak, kinek a pénisze a nagyobb?! – ezt most komolyan mondja… - Gondoltam ezzel el lehetne intézni a problémát, és konstruktív mederbe terelhetnénk a beszélgetést, de sajnos nincs mérőszalagom – majd elgondolkodva emeli fel a jobb kezét – Habár, az én nagyaraszom egészen pontosan 210 milliméter, ennél nagyobb mérőeszközre nincs szükség, igaz?
Annyira meghökkenek, hogy reagálni is képtelen vagyok, Alex hangosan felröhög, Irina legalább annyira elképedt, mint mi férfiak.
- Ö-ööö… Izé – dadogom, ami még soha nem esett meg velem. – Szerintem nem szükséges – prüntyőre pillantok, aki legalább olyan zavart, mint én, esküdni mernék, hogy még a nyaka is vörös. A pillantásunk ugyanazt üzeni: „Ez most tényleg megtörténik?” – Azt hiszem, hogy el tudjuk dönteni, hogy ki a vezér, anélkül, hogy khm… izé… szóval érted! – Ash, szedd össze magad.
- Így van! – vágja rá prüntyő is. – A csapatot én irányítom, én vagyok a parancsnok, ellenben kikérem tanult kollégám véleményét, mert az ő helyismerete sokkal alaposabb az enyémnél! Nem szükséges… khm… Szóval már eldöntöttük, na! – Ő döntöttel el!
- Jól van, rendben van! – bólint Yeliza és láthatóan remekül meg van elégedve magával. – Akkor ez lerendeződött, és akkor most már a problémamegoldásnak szentelhetjük a figyelmünket. Nagyon sajnálom, hogy elkéstem a javaslatommal, talán időt spórolhattunk volna meg, ha ezt hamarabb közzéteszem.
Erre már megint nem tudok mit reagálni, Nyikre nézek, aki ugyanúgy visszanéz rám. Talán egyikünk sem hiszi el, hogy egy nő így… Hát, fogalmazzunk szépen, a farkunknál fogva kapott el minket. Zavartan teszünk egy lépést egymás felé.
- Izé… – kezdi Nyik, és nekem van egy pillanatnyi időm felkészülni. – Elmondanád, hogy merre is vagyunk pontosan? – int Asimovnak. – Te is gyere, szükség lesz a tabletre!
Erre szépen elkezdjük kielemezni a helyzetünket, a rendező állomást, meg a többit. Azt nem teszem hozzá, hogy innen már nincs messze az én célállomásom, csak oda kell őket terelgetni. Ez nehéz lesz, fel kell kötni a gatyeszt.
- Az nagyjából kétezer kilométer – morog Nyik, ahogy Moszkva szóba kerül.
- Annyi – húzom el a számat. Én nem óhajtok odáig elmenni velük.
- De, elég lenne eljutni Lvov-ig, Brest-ig, vagy Kaliningrad-ig, nem? Ezek mindegyike, szerintem, ezer kilométeren belül van. – Yeliza, most legszívesebben megcsókolnálak, pont arra akarsz vinni minket, amerre mennünk kell! Azaz nekem mennem kell. Akaratán kívül is segít nekem!
- Igaz – bólint Kolja – Onnan már hazavisznek bennünket, csak a határon kell átesnünk!
- Mire nem jó, ha egy zseni is van a társaságban! – derül fel az arcom. Képtelen vagyok magamban tartani az elégedettségemet, amit pár pillanattal később meg is bánok.
Nyik értetlen tekintete nem sok jót sugall, fegyelmeznem kell magam. De olyan nehéz, Colin már olyan közel van, mégis olyan nagyon távol! Vajon jól van? Ugye él még? Mi lesz, ha újra a karomban tarthatom? Megismer majd? A gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, alig tudok odafigyelni az eszmecseréjükre, hogy akarnak haladni. Fél füllel hallgatom, de én már pontosan tudom, hogyan, merre és miképp haladjunk. Emiatt nem is töröm magam, csak Colin körül járnak a gondolataim. Arra riadok, hogy Yeliza a nevemet mondja.
- Itt jön a képbe Ash.
- Merthogy? – kapom fel a fejem, mert teljesen más felé figyeltem az elmúlt percekben. Nem okoz gondot felvenni a fonalat.
- Civil ruhákat kell szereznünk mindenkinek – magyarázza – És úgy kell tennünk, mintha csak turisták lennénk!
- Turisták? – kérdez vissza Kolja hitetlenül.
- Aham, turisták! –bólintok vigyorogva. Megint csak egy zseni! – Értem!
- Akkor kifejtenéd? – kérdezi Asimov – Csak, hogy mi is értsük!
- Mindannyian beszélünk oroszul! – vágom rá, talán kicsit türelmetlenebbül, mint szeretném – Az európai fülnek az semmiben sem különbözik a bolgártól, így nyugodtan kiadhatjuk magunkat bolgár turistáknak, jól mondom, Alex?
Alex meglepve néz rám, aztán elgondolkodik, hiszen ő a nyelvész ebben a csapatban. Emiatt is vállaltam nagyobb kockázatot, hogy magammal hoztam, szükségem lehet rá, a nyelvtudása még nagyobb kincs. Lassan bólint.
- Működhet. Egy átlag európai meg nem mondja, hogy orosz, vagy bolgár nyelvet hall, legalábbis, első hallásra. Ha hosszabban hallgatja, valószínűleg rájön, hogy nem orosz, de ahhoz percek, és folyamatos beszéd kell.
- Remek! – vigyorgok, mint a vadalma. Köszönöm, Fortuna! – Akkor ez lesz!
- OK, de ahhoz európai útlevél, vagy személyi igazolvány kellene! – ellenkezik Kolja.
- Még az a jó, hogy nekem mindenhol vannak adósaim! – vigyorgok továbbra is. Titokban már elkészíttettem kettőt egy régi jó ismerősömmel Colin és az Én számomra, de nem tart sokáig nekik is csináltatni egyet. Legfeljebb egy nap. – Azt szerezhetünk, csak Prágáig kellene valahogy elvergődnünk…
- Az csak száz kilométer – jelenti ki Yeliza.
- Aha, de úgy, hogy a fél Unió ránk vadászik! – húzza el a száját Alex.
- Gyalog három nap – morfondírozik Kolja – Erőltetet menetben kettő…
- Eddig sem ment zökkenőmentesen – int Akimra Irinára, és Yelizára – Tőlük nem várhatja el, Uram, hogy erőltetett menetben lenyomjanak száz kilométert! Semmilyen menetben sem várhatja el! – Alex, nyugalom. Mindent megoldunk. Ácsi! MegoldUNK? Mióta gondolkodom többes számban?
- Napi huszonöt kilométerével megcsináljuk, ha nincs jobb ötlet – biztosít Yeliza– Ez négy nap. Tudom, hogy éppen a duplája annak, amit számoltál volna, Kolja, de ennél többre nem vagyunk képesek!
- Más megoldás kell! – jelenti ki Alex határozottan.
- Menjünk kertek alatt – böki ki Irina.
- Kertek alatt?! – lepődik meg Nyik, de még Én is. Megfordul a fejemben, hogy Irina nem is annyira haszontalan, mint gondoltam, remek ötletei támadnak időnként, a teás akciója pedig alighanem megmentett engem. – Mire gondol, doktornő?
- Hát – vonja meg a vállát. – Mondjuk, mehetnénk földutakon… Szereznénk valamit, amivel mehetünk tökön-babon át…
- Traktor! – mondja Akim – Itt találhatunk traktort, utána kötünk egy pótost.
- Azzal öt-hat óra alatt Prágában lehetünk – kalkulálja kedvenc vörösöm. Ha nem lennék szerelmes és nem volna a szívem foglalt, már feleségül kértem volna, vagy ha nem, most tenném meg. – Terepen nem nagyon lehet gyorsabban menni tizenöt-húsz kilométer per óránál. Nagyon igénybe venné a gép szerkezetét, meg, persze, nekünk is nagyon kellemetlen lenne.
Hosszú csönd. Az agyamban járnak a kerekek, de mindig ugyanoda lyukadok ki, bármerről is közelítem meg a dolgot. Ez a legjobb, ami csak történhet velem. Ekkora szerencsém nem lehet, hogy minden összejöjjön. Kezdek félni legbelül, hogy pont a cél előtt fog elhagyni a szerencse, de ezt a luxust, hogy kétségbe essek nem engedhetem meg magamnak. Colinnak szüksége van rám, ha beledöglöm is, de kimentem onnan. Kolja teszi fel a kérdést:
- Jobb ötlet?
Senki sem mozdul. Én sem teszem. Nem is figyelek a beszélgetésükre, mert egészen más gondolatok foglalkoztatnak. Eddig eljutottam sikeresen, itt vagyok, szinte karnyújtásnyira, minden úgy megy, ahogy én akarom, mégis belül remegek. A százados kemény dió, a doktornők a szívemhez nőttek, Alex iránt is felelősséget érzek, de most minden megfontoltságom kezd szertefoszlani. A türelmetlenség mardos, legszívesebben most nekiindulnék futva a világnak, el innen, el messze, túl sokat vállalok… De Colin… Ez már szerelem kell, hogy legyen, mert soha senkiért nem kockáztatnék ekkorát.
* * *
Két órával később egy öreg Belarus traktor vontatta pótkocsi halad a cél felé.
Alex vezet, nyilván kitanulta a vezetését a birtokán anno. Én mellette ülök a kis vezető kabinban. Tele vagyok gondolatokkal.
Ez a jármű és haladási forma jelentősen lerövidíti az utat Prágáig. A gyalog nagyjából négynapi távolságra lévő várost így várhatóan 5-6 óra alatt elérjük. A szovjet, és a német tiszt még arra is gondolt, hogy a gép 120 literes üzemanyag tartálya szinte teljesen fel legyen töltve, így akár 250-300 km-t is megtehetnénk vele, de szerencsére Prága mindössze 100 km-re van. Persze, túl korán fogunk odaérni, úgyhogy majd meg kell húznunk magunkat valahol, míg besötétedik, ahogy eldöntöttük.
- Már nekem is eszembe jutott – morogja Kolja, és a füleséhez nyúl – Coloska!... Hol járunk?... Aha, értem! Mi a következő település, amit útba tudnánk ejteni?... Mi? Zbiroh?... Na, akkor a közelében le kellene táboroznunk valahol!... Igen!... Majd mondom, ha megálltunk!
Nagyjából háromnegyed óra múlva megállunk.
- Na, mi az új terv? – kérdezi Alex, miután leszálltunk a járműről. Karba tett kezekkel gondolkodom és végre hallok is a gondolataimból valamit, nem csak a traktor hangját.
- Ruhát kell szereznünk – mondja a százados – Ha így belebotlunk valakibe, garantált bukta, és nem akarok civileket ölni!
- Nem lesz könnyű! – morgok, és nem csak azért, mert ez kiment a fejemből, de így is gondolom a dolgot. – Csak lopni tudunk, mert egyikünk sem beszél csehül.
- Én beszélek csehül! – mondja Alex, mire felkapom a fejem. Hogy a fenébe felejthettem el? Bassza meg, Ash, most már szedd össze magad!
- A szláv nyelvészeti tanszéken tanultam – magyarázza – Szabadidőmben mindig valamelyik nyelvet tanultam. Szóval, én beszélek csehül, de ez hogy segít nekünk?
- Sehogy – vonom meg a vállam, mert ebben a helyzetben ez nem segít. – Nekünk, a tudós csajokkal nincs pénzünk, a szojúzoknak meg, gondolom, rubelen kívül semmi sincs a zsebében…
- Nálam van valamennyi pénz – szólal meg ismét Alex – A baj csak az, hogy az nem sok, talán száz euró. A számlámon bőven lenne, de szerintem rizikós lenne kártyával fizetni, az lenyomozható! – nem bízom ebben, a technikában soha nem bíztam, és nem is fogok ez után sem. Ugyan elég nagy volt a zűrzavar, lehet, hogy még nem nyílvánították Alexet is halottnak, figyelhetik a számláját, és a mai technikával már akár percek alatt is pittyeg a tranzakció. idő ugyan, mire odaérnének, hozzánk, de nem akarok kockáztatni, ekkorát már nem. Ne kísértsd a sorsod!
- Igen – helyesel Yeliza. – de le is vehetsz a számládról egy jelentősebb összeget! Az csak egyetlen tranzakció, aztán gyorsan odébbállunk. – Nem.
- Igaz! – bólint – Akkor lenne készpénzünk, és nem lenne ilyen gond, hogy mit eszünk… - még egy mondat és nyakon csapom, esküszöm.
- Ne is emlegesd! – forgatja a szemeit Asimov – Kezd kilyukadni a gyomrom!
- Megoldjuk azt is, de most a ruházatra koncentráljunk, mert azzal kezdődik minden! – szól közbe Nyik, és most megint csak helyeselni tudok neki. – Szóval, van pénz, van nyelvtudás. Hogy csináljuk? Ismeri valaki ezt a Zbiroh-t?
Nem. Ez a problémám, sok mindent a fejecskémbe vések, ha szükségem lenne rá, de nem vagyok kartográfus, sem csillagász, de még tudakozó sem.
- Nagyszerű – jelenti ki a százados – Akkor azt sem tudjuk, hogy van-e bármi, ahol lehet venni valami göncöt…
- Két és félezer lakosú település, és van egy látványos kastély-szállója – bújja a tabletet Asimov – Turisztikai célállomás, úgyhogy kell, hogy legyen valami!
- Jó, rendben van – bólint Alex – És, hogy csináljuk? Egész egyszerűen besétálok Zbiroh-ba, keresek valami ruhaboltot, és bevásárolok? Öt férfinek, két nőnek, több öltözet ruhát? – Nem. Bassza meg, ez nehezebb, mint gondoltam, Fortuna, ne hagyj el! Ezek az idióták ruhákon vitatkoznak, hát én tökön döföm magam!
- Szerintem ez nem jó terv – jelenti ki Yeliza – Erre biztosan emlékezni fog az eladó. Valahogy úgy kellene megoldani, hogy lehetőleg ne tudjon visszaemlékezni rá senki!
- Na, kedves zseni kisasszony, és erre milyen tervvel áll elő? – kérdezem elfojtva az ingerültségem.
- Nem tudom – pillant rám – Nincs tervem erre a feladatra, csak jeleztem, hogy a tervet milyen alapelvek menténk kell felállítanunk. Tulajdonképpen – morfondíroz – mégis csak az lenne a legcélravezetőbb, ha lopnánk. Merthogy, abban az esetben nemigen lenne szemtanú, a lopás mibenlétének köszönhetően.
- Rendkívül éleslátó megállapítás! – húzom a számat, mert ezt szajkóztam egy fél órával ez előtt is.
- Köszönöm, Ash – bólint nekem, én meg megint nem bírom uralni a mimikámat és a szemeim forgatom. A századosra még egy pillantást sem kell vetnem ,tudom, hogy vigyorog és magában tapsikol, mint egy jól lakott óvodás. Szinte hallom: „Jól megkapta!” A helyzet komikumát egyedül a vörös nem érti.
- Szóval, akkor mégiscsak lopás? – kérdezi Akim.
- De, honnan? –Irina.
- Van egy rossz hírem – szól közbe Asimov – Zbiroh, habár turisztikai célállomás, mint mondtam, olyan putri, porfészek, hogy nincs egy értelmes áruháza, vagy szupermarketje!
- A szálloda? – vonja meg a vállát Akim.
- Nem nagy – pillant fel Asimov a tabletből – ötven szoba. De jó lehet…- édes jó…
- OK – bólint rá Nyik.– Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy ki, vagy kik menjenek?
- Hát, én vagyok az egyetlen itt, aki gyakorlott a lopás magasröptű tudományában! – húzom megint a számat és csak remélni merem, hogy nem áll alaptartásba így az arcom.
- Én pedig segítek neked! – jelenti ki a vörös.
- Már miért tennéd?! – előz meg a százados.
- Kell valaki, aki logikusan át tudja tekinteni a helyzetet, és a megfelelő döntést képes meghozni a megfelelő pillanatban – magyarázza.
- Mert, én erre képtelen lennék?! – kérdezem és még csak leplezni sem tudom a felháborodásomat. Ezt kikérem magamnak, előbb a farkam akarja lemérni, aztán hiteltelenné tesz, most meg életképtelennek tart.
- Talán nem képtelen – ismeri el – de meglehetősen nehezedre esik. Biztosra kell mennünk! – mi az, hogy nehezemre esik?! Habár, valóban, kissé szétszórtabb vagyok, Colin közelsége miatt. Mégis, azt feltételezni, hogy én…
Már a nyelvemen van a válasz, amit mondani akarok, de a prüntyő megelőz.
- Biztos, Yeliza? Azért ez nem veszélytelen vállalkozás, és ha elkapnak, esélyed van rá, hogy átadnak a hadseregnek, főleg, ha már kiadták a körözést ellenetek! – piros pont, prüntyő!
- Kolja, szerintem minden pillanat, amit itt töltünk, csak növeli a kockázatokat – válaszolja tárgyilagosan Yeliza csöppet sem törődve azzal, hogy mi a szitu, ha elkapják. – Egy lopás, bár valóban hordoz némi rizikót magában, összességében nem kockázatosabb, mint nem tenni semmit, és várakozni.
- Akkor beadok még egy adagot – jelenti ki hirtelen.
Már majdnem megszólalnék, de most Alex előz meg. Mi a fene?
- Egy adag mit kellene beadni? – kérdezi Alex.
- Yeliza-nak megrepedt egy, vagy több bordája – válaszolja a százados komolyan – Elég fájdalmas, és ha el akar menni Ash-sel, akkor szüksége lesz némi morfiumra.
- De, akkor nem lehetne, hogy nem jön velem?! – kérdezem ebbe kapaszkodva. még egy teherrel több, amit cipelnem kell. – Egyedül is meg tudom ám oldani, és akkor nem kellene a sérült professzort ezzel terhelnünk!
- Ash, én veled megyek! –megőrülök, ettől a nőtől! – Vannak helyzetek, amiket egy férfi nem tud megoldani, vagy csak sokkal körülményesebben, mint egy nő, főleg, ha az a nő még ráadásul egy kicsit intelligensebb is az átlagosnál! – gyakorlatilag most lezsenizte saját magát. Oké, önbizalomban nincs hiány. De ez akkor is kockázatos! Ha lebukunk, akkor elkapnak, a doktornőért is én leszek a felelős, ráadásul füstbe megy a terv, hogy megmentsem Colint, amiért egész idáig gürcöltem. Én ezt nem bírom, nem, nem, nem és nem! - toporzékolok magamban.
- Cchh… – cicceg Asimov – Kicsit intelligensebb, mi? Olvastam az aktájában, hogy százhatvannyolc az intelligencia hányadosa!
- A Stanford-Binet skála szerint igen.
- És van valami ötleted, hogy is csináljuk? – kérdezem, hogy van-e valami elképzelése, vagy csak jön velem és rám hagyatkozunk…
- Nincs – gondoltam. – Viszont, míg odaérünk, kitalálhatjuk, illetve, nagyon fontos, hogy helyismeret nélkül meglehetősen nehéz tervet alkotni. Vagyis, először fel kellene mérni a terepet.
- Na, jól van –sóhajtok egy hatalmasat. Még jó, hogy szőke vagyok, mert most megszaporodnak az ősz hajszálaim. – Akkor induljunk!
- Egy perc! – szól prüntyő – Előbb belenyomok egy kis morfiumot!
Az most nekem is nagyon jól jönne. A karom sajog…
* * *
Nagyjából egy óra alatt beérünk a faluba.
A százados a falutól egy-két kilométerre állította meg a traktort. Hamar elérjük a falu határát, alig fél óra kell hozzá, aztán újabb fél óra, mire kiderítjük, hogy pontosan hol is van a kastély.
A kastélyt megközelíteni szinte gyerekjáték, ugyanis egy erdős területen fekszik. Egyik oldalról szabad térség határolja másik oldalról pedig az erdőség. Az erdőség felől észrevétlenül tudjuk megközelíteni, egész a kerítésig.
- Na, és most hogyan tovább? – kérdez halkan, amint meghúzzuk magunkat a magas kőkerítés árnyékában.
- Szépen meghágjuk a kerítést – morgom és nézem, hogyan a legjobb kivitelezni.
- Meghágjuk?! – értetlenkedik aranyosan.
- De meg ám! – vigyorgok, mert tudom, mire gondolhat a szexben elég gyakori a meghágni kifejezés, hát most meghágom neki a falat, ahogy a bika a tehenet.
Nekifutásból ugrom fel, majd elrúgom magam a faltól, neki egy fatörzsnek, amin szintén felfelé, ismét elrúgom magam, aztán fent elkapom a kerítés végét.
- Neked a parkour a hobbid? – kérdez, ahogy fájdalmas nyögéssel felhúzom magam a fal tetejére. Csillagokat látok a fájdalomtól, a vállamból egészen lesugárzik a karomban, még pár ilyen mutatvány és búcsút inthetek a bal karomnak. Amputáció és fantom fájdalom. Hurrá.
- Mondjuk úgy, hogy nem utasítom el ezt a mozgásformát – felelem elterelve a figyelmemet a hasogató fájdalmaimról. Elhasalok a kerítés tetején. – Gyere, felhúzlak!
- Nem hiszem, hogy vagy olyan állapotban – ebben igaza van.
- Hogy akarsz feljönni? – kérdezek vissza, közben a jobb karom nyújtom le neki – Gyere, ez a karom nem szar!
Nekifutásból ugrik és kapja el a karomat, hogy a lendület miatt könnyebben fel tudjam húzni és ne terheljem magam.
- És most? – nekem már kettővel előbbre jár az agyam.
- Most körülnézünk, felmérjük a terepet. Mit akarunk megpróbálni?
- Mosoda? – nem rossz ötlet.
- Talán…
Egy kis időt arra szánunk, hogy alaposan megfigyeljük a területet.
- Nem túl intenzív – jegyzem meg, ami csak jó. – Az ott egy személyzeti bejáró, az biztos.
- Igen, én is úgy nézem és valószínűleg a konyhába vezet. A mosoda vagy az alagsorban van, vagy a földszinten…
- Aham, de hol? – talán az alagsor az, amire tippelnem kéne.
- Innen nem tudom megmondani – megforgatom a szemem a válaszán – Be kell mennünk, és ott megkeresni.
- Hát, akkor menjünk!
Leugrom a falról, guggolásba érkezve, majd felkelek és Yeliza felé fordulok. Nem ugrik egyből a karjaimba, amiket kitárok felé, lassan engedi le magát amennyire lehet, a fal tetejébe kapaszkodva és csak akkor ugrik, mikor nem tud tovább ereszkedni. Jobb karommal ölelem át, ahogy érkezik és mellkasomnak feszül. Ez után a fák, bokrok takarásában elosonunk a kiszemelt kapuig. Eddig sima ügy volt, most jön az ajtó. Yelizának ugyanúgy forognak a kerekei, mint nekem, az ajtó mögött biztos folyosó van, a kérdés az, milyen hosszú és milyen forgalmas. Én nyitom ki és én is lépek be előtte, ha repül valami, feltarthassam őket, míg Yeliza megpattan. A forgalom itt gyér és mindig vannak növények, kulis kocsik, beugrók, ahova elbújhatunk a kíváncsi szemek elől.
Rendes szállodaként még a személyzet részére fenntartott helyiségek is ki vannak táblázva, így hamar rábukkanunk egy táblára, ami a mosoda felé mutat.
- Hihetetlen, hogy itt még ezt is kitáblázták! – nagyon alaposak, és ez csak jó nekünk.
- Igen, elég furcsa. Általában nem szokták, hisz’ neked, mint vendégnek, nem nagyon van dolgod velük. Ha reklamációd van, azt a recepción intézed, nem a mosodába mész… - továbbgondolom, mert mi van, ha ez amolyan gyakorló szálloda, ahova a vendéglátóiparban elhelyezkedni vágyókat az egyetemekről befogadják és gyakorlati időt tölthetnek itt, de nem jártatom a számat feleslegesen.
A mosoda egyébként, az alagsorban található, ahogy sejtettem. Többnyire ide teszik, hogy ne zavarja a vendégeket. Fortuna asszony megint mellénk áll.
- Mázlink van! – állapítom meg.
- Jókor érkeztünk. Már összegyűjtötték a ruhákat, de még nem kezdték el mosni őket.
- Akkor nem annyira jókor – nem igazán örülök annak, hogy mosatlan ruhát vegyek fel, már így is elég koszos és büdös vagyok, minden vágyam egy zuhany.
- Ne légy finnyás! – int le, amivel megdöbbent – Ha később érkezünk, akkor vagy már mosásban vannak, vagy már nincsenek itt, mert visszavitték őket a szobákba! Így, igaz, hogy nem frissen mosottak a ruhák, de legalább vannak!
A szemeim csészealj méretűre kerekednek és csak pislogni vagyok képes. Én mindjárt feleségül kérem… a gond csak az, hogy van párom, tehát, ha Colin megtudná, megölne.
- Mindig tudsz nekem meglepetéseket okozni, Yeliza! – elismerésem.
- Úgy tűnik, hogy a meglepetések embere vagyok, legalábbis a számodra – nekikezd turkálni, mint egy gyakorlatias turis asszonyka, aki a családjának vásárolgat.– Gyere, segíts, keresnünk kell ruhákat!
- És a méretekkel mit csinálunk? – kérdezem, mert nem túl előnyös úgy ruhát választani, hogy nem tudjuk a méreteket. Saccolni tudom kb.
- Nem lesz gond. A legtöbben átlagosnak mondható testméretekkel rendelkezünk. A problémát Guseinov jelenti, aki jelentősen nagyobb termetű egy átlag férfinél.
- Neked sem lesz könnyű találni valamit –állapítom meg, mert elég magasra nőtt. – Magas vagy.
- Azért csak akad majd valami – morog, amiért ezt nem vette számításba, de most számbaveszi a lehetőségeinket. Találok magamnak egy fekete pólót, fekete farmerral, övvel és egy bőrdzsekit. A dzsekinek különösen örülök.
Mindenkinek találunk ruhát, kivétel Yeliza és prüntyő.
- Miért kellett nektek ekkorára nőni? – morgok, miután a sokadik ruhakupacot túrom át, ki tudja milyen gazdájuktól.
- Emlékeztetlek általános iskolai, biológia tanulmányaidra – válaszol, ami megint kezdi felforrósítani az agyvizemet – A termet nem akarat kérdése, hanem a genetikai állományod által meghatározott előre kódolt lehetőségek, és az életviteled bonyolult együtthatásának eredménye.
- Köszönöm, hogy emlékeztettél erre az apróságra, teljesen elfelejtettem! – mordulok rá, mert most baromira nincs hangulatom az okoskodásához.
- Nézd! – emel ki egy nadrágot – Ez biztosan jó lesz a századosra!
- Aham! – rábólintok és megnézem én is – Szerintem is! Bár, derékban bő lesz neki, viszont legalább elég hosszú a szára.
- Meg elférnek benne a combjai – teszi hozzá.
- Merthogy?! – már sokadára lep meg.
- Talán elkerülte a figyelmedet, de Guseinov százados rendkívül izmos férfi. Meg merem kockáztatni, hogy nem pusztán kitartó testedzés eredményeként.
- Neked tetszenek az ilyen szteroiddal teletömött, kigyúrt fickók? – érzem, ahogy még jobban elképedek. Ez a nő…
- Ezt nem tudom, hogy miből szűrted le?! – pillant rám kicsit értetlenül. Ezaz! Most visszakapod!
- Ugyan, Yeliza, nekem elmondhatod! – kaján vigyor terül szét a képemen. Megakad a szemem egy hosszú ujjú pólón és egy téli dzsekin XXXXXL méretben. – Na, ez jó lesz a nadrághoz Prüntyőkének!
- Igen, ez valószínűleg jó lesz neki – helyesel.
- Szóval, neked az ilyen kipattintott fickók tetszenek? – nem menekülsz, szívem, csak azért sem hagyom annyiban!
- Kipattintott?! – néz ismét értetlenül.
- Kigyúrt – mondom.
- Én nem említettem ilyesmit. De, ha már ennyire kíváncsi vagy, igen, tetszenek az erős, az átlagnál jóval erősebb férfiak. Ennek csak egyik formája az ennyire kidolgozott testű, izmos férfi, de nem feltétlenül csak a hozzá hasonlóak vonzanak szexuálisan.
- Ha akartad volna sem tudtad volna elrejteni, hogy bejön neked! – vigyorgok, mert ha vak lennék is tudnám.
- Bejön?! Ja, hogy vonzónak találom? Nos, igen – bólint, közben újabb ruhát néz meg. – Ő olyan férfi, akivel szívesen szeretkeznék.
- Csak így?! – akadok ki megint, már megszámolni sem tudom, hányadszor a nap folyamán. – Ennyi? Szívesen szeretkeznék?!
- Öhm… Ezt nem értem… Melyik szót nem értetted?! – ezt nem bírom, csak szívat engem…
- Hát, a nők általában nem szexet akarnak egy férfitól – magyarázom neki érthetően – vagy legalábbis, nem csak azt…
- Khm… – megköszörüli a torkát, láthatóan kezd kínossá válni neki a szitu. Helyes! Megérdemli! – Igen, a legtöbb nő érzelmi alapú kapcsolatot szeretne egy férfitól, érzelmi stabilitást, anyagi biztonságot, és kielégítő szexuális életet, erős utódokkal.
- Jézusom, úgy beszélsz, mint egy antropológiai szakkönyv! – magamban nevetek, de ezt vártam Yelizától.
- Nos, talán azért, mert ezt épp egy antropológiai szakkönyvben olvastam…
Már épp felelnék, amikor meghalljuk a közeledő zajokat. Reflexből mozgok.
- Gyorsan! – intek neki, némán tátogva, és bevetődöm egy mosodai kuli mögé.
Yeliza is követ, de amint mellém esik, sejtem, hogy elkéstünk. Felmérem a rejtekből a belépő srácot. Jó fizikumú, ha bajt jelentene, el tudnám intézni. A külsejét csak ennyire figyelem meg, mennyire és hogyan lehet ártalmatlanítani. Alig lép be az ajtón, gyanakodva néz körül a helyiségben.
- Je tam někdo? – kérdez körbe.
A fene egye meg!
- Pojd’ ven! – szólal meg megint - Vím, že tam jste!
Összeráncolom a homlokomat, veszettül kattog az agyam, hogy most mit is kéne tennem. Kockáztassam meg, hogy lecsapom, vagy sem? A fejem is lüktet, rég nem működöm 100%-on, max 40-en. Ekkor Yeliza, mint a villám, vetkőzni kezd.
- Mi a faszt csinálsz?! – tátogom neki, és az jár a fejemben, hogy ez megőrült!
- Csak figyelj, és improvizálj! – súgja és egy szál fehérneműben lépdel ki a rejtekünkből. Ez idáig mind szép és jó, de elfelejti azt a tényt, hogy a teste csupa kék-zöld folt. Mondjuk nincs olyan nagy fény, hogy ezt lássa a srác, de még könnyen kiszúrhatja. Villám sebességgel én is vetkőzöm, mert most nagyon ügyesnek kell lennünk.
- Do you speak English? – kérdezi tőle Yeliza, ez alatt én minden ruhát ledobálok, kivév az alsógatyám. – Sprechen Sie Deutsch?
- Nicht so gut – erre lépek ki a kuli mögül én is.
- Das gut! – kiáltok fel. – Akkor legalább megkérhetünk rá, hogy egy kicsit még hadd maradjunk kettesben?! – lépek a vörös mellé, hozzá simulok és magamhoz vonom, mintha egy szeretkezést akarnék folytatni, de eltakarom a legcsúnyább zúzódásokat Yelizán. Megerősítésképp lesmárolom a doktornőt. A csókom szenvedélyes, mintha csak ő létezne számomra, jobb karommal a combjára simítok és megemelve a lábát a derekam köré fonom, egy nagyon indiszkrét pózba. Yeliza veszi az adást, gyorsan vág az esze és a smaci közben felnyög, hátranyúlva kikapcsolja a melltartóját. Felmordulok, amikor megérzem csupasz melleit a mellkasomhoz szorulni. Kezemmel a fenekébe markolok és összeszorítom az ágyékunkat, tökéletesen imitálva, hogy meg akarom dugni. Sajnos bármennyire is másra vágyik a testem, ez a puha női test is legalább annyira megmozgat, mint Colin. A vér a férfiasságomba tódul és Yeliza rámarkol a derekamra, mikor megérzi, hogy bizony harcra kész vagyok odalent. Mikor felpillantok, egy nagyon vörös srác néz ránk elkerekedett szemekkel.
- Khm… öö… Én elnézést… - nyögi és elfordul félig. – Nekem itt lenne munka, de… Én visszanézni később.
Elválnak ajkaink Yelizával és felé küldök egy elégedett vigyort. Yeliza szintén.
- Nagyon jó ötlet! – helyeselek. – Hallod ezt, Baby? Teljesül a kívánságod!
A fiú értetlenségére Yeliza válaszol.
- Már mindenhol csináltuk, csak a mosodában nem! – kacsint kacéran a fiúra.
Szegény kölyök akkorát nyel, hogy szinte megsajnálom. Még az eddiginél is vörösebb lesz, aztán megfordul.
- J-jó szórakozást! – azzal kisiet a mosodából.
Egyszerre engedjük ki a benntartott levegőt Yelizával. Egy percig még feszülten figyelünk összegabalyodva, hátha visszajön, vagy valaki más jön be.
- Ash? – kérdez a vörös doktornő a karomban. – Merevedésed van. – közli a nyilvánvalót, miközben kemény szerszámom, amire büszke is vagyok, nekifeszül nőies mivoltának, hogy szépen fejezzem ki magam.
- Mit nem mondasz. – felelem gúnyosan és rá pillantok. – Ki ne izgulna fel, ha x idő után egy szexi nővel gabalyodik össze?
- Akarod, hogy segítsek? – kérdez, miközben elengedjük a másikat és öltözni kezdünk. Elsőnek a nadrágom rángatom magamra. Felcsuklom és nyúzottan nézek rá.
- Nem.
- De fájni fog, ha most begyömöszölöd a…
- Yeliza! – szólok rá, mire befogja. – Erről nem beszélünk. – jelentem ki, és csak bólint, hogy érti.
Felöltözünk és felkapjuk a ruhákat is, amiket zsákmányoltunk.
- Egyébként… - fordítom felé a fejem és kérdőn néz. – Ügyes voltál. – dicsérem meg. – De máskor ne feledkezz meg a zúzódásaidról.
- Köszönöm, Ash. – egyszerre bólintunk, mint akik jól végezték dolgukat és minden ügyességünket összeszedve kilopakodunk a szállodából.
Ugyanazon az úton megyünk vissza, amerről jöttünk, közben teljesen lecsillapodom odalent, már minden rendben van. Nem, semmi nincs rendben. Még csak most jön a neheze. Felsóhajtok és már hallom a hangjukat.
- Remek, akkor amint visszaérnek a szállóból, oda telepszünk le egy szusszanásnyira. – hallom a századost, mire direkt az idegesítő, számára jellegzetes hangon szólok ki a bokrok közül.
- Hová megyünk? – érkezünk meg, én elöl, Yeliza mögöttem. Prüntyő persze azonnal a csinos vörös kezéből kapja ki a holmikat.
- Éjjelre menedék. - feleli félvállról, majd ismét Yelizához fordul. Elkezdem kiosztani a ruhákat, amiket zsákmányoltunk, magamnak félreteszem azt a pár darabot, amit szereztem, hogy át tudjak öltözni igencsak megviselt öltözékemből. Nem is figyelem a beszélgetésüket, végig azon jár a fejem, mikor adjam elő, hogy segítségre van szükségem.
Gyorsan ruhát cserélek, szokásomhoz híven fél perc alatt ez meg is van, aztán megközelítem prüntyőt.
- Mit akarsz? – kérdez, harapós kedvében. Vigyorognom kell a stílusán, ő meg az enyémet nem díjazza.
- Csak érdekelne mi a tervetek prüntyőke. – visszafordul, hogy tovább öltözzön.
- Nyurgáék találtak egy pihenésre alkalmas épületet. Ott töltjük az éjszakát és megbeszéljük mi lesz a következő lépés. – míg beszél én alaposan felmérem és elkezdem viszonyítgatni a testrészeit. Már csak azért is, hogy bosszantsam.
- Hmm, igaza van Yelizának, egy ilyen testet lazán el tudnék képzelni magam alatt... – jegyzem meg ártatlanul és telitalálat!
- Mi van?! – fordul meg lendülettel, még csak a nadrág van rajta.
- Azt beszéltük a doktornővel, hogy a kigyúrt alakokra bukik-e, - kezdek neki és még intenzívebben fixírozom a testét - nos, én a magam részéről a nálam gyengébb testűeket szeretem, de a maga teste Prüntyő, igencsak nagy élvezeteket okozna, ha ön is úgy akarná. – vigyorgok, mint a vadalma.
- Nem vagyok meleg, de ha az lennék, sem bújnék ágyba pont veled, mert attól tartanék, hogy reggelre eltennél láb alól! – gúnyolódik, de le se tagadhatja, hogy a mája hízik Yeliza véleményétől.
- Nem vagyok én fekete özvegy, százados. – felelem nevetve.
-Az nem is, csak egy alattomos kígyó, aki sosem merne szemtől szembe próbálkozni.. - vág vissza, mintha provokálni akarna. Ezen nem is csodálkozom, én is provokálni akarom.
- Igazán? Akkor rajta. Eléggé felfokozott idegi állapotban vagyok így is, amin két dolog segít. Az egyik a szex, a másik a bunyó. Nos, mivel nem akarsz velem szexelni, hogy levezessük a stresszt, úgy a következő a javaslatom. – reflexből húzok be neki egy jobbegyenest, az állán csattan és az ütésemtől megtántorodik kicsit, mivel váratlanul éri. Az ajka felreped.
- Biztos vagy benne, hogy meg akarod kóstolni az öklöm? - kérdez vissza - Hát legyen, de akkor beszélgessünk közben kicsit, úgy is zavar egy két dolog... – Az ökle már lendül is, reflexből hajolok el előle, de emeli a másik kezét, abba már nem visz bele akkora erőt, és csak félig trafál el. A bal karom igyekszem a legjobban védeni. - Miért vezettél miket ide?! - vágja hozzám mérgesen.
Hanyatt vetem magam, kirúgom a lábát a talajról, mire hangos csattanással ér földet. Fél szemmel látom, hogy a többiek közbe akarnak avatkozni, de Nyik visszaparancsolja őket.
– Maradjatok ki belőle!
- Mert bármennyire is ki nem állhatlak, annyira tisztellek és kell a segítségetek. – emelem fel a hangom, a közjátékot még csak nem is méltatom. ez most a kettőnk személyes ügye. Ő utál, akkor utáljon, én se rajongok érte. Fölé kerekedem és mindent beleadva megint behúzok neki egyet, ebben levezetem minden felgyülemlett feszültségem.
- Tisztelsz mi, de annyira nem, hogy egyenes legyél!- kiabál velem, egy hatalmas öklözést kapok a gyomromba, mire lefordulok róla, ő pedig a száját törölgetve pattan fel, míg én csendesen agonizálok. - Szóval jól gondoltam, hogy idiótának nézel minket?! Miért jöttünk erre??!! Miben kell neked a mi segítségünk?!- egyre dühösebb, ha nem vigyázok péppé ver. Fürgébb vagyok, de ő az erősebb. Mintha egy kígyó és egy medve küzdene egymással. Fölkelek a földről és ismét lendíti az öklét. Reflexeimnek köszönhetően elhajolok és a nekem szánt ütés egy fát tör derékba helyettem. Neki meg sem kottyan ez az ütés.
- Igen!! Idiótának, mert nem is adtátok jelét, hogy mások lennétek!!! Ezért kell egy agyafúrt alak, mert olyan könnyen az orrotoknál fogva lehet vezetni. De nézheted a másik oldalát is. – hergelem, még jobban és jobban. Magam sem értem, miért akarok kieengedtetni vele a gőzt, de amíg nem kap női nemi szervet, kénytelen beérni a verekedéssel. Azért nem hagyom, hogy ő vegye át az uralmat a helyzet felett, rácsapok a tarkójára, térdhajlatába pedig beletaposok, térdre kényszerítve a hatalmas termetét. - Éltek, itt vagytok, és csak egy icuripicuri segítséget kérek, hogy aztán vígan hazaszökdécselhessetek virágos mezőkön! – kiabálok vele.
- Eszemben sincs hagyni, mindössze rád voltunk szorulva, és a múlt időn van a hangsúly.... – vág vissza, kirántja a lábamat a talajról, ahogy én neki, és most én kerülök a földre. Fölém kerül. - Most megdöglesz...!!! – ismét ütést készül rém mérni, elhajolok és a földbe ér a találata. Minden ügyességem bevetve vetődöm ki oldalra a teste alól. - Konkrétumokat mondj, miben vársz segítséget?!
- Meg akarok menteni valakit!! – gurulok oldalra, a karom pedig iszonyatos fájdalommal kezd el lüktetni. Nem vagyok képes szabályozni a mimikámat, kiül rá a fájdalom, amit átélek. Mindent megteszek, hogy a bal karom óvjam tőle, mert ha ott kap el, akkor végem van. Csak a harc hevéért nem kapta még el a leggyengébb pontom, a nélkül akar laposra verni, hogy a legnyilvánvalóbb sebezhetőségi pontomat békén hagyja. - Egyetlen egy embert akarok megmenteni, mégpedig azt, aki a legkedvesebb nekem! – árulom el végre a titkom és lendületből próbálok rúgni, amikor megragadja a bokám, ekkor már tudom, hogy ez fájni fog, feldobja a levegőbe a lábam, mire én vágódom hanyatt. Hatalmasat nyekkenek a földön, a hátam is belesajdul. Eltöri a gerincemet! - A páromat akarom, érted?! – megtörik minden ellenállásom, a karom okozta fájdalom, a százados ádáz tekintete. Colin, miatta csinálom ezt az egészet, és most végre kimondom nekik, hogy mindenki értse tisztán és érthetően.
Nyik meghökken, mert megáll és nem mozdul, megvárja, míg talpra kecmergek. Nyilván azt latolgatja, hogy most vajon hazudok-e? Hát kivételesen nem. A térdemre támaszkodom és próbálom visszavenni az irányítást a testem felett, de lassan megy. Yeliza valahogy elvonja Nyik figyelmét rólam.
- Nem! Nem kell az araszod! Ez sosem a farkunk méretéről szólt... – emeli föl az ujját, mire nem csak ő, de én is meglepődöm. Ez most megint, hogy jön ide? - És ha tudni szeretnéd, megközelítőleg 25 cm, bár sosem méregettem... – ha most nem lennék ilyen vacak helyzetben, felröhögnék.
- Elismerésem... – füttyentek egyet. - Akkor ezt tisztázzuk, az enyém kisebb, de játékosabb... - kacsintok magabiztosan Yeliza felé, emlékezve a szálloda mosodájában történt kis kínos szituációra. Ezzel igyekszem megnyugtatni, hogy nincs semmi baj.
- A párodat akarod megmenteni?! – vág vissza a témához Nyik. - És szerinted ez indok arra, hogy veszélyeztesd mások életét?! – látom, hogy emiatt inkább felháborodott, mint gyilkos dühös. Igen, veszélyeztetném mások életét Colinért. A sajátomat is örömmel áldoznám fel érte. - Ezzel megint igazoltad, hogy egy görény vagy, aki nem képes egyenesen kérni. Idecsaltál minket és komolyan azt hiszed, hogy segítünk?? – néz rám a már jól ismert tekintetével. Szar alak vagyok, szó se róla.
- Könnyebb volt átverni titeket, mint segítséget kérni... – pihegem most már minden mindegy alapon. - Gondoltam, ha már itt leszünk, lesz aki segít. Amúgy sincs életveszélyben senki, legalábbis nem nagyobban, mintha más utat választunk... – ugyanannyi lett volna, mint ez, talán még hosszabb és rázósabb is.
- Ó segítek én neked... – lép közelebb hozzám. Tudom, hogy ezt most nagyon meg fogom szívni, egyszerűen érzem, hogy most akar megölni, ha eddig nem tette. - Átsegítelek a túlvilágra!! – lendül az ökle, de míg ő beszél, én ökölbe szorítom a kezem és az egyik gyűrűmből kipattintok egy tűszerű tüskét. Ez egy erős méreg, izombénulást okoz, meghatározott időre. Az ütés lendül, én pedig felkészülök. Nem térek ki, de a vigyor szétterül az arcomon. Hogy is volt az a mongúzos dolog? Az iszonyatos ökle csattan az arcomon, de az én öklöm a mellkasába ütközik, a tüske átszúrja a bőrét és a mérget a véráramba juttatva szinte azonnal hatni kezd. A századosnak hevesen ver a szíve, gyorsan végigszalad a véráramban a méreg ennek köszönhetően. Hanyatt esem az ütéstől és csillagokat látok. Minden lelassul körülöttem, látok cipőket, bakancsokat, mindent oldalt látok, megpróbálnék felkelni, de pár centire sikerül felemelnem a fejem, aztán a csillagok eltáncolnak egy fekete sötétségbe a szemem elől. A százados hangos és érezhető puffanással dől el kisebb földmozgást okozva. Ez után filmszakadás.
Miután otthagyom őket a házikóban, Asimovot a térképpel, ami segít majd nekik, elindulok a munkatábor felé. Fogalmam sincs, hogy mentem ki onnan Colint. Ha kell, akkor én is ott maradok és belehalok, vagy Fortuna asszonya kitart még mellettem egy kicsit. Lassan haladok, a gondolataimmal küzdök. Egy percre megállok és szabad utat engedek az önsajnálatnak, a kétségbeesésnek. Itt van Colin szinte már csak ki kell nyújtanom a kezem, őt akarom, már semmi más nem érdekel, csak Ő. Tovább indulok és az Ő arca lebeg a szemem előtt. Szerelmes vagyok belé, ezt nem tagadom le, ennyi mindent túléltem, most már nem fogok megállni. Az utolsó csepp véremig küzdeni fogok érte.
Megállásra késztet egy hang és egy sziluett. Alig hiszek a szememnek, ez a százados. Mit akar vajon? Kérdezni még valamit? Vagy megölni? Derékba törni? Mit számít már?
- Hová, hová ilyen kései órán?? – kérdez gúnyosan. Rohadtul elég volt ebből.
- Hagyj békén, Prüntyő. – morgok nem épp kedvesen. - Eleget teszek a kérésednek, és nem veszélyeztetem a csapatot. Megoldom egyedül, ahogy mindig... – felelem.
- Ez szépen hangzik, de mit is akarsz csinálni? – ellöki magát a fától, amit eddig támasztott, elém lép.
- Őszintén? – kérdezek vissza. Már az sem érdekel, ha igazat mondok, sosem szoktam őszinte lenni, de eljutottam odáig, hogy most az leszek - Fogalmam sincs! És most hagyj végre, elég volt belőled. Te sem kedvelsz jobban, mint én téged. Minek jöttél utánam? Hogy megint a földbe döngölj? Köszönöm szépen, már így is ott vagyok. Elegem van belőletek, belőled, magamból. Utálsz? Utálj csak, nálam jobban úgy sem tudod. – borítom ki ami jelen pillanatban bánt.
- Használd a kérlek segíts mondatot. Mond megfordult már a fejedben, hogy pont ezért érzek ellenszenvet irántad? Nem vertél át seggfej, már a vonatnál tudtam, hogy kamázol, mikor azt állítottad, hogy nem tudod, meddig megy a vonat... Azért vártam, mert tudni akartam miért akarsz erre jönni. – közelebb lép, arcom fixírozza. Leengedem az álarcaim, hogy elégedett lehessen, megtört a kitartásom - Szívesen döngölnélek a földbe, naponta többször is, de most tegyük ezt félre. Adj le az önbecsülésedből és segítek. Nem arra vagyok kíváncsi mennyire visel meg az életed, elég a testedet gyötrő fájdalmat látnom. Amúgy is ez a nyafogás szánalmas, nem illik hozzád.. – magyaráz.
- Folyton csak sértegetsz. – sóhajok fel fáradtan. - Kígyónak hívsz, alattomosnak, utálatosnak, mintha én volnék a föld söpredéke. Elegem van ebből, hogy mindig én játszom el a bűnbak szerepét. Igen, feszegetem a határokat, de mindig győztesen kerültél ki a nehéz helyzeteinkből. A verekedést is azért kezdeményeztem, hogy kiadd végre a gőzt magadból. Dühös vagy, verd le rajtam, tessék, már úgy sem érdekel. – elértem a végső korlátaimat, már így is túlfeszítettem a húrt, ameddig csak lehetett. Ha most nem érek el a börtönig, akkor itt maradok. Legyen öröme benne, elmondok mindent. Kiadom magam neki, amit még egyetlen egyszer tettem meg, Colinnal. - Sosem akartam veszélyeztetni Yelizáékat, igen ötvenszer leléphettem volna, de nem tettem, erre vezettelek benneteket, mert ez volt a legbiztonságosabb út. Yeliza a barátom, Alexet is meg akartam menteni attól, ami a következő Énné tenné őt. Akadj már le rólam, könyörgöm. –sajgó vállam és karom kezdem masszírozgatni. - Egyetlen dolgot akarok, megmenteni Colint, aztán bánom is én, mi lesz velem. Azt akarod, hogy adjam le az önbecsülésem? Nyikolaj... nekem olyan soha nem is volt. – nem volt.
- Nem fogok magyarázkodni, hogy azért hívlak kígyónak, mert alattomos vagy és provokatív. Ugyanakkor tényleg jó volt levezetni a feszkót... Kösz! – higgadt, túlságosan is. Nem értem. - Végig arra játszottam, hogy végre őszinte legyél. Előítéleteim vannak a kémekkel kapcsolatban. – felsóhajt és megmutatja a mellkasán a sebhelyét. - Ezt egy kém miatt kaptam... átszakadt a tüdőm, mákom volt, hogy élek. Itt is van egy, egy másik kém miatt. - mutat az oldalára. - A combomon is van. Néhány karó hasított fel... Két beépített ügynökkel volt dolgom életem során, és mind odalökött a farkasok elé. Ahogy te is mondtad a túlélésre játszol, és általában be is jön. Nehéz bízni ezek után, de most újra kockáztatok és próbálok bízni. Könyörögni viszont nem fogok, hogy segíthessek. Ekkora baromnak ne nézz... – visszaigazítja a ruháját én pedig teljesen ledöbbenek. Csalódott, többször is, mégis hajlandó lenne segíteni nekem? Mindazok után, hogy megvezettem? Édes Istenem…
- Én tényleg tisztellek téged, százados. –szólalok meg végül elgondolkodva. - Akkor most kérni foglak. Kérlek... Kérlek, segíts nekem. És esküszöm, nem árullak el. Csak segíts megmenteni Colint... – bennem is van betyárbecsület, ha segít Colint kihozni onnan, én mindent megteszek neki.
- Én is tisztellek, főleg a kitartásod és mert veszett gyors vagy a nyomorék karod ellenére. Segítek, bárki is ez Colin. Szóval hová megyünk? – feleli könnyedén, mintha csak egy túrára indulnánk.
- Van a közelben egy munkatábor. Olyan két órányi járásra. Ott tartják fogva... Colin Almedia Costa, egy nagyon... nagyon jó ember. Ha megismered, te is tudni fogod.
- Ez mellékes, sok jó embert küldtem a túlvilágra, ahogy nyilván te is... Ne vakszoljuk magunkat, mi rossz emberek vagyunk... – de Ő nem. - Neked fontos valami miatt és ez a lényeg... – ezt nem tudom elhinni. Félek, hogy nem igaz, még a kunyhóban fekszem, és félkómás állapotban lebeghetek. – Na, most, hogy már mozog a lábam, mert ki ment a mérged hatása, ami miatt egyszer még pofán csaplak, lökd ki, hogy mi volt az ötleted és alakítunk rajta, ha szükséges. Egy térképszerű sem ártana. – belelendül és mintha barátságosabbá válna azok után, hogy így leeresztettem a pajzsaimat előtte. Mondjuk… Nekem is… Jó érzés végre őszintének lenni. De megrémít. Egyetlen esélyem van, ha nem élek vele, Nyik hajlandó adni egy esélyt, mégiscsak van remény!
- Te akartál K.O. kiütést adni nekem. Védekeztem! – felnevetek és oldódik bennem a stressz, a felgyülemlett feszültség. Lehajolok és nekiállok rajzolni egy alaprajzot. A fejembe véstem az utolsó falig.
- Nem... Valójában inkább agyon akartalak csapni, mint egy legyet. – vigyorog, mellém guggol és megszemléli a rajzomat. - Pedig erre is számíthattam volna, az a nyavalyás farkas biztos nem infarktusban múlt ki. – A szemét forgatja, de ez már inkább baráti ércelődés, mintsem komoly sértegetés. El is mosolyodom rajta. - Ide nem egyszerű bejutni, amúgy ez nem egy börtön? Munkatábornak nevezted, de a neve alapján az orosz kormány börtönként tartja nyilván. – képben van és ennek csak örülök. Az állam, ami kezd lilulni is lassú tompa sajgásba kezd. Nagyot tud ütni, az biztos.
- De. Az alapötlet, hogy szerzünk ruhát, megfelelő méretűt. A megfelelő ranggal és hiteles alakítással bejutni nem nehéz. Aztán megkeressük Colint, a gyűrűmből a mérget beadom neki, amitől fél órára tetszhalott lesz. – magyarázom. Ő is tisztában van vele, bejutni könnyű, kijutni művészet plusz egy fővel.
- Ez jól hangzik, de rám megfelelő ruhát nem egyszerű találni, ráadásul nem beszélem a nyelvet. Te beszéled? – felvonja a szemöldökét.
- Ha kiadom magam németnek, igen. Az akcentusom bámulatosan tudom váltogatni, te pedig némának tetteted magad. Egy marcona néma monstrum, senki sem kérdezősködik, már csak ha rádnéznek sem.
Elgondolkodik, majd bólintva nyugtázza. - Jól van, menjünk. Asimovnak meghagytam, ha reggel hatig nem érünk vissza menjenek tovább... –értetlenül pislogok rá, ezért hozzáteszi. - Igen, sejtettem, hogy akciózni akarsz...
- Na de százados... – most rajtam a sor a szemöldökvonogatásban - A végén még megijedek, hogy jobban ismersz, mint én magamat...
- Ne szopjuk egymás faszát. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, miután képes voltál a kitérővel ekkorát kockáztatni. –finoman vállon vereget. Biztosan karácsony van... - Szóval rémisztő vagyok... Remek – el is indul, én meg nem bírom ki, hogy kicsit ne szívjam a vérét.
- Hmm, pedig taníthatnék neked a férfiak kielégítéséről egy két trükköt. – nevetek és követem.
A már megszokott rosszallásával néz rám vissza.
- Te mindig tudod, mivel hozd ki belőlem a legrosszabb énem...
- Hogy is mondjam, remek érzékem van ahhoz, hogy az emberek Achilles sarkára lépjek. Mindig beletenyerelek a kínos, kényes területekbe!
- Melletted új értelmet nyer a türelem szó a szótáramban, pedig Vy sem volt egyszerű. – mondja, arca megkeményedik.
- Nem volt időd meggyászolni a halottaidat. – mondom mellette lépkedve. – Sajnálom. – ezt most őszintén mondom és komolyan. – Tudom, milyen elveszíteni valakit.
- Most ne ezen agyaljunk, találjuk meg a te Colinodat és szerezzük vissza. – jól szórakozom azon, hogy az „Én Colinom” és a „szerezzük vissza” kifejezéseket használja.
- Igen. – bólintok, de egyszercsak megtorpan és a kezét a vállamra teszi, hogy megállítson.
- Mielőtt közelebb érünk, tudom, mennyire türelmetlen lehetsz, de fékezd magad.
- Tudom, mi a dolgom! – vágom rá, de nem hagy tovább menni.
- Minden ravaszságodra szükségünk lesz, hogy kijussunk, tedd félre a türelmetlenséged, hiába tagadod, csak Colin lebeg a szemed előtt és az, hogy viszont lásd, megöleld, meg a többi, amire gondolni sem akarok, DE verd ki ezt a fejedből. Fáradt vagy, nyomorék és hősszerelmes, rossz kombináció. Legyél megint az a hideg, ravasz vipera, aztán, HA kijutottunk, akkor válj szerelmes bolonddá.
Fújtatok egyet, de be kell látnom, hogy igaza van. Most nem engedhetem meg az érzelmeket, mert mindhárman rajta veszhetünk.
- Igazad van. – bólintok és megacélozom magam. – Félre teszem.
- Helyes. – ő is bólint elégedetten és tovább indulunk. Kénytelen vagyok belátni, hogy most tényleg a százados a parancsnok, mert bár közel azonosak a vezetési képességeink, ebben a helyzetben, ahol én vagyok az érintett, hallgatnom kell rá, mert nem tudok teljesen reálisan gondolkodni. Elismerem őt immáron felettesemnek, ő a vezető, én pedig a csapatában játszom.
- Százados?
- Hm? – egyikünk sem néz a másikra, csak haladunk egymás mellett.
- Köszönöm. – mondom, és ezt mindenre értem, nem csak Colinra.
- Tudod, most úgy érzem, megszelídítettem egy igazi puffogó viperát.
- Hát, a méregfogam képes vagy megfejni, az biztos. – mosolyodom el.
Az út hátralévő részében újra és újra azon gondolkodom, miként is hozzuk ki Colint onnan. Legalább 10 féle tervet kieszelünk, miközben a fák rejtekében húzzuk meg magunkat, pár száz méterre a börtöntől. A fák egy dombos-lankás területen nőnek, hogy eltakarják a munkatábort a kíváncsi szemek elől. Sok az őr, túl sok. Magamban mérgelődöm, mikor a százados megböki a könyököm.
Egymás mellett hasalunk az avarban, az apró kövecskék nyomják a testrészeinket, és felettünk minden féle madár, erdei rágcsáló zajong. Az ember azt hinné, éjjel csend van az erdőben, de akkor zajlik igazán az élet. Előttem egy kis sündisznó robog el a vackából élelem után kutatva. Ha nem céllal lapulnék itt, akkor imádnám, de most nincs időm ezzel is foglalkozni.
- Hallod ezt? – kérdezi Nyik.
- Momentán csak azt a baglyot hallom felettünk zabálni. – felelem.
- Nem azt, hülye. Ez egy autó.
Még jobban fülelek és óvatosan visszahúzódunk a fák közé, hogy az út felöli oldalt tudjuk kémlelni. Egy nyitott tetejű terepjáró közelít, a volánnál egy egyenruhás alak. Elvigyorodom.
- Őt megcsípem!
- Hogy akarod? – kérdez Nyik, mintha nem bízna a dolgomban.
- Elüttetem magam. – felelem és intek, hogy kövessen.
A kanyar után csúszok le a dombról az útra, aztán biztos féktávra lefekszem az út közepére, elütött áldozatnak tettetem magam. Nyik biztos szemmel ügyel a fák közül, így nem félek, ha túl közel jönne az autó, kilőné a kerekét.
Mikor a terepjáró a kanyarhoz ér, a sofőr megpillant a fényszórók kereszttüzében és azonnal lefékez. Kinyitja a kocsiajtót, ahogy a zajokból hallom, és súlyos léptekkel megközelít. Mikor megtorpan mellettem, le akar hajolni, nyilván, hogy megnézze a pulzusomat, de felülök hirtelen az aszfaltról, a kis egyenruhás férfi megtántorodik, egyenesen Nyik karjaiba zuhan, aki egyetlen roppanással kioltja szerény kis életét.
- Remélem, ennél jobb ötleteid vannak, hogy jussunk ki. – morog, mire rávigyorgok.
- Naná! Éppen most lett egy zseniális ötletem!
- Ettől félek én is. – nyög, de én elkezdem vetkőztetni a tisztet.
- Figyelj! Itt egy bilincs, azt fogjuk játszani, hogy a rabom leszel.
- A rabod? – egy pillanat múlva már folytatja is. – Ez jó lehet, bejutok a többi rab közé, megtalálom Colint. És? Adsz mérget, amitől mindketten tetszhalottak leszünk?
- Igen! – aztán – Nem!
Nyik felvont szemöldökkel figyel, bizonyára igyekszik eldönteni, hogy jól érzem-e magam.
- Rosszul reagáltál a mérgemre, emlékszel, nagyfiú? Mi van, ha megint leáll a szíved, vagy anaphilaxiás sokkot kapsz?
- Ez benne van a pakliban. – morogja. – Öltözz, aztán tedd rám a bilincset.
Most először követem szó nélkül az utasítását, de most kivételesen nem azért nehéz szívvel, mint eddig. A ruháktól megszabadulok, annyira, hogy felvehessem a tiszt egyenruháját. Kifogástalanul áll rajtam.
- Ha nem tudnám, hogy svéd vagy, azt is hihetném, hogy egy második világháborús náci tábornok vagy.
- Ha-ha. – csapom a fejemre a sapkát. Alaposan megnézem a nevet, ami a halott személyazonossághoz kell. A bilincset rákattintom Nyik csuklóira, miután ő is megszabadul a felesleges kellékeitől. Egy kést azért a bakancsába bújtat.
Az ujjaimról leveszem az egyik gyűrűmet, aztán óvatosan odaadom neki. Egyszerű pecsétgyűrűnek tűnik kinézetre.
- Figyelj, itt kell felpattintanod. Bedöntöd a szádba és lenyeled. Kicsit keserű lesz, aztán olyan érzés, mintha az egész tested elégne belülről, nem kapsz levegőt, a pulzusod pedig leáll. Két óráig leszel tetszhalott.
- És Colin? – kérdi, miután elrejti a gyűrűmet.
- Neki ezt add be. – egyetlen kis ampullám maradt, ebből egy injekciós fecskendőbe mérek ki néhány egységet. – Közel ugyanaz a hatás, mint a toxikus porral.
- Nem ezt adtad be nekem? – kérdez, mire bólintok.
- Ezért kapod te a másikat.
Nem válaszol, de remélem, értékeli a gesztust, miszerint nem akarom megölni őt. Kisebb a kockázat. Sajnos, nem tudom Colin mennyire van legyengült állapotban, de a századossal sem játszhatom el még egyszer azt a mérget.
- Van még mérged?
- Semmi, csak ellenméreg. Az is csak egy kevés, több mint a felét neked adtam be. – sóhajtok.
- Te méregkeverő. – csóválja a fejét. – Szóval, miután mindketten „meghalunk” odabent…
- Bevisznek titeket a krematóriumba, oda megyek értetek és felébresztelek.
- Csak engem?
- Igen. Colinnak csak egy egész pici szérumot adok, hogy kibírja félútig legalább, nem tudom, milyen állapotban lesz, mikor magához tér.
Még egy percet engedünk magunknak a századossal, hogy megemésszük a következő tervet, de jobb nincs. Beülök a volán mögé, ő pedig mellém, csuklóján a bilincsel.
- Ó, majd elfelejtettem… - az egyik zsebemből előkotorászok egy kis tolvajkulcsot, ezzel, ha elég ügyes, bármilyen zárat kinyit.
Beindítom a terepjárót és megindulunk. Mikor már csak pár méternyire vagyunk a kaputól, az őrök vigyázó szemével kísérve, halkan odaszólok Nyiknek.
- Sok szerencsét!
Nem válaszol, nem is várom, a kapu előtt megállok, jön az őr és rögtön németül kezdek el beszélni. Felvázolom, hogy Nyik a foglyom, ide küldték, miután politikailag nem megbízható és szúrta egy kedves nagykutya szemét. Elég egy nevet említenem, mikor az őr már int is, hogy nyissák a kaput.
Nehéz szívvel hajtok be a munkatábor területére. Eddig könnyű volt, Nyiket leszállítják a kocsiról, odalépek, hogy levegyem a bilincsét, hisz ki próbálna meg szökni annyi fegyveres katona előtt?
Nyik a megbeszéltek szerint felfordulást csinál, a sok őr és tiszt szalad össze, én is rohanok tettetett bosszúsággal, de belül mar az aggodalom. Nem hagyhatom összeesni magam. Valaki orvosért kiált, ezt az egy szót ismerem csehül. megállok félrehúzódva és figyelem, amint próbálják a századost, Colint és a harmadik tagot életre kelteni. Nem bírok Colinra nézni, elég volt egy pillantás, megszakad a szívem. a századosra összpontosítok, hisz elvileg az én foglyom volt. az orvos megérkezik és megállapítja, hogy egytől egyik elhunytak. Minden megfeszített erőmre szükségem volt ehhez. a testekkel nincs mit tenni, átviszik őket a krematóriumba. Én gyorsan jelentést teszek, hogy miért is hoztam ide nem hivatalosan ezt a nagydarab fickót. elég hihető vagyok és fél óra nem telik el, már a krematóriumban vagyok. az őrök itt nem figyelnek semmire, az egyik alszik, így gond nélkül fektetem ki. Szépen megkeresem a századost és Colint. Könnyű a dolgom, mert egymás mellett fekszenek letakarva. Legalább ennyi tisztességet kapnak. Előveszem az ellenszert és beadom a szükséges adagot a századosnak, kis egységet pedig Colinnak, hogy enyhítsek az állapotán, de fel ne keljen még. Mivel a százados lassan tér magához, a füléhez hajolok.
- Nyik, ha nem térsz magadhoz két percen belül, visszamegyek és addig fogom dugni Yelizát, amíg már a saját nevére sem fog emlékezni...
Lendületből kapja el a torkom és közel von magához. - Az lesz életed utolsó kefélése... - nyöszörgi, majd elenged és feltápászkodik. - Te tényleg szeretsz játszani az életeddel...
Megkönnyebbülten vigyorgok a fenyegetésre - Ha nagyon kedvelnélek, most azt mondanám, örülök, hogy látlak!!! - boldog vigyor feszíti az arcom, szinte nevethetnékem van. - Ha kijutunk, még meg is csókolnálak!
- Na azt próbáld meg... - morogja. - de én is örülök az ocsmány képednek. - teszi még hozzá halkan. - Hogy van a srác? - fordul a test felé.
Az arcom nyúzottá és fájdalmassá válik, ahogy felé pillantok. Nem engedhetem, hogy összeomoljak. - Szedd össze magad és hozd magaddal. Öt perc kell, hogy elérjük a csatorna fedelet. A csatornán át menekülünk ki.
A százados csak a fejét csóválja és felemeli Colint.
- Csak prágáig kell elvergődnünk és holnap éjjel ágyban fogunk aludni, tele hassal, sörrel a kézben. - ígérem és nem ígérek a levegőbe, ez most nem viccnek szánom. - a csatornába viszonylag könnyű lejutni, előbb én ugrom, aztán elkapom a nekem leeresztett Colin testét. Ép vállammal és karommal tartom meg- Tarts ki, kedves. - kérem halkan, de a leérkező Nyik még meghallja. Ez sem tud érdekelni. átveszi tőlem és kivezetem magunkat a büdös csatornából. A csatorna kijárata egy kisebb tóhoz csatlakozik, ott jutunk vissza a felszínre, tisztességes távolságba a munkatábortól. - Ez a tó annyira egészséges, mint egy lepratelep. - morgom. - Ha egyszer vízhez jutok, addig fogom sikálni Colint, míg steril nem lesz.
- Igazán? És mond az emlékeit is ki tudod mosni sterilre? - vonja fel a szemöldökét, ahogy elhalad mellettem. A kosz lemosható, de az emlékek maradnak. Félúton le kell pihennünk, mert a terep és a cipelés kikészíti a vállát.
- Muszáj felébresztenem. - vizsgálom meg a párom arcát, amint az ölembe fektetem a fejét. - Félek, ha tovább várok, nem bírja tovább a teste. - az arcomról lehullik minden álarc, egy féltő, aggódó szerető vagyok most, ezt nem is titkolom Nyik elől. Előveszem a megmaradt utolsó ellenszérumot és beadom neki. Nem tudom fertőtleníteni a területet, vagy legalábbis nem teljesen, de majd kap antibiotikumot. Ép karommal átölelem és finoman ringatom, míg visszatér belé az élet.
A százados csak leül nem messze tőlünk egy fa tövébe. Colin lassan nyöszörögni kezd majd ahogy tudatára ébred reflexszerűen hadonászni és kiabálni kezd. - Ne... nem akarom, kérem!!
- Csssss.... Colin! - szólok rá nem kiabálva, hanem halkan és csendesítőn. - Colin! Én vagyok az! - óvatosan kapom el a csuklóit és kényszerítem, hogy rám nézzen- Én vagyok az, félvér. - félvérnek hívtam az ágyban is, amikor szeretkeztem vele anno. - Emlékszel rám?
Colin hitetlenkedve bámul rám nagy barna szemeivel. Nyilván azt próbálja meg eldönteni, hogy álmodik-e.
- Meg… meghaltam…?
- Nem, de nem sok kell hozzá. – tapintani lehet szegény bordáit, iszonyatosan lefogyott és csupa mocsok, vér és verejték.
- Ash… Tényleg te vagy az? – pillog rám hitetlenkedve, még mindig nem meri elhinni.
- Ennél igazibb már nem igen lehetnék, félvér. – kicsit elmosolyodom és kacsintok.
- De hát… hogyan…? – értetlenkedik, mire megrázom a fejem.
- Most nem beszélhetünk. Tartalékolnod kell minden erődet. Lábra tudsz állni?
- Én… Azt hiszem. – feleli tétován.
- Jó, akkor talpra. – felkelek és őt is igyekszem fölhúzni. Kicsit ingatagon áll meg, de lassan visszatér az egyensúlyérzéke. – Ez az, ügyes vagy! – dicsérem meg.
Mielőtt észbe kaphatnék, szorosan az ölelésébe von, arcát a nyakamba temeti és megremeg.
- Tényleg te vagy az!... Eljöttél!
Pislogok egyet, majd a karjaimat a teste köré fonom. Fél pillantást vetek Nyikre, aki diszkréten vigyorog az orra alatt.
- Úgy látom, a kicsi kígyó végre zavarban van. Ki hitte volna?
Grimaszolok egyet felé, de hamar át is vált a grimasz vigyorba. Colin mikor végre megnyugszik pár perc múlva, hogy tényleg a valóság vagyok, zavart pillantást vet Nyikre.
- A rab a cellában…
- A századosom. – hagyom ennyiben, mire Nyik felhúzza a szemöldökét. – Colin, ide figyelj. Most tovább kell mennünk, mielőbb utolérjük a többieket, annál jobb. Kicsit erőltetett lesz a dolog, menni fog?
- Igen… - bólint, a szemében megcsillan az a bizonyos szikra, ami miatt érte jöttem. Mindegy, mennyire kínozták meg, ő még mindig az én Colinom.
- Ez a beszéd, kistigris.
- Akkor mozogjunk. – kel föl Nyik is és indulunk meg a többiek után.
Sokat kell gyalogolnunk, kezdek elfáradni, de Colin mégannyira nehéz helyzetben van. Átkarolom a derekát a jó karommal és igyekszem támogatni, amíg a traktor nyomába eredünk. Mikor rátérünk egy ösvényre, felismerem a roma jeleket a fákba vésve. Intek Nyiknek, hogy kövessen, mert kis szerencsével a traktor elé tudunk kerülni. Jó kanyargós és göcsörtös séta után megállunk az út közepén, mert meghalljuk a traktor zakatolását.
Az erőm a végét járja, mikor megáll a traktor, jócskán benne jártunk már a reggelben. Colin elveszíti az eszméletét és már nekem sem kell sok, hiába ölelem elkeseredetten. A fejem löktet, a látásom elhomályosodik, még hallom a többiek izgatott hangját, de az agyam egyszerűen kikapcsol, most, hogy biztonságba értem.
Tompán zúg a fülem és szédülök. Résnyire nyitom a szemeim és egy elvetemedett gerendatetőt pillantok meg a fejem fölött, melyet elvadult gallyak, moha és gombák cifráznak. A kemény padlón fekszem, mégis olyan kényelmesnek érzem, mint eddig soha. Pislognom kell párat, hogy a látásom teljesen kiélesedjen, amikor egy számomra ismerős arc úszik be a látóterembe.
- Jó reggelt! – köszönt vidáman. – Már azt hittük, sosem térsz magadhoz!
- Én is örülök, izé… hogy is hívnak… Alex. – jut végre eszembe a neve, mire az említett vigyorog.
- Nagyon kész lehetsz, ha még a nevem is ilyen nehezen jut az eszedbe. – a válaszom annyi, hogy a középső ujjammal megvakarom a szemöldököm. Felnevet és segít ülő helyzetbe tornáznom magam. Mindenki itt van, Yeliza a századost ápolgatja, aki úgy látszik nem nagyon örül, hogy róla kell gondoskodni. Alex mellett Irina ad a kezembe egy kulacsot.
- Igyál, segíteni fog. – mosolyog rám, én meg már rég túl vagyok azon, hogy ne bízzak benne. A csoda teája visszahozott az életbe egyszer, most is visszafog.
- Colin? - kapom fel a fejem és keresem a szememmel.
- Akim és Asimov elvitték, hogy alaposan lesikálják a patakban, itt nem messze. – int a fejével az ajtó felé. – Nem sokkal előtted ébredt fel, először elég zavart volt, minden áron melletted akart maradni, de aztán meggyőztük, hogy jobban fogsz neki örülni, ha tisztán láthatod. Úgyhogy most lecsutakolják szerencsétlent.
A választ hallva megkönnyebbülten fekszem vissza a padlóra.
- Hogy engedte meg Akiméknak? – üt szöget a fejembe.
- Akim nagyon kedves és behízelgő tud lenni. – feleli a százados hallva a kérdésemet. – Remekül bánik az emberekkel.
- Köszönöm. – behunyom a szemem. – Mikor kell indulnunk?
- Azt vártuk, hogy fölébredj. Már délután van és estére el kellene érnünk Prágát.
- Valóban. – kinyitom a szemem és már fel akarnék ülni, de Alex megállít.
- Feküdj nyugodtan, amíg a többiek visszaérnek. Hagymát?
- Hogy mit? – pillantok fel furán.
- Hagyma. – nyúlt felém egy dughagymát. – Találtunk párat és csiperke gombát. Nem a legjobb lakoma, de legalább lesz valami a gyomrodban.
Egy percig nézem Alexet és a többieket. Alig tudom elhinni, hogy nemcsak vigyáztak rám, most hagymát is tettek félre nekem. Képességek ide vagy oda, nélkülük már elpusztultam volna.
- Köszönöm. – veszem el és mindkettőt elfogyasztom. Most ez a hagyma meg a gomba is fejedelmi kajának tűnik. Mire végzek, megjelenik a két nagy díszpinty a rogyadozó ajtóban, mögöttük pedig egy ismerős ismeretlen.
Colin, immáron tiszta bőrrel, egy kopott kék farmerban és szürke pulóverben van, egy barna plüssmellény melegíti a testét a pulóver alatt remélhetőleg pedig egy póló is van. A változás elképesztő, rám néz és a bánatos arca felderül. Kettőt pislogok és már mellettem térdel, egyik keze a térdemen, a másik a vállamon érint meg óvatosan.
- Ash… jól vagy? – kérdez aggódva.
- Ezt nem nekem kellene megkérdeznem tőled? – vigyorodom el, mint egy famacska. Nyik horkanását halljuk mindannyian.
- Ha így vigyorog, akkor kutya baja sincs! Neked, kiskígyó, 13 életed van.
- Ne nevezze kígyónak! – mindannyian pislogunk egyet Colin heves reakciójára. Egyrész, hogy ezt a századosnak címezte, másrész meg megvédett engem.
- Semmi baj, hívhat annak. – simítom el a hullámokat. Feltápászkodom és Alex segítségével talpra kecmergek. – Úgy érzem magam, mint egy kilencven éves teve…
- Akkor te még jó állapotban vagy. – állapítja meg a százados, mire felkuncogok.
Alex talpra segít, és Irina a karomba ad egy kupac ruhát. Hálásan biccentek feléjük és már vetkőzöm is. Rosszul érzem magam ebben a cseh göncben. Szépen levetkőzöm, majd felöltöm a fekete nadrágot, fekete hosszú ujjú felsőt és a fekete bőrdzsekit. A meleg bőr ölelésében dorombolni volna kedvem.
Míg a többiek induláshoz készülődnek, Colin mellé lépek.
- Jól vagy? – kérdezem most én.
- Jól… - bólint. – Csak bánt, hogy ennyit szenvedtél miattam… - arca nyúzott, tekintete pedig fakó.
- Ezt majd később megbeszéljük. – érintem meg a karját. – Estére prágába érünk, ott majd lesz lehetőségünk beszélni.
- Indulás! – adja ki a parancsot a százados, mi pedig engedelmesen meg is indulunk vele.
A traktorral elzötykölődünk majdnem a város határáig, ahol nem lesz kis munka megint elrejteni. Kis értekezés után a temetőnél állítom meg Alexet.
- Itt rejtsétek el a traktort. Rögtön visszajövök. – mondom, mire a százados megállít.
- Hová mész? – nem bizalmatlanságból kérdi, ezt már tudom, így nem is vágok vissza.
- Elrejtettem a temetőben egy kis túlélő felszerelést, ami a segítségünkre lesz.
- A temetőben? – pislog Irina, mire én csak mosolygom.
- Meglepődnél milyen jó rejtekhely. Csak jól jegyezd meg a parcellát. –kacsintok rá.
- Menj. – parancsol a százados, mire én megindulok, de Colin, aki mindez idáig mellettem állt, most elkapja a karom. Visszafordulok és a tekintetén látom, hogy nem akar elengedni.
- Rögtön jövök. – ígérem neki, mire vonakodva de elenged.
Olyan gyorsan szlalomozok a sírok között, ahogy csak tudok. Megjegyeztem az utat, így öt perc múlva már a kripta előtt állok, aminek kifeszítem az ajtaját és bemászom a sötétbe. Szerencsére nem kell lássak, hogy tudjam, mit hova tettem. Leemelem az egyik laza márványtáblát és kiszedem mögüle a lyukból a porlepte sporttáskát. A táblát visszaillesztem a helyére, újabb öt perc múlva pedig megjelenek a kis csapatunknál. A táskát kicipzározom és kiszedek belőle egy üveg vodkát. A férfiaknak mind felcsillan a szeme, mire nevetve a századosnak hajítom. Rögtön meg is húzza az üveget. Míg az üveg kézről kézre jár, kiveszem a szemüvegtokot is, felnyitom, mire Colin lepődik meg mellettem.
- Ez a tiéd. – az orrára biggyesztem a pápaszemét.
Pislog párat, hogy a látása élesedik.
- Te egy varázsló vagy! – hallom Akim hangját, de csak meghajolok, mint egy bűvész a trükk után.
- És most mi a terv? – kérdez Yeliza. – Mind turistáknak nézünk ki, van útlevelünk, és most? Hogyan tovább?
Mindenki várakozóan néz rám, én meg mosolyogva bólintok.
- Úgy van, turisták vagyunk, és hol szállnak meg a turisták? Egy panzióba tartunk, barátaim.
- Egy panzió? – kérdez vissza Alex, mint aki nem jól hallott. – Kaja, meleg, ágy, meg minden?
- Úgy bizony, Alex. Hogy még jobb legyen az álca, Yeliza és Nyik jegyesek lesznek, Irina és Alex egy pár, Akim és Asimov Nyik rokonai, Colin Alex öccse és én Irina bátyja leszek.
Jó pár szem kikerekedik a válaszomra, de senki nem akar tiltakozni, máris a szemük előtt lebeg a kaja meg az ágy ígérete.
- Tényleg panzióban töltjük az éjszakát? - kérdez reménykedve Irina.
- Igen, drága. - bólintok felé.
- Ha nem mondasz igazat, kígyó, én foglak agyon csapni. - mondja Asimov. - Kilyukad a gyomrom!
- Mindenki éhes. - vonja magára a figyelmet Yeliza. - Messze van?
- Egyáltalán nem, húsz perc séta. - a táskából kiveszem a stukkert és a narágövembe csúsztatom hátul, a jó vállamra veszem a sporttáskám.
- Abban mi van? - kérdez a vörös hajú nőm ismét.
- Ruha, pénz, iratok, slusszkulcs...
- Minek a kulcsa? - csillan fel Akim szeme.
- Egy terepjáróé. Továbbá térkép és hajfesték.
- Hajfesték? - hökken meg Irina.
- Úgy ám! - vigyorgok. - A szőke hajam eléggé feltűnő, nem? - megvakarom a jócskán borostás állam. - Utálom a szakállat, ronda vöröses árnyalatú.
- Te hiú dög! - röhög fel Asimov. - Itt toporgunk, a szemünk előtt lebeg a kaja meg az ágy, erre te a szakálladról fecsegsz!
- Ne vesztegessük az időt, mielőbb a panzióban leszünk, annál hamarabb tűnünk el mindenki szeme elől. - jegyzi meg Nyik.
- Tökéletesen igazad van. - bólintok felé.
- Vezess. - adja ki a parancsot, én pedig Colin felé fordulok.
- Gyere mellettem és ne kószálj el. - kérem szelíden, csak bólint, láthatólag eszébe sincs eltekeregni mellőlem. Még mindig alig tudja elhinni, hogy szabad és itt van velünk, de most nincs időnk. A többiek láthatólag nem igen foglalkoznak csapatunk legújabb tagjával, mindenki fáradt, nyúzott és elfogadták, hogy Colin hozzánk csapódott. Mivel nekik nincs dolguk vele, így nem is kerül nagyon a figyelem középpontjába.
- Figyelj csak... - lép Colin mellé Irina barátságos mosollyal. - Már korábban is észrevettem, hogy húzod magad után a lábad. - nem csak a lábát, de ezt nem teszem hozzá. - Ha gondolod, készíthetek rá egy kenőcsöt.
- Köszönöm, de... - láthatóan Colin nem igen tud mit felelni.
- Már megtanultam az úton, hogy több rejlik Irinában, mint kívülről látszik. - karolom át a lány vállát. - Isteni a teája is!
Alex csendesen somolyog mellettünk, le se tagadhatná, mitől pirul ennyire. Hihi.
- Elég a picsogásból. - lép mellém a százados, leveszi a vállamról a táskámat. Ezért nem győzök elég hálás lenni, a rossz vállam már így is tropára ment, a jó vállamra még szükségünk van. - Menjünk!
Amennyire csak lehet feltűnésmentesen haladunk a városban. Nyik Colin és közém lép.
- Téged ismerve, pontosan tudod, melyik panzióba tartunk ugye?
- Elfelejtettem mondani, de igen, a panzió tulajdonosnője egy amolyan lekötelezettem. Petra vendégül fog látni minket, ameddig csak kell.
- Bízhatunk benne?
- Nem vinnék oda senkit, ha nem lenne az. – fordítom a fejem Nyik felé, aki megelégszik a válasszal és besorol Yeliza mellé.
Colin mellettem hangtalanul lépdel, nem akar mellőlem lemaradni, látom, rengeteg kérdés kínozza, még több mondanivaló, de várnia kell. Engem is feszít az érzés, hogy zárjam a karjaimba, csókoljam, ahol érem és esedezzek a bocsánatáért, mert nem hoztam ki hamarabb. Félek, hogy elkéstem, és az a Colin, akibe beleszerettem - pedig előtte nem vonzódtam a férfiakhoz, egyáltalán- már elveszett.
Úgy húsz percnyi gyalogtúra után besorjáztunk egy kissé öreg, cifra panzió kapuján az udvarra. Maga az épület nem volt olyan nagy, hat szoba volt, egyben a tulajdonos, Petra lakott. Petra egy jó pár évvel ezelőtt lett az egyik leg megbízhatóbb bizalmasom. Szépen előre mentem és libasorban léptünk be a csilingelő ajtón. Petra a recepcióspult mögött ücsörgött, cigarettát szívott, közben egy ponyvaregényt olvasgatott elmélyülten.
- Látom, még mindig odavagy ezekért a cukormázas limonádé könyvekért. – szólom el magam svédül, mire kegyeskedik ránk emelni a tekintetét.
- Ezer ördög és pokol… - pislog végignézve a társaságon, mire tekintete visszatér rám. – Azt hittem, te halott vagy!
- Majdnem. – biccentek. – Azért jöttem, mert a segítséged kell. Szállásra van szükségünk és vacsorára.
Petra alacsony volt, barna hajú, telt nő a harmincas évei végén, eldobja a könyvét, megkerüli a pultot, szinte a nyakamba repül.
- De rég láttalak, te szégyentelen!!! Hát így rám hozni a frászt! Legalább írtál volna!!! – enged el, alaposan megnézve magának. – Még mindig szívdöglesztő vagy!
- Hízelgő, de a szívem már foglalt. – biccentek Colin felé.
Petra ekkor kap észbe.
- Jajj, de modortalan vagyok!!! – vált oroszra. – A nevem Petra, ti Ash barátai vagytok?
- Mondhatni. – biccent a százados. – Egy olyan baráttal, mint Ash, nincs is szükség ellenségre.
- Vicces figura! – nevet, de felemeli a kezét. – Ne, nevet ne mondj. – mosolyog ránk mindent tudóan. – Hány szobára van szükségetek, szerencsére üres a panzió. Bár nekem ez nem szerencse…
- Kifizetek mindent. - vágok a szavába.
- Nem azért mondtam. – morog. – Szóval hány szoba kell?
- Négyre van szükségünk. – felelem.
- Rendben, megoldjuk. – bólint lekapkod négy kulcsot a mögötte lévő polcról. – Kövessetek! A szobák az emeleten vannak, lent a hall, a konyha, a nappali, az étkező foglal helyet, meg a kamra.
Libasorban haladunk az alacsony asszonyka mögött a lépcsőn, mire a legelső ajtónál megáll.
- Ez az első, ez két ágyas, a két hórihorgasnak pont jó lesz. – int Akim és Asimov felé, akik eddig csendben várakoztak.
- Köszönjük. – mosolyog Akim, csillogó szemekkel mered az ágyra.
- A velük szemben lévő szobában legyen a kisasszonyka és az óriás. – ejti a szobakulcsot Alex markába.
- Köszönöm, hölgyem. – válaszolja csehül, Petra nagy örömére.
- A mellettük lévő szobában maguk fognak pihenni. – a százados és Yeliza is megkapja a kulcsot.
- Te pedig Ash a kis barátoddal a szokásos szobádat kapod. – hajítja nekem a kulcsot. A szoba pont Akim és Asimov mellett van, a századosékkal szemben.
- Ugye tudod, hogy imádlak? – kérdezem nyájasan, de csak legyint egyet.
- Te már megszolgáltad a barátságomat, szöszi. Nos, rendezkedjetek csak be. Apropó, minden szobához külön fürdőszoba van, és jó sok forró víz. Egy óra és mindenkit lent várok az ebédlőben, üres hassal. Engedelmetekkel rohanok is főzőcskézni! – azzal sarkon fordul és már le is szalad a lépcsőn.
Jót mosolygok utána, hiszen Petra nem egy szokásos asszonyka, fürge és roppant anyáskodó természet. Biccentek a százados felé és a szótlan Colint betolom az ajtónkon a szobába. Amint az ajtót becsukom mögöttünk, elkapom a karját, magamhoz rántom, még feleszmélni sincs ideje, ölelésembe vonom, és úgy csókolom meg, mintha már nem lenne holnap. Colin a nyakam köré fonja a karjait, érzem, ahogy remeg a karomban.
Mikor véget ér a csók, a homlokát a vállgödrömbe támasztja.
- Nem hittem, hogy valaha még viszont látlak… Annyiszor ábrándoztam róla, hogy megjelensz és kiszabadítasz, attól rettegtem, hogy ez mindig álom marad.
- Most már itt vagyok és veled is maradok. – jelentem ki magabiztosan. – Nem engedem, hogy ezek után bárki bántson, megígérem. – adok egy csókot a feje búbjára.
- Ash… Miért tetted? Miért hoztál ki? Én már… nem hiszem, hogy ugyanaz vagyok, aki annak idején voltam…
- Nem érdekel, érted? Te Colin vagy, az Én Colinom. Változhatsz, ahogy csak akarsz, de mindig az Enyém leszel.
Szorosabban ölel, de én az ágy felé noszogatom. Maga a szoba nem nagy, de otthonos. A falakat barna lambéria borítja, néhány csendéletet ábrázoló képpel. Az ágy két oldalán, az éjjeliszekrényeken antik kislámpák égnek. Leülök vele a puha kék ágytakaróra és szépen vetkőztetni kezdem. Nincs semmi hátsószándékom, csak azt szeretném, hogy egy órácskát pihenjen a vacsora előtt. Engedelmesen segít levenni a ruhákat magáról, mígnem meztelen nem lesz. A testét látva elfog a gyilkos indulat, de nem mutatom ki.
- Feküdj le, pihenned kell, hogy erőre kapj. Túl sok volt ez a nap. – megvárom, míg befekszik a puha ágyneműk közé, szinte hallom az elégedett sóhajt, ahogy elnyújtózik. Szépen betakarom.
- Te nem jössz mellém? – kérdez, megfogja a csuklóm.
- Van még egy kis dolgom, kérek Petrától pár gyógyszert és hozok teát. Nem megyek messzire, csak a konyhába. – simítok a homlokára, érzem, hogy még mindig lázas.
- Nem vagyok beteg… - tiltakozna, mire két ujjam az ajkaira teszem, hogy elhallgattassam.
- De ez azért kell, hogy ne is legyél az. – ismételem meg a mondatot, amit én hallottam a vonaton. – Beveszel pár szem gyógyszert, iszol egy kis teát, pihensz, megvacsorázol tisztességesen…
- Úgy sem tudok valami sokat megenni… - a gyomra bizonyára nagyon összeszűkülhetett, de a szemei is kezdenek leragadni, bármennyire is tiltakozik az álom ellen.
- Rögtön jövök. – mondom, majd kimegyek a szobából.
A konyhában megkapom mindazt, amire szükségem van, gyógyszerekkel, könnyű sütivel, és egy kancsó teával a tálcán térek vissza a szobába. Belediktálom Colinba a fájdalomcsillapítót, a gyulladáscsökkentőt meg az antibiotikumokat. Megeszi az a kis sütit, hogy ne éhgyomorra legyen a sok gyógyszer. A teából is kétbögrényivel itatok vele. Mire a végére érünk, annyira elálmosodik, hogy amint a feje a párnát éri, oldalra billen és már alszik is. Kinyújtom a kezem és bütykeimmel megcirógatom sápadt bőrét. Én sem vagyok túl jó állapotban, de most, hogy Colin pihen vacsoráig, nekem is van egy kis időm, hogy össze legózzam magam a darabjaimból.
Szerkesztve louisMayfair által @ 2014. 12. 27. 12:20:58
|
| Tifa | 2014. 08. 01. 17:24:51 | #30855 |
 Karakter: Alexander Dieter von Kaufmann (Őrgróf)
Ash rettentő gyenge. Kérdés nélkül bújok a hóna alá, hogy súlyát rám helyezhesse. Bár nem láttam, amikor történt, de egyértelmű, hogy megharapták. Alkarján cafatos a többrétegű kommandós ruha. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem érte el a bőrét a harapás, különben olyan fertőzéseket szedhet össze, melyektől nemcsak járásképtelen, de halott is lehet!
- Jól vagyok – morogja az orra alatt, de olyannyira nem meggyőző, hogy eleresztem a fülem mellett. Helyette inkább falakó doktornőmet keresem a szememmel. Szegény eddig is szörnyen sápadt volt, most a fán ülve, a döglött farkasokat nézve még gyámoltalanabbnak látszik. Olyan, mint egy fészkéből kipottyant madárka, aki még nem tud repülni, de a szüleit már lelőtték a vadászok. Képtelen vagyok magára hagyni ezt az ázott madárkát.
- Mindenki jól van? – hallom meg a százados mélységes baritonját. Igazi alfahím, ez tagadhatatlan. Ash nem akar lemaradni mögötte, ezért el is húzódik tőlem, mintha ettől meggyógyulnának a sebei. Ki vagyok én, hogy megakadályozzam macsóságában? Elengedem, hadd menjen, hiszen van amúgy más, akire figyelnem kell. A fa alá sétálok, és kinyújtom karjaimat, hogy jelezzem a kis madaramnak, én vigyázok rá. Belém vetett bizalmának tökéletes jelét adja azzal, hogy le is ugrik. Nem okozok neki csalódást: úgy kapom el, mintha nem is lenne súlya. Nem is áll messze ettől a kijelentéstől: negyvennyolc kilogrammját akár fél karral is elbírnám.
Óvatosan a földre állítom, és odasétálok vele a többiekhez. A százados éppen felméri a veszteségeket.
- Mi megvagyunk – jelent kötelességtudóan Akim, a Nyurga.
- Mi is. – Egy plusz intéssel jelzem, hogy nem ettek meg minket, Nyikolaj máris tovább hordozza tekintetét a többiekre.
- Svéd? – olvassa elméjéből a névsort.
- Kibírom – veti oda a kemény legény, bár koránt sem olyan keményen, mint ahogy szerette volna.
- Rendben – nyugtázza a százados, majd átlép a következő napirendi pontra. – Ezek a dögök már nem fognak több kellemetlenséget okozni. Asimov! – kiált oda a számítógépesnek.
- Uram? – Nagyon jó katona. Sosem felejti el, hogyan hívja a felettesét. Becsületre méltó.
- Van valami a közelünkben? – érdeklődik a százados. Az előző kis incidens után teljesen érthető.
- Uram, nem tapasztalok ellenséges tevékenységet öt kilométeres körzetben. – Válasza jobban megnyugtat, mint azt gondoltam. Olyan súlyos kő esik le a mellemről, hogy szinte könnyebben tudom venni a levegőt is.
- Rendben, egy percet sem késlekedhetünk tovább – adja ki a parancsot a százados. – Szedjük össze a cuccainkat és indulás tovább a vonathoz.
- Kétóránként jár – szúrja közbe Ash. Hangjából mintha fásultságot hallanék ki. Ez nem jó hír. – Lemehetünk a faluig, de nekem van egy jobb ötletem. – Mindenki felhúzott szemöldökkel figyeli, ő pedig csak szép nyugodtan kisimít arcából egy oda nem illő, összetapadt hajtincset. Az efféle macsó viselkedéshez még nem vagyok hozzászokva. – Tudok egy rövidebb utat a vasúti sínekig. A vonat egy bizonyos szakaszon kénytelen lassítani a hegyomlások miatt. Ott gond nélkül fel tudunk ugrani rá, hisz gyakorlatilag gyök kettő a sebessége. Úgy kihagyhatjuk a várost és csak arrafelé kell mennünk. – ujjával egy kevésbé meredek lejtőt jelöl meg. – Levisz a völgybe, kicsit meredek, de gyorsabb és kikerüljük az ellenséget… Egy időre – teszi hozzá még mellékesen, de annál kedvetlenebbül.
Csend borul ránk. A katonák vadul gondolkoznak, míg mi többiek várjuk a határozatot.
- Százados, ne haragudjon, de szerintem fogadjuk meg a Svéd tanácsát – javasolja Asimov határozottan.
- Igen, habár a hátam közepére kívánom ezt az alakot – csatlakozik hozzá Akim –, sajnos bíznunk kell benne, mert nincs más esélyünk.
Nyikolaj minden eshetőséget számba vesz, megrág, kiköp. Még egyszer végignéz rajtunk, és hasonló megállapításra juthat, mint én: nem ütközhetünk újabb ellenséges erőkbe, mert abba már biztosan belehalna valaki. Egy pillanatra szemem elé ugrik a meglőtt női katona. Valamint Dr. Yelizaveta könyékig véresen, ahogy a hasi sebben turkálva próbálja az artériákat elszorítani. Láttam a szemén, hogy bármit megtett volna azért, hogy segíthessen azon a szerencsétlenen, aki a testével védte meg őt, de biológiai tudásra kevés volt ahhoz, hogy tudja, egy gyomros lövést nem élhet túl senki, aki nem kerül öt percen belül steril műtőasztalra. Ilyenkor úgy sajnálom, hogy az én tudásom csupán elméleti. Irinán láttam, hogy nem tudja feldolgozni a történteket, de én tisztán tudtam tartani a tudatom.
- Rendben. Azt mondod lefelé és egyenesen? – A százados hangjára kapom fel a fejem.
Ash-re pillantok, de ő csak bólint egyet. Sugárzik róla, hogy pocsékul van. Mikor Nyikolaj elindul a lejtőn lefelé a két hölgyet utána küldjük, mögéjük Akim és Asimov zárkózik fel, Ash mellett én zárom a sort. Megkedveltem a szőke fejét, még ha nem is mindig tudok rajta kiigazodni. Nem hagyom magára.
- Miért csinálod ezt, Ash? Megölöd magad – bukik ki belőle.
- Mire gondolsz? – kérdez vissza ártatlannak szánt hangnemben, de már nem játszik jól.
- Ez az egész szerepesdi. Amióta ismerlek, már nem is tudom, hányadik arcodat számolom – mondom el kerek perec. Ez nem az a pillanat, amikor kerülgetni kéne a forró kását.
- Hát, azt el kell ismerni, bőr van az arcomon, méghozzá jó vastag. – Talán örülnöm kéne, hogy a humorérzéke nem hagyta el, de megcsóválom a fejem. Korántsem erre az énjére voltam kíváncsi most. Utána viszont komolyra veszi a hangsúlyt, ezzel száznyolcvan fokos fordulatot véve. – Egyet jegyezz meg, Alex. Bármit teszek, vagy mondok, csak azért csinálom, hogy téged Rómeó és imádott Júliádat biztonságban tudjalak, és hogy nektek jó legyen. Ebben soha ne kételkedj.
Hirtelen támadt energiával elém fordul, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül elkapja a felsőm, szinte felrántja magát hozzám, és száját az enyémhez szorítja. Szinte az ütő is megáll bennem. Sok furcsaságot láttam már a közemberek között. Vagyis... miket beszélek én? A katonák néha paskolgatták egymás tomporát az öltözőben törülközővel, de ilyet még sosem tapasztaltam. Fogalmam sincs, hogy ez most mit akart jelenteni. Ash akkor most... szóval akkor mi a fene van?!
- Ne maradj le, Alex! – kiált vissza rám pár lépés után. Ekkor jövök csak rá, hogy olyan voltam, mint a tojógalamb, és egyhelyben jártam csak. Futólépésben sietek utánuk. Ráérek később is elfilozofálni a férfiak közötti bajtársi, „haversági” és egyéb kapcsolatok természetéről.
A lejtő komoly koncentrációra kényszerít mindenkit. A hegyoldal olyan, mintha jégen próbálnánk haladni. Hol a fagyott víz, hol az avar, hol a laza talaj, vagy éppen a kavicsok nehezítik meg a dolgunkat. Jó, a katonák acélbetétes bakancsai jól bírják a kiképzést, így sem Nyikolaj százados, Akim, Asimov, Ash vagy én nem vagyunk különösebben bajban. Ellenben a hölgyek cipőit egyáltalán nem ilyen terepre tervezték. Néha úgy néznek ki, mintha korcsolyáznának. Amint az szokás a jégen, valaki el is csúszik. Árva madárkám talpa alól kisiklik a talaj, és kisebb sikoly kíséretében rohamos ütemben haladni kezd a domb alja felé. Yeliza azon nyomban segítségére siet, de mivel az ő cipője is csúszós, hiába kapja el, neki is meg kell kapaszkodnia. Akim kézenfekvő, mint kapaszkodási célpont, csakhogy sérült lábával ő sem a legstabilabb, ezért ő Asimovba kapaszkodik. Ő is kapálózni kezd, így sikerül elkapnia Ash ép karját. Nem habozok, megragadom a kabátját, és megölelgetek egy fát. Már úgyis régen tettem. Meg kell vallanom, eszméletlenül nehéz a társaság, de próbálok arra koncentrálni, hogy jószerivel az egyetlen ép ember vagyok, vigyáznom kell rájuk.
Szerencsére a százados már a domb egy biztonságosabb részén van, így a tőle nem messze lévő Irinát ráagitálja, hogy engedje el Yeliza kezét. Majd így tovább szép sorjában a többieknek is segít. Egyre könnyebben tartom a pillekönnyű svédet. Mikor őt is leengedtem, magam is leóvatoskodok a kitaposott ösvényen. Abban a pillanatban viszont Ash felnevet. Teljes értetlenség lesz úrrá rajtunk.
- Min nevetsz? – teszi fel a logikus kérdést Akim. Látom mindenki tekintetén, hogy mindenki ezt tette volna.
- Semmi, csak eszembe jutott a nagyapa, nagymama, unoka, kutya, macska húzzák a répát „gyerekmese” – válaszolja vigyorogva. Az említett mesekönyv rajza elmém előterébe nyomakodva arra kényszerít, hogy felnyögjek. Nem semmi gyerek ez az Ash.
Innentől zavartalanul megy az ereszkedés. A hölgyek gyakrabban kapaszkodnak meg a fákban, így ők sem csúszkálnak, de mi is jobban odafigyelünk, hová lépünk. Így aztán sértetlenül érjük el a völgyet mélyét. Két sínpár fut előttünk. Földrajzi ismereteimet összevetve az egyik Köln felé, míg a másik Frankfurt felé visz. A löszfal ingatagsága miatt mindkét irányból sebességkorlátozás él a vonatokra. Ami számukra kellemetlenség, számunkra a menekülés.
- Jól van, előbb Asimov ugrik fel – irányít Guseinov. – Felhúzza Akimot, ők ketten a tudós hölgyeket, majd Coloska, Svéd és Én.
Még mindig nem tudtam megszokni újdonsült becenevemet, de van egy olyan érzésem, hogy a közeljövőben nem fogom tudni megváltoztatni a százados rólam alkotott képét. Esetleg, ha megverekednék vele, de az nem az én stílusom. Persze lehet, hogy rá kell fanyalodnom erre a megoldásra.
- Mégis hogyan? – méltatlankodik Yeliza. Tőle nem vártam, hiszen elég sportos.
- Valaki kinyitja az egyik marhavagon ajtaját, aztán sorjában felugrálunk – magyaráz Ash úgy, mintha egy csapat óvodásnak tenné. – Nem jelent veszélyt, Yeliza. A szerelvény, itt előttünk körülbelül 8 km/h sebességgel fog haladni. – Aztán még hozzáteszi. – Látod szemben azt a sziklafalat? – mutat rá Ash a löszfalra, amit már én is szemrevételeztem. – Emiatt.
A fizikus hölgy megnyugodni látszik. Azt hiszem az ő geológia tanulmányai közt is ott szerepel a lösz, mint ásvány, és annak jellemzése.
Töprengés közben mindenki megkeresi a neki kijelölt helyett. Asimov följebb siet a sínek mentén, hiszen ő lesz a valaki, aki elsőnek ugrik. Nem is kell soká várakoznia, mert megérkezik a vonat. Csikorogva lassít, majd zakatol tovább a maga zötyögős, kattogós ütemében. Asimovnak nem is kell több, egy macska ügyességével ugrik fel a vonat oldalára. Csupán másodpercei vannak rá, de ő majomügyességgel kapaszkodik a forgatható ajtónyitó zárszerkezetben. Pillanatok alatt elforgatja, félrelöki az ajtót és belendül rajta. Térden állva, előre nyújtott karral várja a felé röppenő Akimot. Kettejüknek aztán könnyedén sikerül Irinát felhúzni a zötyögőre. Yeliza jószerivel egyedül felugrik, nekem sem okoz problémát a feljutás. Ash és a százados szinte egyszerre ugranak. Ash ugrása viszont nem hogy nem stabil, de látom, hogy majdnem el is véti. Nyikolaj is látja ezt, ezért hátba vágja, Akim és Asimov fogja meg, hogy ne bukjon orra, aztán berántja maga után a vagonajtót. Csak úgy macsósan, fél kézzel.
Ezután mindenki letelepszik a vagon számára kényelmes helyén. Svédünk egyértelműen egy csapóajtó közelében borul rá egy jókora kupac szalmára. Azon meg sem lepődöm, hogy Akim és Asimov egymás mellett maradnak. Azt viszont érdeklődve látom, hogy Nyikolaj Yeliza mellett keres menedéket. Egymásra vetett pillantásaikból arra következtetek, hogy nem közömbösek egymás irányába. Én is letelepszek Irina mellé. Ám belőle előtör az orvos, ahogy a kiskutyaként összekuporodott, sápadt Ash-t nézi.
- Megnézem Ash-t – motyogja inkább magának, mint nekem. Yelizával együtt elkezdik felmérni az állapotát. Nem avatkozom a dolgukba, hiszen az én biológiai tudásom még mindig csak elméleti. Hadd okoskodjanak a diplomások.
Elmélázva hallgatom a mozdony hangját. Ez egy TRAXX F140 AC3-mas villany-, dízelmozdony, mely a TRAXX sorozat a harmadik projektjéből származik. Ez a TRAXX 187-es gyűjtőnév alatt futó egyik modell, amit először 2011-ben mutattak be Münchenben egy „Transport logistic” kiállításon. Akkor ez volt a legkorszerűbb tehervontató mozdony. Mostanra már nem a legjobb, de azért igyekeznek megfelelően karbantartani. Még mindig képes 2000N erőkifejtésre, és a 160km/h-ás sebességre. Hihetetlen jármű. Ezzel aztán tényleg gyorsan fogunk haladni. Jólesően nyugodt gondolataim közül Irina édes hangja zökkent ki.
- Alex, teát kell főznünk Ash-nek. Ha még jobban kihűl, nagyobb baja is lehet egy kis megfázásnál – magyarázza, én pedig csak bólogatok rá.
- Hogyan szeretnéd csinálni? – tudakolom tőle mindenféle gúny nélkül.
- Kell öngyújtó, valami fém tál, és egy anyagdarab, hogy megóvjam a kezem a hőtől – sorolja magabiztosan. Végre le tudott nyugodni, és megtalálta azt, ahol kétséget kizáróan tud segíteni a csapatnak.
A táskámból előszedek egy konyhai törlőrongyot, amit csak úgy a biztonság kedvéért tömtem bele. Úgy tűnik nem volt balgaság. Eközben Irina a többiekhez fordul.
- Asimov... – hangja gyönge. Nem tudom, hogy fél, vagy csak nem akarja felébreszteni Ash-t. – Tudna nekem adni egy öngyújtót? – érdeklődik.
- Minek az? – kérdez vissza a katona. Tekintete ugyanolyan barátságtalan, mint a hangja. Nem sok kedve lehet odaadni a felszerelését valakinek, akit nem ismer.
- Hát... Gyűjtöttem teának valót és szeretném elkészíteni. Az öngyújtóval tudnánk melegíteni... De hogy miben azt még nem tudom – magyarázkodik remélve a legjobbakat.
- Na várj – kezd el a cuccai közt keresgélni Akim, majd leszedi a kulacsához tartozó fém bögrét és odanyújtja Irinának. – Ebben meg tudod melegíteni majd.
- Tessék – sóhajt Asimov, majd kelletlenül odaadja az öngyújtót. – Majd kérem vissza. – Irina elmosolyodik, mintha karácsonyi ajándékot kapott volna.
- Köszönöm szépen – hadarja, és már mellettem is terem.
Nem túl nehéz egy teát elkészíteni, mi mégis jócskán bajlódunk vele. Ragaszkodik hozzá, hogy ő fogja a bögrét, és én melegítsem. A táskámból kivett hőmérővel még a hőfokát is tudjuk nézni, hogy minél több C-vitamin maradjon meg a teában. Hiszen a C-vitamin hőmérsékletre érzékeny vegyület, 60°C-on elbomlik. Pár percnyi melengetés után a ronggyal leszűrjük, hogy a tűlevelek ne akadjanak a beteg torkán. Aztán kulacsba töltjük a kész lét, és már mehet is Ash-hez. Irina odaviszi Yelizának, hogy őt kérje fel a nemes feladatra.
Miután ezzel végzett, lelkiismeretesen visszatelepszik mellém, és újra kezébe veszi a pléhpoharat. Mondania sem kell, már szikrázik is a vihargyújtó, és fellobban a kékes láng. Közben Ash és Irina között néma metakommunikáció megy végbe. A svéd fiú belekortyol az általunk „főzött” teába, majd köszönetképpen a mellettem térdelő doktornőre bólint. Irina haloványan mintha elpirulna. Elhiszem, hogy örül neki, hogy a csapat hasznára lehet, mégsem vagyok teljesen nyugodt a pillantásai láttán. Mikor Irina felpillant rám, nem teljesen őszinte a mosoly, ami kiül az arcomra.
- Köszönöm neked is a segítséget, Alex – suttogja már-már meghitten.
- Szívesen Irina... – ajkaim ugyan nem csukódnak össze, de nem tudom, mit is akarnék mondani. Hogy ne segítsen már ennyire a kígyónak? Vagy, hogy bárcsak én lennék beteg, és nekem főzne teát? Tekintetem egy rövid ideig ugrál a két szeme között, majd inkább becsukom a számat, és csendben maradok. Azért jól esik, hogy Irina az én hangomra is szégyenlősen elmosolyodik.
Ash dörmögésére leszek figyelmes.
- ...reggelre kutya bajom.
- Egy megfázáson kívül – kontráz Yeliza, szokásához híven. Nem is ő lenne, ha nem tette volna.
- Bízz bennem, Ash, ez a tea azon kívül, hogy nagyon finom, remekül hat meghűlésre és megfázásos betegségekre – bizonygatja Irina, biológusi diplomája teljes tudatában.
- Nem vagyok beteg! – morogja enyhén orrhangon, ami egyértelművé teszi orrnyálkahártyáinak kismértékű duzzanatát. Alias: beteg. Mi csak mosolygunk makacsságán.
- Akkor a tea azért kell, hogy ne is legyél az – szúrom közbe, csak hogy egy férfiúi vélemény is elhangozzék. Erre Ash felhagy a tiltakozással.
Irina és Yeliza is visszatér saját dolgához. Míg a fizikus doktort leköti a százados fizikumának vizsgálata, addig madárkám a kezében melegedő teára figyel. Szép sorjában minden kulacsot lelkiismeretesen megtölt az enyhén gyanta ízű teával. Körülöttünk mindenki szépen elpihen. Ash úgy kidől, hogy szinte puffan, amikor szemére álom hull. Úgy szuszog, hogy orra előtt a szalma fel-felreppen. Akim, Asimov szintén pihennek. A százados magához öleli Yelizát. Úgy néznek ki, mint egy friss párocska, ahogy a doktornőt átkarolja a férfi. Egészen romantikus lenne a helyzet, ha nem egy használaton kívüli marhavagonban lennénk.
Madárkám visszateszi mindenkinek a kulacsát a helyére, majd visszahuppan mellém. Úgy befészkeli magát mellém, mintha a szerelmese lennék. Mellkasomhoz bújik, én pedig automatikusan megölelem. Rövid ideig hallgatásba burkolózik, aztán mégis erőt vesz magán.
- Alex... Nem lesz könnyű dolgod igaz? Nem fog a hazám tárt karokkal várni rád... – karjait erősebben fonja körém. Érzem, hogy sajnál, de nem ez most sokadrangú kérdés. Előbb életben el kell jutnunk odáig, hogy gondolkodnom kelljen azon, mi lesz velem azután, ha átkeltünk a határon.
- Ezzel most ne foglalkozz Irina, a lényeg, hogy haza juss – nyugtatásként simogatni kezdem a haját. Azt a szép, selymes, barna haját. Örülök, hogy mellkasomhoz bújva nem látom a szemeit. Akkor biztosan nem tudnék ilyen magabiztosan beszélni.
- Én... – szólal meg bátortalanul – ...ha minden elrendeződik, szeretném, hogy tudd. Nálunk van helyed. Velem – suttogja szerényen. Szinte érzem, hogy süt az arca a forróságtól. Hirtelen nem is tudom, hogy mitől jövök inkább zavarba. Az ő zavarától, vagy attól, hogy ilyen ajánlatot tett nekem. Nem is tudok megszólalni. Jobbnak látom csendben maradni.
A kimerültség meg is hozza hatását. Irinát pillanatokon belül elnyomja az álom. Én is próbálok aludni, de valahogy nem akar sikerülni. Hallgatom a zakatolást, és gondolatok milliói száguldanak keresztül az agyamon. Csak onnan sejtem, hogy félálomba merültem, mert hirtelen ébredek fel, mikor meghallom a többieket mocorogni. Alig hallhatóan beszélgetnek, motoszkálnak. A százados testsúlyához képest úgy surran, mint egy párduc. Akimtól fecskendőt szerez, majd visszalopakodik Yelizához. Ash-nél vannak csak mérgek, így gondolom, hogy morfium van a fecskendőben. A tű haloványan megcsillan a sejtelmes fényben.
Megérzem, hogy Irina mocorog a karjaim között. Előbb megpróbál hátra nézni, aztán felpillant rám. Erre bíztató mosolyt villantok rá. Viszonozza mosolyom, majd enyhén rekedten hangon megszólalok:
- Hogy aludtál? – Picit megköszörülöm a torkom, hogy ne legyen olyan reszelős.
- Jól, köszönöm. Sokkal jobban érzem már magam és a további utat is jobban fogom majd bírni – bizonygatja elszántan. Én pedig hiszek neki.
- Ennek örülök – válaszolom, majd megsimogatom az arcát, ahol csíkokat mart bőrébe a ruhám.
- Mindjárt jövök – tápászkodik fel, és a teakészítés kellékeivel az elkülönült fickók felé veszi az irányt. Dehogy fickók! Férfiak! Nagyon rámentek az idegeimre az utóbbi napok. Vissza kéne fognom magam, különben szégyent hozok az őseimre.
Erre a gondolatra szörnyű fájdalom markol a szívemre, de ahogy Irina visszahuppan mellém, és újból mellkasomra fészkeli magát, a kicsiny szörny a bordáim mögött elengedi a szívemet. Újból megnyugszom. Mély lélegzettel magamba szívom édes illatát.
Látom, hogy Ash is felébred. Arcszíne sokkal meggyőzőbb, mint mikor felugrottunk kicsit vonatozni. Az ajtóhoz megy, óvatosan elhúzza kicsit, hogy megnézhesse, merre vagyunk. Ő biztosan jobban felismeri a tájat, mint bármelyikünk. Rövid tanácskozást tart a századossal, és Asimovval. Látom rajtuk, hogy erősen törik a fejüket, de a végső döntés sokkal hamarabb megszületik, mint gondoltam.
- Jól van, akkor figyelem emberek! – fordul felénk Ash kissé színpadiasan. Tényleg jobban van. – Mivel a határnál ellenőrizni fogják a vagonokat, így előtte le kell szállnunk – közli velünk. Érzem, hogy Irina összerándul a karjaim közt.
- Éppen ezért amikor lelassít majd a vonat, mind kiugrunk – veszi át a szót a százados, mintha kicsit megnyugtatni próbálna minket. Madárkám mégsem reszket kevésbé. Érzem pillantását az arcomon, de nem viszonzom, csupán erősebben szorítom magamhoz. Most nem lankadhat a figyelmem.
- Ne aggódj, menni fog – suttogom oda neki, szinte már reflexszerűen.
- És mégis hogyan fogjuk ezt végre hajtani? – kérdez közbe Yelizaveta. Nem is tudom, miért a felhang, hiszen Guseinov százados biztosan meg tudja oldani a dolgot. Nem véletlenül őt bízták meg a csapat vezetésével.
Minden szem rá szegeződik. Asimov és Akim issza a szavait, Yeliza bizakodón néz rá. Én igyekszem semleges arcot vágni továbbra is.
- Asimov és Akim lesznek az elsők egymás után, majd a tudós hölgyek, Coloska, a kígyó és én.
Sejthettem volna – szorítom össze a fogaimat. – Ez nem lesz így jó.
- Én nem ugrok – vacogja Irina, ahogy azt vártam.
- Százados... Ha Akim után ugranék én? – szólok közbe. Érzem, hogy Irina újfent az arcomat fürkészi. Nincs mese, én vagyok a lovag, nekem kell őt megvédenem.
- Mégis miért Coloska? – Újból ez a sértő becenév. Úgy tűnik, nem tud velem megbarátkozni a százados. Kérdő tekintetére kénytelen vagyok válaszolni.
- Majd én elkapom Irinát, akkor talán ki mer majd ugrani. Igaz? – Utolsó szavaimat már inkább Irinához intézem, mint a századoshoz. Ő pedig beleegyezően bólint egyet. Nagyszerű.
- Rendben, legyen így – hagyja ránk a marcona medve. Még szerencse, mert különben bajban lettünk volna.
Irina erősen koncentrál. Valószínűleg azt hajtogatja magában, hogy „menni fog”. Nem zavarom meg gondolatait, csendben összepakolom minden felszerelésünket. A többiek is ezt teszik, csak közben további részleteket beszélnek meg. Gondolom Akim sérülése az egyik fő téma. Nincs szükség rá, hogy még jobban lesérüljön bárki is. Így is hatalmas veszteség, hogy Ghukov alhadnagy életét vesztette menekülés közben.
Akár a kislibuskák, elfoglaljuk helyünket az ajtó közelében. A sorrend megfelelő, egyedül Irina reszket, mint a nyárfalevél. Ezt is igazából azért érzem, mert a derekamba kapaszkodik. Sajnos nem tudok hátranézni, az egész látóteremet kitölti Akim szélesre tömött háta.
Aztán hirtelen megindulnak az események. A százados felrántja a vagon ajtaját. A fák úgy suhannak el az orrunk előtt, mintha valami szürreális festményt néznénk. A hideg szél az arcunkba vág. A százados mégis megadja a kegyetlen jelet. A vonat ennél nem lesz lassabb. Asimov halált megvető bátorsággal ugrik, gurul, majd felpattan. Társa gondolkodás nélkül ugrik. Asimov, annak ellenére, hogy nem látszik olyan erősnek, egyetlen könnyed mozdulattal segíti a földre. Akim is kigurulja a földre érkezés erejét. Sértetlenül pattan fel. Ahogy meglódulok, érzem, hogy egy pillanatig Irina ujjai megszorítják a ruhámat, de aztán elengednek. Olyan hihetetlen az egész, hogy csak akkor eszmélek fel, amikor már a földön állok, és a vonatot nézem. Egyáltalán nem megy olyan gyorsan, mint amilyennek tűnt. Irina viszont sehol. Rémülten oldalazni kezdek a vonat mellett. Nem értem, miért nem ugrik. Mi történhetett? Irina Ash felé fordulva beszél, ő pedig bárgyún vigyorog. Egyszer felém mutat, de Irina csak még közelebb húzódik hozzá. Egy pillanatra majdnem megállok, de aztán Ash meglöki a kis madarat, az pedig úgy reppen ki a kitárt vagonajtón, mintha édesanyja lökte volna ki a fészekből. Szerencsére pontosan a karjaim közé érkezik. Igaz, hogy a lendülete leterít a földre, de erősen magamhoz szorítom őt, így nem eshetett baja.
Fülig pirulva néz rám, de hirtelen nem tudom eldönteni, mi is okozza zavarát. Felpattan rólam, és ide-oda pillantgatva felém nyújtja a kezét.
- Bocsánat, minden rendben... – motyogja, de ezzel sem tudja tisztára mosni érzéseimet. Nincs is időm ezzel foglalkozni. Asimovval és Akimmal együtt megyek Yelizáért, hátha szüksége lenne a segítségünkre, de igazából nincs. Katonákat megszégyenítő ügyességgel pattan fel a tökéletesen kivitelezett bukfencből.
Sajnos a bámészkodásból későn ocsúdok, és már csak azt látom, hogy Ash a gravitáció által felgyorsított korpusza száguld felém. Kitérésre semmi esély, ezért inkább megpróbálom elkapni. Ennek eredménye, hogy úgy hanyatt vágódom vele, mintha az erkélyről leugrott Júliát kaptam volna el. Ő pedig éppen úgy is vihog.
- Már másodszorra mentesz meg – susogja alig hallhatóan.
- Nincs időnk szórakozni! – hallom meg a százados parancsoló hangját.
Eddig sem voltam éppen gondolataim ura, de most megint elvesztettem a kontrollt. Pillogok pár pillanatig, miután Ash leszállt rólam, majd én is feltápászkodok. Úgy nézhetek ki, mint egy rakás szerencsétlenség, ezért gyorsan kihúzom magam, és leporolom a ruhám.
- Plzeň határában kell, hogy legyünk – tesz jelentést Asimov. Gyorsan lehunyom a szemeim, és elmémben ellenőrzöm a térképemet. Igen, ez az egykori cseh határ közelében van. Egy éjszaka alatt egy TRAXX mozdonytól ez elvárható teljesítmény. Viszont felmerül a kérdés, hogy miért ide jöttünk? Persze, közelebb vagyunk Oroszországhoz, de nem mondhatnám, hogy ez a legrövidebb útvonal oda.
- Az már a hajdani Csehország területe – igazolja gondolataimat Akim.
- Így van – bólogat Ash rendkívül elégedetten.
- Nem ez a legrövidebb út Moszkva felé – mondja ki Yeliza aggályaimat.
- Nem – hagyja rá Ash. – De az egyetlen. Sajnos, Rosenthal környékén ez az egyetlen vasútvonal, és a másik irányba zsákutca. Marburg felé kellett indulnunk, így Frankfurt-on keresztül tudtunk jönni idáig.
Hiába töröm a fejem, még nekem se rémlik, hogy ki lett volna függesztve egy útvonalterv a vonat mellett.
- De honnan tudtad, hogy ez a vonat eddig eljön? – teszem fel az egymilliós kérdést. Mert honnan máshonnan tudta volna, ha nem pontosan erre akart volna jönni.
- Nem tudtam – feleli hetykén Ash.
Ezt talán valaki más beveszi, de én nem. Ha nem tudta volna száz százalékig biztosan az útvonalat, akkor nem terelt volna minket erre. Már értem, miért kapta a Kígyó becenevet, de szerintem a Róka is simán illene rá.
- Remek! – A százados olyan hangosan fújtat, mint egy felbőszült bika. – Akkor ennyi erővel bárhol is kilyukadhattunk volna!
- De itt lyukadtunk ki! – makacskodik a kis kígyó. – Most mit kell ezen rugózni?!
Mindkettőjükön látszik, hogy idegileg megviseltek. A százados frusztrált több szempontból is, és a kígyó sem marad el mögötte. Biztos vagyok benne, hogy valamin töri a fejét. Csak arra nem tudtam még rájönni, hogy min.
- Mert nincs semmi tervszerűség abban, amit csinálsz, kicsi kígyó! – vágja a fejéhez a százados. Halántékán kezd kidudorodni az agressziót jelző ér.
- Na, mert aztán kurvára tervszerű volt, ahogy szitává lőtték a helikoptert, Prüntyőke! – Ash is kezdi elveszíteni a türelmét. Szerintem át sem gondolja, hogy kivel kiabál. – Ezzel szemben itt vagyunk, velünk vannak a tudós csajok, és úton vagyunk hazafelé! És ez nem éppen a te kurvanagy tervszerűségednek köszönhető!
- Na, ez már kibaszottul hiányzott!!! – A százados halántékán az ér lüktetni kezd. Megfeszítem az izmaimat, hogy ha kell, közbe tudjak avatkozni. Mert kétség sem fér ahhoz, hogy ebből verekedés lesz. – Már vártam, mikor fog kiderülni, hogy a kis kígyó nélkül sehol sem lennénk, és egyébként is, te vagy az igazi parancsnoka a küldetésnek!!!
A levegő izzani látszik. A két férfi közt láthatatlan villámok cikáznak. Aztán megtörténik az, amire senki sem számított: Yeliza közbeszól.
- Nagyon sajnálom, hogy nincs nálam egy mérőszalag, szívesen a rendelkezésetekre bocsájtanám – csicsereg közbe rezzenéstelen hangon. Azt hiszem csak én hallom a tompa puffanást, amikor az állam a földet éri. – Azzal egyszer, s mindenkorra lezárhatnánk a vitát, kiderülne, hogy ki a nagyobb csődör, aztán koncentrálhatnánk a feladatunkra.
Azt hiszem nem csak én döbbentem le. Senki sem találja a hangját. Szinte egy teljes perc is eltelik, mire a százados hápogva, de meg tud szólalni:
- Hogy micsoda?!
- Úgy vitatkoztok, és bizonygatjátok a magatok igazát, mint a kamasz fiúk, akik azon csatáznak, kinek a pénisze a nagyobb?! – tartja a kiselőadást, míg mi csak pillogunk, mint borjú az újkapura. – Gondoltam ezzel el lehetne intézni a problémát, és konstruktív mederbe terelhetnénk a beszélgetést, de sajnos nincs mérőszalagom – elhallgat, majd merengőn a kezére néz. Újabb ötlete révén hozzáteszi: – Habár, az én nagyaraszom egészen pontosan 210 milliméter, ennél nagyobb mérőeszközre nincs szükség, igaz?
Egy pillanatra vissza kell tartanom a nevetést, ami egy horkantás formájában azért mégiscsak utat keres magának. A helyzet olyan abszurd, hogy ennél abszurdabb már nem is lehetne. Két tesztoszteronbomba készült egymásnak ugrani, kiadni magukból a feszültséget egy-két istenes pofon formájában, de ez a nő egyetlen mondatával képes volt elfújni a harci szellemet, és döbbent csöndbe borítani mindenkit. Ugyan egy rövid ideje ismerem, de még mindig meg tud lepni.
Végül nem tudom visszatartani már a nevetést, és megvallom, hónapok óta nem nevettem ilyen jót. Yeliza értetlenkedve néz rám, de képtelen vagyok abbahagyni a kacagást. Szemeimből törölgetem a könnyeimet.
- Ö-ööö… Izé – keresi Ash a hangját. – Szerintem nem szükséges. – Tekintete a századosra szalad. Nem mondhatnám, hogy ő lazábban vette ezt az akadályt. Aztán újra visszanéz Yelizára. – Azt hiszem, hogy el tudjuk dönteni, hogy ki a vezér, anélkül, hogy khm… izé… szóval érted!
- Így van! – hadarja Guseinov százados. Arcán a zavar egyértelmű jele, pír virul. – A csapatot én irányítom, én vagyok a parancsnok, ellenben kikérem tanult kollégám véleményét, mert az ő helyismerete sokkal alaposabb az enyémnél! Nem szükséges… khm… Szóval már eldöntöttük, na!
Tanult kolléga. Milyen szofisztikáltak lettünk hirtelen. Igaz, csak fél perce akarta laposra verni...
- Jól van, rendben van! – bólogat Yeliza elégedetten. – Akkor ez lerendeződött, és akkor most már a problémamegoldásnak szentelhetjük a figyelmünket. Nagyon sajnálom, hogy elkéstem a javaslatommal, talán időt spórolhattunk volna meg, ha ezt hamarabb közzéteszem.
Guseinov úgy tűnik magába szállt a kijelentésre.
- Izé... – vezényel a százados, kissé még mindig tétován. Valami felettébb zavarhatja, de nem tudom pontosan eldönteni, hogy Yeliza közbeszólása, vagy csak szimplán a vita megszakítása nyomta ennyire rá bélyegét. – Elmondanád, hogy merre is vagyunk pontosan? – érdeklődik Ash-nél. Stílusa sokkal kimértebb, mintha csak azt próbálná bizonygatni, hogy ő bizony nem kamasz. – Te is gyere, szükség lesz a tabletre! – int Asimovnak, bár szerintem feleslegesen. Asimov jó katona, tudja a dolgát.
Hosszas tanakodás következik. Adatok hosszú sorát sorolják fel, én pedig falom őket. Ash helyrajzi megnevezése helyes volt. Jól sejtettem, hogy ismeri a környéket. Vagy azért, mert már többször járt errefelé, vagy mert úgy felderítette térképről, hogy már kívülről fújja, merre vannak bokrok.
Azt is felderítik, hogy a Prága-Wroclaw-Varsó-Minszk útvonal lenne számunkra az egyik legkedvezőbb. Viszont hozzá kell tenni, hogy ez egy veszettül rizikós út, hacsak nincsenek hamis papírjaink, vagy nem végig tehervagonban utazunk. Ez pedig akárhogy is nézzük, kivitelezhetetlen.
- Az nagyjából kétezer kilométer – motyogja a százados az orra alatt, csak úgy a tények kimondása kedvéért.
- Annyi – helyesel Ash grimaszolva.
- De, elég lenne eljutni Lvov-ig, Brest-ig, vagy Kaliningrad-ig, nem? – veti fel a gondolatot Yeliza. – Ezek mindegyike, szerintem, ezer kilométeren belül van.
Földrajzi jártassága ismét meglep.
- Igaz – ad neki igazat a százados. – Onnan már hazavisznek bennünket, csak a határon kell átesnünk!
- Mire nem jó, ha egy zseni is van a társaságban! – vigyorodik el Ash. Majdnem mind a harminckét foga kilátszik.
Asimov másodpercek töredéke alatt kiszámoltatja computerével ez mégis mennyivel jelentene számunkra rövidebb gyalogtávot. Sajnos Asimov jelentése sokkal kevésbé üdítő, mint vártuk. Bár én sejtettem, hogy nem a következő sarkon találjuk meg az orosz határt.
- Igen, Lvov, és Brest nyolcszáz-negyven, Kaliningrad körülbelül nyolcszáz-ötven kilométer.
- Az még mindig elég sok – konstatálja kedvszegetten a százados.
- Repülőgép – suttogja Irina mellettem. – Az kellene...
- Így van – ad igazat neki Akim. – Ezzel csak az a baj, hogy menetrendszerinti járatra fel nem jutunk, sehogy, magángépet meg esélytelenek vagyunk szerezni, reptervvel. Marad a felszín.
- Igen, de közúton nem mehetünk – szólalok fel. A németek sem bolondok. Mostanra biztosan az egész Unió minket keres. – Tuti, hogy minden sarkon ellenőrző pontokat állítanak fel Rosenthal és Szovjetunió között!
- Itt jön a képbe Ash – jelenti ki Yeliza olyan nyugodtan, mintha azt mondta volna, hogy felteszi a vizet forrni. Ash pedig olyan gyorsan kapja fel a fejét, mintha követ vágtak volna hozzá.
- Merthogy?
- Civil ruhákat kell szereznünk mindenkinek – interpretálja ötletét Yeliza –, és úgy kell tennünk, mintha csak turisták lennénk!
- Turisták? – értetlenkedik a százados. Szemöldökei egészen magasra szaladnak.
- Aham, turisták! – lelkendezik Ash vigyorogva. – Értem!
- Akkor kifejtenéd? – mordul fel Asimov. – Csak, hogy mi is értsük!
- Mindannyian beszélünk oroszul! – kiált fel Ash, mintha ez lenne a megoldás mindenre. És rögtön el is magyarázza miért. – Az európai fülnek az semmiben sem különbözik a bolgártól, így nyugodtan kiadhatjuk magunkat bolgár turistáknak, jól mondom, Alex?
Nevem hallatára felkapom a fejem. Eddig nem nagyon hívtak így, egyedül Irina. A hirtelen megilletődöttségtől csak kis idő múltán találom meg a hangom:
- Működhet. Egy átlag európai meg nem mondja, hogy orosz, vagy bolgár nyelvet hall, legalábbis, első hallásra. Ha hosszabban hallgatja, valószínűleg rájön, hogy nem orosz, de ahhoz percek, és folyamatos beszéd kell.
Igazából a legtöbb szláv nyelvet nehezen tudja egy laikus megkülönböztetni egymástól. Kivéve, ha az egyiket beszéli. Több olyan tanulmányt is olvastam, amiben azt írták, hogy az oroszul beszélők nagy része a többi szláv nyelvet is megérti többé-kevésbé. Azt sajnos nem taglalták, hogy visszafelé is működik-e a dolog. Viszont nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz. Elvégre akkor elméletben beszélhetnének a csehekkel, de talán ha rájönnek, hogy oroszok, akkor bajba is kerülhetnek. Jómagam beszélek csehül, de ez édeskevés a jelen helyzetben. Bár... ha olyan helyzetbe kerülnénk, játszhatnám az idegenvezetőt, aki beszél csehül is és bolgárul is. Hm... ezen még töprengenem kell.
- OK, de ahhoz európai útlevél, vagy személyi igazolvány kellene! – veti fel a nagy problémát a százados.
- Még az a jó, hogy nekem mindenhol vannak adósaim! – Ash olyan vigyorra húzza ajkait, hogy egy pillanatra megrémít. – Azt szerezhetünk, csak Prágáig kellene valahogy elvergődnünk...
- Az csak száz kilométer – jelenti ki Yeliza.
- Aha, de úgy, hogy a fél Unió ránk vadászik! – mutatok rá a másik nagy problémára.
- Gyalog három nap – morfondírozik Kolja – Erőltetett menetben kettő...
- Eddig sem ment zökkenőmentesen. – Akim kissé agresszívabban mutat a két doktornő felé, mint azt vártam tőle. Azt hiszem, megpróbálja visszazökkenteni felettesét a csoport nem katonai tagjaira. Bár akkor engem nem tekint civilnek. Nem tudom, hogy ennek most örüljek-e. – Tőlük nem várhatja el, Uram, hogy erőltetett menetben lenyomjanak száz kilométert! Semmilyen menetben sem várhatja el!
- Napi huszonöt kilométerével megcsináljuk, ha nincs jobb ötlet – szól közbe Yeliza, majd Irina támogatását látva folytatja. – Ez négy nap. Tudom, hogy éppen a duplája annak, amit számoltál volna, Kolja, de ennél többre nem vagyunk képesek!
Érdekesnek találom, hogy Yelizaveta a századost egyszerűen Koljának szólította. Jól láthattam, tényleg szikra van köztük. Viszont amit mondott nyugtalansággal tölt el. Tudom, hogy kemény, és még a bázison is rendszeresen edzett, de ez a táv még neki is megerőltető lenne. Nem is beszélve Irináról, aki enyhén szólva nincs túl jó kondícióban.
- Más megoldás kell! – jelentem ki.
- Menjünk kertek alatt – köhög közbe madárkám.
- Kertek alatt?! – hökken meg a százados. – Mire gondol, doktornő?
- Hát – bizonytalanul megvonja a vállát. – Mondjuk, mehetnénk földutakon… Szereznénk valamit, amivel mehetünk tökön-babon át…
Tisztára, mint egy mesében...
- Traktor! – kiált fel Akim. – Itt találhatunk traktort, utána kötünk egy pótost.
- Azzal öt-hat óra alatt Prágában lehetünk – mondja rövid fejszámolás után Yeliza. Kevésbé művelt társaink értetlenkedve néznek a fizikus hölgyre. – Terepen nem nagyon lehet gyorsabban menni tizenöt-húsz kilométer per óránál. Nagyon igénybe venné a gép szerkezetét, meg, persze, nekünk is nagyon kellemetlen lenne.
Magyarázatát egy rövid ideig emésztgetjük, aztán Guseinov töri meg a csendet:
- Jobb ötlet?
Tekintetét kérdőn körbehordozza rajtunk, de a nagy helyzet az, hogy ennél gyorsabb utazási mód bizony senkinek nem jut eszébe.
- Akkor... próbáljuk meg – határoz a százados.
- És most, vagy húzzuk meg magunkat valahol, és csak este? – érdeklődik Yeliza.
- Hogy mondod? – húzza fel a szemöldökét Guseinov.
- Most egyből indulunk, vagy megvárjuk a sötétedést?! – ismétli türelmesen fizikusunk.
- Jó kérdés! – értek egyet vele.
- Ühüm – gondolkodik el a százados.
- Ha éjszaka haladunk, valami mezőgazdasági járművel, az eléggé feltűnő lehet, nem? – kérdezi Akim.
- Hát eléggé – dörmögöm.
- Szerintem – szólal meg Irina – menjünk nappal, de ne menjünk be Prágába, hanem valahol kint húzzuk meg magunkat, míg besötétedik...
- Ez ésszerűnek tűnik! – int Asimov madárkám felé.
- Igen, teljesen logikus elgondolás – helyesel Yeliza.
- Akkor ezt tesszük! – határozza el magát a százados.
* * *
Kemény két órába tellett, de sikerült Asimovval együtt egy háború előtti traktort szereznünk. A tanya kinézetéből ítélve nem használhatták amúgy sem. A ház körül mindenütt térdig ért a gaz, amiben mindenütt alattomos csapdák leselkedtek. Ezért is volt olyan nehéz elkötni a csotrogányt. Ki kellett előbb ásni a szemétkupacból, és közben még arra is figyelnünk kellett, hogy ne nyársaljuk fel magunkat egy elhagyott kaszával.
A – típusára nézve Belarus – traktor nem éppen személyszállításra lett kitalálva. Utánfutóját is megmarta már az idő méregfoga, több tenyérnyi folton lepattogzott róla a festék. Arról nem is beszélve, hogy a ponyvája is több helyen elszakadt. Ettől függetlenül még mindig kevésbé vagyunk feltűnőek így, mintha csak simán gyalogolnánk, vagy egy személygépkocsit kötöttünk volna el.
Én kaptam ama megtisztelő feladatot kaptam, hogy irányíthatom ezt a szervót nem ismerő fémszörnyet. Nem kevés izommunkámba kerül az irányítása a hepehupás földön. A svéd kígyó éppen ezért kellemes csevegéssel próbálja elterelni figyelmemet eme kellemetlenségről.
Körös-körül kisebb dombok határolnak minket, de egyébként síkvidéken haladunk keresztül. Messziről látszanak a falvak, városok. Nehéz lenne véletlenül beleszaladni valamelyikbe. Még szerencse is, mert így messziről el tudjuk kerülni őket, de azért tudunk tájékozódni.
Nagyjából egy órája zörög alattunk a traktor, amikor megsercen az ölemben a rádió.
- Coloska! – reccsen közénk a százados érces hangja.
- Igen, százados? – kérdezek vissza azonnal.
- Hol járunk? – kíváncsiskodik. Fogadni mernék, hogy valamit elfelejtettünk.
- Ha számításaim nem csalnak, akkor pár kilométerre vagyunk Lhota Pod Radčem-től – felelem, miután rövid ideig tanulmányozom az Ash kezében lévő térképet.
- Aha, értem! Mi a következő település, amit útba tudnánk ejteni? – recseg vissza a százados.
- Ööö... Azt hiszem Zbiroh az első, ami említésre méltó. – Nem vagyok benne biztos, hogy autentikusan ejtettem ki a nevét.
- Mi? Zbiroh? – kérdez vissza. Szóval tényleg furcsán ejtettem ki.
- Igen, az – felelem kurtán.
- Na, akkor a közelében le kellene táboroznunk valahol! – jön a parancs.
Sejtésem kezd beigazolódni. A térképen látok egy sötétebb zöld foltot.
- Lesz egy erdősebb rész. Az megfelel? – kérdezem.
- Igen!
- Mi a terv? – teszem fel a következetes kérdést.
- Majd mondom, ha megálltunk! – ráz le, majd kinyomja a rádiót.
- Ez az én formám – sóhajtom, majd Ash-re vigyorgok, és a kijelölt útvonalra kormányzom a vén zötyögőt.
Órám szerint negyven percbe telik, mire elérjük a megbeszélt helyet. Ahogy lemászok a kényelmetlen műbőr ülésről, teljesen elzsibbadt a fenekem. Bár én jobban jártam még. Ash, mivel nem volt kétülésesnek tervezték ezt a csotrogányt, az egyik kerék sárvédőjén utazott. Az ő fertályát mondhatni feltörte a szörnyű utazási mód. Másnapra ki kell találnunk neki valami ülőkét, ha egyáltalán vállalja még a mitfahrer szerepét.
Szép óvatosan lesegítem a hölgyeket az utánfutóról, majd a többiek is leszállnak. Mindenki a hátsóját, és a lábait fájlalja, de végeredményben inkább boldogok, hogy eddig eljutottunk.
- Na, mi a terv? – kérdem felettébb jókedvűen, bár talán kicsit hangosabban a kelleténél. Enyhén zúg a fülem a másfélórányi morgás, és zakatolás után.
- Ruhát kell szereznünk – mondja a százados. Közben a fülét masszírozza. – Ha így belebotlunk valakibe, garantált bukta, és nem akarok civileket ölni!
- Nem lesz könnyű! – gondolkodik hangosan Ash. – Csak lopni tudunk, mert egyikünk sem beszél csehül.
- Én beszélek csehül! – jelentem ki. Valamiért ezen mindenki fennakad. - A szláv nyelvészeti tanszéken tanultam – magyarázom. – Szabadidőmben mindig valamelyik nyelvet tanultam. Szóval, én beszélek csehül, de ez hogy segít nekünk?
- Sehogy – vonja meg a vállát Ash. – Nekünk, a tudós csajokkal nincs pénzünk, a szojúzoknak meg, gondolom, rubelen kívül semmi sincs a zsebében...
Kénytelen vagyok ismét közbeszólni:
- Nálam van valamennyi pénz. A baj csak az, hogy az nem sok, talán száz euró. A számlámon bőven lenne, de szerintem rizikós lenne kártyával fizetni, az lenyomozható! – Utólag belegondolva sajnos nem sok használhatót tudtam mondani. Bár végszükségben valami kis ennivalót tudunk rajta venni.
- Igen – szólal meg Yeliza –, de le is vehetsz a számládról egy jelentősebb összeget! Az csak egyetlen tranzakció, aztán gyorsan odébbállunk.
- Igaz! – helyeselek. – Akkor lenne készpénzünk, és nem lenne ilyen gond, hogy mit eszünk...
- Ne is emlegesd! – forgatja a szemeit Asimov. – Kezd kilyukadni a gyomrom!
Egy pillanatra mindenki megérinti a hasát, és elfintorodik. Egyedül a százados mered ránk fapofával. Ő úgy tűnik ősi orosz família tagja. Ha kínoznák, akkor sem mutatni ki, hogy éhes.
- Megoldjuk azt is, de most a ruházatra koncentráljunk, mert azzal kezdődik minden! – tereli el figyelmünket korgó hasunkról a figyelmes százados. – Szóval, van pénz, van nyelvtudás. Hogy csináljuk? Ismeri valaki ezt a Zbiroh-t?
Sajnos erre a kérdésre ugyanaz a válom, mint a többieknek: fejrázás.
- Nagyszerű – folytatja. – Akkor azt sem tudjuk, hogy van-e bármi, ahol lehet venni valami göncöt...
- Két és félezer lakosú település, és van egy látványos kastély-szállója – olvassa fel Asimov a digitális szöveget. – Turisztikai célállomás, úgyhogy kell, hogy legyen valami!
- Jó, rendben van – bólintok, de az ötlet még akkor is erősen lyukacsos. – És, hogy csináljuk? Egész egyszerűen besétálok Zbiroh-ba, keresek valami ruhaboltot, és bevásárolok? Öt férfinek, két nőnek, több öltözet ruhát? – kérdem ironizálva.
- Szerintem ez nem jó terv – Nyilvánvalóan nem értette, mire gondoltam, és magabiztosságának teljes vállszélességével meg is érveli. – Erre biztosan emlékezni fog az eladó. Valahogy úgy kellene megoldani, hogy lehetőleg ne tudjon visszaemlékezni rá senki!
- Na, kedves zseni kisasszony, és erre milyen tervvel áll elő? – kérdi Ash, méghozzá meglehetősen epésen.
- Nem tudom – veti tekintetét az élcelődőre. – Nincs tervem erre a feladatra, csak jeleztem, hogy a tervet milyen alapelvek menténk kell felállítanunk. Tulajdonképpen – töpreng – mégis csak az lenne a legcélravezetőbb, ha lopnánk. Merthogy, abban az esetben nemigen lenne szemtanú, a lopás mibenlétének köszönhetően.
- Rendkívül éleslátó megállapítás! – Ash ismételten tiszteletlen hangnemet használ. Szemem sarkából látom, hogy a százados ezt kifejezetten nem kultiválja.
- Köszönöm, Ash – feleli könnyedén Yeliza. Tőle várhatóan nem értette a szarkazmust, de azért jól lereagálta. Szinte hallottam, ahogy fényes páncéljáról lepergett a sértés.
- Szóval, akkor mégiscsak lopás? – szól közbe Akim. Mintha csak oldani próbálná a feszültséget.
- De, honnan? – csicsergi Irina. Eddig olyan csendben volt, hogy rövid időre megfeledkeztem a jelenlétéről.
- Van egy rossz hírem – szól közbe Asimov. – Zbiroh, habár turisztikai célállomás, mint mondtam, olyan putri, porfészek, hogy nincs egy értelmes áruháza, vagy szupermarketje!
Problémás, de lehetne nagyobb is a baj. Ha egy szupermarketből akarnánk lopni, akkor az amúgy is nehézkes lenne. Túl sok a térfigyelő kamera, túl sok az őr.
- A szálloda? – dobja fel az ötlet Akim. Méghozzá nem is hülyeség.
- Nem nagy – pillant fel Asimov a tabletből – ötven szoba. De jó lehet…
A szálloda ebben az időben talán félig van. Az is legalább huszonöt embert jelent. Ez azért elég jó arány ránk nézve, de a századost elnézve még így sem lesz egyszerű ruhát találni rá. Nekem kevésbé kell ruha, hiszen én amúgy is német felségjelzést viselek.
- OK – adja be a derekát a százados. – Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy ki, vagy kik menjenek? – tekintete végigpásztáz minket. Nem lehet könnyű a választás.
- Hát, én vagyok az egyetlen itt, aki gyakorlott a lopás magasröptű tudományában! – fintorog Ash.
Éppen már jelentkezni akarnék segédkezni, amikor Yeliza előre mozdul.
- Én pedig segítek neked! – Olyan határozottan jelentkezik a feladatra, mintha a százados mondta volna, hogy menjenek szobára.
- Már miért tennéd?! – háborodik fel Guseinov. Minimális szinten meg is értem miért. Ash nem éppen a megbízhatóság mintaképe.
- Kell valaki, aki logikusan át tudja tekinteni a helyzetet, és a megfelelő döntést képes meghozni a megfelelő pillanatban.
Szemeim elkerekednek. Nem hiszem, hogy Yeliza ezt a mondatát átgondolta, mert akkor talán rájött volna, hogy ez egy sértés volt.
- Mert, én erre képtelen lennék?! – füstölög a svéd.
- Talán nem képtelen – ismeri el Yeliza –, de meglehetősen nehezedre esik. Biztosra kell mennünk!
Ezt nem hiszem el! Yeliza mosolyogva alázza porig Ash önbizalmát. Persze, ha tudná, hogy igazából mit indított el szavaival, biztosan nem mosolyogna. Szegénynek fogalma sincs róla, hogy szavaiban sértés sértést követ.
- Biztos, Yeliza? – veti magát közbe a beszélgetésbe Guseinov. Mintha nem tetszene neki Yeliza lelkesedése. – Azért ez nem veszélytelen vállalkozás, és ha elkapnak, esélyed van rá, hogy átadnak a hadseregnek, főleg, ha már kiadták a körözést ellenetek!
- Kolja, szerintem minden pillanat, amit itt töltünk, csak növeli a kockázatokat – Hangja most is ugyanolyan hűvös, mint mindig. – Egy lopás, bár valóban hordoz némi rizikót magában, összességében nem kockázatosabb, mint nem tenni semmit, és várakozni.
- Akkor beadok még egy adagot – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. Erre viszont felkapom a fejem.
- Egy adag mit kellene beadni? – Igazából csak akkor érzem már meg, hogy a kérdés hülyeség volt, mikor már kimondtam, de nem mutatom ki megingásomat.
- Yeliza-nak megrepedt egy, vagy több bordája – magyarázza. Persze erre gondolhattam is volna. Ám a százados nem hagyja abba a magyarázkodás. – Elég fájdalmas, és ha el akar menni Ash-sel, akkor szüksége lesz némi morfiumra.
Igen, tudom, hogy fájdalmas a bordatörés. Illetve repedés. Viszont egy pillanatra meglep, hogy Nyikolaj ilyen egyszerűen morfiumhoz nyúl. Ha ezt adta be a vonaton is Yelizának, akkor bizony erősen csodálkozom rajta, hogy ilyen szépen utánunk tudott ugrani, és nem képzelt a föld helyére egy francia ágyat, vagy egy hatalmas epret.
Aztán a homlokomra csapok képzeletben. Hiszen ez csak katonai zsargon. Nem biztos, hogy tudják is miért, de az biztos, hogy nem szó szint morfium van a fecskendőkben. Az ugyanis egy erősen pszichotróp anyag, vagyis az ember µ receptorára hat, ami pedig hallucinációkat, és eufórikus hangulatot okoz. Irina meg sem lepődik ezen, de ő biztosan hozzá van már szokva ehhez a fajta zsargonhoz. Nekem még nem sikerült.
- De, akkor nem lehetne, hogy nem jön velem?! – próbálkozik Ash. Látszik rajta, hogy nem akar együtt dolgozni a doktornővel. – Egyedül is meg tudom ám oldani, és akkor nem kellene a sérült professzort ezzel terhelnünk!
- Ash, én veled megyek! – köti Yeliza az ebet a karóhoz. – Vannak helyzetek, amiket egy férfi nem tud megoldani, vagy csak sokkal körülményesebben, mint egy nő, főleg, ha az a nő még ráadásul egy kicsit intelligensebb is az átlagosnál!
- Cchh… – veti közbe Nyurga. Hangjából némi élt hallok ki. – Kicsit intelligensebb, mi? Olvastam az aktájában, hogy százhatvannyolc az intelligencia hányadosa!
- A Stanford-Binet skála szerint igen – helyesel Yeliza.
- És van valami ötleted, hogy is csináljuk? – élcelődik Ash. A Yeliza arcán megjelenő arckifejezésből arra következtetek, hogy kezdi felfogni: Ash nem akar társaságot magának.
- Nincs – jelenti ki nemes egyszerűséggel. – Viszont, míg odaérünk, kitalálhatjuk, illetve, nagyon fontos, hogy helyismeret nélkül meglehetősen nehéz tervet alkotni. Vagyis, először fel kellene mérni a terepet.
- Na, jól van – adja be a derekát a kígyó. – Akkor induljunk!
- Egy perc! – sóhajtja megadóan a százados. – Előbb belenyomok egy kis morfiumot!
* * *
A két hős eltűnik a sűrűben, mi pedig elbújunk. A traktort beviszem a fák közé, ágakat terítünk rá, hogy más ne találhassa meg. Nem mintha nagyon tartanánk tőle, hogy bárki megtalálja.
Leülünk pár fatönkre, és várjuk, hogy a páros visszatérjen a váltásruhával. Igazából lenne tennivalónk, hiszen kéne éjszakai szállás, meg üzemanyag. Viszont nincs igazán erőm felkelni. Jó ideje nem pihentem rendesen, fogytán az energiatartalékaim.
Arra leszek figyelmes, hogy Irina az oldalamba nyomja a könyökét. Egyetlen szót sem hallat, csak fejével a százados felé int. Megvallom, nem tudom, mióta ülünk. Viszont a százados azóta is úgy járkál, mint zsidóban a fájdalom. Nem kell pszichológusnak lennem ahhoz, hogy tudjam, mi a baja.
- Ideges százados? – szólal meg Akim. Örülök, hogy ezt a kérdést ő tette fel, és nem kellett nekem.
- Miből gondolod, Nyurga? – kérdezi visszakézből a százados. Tekintete végigsuhan rajtunk.
- Nos a tényből, hogy egy kis ösvényt járt ki magának másfél-két méteren, én pedig kezdek szédülni, ahogy figyelem önt – válaszolja hetykén.
- Csak eszem a kefét, amiért elengedtem Yelizát. Semmi különös, azonnal lemegy rólam a feszkó, ha visszaérnek.
A százados megnyilvánulása igencsak meglep. Azt hittem, hogy egy olyan alfa hím, mint ő, nem fogja csak így elénk tárni szíve gondját. Nem mintha zavarna, de úgy érzem, hogy most egy kicsit emberibb oldaláról mutatkozott meg.
- Nem kell aggódnia százados... – próbálom megnyugtatni. Ám, ahogy rám néz, rá kell jönnöm, hogy megnyílása nem jelenti azt, hogy vágyta volna vigyázó szavainkat. Ettől még én befejezem a kis mondandónkat. – Ash vigyáz a doktornőre.
- Téged meg ki kérdezett coloska? – förmed rám, ahogy vártam. – Pofa alapállásba, és húzd meg magad a doktornő mellett.
Nem vártam, hogy nyílt marad. Nem okozott csalódást. Bár nem mutatom, magamban csak mosolygok makacsságán. Pont olyan, mint a tipikus oroszok a viccekből. Ám Irina nem veszi ilyen lazán a helyzetet, és főképp nem antropológusi szemszögből.
- Ne beszéljen vele így! – kiabál a századosra. Úgy tűnik nagyon is a lelkére vette, hogy engem sértegetett. – Alexnek hívják és nem Coloskának! Maga folyton becsmérli őt, pedig rengeteget segít...
- Irina ne... semmi baj... – nyugtatom a kedvest. Semmi szükség felesleges purparléra. Tudom, hogy a százados csupán a fölös energiáit engedi ki magából, nem igaziból provokál.
- Mi van kölyök? Saját magad, nem tudod megvívni a csatáidat, de másnak sem hagyod? – folytatja a csipkelődést.
- Én nem vívok csatákat, senki ellen és már egy ideje kölyök sem vagyok – válaszolom neki szinte mosolyogva. Tőlem aztán ne várja, hogy nekiállok olyan felesleges dolgoknak, mint egy tesztoszteronpocsékoló verekedés. Főleg nem egy orosz katonával.
- Biztos? Pedig a kölykök szorulnak anyuci védelmére – hangja gunyoros. Egyértelműen ki akar hívni egy párbajra, de nem hagyom magam. Szellemi fölényem miatt egyszerűen leperegnek rólam a sértései. Ámbár Irina olyan, mint egy feldühített kisgyerek. Felfújja kivörösödött arcát, és úgy kell visszatartanom, hogy ne menjen neki a nála jóval nagyobb orosz katonának. Majdnem elmosolyodom, amikor elképzelem, ahogy Irina apró ökleivel ütlegeli a férfi széles mellkasát.
- Biztos... – jelentem ki önbizalmam teljes tudatában. – Nézze uram. Nekem nem célom, hogy megkedveljenek. Valójában csak egy célom van, hogy Irina hazajusson. A többi lényegtelen szempont. Az, hogy becsmérel, megaláz hidegen hagy, amíg itt lehetek. A bázison volt lehetőségem átértékelni az életem, a helyzetem és, hogy mennyit érek. Van egy mondás, miszerint, ha meg tudod mondani mennyit érsz, akkor a halálod napját is tudni fogod. A jelenlegi piaci értékem nulla, hát szűrje le, hogy mire tartom a saját életem. Vagyis, ha nem akarja, hogy beszéljek, nem fogok.
Szemöldök felvágva pillog rám. Azt hiszem kis monológommal elértem a célom. Rájött, hogy bennem nem talál játszótársra, máson kell kitöltenie a dühét.
- Remek, ezt megbeszéltük – zárja le a témát. Szerencsére. Rosszul is elsülhetett volna ez a beszélgetés, de ma Fortuna mellém állt. Csúnyán elverhettük volna egymást, ha nem áll le a hepciáskodással.
- Akim, Asimov – fordul beosztottjai felé a százados lehiggadva –, menjetek és nézzetek kicsit körül, jó lenne valami fedett helyet találni ahol meghúzhatjuk magunkat. Egy barlang, vagy jó esetben elhagyatott épület. - Akim biccent és azonnal készülődni kezdenek. - Ja és vigyétek magatokkal Mr. Életuntat is. Legyen veletek valaki, aki beszéli a helyi nyelvet, vagy a németet. Az is jobb, mint az orosz.
Meglátását helyesnek ítélem, így én is felállok, és leporolom magamról a rám ragadt leveleket.
- Ha civilekbe botlanátok, mondd, hogy szökevényeket kerestek. A te egyenruhád egyértelműen német a kommandós szereléseket meg a legtöbb civil nem tudja megkülönböztetni – kapom a személyre szabott parancsot. Egyetlen bólintással konstatálom, hogy megértettem. Számon pedig retesz.
Irina úgy kapaszkodik a karomba, mintha az édesanyja készülne elhagyni. Szerencsére ahogy megsimogatom az arcát, picit megnyugszik. Bíztató mosolyomra pedig elengedi a karom. Utána már csak Nyikolajra mered gyilkos tekintettel. Ezután már csak csatlakoznom kell a másfél járóképes katonához, hogy szerencsét próbáljunk valami alvóhely keresésében.
Mit ne mondjak, volt már jobb elfoglaltságom is ennél. Akim és Asimov olyan hihetetlenül savanyúak, hogy azt leírni nem tudom. Ha megszólítom valamelyiküket, tömören válaszolnak csak. Ha felajánlom a segítségem a sérültnek, elutasítja. Viccet próbálok mesélni, leintenek. Még a német tisztek is engedékenyebbek voltak ennél.
Így bizony a röpke fél órás séta is óráknak tűnik, míg végre ráakadunk egy házra. A fák között megbújó épület alacsony, a tetejét pedig teljesen benőtte a moha. Emiatt felülről biztosan teljesen láthatatlan. Emellett viszont jó állapotúnak tűnik. Közelebb megyünk, hogy felmérjük a körülményeket. Sokfelé találunk eldobált fegyvereket, de ezek mindegyikét megrágcsálta a rozsda. Az ajtókon lévő rácsok szintén málló félben vannak, de az üvegek épek, az ajtó a helyén van. Először nem enged a kilincs, de miután Asimov alá rúg, készségesebb lesz.
Odabenn a levegő dohos, állott. A tető épsége miatt viszont minden száraz. Minden úgy van benn, ahogy anno hagyták. Ágyak bevetetlenül, kávéscsészék az asztalon, székek felrúgva, fürdőkád bedugva. Ugyan már a kávé rég elpárolgott, akárcsak a fürdővíz. Ha másban nem is, de abban egyetértünk mindhárman, hogy menedéknek tökéletes. A hálókban mindannyiunknak elegendő szivacs-matrac van.
Visszafelé már gyorsabban telik az idő, csak mi haladunk lassabban, hogy meg tudjuk jegyezni, hova is kell visszatalálnunk.
Amint megérkezünk az otthagyottakhoz, Irina úgy szalad a karjaim közé, mintha a százados egészen idáig molesztálta volna. Megsimogatom a fejét, és megölelgetem.
- Mi a helyzet? – érdeklődik a százados.
- Találtunk egy ideális szállást. Mondhatni ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Egy amolyan menedékház. Jól eldugott, nincs messze és az állapotából ítélve nem igen van használatban, de van ablaka, teteje és amennyire megnéztük, alvásra alkalmas fekhely – jelent Akim, mint mindig.
- Remek, akkor amint visszaérnek a szállóból, oda telepszünk le egy szusszanásnyira – állapítja meg vezetőnk.
Mintha csak varázslat történt volna, úgy jelenik meg Ash és Yeliza az egyik bokor mögül. Mindketten tetemes mennyiségű ruhát cipelnek magukkal. Arcuk kipirult, de ajkaikon vigyor ücsörög.
- Hová megyünk? – ciripeli a svéd szőkeség.
- Éjjelre menedékbe – veti oda a százados, de közben minden figyelme a fizikusra fókuszálódik. Kiveszi kezéből a ruhákat, leteszi a földön lévő táskákra, de közben le nem venné róla a szemét. – Minden rendben volt? – bukik ki belőle a kérdés.
- Természetesen, habár zökkenőmentesnek nem mondanám... – válaszolja, miközben leguggol a kupachoz, és beletúr. Nyilván nem lesz egyszerű mindenkire megfelelő méretűt adni.
- Merthogy? Mi történt? – kíváncsiskodik tovább a százados.
- Észrevettek minket, de megoldottuk a helyzetet – zárja le, és már váltja is a témát. – Nem volt egyszerű méretet találni. Remélem, ez rád megy.
Századosunk csak áll, és várja a ruháit. Szinte hallom, ahogy agyában járnak a fogaskerekek. Kíváncsi lennék, miről beszéltek Irinával.
Én is megvárom, amíg ruhát kapok, és elvonulok kicsit arrébb átöltözni. Köpenyemet felakasztom egy fa ágára, hogy ezzel rögtönzött paravánt képezzek magamnak.
Közben a többiek is öltözködnek. Ash olyan gyorsan átvedlett, hogy észre sem vettem, hogy levetkőzött. Pislákol felém, de a köpenyem takarásából nem láthat engem. Aztán már csak azt látom, hogy a százados felé lépdel. Kezeit csípőre vágta, tartása provokatív. Csak halkan hallom, amit beszélnek. A vastag anyag egészen jó hangszigetelő. Aztán a hátamra vetem, és megdermedek attól, amit hallok:
- Hmm, igaza van Yelizának, egy ilyen testet lazán el tudnék képzelni magam alatt...
Már észrevettem, hogy Ash-nek szexuális téren nem hagyományos az érdeklődése, de ez a megnyilvánulása még így is túl direktnek tűnik. Mintha direkt akarná kihozni a sodrából a századost.
- Mi van?! – hördül fel Nyikolaj. Szemeiből süt a hirtelen harag, és a döbbenet.
- Azt beszéltük a doktornővel – magyarázza Ash teljes nyugalommal –, hogy a kigyúrt alakokra bukik-e. Nos, én a magam részéről a nálam gyengébb testűeket szeretem, de a maga teste Prüntyő, igencsak nagy élvezeteket okozna, ha ön is úgy akarná. – Közben úgy legelteti tekintetét a századoson, mintha az egy szelet ínycsiklandó hús lenne.
- Nem vagyok meleg – hárít az orosz katona –, de ha az lennék sem bújnék ágyba pont veled, mert attól tartanék, hogy reggelre eltennél láb alól! – jelenti ki lefitymálóan.
- Nem vagyok én fekete özvegy, százados – kacarászik Ash. Hangjáról egy flörtölő hölgy jut eszembe.
- Az nem is, csak egy alattomos kígyó, aki sosem merne szemtől szembe próbálkozni – jön a riposzt. Érzem, hogy ebből verekedés lesz. Mindkettejükben túl sok a feszültség. Bár mintha Ash inkább a százados stresszét akarná levezetni.
- Igazán? Akkor rajta. Eléggé felfokozott idegi állapotban vagyok így is, amin két dolog segít. Az egyik a szex, a másik a bunyó. Nos, mivel nem akarsz velem szexelni, hogy levezessük a stresszt, úgy a következő a javaslatom.
Miközben Ash beszél, rajtakapom magam, hogy tátva maradt a szám. Nálam is tett már apró megjegyzéseket, de ez... ez... Konkrét felhívás volt keringőre! Nem hittem volna, hogy ilyet valaha is hallani fogok. Nyilvánvalóan hallottam már csipkelődéseket a katonák között, de ilyen nyílt felhívást még sosem!
Mire észbe kapok, Ash ökle már felrepesztette a százados száját. Az orosz férfi tekintetében a pokol lángjai táncolnak.
- Biztos vagy benne, hogy meg akarod kóstolni az öklöm? – Szinte suttog. Aztán választ nem várva folytatja: - Hát legyen, de akkor beszélgessünk közben kicsit, úgy is zavar egy két dolog...
Ökle vipera-sebesen mozdul, de a kígyó elmozdul előle. A második ütés viszont eltalálja.
- Miért vezettél miket ide?! – üvölti a százados.
Ash hátraesik. Helyzeti hátrányát az előnyére fordítja: kirúgja a százados lábait. Az orosz medve hangos nyekkenéssel ér földet. A jó katonák egyből mozdulnak, de ő leinti őket.
- Maradjatok ki belőle!
Ezután tovább püfölik egymást mind fizikálisan, mind verbálisan. Szájak, szemöldökök repednek föl, vörös és kék ököl lenyomatok maradnak a testeken. Szívesen leállítanám őket, hiszen idő-, és energiapocsékolás, amit csinálnak. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy amit Ash mondott a feszültség levezetésről, bizony igaz. Még ha nem is ennyire kisarkítva.
Közben Ash elárulja, hogy a segítségünket akarja valaki kiszabadításában. Méghozzá nem is akárkiről lenne szó, hanem a kedveséről. A névmásból, amit használt, egyértelmű, hogy férfira gondolt. Nem is kéne meglepődnöm azok után, ahogy közeledett felém, de hát... Fel kéne hagynom a csodálkozással.
- Nem! Nem kell az araszod! Ez sosem a farkunk méretéről szólt... – kiabál a százados Yelizára, aki azonnal becsukja a száját. Aztán hozzáteszi: – És ha tudni szeretnéd, megközelítőleg 25 cm, bár sosem méregettem...
Ezt a hozzászólást sem értettem igazán, miért kellett. Főleg, mert Ash reakciója csak még tovább hergeli a századost.
- Elismerésem... – füttyent egyet a svéd. – Akkor ezt tisztázzuk, az enyém kisebb, de játékosabb – pajkosan Yeliza felé kacsint. Persze ezzel is csak tovább szítja a százados haragját.
További ordítozásaiknak nem találom lényegi értelmét. Szidják, csépelik egymást, táncolnak, pörögnek-forognak. Aztán egyszer csak, mikor a százados homlokán már úgy kidagad az a bizonyos ér, hogy attól félek agyvérzést fog kapni, egy olyan egyenessel illeti meg Asht, hogy az még nekem is fáj. Ám mielőtt felkiálthatnék a fájdalomtól, meglátom Ash kezét is. A mozdulat apró, alig észrevehető, ám a százados utána olyan gyorsan kiterül tőle, mintha lelőtték volna. A svéd hátragurul, az orosz hasra vágódik. Teljes egál. Csakhogy Ash szép lassan feltápászkodik, míg Nyikolaj a földön marad. Yeliza odaszalad hozzá, és egyből a pulzusát nézi. Irina sem marad ki az elsősegélynyújtásból. Nagy gonddal megfordítják az orosz medvét. Életfunkciókat néznek, légutakat biztosítanak, stabil helyzetbe fektetik.
- Nem ver a szíve – kiáltja Yeliza.
- Akkor mit állsz ott?! – értetlenkedik Ash. – Szívmasszázs! Azonnal! Gyerünk!
Irina és Yeliza egymás után püfölik a férfi mellkasát, mire végre felköhög az orosz. Aztán Yeliza feláll, és értetlenül Ash-re néz. Haja kócosan mered a szélrózsa minden irányába, mint egy fúriának.
- Ez mégis mire volt jó? Megbeszéltétek, ki az alfa, akkor miért kellett kiütni?! – Úgy látom jobban szíven ütötte a dolog, mint azt hittük volna. Még Ash is meglepődik. Saját arcát simogatva mosolyt erőltet az arcára.
- Nem lesz semmi baja. Csak egy kis kábítószer – vonogatja a vállát.
Mélyet sóhajtok, majd megragadom Akim karját, aki neki akar lendülni Ash-nek. Vagy csak megbotlott, nem tudom.
- Ha már így alakult, akkor csináljunk egy hordágyat, és vigyük heveskedő századosunkat az óvóhelyre – ajánlom. A többiek, jobb ötlet híján, beleegyeznek. Akim táskájából előkerül egy kisebb fűrész, ezzel tudunk elég vastag ágakat vágni, a köpenyemet pedig rájuk kötve máris kész a hordágy. Madárkám, és Yeliza útmutatásával, és segítségével feltesszük az eszméletlen oroszt, majd elcipeljük a kiszemelt óvóhelyhez. Ott az egyik szobát kijelöljük szállásnak. Mivel nincsenek falak az ágyak között, ott talált koszos, foszlott lepedőkből építünk elválasztófalakat.
Yeliza vállalja, hogy figyeli a százados életjeleit. Mellette ücsörög, és időnként, Irina leírása alapján a szemébe világít, hogy megvizsgálja a pupillareflexeit. Mi pedig elfoglaljuk a számunkra kijelölt priccset.
Irina úgy bújik hozzám, mint horror filmet látott gyermek az anyjához. Mélyet sóhajtok. Mivel a házban nincsen bekötve víz, nem tudunk fürdőt venni. Mocskosnak, és büdösnek érzem magam. Irina mégis ragaszkodik a közeli testhelyzethez.
- Alex? – hallom meg csicsergő hangját.
- Igen, Irina? – válaszolok neki. Talán gyengédebb is a hangom, mint ahogy azt akartam.
- Mondd csak, van rá esélyünk, hogy hazajutunk? Mármint...
Egy ujjamat az ajkaira helyezem, és mélyen a szemébe nézek.
- Ez nem az a helyzet, amikor magyarázkodnod kéne. Ne aggódj. Nem lesz semmi baj – odahajolok hozzá, és homlokon csókolom.
Ha lehet, még közelebb bújik hozzám. Testének melege, hajának illata megbizsergeti a testemet. Légvételeim mélyülnek, szívverésem gyorsul. Rá kell jönnöm, hogy klinikai eset vagyok. Persze erre rájátszik, hogy nagyjából kilenc éve nem voltam ilyen közel nőhöz. Eszembe villan az első szexuális élményem, aminek főszereplőjét agyam sikeresen behelyettesíti Irinával. Képtelen vagyok elvonatkoztatni tőle. Szorosabban magamhoz ölelem, és igyekszem elnyomni kezem remegését. Érzem, hogy egyre szűkebb a nadrágom, pedig még nem is az én méretem. Szörnyű szenvedéseimet arra fordítom, hogy mély álomba kergessem magam. Főleg mikor meghallom, hogy Irina is mély levegőket vesz.
Álmomban magam előtt látom édes arcát, törékeny testét. Ám még álmomban sem vagyok képes hozzáérni, csupán gyönyörködöm benne.
Reggel enyhe rossz érzéssel ébredek fel. Egyértelműen a szexuális frusztrációm az oka ennek, de nekem nem kell megvernem senkit ahhoz, hogy ezt levezessem. Óvatosan kimászok Irina mellől az ágyból, és megpróbálok kimenni a házból. Szembe találkozok a sötétben strázsáló Akimmal. Ez a fickó sosem alszik?!
Vitathatatlanul beáll elém, és nem is szándékozik elállni előlem. Felemelem a kezeimet, jelzem neki, hogy nincs nálam fegyver. Odalép hozzám, és áttapogatja a zsebeimet. Mivel nincs nálam fegyver, és adóvevőt sem talál a zsebemben, eláll az utamból. Persze még a miheztartás végett mutatja, hogy maximum harminc percem van minden ügyes-bajos dolgomra. Rábólintok hallgatólagos egyezségünkre.
Kimegyek a ház elé. Bakancsom meg-megcsúszik a nedves fűben. A Nap még nem emelkedett ki a fák lombjai fölé. Jól esik a friss levegő, ezért mélyen letüdőzöm. Ezután egyszerű tornagyakorlatokat végzek. Ahogy felemelem a karjaimat a gerincem recsegve-ropogva jelzi, hogy bizony régen nem mozgattam már át.
Lehunyt szemmel, mozdulataimra, és légvételeimre odafigyelve végzem a tornát. Minden izmomat, és ízületemet megmozgatom, bemelegítem. Aztán elsétálok egészen addig, ahol találok egy patakot. Ott megmosakszom egy kicsit. Éppen csak ott, ahol a papok táncolnak, mert a víz veszettül hideg. Ám még így is jól esik megtisztulni, felfrissülni. Mikor már visszafelé tartok, lépteket hallok. Elbújok egy fa mögé, és óvatosan meglesem, ki az aki erre jár.
Szerencsére nem felderítő, de még csak nem is falubeli kóricál ilyen korán. Ash az. Méghozzá elszánt arccal, magabiztosan lépdel a fák között. Azt hiszem nem a szükségét jött végezni. Mikor meglátom Kolját, már biztos is vagyok ebben. Rövid szóváltásuk csattanós és csipkedős, mint mindig, de a vége másmilyen. Az orosz és a svéd vigyorogva indulnak el egymás mögött. Mondanom sem kell, hogy nem a ház felé.
A közjáték után visszasietek a házhoz. Odabenn természetesen egyből Akimba botlok. Újból átvizsgál, majd utamra enged. Úgy gondolom, hogy először Yelizát kérdezem meg a látottakról. Csak miután elmentem már mellette, fogja meg a karom.
- Alex – szólít meg tétován.
- Valami baj van, Akim? – fordulok vissza hozzá.
Rövid ideig tépelődik, majd elengedi a kezem, és húzza magát.
- A százados elment.
Szemeim kigúvadnak. Tehát ő tud róla!?
- Mégis hova? – Visszalépek hozzá.
- Csak annyit hagyott meg, hogy ha hatig nem ér vissza, akkor menjünk el nélküle. A Kígyó itt hagyott nekünk egy térképet, amin bejelölte az útvonalat.
- Mily kedves gesztus tőle – jelentem ki epésen.
- Fogalmam sincs, mi történhetett, de a százados tervét követjük. – Hangja mégis határozatlan, és nem mer a szemembe nézni.
- Rendben, követjük a tervet. Mégis mi a probléma akkor?
Újabb tétovázó toporgást láthatok Akimtól. Nem túl bíztató, ha egy hivatásos katona így viselkedik. Ebből még nagy bajok lesznek. Ekkor megjelenik Yeliza is az ajtónyílásban. Haja csapzott, ruhája gyűrött. Persze ehhez az is hozzátesz, hogy a szállodából lopott, természetidegen ruhák vannak rajta.
- Jó reggelt! – motyogja. – Nem láttátok Kolját?
- Azt hiszem... – kezdi Akim, de megérintem a karját.
- Kolja elment Ash-sel. Meghagyta nekünk, hogy ha reggel hatig nem ér vissza, akkor menjünk tovább.
- Szabad megkérdeznem, mennyi az idő? – törölgeti a szemeit Yeliza.
Akim a láthatatlan zsebéből előkapja a tabletjét, és lapozgat rajta kettőt.
- Most van hajnali öt – teszi meg szokásos jelentését. Kissé zavartan néz fel, hiszen nincs most kinek jelentenie.
- Rendben – bólintok rá, és Yelizára nézek. – Kérlek ébreszd fel Irinát, és pakoljatok össze. Mi felkeltjük Asimovot. Hat órakor indulunk.
Yeliza kissé értetlenül, és mintha rettegve nézne rám. Sejtem mi járhat a fejében, de nincs most időnk tökölni. Szökésben vagyunk, ezt nem lehet tovább ragozni. Szóval, ha túl sokáig maradunk egy helyen, akkor bizony nő az esélye annak, hogy elkapnak minket. Pont miatta, és Irina miatt kell annyira sietnünk. Biztos vagyok benne, hogy az Unió nem hagyja annyiban a dolgot. Teljes gőzerővel keresteti őket. Repülőgépek, és gyalogos egységek járőröznek a fényképeikkel a zsebükben, vagy a PDA-jukon.
Végül mégsem intézek hozzá bátorító szavakat. Yelizaveta egy kemény orosz csaj. Csak biccentek egyet a fejemmel, és már megy is, hogy felkeltse elázott madárkámat. Biztos vagyok benne, hogy ő nehezebben fogja viselni a dolgot, de nem tehetek ellene semmit. Csak megpróbálhatom enyhíteni félelmét.
Asimov felkeltése egyáltalán nem nehéz. Olyan éberen aludt, mint egy macska. Amint mellé léptünk, egyből felpattantak a szemei. Ráadásul egyből fel is mérte a helyzetet. Megközelítőleg gyök kettő perc kellett ahhoz, hogy felöltözzön, és indulásra készen mellénk álljon.
Hatalmas szerencsének is mondhatnám, de lehet, hogy egyszerűen csak katonai engedelmességüknek köszönhetem. Mindenesetre sem Asimov, sem Akim nem kérdőjelezi meg a döntéseimet. Mindenkire sötét színű ruhát rendelek. Yeliza sem mond nekem ellent, ami már annál inkább szerencse, hiszen ő még Nyikolaj döntéseinek is simán nekimegy. Hogy miért ilyen, nem az én dolgom. Számomra csak az a lényeg, hogy mindkettejüket eljuttassam az orosz határig. Még akkor is, ha én ebbe belehalok.
Irina szorosan hozzám bújik, ahogy kijön a házból.
- Alex, hol van a százados? – kérdezi tőlem gyermeki ártatlansággal a hangjában.
Nem szeretném felizgatni. Most egészen nyugodt, nem szeretném, ha pánikba esne.
- El kell intéznie valamit Ash-sel – térek ki az igazság elől. Hiszen fogalmam sincs, miféle kulimászba keveredtek azok ketten. Bár sejtem, hogy ha a százados hátrahagyott egy határidőt, akkor konkrét tervei lehetnek. Kár, hogy velünk nem osztotta meg.
Aggodalmam jeleként eleresztek egy apró sóhajt.
- Biztos nem lesz semmi bajuk – mosolyog rám Irina. A kis naiv.
Visszamosolygok rá, de nem tudok többet mondani. Yeliza is kilép a házból. Elég kézjelekkel mutatnom, és mindenki megtalálja, melyik táskát szántam neki. Akim, sérült a lábára való tekintettel könnyű dolgokat hoz: ruhákat és elemózsiát. Asimov az elektronikai felszerelést hozza. Irina táskájában egészségügyi csomagjaink megmaradt, használható részei vannak, míg Yeliza fegyvereket, és egy kevés muníciót hoz. Nem mintha annyira el lennénk látva fegyverekkel. Nyikolaj elvitte a saját gépfegyverét, és pisztolyát. Asimov és Akim magánál tartják a pisztolyaikat, így egy darab gépfegyver van a málhazsákban, ami Yeliza vállát nyomja.
Felpakolva elsurranunk a patakig, amit találtam, és feltöltjük a kulacsainkat. Mindenki a sajátját viszi, hogy kéznél legyen. Ezután visszalopakodunk a traktorhoz. A jármű ugyanott van, ahol hagytuk: több kilónyi levél, és leveles ág alá temetve. Óráinkat egyeztetjük, nehogy bárkiben is kétség merüljön fel azzal kapcsolatban, hogy túl korán indulunk el, esetleg túl későn.
- Biztosan ne várjunk még egy kicsit? – próbálkozik Irina csendesen. Magamhoz szorítom, és csókot lehelek a homlokára.
- Ne aggódj, a százados képes magára vigyázni – nyugtatgatom, majd felsegítem a platóra. Asimovval letakarítjuk a leveleket a járműről, áttanulmányozzuk még egyszer az Ash által meghagyott térképet, majd ő is felszáll Akim és Yeliza után.
Az út ugyanolyan unalmasnak ígérkezik, mint az idáig vezető zötykölődés. Mindenütt hegyek, völgyek, dombocskák, szántóföldek váltják egymást csigalassú tempóban. Persze még egy húsz, maximum huszonöt km/h is jóval több, mintha gyalog próbálnánk legyűrni a távot Prágáig. Sok mindenen gondolkodhatok addig legalább. Eszembe jut a tábor, ahonnan elszöktünk. Eszembe jut az is, ahogy Irina nézett rám, amikor ki akartam szabadítani. Persze az is eszembe villan, hogyan nézett rám Irina, amikor megfenyegettem azzal, hogy megölöm a munkatársait. Arra a mai napig nem vagyok büszke rá.
Aztán hirtelen eszembe villan, hogy nincsenek hamis papírjaink. Én, mint német tiszt kevésbé lennék bajban, ha igazoltatnának minket, de a többieket nem tudnám kimagyarázni.
Kezembe kapom a rádiótelefont, és ráreccsenek a hátul zötyögőkre.
- Figyeljetek, nem szereztünk papírokat – üvöltöm túl a Belarus hörgő motorját.
- Merre tartunk éppen? – reccsen felém rövid szünet után Akim kérdése.
A térképre rá sem kell néznem, már tudom, merre megyünk.
- Drozdov és Cerhovice között fogunk ellavírozni.
- Éééééértem – nyújtja a szót, ahogy már a táblagépén keresi a megoldást problémánkra. Perceknek érzem a csendet, ami beáll a rádióba, de végül újra felreccsen a hangja. – Menj tovább egyenesen, kövesd a folyót. Itt folyik a Drozdovský, ez elvisz minket Žebrák-ba. Ott kereshetünk egy összekötőt.
- Jól van – bólintok rá a tervre. – Viszont óvatosnak kell lennünk! Keressetek neked a ruhákból olyat, ami nagy rád, és lehetőleg kapucnis. Nem baj, ha nem fekete. Errefelé azzal kilógnál a tömegből.
- Értettem! – vágja rá a rutinos katona, majd kikattan mellőlem az éterből.
Mélyet sóhajtok, majd visszasüppedek a táj bámulásába. Néha kikerülök egy nyúl üreget, vagy éppen egy kisebb vízmosásnál kell úgy terelgetnem a járgányt, hogy ne boruljunk fel. Egészen jól haladunk. Egyedül egyszer emelik fel hátul a hangjukat vezetési stílusommal szemben. Akkor is inkább Yeliza csipkelődik rajtam, de érzem a hangján, hogy nem én vagyok az igazi problémája. Nem is viszonzom az élcelődést.
A folyót megtalálni gyerekjáték, a fák mögött megbújni sem nehéz, ám nem felborulni egy velem egyidős traktorral a folyómederben, az már zsonglőr mutatvány. Nem egyszer kiabálok a többieknek, hogy húzódjanak az utánfutó bal oldalába, ha nem szeretnének úszni egyet. Elnyomott káromkodások, és nyögdécselések közepette végrehajtották a kérésemet. Hatalmas buzgalmukban majdnem át is borították a másik irányba.
Aztán problémába ütközök: elfogynak a fák, de még a folyó is. Kezemben felsistereg az adóvevő, ahogy bele akarok szólni, de előbb még átgondolom a dolgot. Biztosan erre gondolt Akim? Ha igen, akkor meg hogy bújjunk itt meg? Csaknem tévedtem el?
- Valami baj van, elvtárs? – riadok fel Akim elektronikusan torz hangjára.
- Nincs rejtőzködési lehetőség – jelentem ki.
- Az baj – konstatálja a kommandós. Rövid hallgatás után újból megszólal. – Menjünk tovább, és hidegvér. Ha nem viselkedsz feltűnően, nem állítanak meg minket. Adóvevő nyista, térképet se használjon.
- Értettem – felelem immáron nem tudom, hányadszorra.
Amúgy sem vagyok egy ideges típus, így nem esik nehezemre a flegmát játszani. Szakavatottan kerülgetem az ürgelyukakat, a villanypóznákat. Ezen kívül semmi más dolgom nincs is. Az égen a felhők változatos formáit nézem, néha beleborzongok a hűvösebb fuvallatokba, de más nem zavar. Magamban Mozart zenéket dúdolgatok. Talán a Varázsfuvola Éjkirálynőjének áriája után gondolok csak bele, hogy ezentúl talán orosz zeneszerzők zenéit kell majd hallgatnom. Kissé elszomorít a gondolat, hiszen Mozart volt mindig is a kedvencem. Aztán még inkább elszomorít, hogy talán nem is fogadnak el, hanem börtönbe vetnek, vagy ki is végeznek majd a szovjet határon. Viszont ez a gondolat sem képes egyetlen mély sóhajnál többet kicsalni belőlem. Miközben átzötyögök a traktorral egy főúton, Papageno énekét fütyülgetem.
Mikor fák közé érünk, újból, megjön a kedvem egy kis énekléshez. Főleg, mert sejtem, hogy a motorzajtól engem úgysem hallanak. Pár könnyedebb dalocskát tudok csak elénekelni az anyanyelvemen, máris megérkezünk oda, ahonnan a fák közül már látszik a város. Leparkolok úgy, hogy a traktor ne látszódjon. Utasaim frissen, és fitten pattannak ki, hiszen alig háromnegyed órát voltak a csomagtérben.
- Szóval megint valamit elfelejtettünk – sóhajtja Asimov, és bicegve leül egy fatönkre.
- El – bólint rá Akim.
- Ismer valakit, aki errefelé tevékenykedik, és hamis okmányokkal szolgálhat nekünk? – nézek az éppen felegyenesedőre. Erősen töri a fejét, majd megrázza azt.
- Ennyire nyugaton nincsenek szövetségeseim. Csak a pénzben, és a talpraesettségünkben bízhatunk.
- Akkor mi ketten megyünk – jelentem ki.
- De mi is itt vagyunk! – tiltakozik Irina.
- A doktornők védelme az elsőleges feladatunk! – szólja le Asimov.
Odamegyek a madárkához, és megsimogatom a fejét. Nem fűzök hozzá semmit, hiszen nem csatába megyünk, csupán felderíteni. Yeliza kissé értetlenkedve néz ránk, de nem is csoda, hogy nem érti, mi zajlik. Persze azt érti, hogy nem jöhet velünk a sérülése, és a nyelvi hátrányai miatt, ebben biztos vagyok.
- Kérem a doktornőket, hogy ne keveredjenek bajba. Sietünk vissza.
Azzal el is viharzunk. Érzem, hogy köpenyem csak úgy lebeg utánam. Igazi vezérnek érzem magam. Ha nem lenne olyan komoly a helyzetünk, amilyen, még el is mosolyodnék.
A város jócskán tartogat meglepetéseket. Az első sarkon élből egy katonai terepjárót. Ott áll nyugodtan, és békésen, utasoktól mentesen, munícióval felpakolva. Akim megveregeti a vállam, és nemet int. Érzem, hogy lehetetlen, és feleslegesen kockázatos vállalkozás lenne. Meg is fordulok, és megyek abba a kisboltba, ami felé először elindultunk. Az eladó hölgy tipikus kockás kendős, kötényes, idős néni. Udvariasan útbaigazítást kérek tőle, miközben veszek egy vekni kenyeret. Megérdeklődöm, miért vannak a katonák a városban. Ő viszont nem válaszol, csak csóválja a fejét. Hiába is erősködöm, nem akar beszélni. Még azzal sem tudom rávenni, hogy veszek egy rekesszel a legdrágább söréből. Végül kénytelen-kelletlen hátat fordítunk a néma néninek. Éppen ki szeretnénk menni, amikor meglátjuk az ajtó üvegén át a katonákat. Egy pillanatra mindketten megdermedünk, de aztán szinte azonnal a földre vetjük magunk, mivel az eladó néni egy partvissal kisöpri alólunk a lábainkat. Jókorát puffanunk, de nincs időnk kérdőre vonni az asszonyságot. A takarító eszközzel lenyomja a fejünket a padlóra. Feszült percekig azon töprengünk, hogy vajon elárultak-e minket.
Szívem a fülemben dobol, ujjaimmal már a nadrágomba tűzött fegyver után kutatok, amikor a poros sörték elengedik a tarkómat. A hölgy kettőnk közé guggol, és feddőn ránk tekint.
- Még két ilyen marhát – szólal meg tökéletes oroszsággal.
Azt hiszem nem túlzok, amikor azt mondom, hogy ennek hallatán koppan az állam a padlón. Nem kevésbé Akimé. Értetlenségül láttán a nő még mélyebbre hajol, és úgy suttogja oda nekünk.
- Papírokat akartok, vagy nem?
Rövid ideig egyikünk sem képes értelmesen megszólalni. Nem tudjuk, hogy a néni csapdába akar-e csalni minket, vagy tényleg segít. Rövid, türelmetlen csend után újból megcsillogtatja orosz tudását.
- A fickón látom, hogy orosz. Maga mégis tisztán beszél csehül, és német ruhája van.
Az érvei logikusak, hiszen Akim tipikus orosz arcvonásokat kapott a természettől, és én sem voltam képes megválni teljes ruházatomtól.
- Azt mondja, hogy segít nekünk? – tapogatózik Akim.
- Csak akkor, ha nem nyíratjátok ki magatokat – felel az idős hölgy.
- Mondja meg, hogy mit tegyünk! – siettetem. Nincs sok időnk. Félek, hogy Yeliza nem bír megmaradni a fenekén.
- Gyertek velem! – int a fejével a néni, majd korát meghazudtolva négykézláb állva mászni kezd a földön, be a pult mögé. Lelkemben apró csengettyűk, karomon égnek álló szőrszálak jelzik, hogy valami baj lesz itt.
Akimmal gyors, kérdő pillantást váltunk egymással, majd lapos kúszásban követjük a hölgyet. A pult mögött, mint kiderül, egy csapóajtót rejteget. Fejemben milliónyi vészharang kondul meg egyszerre. A csapóajtó alól pedig egy jókora husángot varázsol elő, aminek egyetlen lendületes ütésével megpróbálja lekaszálni a fejünket.
Szerencsére mindketten jó reflexűek vagyunk, így én elkapom a banya karját, Akim pedig leüti őt. Csupán egy ütést mér a tarkójára a tenyere élével, és a szipirtyó máris ernyedten omlik a karjaimba. Rossz szájízzel ugyan, de lefektetem a nénikét, majd megkötözöm, szájába hagymát nyomok.
Az óvintézkedések megtétele után Akimmal átkutatjuk a boltot. Villámsebesek vagyunk, nehogy valakinek száraz kenyérre, vagy savanyú tejre támadjon kedve. A nénike zsebeiben telefonszámokat találok. Az egyik név mellett egy apró könyv piktogramot rajzolt. Talán csak én látom úgy, de kissé emlékeztet egy útlevélre. Ráadásul pirossal rajzolta. Akim talál a pénztárgépben egy utalást, ugyanarra a névre, méghozzá jókora összeget. Ennyi pénz egy egész falu etetésére elegendő lenne egy hétig. Ez már több, mint gyanús, de a végső lökést az a jegyzetpapír adja meg, amit a banya zsebéből halászok ki: Źebrácký rybník – buszmegálló – 7.
Ez éppen elegendő ahhoz, hogy felkerekedjünk, és felkeressük a felírt helyet. Természetesen mindent visszarendezünk az eredeti helyére, nehogy a nénike beárulhasson minket. Nem kockáztathatjuk meg azt, hogy csapdába csaljanak minket. Egyedül némi lőszert veszünk magunkhoz a pincéből, majd kisurranunk a hátsó kijáraton.
Az említett helyet nem nehéz megtalálni, hiszen rybník azt jelenti, mesterséges tó. Abból pedig egy van, a falu szélén. Abba ömlik az a patak, amit követtünk. Sajnos elbújni nem sok helyre tudunk, így a megálló bádog bodegáját használjuk fel erre a célra. Feszült percekig figyeljük az előttünk elhaladó autókat, és embereket. Akim gyakorta ránéz a tabletjére, de az nem ad számára új információkat. Én sem vagyok éppenséggel nyugodt. Tekintetem az autók között cikázik. Mindegyikben egy német tisztet feltételezek.
Mikor már majdnem felőrlődnek az idegeim, Akim tabletje hét órát pittyent. Egy fél pillanatra nézek csak rá a katonára, de mire visszafordulok, már előttem áll egy idegesen toporgó figura. Szakadt farmert, fekete pulóvert visel. Láthatóan nem hatja meg a hideg, hiszen szandált visel zokni nélkül. Kettőt is pislantok, mire megszólal végre:
- Jelszó – követeli a megkülönböztető jelzést csehül.
Én pedig reflexből rávágom:
- Gott mit uns. – Amint kimondom, azonnal összeszorul a gyomrom. Még kisgyerekként hallottam ezt a jelmondatot. Tudom, hogy a második világháborúban volt a Wehrmacht jelmondata volt, azaz a német haderőknek. Kerekként egyszer bajba keveredtem. Segíteni akartam a családomnak, és iratok hamisításával akartam pénzt keresni. Nem vagyok rá büszke, de akkor használtuk ezt a jelszót. Egy német sem gyanakodott rá, hogy rosszban sántikálunk. Még meg is veregették a vállunkat, hogy milyen szépen őrizzük emlékeinket.
A férfi arcán árnyék suhan át. Ahogy lejjebb hajtja fejét, kámzsája eltakarja előlem a szemeit. Végül mégis felnéz rám, és szemében nem látok ellenségességet.
- Ivania küldött titeket? – kérdezi, miközben rágyújt egy staubra. Hangja reszelős, kiejtése kissé pórias.
- Mondhatjuk így is – térek ki a válasz elől. Akim meglepődve néz rám, ahogy megszólalok csehül.
A fickó mély levegőt vesz, majd az arcomba fújja a füstöt.
- Szóval? Mi kéne?
- Papírok – felelem tömören.
- Mennyi?
- Két női, és öt férfi.
A fickó úgy meglepődik, hogy elfelejt beleszívni a staubjába. A lustán füstölgő rúddal a kezében hol rám, hol Akimra néz. Látszik rajta, hogy nem hiszi el, hogy komolyan beszélek. Meggyőzésképp elő is veszek a zsebemből egy köteg eurót.
- Azt hiszem meg tudunk egyezni az árban.
A díler szája lassan oldalra biggyed. Látom rajta, hogy megfeszíti az izmait, csapdának véli a találkozót.
- Német állampolgárságra van szükségünk. Nagyon sürgősen – nyomatékosítok.
Szája átcsúszik arcának másik felére, majd rövid hezitálás után oldalra fordul és kiköp. Bő pulóvere alól előbányászik egy ősrégi szimatszatyrot, majd kotorászni kezd benne.
- A férfi hamis igazolvány ötven euró, a női negyven – magyarázza, miközben könyékig elmerül az apró táskában.
Tenyerem egy pillanat alatt megizzad. Az élelmiszervásárlás után csupán hatvan euróm maradt. Aztán hirtelen remek ötletem támad. Zsebre vágom a maradék papírpénzt, és elővarázsolom a bankkártyámat. Éppen akkor néz fel a fickó, amikor a napfény megcsillan az aranyozott kártyán. Szemei mohón felcsillannak.
- Honnan van hitelesített aranykártyád?! – kiáltja fojtott hangon.
Ajkaimra ravasz mosoly ül ki.
- Neked adom, kódostul, ha megkapom a kért árut, és még száz eurót.
- Százat?! – méltatlankodik. – Már miért adnék annyit?!
Ahogy jobbra-balra lengetem a kártyát, úgy követi a szemével, mint a három hete éhező kutya a húsos cupákot.
- Tudod jól, hogy egy ilyen kártyán mennyi a maximálisan tárolható összeg. Vagy tán tévednék? – húzom az orra előtt a mézesmadzagot.
- De a száz... – kezd motyorogni az orra alatt, mire én tenyerembe rejtem a kártyát, hogy ne láthassa. Tekintetemet megkeményítem, hangomat elmélyítem.
- Most áll az alku vagy sem?! Máshol is el tudom én költeni a pénzem! – dörrenek rá.
Összerezzen, és végre a szemembe néz.
- Jól van, jól van – hadarja. Szinte megszánom a pénzéhes idiótát. A magabiztos törvényen kívüliből így lehet meghunyászkodó kiskutyát csinálni.
Előkaparja táskájából a papírokat. Amíg ellenőrzöm őket, addig átadom a kártyát Akimnak, ő pedig a biztonság kedvéért kézben, bár a kabátja alatt, tartja a pisztolyát.
Az okmányokat tüzetes vizsgálatnak vetem alá. Fény felé fordítom, lapozgatom őket, megnyálazom a sarkát, kicsit meggyűröm a papírt, megpróbálom lekaparni róluk a fényes felületet. A személyiség-díler idegesen toporog, úgy, mint mikor ideérkezett. Végül öngyújtót veszek elő, de akkor már elkapja a kezem.
- Megőrültél, ember?! Ezeknek nem kell tűzállóaknak lennie!
Felkuncogok hirtelen felindulását látva.
- Rendben, félted a műved, ez jelent valamit. Amúgy jó minőségű áru. Kérem a megbeszélt mennyiségeket, és a száz eurót. Azután megkapod a kártyát, és a kódot hozzá.
- Oké, oké! Meg leszel elégedve a többivel is! – sürgölődik. Egyre inkább szánom a fickót. Mély sóhajt eresztek meg, majd csak akkor nézek rá újból, amikor a kezembe nyomja a kért kártyákat. Többször is végigszámolom őket, ellenőrzöm az adatokat. Mikor már majdnem a haját tépi az ipse, intek Akimnak, hogy átadhatja a bankkártyát. Vele egy időben nyújtom én is a kezem. A fiú bele is nyomja a tenyerembe a leszámolt száz eurót, és majd’ kiugrik a bőréből, amikor megkapja az aranyozott pénztárolót.
- Nagyon köszönöm! – hajlong a bugris, majd eloldalog.
Hosszasan követjük szemünkkel az útját. Akim a hamis személyiket nézegeti, majd mély sóhajt követően rám néz.
- Nem kellett volna mégis inkább lelőnünk?
- Csak gondold végig – vigyorgok a katonára. – Azzal, hogy ő felvesz pénzt a kártyámról, tévútra tereli azokat, akik minket keresnek.
Elismerésként kapok egy biccentést. Zsebre vágjuk az okmányokat, és elindulunk vissza a hátrahagyottakhoz.
Az út hosszabbnak tűnik visszafelé, mint a városba. Sokszor meg kell állnunk, mert katonák masíroznak fel-alá. Úgy tűnik, hogy valami történt, mert a német uniformisok olyan hirtelen szaporodásnak indultak, mintha egy hangyabolyba léptünk volna. Szörnyen furcsa érzés, hogy a sajátjaim elől kell bujkálnom. Csuklyánkat az arcunkba húzva suhanunk egyik fától a másikig, háztól házig. Mikor végre kisurranunk az erdőbe, megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellünkből.
- Mi lelte a Fritzeket? – bök ujjával a háta mögé Akim, mikor már hallótávon kívül vagyunk.
- Valószínűleg a bugris felvett pénzt a kártyámról – húzom el a számat. Reménykedtem benne, hogy nem fog ilyen hamar ehhez folyamodni. Mélyet sóhajtok, majd hozzáteszem – Ajánlom neki, hogy minél hamarabb húzzon el a városból. Különben fabatkát sem ér a tervem.
Hirtelen lövések tompa hangja üti meg a fülünket. Mindketten felkapjuk a fejünket, és mozdulatlanná dermedünk. Fülelünk, mint ideges vad, ha emberszagot fog. Végül pont ugyanabban a pillanatban kezdünk el futni. Akkor adtam bele utoljára ennyi erőt a lépteimbe, amikor a golyók elől futottunk. Tüdőm hamar szaggatni kezd, izmaim sajogni, de nincs idő az önsajnálatra.
Ahogy kiérünk arra az apró rétre, ahol a többieket hagytuk, minden szó nélkül felkapjuk a nőket, és feltesszük őket a platóra. Asimovnak nincs szükség magyarázatra, magától is odabiceg hozzánk, mi pedig felsegítjük. Ellenben Irina nem akarja elengedni a kezem, és magas hangon magyarázatért könyörög.
- Kérlek, Alex mondd el, mi történt!
Nekem viszont nincs arra időm, hogy kiselőadást tartsak neki.
- Akim mindent elmond! – kiáltom, majd kitépem karom szorításából.
Még hallom ugyan, hogy kiabál valamit, de nem értem a szavait. Vérem a fülemben dübörög, agyamban üvölt egy hang, hogy „HÚZZ MÁR INNEN!”. Én pedig szeretnék neki engedelmeskedni. A traktor csak harmadik kérlelésre hajlandó beindulni, és akkor is csak egy jókora durranás mellett. Észre sem vettem, hogy lehűlt a levegő, emiatt lehűlt a motor is. Szerencsére hamar felmelegszik, és kevésbé zajosan tudunk tovagurulni.
Órámra pillantok, és meglepve tapasztalom, hogy bizony már egy óra is eltelt azóta, hogy eljöttünk a találka helyéről. Így még sosem éreztem magam. Ez az egy óra úgy kiesett az emlékezetemből, mintha soha nem is történt volna meg. Sebtében körbepislogok, és gyorsan betájolom magunkat a térképen. Szerencsére jó irányba tartunk, és még csak nem is a főúton mentem. Ez kifejezetten jó hír, de vajon mit csináltam egészen eddig? Csak ültem csendben, és zötyögtem? Esetleg beszéltem a többiekhez? Folyamatosan haladtunk, vagy volt, amikor megálltunk? Kifejezetten irritál a tudat, hogy nem tudom, mi történt. Ilyesmi lehet egy átmulatott éjszaka után a másnap.
Hirtelen megreccsen az ölemben a rádió. Kis híján szívrohamot kapok tőle, ezért enyhén szaggatottan szólok bele:
- Igen... itt vagyok.
- Valami baj van? – recseg Asimov hangja a hangszóróból.
- Semmi – zárom rövidre a kérdést.
- Rendben – helyesel a katona, majd elhallgat.
- Mit mutat a helymeghatározó? – kérdezem pár perccel később.
- Nemsokára elérjük Prága határát. Tartsd az irányt! – kapom a parancsot.
- Értettem – reagálom le, majd kicsit helyezkedek az ülésen, mert veszettül töri az ülepem.
Próbálok éberen figyelni mindre, ami körülöttünk folyik, mégis sokszor előfordul, hogy elbambulok. A fák ugyanolyanok, a bokrokban nincs változás, a madarak felrebbennek körülöttünk. Csak akkor jövök rá, hogy lehunytam a szemem, amikor valaki akkorát üvölt, hogy még a motorzúgáson keresztül is meghallom. Szemeim felpattannak, és keresem a zaj forrását. Nem kell sokáig keresnem, gyorsan rá is lépek a fékre, még a kéziféket is behúzom. A traktor előtt ugyanis Kolja, Ash és egy számomra ismeretlen harmadik egyén áll. Az idegen tépázott, sebesült. Mondjuk az orosz és a svéd sem patyolat tiszta, de az ilyen előfordul.
Lepattanok a járgányról, és odasietek hozzájuk, hogy segíthessek nekik. Éppen akkor esik össze az idegen. Ash szorosan magához öleli, de látszik rajta, hogy ő is mindjárt feladja az eszméletéért vívott harcot. Kolja ugyan tartja magát, de azt nem veszi észre, hogy mellette rogyadoznak. Tehát ő sincs már az ereje csúcsán. A traktor utánfutójáról leugrálók szintén a segítségükre indulnak. Én bebújok Ash karja alá, hogy megtartsam. Ebben a pillanatban elhajítja magától az eszméletét. Szerencsére Asimov pont odaér hozzánk, elkapja az Ash karjai közül kicsorgó idegent, én pedig a kis kígyót veszem pártfogásomba.
Első körben mindkettejüket felfektetjük az utánfutóra, Nyikolajt leültetjük egy fatönkre, majd átnézzük Akim műholdas térképeit.
- Itt – bökök egy pontra a digitális ceruzával. – Itt mi van?
- Hm – ráncolja a szemöldökét. – Talán egy hasonló bunker, mint amibe előző éjjel megpihentünk. Viszont ez sokkal közelebb van a városhoz. Nem mehetünk a közelébe a traktorral, túl feltűnő lenne.
Bólogatok egy rövid ideig, majd kiadom a parancsokat.
- Hölgyeim, kérem figyeljék a sérülteket, addig mi készítünk hordágyakat.
Yeliza aggódva Nyikolaj felé pillant, aztán rám néz, és elfogadóan bólint egyet. Akimmal mi pedig elindulunk hordágyat készíteni. A machete nagyon jól jön. Vastag ágakat vágunk, indákkal, kötelekkel kötjük össze őket. Nem lesz egyszerű, hiszen három embert kell majd elhúznunk, és csupán öten vagyunk, abból is ketten sérültek. Akim és Yeliza talán ketten el tudják húzni Ash-t. Én vállalom a százados méretes testének húzását, míg Akim meggyürkőzik az idegennel, bár nem hagyja szó nélkül, hogy egy ismeretlent kell pesztrálnia.
Senki sem mer megszólalni, amikor visszaérünk. Szerencsére szavak nélkül is látom, hogy a százados nem hagyta el magát, így őt elég lesz eltámogatni, nem kell majd húznunk őt. Felpakolunk az utánfutóra, mindenki felmászik, majd gyorsan gázt adok. A levegő erősen hűlni kezdett, így igyekeznünk kell, nehogy kihűljenek a sebesültek.
Egy erősen bokros-fás részen teszem le a traktort, itt áthelyezzük az eszméletleneket a hordágyakra, és nem kevés erőfeszítés árán bevisszük őket a kunyhóba. Nyikolaj tudja tartani magát egészen addig, míg Yeliza bekíséri a házba.
Természetesen először előre küldtem Akimot, hogy derítse fel a terepet. Sajnos ebben a házban nincsenek ágyak, és a tető egy része is beomlott, de egy szoba még így is van, ami ép. Nem túl nagy, de sok jó ember kis helyen is elfér.
Odabenn felállítjuk a „támaszpontot”. Ruhákból, és hálózsákokból ágyakat eszkábálunk, az ablakokat elbarikádozzuk falécekkel, majd a lyukas tetejű szobában tüzet rakunk. Aztán nekiállunk ennivalót készíteni abból, amit vásároltunk, és ami még megmaradt. Mindenkire ráfér a pihenés, és az evés. A számonkérés ráér akkor is, amikor már mindenki magához tért.
|
| narcisz | 2014. 03. 03. 17:39:01 | #29467 |
 Karakter: Nyikolaj Guseinov Százados
- Rózsás a helyzet – morogja a Svéd kígyó, de sajnos egyet kell értsek vele. Kutyaszorítóban vagyunk, és kérdéses, hogy egyáltalán kikerülhetünk e élve. – Rendben, szükségem lesz még egy emberre. - vágja rá. Szinte látom, hogy ötletek fogalmazódnak meg a fejében.
- Mit tervezel? - kérdezek rá, mielőtt önkényesen rendezkedni kezdene. Nem mondom, hogy nem lehet jó az ötlete, sőt biztos van több terve is, de jobban örülnék neki, ha megosztaná. Jómagam mindig meghallgatom mindenki ötletét, és igyekszem a legcélszerűbbet kiválasztani, hisz egy csapat vagyunk.
- Elő kell csalogatnunk, hogy lőjön, nem? Én és mondjuk… – néz végig a rajtunk – Te – mutat Asimov-ra – háromra kirohanunk, te jobbra, én balra. Yeliza! - fordul a doktornő felé, aki szemmel láthatóan nyűgben van. Fájdalmai lehetnek, de mivel mind vacak állapotban vagyunk, csak megjegyzem magamnak.
- Igen, Ash? – emeli fel a fejét. Gyönyörű szemei vannak, amik most, hogy kicsit koszos az arca, még jobban világít.
- Ki tudod számolni a szuperelmés agyaddal, hogy honnan és milyen távolságról jön a lövés, Akim segítségével? - a kérdésre felvonom a szemöldököm, mert számomra ez szinte lehetetlen feladatnak tűnik, ha számításba veszem, hogy fogalmunk sincs merre állt a gép a lövés pillanatában.
- Én… Úgy gondolom, ez nem jelenthet problémát – a válasz még jobban ledöbbent, de itt nem én vagyok a tudós, szóval elfogadom, hogy nekem biztos nem menne. – Tudnom kell, a lövedék paramétereit és a becsapódást. Ha jól láttam, a katonát hátulról találta el. Kellene a sisakja, mert így még mindig nagy szöget zár be a lehetséges terület.
- De nem elég egy csali? – kérdeti coloska, némi aggodalommal a hangjában. Csali? Jobbnál jobb, de nem tetszik. Mind sérültünk, fáradtak vagyunk. A csali a biztos halálba rohanna és nem jutnánk előrébb. Akim igazi sprinter, nem véletlenül nevezem nyurgának. A sérült bokája miatt viszont nem fogom kiküldeni. Mondjuk amúgy sem tenném ki ekkora veszélynek. A civilek szóba sem jöhetnek. Más ötlet kell! Agyalok, miközben mindenkin végig nézek.
- Egyszerre fogjuk elhagyni a roncsot. Több a mozgó célpont, és nyerünk vele pár másodpercet. - vetem föl a saját ötletem is, mert még mindig ezt érzem a legcélszerűbbnek
- És aztán? – kérdi Ash. A kérdés jogos, még ha a stílusától ismét csak kinyílik a bicska a zsebemben.
- Amint fedezékben leszünk…
- Egy pillanat! – szakít félbe akim. Azonnal rá is nézek, és érdeklődve várom az ötletet. – Egyik ötlet sem rossz, és mindkettő megvalósítható. - kezd magyarázni. - A százados tervét vesszük előbb, kirohanunk, így nagyobb lesz az esélyünk a túlélésre, mint egyesével. Közben be is határolhatjuk, merről jönnek a lövések, kockázata van, de megtudjuk a mesterlövész helyét. Asimov lehet a csali utána, míg a szőke – pillant a svéd kígyóra, viszont a csali ötletével még mindig nem vagyok kibékülve. Szeretném a lehető legminimálisabbra csökkenteni a kockázatot. – elkapja hátulról a nem kívánt társaságunk. Közben a százados, a magas és én vigyázunk a tudós hölgyekre.
- Feltéve, ha túléljük – veti közbe Dr Kiryanova. Nagyon tárgyilagos a hölgy, és borulátó. Dr. Dolohov hangot is ad, fájdalmának és félelmének, egy nyöszörgés kíséretében.
- Megint futnunk kell? – erre a kérdésre most mit lehetne mondani? – Ezt nem éljük túl, ezt nem, mikor lesz ennek végre vége? Ez egy rossz álom! Mikor ébredek fel? - megértem a doktornő érzéseit. Civilként ez teljesen normális, de pont ez az a helyzet, amikor nem azt kellene magában erősíteni, hogy nem bírja. A hozzáállás nagyon fontos, és ezt én nem nevezem hozzáállásnak.
- Irina! – szól rá coloska, megelőzve engem, és valószínűleg jobb is így. – Végig melletted leszek, húzlak magam után, irányítalak, csak tartanod kell a lépést és nem lesz baj. - Remek, legalább coloska teszi a dolgát. Jegyzem meg magamnak és nyugtázom, hogy jó ötlet volt a svéd kígyó részéről magunkkal hozni, még akkor is, ha nem ez volt vele a célja.
- Ó, ez csodás. Igazi élvezet – morogja a svéd kígyó.
- És mi van abban az esetben… – szól közbe Dr Kiryanova elgondolkodva. Ezt már szeretem. Koránt sem biztos, hogy a jó megoldás egy gyakorlott személytől érkezik. Érdeklődve figyelek hát a doktornőre. – Ha mi mind, kivéve Ash-t, egy irányba rohanunk, Ash pedig a másik irányba kúszik, míg eltereljük a figyelmet. Ash-t tájékoztathatjuk a mesterlövész hollétéről, így időt spórolnánk. - egy pillanatra elgondolkodom. Az ötlet egész, jó és még kivitelezhető is lehet, de még mindig túl nagy a kockázat.
- Százados! Mit tegyünk? - ver ki járásomból Akim.
- Ha mind kirohanunk, többünket fognak lelőni, mint aki túlélte – vetem föl a problémákat. – Csinálnunk kell egy jó nagy füstöt, hogy nehezebb dolga legyen, utána kirohanunk, a svéd kígyó pedig a másik irányba. Ez így már működhet. - osztom meg velük a ötletem. Ennél jobb belőlem sem fog kijönni és úgy tűnik, ezt a verziót már mindenki el tudja fogadni.
- Füst – csettint a svéd kígyó – Hogy ez nekem nem jutott eszembe! - méltatlankodik, mintha nem lenne mindegy, kinek az ötlete valósul meg. Azt hiszem, pont ez bosszant benne a legjobban, sok más mellett. Az már egyszer biztos, hogy a csapatmunka nem erőssége.
Nem szólok semmit, csak arrébb tolok néhány romot, hogy hozzáférjek ahhoz a ládához, amiben elvileg a füstgránátokat tarják. A láda szerencsére alig sérült, felnyitva meg is lelem a keresett gránátokat, és kivéve néhányat a kis csapat felé fordulok.
- Mindenki felkészült? – kérdezem miközben végig nézek rajtuk. Fáradtak és a fiatal doktornő szemében inkább félelmet és kétségbeesést látok, sem mint elszántságot. Coloska viszont elszánt, remélem ez elég lesz. Ahogy bólintanak, az ajtó felé fordulok és egy jól irányzott rúgással kinyitom. Azonnal kibiztosítom a gránátokat és szétszórom a területen. A füst gyorsan csinál teljes homályt én pedig kiadom a parancsot a gép elhagyására.
Vezetőként én indulok először. Ez bevett szokás, vagyis minden esetben én teszem elsőre a lábam ellenséges területre és én hagyom el utoljára. Dr. Kiryanovát magam után húzom. Tudom, hogy tudja tartani a tempót a fájdalma ellenére is. Akkor miért húzom magammal? Először is, mert nem szeretném, ha máshol kötne ki, fegyveres védelem nélkül. A kis csapatunkban én vagyok az ő oltalmazója. Teszem hozzá, kicsit sincs ellenemre, hogy a doktornőre vigyázzak. A látványa sok mindenért kárpótol, amiben mostanság nem volt részem. A mesterlövész kitartóan próbál minket kilőni, de szerencsénkre mozgó célpontokkal nehezen boldogul. Néhány lövés vészesen közel csapódik be, de nem elég közel.
A mező szélén mindenki épségben tud fedezékbe vonulni. Jómagam egy vaskos fához préselem a doktornőt és közben igyekszem a lehető legnagyobb fedést és védelmet biztosítani. A golyóálló mellény nem valószínű, hogy megvéd a mesterlövész fegyverétől, mégis inkább én fogjam föl a golyót, ha muszáj. Mondjuk elég jó takarásban vagyunk.
- Mekkora esélyt ad Ash-nek, százados? – szólal meg halkan a doktornő.
- Hát, eléggé dörzsölt, és alattomos, ráadásul hatalmas mázligyáros – morgom halkan. Szinte biztos vagyok benne, hogy a kis vipera nem ismer lehetetlent, főleg ha az életéről van szó. A kérdés inkább az, hogy mennyire van velünk és megteszi e amit vállalt. – Szerintem megy neki. - teszem még hozzá, némi bizalmat szavazva neki.
Csendben lapulunk, hosszú percekig, majd hirtelen a svéd kígyó bukkan föl a bokrok mögül. Automatikusan fogjuk rá a fegyvereket, még mindig a doktornőt védve, de ahogy tudatosul bennünk ki érkezett, le is engedjük. Be kell látnom, hogyha ellenség lett volna, talán már nem élnénk. A kis mocsok olyan hangtalan akár egy ragadozó macska, egy leopárd.
- Le a mordályokkal! – morogja, ahogy kilép a bokrok oltalmából. A nadrágja csurom víz. Őszintén nem akarom tudni, hogy merre járt és hogyan ázott el. Ezzel viszont csak én vagyok így.
- Veled mi történt? – érdeklődik coloska, de mintha Dr. Kiryanova is valami hasonló kérdéssel készült volna.
- Pecáztam – feleli gúnyosan, és egy tabletet dob hozzám. Elkapom, és azonnal alaposan szemügyre veszem. Vy volt a csapat technikai szakembere. Persze én is tudom mire való és nyilván a használatával is boldogulnék, de tény, hogy ez nekem nem jön zsigerből.
- Meg fogsz fázni – fejem fölemelem a doktornő kijelentésére, így látom, hogy a kis kígyó még lőszert is szerzett, amit Akimnak és Asimovnak dob oda egy nyilvánvaló ténymegállapítás kíséretében:
- Megszáradok – von vállat.
Eközben én intek Asimovnak, hogy hagyja a lőszereket és inkább a szerzett műszert nézze meg. Legjobb tudomásom szerint ő is jól bánik ezekkel a HTC kütyükkel. Mire hozzánk lép, már eljutok odáig, hogy bekapcsolom, és csatlakozva egy műholdra, képet kapok a helyzetünkről. Mák, hogy pont van egy ami fölöttünk haladt el.
- Ezek itt mi vagyunk. Ez egy műholdas követő – magyarázom és áttolom a kezébe a szerkezetet. – Itt pedig a német katonák.
- Már nincsenek messze – káromkodik Asimov egy egészségeset. Hát igen, nekem is lenne hozzáfűzni valóm, de jelenleg, jobb ha igyekszünk megőrizni a hidegvérünk. A hölgyek így is elég stressznek vannak kitéve, nem hiányzik nekik, hogy még az őket védő katonák is aggodalmuknak adjanak hangot.
- Hogy jutunk most biztonságos helyre? – kérdezi Akim mellénk bicegve.
- Mikor felkészítettek az akcióra, megtanultam egyet, s mást a környékről – magyarázom, ami azért enyhe túlzás, már ami a felkészítés részét illeti. – de nem annyit, hogy boldoguljunk. Svéd! – fordulok az említett egyén felé, aki épp a nadrágjából próbálja kipréselni a vizet. – Te vagy olyan ravasz vipera, ha még itt vagy, az azt jelenti, hogy van menekülő útvonal. És a fajtádat ismerve, legalább három oldalról biztosítottad magad. - ez a stílus talán kicsit túlzás a részemről, de van benne valami ami nagyon bosszant.
- Ez igaz – vigyorog – Van pár lehetőség, a régi bánya, a cigánykaraván…
- A bánya? Nem veszélyes az? – szól közbe coloska. A bánya gondolata nekem sem tetszik.
- De. De, viszont kíváncsi voltam és körülnéztem. Ötletnek jó a bánya, de én nem kockáztatnám meg, csak ha nagyon ég a talpam alatt a talaj. Egyedül még neki is vágnék, de csoporttal, főleg nőkkel nem szívesen teszem be a lábam. - a nők részét nem értem, mert nem érzem úgy, hogy a felszínen könnyebb lenne neki.
- Már elnézést, de ezt vitatnám! – veti közbe azonnal Dr. Kiryanova. Szemmel láthatóan nem tetszik neki, hogy csak a női mivoltja miatt feltételezzük, hogy nem képes arra amire egy katona.
- Mondd tovább! – morranok fel. A doktornő rosszalló pillantását figyelmen kívül hagyom. Később majd elmagyarázom neki, hogy ezzel a kis vipera nem sértegetni akarta.
- Na, jó, összegezzük – folytatja a svéd – Van egy bánya, ahová nem szeretnék lemerészkedni megint, közelebb van és gyorsabb. Van a vasút, messzebb van ugyan és kis kanyart kell tenni vele, de biztonságosabb, és marad az erdő maga, ami viszont nagyon hosszú. Van nem messze egy cigánytábor, karavánnal, talán ők kisegíthetnek minket ruhával. Rendes bagázs, csak tudni kell a nyelvükön. Még egy darabon el is tudnak vinni, de nem szeretném őket veszélybe sodorni. Végül úgy is Nyikolaj százados dönt – fordul vissza felém, ez után a szép kis monológ után – De én a vasutat javaslom. Nekem végül is, mindegy, mert én mindenhonnan képes vagyok kereket oldani, de a csapat nem biztos. - kicsit úgy érzem a választ a számba akarja adni. Sajnos kénytelen vagyok a tudásából építkezni. Cigányokkal nem üzletelek az egyszer biztos. Abból még sosem sült ki semmi jó. A bánya nagyon veszélyes és nem a nők miatt. Ha oda beszorítanak minket és ránk robbantják, biztos végünk van, így ezt a kettőt már alapból elvetem. Marad tehát a vasút. Ez jól hangzik! De akkor miért van fura érzésem ezzel kapcsolatban is, ha a svédre nézek?
- Nem kell a számba adni a választ! – fortyanok fel – Cigányokkal nem alkudozom, és bár vasúthálózat is rejt veszélyeket, az ötlet és a gondolatmenet elég precíz ahhoz, hogy ezt válasszam. - teszem még hozzá. Idővel úgy is kiderül, mi bosszant annyira ebben a tagban.
- Helyes, akkor talán a vonaton alhatok is egy kicsit, már ha nem akarják megfejni szegény kicsi kígyót a méregfogáért. - nem vagyok poénos kedvemben, aminek azonnal hangot is adok:
- Ha ez metafora volt, akkor elég gáz – sóhajtok egyet – De az alvás egyre csábítóbban hangzik számomra is. - igen. Nagyon fáradt vagyok és még a gépen sem sikerült rendesen aludnom, hála Vy vicces hangulatának.
- Akkor csodák csodájára kivételesen egyet értünk. Ki hitte volna? – kérdezi a svéd gúnyosan. – Alex, kérlek, menj előre és vezess minket – mondja coloskának, de közben egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét. Nem tudom mi a célja ezzel a cudar tekintettel. Talán a bizalmatlanságát akarja kifejezni, vagy egész egyszerűen meg akar félemlíteni?– Utálom másnak mutatni a hátam.
- Tőlem nem kell féltened a hátad – felelem, miközben farkasszemet nézek vele. – Ha meg akarlak ölni, azt szemtől szembe teszem. - teszem még hozzá, talán túlzott őszinteséggel. Nem óhajtom titkolni, hogyha róla van szó, akkor bizony az ujjam a ravaszon tartom. Nem csak nem bízom benne, de egyenlőre irritál is a flegma nagyzoló stílusa. Emellett még mindig ott van valami plusz, amit nem értek. Miért van még mindig itt? Állítása szerint többször is leléphetett volna. Akkor miért nem tette? Kizártnak tartom, hogy a tudósok miatt lenne.
- Csak vigyázz, százados, mert te talán egyenes vagy, de ha sarokba szorulok, nem biztos, hogy én is az leszek – figyelmeztet, amivel kicsit sem hat meg. Pontosan tudom, hogy milyenek az ügynökök. Volt már néhánnyal dolgom, és idővel mind kivillantotta az igazi természetét. – Sőt, ha az érdekem úgy kívánja, egyáltalán nem biztos, hogy az leszek. Megjegyzem, egyetlen épeszű ember sem kedvelne engem, szóval én kedvelem azt, aki nem kedvel, mert az nem bolond. - erre az elnagyolt önismeretre és mellékelt bókra, csak összehúzom a szemem. Szép, hogy önmaga ellen beszél, de ez csak altatás.
- Remélem egy pillanatig sem jutott eszedbe, hogy bízom benned – figyelmeztetem – Alattomos vagy… egy igazi kígyó, de ha kígyókról van szó, akkor én mongúz vagyok… és mindig számítok a támadásra.
- Reméljük, nem kerülünk szemtől szembe, hogy meglássuk, ki a veszélyesebb. A mongúz, vagy a kígyó? - kérdez vissza, mire ismét összehúzom a szemem. Nem akarom hozzáfűzni, hogy egy kígyónak sosincs esélye a mongúzzal szemben. Nem véletlen választottam ezt a hasonlatot.
Nyomasztó csend telepszik a kis csapatra. A svéd és én farkasszemet nézünk egymással, mintha egymás gondolataiban szeretnénk vájkálni.
A csendet végül nyurga szakítja meg:
- Üdvözletem. Ha jól emlékszem, velem még nem volt alkalmuk találkozni. Akim Iljics Zaharov, felderítő és mesterlövész – nyújt kezet Dr. Dolohovnk a maga szokásos kedves mosolyával.
- Dr. Irina Dolohov, biológus – ráz vele kezet a doktornő, majd szépen bemutatkozik mindenkinek, folytatva a sort Dr Kiryanovával.
- Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova, nukleáris fizikus.
A doktornő szemében furcsa fényt vélek fölfedezni. Erőteljesen elgondolkodik valamin, ahogy kedvenc mesterlövészem szemügyre veszi. Ismerem ezt a fürkésző tekintetet. Nyurga tetszik neki! Nem mintha nagyon meglepne. Nyurga még az én szememmel is jóképű, jó testfelépítésű vonzó férfi. Persze olyan messzire nem mennék el, hogy nem rugdosnám ki az ágyamból, de tény, hogy igazán jó alkat, ami nyilván tetszetős egy fiatal nő számára. Elmélkedésem közben nyurga már tovább is lép coloskához, aki szintén barátságosan fogadja a kezét.
- Alexander Dieter von Kaufmann, én felügyeltem és segítettem a tudósok munkáját a bázison. - ez a srác hihetetlen. A hanghordozása és a kimért stílusa, akár egy grófé. Nem lekezelő, mégis érezteti, ő más osztályból való. Rühellem az ilyeneket! Olyan világban élnek a kis agyukkal, ami már régen nem létezik.
Aztán svéd kígyó lép előrébb:
- Én… – nyújt kezet neki, de Akim a tőle kevésbé megszokott formáját elővéve utasítja el, a gesztust. Hazudnék, ha azt mondanám nem lepődöm, meg, ahogy fegyverét elővéve babrálni kezdi, és látványosan veszi semmibe a kettős ügynök jobbját.
- Az előbb már bemutatkozott – morogja. Megcsóválom a fejem, de nem akarok beleavatkozni.
- De még sosem találkoztunk – érkezik a tárgyilagos válasz. Fura mód, kicsit sem lepődik meg a rideg elutasításon.
- Az előadásra gondoltam – magyarázza nyurga ridegen – Annál jobb bemutatkozásra nincs szükségem.
- Nagyszerű, akkor végre indulhatnánk és figyelhetnénk a dolgunkra, mielőtt még valaki úgy jár, mint az a két elpatkolt díszpinty – kicsit sem tetszik, ahogy járulékos veszteségnek tulajdonítja, két igen jó emberem életét, de érezhetően nem nekem címzi. A kérdés, hogy mi lehet vele a célja? – Egyik sem tudta rendesen végezni a dolgát, pláne nem az a két ajtós szekrényszerű hülye állat. Olyan hülye volt, mint a föld. - egy pillanatra ledermedve nézek vissza rá, rendezgetés közepette. Ez erőteljes túlzás és nyilván valóan rájátszás a dolgokra. Becsmérli Vy-t, akivel nem is került kapcsolatba? Nyurgát próbálja hergelni, de miért?
- Talán mind a tíz körmét le kellett volna rágnia? – kérdez vissza dühösen. A sértése betalált, de rendesen.
- Én csupán annyit mondok, hogy megérdemelte azt a golyót – vonja meg a vállát a svéd kígyó. Akár honnan is szemlélem ez erőteljes túlzás. Mind a stílus és amit mond. – Legalább eggyel kevesebb barom legel isten állatkertjében. - meredten figyelem az eseményeket. Nyurga szemmel láthatóan egyre idegesebb, és az számunkra kicsit sem nyerő helyzet. A svéd kígyó célja számomra egyenlőre érthetetlen, de ha totál kiborítja nyurgát felnyitom, és megvizsgálom, hogy van e dobogó szív a mellkasában. Ép szólnék, hogy leállítsam a lassan elharapódzó helyzetet, de nyurga megelőz és fegyvert ránt a svéd álla alá helyezi. Ugyan abban a pillanatban egy a svéd keze is mozdul, és egy penge csillan.
- Be van töltve – jelenti ki, érzelemmentes rideg hangnemben. Annyira sikerült a svéd kígyónak felhúzni, hogy észre sem veszi a pengét. Személy szerint pontosan tudom az okét, de ettől ez még figyelmetlenség, ami éles helyzetben akár az életébe is kerülhet. Akim talán túl érzelmes katonának, ez tény, de emellett az is, hogy piszok jó mesterlövész.
Asimovra pillantok, aki azonnal megérti, hogy mozdulnia kell, nem utolsósorban, ő is láthatta a pengét. Eleinte nem bíztam a srác képességében, de egyre inkább úgy érzem, hogy könnyebben alkalmazkodik a csapathoz, mint azt valaha remélhettem volna. Egyszerre mozdulunk és nyurgához lépve, megragadjuk a fegyvert markoló kezét.
- Akim! - szólok rá határozottan. A hangom azért rendszerint visszazökkenti, most viszont meg sem hallja.
- Nyugodj meg! – szólal meg Asimov is – Ez a kígyó nem ér ennyit. Ráadásul Vy szerintem kiröhögne egy ekkora idiótát, nem gondolod? - Úgy tűnik Asimov komolyan veszi a kérésem, és igyekszik érzelmileg hatni nyurgára. Ez is meglep, mert az aki egyszer megkapja egy csapat irányítását, rendszerint már nem fogad el szívesen parancsot. Főleg egy ilyen kényes témában nem. Persze itt sem lehet általánosítani. Hosszú pillanatig, csend telepszik négyünk közé, majd nyurga lassan megmozdul él a fegyvert leengedi. Nagy megkönnyebbülés ez számomra, mert elvileg az ellenség nem a csapatunkban keresendő. Semmi szükség a fölösleges vérontásra.
- Akim, ígérem, hogyha átver, vagy elárul minket, akkor tiéd lesz a megtiszteltetés – szólalok meg ismét immár arról a bizonyos pengéről terelve a tekinteteket – De addig is, több ilyen ne legyen, különben kénytelen leszek radikálisabb eszközökhöz folyamodni!
Szavaimra nyurga bólint, de nem szól egy szót sem. Amint azt már említettem a lelkizés nem az én asztalom, ezért Asimovra pillantok, és htat fordítva neki, pakolászni kezdem a holmikat.
- Ez a fazon tényleg nem ér ennyit, próbálj meg lehiggadni – hallom meg Asimov hangját, de nem fordulok már oda. Van dolgom elég, - Mindenesetre hatásos volt. Szerintem innentől fogva ötször is meggondolja, hogy szóba hozza–e Vy-t. Mindemellett roppant szórakoztató látványt nyújtott. Gyere, menjünk!
Előveszem a svéd által szerzett tabletet és szemügyre veszem, hogy merre lenne célszerű indulni. A svéd mellém lép, és ő is vizsgálódni kezd. Természetesen mind kettőnknek külön elképzelései vannak, így ismételten kisebb vita alakul ki. Még szerencse, hogy felnőtt emberek lévén ki tudunk egyezni egy az arany középútban, így végre összeszedve magunkat el is indulhatunk.
A vasút nagyon messze van, és a sérültek, na meg a civilek miatt jóval lassabban haladunk a kelleténél. Pihenőt is sűrűbben tartunk, de mivel pontosan tudom, hogy civilektől, nem várhatok el kommandós teljesítményt, így igyekszem tolerálni és minél többet engedni. Dr Dolohov ennek ellenére kezd kicsit bosszantani. A nyafogás hagyján, az belefér. Engem a hozzáállása bosszant.
- Én ezt már nem bírom tovább! – fakad ki Dr. Dolohov – Nincs erre ellenség, akkor nem értem, hogy miért nem pihenhetünk egy keveset? - a kérdés jogos lehetne, ha biztosra vehetnénk, hogy nincs ellenség a közelben, de ugye ebben még a tablet ellenére sem lehetünk meggyőződve.
- Sajnálom, de nem állhatunk meg – válaszolom és hátra sem pillantva menetelek tovább – Minél előbb odaérünk, annál előbb biztonságban vagyunk. - teszem még hozzá tárgyilagosan, hisz mindenkinek az a célja, hogy biztonságban pihenjen.
- Vagy nem! – vág vissza – Csak azt ne mondja, hogy éjjel is menetelni akar! Mi nem vagyunk katonák, szükségünk van az alvásra, meg a pihenésre! - szavaira megtorpanok és szépen lassan szembe fordulok vele. Másra nem is nézek, csak rá. Fura, hogy pont katonákat említ, mert nem emlékszem, hogy olyat vártam volna el tőle, vagy Dr Kiryanovától, amit csak egy katona lenne képes teljesíteni.
- Csak azt ne mondja, hogy az a pár óra alvás fontosabb, mint az élete! – szúrós pillantásom elárulja, hogy most számomra nagyon nem tetsző dolgot hozott föl. Két nagyon jó emberem maradt ott és az emléküket gyalázza számomra, ha nyafog a fáradtsága miatt, ahelyett, hogy ezt az energiát haladásra használná. Ezt persze így nem szeretném kifejteni, mert a végén még túl érzelgősen tartanának.
- Egyetértek a századossal – szól közbe Dr. Kiryanova – Minél előbb érünk oda annál jobbak az esélyeink a túlélésre, és ez megér egy kis izomlázat és verejtéket. Bár én nem vagyok olyan fáradt, bírom még pár óráig. Különben is, ha a becsléseim helyesek, akkor hamarosan ott is vagyunk. Eltaláltam? – pillant a svédre.
- Így igaz – helyesel bólogatva.
- Már csak kicsit kell kibírni. Mindenki fáradt, de muszáj időben odaérnünk! – simogatja meg vállát coloska.
- De csak pár percre kéne megállni, ameddig kifújjuk magunkat – próbálkozik tovább. Bosszantóan kitartó ez a pöttöm hölgyike, ami azt jelzi, hogy telis-tele van energiával, amit nem használ ki. – Ha egy picit pihenünk, akkor utána sokkal gyorsabban tudunk majd haladni.
Egy kicsit mérlegelve nézek végig a csapaton. Mindenki fáradt ez tény, így engedek az erőszakos Törpillának:
- Fél óra. - szólalok meg ridegen - De ez az utolsó pihenő, és ha legközelebb megállít minket, akkor ott is hagyjuk – teszem még hozzá jelentőségteljesen, nyomatékot biztosítva az – ott is marad – kijelentésnek. Egy kényelmes ülőhelyre telepszem le, fegyverem jó közel tartva, ha netán szükség lenne rá. Dr. Kiryanova mellém ül le, nem messze mellette Dr. Dolohov, mellé pedig coloska. Akim és Asimov is a közelünkbe marad, de Akimon látom a nyugtalanságot és feszültséget. Most mégis sokkal jobban leköt, Dr Kiryanova érdekes arckifejezése. Fájdalmai vannak ez nyilvánvaló.
- Megsérült, doktornő? – kérdezek rá elég diszkréten. Én magam is észlelem, hogy talán többet foglalkozom vele mint a többiekkel, amit betudok elképesztően vonzó külsejének. Én is csak férfiből vagyok, ráadásul a kiéhezettebb fajtából.
- Nem súlyos – feleli röviden.
- Nagyra értékelném, ha megosztaná velem – nézek rá jelentőségteljesen. Nem szeretném, ha titkolná a sérülését, mert az utunk során figyelembe kell vennem, hogy mi az amit elvárhatok tőle. – Tudnom kell, hogy mire képesek az embereim. - fejtem ki bővebben a gondolatmenetem.
- Nem vagyok az embere – jön a válasz, ami végül is igaz, de most és itt egy csapat vagyunk, így valahol az emberemmé vált.
- Itt és most igen, noha valóban, nem adhatok parancsot – felelem, majd némileg visszaveszek marcona ábrázatomból – Épp ezért csak kérem, hogy mondja el nekem.
- Elrepedhetett néhány bordám. - feleli némi gondolkodást követően.
- Nem inkább eltört? – kérdezek vissza homlokom ráncolva.
- Nem , Megrepedt. - jön a megerősítés.
- A bordatörést eléggé nehéz megkülönböztetni a bordarepedéstől! – figyelmeztetem, mert ha netán mégis törés, akkor jóval nagyobb odafigyelést igényel.
- Tudom, százados! De bízzon bennem, hogy képes vagyok megkülönböztetni egy bordarepedést a töréstől! Ha törés lenne, valószínűleg már átszúrta volna a tüdőmet, és nem tudtam volna megtenni harminc kilométert – magyarázza, olyan meggyőződéssel a hangjában, amivel nem lehet ellenkezni, de azért fura, hogy vagy-vagy alapon, akár már halott is lehetne.
- Erre bízta a dolgot?! – kerekedik el a szemem – Eléggé felelőtlen!
- Valószínűsítettem a repedést, és csak kis esélyt adtam a törésnek – von vállat. Szemébe nézve, kicsit elkalandoznak a gondolataim. Hihetetlenül vonzónak látom, és bizony magamra kell szólnom, hogy ez most nem a megfelelő alkalom csajozásra – Vállalható volt a kockázat. - biccentek fejemmel, mert ha azt vesszük, sok lehetőség amúgy sem volt. Mind a szerencsének köszönhetjük az életünket, és csak nagyon kis részben a szakértelmünknek.
- Elmegyek sétálni – biceg hozzánk Akim. Bólintok ezzel engedélyt adva a távozásra. Visszafordulva a doktornő felé, a tekintetét kémlelem. Szinte farkasszemet nézünk, de nem tudom kitalálni mi járhat a fejében.
- Azt hiszem, sokkal jobban oda kell magára figyelnem, doktornő! - szólalok meg végül.
- Szükségtelen, százados! – feleli – Inkább figyeljen azokra, akikre valóban oda kell figyelnie! – intek Akim felé.
- Hagyja, hogy kószáljon az erdőben? – szól közbe a svéd kígyó, mielőtt kifejthetném a doktornőnek, hogy miért engedtem el, csak így nyurgát..
- Igen hagyom… – vágom rá egyszerűen – Felméri a környéket, mivel felderítő… – teszem még hozzá.
- Prendre, doc, déprime un peu l'appétit... – hallom oldalról coloska hangját, de nem figyelek oda rá, igazán, mert leköt, hogy ismét farkasszemet nézhessek a svéddel. Azért érzékelem a cukorkás zacskó csörgését és ahogy Dr. Kiryanova valamit válaszol.
- Merci Alex – ezt legalább értem, francia. Elszakadok a svédtől, és inkább visszafordulok Dr. Kiryanovához. Egy cukorkát tart a kezében, amit szépen lassan a szája felé kezd vezetni. Nem vagyok benne biztos, hogy a folyamat tényleg olyan lassú, mint ahogy én érzékelem, de mindenesetre az én fejemben lassú és szexi a mozdulat. A tetőpontom akkor érem el, mikor ujjait kezdi módszeresen szopogatni. Ha nem tudnám, hogy nem is észleli, hogy figyelem, azt mondanám, direkt akar kikészíteni. Nagyot nyelek, mert gond nélkül el tudom képzeli, hogy inkább az én tagom szopogathatná ilyen lelkesedéssel. Teljesen le vagyok meredve, és ugyan hallom, hogy a svéd magyaráz valamit, figyelni mégsem vagyok képes rá. Persze az is közrejátszik, hogy nem is érdekel a mondanivalója. A mélázásomból, az a pillanat zökkent vissza, mikor a doktornő, abbahagyja tevékenységét, és engem kezd figyelni.
Azonnal elkapom a tekintetem és inkább a svéd kígyóra próbálok koncentrálni.
- Na persze, mintha a srác a helyzet magaslatán lenne. Ne vicceljen, könnyelműség így elengedni, a lelki állapota túl labilis. – magyaráz, mintha tényleg érdekelné, hogy mi van nyurgával.
- Lehet, hogy pont a séta és a magány fogja helyre rakni a lelki világát – szól hozzá coloska – Nem mindenki dolgozza föl könnyen a társai elvesztését… - ez a kölyök folyton meglep. Szerelmes mint a nagyágyú, közben meg enyhe halálvágyat látok a szemén, és mindeközben, még mások lelkével is próbál foglalkozni. Az én szememben viszont még mindig csak egy hazaáruló, és mint ilyet, mélységesen elítélem.
- Coloskának igaza van – nézek coloskára komoran – Amúgy… Mit érdekel téged Akim lelki világa? Nemrég direkt provokáltad! – fordulok vissza a svéd felé.
- Jól van na!! – teszi karba karjait – Talán kicsit provokáltam a srácot! Lehet, hogy túlzásba estem. Nem szoktam halottak emlékét gyalázni ez tény… De tudni akartam, hogy melyikért fáj annyira a szíve, és mekkora terhelést bír még el – kicsit túlzásba? Hát ez enyhe kifejezés.
- És mire jutottál kicsi kígyó? – érdeklődöm gúnyosan.
- Nos prüntyőke százados! – dől hátra pöffeszkedve, de ezt csak addig teheti, amíg be nem verem a képét. – Tapasztalat szerint szinte már semekkorát. Ha pofán vert volna, azt még megértem, de fegyvert fogott rám, és mind eközben úgy elborult, hogy azt sem vette észre, ha én megyek a túlvilágra, ő is jön velem… - ez mondjuk jogos. Jöhetnék itt azzal, hogy szemét dolog egy szerelmes szívet provokálni, de azzal kiadnám Akimot és eszem ágában sincs megtenni.
- A meglátás helyt álló – jelentem ki a tényeket.
- A nagydarab idióta, ahogy nevezted hasznosabb volt, mint hinnéd – folytatom és inkább a tényekre hagyatkozom, érzelmi töltet nélkül. – Ő tartotta Akimban a lelket, és adott neki erőt, így bár ez is hihetetlennek hangzik, az ő közreműködésével Akim az alakulat 2. legjobban teljesítő mesterlövésze volt. Ez az aprónak tűnő lelki béke, ami most hiányzik. A provokálás nála nem válik be! Vagyis… – hajolok hozzá közel, komor tekintettel – ha még egyszer provokálni mered, kitépem a még dobogó szíved a mellkasodból és megetetem veled! - a fenyegetés kicsit sem hat rá, habár a többiek megrökönyödnek, Asimovot leszámítva, aki csak haloványan elmosolyodik. A svéd pedig szó szerint kinevet. Nyilván nem vesz komolyan.
- Remek, tehát így állunk. De árulj el valamit prüntyőke, ha a lelki támasz halott, most ki fogja megadni azt a pluszt, amire szüksége van? - erre válaszolnom sem kell. Asimov fölemeli a kezét, miközben bűvölni kezdi:
- Én kaptam ezt a nemes feladatot – teszi még hozzá és elteszi a tabletet. Egy bólintással erősítem meg, majd remélve, hogy ezt túltárgyaltuk, visszafordulok Dr. Kiryanovához.
- Lassan indulunk, hogy érzi magát? – kérdezem, hangsúlyt és stílust váltva. Válaszra sajnos nincs lehetősége, mert az egyik bokor felől, mozgolódást észlelünk, és mindenki fegyvert rántva a mozgolódásra kezd koncentrálni. Szerencsére, csak nyurga tért vissza a fejszellőztetésből.
- Csak én vagyok – emeli fel a kezeit, mire leengedjük a fegyvereket.
- Csak nem kisétáltad magad? – kérdezi a svéd kígyó gúnyosan. Rühellem a stílusát, amiért egyszer tuti beverem a képét. Akim ügyet sem vet rá, ami megnyugvással tölt el. Az események és a két társunk elvesztése engem is megviselt, főleg Saly halála. Hazudnék, ha azt állítanám, egyaránt fontos volt nekem a két ember, de valahol mind a ketten az életem részei voltak és hiányozni fognak.
Nyurga megáll mellettünk és levéve a táskáját elővesz néhány vizes palackot, amit szépen ki is oszt.
- Van a közelben egy folyó – teszi hozzá magyarázatképp.
- Ellenséges csapatok? – kérdezek vissza és elveszem az egyik kulacsot.
- Semerre.
- Nagyszerű – állapítom meg megkönnyebbülten – Még tíz perc van vissza a pihenőből. - teszem még hozzá és visszatelepszem a doktornő mellé.
- Több figyelmet szentel nekem, mint a társainak, százados – jelenti ki a doktornő, miközben a szememet kémleli. – Miért? - ez egy remek kérdés, de jó válasz nincs rá, vagy túl sok is akad.
- Most panaszkodik, vagy dicsekszik, doktornő? – kérdezek vissza incselkedve és kicsit kitérve a válaszadás elől.
- Ezzel a visszakérdezéssel leplezni próbál valamit? – válaszol ő is egy roppant jól irányzott kérdéssel. Úgy tűnik az aktája ellenére néha ő is ráhibázik az emberi viselkedés mibenlétére. Egy kicsit el is gondolkodom, hogy mit feleljek. Végül is lehetnék őszinte is, egy bizonyos fokig.
- Dr. Kiryanova! - szólalok meg végül egy mély levegőt véve.
- Yeliza – vág a szavamba mosolyogva – Kérlek, szólíts Yeliza-nak! - meglepődöm, hogy ilyen hirtelen mosolyog és baráti, közeledő hangnemre váltva tegezésre csábít. Természetesen nincs ellenemre a közvetlen megszólítás, így ismét elmosolyodom.
- Köszönöm, Yeliza! Te pedig szólíts Koljának! – felelem igazán lágy hangon – Szóval, Yeliza, szerintem te pontosan tisztában vagy vele, hogy milyen hatással vagy a férfiakra! - fejtem ki véleményem őszintén. Ha az érzelmekkel nincs is tisztában, a külső adottságaival csak tisztában van.
- Igen, tisztában vagyok vele – bólint. Egyre jobban tetszik nekem. A legtöbb nő külső megerősítésre vágyik, mintha az nem lenne elég ok, hogy a közelében feláll a farkam? – Szerintem minden csinos nő tudja, hogy mit gondolnak a férfiak róla, ha rá néznek. - teszi még hozzá ezt a téveszmét.
- Ó, dehogy! – nevetem el magam halkan – Meglepődnél, ha tudnád, milyen naiv nők vannak, vagy mennyire ál naivak… Esetleg szűzkurvák, már elnézést a profán kifejezésért! - igazítom ki magam.
- Ezt sosem értettem – ráncolja a homlokát – Miért játszadozik egy férfival, ha nem akar lefeküdni vele? Ha nem akarok szexet, akkor nem közeledem a férfihoz. Ha szexet akarok, akkor jelzem neki, hogy mire van szükségem. Ez szerintem így természetes. - egy pillanatra ledöbbenve nézek rá. Ezzel inkább a férfiak vannak így, már ami a tapasztalataimat illeti, no meg önmagamat. A nők legtöbbször csak a megerősítésre vágynak, hogy vonzóak, és nem magára az aktusra. Ettől a hozzáállástól azt hiszem szerelmes leszek. A nagy ledöbbenést követően ismét elnevetem magam:
- Hát, azért ennél árnyaltabbak szoktak lenni a dolgok, de végül is, értelek, hogy mit akartál mondani. Szóval, a lényeg, hogy te tisztában vagy ezzel. Én pedig katona vagyok, hetek óta nem voltam otthon, és most éppen kapcsolatom sincs – magyarázom, azzal a tipikus bugyiszaggató sármos mosolyommal – Így, érthető, ha egy olyan csinos, és intelligens nő társaságát keresem, mint amilyen te vagy!
- A társaságomat, vagy valami egészen mást keresel, százados? – kérdezi incselkedve és célozgatva valamire, amiben már rég nem volt részem. Ez a nyíltság nagyon ledöbbent, de ugyanakkor vonz is. Szeretem én levadászni a kiszemelt zsákmányt. Ennek ellenére, ha valakiben van egy kis szemérmetlen kacérság, az csak még vonzóbbá teszi a vadat. Ettől függetlenül, tőle nem számítottam ilyesmire, így kicsit zavarodottan köhintek egyet:
- Khm… – köszörülöm meg a torkom – A társaságodat… És valami mást… - szavaimra mintha kicsit lelohadna a lelkesedése. Talán rosszat mondtam?
- Egyelőre, a körülmények miatt, csupán a társaságomat tudom felajánlani neked – válaszolja – Amint lesz rá alkalmunk, a valami másról is beszélünk majd! - teszi még hozzá, ami kicsit felbátorít.
- Beszélünk róla, vagy csináljuk?! – kérdezem határozottan, miközben végig tartom a szemkontaktust. Imádom, azokat a gyönyörű zöld szemeit, ami szenvedélyt és ártatlanságot sugall egyszerre. Megőrjít a vérem felforr tőle.
- Amelyiket csak szeretnéd, Kolja! – búgja szexi hangon, amitől még jobban beindulok. Jól esne most egy hideg zuhany.
- Azt majd akkor megmutatom, hogy én mit is szeretnék! – válaszolom határozottan – De, most indulnunk kell, Yeliza! Még el kell érnünk a vasutat! - igen, most erre kell koncentrálnom, a feladatomra.
- Induljunk! – pattan föl hirtelen, amitől látványosan erős fájdalom hasít a testébe, tartása pedig meginog. Azonnal utána nyúlok, és elkapom, miközben igyekszem nem okozni további fájdalmat.
- Ne kapkodj, doktornő! – dünnyögöm – Repedt bordákkal óvatosan ugrálj, mert piszkosul tud fájni! - na igen, ez is egy tapasztalat. Most ugyan nincs komolyabb sérülésem, de ismerem az érzést.
- Vettem észre! – sziszegi és igyekszik aprókat lélegezni.
- Tudsz jönni? – kérdezem kicsit aggódva. Magam sem értem miért aggódom érte ennyire. Tetszik az tény, de ez csak egy dolog és nem feltétlenül kell, hogy magával vonja az aggódás és féltés fogalmát.
- Megtettem már harminc kilométert, nem most fogom feladni! – jelenti ki határozottan. Helyes, ezt a hozzáállást már szeretem. Nem fogja föladni és a végsőkig kitart. Ez a túlélés legfontosabb szabálya.
- Oké, induljunk! - bólintok.
Ugyan abban a sorrendben haladunk mint eddig. Egy idő után elhagyjuk az erdőt és egy zöldellő dombvidéken lyukadunk ki. Számomra ez csak gy nyílt terep, ahol nagyobb veszélyben vagyunk. A domb alján egy kis falu díszeleg, ami igazán festői.
- Mire leérünk, beesteledik, és miénk a pálya! – vigyorodik el a svéd kígyó, de én nm vagyok benne biztos, hogy le kellene mennünk oda.
Tovább haladunk a völgy irányába. A csapat viszonylag csendben halad, mikor egy hatalmas trüsszentés és köhögés töri meg a csendet. A vállam fölött hátra pillantok és látom, hogy a svédet Dr. Dolohov és coloska fogja közre. Úgy tűnik mégsem száradt meg a hidegben. Állapítom meg, de nem tanúsítok neki nagyobb figyelmet.
Tovább haladunk, de nemsokkal később Asimov kurjantja el magát:
- A büdös mindenit! – hangjára megtorpanok, de mire felé fordulok, már mellettem is terem – Százados, nézze ezt meg… Valami nem stimmel!
- Micsoda? – fordulok felé teljes testtel, mire mindenki megtorpan – Katonák? - kérdezek rá konkrétan.
- Erősen kétlem, de… – tartja elém a tabletet – Ez a kép volt fél órával ezelőtt. -
- Állatcsorda lehet… – állapítom meg a méretük és a viszonyított sebességük által – Túl kicsik ahhoz, hogy emberek legyenek, és jó messze vannak tőlünk. - teszem még hozzá.
- Igen ám, én is így gondoltam uram, de nézze meg a mostanit! - vágja rá Asimov és már mutatja is a legfrissebb képet. Szemeim kikerekednek. Még hasonlót sem láttam soha. A fejemet vakarva próbálom kitalálni, hogy ez most csak véletlen, vagy gondban vagyunk. Bármik is ezek az állatok, úgy tűnik felénk haladnak. A kérdés, hogy mik ezek és mitől ilyen veszett gyorsak?
- Megleshetem én is? – lép mellénk a Svéd is. Totál képzavarban vagyok, így egy szó nélkül megmutatom neki. Eközben pedig észlelem, hogy szarabbul néz ki mint legutóbb. Rendesen meghűlhetett.
A svéd arcát elnézve, ő sem igazán érti a helyzetet, így kollektív megbeszélés mellett döntök, az talán célravezetőbb lesz.
- Na jó – kezdek bele végül – akkor összegezem a történéseket. Van egy csapat élőlény, ami nem ember, de kitartóan halad felénk, 50 kilométer per órás sebességgel. A kérdés, hogy aggódnunk kellene-e emiatt és, hogy mi lehet az, ami ennyire kitartó. Ha tényleg a mi nyomunkat követik, utolérnek minket, ez nem kétség, ezért futni fölösleges lenne, mivel azzal csak energiát veszítünk. - magyarázom, remélve, hogy valaki megvilágosodik.
- Farkasok! – szólal meg a svéd – Szerintem ez egy farkas falka lehet, ezért koránt sem gondolom, hogy minket üldöznének. Maximum keresztezzük az útjukat. - jó lehet a meglátás, tetszetős és igen kényelmes, de mi van ha mégsem.
- Farkasok nem lehetnek… – vág közbe Dr. Dolohov. Örömmel látom, hogy ő is kiveszi a részét a csapatmunkában – Én mikrobiológus vagyok, és tény, hogy az emlősökkel kapcsolatban nincs akkora tapasztalatom, de a kutyafélék, képtelenek ilyen hosszan ekkora sebességre. Sőt bátran állíthatom, hogy a legtöbb állat képtelen rá! - ad magyarázatot észrevételének. Ez jogos, de ha nem állat, akkor mi?
- Ötletek? – érdeklődik Yeliza. Fura Yelizaként gondolni rá és fura mód, a veszély ellenére is csak arra tudok gondolni, hogy ezt a nevet mennyire izgató lehet kimondani, bizonyos helyzetben. Yeliza, akár egy sóhaly. ~ Térj már észhez Kólja, ennek most nincs itt az ideje!!!~ Rázom vissza magam a valóságba, de érzem, ha nem kapom meg hamarosan, itt fogom leteperni mindenki előtt. Az állatias ösztöneimmel mostanság nehezen bánok, de az is tény, hogy még sosem volt a közelemben ilyen nő, akire ennyire rágerjedtem volna.
- Sajnálom Yeliza, csak azt tudom, hogy mi nem lehet… – érkezik a válasz Dr. Dolohovtól. Hát ezzel nem jutottunk előrébb. Személy szerint a svéd gondolatmenete jön be eddig a legjobban.
- Remek, ezzel nem jutottunk előrébb… – sóhajtok gondterhelten, miközben Asimovra és Akimra pillantok – Akkor telepedjünk le, és várjuk meg mi lesz a vége. - teszem még hozzá. A futásnak nincs értelme, ez biztos.
- Itt várjunk, miért?! – fakad ki coloska.
- Vegyél vissza Coloska! – morranok rá. Örüljön, hogy itt lehet! Számomra ő a legkevésbé sem a csapat tagja, csak egy megtűrt személy, aki jobb ha kussba marad, főleg ha nincs értelmes ötlete. Szavaimra azonnal visszavonulót fúly, ami csak abban erősít meg, hogy egy gyáva alak, aki sosem áll ki önmagáért.
- Azért maradunk – kezdek magyarázatomba – mert amint azt említettem, ha ezek a pöttyök, minket követnek, akkor utol is érnek, még ha futunk, akkor is. Vagyis várjuk őket felkészülten. A másik ok, meg, ha mégsem ránk fenik a fogukat, akkor szépen elhaladnak mellettünk – hallgatok el egy pillanatra, majd még hozzá teszem – Ebben bízom.
Némi hallgatást követően ismét szóra nyitom a szám, mert úgy tűnik az egy helyben maradás nem nyerte el mindenki tetszését.
- Persze megpróbálhatjuk tempósabbra venni, vagy figyelmen kívül hagyni, és egy plusz kerülővel kitérni az útjukból, de nekem még mindig az a vélemény, hogy ha a mi szagunkat követik, akkor hiába próbálunk kitérni.
- Egyet kell értsek Prüntyőke századossal… – szól bele a svéd, legnagyobb meglepetésemre nekem adva igazat. - Ahogy elnézem – folytatja – max. 20 perc, és megtudjuk, mivel van dolgunk. Mondjuk, én megkockáztatnám azt a kitérést. Talán felkészülhetünk úgy is, hogy kitérünk az útjukból, hátha… – von vállat.
Erőteljesen elgondolkodom a hallottakon, és igyekszem összegezni a fejemben. Úgy tűnik, mindenkinek be van sózva a segge, és inkább mennének, mint várakozzanak. Fura, legutóbb még mindenki pihenni akart, de legyen. A maradás sem kevésbé kockázatos, mint a kitérés.
- Rendben, haladjunk tovább, próbáljuk meg kikerülni őket, legyen azok bármik is – egyezem bele és reménykedem, hogy nem fogjuk megtudni mik azok a valamik.
- Százados – szól Asimov, miközben elrakja az eszközt – fel szeretném hívni a figyelmét, mennyire kockázatos a kikerülés, hisz legközelebb, csak jóval azután fogunk képet kapni a műholdtól, hogy ezek túlhaladtak rajtunk.
- Tisztában vagyok vele, de egy próbát megér – válaszolok határozottan. Tudom, hogy igaza van, de bevárni sem jobb ötlet, hisz a képet így is, úgy is később kapjuk meg és így talán van esélyünk, hogy ne is találkozzunk velük. – Amúgy is, nem számít, hogy maradunk vagy sem, hisz előbb így se, úgy se kapunk képet a helyzetükről.
Végszóra ismét elindulunk a megszokott sorrendben, de jóval erőteljesebb tempót diktálok. Tudom, hogy ez sokaknak nem egyszerű feladat ebben az állapotban, de muszáj haladnunk. Ahogy menetelünk, egy furcsa vonyításszerű töri meg a csendet, mire mindannyian megtorpanunk. Azonnal szorosabban markolom meg a fegyverem és feszülten kezdek figyelni a hang irányába.
- Mégis farkasok? – suttogja Dr. Dolohov – De fura a hangja… Ez az alfahím lehet, de mintha egy medve bújt volna belé. - a megállapítással inkább nem foglalkozom, még akkor sem ha érzek benn valóságot. Ha ez tényleg farkas, akkor nagyon fura a hangja.
A távolból, halk dobogás hallatszik, ami egyre közelebb ér hozzánk. Így kizárt, hogy ki tudjuk őket kerülni, és már felkészülni sincs időnk.
- Ez nagyon nem lesz jó… – kezd ez hátrálni a svéd kígyó, miközben a kezével veszettül integet a háta mögé, mozgásra késztetve minket is. – Mindenki, futás! Az első épkézláb fára másszanak föl és egy tudós se maradjon fegyveres segítő nélkül. Asimov, segíts Akim-nak, a fájós lába miatt! - eszemben sincs firtatni, hogy mióta lett ő a csapat vezetője, csak szépen hátrálni kezdek én is, majd egy hirtelen sarkon fordulással futni kezdünk. Szememmel, egy elég magas fát keresek, miközben Yelizát is figyelem. Komoly fájdalmai lehetnek, ami jócskán visszavesz a teljesítményéből, így én is visszaveszek, hogy kicsivel a háta mögött tudjak maradni, hogy ha kell fedezni tudjam.
.- Yeliza! – kiáltok oda neki – Ott! Az a fa!
- Látom! – feleli és elkanyarodik az irányába. Eközben, valami veszett nagy zajt hallok a hátam mögül, így akaratlanul is hátrapillantok futás közben. A hátam mögött jócskán lemaradva néhány hatalmas farkasszerű, de inkább medve méretű állatot pillantok meg. A táv köztünk elég nagy, de rohamosan fogy. Azonnal kibiztosítom a fegyverem és a legközelebb lévőt futás közben kilövöm, majd visszafordulva tempósabbra veszem.
- Fel kell másznod! – kiáltok Yeliza után, kicsit sürgetősen – Tudom, hogy piszkosul fáj, de muszáj, Yeliza!
Amint eléri a fát és elrugaszkodik, hátra sem fordulva lövök néhányat, hátha attól visszavesznek kicsit a tempóból.
- Nem tudlak felhúzni! – kiáltom le immár viszonylag biztonságos helyről.
- Tudom! – kiáltok és a kellő pozícióba érve elrugaszkodom a talajtól, és amilyen gyorsan csak tudok, fel is húzom magam. Nem pihengetek, előveszem a gépfegyverem és rövid sorozatokkal módszeresen irtani kezdem a dögöket. A dögök elég szívósak, de azért nem golyóállóak, így alig pár másodperc alatt mind elhullanak.
- Vége – morgom, miközben még mindig a terepet pásztázom a fegyveremmel. Biztosra akarom venni, hogy nem egy ilyen farkasnak nem nevezhető valami szájában kötök ki, ha leugrom. Mikor már biztosra tudom, hogy nem jön több, leugrom a fáról és felnyújtom a karom, jelezve Yelizának, hogy ő is ugorhat én elkapom. A doktornő, lehuppan, de talán túl durvára sikerül a landolás, mett arcán ismét azt a fájdalmas kifejezést látom, lábai pedig érezhetően erőtlenné válnak. Azonnal megfogom és segítőkészen támasztom, meg, nehogy összeessen.
- Kérek morfint Akim-tól – dünnyögöm mérgesen, mert ezt már előbb meg kellett volna lépnem.
- Szerintem nincs neki – válaszolja meggyőződve, de nem tudom honnan veszi, hogy nincs – Mindet beadtuk Ghukov alhadnagynak. - na igen, de csak azt ami Asimovnál és nálam volt. Persze a bokájára lehet, hogy használt, de attól még akadhat nála valamennyi.
- Azért, majd megkérdezem – felelem.
A többiek felé indulunk, majd kicsit előrébb lépek Yeliza mellől.
- Mindenki jól van? - érdeklődöm, habár ránézésre mindenki él, még ha nem is virul. Coloska éppen a svédet támogatja, aki megjelenésünkre azonnal elutasítja a segítő kezet. Ez az alak, egy idióta, nem értem mindek próbálja ennyire keménynek mutatni magát, hisz szemmel láthatóan ő sérült meg a legjobban és még beteg is, ez látszik a bagzómacskaként csillogó tekintetéből. Coloska mindenesetre nem erőlteti a dolgot és inkább Dr. Dolohov segítségére siet, aki még mindig a fán trónol. Eközben Asimov és Akim is befut. Akim meglepően fürge a sérült bokája ellenére. Elég valószínű, hogy használt morfint, de remélem még maradt nála Yeliza részére.
- Mi megvagyunk – szólal meg Asimov.
- Mi is – szól coloska.
- Svéd? – pillantok felé, némi megerősítésre várva.
- Kibírom – nyögi, ami nekem ép elég. Nem vagyok az anyucija, ha azt állítja megvan, akkor az biztos úgy is van.
- Rendben. Ezek a dögök már nem fognak több kellemetlenséget okozni – állapítom meg kisvártatva és végignézek a dögök tetemén. A svéd jó párat lenyomott, ráadásul akad itt olyan is, amin nincs külsérelmi nyom. Azt vajon, hogy csinálta? –Asimov! - fordulok az említett felé, lezárva a gondolatmenetemet, mert rákérdezni nem fogok, találgatni meg nem akarok.
- Uram? - kérdez vissza.
- Van valami a közelünkben? - kérdésemre előkapja a tabletet és ellenőrzi.
- Uram, nem tapasztalok ellenséges tevékenységet öt kilométeres körzetben. - jön a körültekintő válasz. Egyre jobban tetszik nekem ez a srác. Nem beszél fölöslegesen, de mindig figyel és résen van. Kiváló katona.
- Rendben, egy percet sem késlekedhetünk tovább! – jelentem ki – Szedjük össze a cuccainkat és indulás tovább a vonathoz.
- Két óránként jár – közli az információt a svéd. Milyen tájékozott. – Lemehetünk a faluig, de nekem van egy jobb ötletem. - teszi még hozzá. Nocsak, milyen meglepő, ismét ötlete van? Mindenki abba hagyja a tevékenységét és érdeklődve kezdjük hallgatni a jó ötletet.
- Tudok egy rövidebb utat a vasúti sínekig – magyarázza – A vonat egy bizonyos szakaszon kénytelen lassítani a hegyomlások miatt. Ott gond nélkül fel tudunk ugrani rá, hisz gyakorlatilag gyök kettő a sebessége. - Úgy kihagyhatjuk a várost és csak arrafelé kell mennünk – mutat egy lejtő felé. – Levisz a völgybe, kicsit meredek, de gyorsabb és kikerüljük az ellenséget… Egy időre – teszi még hozzá.
Némi csend telepszik a csapatra, mintha rám várnának, hogy áldásom adjam erre a tervre. A gondom, még mindig ugyan az. Nem érzem a svédet őszintének és ez gond. Mintha titkolna valamit.
- Százados, ne haragudjon, de szerintem fogadjuk meg a Svéd tanácsát – szólal meg Asimov. Látom rajta, hogy neki sem teljesen tiszta a svéd.
- Igen, habár a hátam közepére kívánom ezt az alakot… – teszi hozzá morogva Akim – Sajnos bíznunk kell benne, mert nincs más esélyünk. - ez pont így van. Ki vagyunk szolgáltatva neki, mert elvileg ő ismeri jobban a terepet, na és coloska, aki végül is az ő védence, így nem kevésbé megbízhatatlan. Végül egy bólintással helyben hagyom az ötletet.
- Rendben. Azt mondod lefelé és egyenesen? - a svéd kígyó csak bólint. Én megyek előre, mint rendesen, utánam Yeliza, mögötte Irina, majd Asimov, és Akim. Alexander hátrébb marad, Ash-sel, akik valamit mormognak ott hátul, de nem értem ilyen távolságból.
A lejtő egyre meredekebbé válik. A talaj is lazább szerkezetű a kelleténél, így néha én is meg-megcsúszom, de azért igyekszem megőrizni az egyensúlyom. Hirtelen egy sikkantásra kapom fel a fejem, és hátra pillantva meglátom Dr. Dolohovot, aki elveszítve a lába alól a talajt szánkázik felém. Már nyújtanám a karom, hogy elkapom, de Yeliza megelőz és a ruhájánál megragadja. Ez az apró esemény, egész láncsorozatot indít be, én pedig kikerekedett szemmel figyelem az eseményeket. Visszamenni ezen a síkos lejtőn, képtelenség lenne, és időm sincs rá. Az esemény végére mindenki fog valakit, a láncot pedig a Alex zárja. Jómagam lentről figyelem őket, majd ahogy megállapodnak, szépen óvatosan lesegítem Irinát, majd Yelizát és így tovább.
Mikor mindenki leért, a svéd nevetésben tör ki.
- Min nevetsz? – kérdezi Akim meglepetten, de engem is érdekelne a jókedv oka, miután többen is majdnem kitörték a nyakukat, de minimum a bokájukat.
- Semmi, csak eszembe jutott a nagyapa, nagymama, unoka, kutya, macska húzzák a répát „gyerekmese”! Erre a magyarázatra csak értetlenül nézek rá. Gyerek mese? Ehhez hozzá sem tudnék szólni, mivel nem ismerek meséket, erről meg még nem is hallottam. Tényként el is könyvelem, hogy ez egy idióta, és inkább hagyom is a dolgot, hogy végre tovább indulhassunk. Nem tudom, hogy a fáradság, vagy a szex hiány vette el azt a kevés humorérzékem, ami volt, de ezt most nagyon fárasztónak éreztem.
Alkonyatra leérünk a völgy fenekére, ahol a sínpár fut.
Óramű pontossággal érkezünk meg. A távolból, már hallani a vonat és a vagonok jellegzetes zakatolását.
- Jól van, előbb Asimov ugrik fel – szólalok meg hítelen – Felhúzza Akimot, ők ketten a tudós hölgyeket, majd Coloska, Svéd és Én.
- Mégis hogyan? – kérdezi Yeliza kicsit rosszallóan.
- Valaki kinyitja az egyik marhavagon ajtaját, aztán sorjában felugrálunk – kezdi magyarázni a svéd nagyokat ásítva, mintha már a fejét félig le is rakta volna a vagon egyik eldugott kis zugába. Mondjuk én is iszonyat fáradt vagyok, de hozzászoktam így tudok uralkodni magamon. – Nem jelent veszélyt, Yeliza. A szerelvény, itt előttünk körülbelül 8 km/h sebességgel fog haladni. - teszi még hozzá, mire Yeliza arcán némi megvilágosodást vélek felfedezni. Valyon mi járhat abban a szexi buksijában?
- Látod szemben azt a sziklafalat? – mutat a svéd a szemközti, eléggé lazának tűnő falra – Emiatt.
A magyarázatot követően, szépen kiosztom az utasításokat, és mint mindig magamat hagyom utoljára, ha netán valaki gondba kerül a felszállás közben. Egymástól meghatározott távolságra helyezkedünk el, szépen meglapulva, a lehető legkisebb feltűnést keltve. Asimov megy elsőnek, aki fölkapaszkodva a vagonra kinyitja az ajtaját, majd szépen sorba mindenki. A svéd kígyó előttem próbál felugrani, de már az elrugaszkodása pillanatában látom, hogy ez nem fog összejönni. A végén a vonat alá esik, és bár nem kifejezetten zavarna, ha darabokban látnám, most szükségünk van rá. Azonnal mozdulok és és én is elrugaszkodom, közvetlen mellé érkezve, de még mielőtt felhúznám magam, megragadom a grabancát és taszítok rajta egyet, hogy felsegítsem, majd ezt követően én is felhúzom magam. Nem foglalkozom tovább vele, csak felpattanok és azzal a lendülettel berántom a vagyon ajtaját.
A társaság felé fordulva végig mérem az állapotukat. A svéd kígyó, elég vacakul néz ki. Fáradt szürke, ábrázatából úgy tűnik, mintha már élet sem lenne benne. Biztos húzós pár hónapon van túl, amire a megfázása és s sérülései is rátesznek egy lapáttal. Ennek ellenére nem fogok vele különösebben foglalkozni, amíg nem vallja be, és nem kér segítséget. Elsőnek ő vackolja be magát és látványosan dől ki, ahogy lerakja a fejét.
Nem messze tőle telepszem le én is Yeliza mellé. Rám is rá,férne a pihenés, de egyenlőre le kell csillapítanom magam, mert az adrenalin és a koffein amit magamba gyűrtem még dolgozik.
- Valami nincs rendben vele – int Yeliza a fejével a svéd felé. Igen, határozottan több dolog sincs rendben vele, de úgy érzem hiába magyaráznám el neki, mert úgy sem értené. Talán egyszer kifejtem, ha lesz alkalmam rá, és nem leszek ennyire fáradt agyilag.
- Olyan makacs, mint te – válaszolom egyszerűen – Megsérült, megfázott, de nem mondja, és nem ismeri el. - jobbnak látom, most a tényekről beszélni, és hanyagolni a felszín alatt meghúzódó lélektani jelenségeket.
- Én elismertem – jegyzi meg.
- Igaz, de csak, amikor rákérdeztem – mosolyodom el.
- Ha elmondom, sem tudunk vele csinálni semmit – feleli, mint egy tényként közölve. Úgy tűnik, még mindig nem érti, miért jó ha tudok, egy-egy sérülésről, rosszullétről. A svéd is jobban járna, ha bevallaná, hogy a határait döngeti, mert akkor több segítséget kapna a csapattól, de ebben a felállásban, ő nem a csapat szerves tagja, csak egy hozzánk csapódó különc, aki majd megoldja a gondjait. Persze úgy is magyarázhatnám, hogy nem vagyok sem orvos, sem röntgen gép, hogy átvilágítva ki tudjam találni, ki mennyire terhelhető és kire kell fokozottan figyelnem. A csapatomban, már a régiben, tudtam, hogy az a személy aki odafigyelést igényel, az Akim, de itt számomra mindenki más ismeretlen, így csak a sötétben tapogatózom. Mindenesetre túl fáradt vagyok, hogy ezt a komoly és igen mély eredetű problémát boncolgassam. Megcsóválom a fejem és hagyom a dolgot.
- Mindjárt jövök, megnézem, hogy mi van vele – szólal meg Yeliza kisvártatva és már föl is áll mellőlem, hogy alapőosan szemügyre vegye a svédet. Őszintén mázlija van ennek a kis viperának, mert a két nő valamiért kedveli, és segíteni akar neki, az elutasítás ellenére is. Coloskáról nem is beszélve, aki inkább fagyoskodik a vékony egyenruhájában, de odaadta a kabátját neki.
Szemmel végig követem, ahogy istápolni kezdik Dr. Dolohovval, de mivel hallani úgy sem hallom őket, a fáradság rajtam is erőt vesz, és lehunyom szemeim. Hallom a motyogásokat és érzékelem a körülöttem történő mozgást, de nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet. Ha babusgatni akarják, felőlem megtehetik.
Mikor Yeliza visszatér hozzám, egy pillanatra kinyitom a szemem és már ép azon vagyok, hogy felajánlok neki egy kis meleg kényelmet a zubbonyom alatt. A lehetőségem szinte azonnal elszáll mikor Dr. Dolohov magához hívja. Ismét lehunyom a szemem, de pihenni nem vagyok képes. Magam sem értem miért, de folyton kinyitom a szemem és azon kapom magam, hogy féltékenyen figyelem a kis jelenetet, ahogy Yeliza melengeti a svéd kígyót.
Mikor észreveszem, hogy Yeliza észleli a fegyelmem, és igen fura tekintettel néz rám, lehunyom a szemem és igyekszem elterelni zavaró gondolataim. Elég valószínű, hogy a fura tekintet az én pillantásomnak köszönhető, ami árulkodik arról az irigységről és féltékenységről amit akkor érzek, ha Yeliza más felé fordítja tekintetét. A féltékenység nem egy vonzó tulajdonság és nem is rémlik, hogy valaha éreztem volna hasonlót. Az agyamra mehetett a sperma, ha egy ilyen rövid ismeretség után ennyire vágyom a társaságára.
Kis idő múlva Yeliza visszatér hozzám és nem túl közel, de nem is messzire tőlem letelepszik. Nem nyitom ki a szemem, nincs rá szükség és talán attól tartok, hogyha kinyitnám még mindig a féltékenység és talán némi birtoklási vágy is kitükröződne belőle, ami esetlegesen kérdésekre adna okot, amit meg nem szívesen fejtenék ki, ebben a felállásban. Főleg úgy nem, hogy az okát még magam sem értem. Talán ha lefeküdnék vele, már érteném. Talán akkor lecsillapodnék legbelül.
- Gyere közelebb, mert hideg van. Meg fogsz fázni. - morgom csukott szemmel, és zubbonyom hívogatóan megemelem. Érzem, hogy egy pillanatra habozik megtenni a lépést, de végül közel húzódik és hozzám simul, karcsú feszesen izmos testével. Közelségétől, gondolataim ismét elkalandoznak. Nem kell agyon fantáziálnom magam, hogy tudjam a hozzám simuló test mennyire gyönyörű, és számomra tökéletesen ideális, hisz szépen megmutatta magát ott a bázison. Egy pillanatra megfoirdul a fejemben, hogy magamra fordítom, és magamévá teszem. Persze ezt több okból sem tehetem. Egy részt mert nem vagyunk egyedül, más részt meg Yeliza nem biztos, hogy ezt így szívesen fogadni.
A halk monoton zakatolás lassan hatni kezd, Yeliza pedig elszenderedik. Én is lehunyom a szemem és szépen lassan elbóbiskolok. A mély alvás már évek óta nem megy, de akár messzebbre is tekinthetve évtizedekről ís beszélhetnék. Ennek ellenére, megtanultam az éber alvásból is kihozni a maximumot.
Pár óra alvás után, már nem bírok aludni, de hogy Yeliza nyugodtan tudjon pihenni nem moccanok, és csak hallgatom a vonat zakatolását. Álmában egyre jobban rám telepszik, ami cseppet sincs ellenemre, habár fél merev állapotba kerülök tőle. Körbe nézek és ellenőrzöm, hogy ki mit csinál, de túl nagy mozgást nem mutat senki, így nyugtázom, hogy pihennek és inkább visszatérek Yeliza figyeléséhez.
Nem sokra rá érzem, hogy mozgolódni kezd alattam és kinyitja szemét. Elmosolyodom, ahogy rám pillant.
- Bocsánat, nem akarlak feltartani! – motyogja álmosan és megpróbál lekászálódni rólam.
- Maradj csak – húzom vissza, jó közel magamhoz. Jól esik ez a kis békésnek mondható nyugalom és még ráérünk – Nem megyünk sehová, még egy darabig. - teszem még hozzá.
- Ó, értem – lazítja el magát és készségesen visszabújik hozzám.
- Te nem érted ezt az egészet, ugye? – bukik ki belőlem a kérdés, némi hallgatás után.
- Mit? – néz rám értetlenül, ami csak megerősít a kérdésem helyességében.
- Ami zajlik közöttünk… - felelem, kényszerítve őt, hogy próbáljon meg válaszolni arra amit kettőnkkel kapcsolatban érez. Értem én, hogy számára ez nehéz dolog, de a baszogatás és a kínzás az erősségem. Ki fogom szedni belőle, hogy ha érzelmileg nem is érti, legalább tudat szinten tisztában legyen vele.
- Érzékelem, hogy van közöttünk vonzalom –feleli óvatosan. Nem biztos benne? Ez furcsa. Lepődöm meg, majd elnevetem magam, de csak egész finoman.
- Fura egy lány vagy te! – jegyzem meg és inkább elkanyarintom a témát más irányba. – Hogy vagy? Fájdalom?
- Köszönöm, elviselhető, így, hogy nem mozgok – hiába néz rám hálás pillantással, jelezve, hogy az iménti téma kellemetlenül érintette, mert ezt még elő fogom cibálni, egy kényelmesebb helyzetben.
- Amint Akim felébred, kérek tőle morfint. Neki van még, nem volt velünk akkor, amikor Sally-t meglőtték. - magyarázom egy mély sóhajjal.
- Igaz – bólint – Jól jönne, főleg, ha még tervezünk valamilyen kaszkadőrmutatványt.
- Le is kell szállni erről a vonatról valahogy! – jegyzem meg, habár remélhetőleg nem lesz szükség kaszkadőrmutatványhoz.
- Igen, ezt magam is kikövetkeztettem! - feleli, majd csönd telepszik kettőnk közé, és ismét a vonat zakatolását hallgatva nézek ki a fejemből. Yeliza eközben megint elbóbiskol. Eközben Akim és Asimov kezdenek magukhoz térni.
- Akim. - szólok oda neki, mire felém fordítva tekintetét.
- Tessék uram? - kérdez vissza, és közben a Dr. Dolohov által szétosztott teába kortyol.
- A morfiumod megvan még?
- Igen uram, egy kicsit használtam belőle a bokámra, de az egyik adag még teljesen épp. - feleli. - Talán megsérült? - kérdez rá aggódva.
- Nem, semmi bajom nyurga, Yeliza bordája nincs rendben. Kell neki a morfin, hogy le tudjon kerülni a vonatról.- felelem és intek, hogy adja oda a fecskendőt. Kisvártatva át is nyújtja, majd visszatér Asimovhoz.
Közben a svéd kígyó is magához tér. Az alvás és a tea szemmel láthatóan jót tett neki. Az alap színe minden esetre sokkal meggyőzőbb. Feltápászkodva kikukkant a vagon szellőző nyílásán, talán, hogy meggyőződjön róla, merre járunk.
- Hamarosan le kell szállnunk, mert a határon rendesen átnézik a vagonokat... - jegyzi meg. Nem úgy tűnik, mint aki választ vár, inkább csak jelzésnek érzem, hogy ideje készülődnünk, így nem is firtatom, a hogyan és pontosan mikor kérdéseket.
- Ébresztő, doktornő! - szólongatom, a fecskendővel a kezemben.
- Mit tervezel, századosom? – morgom halkan, egyenesen a kezemben lévő fecskendőre figyelve.
- Fájdalomcsillapító – felelem azonnal – Morfin, több alkalomra is elég lesz, mert neked nem kell most annyira sok. - teszem még hozzá.
- Jöhet – bólint, és azonnal vetkőzni is kezd. Sajnos megint eszembe ötlök, hogy akár más miatt is vetkőzhetne, bár az esetben valószínűbbnek tartom, hogy inkább letépném a ruháit, mintsem azt nézegessem, hogy ilyen lassan vetkőzik. Amint a karját szabaddá teszi, ismét elszakadok a fantáziaképemtől, és a fertőtlenítővel lekenem a bőrfelületet, majd egy jól begyakorolt mozdulattal beadom az anyagot. Azt nem állítom, hogy olyan fájdalommentesen tudok szúrni mint egy nővér, de azért elég jól megtanultam - a saját káromon - hová kell szúrni.
- Köszönöm – húzza vissza a pulóvereket, miközben és letörlöm egy steril vattával a tűt és ráhelyezem a kupakot.
- Nincs mit – állok fel, és teszem biztonságos helyre a fiolát. – Még három alkalomra elég.
- Majd spórolunk vele – jelenti ki, mire biccentek, majd magára hagyva a svéd kígyóhoz megyek. Közben intek Asimovnak, hogy egy kis megbeszélést tarthassunk.
- Hogy tervezted? Van terved, hogyan fogjuk elhagyni a vonatot? - érdeklődöm, hisz ez egy lényeges dolog. Mi katonák, talán képesek vagyunk lejutni egy mozgó járműről nyaktörés nélkül, de a tudós hölgyek nem hiszem, éppen ezért remélem, hogy van valami remek terve ennek elkerülése érdekében..
- A vonat lassítani fog, szinte ugyan olyan lassú lesz mint a felszállásnál – magyarázza. Nem vagyok túl boldog a tudattól, hogy egy mozgó vonatból kell kiugráltatni a lányokat.
- Szuper akkor add elő, hogyan képzeled. - svéd bólint, én pedig utat mutatok neki, hogy akkor adja elő magát a nagyérdeműnek.
- Jól van, akkor figyelem emberek! – szólal meg kisvártatva – Mivel a határnál ellenőrizni fogják a vagonokat így előtte le kell szállnunk… - tart némi hatásszünetet, amit jelen helyzetben nem tartok jó ötletnek, pláne Dr. Dolohov arcát elnézve, aki a szép rózsaszínből, fehérre vált.
- Éppen ezért amikor lelassít majd a vonat, mind kiugrunk – teszem hozzá, hátha megnyugtatom vele, hogy nem ilyen sebességnél kell elhagyni a vagont. Dr. Dolohov még fehérebbre vált, mintha nem nyugtatná meg a tudat, hogy a vonat nem fog ilyen gyorsan menni, amin valljuk be nem s lepődöm meg. Kétségbeesetten néz coloskára, aki védelmezően magához öleli. Ugrani viszont nem ugorhat helyette.
- És mégis hogyan fogjuk ezt végre hajtani? – teszem fel a kérdést Yelizta. Az ő pillantásában felfedezek némi kételyt a dologgal kapcsolatban, ezért úgy érzem magabiztosabbnak kell lennem, hogy elhitessem velük, ez nem lehetetlen feladat.
- Asimov és Akim lesznek az elsők egymás után, majd a tudós hölgyek – magyarázom határozottan – Coloska, a kígyó és én.
- Én nem ugrok – jelenti ki Dr. Dolohov, mire kikerekedett szemmel nézek rá. Egy részt, ez nem választható opció, mert itt nem maradhat. Keresem a szavakat, amivel jellemezhetném ezt az inaktív hozzáállást, de coloska szerencsére közbeszól.
- Százados… Ha Akim után ugranék én? – kérdésére rápillantok.
- Mégis miért Coloska? – vonom fel kérdőn a szemöldököm.
- Majd én elkapom Irinát, akkor talán ki mer majd ugrani. Igaz? – fordul Dr. Dolohov felé, aki nem túl magabiztosan bólint. Személy szerint nem tartom túl jó ötletnek, mert ennek meg van a maga kockázata, de ha így ugrik a hölgy, akkor én nem leszek semmi jónak az elrontója. Bevallom, nem szívesen vágtam volna ki a vagonból.
- Rendben, legyen így. - nyugtázom a dolgot.
A vonat ismét lassítani kezd én pedig nagy lendületet véve kihúzom a vagon ajtaját. A megbeszéltek alapján Asimov az első, őt Akim követi. Végig figyelem a landolásokat, kicsit kikukkantva az ajtóból, majd mikor Dr. Dolohovra kerülne a sor coloska felkészül, de a doktornő megtorpan, és a svéd felé fordul.
- Ash… Jobban vagy már? - a kérdés meglep, nem is tudom hova tenni. Ez nem a megfelelő pillanat az egészségi állapotok felmérésére.
- Persze, kutya bajom! – jön a válasz mosolyogva, mintha jól esne neki a kérdés, de biztos vagyok benne, hogy ezt a viperát legalább úgy idegesíti a tötymürgés és az időhúzás mint engem. – Ugorj csak, vár rád Rómeó!
- De én… – lép közelebb hozzá – Félek… - már azon vagyok, hogy egy rászóljak, mert coloska a vonat mellett kocog, értetlen ábrázatot vágva, mikor a svéd intézkedik.
- Ez esetben, bocsánat – ezzel a kis zárómondattal taszít a hölgyön egy kisebbet, ami kisegíti a vagonból. Ez azért elég durva és veszélyes volt. Jegyzem meg, egyenlőre magamnak. Erről később még beszélek a fejével. Kinézek a doktornő után, aki egyenesen coloska karjában landol, a lendület pedig a földre kényszeríti. Ettől függetlenül ügyesen kapja el, és úgy tűnik nem esik baja. Visszafordulva egy szúrós pillantást vetek a kígyóra, aki csak vigyorog, majd intek Yelizának, hogy mehet, de mielőtt a svéd ugrana megállítom egy másodpercre.
- Tartsd szem előtt, hogy a két doktornő nem kapott kiképzést, engem is idegesít, de ettől még teljesen normális a félelme! - jelentem ki morcosan, mire egy gúnyos vigyort kapok.
- Akkor beszélgess el vele prüntyőke, hogy ezzel a hozzáállással nem ér el Oroszországig... - jelenti ki, majd kiugrik a vagonból, ledöntve a segítőit.
Megcsóválom a fejem, de nem vacakolok tovább. Kiugrom a vagonból, és egy gördüléssel szinte azonnal tapra is pattanok.
- Nincs időnk szórakozni! – térek vissza a kis csapathoz sürgetve őket. Már hajnalodik, nappal pedig túl feltűnőek lennénk itt a sínek mellett.
- Plzeň határában kell, hogy legyünk – közli Asimov.
- Az már a hajdani Csehország területe – teszi hozzá nyurga elgondolkodva, nekem pedig egy gondolat formálódik az agyacskámban. Miért erre jöttünk?
- Így van – helyesel a svád kígyó.
- Nem ez a legrövidebb út Moszkva felé – állapítja meg Yeliza, nagyon szemfülesen. Pont ez járt az én fejemben is.
- Nem – hagyja helyben a Svéd – De az egyetlen. Sajnos, Rosenthal környékén ez az egyetlen vasútvonal, és a másik irányba zsákutca. Marburg felé kellett indulnunk, így Frankfurt-on keresztül tudtunk jönni idáig. - miért van az az érzésem, hogy palira vesz minket? Gondolkodom el, miközben rendezgetem a felszerelést.
- De honnan tudtad, hogy ez a vonat eddig eljön? – kérdezi coloska. Remek kérdéseket tesznek föl, rám már nincs is szükség.
- Nem tudtam – von vállat, mire összehúzom a szemöldököm. Nem tudta? Ez tényleg hülyének néz minket. Nem tudta meddig jön, de tudta mikor és, hogy lassít a sziklaomlások miatt. Én nem silabizálok, itt tényekről van szó. Ez a kígyó hülyére vesz minket, de mi a célja?
- Remek! – fújok egyet – Akkor ennyi erővel bárhol is kilyukadhattunk volna!!! - teszem a hülyét, mert kíváncsi vagyok mennyire pofátlan és mit akar még beadni nekünk.
- De itt lyukadtunk ki! – jelenti ki magabiztosan, mintha tényleg csak a vakszerencsére bízta volna a dolgot – Most mit kell ezen rugózni?!
- Mert nincs semmi tervszerűség abban, amit csinálsz, kicsi kígyó! – vágom rá, tartva magam ahhoz az amit állít.
- Na, mert aztán kurvára tervszerű volt, ahogy szitává lőtték a helikoptert, Prüntyőke! – emeli föl a hangját, szinte fölháborodva. – Ezzel szemben itt vagyunk, velünk vannak a tudós csajok, és úton vagyunk hazafelé! És ez nem éppen a te kurvanagy tervszerűségednek köszönhető!!! - ez a tipikus támadásos védekezés.
- Na, ez már kibaszottul hiányzott!!! – fortyanok fel én is, felvéve a ritmusát – Már vártam, mikor fog kiderülni, hogy a kis kígyó nélkül sehol sem lennénk, és egyébként is, te vagy az igazi parancsnoka a küldetésnek!!! - morgom mint egy idegbajos rendőrkutya, majd egymással szemben állva, farkasszemet nézünk.
- Nagyon sajnálom, hogy nincs nálam egy mérőszalag, szívesen a rendelkezésetekre bocsájtanám – jelenti ki, hirtelen Yeliza, mire mind értetlenül nézünk rá. – Azzal egyszer, s mindenkorra lezárhatnánk a vitát, kiderülne, hogy ki a nagyobb csődör, aztán koncentrálhatnánk a feladatunkra. - ledöbbenten és értetlen ábrázattal pislogunk Yelizára. Keresem a megfelelő szavakat a kijelentésére.
- Hogy micsoda?! – nyögöm ki végül.
- Úgy vitatkoztok, és bizonygatjátok a magatok igazát, mint a kamaszfiúk, akik azon csatáznak, kinek a pénisze a nagyobb?! – magyarázza teljes komolysággal. Most komolyan egy kamaszsráchoz hasonlított? – Gondoltam ezzel el lehetne intézni a problémát, és konstruktív mederbe terelhetnénk a beszélgetést, de sajnos nincs mérőszalagom – majd elgondolkodva emeli fel a jobb kezét – Habár, az én nagyaraszom egészen pontosan 210 milliméter, ennél nagyobb mérőeszközre nincs szükség, igaz? - egyre jobban ledöbbenek, de ahogy elnézem nem csak az én arcomra ül ki a furcsa tekintet. Coloska hahotázásban tör ki, nekem meg megfordul a fejemben, hogy rávágom, nem, nemelég maximum viszonyításra. Persze lezizzenek azon az apróságon, hogy egy kamaszként tekint rám, mikor a svéd kígyóval eszmei vitát tartunk.
- Ö-ööö… Izé – dadogja a svéd, és hálás vagyok, hogy nem nekem kell először megszólalni – Szerintem nem szükséges – pillant rám a svéd, mintha tőlem várna megerősítést, de láthatja, hogy legalább annyira tanácstalan vagyok mint ő – Azt hiszem, hogy el tudjuk dönteni, hogy ki a vezér, anélkül, hogy khm… izé… szóval érted!
- Így van! – vágom rá helyeslően – A csapatot én irányítom, én vagyok a parancsnok, ellenben kikérem tanult kollégám véleményét, mert az ő helyismerete sokkal alaposabb az enyémnél! Nem szükséges… khm… Szóval már eldöntöttük, na! - próbálom lezárni a témát.
- Jól van, rendben van! – bólint elégedetten, miközben zavarunkat nyilván észleli, de nem valószínű, hogy érti – Akkor ez lerendeződött, és akkor most már a problémamegoldásnak szentelhetjük a figyelmünket. Nagyon sajnálom, hogy elkéstem a javaslatommal, talán időt spórolhattunk volna meg, ha ezt hamarabb közzéteszem.
Záró mondatára egymásra nézünk a svéddel, majd egy lépéssel közelebb kerülök hozzá.
- Izé… – kezdek bele még mindig azon lovagolva, hogy gyerekesnek tűnik a kettőnk igen magasröptű vitája – Elmondanád, hogy merre is vagyunk pontosan? – kérdezem meglehetősen visszafogottan, miközben intek Asimovnak – Te is gyere, szükség lesz a tabletre!
Hamarosan kiderül, hogy a svéd-nek igaza volt, Plzeň határában vagyunk, nem messze a rendező pályaudvartól. Ez mondjuk cseppet sem lep meg, de nem firtatom a dolgot, előbb utóbb úgy is kiderül a svindli. Elég egyenlőre a tudat, hogy bár biztos van hátsó szándék a tetteiben, nem veszélyezteti vele a mi életünket. Innen a Prága-Wroclaw-Varsó-Minszk útvonal a legrövidebb Moszkvába.
- Az nagyjából kétezer kilométer – morgom.
- Annyi – húzza el a száját a svéd
- De, elég lenne eljutni Lvov-ig, Brest-ig, vagy Kaliningrad-ig, nem? – szól közbe Yeliza. – Ezek mindegyike, szerintem, ezer kilométeren belül van.
- Igaz – bólintok– Onnan már hazavisznek bennünket, csak a határon kell átesnünk!
- Mire nem jó, ha egy zseni is van a társaságban! – vigyorodik el a svéd. Nem foglalkozom az idétlen beszólással, főleg mert Asimov közbeszól, elterelve a témát egy lényegesebb mederbe:
- Igen, Lvov, és Brest nyolcszáz-negyven, Kaliningrad körülbelül nyolcszáz-ötven kilométer.
- Az még mindig elég sok – morranok fel ismét. Teljes mértékig ki vagyunk szolgáltatva egy ellenséges területen, ennek fényében, akár 30 km-en belül is betámadhatnak minket.
- Repülőgép – mondja halkan Dr. Dolohov – Az kellene… - na igen, az valóban jól jönne, de nem olyan egyszerű mint ahogy hangzik.
- Így van – bólint Akim – Ezzel csak az a baj, hogy menetrendszerinti járatra fel nem jutunk, sehogy, magángépet meg esélytelenek vagyunk szerezni, reptervvel. Marad a felszín. - fejti ki a gondolatmenet hibáit.
- Igen, de közúton nem mehetünk – veti ellene coloska, igen elmésen – Tuti, hogy minden sarkon ellenőrző pontokat állítanak fel Rosenthal és Szovjetunió között!
- Itt jön a képbe Ash – vágja rá Yrina nyugodtan.
- Merthogy? – kapja fel a fejét Az említett.
- Civil ruhákat kell szereznünk mindenkinek – magyarázza – És úgy kell tennünk, mintha csak turisták lennénk!
- Turisták? – kérdezek vissza. Elég nehéz lesz turistának kinézni a mi fizimiskánkkal és sérüléseinkkel.
- Aham, turisták! – bólint a svéd kígyó vigyorogva – Értem! - remek ő legalább érti, mert én nem.
- Akkor kifejtenéd? – kérdezi Asimov lényegre törően – Csak, hogy mi is értsük! - teszi még hozzá.
- Mindannyian beszélünk oroszul! – vágja rá – Az európai fülnek az semmiben sem különbözik a bolgártól, így nyugodtan kiadhatjuk magunkat bolgár turistáknak, jól mondom, Alex? - néz coloskára, aki kissé meglepetten néz, de ezzel nincs egyedül. Miért őt kérdezi? Ötlik föl bennem, de érdeklődve figyelem a válaszát.
- Működhet. Egy átlag európai meg nem mondja, hogy orosz, vagy bolgár nyelvet hall, legalábbis, első hallásra. Ha hosszabban hallgatja, valószínűleg rájön, hogy nem orosz, de ahhoz percek, és folyamatos beszéd kell. - feleli, roppant részletesen kifejtve, de honnan is ért ennyire ehhez?
- Remek! – vigyorog a Svéd – Akkor ez lesz!
- OK, de ahhoz európai útlevél, vagy személyi igazolvány kellene! – ellenkezem, mert lehet hogy egy avatatlan fül nem veszi észre a különbséget, viszont ellenőrzésnél, nálunk semmiféle irat sincs.
- Még az a jó, hogy nekem mindenhol vannak adósaim! – vigyorog a Svéd ismételten azzal az idegesítő bájgúnár vigyorával, amitől legszívesebben betörném a képét. – Azt szerezhetünk, csak Prágáig kellene valahogy elvergődnünk…
- Az csak száz kilométer – jelenti ki Yeliza. A csak azért elég meredek kijelentés.
- Aha, de úgy, hogy a fél Unió ránk vadászik! – húzza el a száját coloska.
- Gyalog három nap – morfondírozom – Erőltetett menetben kettő… - teszem még hozzá, de nem hiszem, hogy a tudós hölgyek pihenés nélkül le tudnák zavarni ezt a távot.
- Eddig sem ment zökkenőmentesen – int Akim Dr. Dolohov és Yeliza felé – Tőlük nem várhatja el, Uram, hogy erőltetett menetben lenyomjanak száz kilométert! Semmilyen menetben sem várhatja el! - sajnos nyurgának igaza van. Bármennyire szeretném megnyomni a tempót, figyelembe kell vennem a tudós hölgyeket, főleg Yelizát a sérülése miatt. Nem hajthatom agyon, mert ki fog dőlni.
- Napi huszonöt kilométerével megcsináljuk, ha nincs jobb ötlet – vágja rá Yeliza, Dr. Dolohov pedig lelkesen helyesel – Ez négy nap. Tudom, hogy éppen a duplája annak, amit számoltál volna, Kolja, de ennél többre nem vagyunk képesek! - teszi hozzá.
- Más megoldás kell! – jelenti ki coloska.
- Menjünk kertek alatt – böki ki Dr. Dolohov.
- Kertek alatt?! – lepődöm meg – Mire gondol, doktornő?
- Hát – vonja meg a vállát kicsit elbizonytalanodva. Talán fél tőlem?– Mondjuk, mehetnénk földutakon… Szereznénk valamit, amivel mehetünk tökön-babon át…
- Traktor! – feleli nyurga – Itt találhatunk traktort, utána kötünk egy pótost.
- Azzal öt-hat óra alatt Prágában lehetünk – vágja rá Yeliza, mire többen is kérdőn néznek rá – Terepen nem nagyon lehet gyorsabban menni tizenöt-húsz kilométer per óránál. Nagyon igénybe venné a gép szerkezetét, meg, persze, nekünk is nagyon kellemetlen lenne.
Némi hallgatás és mérlegelés után felteszem az ilyenkor szokásos kérdésem:
- Jobb ötlet? - a kérdésre senki sem reagál, így úgy veszem, hogy jobb ötlete senkinek sincs, ebből kell gazdálkodni. A tempó nem kifejezetten tetszetős számomra, és jármű is feltűnő lehet, még az árkokon bokrokon megoldással is.
- Akkor… próbáljuk meg – mondom ki az áment.
- És most, vagy húzzuk meg magunkat valahol, és csak este? – érdeklődik Yeliza.
- Hogy mondod? – húzom fel a szemöldököm, mert ezekhez a tőmondatokhoz én sügér vagyok. Persze lehet csak rossz szokás, hogy mindent alapos kifejtéssel vagyok hajlandó megemészteni.
- Most egyből indulunk, vagy megvárjuk a sötétedést?! – ismétli meg a kérdést.
- Jó kérdés! – bólogat coloska.
- Ühüm – helyeslek mert magam sem tudom mi lenne a jobb verzió. Sötétben nehezebb tájékozódni, de könnyebb fű alatt közlekedni.
- Ha éjszaka haladunk, valami mezőgazdasági járművel, az eléggé feltűnő lehet, nem? – kérdezi Akim.
- Hát, eléggé – mormog coloska, én meg már azon vagyok, hogy felvilágosítom, ez nem telefon, hogy folyton belepofázzon, főleg a gondolataimba ne.
- Szerintem – szólal meg Dr. Dolohov – Menjünk nappal, de ne menjünk be Prágába, hanem valahol kint húzzuk meg magunkat, míg besötétedik… - na végre egy értelmes közbeszólás. Állapítom meg. Talán mégsem reménytelen a hölgyike.
- Ez ésszerűnek tűnik! – int Asimov a biológus felé.
- Igen, teljesen logikus elgondolás – Állapítja meg Yeliza is.
- Akkor ezt tesszük! – döntöm el a nagy kérdést.
* * *
Két órával később egy öreg Belarus traktor vontatta pótkocsin zötykölődünk, amit Alex és Asimov kötöttek el. A traktorhoz kötött platón utazunk, ami valljuk be nem a legkényelmesebb módja az utazásnak. Ennek ellenére én magam is hálás vagyok, amiért nem gyalog kell megtennünk ezt a hosszú utat.
- Elfelejtettünk ruházatot cserélni – szólal meg Yeliza, nagyjából egy óra zötykölődés után.
- Már nekem is eszembe jutott – morgom és azonnal a fülesemhez nyúlok – Coloska!... Hol járunk?... - érdeklődöm meg. - Aha, értem! Mi a következő település, amit útba tudnánk ejteni?... Mi? Zbiroh?... Na, akkor a közelében le kellene táboroznunk valahol!... Igen!... Majd mondom, ha megálltunk!
Nagyjából háromnegyed óra múlva megállunk, és szépen lekászálódunk a járműről.
- Na, mi az új terv? – kérdezi coloska.
- Ruhát kell szereznünk – felelem – Ha így belebotlunk valakibe, garantált bukta, és nem akarok civileket ölni! - jelentem ki határozottan. Nem mintha gondot okozna, de ha nem muszáj nem teszek ilyet. A civil áldozatok, mindig nagyobb port kavarnak, mint a rendőrök, vagy katonák.
- Nem lesz könnyű! – morog svéd kígyó. – Csak lopni tudunk, mert egyikünk sem beszél csehül.
- Én beszélek csehül! – böki ki coloska nem kis meglepődést okozva. - A szláv nyelvészeti tanszéken tanultam – ad azonnali magyarázatot az értetlen ábrázatunkra – Szabadidőmben mindig valamelyik nyelvet tanultam. Szóval, én beszélek csehül, de ez hogy segít nekünk?
- Sehogy – vonja meg a vállát a svéd – Nekünk, a tudós csajokkal nincs pénzünk, a szojúzoknak meg, gondolom, rubelen kívül semmi sincs a zsebében… - ebbe mondjuk beletrafált, és abból is maximum annyi, hogy egy kávéra való összejöjjön.
- nálam van valamennyi pénz – szólal meg ismét coloska – A baj csak az, hogy az nem sok, talán száz euró. A számlámon bőven lenne, de szerintem rizikós lenne kártyával fizetni, az lenyomozható! - na jó, ezzel sem jutottunk előrébb, állapítom meg ismét.
- Igen – szólal meg Yeliza. Mondjuk én megkockáztatnám ezt a banki dolgot, legfeljebb a levétel után azonnal le kell lépnünk a városkából. – de le is vehetsz a számládról egy jelentősebb összeget! Az csak egyetlen tranzakció, aztán gyorsan odébbállunk. - folytatja Yeliza. El is mosolyodom, mert kicsit úgy érzem, mintha minden ki nem mondott gondolatom kitalálná.
- Igaz! – bólint coloska – Akkor lenne készpénzünk, és nem lenne ilyen gond, hogy mit eszünk…
- Ne is emlegesd! – forgatja a szemeit Asimov – Kezd kilyukadni a gyomrom! - hát igen, az enyém is. A többiekkel ellentétben én úgy érzem nem engedhetem meg magamnak, a panaszkodást. Az én feladatom bebizonyítani, hogy tudunk erőnk fölött teljesíteni, mert a túlélésért sok mindent ki lehet bírni.
- Megoldjuk azt is, de most a ruházatra koncentráljunk, mert azzal kezdődik minden! – szólok közbe, mielőtt mindenkin elhatalmasodna a gyomrának üressége. – Szóval, van pénz, van nyelvtudás. Hogy csináljuk? Ismeri valaki ezt a Zbiroh-t?
Mindenki némán ingatja a fejét.
- Nagyszerű – folytatom – Akkor azt sem tudjuk, hogy van-e bármi, ahol lehet venni valami göncöt…
- Két és félezer lakosú település, és van egy látványos kastély-szállója – bújja a tabletet Asimov – Turisztikai célállomás, úgyhogy kell, hogy legyen valami!
- Jó, rendben van – bólint coloska – És, hogy csináljuk? Egész egyszerűen besétálok Zbiroh-ba, keresek valami ruhaboltot, és bevásárolok? Öt férfinek, két nőnek, több öltözet ruhát? - szuper coloskára is rájött a jópofizás.
- Szerintem ez nem jó terv – jelenti ki Yeliza. Nyilván ő az egyetlen aki nem értette az iróniát – Erre biztosan emlékezni fog az eladó. Valahogy úgy kellene megoldani, hogy lehetőleg ne tudjon visszaemlékezni rá senki!
- Na, kedves zseni kisasszony, és erre milyen tervvel áll elő? – kérdezi a svéd érdeklődve, de a stílusa számomra megint tenyérbemászó. Yeliza eddig rengeteg jó meglátással állt elő. Nem tetszik, hogy egrecíroztatja.
- Nem tudom – pillant rá – Nincs tervem erre a feladatra, csak jeleztem, hogy a tervet milyen alapelvek menténk kell felállítanunk. Tulajdonképpen – morfondírozik – mégis csak az lenne a legcélravezetőbb, ha lopnánk. Merthogy, abban az esetben nemigen lenne szemtanú, a lopás mibenlétének köszönhetően.
- Rendkívül éleslátó megállapítás! – húzza a száját a svéd kígyó, amitől ökölbe szorul a kezem. Lassan, de biztosan érik nálam egy alapos elfenekelés a részére. A tenyérbemászó stílusát cseppet sem szívlelem.
- Köszönöm, Ash – vág vissza frappánsan, annak ellenére, hogy nyilván nem visszavágásnak szánta. Elmosolyodom, ahogy a svéd megforgatja szemeit. Talán felfogta, hogy fölösleges a cinizmusa Yelizával szemben, mert nem érti, így lepereg róla.
- Szóval, akkor mégiscsak lopás? – kérdezi Akim.
- De, honnan? – érdeklődik Dr. Dolohov.
- Van egy rossz hírem – szól közbe Asimov – Zbiroh, habár turisztikai célállomás, mint mondtam, olyan putri, porfészek, hogy nincs egy értelmes áruháza, vagy szupermarketje!
Ez nem túl jó hír. Fut át az agyamon.
- A szálloda? – dobja föl az ötletet nyurga.
- Nem nagy – pillant fel Asimov a tabletből – ötven szoba. De jó lehet… - az ötven szóba azért nem rossz arány. Mondjuk nem tartom valószínűnek, hogy rám való méretet is találnak, de a vak szerencse hozott el idáig minket, ami talán most is kitart.
- OK – egyezek bele – Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy ki, vagy kik menjenek? - nézek körbe a kis csapaton.
- Hát, én vagyok az egyetlen itt, aki gyakorlott a lopás magasröptű tudományában! – húzza el a száját a svéd.
- Én pedig segítek neked! – jelenti ki határozottan Yeliza. Őszintén cseppet sem tetszik a gondolat, hogy ő menjen vele.
- Már miért tennéd?! – kérdezek rá.
- Kell valaki, aki logikusan át tudja tekinteni a helyzetet, és a megfelelő döntést képes meghozni a megfelelő pillanatban – magyarázza, mire elképedve pislogok. Talán nem szánta sértésnek, de konkrétan döntésképtelennek nevezte a kicsi kígyót, ami így vagy úgy, de viccesen hangzik.
- Mert, én erre képtelen lennék?! – húzza fel az orrát látványosan a kicsi kígyó.
- Talán nem képtelen – ismeri el Yeliza– de meglehetősen nehezedre esik. Biztosra kell mennünk! - élvezettel figyelem kettejük eszmecseréjét. Főleg mivel Yeliza úgy degradálja és sérti a svéd kígyó fene nagy önérzetét, hogy közben észre sem veszi.
- Biztos, Yeliza? - vágok közbe, mielőtt a svéd folytathatná. Lehet, hogy vicces a beszélgetés és még elhallgatnám hogyan nyomják a sárba a kicsi kígyó önérzetét, de a tény az tény. Nem tetszik a gondolat, hogy Yeliza ekkora veszélynek tegye ki magát. - Azért ez nem veszélytelen vállalkozás, és ha elkapnak, esélyed van rá, hogy átadnak a hadseregnek, főleg, ha már kiadták a körözést ellenetek! - fejtem ki, hogy tisztában legyen a veszéllyel.
- Kolja, szerintem minden pillanat, amit itt töltünk, csak növeli a kockázatokat – válaszolja a szokásos kimértségével. – Egy lopás, bár valóban hordoz némi rizikót magában, összességében nem kockázatosabb, mint nem tenni semmit, és várakozni. - ez persze így van, de akkor is aggódom. Fura, hogy ez a szó jut először eszembe. Mindenesetre igazat adok neki és megpróbálom én is tárgyilagosan nézni a dolgot, ahogy ő is teszi.
- Akkor beadok még egy adagot – jelentem ki hirtelen.
- Egy adag mit kellene beadni? – kérdezi coloska.
- Yeliza-nak megrepedt egy, vagy több bordája – válaszolom. Látom Yelizán, hogy nem szerette volna, ha mindenki tudomást szerez a sérüléséről. Az okát nem értem, de látom. Ugyanakkor jó, ha ezzel mindenki tisztában van, főleg a svéd kígyó, akinek most figyelembe kell vennie, Yeliza mennyire terhelhető. – Elég fájdalmas, és ha el akar menni Ash-sel, akkor szüksége lesz némi morfiumra.
- De, akkor nem lehetne, hogy nem jön velem?! – lelkesedik föl a lehetőségre a svéd – Egyedül is meg tudom ám oldani, és akkor nem kellene a sérült professzort ezzel terhelnünk!
- Ash, én veled megyek! – jelenti ki Yeliza parancsolón. El tudom képzelni, hogy az ágyban is ilyen kis domina – Vannak helyzetek, amiket egy férfi nem tud megoldani, vagy csak sokkal körülményesebben, mint egy nő, főleg, ha az a nő még ráadásul egy kicsit intelligensebb is az átlagosnál! - csak pislogok, mert megfordul egy két dolog az agyamban, amit a nők könnyebben tudnak megoldani, de arra amire én gondolok, nem feltétel a magas intelligencia.
- Cchh… – cicceg Asimov – Kicsit intelligensebb, mi? Olvastam az aktájában, hogy százhatvannyolc az intelligencia hányadosa!
- A Stanford-Binet skála szerint igen – bólint Yeliza helyeslően.
- És van valami ötleted, hogy is csináljuk? – érdeklődik a svéd, de én már csak félfüllel vagyok köztük, mert közben leveszem a táskám és előhalászom a fecskendőt és a fiolát.
- Nincs. Viszont, míg odaérünk, kitalálhatjuk, illetve, nagyon fontos, hogy helyismeret nélkül meglehetősen nehéz tervet alkotni. Vagyis, először fel kellene mérni a terepet.
- Na, jól van – sóhajt lemondóan a svéd– Akkor induljunk!
- Egy perc! – szólok közbe és Yelizához lépek a fecskendővel a kezembe. – Előbb belenyomok egy kis morfiumot!
***
Ahogy Yeliza és a svéd elmennek, mi visszavonulunk, egy biztonságos helyre. A traktort elrejtjük, és az erdős területen várakozunk, hogy visszaérjenek. Mindenki pihenő helyzetbe teszi magát, csak én nem vagyok képes megülni a valagamon. Fel alá sétálok, mint egy veszett puma a ketrecében. Az idő előrehaladtával csak egyre idegesebb leszek. A gondolatok, csak úgy cikáznak a fejemben. Mi van, ha bajba kerülnek, az a kígyó meg szarban hagyja? Nagyon nem volt jó ötlet elengedni. Legbelül veszettül szidom magam.
- Ideges százados? - hallom meg nyurga hangját. Felé fordítom tekintetem, miközben észlelem, hogy a többiek is érdeklődve várják a válaszom.
- Miből gondolod nyurga? - kérdezek vissza, mintha nem tudnám miről beszél.
- Nos a tényből, hogy egy kis ösvényt járt ki magának másfél két méteren, én pedig kezdek szédülni, ahogy figyelem önt. - vonja föl a szemöldökét. Asimov nem igazán foglalkozik velem, inkább a tabletet bűvöli. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy fél füllel minket figyel.
- Csak eszem a kefét, amiért elengedtem Yelizát. Semmi különös, azonnal lemegy rólam a feszkó, ha visszaérnek. - felelem, hogy megnyugtassam.
- Nem kell aggódnia százados... - szól közbe coloska. Tekintetem azonnal felé fordítom, és felvont szemöldökkel figyelem, mit akar kihozni ebből. Persze leginkább az jár a fejemben, hogy ki a frank kérdezte a véleményét? - Ash vigyáz a doktornőre. - teszi még hozzá magabiztosan.
- Téged meg ki kérdezett coloska? Pofa alapállásba, és húzd meg magad a doktornő mellett. - hangom és stílusom nyugodt, de érezni, hogy provokálom. Sértő stílusomra, mint rendesen visszavonulót fúj, pedig le merném fogadni, hogy nem fél tőlem. Ez a srác egyre jobban idegesít. Mindenkiért kiáll, de saját magáért egy fűszálat sem rakna keresztbe. Engem aki mindig a túlélésre játszik, ez nagyon bosszant. Ellenben a harcias kis doktornő, nem hagyja annyiban.
- Ne beszéljen vele így! - szól rám felháborodottan. - Alexnek hívják és nem Coloskának! Maga folyton becsmérli őt, pedig rengeteget segít...
- Irina ne... semmi baj... - csitítgatja Coloska.
- Mi van kölyök? Saját magad, nem tudod megvívni a csatáidat, de másnak sem hagyod? - csóválom meg a fejem.
- Én nem vívok csatákat, senki ellen és már egy ideje kölyök sem vagyok. - feleli.
- Biztos? Pedig a kölykök szorulnak anyuci védelmére. - szólok vissza egyre gúnyosabban. Dr. Dolohov egyre inkább fölháborodik. A pofija teljesen kipirul, mint aki mindjárt felrobban.
- Biztos... - feleli határozottan. - Nézze uram. Nekem nem célom, hogy megkedveljenek. Valójában csak egy célom van, hogy Irina hazajusson. A többi lényegtelen szempont. Az, hogy becsmérel, megaláz hidegen hagy, amíg itt lehetek. A bázison volt lehetőségem átértékelni az életem, a helyzetem és, hogy mennyit érek. Van egy mondás, miszerint, ha meg tudod mondani mennyit érsz, akkor a halálod napját is tudni fogod. A jelenlegi piaci értékem nulla, hát szűrje le, hogy mire tartom a saját életem. Vagyis, ha nem akarja, hogy beszéljek, nem fogok. - zárja le mondókáját és Irina értetlen ábrázatára elmosolyodik, majd hátradől. ~Ez a srác tényleg meg akar halni.~ Állapítom meg elmésen, szemöldök felvonva.
- Remek, ezt megbeszéltük.. - nyugtázom magamnak. Ha ő nem akar küzdeni, más nem teheti helyette. Egy kicsit sajnálom a dolgot, mert bár ellenségnek kell tekintetem, a srác mégis szimpatikus. Akim felé fordulok. - Akim, Asimov, menjetek és nézzetek kicsit körül, jó lenne valami fedett helyet találni ahol meghúzhatjuk magunkat. Egy barlang, vagy jó esetben elhagyatott épület. - Akim biccent és azonnal készülődni kezdenek. - Ja és vigyétek magatokkal Mr. életuntat is. Legen veletek valaki, aki beszéli a helyi nyelvet, vagy a németet. Az is jobb mint az orosz. - adom ki az utasításokat, majd ismét coloska felé fordulok. - Ha civilekbe botlanátok, mond hogy szökevényeket kerestek. A te egyenruhád egyértelműen német a kommandós szereléseket meg a legtöbb civil nem tudja megkülönböztetni. - magyarázom. Coloska bólint, hogy felfogta és ígéretéhez híven nem fűz hozzá semmit. Dr. Dolohovnak ismételten nem tetszik a gondolat, hogy meg kell válnia lovagjától, de a nagyfiú megnyugtatja így elengedi, habár végig úgy néz rám, mintha az anyját készülnék legyilkolni.
Amint teljesen kettesben maradunk, csönd lesz úrrá és csak a természet zaját hallgatva éberen figyelek. Sajnos egy idő után, Dr. Dolohov úgy érzi beszélnie kell:
- Elárulná mi a gondja Alexel? Lehet, hogy őt nem érdekli hogyan és miért bánnak vígy vele, de engem igen... - tekintete választ követel, és ki vagyok én, hogy ne nyissam föl a szemecskéjét.
- A válasz olyan egyszerű és magától érthetődő, hogy homlokára fog csapni. - felelem higgadtan. - Hazaáruló, és mint ilyennek az én szememben nincs becsülete...
- Jó oka van rá! - vág a szavamba. Szemmel láthatóan ő nem így látja a helyzetet.
- Oka? Az sok mindenkinek lenne. - felelem még mindig higgadtan. - Kiskegyed leszállhatna végre a földre arról a kis rózsaszín felhőről amibe annyira kapaszkodik. A világ nem körülöttünk forog és az országaink sem miértünk vannak, hanem fordítva. Távol álljon tőlem, hogy hegyi beszédet tartsak a kötelességről, és hűségről, de számomra a hazaárulásra nincs jó ok. - fejtem ki. - Ön nem is olyan rég szemmel meg tudta volna ölni a srácot, most meg foggal körömmel védi. Ez vicces nem gondolja?
- Kicsit sem az... Jó okom volt nekem is. Haragudtam rá, mert szörnyű dolgokkal zsarolt meg. Akkor még nem láttam, nem értettem, hogy miért teszi..
- Mikkel zsarolta? - vágok szavába.
- Hogy megöli a tudóstáraimat a bázison, ha nem kezdek dolgozni... - hajtja le a fejét, mire elkuncogom magam és megcsóválom a fejem. - Mi olyan vicces?! - háborodik föl.
- A naivitása. Elhitte neki, hogy megöli azokat az embereket, nem mellesleg meg tudta zsarolni olyan emberek életével, akik miatt arra a bázisra kényszerült mint fogoly. Önökön kívül ott mindenki saját akaratából tartózkodott, vagyis ellenségnek minősültek. Akik pedig mégsem önszántukból tartózkodtak ott, alapból halálra voltak ítélve. Ez gondolom meg sem fordult a fejében. Ahogy lezárult volna a projekt, mindannyiukat kivégzik. Vagyis alapból csak elodázni tudta a halálukat a munkájával. Coloska meg csak tüzet akart oltani, mert nem tartom őt annyira naivnak, hogy nem érezte mi lesz a történet végkimenetele. Ön kisasszony, túlságosan is rabja az érzelmeinek, és a józan eszét háttérbe szorítva dönt. Ha betartja a fontossági sorrendet, miszerint haza, család és minden más jöhet utána, a döntés már egyértelműbb lesz.
- Ön könnyen beszél... Ellenségeket lát, de én embereket... - kezdene magyarázkodni, de ismét bunkó mód a szavába vágok.
- Én egyéneket látok, akiket sosem helyezhetek a többség fölé. A haza emberekből áll, egyénekből akik együtt alkotják a többséget. 100 ember élete, vagy több 10 000-é. Én tudok különbséget tenni és sosem hagyom, hogy az érzelmeim befolyásoljanak. - fellengzős dumának tűnhet, de én ilyen vagyok.
- Na persze, de mi lenne ha Yelizát kellene megölnie? - a kérdésre igen csak meglepődöm.
- Nem értem mit akar ebből kihozni...
- Biztos vagyok benne hogy érti. Jómagam lehet, hogy az érzelmeim rabja vagyok, és az az elvem, hogy élni és élni hagyni, de pont ezért van szemem is az érzésekhez. Yeliza gyöngéd érzelmeket vált ki magából. Képes lenne őt megölni, ha a haza érdekei azt kívánnák? - a kérdés jogos, de nem hiszem, hogy szeretné hallani a választ, mert én magam sem mondanám ki szívesen. - Miért nem válaszol?
- Nem akarja hallani a választ. - felelem határozottan.
- Tehát megtenné. Miféle ember maga? - hangjában mély megvetés cseng.
- Nem olyan mint ön doktornő, és jól is van ez így. Viszont nagyon eltértünk a témától, hisz eredetileg nem az én emberségem volt a kérdés. Nem tartozom magyarázattal önnek, és sosem állítottam, hogy jóember lennék. Azt hiszem itt zárjuk le a témát mielőtt túlságosan belemásznánk, valami ocsmányságba...
- De mi lenne ha... - folytatná, de csendre intem.
- Nincs ha... Ha fából lennék és négy lábam lenne, étkezőasztal lennék, de nem vagyok! Nem kellenek a feltételezések, mert nem kell megölnöm sem Yelizát sem önt és jól is van ez így. Viszont el tudok képzelni olyan helyzetet, ahol könnyebb lenne számomra a döntés, mint amit az ön kicsi gyomrocskája el tudna viselni. - Zárom le ismét a témát, remélhetőleg végleg, mert ez a téma felzaklat. Határozott és rezzenéstelen tekintetem egy ideig figyeli, majd mintha megértené, úgysem hathat rám a német sráccal kapcsolatban, vagy győzhet meg a saját igazáról. Sóhajt egyet és hagyja a dolgot.
Némi várakozást követően visszafut a kiküldött csapat. Akim jön elől, coloska mögötte, végül pedig Asimov, aki a hátukat fedezi. Dr. Dolohov azonnal fölpattan és odarohan lovagjához, hogy mint rendesen oltalmat találjon karjai közt.
- Mi a helyzet? - állok föl én is, és Akim felé fordulok.
- Találtunk egy ideális szállást. Mondhatni ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Egy amolyan menedékház. Jól eldugott, nincs messze és az állapotából ítélve nem igen van használatban, de van ablaka, teteje és amennyire megnéztük, alvásra alkalmas fekhely... - tart beszámolót, amit érdeklődve hallgatok. Nagyon jól hangzik, talán túl jól is, de ez mellékes.
- Remek, akkor amint visszaérnek a szállóból, oda telepszünk le egy szusszanásnyira. - magyarázom és mint egy végszóra nem túl messze tőlünk, az egyik bokor irányából, meghallom azt a bizonyos hangot:
- Hová megyünk? - lép be a képbe, egy halom holmival a kezében. Mögötte Yeliza érkezik, szintén jó sok holmival a kezében. Mintha egy ruhatárat hoztak volna. Egy pillanatig figyelmen kívül hagyom a kérdést, és Yelizához lépve kiveszem a holmikat a kezéből.
- Éjjelre menedék. - felelem félvállról, majd ismét Yelizához fordulok. - Minden rendben volt? - érdeklődöm lerakom a holmikat a táskákra, hogy ne koszolódjanak. Bár a szaguk alapján, nem friss mosásból hozták vissza.
- Természetesen, habár zökkenőmentesnek nem mondanám... - hajol le a holmikhoz és válogatni kezd. Eközben a svéd kígyó is elkezdi kiosztogatni a holmikat.
- Merthogy? Mi történt? - kérdezem kicsit aggodalmasan.
- Észrevettek minket, de megoldottuk a helyzetet. - feleli nyugodtan, ami arra enged következtetni, hogy nem is érdemel több szót. Ennek fényében békén is hagyom a témát, és inkább a holmikra koncentrálok. Yeliza elővesz néhány ruhát és a kezembe adja őket. - Nem volt egyszerű méretet találni. Remélem ez rád megy.
Elveszem a holmikat és közben óhatatlanul hozzáérek puha bőréhez. A kellemes érzés után vágyakozva végigsimítok kézfején. Egy pillanatra a szemembe néz. Talán nem is érti mi zajlik most bennem, de nem is lényeges. Elgondolkodom Dr. Dolohov kérdésén, hogy képes lennék e megölni őt és bár a válasz teljesen egyértelmű, belül kellemetlen érzéssel tölt el. Remélem sosem leszek rákényszerítve, hogy ilyen döntést kelljen hoznom.
- Köszönöm, biztos jó lesz... - suttogom és elengedem a kezét. Hátat fordítok neki és elkezdek vetkőzni, hogy megpróbáljam belegyömöszölni magam a ruhákba. Eközben Yeliza tovább sétál és ő is osztogatni kezdi a holmikat, majd kicsit félrevonul Dr. Dolohovval. A hölgy nyilván túl szégyenlős ahhoz, hogy ennyi férfi előtt öltözzön. Nem mennek messzire csak ép annyira, hogy takarásba tegye a doktornőt, így nem szólok rájuk.
Ahogy öltözöm, a svéd kígyó közelít meg a szokásához híven kicsit alattomos üzemmódban.
- Mit akarsz? - érdeklődöm nem túl kedvesen, de azt az idióta vigyort még mogorva stílusom sem tudja levakarni a képéről.
- Csak érdekelne mi a tervetek prüntyőke. - visszafordulok és tovább öltözöm.
- Nyurgáék találtak egy pihenésre alkalmas épületet. Ott töltjük az éjszakát és megbeszéljük mi lesz a következő lépés. - Ahogy beszélek tekintetét érzem a testemen. Mustrál és néha hümmög, hogy felfogta amiről beszélek, majd hirtelen témát váltva szólal meg:
- Hmm, igaza van Yelizának, egy ilyen testet lazán el tudnék képzelni magam alatt...
- Mi van?! - fordulok felé lendülettel, de nem csak én. Akim és Alex is felénk pillantanak, legalább olyan értetlen ábrázattal, mint amit én vágok. A nadrág már rajtam van, de felső testem semmi sem fedi.
- Azt beszéltük a doktornővel, hogy a kigyúrt alakokra bukik-e, - kezd bele magyarázatába miközben egyre tüzetesebben vizsgálgatja csupasz testem - nos, én a magam részéről a nálam gyengébb testűeket szeretem, de a maga teste Prüntyő, igencsak nagy élvezeteket okozna, ha ön is úgy akarná. - vigyorog.
- Nem vagyok meleg, de ha az lennék sem bújnék ágyba pont veled, mert attól tartanék, hogy reggelre eltennél láb alól! - jelentem ki, némi gúnnyal a hangomban, de ugyanakkor elégedett vagyok, hogy Yelizának bejön az alkatom.
- Nem vagyok én fekete özvegy, százados. - vág vissza nevetve.
-Az nem is, csak egy alattomos kígyó, aki sosem merne szemtől szembe próbálkozni.. - vágok vissza, mintha provokálni akarnám. Őszintén van is bennem ilyen érzés. Amióta először megláttam szeretném beverni a képét, és most elég stresszes vagyok hozzá, hogy erre játszak.
- Igazán? Akkor rajta. Eléggé felfokozott idegi állapotban vagyok így is, amin két dolog segít. Az egyik a szex, a másik a bunyó. Nos, mivel nem akarsz velem szexelni, hogy levezessük a stresszt, úgy a következő a javaslatom. - azzal behúz hirtelen egy jobb egyenest. Az ütés váratlanul ér, hátra is lépek és az ajkam is felreped.
- Biztos vagy benne, hogy meg akarod kóstolni az öklöm? - kérdezek vissza, de ez amolyan költői kérdés, válaszra nem is várok. - Hát legyen, de akkor beszélgessünk közben kicsit, úgy is zavar egy két dolog... - Azzal lendül is az öklöm. A kis féreg gyors, és elmozdul, de már lendül is a másik kezem, ami viszont félig eltrafálja. Sajnálatomra ebbe már nem viszek akkora erőt, hogy komoly kárt tegyek benne. - Miért vezettél miket ide?! - vágom hozzá a kérdésem immár mérgesen.
Hanyatt vetődik és a lábaival kirúgja a lábam a talajról. Nagy csattanással érek talajt, és oldalra pillantva meglátom, hogy Asimov készül közbelépni.
- Maradjatok ki belőle! - adom ki parancsba, mire visszakozva leállítja a többieket is.
- Mert bármennyire is ki nem állhatlak, annyira tisztellek és kell a segítségetek. - Feleli mit sem törődve a miniközjátékkal. Fölém kerekedik és ismét behúz egyet. Kemény az ökle meg kell hagyni.
- Tisztelsz mi, de annyira nem, hogy egyenes legyél! .- kiabálok a képébe, és egy finom gyomrossal jutalmazom, hogy leforduljon rólam, majd felpattanok és letörlöm a szám. - Szóval jól gondoltam, hogy idiótának nézel minket?! Miért jöttünk erre??!! Miben kell neked a mi segítségünk?!- kérdezem egyre dühösebben. Addigra ő is feláll, én pedig lendítem a jobbom, hogy nyomatékot adjak a nemtetszésemnek. Az öklöm egy fát trafál el, a kis kígyó mázlijára, mivel ebben már minden haragom benne van. A fa bár nem vastag és szemmel láthatóan halott, de azért elég masszív, mégis nagy reccsenéssel, törik derékba az ütés hatására. Az öklöm nem sérül, mivel direkt edzésekkel erősítettem meg a csontozatom. A bőröm pedig a kesztyű védi.
- Igen!! Idiótának, mert nem is adtátok jelét, hogy mások lennétek!!! Ezért kell egy agyafúrt alak, mert olyan könnyen az orrotoknál fogva lehet vezetni. De nézheted a másik oldalát is. - egyre jobban felhúz a szövegével, ami kapóra jön, hogy minden energiám a verekedésre koncentráljam. Ennek ellenére piszok gyors a mocsok. hatalmasat üt a tarkómra és a térdhajlatomat megrúgva térdre kényszerít. - Éltek, itt vagytok, és csak egy icuripicuri segítséget kérek, hogy aztán vígan hazaszökdécselhessetek virágos mezőkön!
- Eszemben sincs hagyni, mindössze rád voltunk szorulva, és a múltidőn van a hangsúly.... - vágok vissza, majd megragadom bal bokáját és kirántva a lábát fölé magasodom - Most megdöglesz...!!! - emelem az öklöm, de megint mellé trafálok, ahogy a vipera elhajol és ismét kitornázza magát alólam. - Konkrétumokat mondj, miben vársz segítséget?!
- Meg akarok menteni valakit!! - gurul egyet oldalra. Az arcára fájdalom ül ki. A karja a gyenge pontja, ezt még ilyen dühösen is tudom. - Egyetlen egy embert akarok megmenteni, mégpedig azt, aki a legkedvesebb nekem! - lendületből rúg, de elkapom a bokáját és feldobom, amitől nyekkenve ér a földre - A páromat akarom, érted?! - bukik ki belőle miközben felnyög.
Egy pillanatra meghökkenek és megállva megvárom, hogy föltápászkodjon. Nem tettem le róla, hogy agyon üssem, de ez a kijelentés meglep. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ez megint csak egy hazugság, amivel ez érzéseimre akar hatni. Ugyanakkor az is eszembe jut, hogy ezt ő nem tenné. Ennél nyilván jobban kiismert már és tudja, hogy a szóvirágok, vagy az érzelmek nem hatnak meg. A svéd kígyó a térdére támaszkodva piheg, én pedig valamiért azonnal Yelizára pillantok, aki szóra nyitná a száját.
- Nem! Nem kell az araszod! Ez sosem a farkunk méretéről szólt... - emelem föl az ujjam, mire igen csak meglepődik. - És ha tudni szeretnéd, megközelítőleg 25 cm, bár sosem méregettem... - teszem még hozzá, bár az okát nem tudnám megmagyarázni. Talán csak az zavar, hogy úgy érzem azt hiszi a méreteim nem méltóak az ő csodás testébe.
- Elismerésem... - futtyent egyet. - Akkor ezt tisztázzuk, az enyém kisebb, de játékosabb... - kacsint magabiztosan Yeliza felé, mintha meg akarná nyugtatni, hogy nem lesz gond. Csakhogy van gond, és nem a 25 cm-em, hanem a 45-ös bakancsom amivel a szájába lépek. Igyekszem félre rakni a méret dolgot és visszatérni az eredeti témához.
- A párodat akarod megmenteni?! És szerinted ez indok arra, hogy veszélyeztesd mások életét?! - fel vagyok háborodva. Immár nem is a haragom a nagy, sokkal inkább a felháborodásom tör utat magának. - Ezzel megint igazoltad, hogy egy görény vagy, aki nem képes egyenesen kérni. Idecsaltál minket és komolyan azt hiszed, hogy segítünk?? - nézek rá meglehetősen morcosan.
- Könnyebb volt átverni titeket, mint segítséget kérni... - pihegi az agyam pedig ismét kezdi elönteni a düh. - Gondoltam, ha már itt leszünk, lesz aki segít. Amúgy sincs életveszélyben senki, legalábbis nem nagyobban, mintha más utat választunk... - közli lazán a tényeket, amivel persze tisztában vagyok, de ha volt rövidebb út, akkor azért ez így elég nagy szívás.
- Ó segítek én neked... - lépek közelebb, és tekintetéből látom, rosszra számít. - Átsegítelek a túlvilágra!! - végszóra lendül az öklöm és valamiért arra számítok, hogy kitér. Várakozásommal ellentétben, elvigyorodik és nem tér ki az ütésem elől. Rossz érzés kerít a hatalmába, mintha valamit nem vettem volna számításba. Ahhoz persze már késő, hogy az öklöm megállítsam, még akkor sem menne, ha megakarnám. Az öklöm csattan az arcán, ezzel egy időben pedig egy apró szúrást érzek meg a mellkasomon. A testem azonnal elgyengül és bár a kígyó nagy lendülettel vágódik hátra és úgy tűnhet én vagyok az abszolút győztes, amint a por elül, én is elvágódom és a világ teljesen elsötétedik, mintha megszűnnék létezni.
A mély sötétségből Yeliza halovány hangja húz vissza, és egy apró mégis roppant zavaró fény ami a szemem előtt cikázik. Mozgatni kezdem a fejem, hátha lerázhatom azt az idegesítő fénycsóvát, de az csak nem akar leszállni rólam. Yeliza hangja egyre érthetőbbé válik, ahogy én is kezdek magamhoz térni.
- Kolja, hallasz engem? - tisztul ki végül a mondat. Végül a kis fényforrás irányára is rájövök. Yeliza egy vékony ceruzalámpát mozgat a szemem előtt.
- Igen... - emelem föl a kezem és igyekszem eltolni azt a még mindig zavaró fényforrást. - Mit művelsz Yeliza? - nyökögöm ki rekedtes hangon.
- Tág merevek a pupilláid, csak megnéztem, hogy változott e az elmúlt pár órában. - feleli és megfogja a csuklom, nyilván a pulzusom vizsgálva. - Nem tudom mit adott be neked Ash, de rendesen kiütött vele. - teszi még hozzá kisebb sóhajjal.
Nem válaszolok semmit, csak igyekszem kitalálni és visszaidézni, hogy pontosan hogyan is történtek az események. Jelen pillanatban sajnos azt sem tudom hol vagyunk, de az biztos, hogy nem fázom és tető van a fejünk fölött. Ebből egyenesen következtetek, hogy talán elcitáltak valahogy ahhoz a fellelt épülethez. Alaposabban körbe nézek, de a szemem nagyon nehezen fókuszál. Senkit sem látok körülöttünk, csak Yelizát aki tapogat és vizsgálgatja az állapotom. Ágyon fekszem az biztos, jobbomon egy választó függöny, közvetlenül az ágy mellett. Nem túl magas, alig lehet másfél méter. Mögüle apró mocorgásokat vélek felfedezni. A balomon egy melegítő test a falnak támasztva, talán generátorról megy, de kellemes meleget sugároz felénk.
- A többiek? - kérdezem végül, mire Yeliza a kis fal mögé biccent.
- Alszanak, téged ide különítettünk el, hogy kényelmesen tudj pihenni. - jön a szokásos tárgyilagos válasz. - Most már életben maradsz. - teszi még hozzá, ténymegállapításnak.
- Eddig nem volt biztos? - kérdezek vissza.
- Nem... A vitátok után, mind a ketten kidőltetek, neked viszont leállt a szíved, és újra kellett éleszteni. - magyarázza. Nem reagálok rá látványosan, hisz agyon akartam csapni. Ennek ellenére azért kezd fölmenni bennem a pumpa ahogy hallgatom. - Elvileg egy óránál tovább nem üthetett volna ki az anyag, de kát órára rá, még mindig eszméletlen voltál, attól tartotta...
- Hol a fegyverem? - vágok közbe, mire értetlenül néz rám.
- Minek neked most fegyver?
- Agyonütni nem sikerült, akkor agyonlövöm a kis görényt.. - kezdenék föltápászkodni, de Yeliza visszanyom. Jó esetben ez azért nem menne neki ilyen könnyen. A testem elég erőtlen, de ez is érthető. Hiába vagyok percről percre jobban, ahogy a szer kiürül belőlem, azért még kellő képen el vagyok macskásodva. - Engedj Yeliza, úgy sem tudsz az örökkévalóságig itt tartani... - ha lenne rendesen erőm hőbörögnék, ennek híján csak erőlködöm és már erőteljesebb mozdulattal ülök föl újra. Yeliza ekkor hirtelen megcsókol. Először lefagyok, leginkább az oka miatt. Nem értem mi ez így hirtelen. Ennek ellenére gyorsan feledteti velem mérgem és magával ragadva tekeri meg gondolataim. Átkarolom karcsú derekát ás közel vonva magamhoz vadul viszonozni kezdem a csókot.
Levegőért kapkodva válok el tőle, de egész közel maradok csábító ajkaihoz. A farkam addigra már áll és hevesen követeli, hogy most azonnal teperjem le Yelizát és vágjam tövig forró puncijába. Még szerencse, hogy nem odalenn tárolom az agyam.
- Ezzel akartad terelni a figyelmem? - Kérdezem halkan, miközben kezem megindul felső ruházata alá, hogy puha bőrét érezhessem.
- Kényes témáknál beszokott válni.. - feleli elcsukló hangon, ahogy kezecskéjét merevedő tagomra vezetem.
- Egy valamit biztos elértél. Nem vagyok hajlandó, más alkalomra várni, és behajtom rajtad az ígéreted. - szerencsére nem kell fejtegetnem, mire is gondolok.
- Nem biztos, hogy jó ötlet. Mi van, ha a szer még nem ürült ki belőled és újra megáll a szíved? - jön a logikus kérdés, ami most a legkevésbé sem érdekel. Szép halál lenne, de ezt nem kívánom így kimondani, ezért csak, ezért válasz gyanánt egy könnyed mozdulattal leveszem róla fölső ruházatát és azzal a lendülettel ajkaink esem. Nyelvem ellentmondást nem tűrően hatol ajkai közé, birtokba véve érzékeit, miközben kezemmel melltartójától szabadítom meg. Veszi az adást és kecses kacsóját visszavezeti farkamra, hogy kiszabadítsa a nadrágom szorításából. A lábaim még nehezen mozognak, pedig szívesen teperném magam alá. Megszoktam, hogy én irányítok, most viszont átadom a vezénylést Yelizának, legalábbis egy kis időre.
Meg is lepődöm önmagamon, mert most valahogy mindegy, mi és hogyan történik, csak végre megkaphassam amit akarok. Az is megfordul a fejemben, hogy talán mindenki hall, vagy lát minket, de még ez sem érdekel igazán. Akarom Yelizát, így minden más gondolatot a háttérbe szorítok. Nyersen fogalmazva, csak a pina lebeg a szemem előtt és akkor is megkapom, ha beledöglök. A ruhadarabok egymás után kerülnek le rólunk Yeliza nagy közreműködésével. Az egyre fokozódó vágyam, megmozgatja vérkeringésem, így lassan de biztosan kezd lábam újra mozogni. Ezzel együtt azt is érzem, hogyha csak úgy ráül a farkamra, nem fogom sokáig húzni. Persze nyilván belefér több menet is, de nem szeretnék úgy bemutatkozni, mint az a pasi akihez hozzá ért és elélvezett.
Az ágy elég keskeny, így egymás mellet nem férnénk el, főleg az én méreteim miatt. Yeliza pontosan felméri a helyzetet és rám telepedve lovagló ülésbe, érzéki csípőmozgásba kezd farkamon. Nem ül bele, csak izgatja, de már ez is elég ahhoz, hogy úgy érezzem mindjárt elélvezek. A látvány amit a gyér látásviszonyok megengednek, és az érzés amit okoz egyszerre hatnak rám. Azonnal meg is állítom csípőjét és tekintetébe mélyedve feltornázom magam ajkaihoz, hogy újra birtokba vegyem. Eközben szépen a hátára fordítom és fölé magasodva falom egyre hevesebben ajkait, majd nyelvemmel módszeresen megindulok lefelé. Nyakánál megállapodom és szép foltokat hagyva kényeztetem puha bőrét. Kezem lassan lefelé kandikál, szépen ívelt, feszes domborulatain. A teste lenyűgöző. Szebb és kívánatosabb, mint ami valaha volt a kezeim közt. Kezem egészen a vénuszdombjáig siklik, és lassan, izgatni kezdem ujjaimmal. Nyelvemmel is egyre lejjebb jutok, de nem bírom ki, hogy melleinél ne időzzem el. Hangja eközben megadja magát és édes sóhajokkal, veszi el maradék józan eszem. Már tényleg nem látok mást csak őt. Ha lehunyom a szem is, csak testének kecses ízét látom, ahogy élénken megmaradt agyamban. Hüvelyk ujjam eközben rendületlenül izgatja csiklóját, míg a mutató és középső ujjam nedvesedő puncijába hatolva próbálja kitapogatni érzékeny pontját. Nincs nehéz dolgom, ez a nő nem csak érzéki, de legalább olyan érzékeny is. Teste kéjesen vonaglik érintésemtől, olyannyira hevesen reagál, hogy már-már megjátszásnak tűnhet. Ennek ellenére érzem, hogy minden rezdülése őszinte, ami csak tovább fokozza bennem az érzést, hogy Yeliza tökéletes.
Faképnél hagyom csodás melleit és ismét megindulok lefelé. Nyelvem élvezettel kóstolgatja bőrét, míg megérkezik céljához. Hüvelyk ujjammal elválok csiklójától és nyelvemmel kezdem izgatni, miközben, ujjaim továbbra is mélyen testében matatnak. Egyre lucskosabbá váló luka miatt a farkam követelőzni kezd, hogy végre vágjam tövig, és ájulásig döngessem. Persze tudom, hogy ez nagyképű ábránd, hisz amint belé hatolnék és löknék rajta két nagyobbat el is élveznék. Ennek ellenére, hiába minden ésszerűség. Benne akarok lenni, így elválva csodás puncijától, fölé magasodom és ajkait falva tövig hatolok forró lyukába. Az izgalom elárasztja testem, és ahogy azt sejthettem alig lökök rajta párat, és egy erőteljes morgással élvezek bele. Egy pillanatra megállok és csókjaimmal igyekszem elterelni a figyelmét, hogy addig újra harcra készen álljak. Az eredmény gyorsan jön, és nemsokkal később farkam ismét keményen feszül szűk járatában. Azonnal mozogni kezdek, nem kifejezetten finom tempót diktálva. A finomkodás amúgy sem a stílusom. Egyik kezemmel feszes fenekébe markolok, másikkal pedig gyönyörű vörös tincseibe. Nem húzom meg, de éreztetem, ki a főnök. Teljesen birtokba veszem testét, immár minden porcikám tökéletesen mozog is hozzá. Eközben egy pillanatig sem válok el ajkaitól. Gyorsan fölveszi velem a ritmust és tempómra vonaglani kezd alattam, néha megtekerve csípőjét. Veszettül ért ahhoz, hogy mit élvez legjobban egy férfi, és ami még plusz pont, hogy nem is fél ezt a tudást használni. Látni akarom ezt a szemérmetlen testet, így lassan elválok ajkaitól és fölegyenesedve félig föltérdelek, majd megragadva csípőjét mozgatni kezdem farkamon, miközben néha néhány nagyobbacskát is lökök rajta. A látvány magával ragadó, ahogy gondoltam. Az élvezettől teljesen megváltozik az arca, és ha lehet tekintete még szexibbé válik mint alapjában.
A hely szűkös, ezért nem tudok olyan vadul és hevesen duhajkodni, mint rendesen, de biztos vagyok benne, hogy még így is veszettebb vagyok, mint bárki akivel dolga volt. Nem is kell hozzá sok, hogy egy kéjes nyögéssel remegve élvezzen karjaimba. Izmai összerándulnak és farkamra szorít, amitől már csak két erőteljesebb lökésre vagyok képes, és újra elélvezem én is. Pihegve ernyed el teste az ágyon, én pedig elégedetten hajolok fölé. Bal karommal feje mellé támaszkodom és és nyakát, majd ajkait csókolgatva pihengetek kicsit.
- Visszavágó? - kérdezem huncut mosollyal. Yeliza felém fordul és lágy csókot lehel ajkaimra.
- Képes lennél rá? - kérdezi kacérkodva. Hangjából kicseng, hogy még bírja és vágyik is arra a visszavágóra ahogyan én is.
- Azt nem mondom, hogy végtelen a teherbírásom, de 3-4 menet még belefér, feltéve, ha az édes pici ajkaiddal életet lehelsz belém. - vigyorodom el kajánul.
- Próbáljuk meg. - jön a válasz és hanyatt fordítva most ő játszadozik velem ajkaival és nyelvével. Érti a dolgot az biztos. Szememmel végig követem mozdulatait, ahogy pontról pontra halad egyre lejjebb, majd elérve célját kezébe veszi szerszámom és miközben végig a szemembe néz, végig nyal rajta egészen a hegyéig és kacér táncba kezd fején, nyelvével. A látván és az érzés azonnali merevedést okoz, hát még mikor tövig nyeli farkam és lágyan, majd kicsit gyorsítva a tempón szopni kezdi. Fejem hátra vetem és egy nagyobb nyögés hagyja el szám, aminek igyekszem gátat szabni.
Némi kényeztetést követően elválik farkamtól és fölém kúszva lovagló ülésbe helyezkedik el. Lassan magába vezeti farkam, én pedig élvezkedve figyelem ezt az izgató műveletet. Ahogy belé csusszanok, kicsit megtekeri a csípőjét, amivel az őrületbe tud kergetni, majd kiegyenesíti derekát és lassan mozogni kezd. A látvány lázba hoz. Csodás keblein még a gravitáció sem képes győzedelmeskedni. Épp csak annyira mozgatja meg testének vonaglása ami tovább fokozza bennem az érzést ~ Ez a nő tökéletes.~
Nem jó jel, hogy így elvagyok tőle szállva, legalábbis az érzelmi stabilitásomba jelen pillanatban könnyen belekavarhat. A realista és rideg énem, itt megálljt parancsolna, hogy még véletlen se kerüljek ennek a gyönyörű nőnek a hálójába. Jelen pillanatban a vágyaim erősebbek, így figyelmen kívül hagyom az ésszerűséget és egészen elengedve magam élvezem testét, hisz úgy sem biztos, hogy eljön a holnap.
Egy idő után kimerül bennem a felhalmozódott szexuális túltöltöttség, és helyét kellemes nyugalom veszi át. A testem mintha lebegne. Kellemes kimerültséget érzek, de ami a legfontosabb, most sokkal tisztábban gondolkodom mint mikor összebalhéztam a kis kígyóval. Már nem is értem a kikelésem igazi rejtett okát, habár a hazudozásért még pipa vagyok.
Yeliza jóleső sóhajjal simul hozzám, nem mintha a hely szűke miatt túl sok választása lenne. Szemeit lehunyva tartja és jelét sem látom annak, hogy beszélgetni szeretne. Mintha ő is csak élvezné a pillanatnyi nyugalmat. Szépen lassan el is alszik a karomban, amire talán simogatásom, is rásegít. Alapvetően én nem vagyok egy brutális alak, legalábbis az életben nem. Talán pont a munkám miatt, de jól esik egy szép nő karjaiban megpihenni, főleg ha az illető még csak kérdésekkel sem bombáz. Persze ez a ritkább, hisz a legtöbb nő késztetést érez a szájmenésre. Jómagam viszont úgy gondolom, egy ilyen menet nem érdemel fölösleges szájtépést. Fantasztikus volt és pont, ha ezt meg kell beszélni, az el is veszi a helyzet varázsát.
Lehunyom szemem, de nem alszom. A kis kígyónak hála szerintem bőségesen kipihentem magam. Ennek ellenére csukva tartom a szemem, lélegzésem pedig egyenletes szinten tartom, hogy Yeliza kényelmesen tudjon aludni. Nem sokkra, hogy Yeliza elalszik, enyhe mozgolódásra figyelek föl. Nem kell sokat agyalnom, hogy vajon kitől jöhet a zaj forrása. Mikor a mocorgás alább hagy, felülök és óvatosan kimászom Yeliza mellől. A függöny mögül kitekintek és végignézek az alvó társaságon. Egy ember hiányzik. Tippem lenne ki, de a gyér látási viszonyok miatt inkább nem tippelek. Azonnal öltözni kezdek, hogy a kószáló után mehessek. A művelet nem kifejezetten egyszerű, mivel a ruháimat meg kell keresnem. Ahogy bóklászom a cipőm után, Asimov lép elém meglóbálva a keresett darabot.
- A beépített emberünk lelépett... - jegyzi meg egykedvűen.
- Sejtettem, hogy ő az. - felelem, halkan – Utána megyek, mert szerintem magánakcióra készül és nem hiszem, hogy olyan jó állapotban van, hogy az egyéni akciója sikerrel járjon.
- Segíteni akar neki? - lepődik meg Asimov.
- Nem szívesen, de szükségünk van rá és valamiért bízni akarok benne, hogy tényleg nem akart rosszat. - felelem némi bizonytalansággal a hangomban.
- Az biztos... itt hagyott egy térképet, és bejelölte a biztonságos útvonalat. - mutatja föl a papírt, majd elgondolkodik valamin, mire érdeklődve figyelek rá. - Uram, ha Ash nincs, én itt hagyom. Persze ha Ash nincs, ön nyilván nem kerül ilyen állapotba, de hangsúlyoznám, hogy ő győzött meg a maradásról. Furcsa kettős érzésem van ezzel kapcsolatban, mert igaz, hogy ő okozta a gondot, mégis mikor az ön szíve megállt ő kezdeményezte az azonnali szívmasszázst és szemmel láthatóan eszében sem volt lemondani az életéről. - magyarázza. Egy pillanatra meredten nézem őt. Talán méltatlankodást vár tőlem, mert tekintetéből ezt olvasom ki. Ennek ellenére nem szólok semmit, csak biccentek.
- Ha reggel hatig nem érnénk vissza induljatok el a kijelölt útvonalon. - felveszem, a bakancsom és megállok előtte. - Remélem időben visszaérünk, de ha mégsem, még utolérhetünk titeket. Persze, csak ha még életben leszünk. Mostantól te vezeted a csapatot... - zárom le a mondandómat és időt sem adok a válaszra már lépek is le, hogy becserkésszem a kis kígyót.
Elé kerülök és az egyik fának támaszkodom.
- Hová, hová ilyen kései órán?? - érdeklődöm kissé gúnyosan. Kezdem unni a viselkedését, de legalább harag már nincs bennem.
- Hagyj békén, Prüntyő. - morog, mint egy bolhás kutya. - Eleget teszek a kérésednek, és nem veszélyeztetem a csapatot. Megoldom egyedül, ahogy mindig... - feleli.
Ez mind szép és jó, de úgy tűnik még mindig nem érti mi a gondom vele, vagy ha érti nem mutatja jelét.
- Ez szépen hangzik, de mit is akarsz csinálni? - lököm el magam a fától és elé állok.
- Őszintén? - kérdez vissza. ~ Nocsak, kezdi kapisgálni. Őszinteség, ez a kulcsszó.~ - Fogalmam sincs! És most hagyj végre, elég volt belőled. Te sem kedvelsz jobban, mint én téged. Minek jöttél utánam? Hogy megint a földbe döngölj? Köszönöm szépen, már így is ott vagyok. Elegem van belőletek, belőled, magamból. Utálsz? Utálj csak, nálam jobban úgy sem tudod. - felvont szemöldökkel hallgatom a siránkozását. Ezt nem gondoltam volna. Vagy trükközik, vagy most tényleg őszinte, de bárhogy legyen a gerinctelen énje jobban tetszik, még akkor is, ha legszívesebben agyoncsapnám.
- Használd a kérlek segíts mondatot. Mond megfordult már a fejedben, hogy pont ezért érzek ellenszenvet irántad? Nem vertél át seggfej, már a vonatnál tudtam, hogy kamázol, mikor azt állítottad, hogy nem tudod meddig megy a vonat... Azért vártam mert tudni akartam miért akarsz erre jönni. - közelebb lépek hossz, hogy a sötétben jobban láthassam az arckifejezését. - Szívesen döngölnélek a földbe, naponta többször is, de most tegyük ezt félre. Adj le az önbecsülésedből és segítek. Nem arra vagyok kíváncsi mennyire visel meg az életed, elég a testedet gyötrő fájdalmat látnom. Amúgy is ez a nyafogás szánalmas, nem illik hozzád.. - magyarázom.
- Folyton csak sértegetsz. - sóhajt fel fáradtan - Kígyónak hívsz, alattomosnak, utálatosnak, mintha én volnék a föld söpredéke. Elegem van ebből, hogy mindig én játszom el a bűnbak szerepét. Igen, feszegetem a határokat, de mindig győztesen kerültél ki a nehéz helyzeteinkből. A verekedést is azért kezdeményeztem, hogy kiadd végre a gőzt magadból. Dühös vagy, verd le rajtam, tessék, már úgy sem érdekel. - folytatja siránkozást. Valahol persze megértem,én is agyon vagyok gyötörve, a verekedés első fele pedig tényleg jól esett, leszámítva, hogy majdnem belehaltam. Ettől függetlenül viszont nem hiszem, hogy mi megengedhetjük magunknak, hogy így kikeljünk, és kiadjuk a gyenge pontjainkat. - Sosem akartam veszélyeztetni Yelizáékat, igen ötvenszer leléphettem volna, de nem tettem, erre vezettelek benneteket, mert ez volt a legbiztonságosabb út. Yeliza a barátom, Alexet is meg akartam menteni attól, ami a következő Énné tenné őt. Akadj már le rólam, könyörgöm. - masszírozza fájó vállát. - Egyetlen dolgot akarok, megmenteni Colint, aztán bánom is én, mi lesz velem. Azt akarod, hogy adjam le az önbecsülésem? Nyikolaj... nekem olyan soha nem is volt.
- Nem fogok magyarázkodni, hogy azért hívlak kígyónak mert alattomos vagy és provokatív. Ugyanakkor tényleg jó volt levezetni a feszkót... Kösz! - magyarázom a szokásos higgadtságommal. - Végig arra játszottam, hogy végre őszinte legyél. Előítéleteim vannak a kémekkel kapcsolatban. -sóhajtok és felhúzom a pólóm. A mellkasomon egy csodás heg virít. - Ezt egy kém miatt kaptam... átszakadt a tüdőm, mákom volt, hogy élek. Itt is van egy, egy másik kém miatt. - mutatok az oldalamra. - A combomon is van. Néhány karó hasított fel... Két beépített ügynökkel volt dolgom életem során, és mind odalökött a farkasok elé. Ahogy te is mondtad a túlélésre játszol, és általában be is jön. Nehéz bízni ezek után, de most újra kockáztatok és próbálok bízni. Könyörögni viszont nem fogok, hogy segíthessek. Ekkora baromnak ne nézz... - igazítom vissza ruházatom.
- Én tényleg tisztellek téged, százados. - szólal meg elgondolkodva. - Akkor most kérni foglak. Kérlek... Kérlek, segíts nekem. És esküszöm, nem árullak el. Csak segíts megmenteni Colint...
- Én is tisztellek, főleg a kitartásod és mert veszett gyors vagy a nyomorék karod ellenére. Segítek, bárki is ez Colin. Szóval hová megyünk? - felelem könnyedén.
- Van a közelben egy munkatábor. Olyan két órányi járásra. Ott tartják fogva... Colin Almedia Costa, egy nagyon... nagyon jó ember. Ha megismered, te is tudni fogod.
[20:39:56] Lévainé Kécskei Katalin: - Ez mellékes, sok jó embert küldtem a túlvilágra, ahogy nyilván te is... Ne vakszoljuk magunkat, mi rossz emberek vagyunk... Neked fontos valami miatt és ez a lényeg... - Felelem és összecsapom a tenyerem. - Na most, hogy már mozog a lábam, mert ki ment a mérged hatása, ami miatt egyszer még pofán csaplak, lökd ki, hogy mi volt az ötleted és alakítunk rajta, ha szükséges. Egy térképszerű sem ártana. - lendülök be, némileg barátságosabban mint eddig, de azért éreztetem hangomban, hogy még nem bízom benne, csak esélyt adok. Nálam már ez is nagy szó.
- Te akartál K.O. kiütést adni nekem. Védekeztem! - nevet fel, majd lehajol és elkezd rajzolni a homokba.
- Nem... Valójában inkább agyon akartalak csapni, mint egy legyet. - vigyorodom el, és leguggolok, hogy jobban lássam azt a szuper tervet. - Pedig erre is számíthattam volna, az a nyavalyás farkas biztos nem infartusban múlt ki. - Megforgatom a szemem, de ez már inkább ércelődés,- Ide nem egyszerű bejutni, amúgy ez nem egy börtön? Munkatábornak nevezted, de a neve alapján az orosz kormány börtönként tartja nyilván. - osztom meg az helyesnek vélt tudásom.
- De. Az alapötlet, hogy szerzünk ruhát, megfelelő méretűt. A megfelelő ranggal és hiteles alakítással bejutni nem nehéz. Aztán megkeressük Colint, a gyűrűmből a mérget beadom neki, amitől fél órára tetszhalott lesz. - magyarázza. Na igen egy börtönbe, vagy munkatáborba bejutni nem nehéz, inkább a kifele út szokott zűrösebb lenni.
- Ez jól hangzik, de rám megfelelő ruhát nem egyszerű találni, ráadásul nem beszélem a nyelvet. Te beszéled? - vonom fel a szemöldököm.
- Ha kiadom magam németnek, igen. Az akcentusom bámulatosan tudom váltogatni, te pedig némának tetteted magad. Egy marcona néma monstrum, senki sem kérdezősködik, már csak ha rádnéznek sem.
Elgondolkodom, majd bólintva nyugtázom. - Jól van menjünk. Asimovnak meghagytam, ha reggel hatig nem érünk vissza menjenek tovább... - kijelentésemre értetlenül néz rám. - Igen, sejtettem, hogy akciózni akarsz...
- Na de százados... - felvonja a szemöldökét- A végén még megijedek, hogy jobban ismersz, mint én magamat...
- Ne szopjuk egymás faszát. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, miután képes voltál a kitérővel ekkorát kockáztatni. - veregetem finoman vállon. - Szóval rémisztő vagyok... Remek - indulok el az adott irányba.
- Hmm, pedig taníthatnék neked a férfiak kielégítéséről egy két trükköt. - nevet és követi-
Cudar képpel nézek vissza.
- Te mindig tudod mivel hozd ki belőlem a legrosszabb énem...
|
| gab287 | 2013. 12. 19. 20:55:02 | #28595 |
 Karakter: Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova (kitalált)
Guseinov Asimov-ra néz. Ő nem is leplezve csóválja a fejét, majd a százados visszatér a hátizsákjához, és tovább kutat benne. Asimov odalép hozzá, majd e kezébe nyom pár fiolát. Ő tétovázás nélkül fecskendőt húz elő, és két fiola tartalmát Ghukov-ba fecskendezi.
- Menjetek… – mondja végül.
Asimov értetlenül néz a századosra, de nem szólal meg, Alexander viszont szinte kényszeresen teszi meg, helyette is:
- Sietünk és igyekszünk a hölgy számára megfelelő szállítójárművet találni.
Számomra nem egészen világos a helyzet, de Alexander szemmel láthatóan elkötelezett az ügy mellett. Az indokokat nem értem, ebben sosem voltam jó. A döntéseimet én tények alapján hozom, itt viszont, úgy látom, hogy a tények a legkevésbé sem játszottak szerepet abban, hogy a dolgok úgy alakulnak, ahogy. A metakommunikáció, ami lezajlik a százados, Alexander, Irina, és Asimov között nekem teljesen érthetetlen, fehér zaj. Érzékelem, hogy zajlik, de nem vagyok képes értelmezni, meglehetősen zavarba ejtő. Noha, ez világ életemben sosem volt másképp, nem vagyok képes megszokni, hogy rajtam kívül mindenki érti egy ilyen helyzetben, hogy kit, mi motivál, és valószínűleg mire gondol, mit érez?
Ash int Alexander-nek – ezt értem, azt jelenti, indulni kellene! – aki viszont egy pillanatara megtorpan, s Irina-ra pillant. A biológusnő falfehér arccal néz fel német lovagjára:
- Alex… – suttogja – Vigyázz magadra…
Aztán mellém telepszik le. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, mert ilyenkor valamit mondani kellene, de nem igazán érzem, hogy mit is mondhatnék neki.
Ahogy a két férfi eltűnik a sötétben, a százados megszólalna, de Asimov megelőzi:
- Százados, jó ötletnek érzi elengedni ezeket kettesben? A beépített embernek jók a képességei, a német srácról fogalmam sincs, de amit menekülés közben megfigyeltem, hogy minden esetben Dr. Dolohov-ot védte. A másik indok a bizalmatlanság… Mi van, ha trükköznek?
Asimov nem is néz a századosra, míg ezt elmondja, a környéket kémleli – az éjjellátók szinte csodát művelnek a sötétséggel. A százados egy feszült pillantást vet ránk, majd a fülesébe szól:
- Akim látod a németet és a beépített ügynököt? – a választ természetesen nem halljuk – … Elvileg a bázis körül jó rálátásod lesz. Bármi gyanúsat látsz velük kapcsolatban, azonnal lődd ki mind a kettő búráját!
- Nem bízik a beépített emberében? – kérdezem. Nem látom a helyzet logikáját. Azt értem, hogy Alexander-ben miért nem bízik meg – noha, én személy szerint megbízom benne – de azt nem értem, hogy a saját beépített ügynökében miért nem bízik meg?
- Hiba lenne megbízni, egy alattomos kígyóban… Ha nem csinálnak butaságot, nem lesz gond, és ha mégis, jobb szemmel tartani őket
Kígyó – morfondírozok – Miért emlegeti állandóan a kígyót?
- Nem értem ezt az állítást – adok hangot értetlenségemnek – Ash ember, a kígyó jelző ez esetben miért szükséges?
A százados épp megszólalna, amikor végül mégis csak meggondolja magát, és elnyúl mellettem. Ahogy oldalra pillantok, azt látom, hogy Irina felháborodottan pillog, a százados jókora tenyere pedig teljesen betakarja az arcát az orra alatt.
- Bármit szeretne mondani, azt túl hangosan mondaná, így maradjon csöndben! – súgja ingerülten – Aggódik a nagyra nőtt német lovagjáért? Megértem, de jó lenne, ha végre észbe kapna, és felfogná szorult, már-már vacaknak mondható helyzetünket. Döntse el végre, hogy haragszik a srácra, vagy vakon megbízik benne? Személy szerint mind a két verziót ostobaságnak tartom, ahogy azt is, hogy olyan dolgon akar vitatkozni, aminek semmi jelentősége, ha a srác megbízható… – magyarázza. Irina szemeiben könnycseppeket látok gyűlni. Azt hiszem, hogy a százados módszerei kicsit durvák az ő finom lelkének, bár én inkább hatékonynak minősítem őket.
- Megértette? – kérdezi végül a biológusnőtől, aki csak egy bólintással jelez – Remek!
Elengedi a száját, és rám pillant:
- Ha lesz rá alkalmas idő, akkor kifejtem érthetően – válaszol nekem.
- Megtenné, hogy ezt most fejti ki? – kérem tőle – Úgy érzem, valamivel nem vagyok tisztában Ash-sel kapcsolatban és ez bosszant. Innen még úgy sem megyünk sehová…
A százados egy hosszú pillanatig hallgat, mintha mérlegelne valamit, majd végül megszólal:
- Rendben. A kígyó, mint jelző ez esetben arra a tévhitre alapszik, miszerint a kígyó alattomos állat, és nem érdemel bizalmat – magyarázza – Megbízni Ash-ban, ahogy ön nevezi, olyan, mint egy kígyót ölelgetni. Előbb utóbb úgy is megmar, mert a természete olyan és kész. Volt már dolgom ügynökökkel! Azt kell, hogy mondjam, lehet bármilyen eszes, kedves, vicces, megnyerő és még sorolhatnám, milyen sok arca van egy ilyennek. Ha a helyzet igazán súlyosra vált, mindent és mindenkit magukra hagyva oldanak kereket és az életben maradásukért bárkit eltaposnak.
Nem állítom, hogy minden megértettem, de a lényeget kihámozom. Végül is, az az egésznek az értelme, hogy mivel ő nem tud megbízni egy ügynökben – a korábbi, rossz tapasztalatok miatt – ezért Ash-ben sem bízik, és így, a kígyóval azonosítja őt, mivel azt általában megbízhatatlan állatnak tartják. Hát… Nem mondom, hogy sok tényszerűség van ebben, de már megszoktam, hogy az emberek többsége nem tulajdonít különösebb jelentőséget a tényeknek.
- Köszönöm százados, nagyjából megértettem! – bólintok.
Az alhadnagy állapota sajnos nem javul, sőt, minden erőfeszítésem ellenére tovább romlik. A sebláz kezd aggasztani, és a vérveszteség is jelentős. A külső vérveszteséget próbálom minimalizálni, ám a belső vérzést nem tudom sem felderíteni, sem kezelni. Kezdek kételkedni a Ghukov-nak tett ígéretemben, hogy életben tartom, amíg orvoshoz nem kerül.
- Uram… – szólal meg halkan Asimov – Tudja milyen időközönként kell adagolni a morfint, hogy folyamatos hatása legyen, de ne okozzon kárt?
- Igen… – pillant az órájára Guseinov – Még negyed óra és kaphat egy újabb adagot.
Már éppen kérdezném, hogy mennyi morfiumunk van, amikor mindketten feszülten felkapják a fejüket. Irina ismét szóra nyitja a száját, a százados tenyere pedig ismét az arcának alsó felén landol, miközben Guseinov a másik kezének mutatóujjával csendre int bennünket.
Baj van.
Ismét veszélyben az életünk. Ez a fejlemény meglehetősen kevéssé tölt el örömmel. Amíg kitörtünk a bázisról, nem állítom, hogy egyáltalán nem féltem, mert az messze állna a valóságtól. De annyira nem, mint most, itt ugyanis nem látom a veszélyt, azt sem tudom, hogy merről leselkedik ránk, és így tenni sem tudok ellene semmit. Ráadásul eléggé helyhez is kötött vagyok, mert Ghukov alhadnagy egyik artériája is megsérült, és annak a tamponálása folyamatosan leköti a kezemet. A tehetetlenség érzése mellé felkúszik a mellkasomba egy meglehetősen ritkán tapasztalt, hideg, fojtogató érzés, a rettegés bénító vasmarka, ahogy körbekémlelek. Kevés érzés van, amit pontosan tudok azonosítani, ez az egyik.
- Mi a baj? – formálom ajkaimmal hangtalanul a kérdést, csak remélem, hogy a százados meglátta.
Nem válaszol, csak felfelé biccent a fejével, s letesz Ghukov hasára két fiolát. Lepillantok, és felveszem őket, majd, mikor visszaemelem a tekintetemet, már csak hűlt helyét látom.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a dolgok ilyetén alakulása megnyugtat. Nem, nem nyugtat meg. A szívem a torkomban dobog, érzem, hogy a vérnyomásom kezd olyan értékeket megközelíteni, amellyel normál esetben azonnal ágyba parancsolnának, és a kezeim alig észrevehetően, de reszketnek.
- Magunkra hagytak minket!!! – hallom Irina rémült hangját magam mellett.
Nem válaszolok, mert nem tudok egyértelmű igazolást, vagy cáfolatot biztosítani a számára. Valamiért az az érzésem, hogy Guseinov századost nem olyan fából faragták. Nem tudnék érveket, vagy tényeket felhozni amellett, hogy nem hagytak itt minket, ám ennek ellenére mégis, szinte szilárd meggyőződésem, hogy nem így van, és csak egy terv részei vagyunk, amibe nem volt idő bennünket is beavatni. Ha foglalkoznék szerencsejátékkal, akkor úgy gondolom, ilyen szituációban kellene azt mondanom, hogy nagy tétekben mernék fogadni arra, hogy csak figyelemelterelés vagyunk Iriná-val.
Aztán a nagy csöndet egy kocsi motorjának a zaja töri darabokra.
A tőlünk alig 30 m-re húzódó erdei úton közeledik a kocsi, nagyobb dízelmotor. Ahogy arra pillantok, egy német gyártmányú terepjáró bukkan fel a fák között. Jelentősebb darab, elég nagy ahhoz, hogy mindannyian elférjünk rajta, és erősen fel van fegyverezve. A terepjáró megáll, és Alexander ugrik ki belőle.
Ahogy Irina felismeri őt, felpattan, és rohanni kezd feléje, mielőtt bármit is szólhatnék neki. Nem tartom túlzottan jó ötletnek, tekintve, hogy veszélyben vagyunk!
- Magunkra hagytak minket!! – bújik azonnal a némethez, aki értetlenül néz rá, majd Ash-re.
- Már megint mi van? – száll ki a svéd is.
Nem nagyon foglalkozom azzal, hogy mit tesznek azok hárman. Guseinov százados rám bízta Ghukov alhadnagy ápolását, és itt hagyta a morfiumot is, amit most már beadhatok neki. Felbontom a következő steril fecskendőt, felszívom vele a morfiumot, majd a következő fiolából is, végül az egészet beadom az alhadnagynak. Nem nagyon érzékeli, amikor belészúrom a tűt. Persze leginkább azért nem, mert nemigen van magánál. Amúgy meglehetősen precízen szoktam injekciót beadni, és emiatt akkor sem nagyon vette volna észre, ha teljesen a tudatánál van.
Épp végzek a feladatommal, amikor mindhárman körém gyűlnek.
- Hol a két díszpinty? – kérdezi Ash.
- Eltűntek! – válaszolom a nyilvánvalót, majd a következő problémára térek át, ami jelen pillanatban sokkal égetőbb – Segítségre fogok szorulni, hogy a lányt a kocsiba tegyük…
Ash homlokráncolva végignéz az alhadnagyon, szemmel láthatóan megfeszítetten gondolkodik. Aztán egyszer csak kifakad:
- A lófaszt!! Leléptek ezek a görények!! Itt hagyjuk a nőt és mentjük a saját irhánkat. Nyilvánvalóan, amiért jöttek megvan, és a mi kimenekítésünk, huszadrangú volt számukra!!
Tulajdonképpen, ha tényszerűen végig gondolom, nem nagyon tudom megcáfolni azt, amit mondott. Bár, Guseinov százados azt mondta nekem, amikor belépett a szobámba, az a feladata, hogy engem épségben visszavigyen egy Moszkva melletti katonai bázisra. Emellett, természetesen lehetett más feladata is, és akkor viszont, az is lehet, hogy a sorrendben nem feltétlenül az én épségben történő hazaszállításom az elsődleges prioritás.
- Ezek szerint azt akarja mondani, hogy nem értünk jöttek? – kérdezi Irina. Azt hiszem, ezt a hanglejtést hívják reményvesztettnek, vagy kétségbe esettnek. A svéd felé fordul és gúnyosan elvigyorodik.
- Maga olyan ostoba, hogy az már fáj!
Már éppen tájékoztatni szeretném, hogy ostobának semmiképpen sem nevezném, legfeljebb kissé naivnak, elvégre mégis csak egy kutató biológusról beszélünk, mikor Alexander megelőz:
- Ne beszélj így vele! – csattan föl az ex-összekötő tiszt – Jogos a kérdés, hisz’ azt mondtad, azért jönnek, hogy kivigyék őket…
Ahogy magához öleli Irina-t, miközben beszél, kissé megváltozik az arckifejezése, egyre inkább Irina-éhoz hasonlóvá válik.
- ÓÓÓ talán nem voltam egyértelmű? – kérdez vissza Ash. A gúny, még számomra is nyilvánvaló a hangjában – Talán nem kerültek ki az épületből, és nem szívhatnak friss levegőt?
Egy pillanatra farkasszemet néz a két férfi, megint csak, olyan metakommunikáció zajlik kettejük között, amit nem értek.
Aztán a következő pillanatban hátborzongató, a Föld mélyéből feltörő morajlás dübörög végig a fák között, közben alig érezhetően ugyan, de megmozdul a talaj a lábunk alatt. Megborzongok, ugyanakkor szinte ledermedek a félelemtől. A Föld saját frekvenciája 16 2/3 Hz, amit a földrengések során is érzékelnek az emberek, viszont pánikérzést kelt bennük. Ez az, amit én most megtapasztalok.
Néhány másodperc alatt rengeteg minden történik: hallok egy halálsikolyt, majd egy tompa puffanást, aztán egy másik puffanást, majd Ash meglódul, és a következő másodpercben elsüti a pisztolyát.
Mire észbe kapok, addigra a százados, és Asimov is előlépnek a bozótból.
- Mehetünk… – állok meg Guseinov tőlem pár lépésre, kezében egy véres bozótvágóval. A vért a nadrágjába törli, ami igen szokatlan érzéseket kelt bennem. Rendkívül barbár mozdulat, ugyanakkor nagyon férfias, és meg kell, mondjam, hogy a körülmények ellenére izgatónak találom. A harcos, aki a csatából győztesen tér vissza. És természetesen, én szívesen megjutalmaznám.
De ez nem az a világ, így elhessegetem a nem ide illő gondolatokat, elvégre feladatunk van: épségben hazajutni, nekem pedig életben tartani Ghukov alhadnagyot, amíg orvos kezére nem adjuk.
- Köszönöm, hogy beadta Sallynek a morfint – jegyzi meg, mellém lépve.
- Azért hagyta itt, vagy tévedek? – pillantok rá értetlenül. Próbálom leplezni korábbi, alkalmatlan gondolataimat.
- De igen, és csak azt köszönöm, hogy megértette – feleli. Választ szemmel láthatóan nem is vár, mert Asimov-hoz fordul – Segíts a kocsihoz vinni Sally-t. Remélhetőleg most megszabadultunk a csótányoktól egy időre.
Asimov, és a százados óvatosan emelik meg Sally-t, és indulnak vele a terepjáró felé. Én követem őket, mert nem akarom még erre a rövid időre sem levenni az ujjaimat az artériáról. Olyan kevés vért veszítsen, amennyire csak lehet, így is eléggé rizikós, hogy egyáltalán túléli, míg orvoshoz kerül. Ash előttünk megy, Alexander pedig Irina-val követ bennünket.
Elhelyezkedünk a járműben, majd Guseinov lehajítja a hátizsákját, kicsit kutat benne, és egy kulacsot nyújt át Irina-nak:
- Igyanak, kimerültek, a víz most jól fog esni…
- Köszönöm százados, ez tényleg jól esett – feleli Irina, miután jót húzott a kulacsból, aztán felém nyújtja. Rövid mérlegelés után én is átveszem, gyorsan kortyolok egyet, majd visszatérek Sally artériájának tamponálásához.
- Nincs mit… Kitartás, hamarosan vége és újra otthon lehetnek – mondja a százados, gyanítom, bíztatásképp – Bírni fogja? – néz rám.
- Igen százados! – felelem. Tulajdonképpen nincs választásom. Vagy bírom, vagy megszegem az ígéretet, amit Sally-nek tettem. Nemigen fordult ez elő velem, még.
Minden figyelmemet Ghukov alhadnagynak szentelem. Igyekszem tamponálni a sérült artériát, miközben nem zárhatom el teljesen, hogy minimalizáljam a másodlagos károkat. Megkérem Irina-t, hogy készítsen újabb nyomópárnát, mert a jelenlegit már teljesen átitatta Sally vére. Amikor azzal végez, fürgén kicserélem, és rögzítem a helyén, majd ujjaimmal finoman nyomást helyezek még rá, hogy minél inkább elzárjam a vér útját, a külvilág felé. Önként vállalt feladatomra koncentrálva nem követem a körülöttem zajló eseményeket, így csak arra eszmélek, hogy megindul alattam a jármű.
Az erdei út messze van egy autópálya egyenletességétől, a terepjáró eléggé imbolyog alattunk. Biztosra veszem, hogy Ash nagyon körültekintően vezet, ennek ellenére minden ügyességemre szükségem van, hogy tartsam az egyensúlyomat, és Sally sérülését is karban tudjam tartani. Alaposan igénybe vesz a feladat, de nem panaszkodok. Fontos a számomra, hogy betartsam Sally-nek tett ígéretemet azon túl, hogy alapvetően fontosak az ígéreteim. Nem tudnám pontosan megmagyarázni az ezzel kapcsolatos érzéseimet, leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy tartozok neki. Megmentette az életemet, az a minimum, hogy én is megmentem az övét.
Elveszítem az időérzékemet, pedig azzal sosem volt gond. Valószínűleg, a szervezetemben tomboló adrenalin, a fáradtság, és az idegi kimerültség teszi meg a hatását. Nem tudom megmondani, mennyi ideje zötykölődünk a kocsiban, amikor egyszer csak Alexander közel csúszik hozzám, Irina-t is odaintve.
- Most beszéltem meg a századossal a helikopter megközelítésének tervét – magyarázza – Egy tisztáson vesz fel bennünket a gép. A kocsit a tisztás szélén állítjuk meg. Amikor a helikopter leszállt, vagy legalábbis, már majdnem leszállt, Guseinov, és én visszük Ghukov alhadnagyot a géphez. Maga, Dr. Kiryanova szorosan követ bennünket, mivel tamponálnia kell az alhadnagy artéria sérülését. Irina, te ne maradj le, végig gyere mögöttem! Betesszük az alhadnagyot, aztán maga száll be, Dr. Kiryanova, te követed, Irina! Addig mi fedezünk benneteket, majd mi is beszállunk. Közben várhatóan megérkezik Guseinov másik két embere, és velük együtt fedezzük Ash-t, aki a terepjárón maradva végig fedezi az egész akciót! Minden világos?
Csak bólintunk, mindketten, hogy megértettük.
Valamivel később megállunk, s a motor is elhallgat. Megérkeztünk a tisztáshoz, ahol a helikopter felvesz bennünket. Remek. Minden perc számít, egyre kevésbé érzem, hogy tartani tudom az ígéretemet.
Nem sokkal később felbukkan Guseinov százados, és kiparancsolja Irina-t a kocsiból. Alexander Sally vállánál helyezkedik el, míg a százados a lábait, és a derekát próbálja megtartani.
- Háromra egyszerre mozduljunk – suttogja.
Azt hiszem, hogy erre mondják, úgy működik, mint a DOXA. Tökéletes összhangban mozdulunk, s fél perc múlva Sally a terepjárótól pár méterre, egy bokor takarásában hever, a földön.
- Amint a gép leteszi a talpát, indulunk – magyarázza a százados – Dr. Dolohov, maradjon közel hozzánk, és igyekezzen minél alacsonyabb testtartásban haladni. Bármi történjen, ne foglalkozzanak mással, csak a céllal – aztán a megérinti a fülesét – Akim, merre jártok? – a választ természetesen nem halljuk – Remek, mi nagyjából veletek szemben… Legyetek óvatosak!
A távolból, halk, mély kelepelés töri meg a csendet, egy helikopter jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető hangja. Továbbra is meglapulva várunk, hogy a gép egyre közelebb, és közelebb érjen. Még a számomra is érezhető a feszültség, ami mindenkiben ott van.
A gép megérkezik a tisztás fölé, a pilóta kicsit helyezkedik a géppel, majd lassan ereszkedni kezd. A rotorok fülsiketítő hangerővel csattognak, a két, hatalmas gázturbina sivítása szinte fáj, s orkán erejű szélörvény kavarja körülöttünk a port. Még le sem ér, amikor mi már elindulunk, olyan mélyen lekushadva, amennyire csak lehetséges, hogy minél kisebb célt nyújtsunk egy esetleges támadónak.
A gép ajtaja közben félrehúzódik, s egy gépkarabélyos katona ugrik ki rajta.
- Guseinov százados, mindössze négyen vannak? – próbálja túlüvölteni a pokoli zajt.
- Nem, még két emberem, és a beépített tiszt is velünk van.
Épp csak végez a mondattal, amikor két katona feltűnik a bozótosban, és futólépésben megközelítik a gépet. Egyikük Asimov, a másikat még sosem láttam, de nem esik nehezemre kikövetkeztetni, hogy ő lesz az Akim névre hallgató mesterlövész. Középtermetű férfi, nálam valamivel fiatalabb lehet. Keskeny arc, éles vonások, alapvetően kellemes megjelenésű, vonzó férfi.
Ők ketten segítenek beemelni Sally-t a helikopterbe. A fegyveres katona int, hogy mindenki szálljon be, csak ő, és a százados marad kint. Fél perc telik el feszült várakozással, aztán a százados kiáltása hallatszik:
- Mesterlövész!!!
Aztán a százados berepül a helikopterbe, Asimov pedig helyére rántja az ajtót.
A pilóta olyan gyors felszállást igyekszik végrehajtani, amire a gép egyáltalán képes. A gázturbinák felvisítanak, a gép meglódul alattunk.
Épp azt vizsgálom, miként támaszthatnám ki magam úgy, hogy a kezemet a Sally sérült artériáján tudjam tartani, amikor erős kart érzek magamon. Felpillantva a századost látom szorosan mellettem, szinte hozzám simulva, igyekszik olyan biztonságosan kitámasztani engem, amennyire tőle telik. Közelsége más esetben biztosan erotikus gondolatokat ébresztene bennem, ám ez most még nekem sem az a pillanat.
- Sikerülni fog százados? – kérdezem tőle.
- Kapaszkodjon, amennyire tud – feleli – mert rázós lesz, ha nem lehetetlen.
Épp csak befejezi a mondatot, amikor a gép ismét meglódul alattunk, de olyan erővel, és lendülettel, hogy engem a falnak vág, kiszakítva a százados karjából, Sally pedig az ellenkező irányba repül. Fájdalmasan nyögve mászok le az egyik alumínium merevítőről, és próbálom meg visszaküzdeni magam Sally közelébe, de újra meglódul a gép, és ismét nagyot nyekkenek, ezúttal a padlón. Feltápászkodok, és újra megpróbálok az alhadnagy, hánykódó testéhez vergődni, de lehetetlennek tűnik a feladat, a helikopter végleg megbokrosodni látszik alattunk.
- Hagyja doktornő! – hallom a százados erős baritonját – Magával foglalkozzon!
Még egy pillantást vetek Sally-re, s belátom a százados igazát. Különös érzés kerít hatalmába, valami megmagyarázhatatlan erő szorongatja a torkomat, de nem érek rá elemezgetni, hogy mi is lehet ez. Ha életben akarok maradni, akkor meg kell kapaszkodnom, különben halálra zúzom magam az ide-oda hánykolódó helikopterben. Ismét megérzem testemen a százados szín izom karjainak óvó ölelését.
A következő másodpercekben darabjaira hullik körülöttünk a gép.
Először üvegcsörömpölés hallatszik – a későbbiek tükrében akkor lőtték ki a pilótánkat – majd jókora koppanás a gép oldalán, aztán megbillen az egész szerkezet, és pokoli erővel vágódunk a talajnak. Először a mennyezetnek – ezt a szerepet jelen pillanatban a gép jobb oldala tölti be – csapódunk, majd sokkal nagyobb erővel a padlónak, vagyis a bal oldalnak. Guseinov bármilyen erős is, képtelen megtartani bennünket, vagy akár csak engem magához szorítani, hatalmas, láthatatlan erő szakít ki a karjai közül. Aztán ismét rándul egyet a gép, ahogy megpördül alattunk, a rotor még mindig hatalmas energiája folytán, így majdnem kirepülök a leszakadó farok után maradó nyíláson.
Csodával határos módon élek, amikor végre megállapodik a roncs.
Minden tagom fáj, csöng a fülem, kettős látásom van, és problémáim támadnak a térérzékeléssel. Ahogy megmozdulok, az egész testemben erős fájdalmat érzek, de egy éles fájdalom keresztülhasít mindenen, a bordáim táján. Az a fizika, és a természet megmagyarázhatatlan véletleneinek elképzelhetetlen összejátszása lenne, ha csak megrepedtek volna.
Ahogy halkan, fájdalmasan nyögdécselve ülő helyzetbe küzdöm magam, és végigtapogatom a testem, nem találok törést, sőt, még csak nem is vérzem sehol. Több nagyon csúnya zúzódásom is lesz, a testem tele lesz kék-zöld foltokkal, de ha ennyivel megúszom ezt a kalandot – és a bordáim is csak repedtek – akkor a mai napot a második születésnapomként fogom ünnepelni.
- Hogy vagy, doktornő? – hallom Ash elgyötört hangját. Őt is megviselte a landolás, meglehetősen óvatosan, fájdalmas fintorokkal kísérve mozog, ahogy közelebb kúszik hozzám. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a bal karját egyáltalán nem terheli. Eltört, vagy megrepedt a csont, esetleg kificamodott a válla, vagy a könyöke.
- Köszönöm, voltam már jobban is – válaszolom.
- Megsérültél? – kérdez vissza azonnal.
- Nem számottevően – biztosítom felőle – Te megsérültél?
- Nem számottevően – mosolyog, azzal a mosollyal, amit olyankor látok az arcán, amikor viccet űz valamiből. Vagy valakiből.
- És, ha most megvizsgállak, akkor mit fogok találni? – kérdezem céltudatosan.
- Semmit, mert nem hagyom – vonja meg a vállát. A jobbat.
- Nem kértem engedélyt, csak a véleményedre voltam kíváncsi – válaszolok.
Hosszú pillanatig farkasszemet nézünk. Kevesen állják a tekintetem. Ő sem sokáig.
- Kificamodott a bal vállam, és talán megrepedt egy csont – morogja.
Megtapogatom a vállát, és valóban kitapintom a luxatio-t. A karjában nem érzem jelét törésnek, valószínűleg, csak repedés.
- Fordulj meg! – utasítom. Teszi, ahogy kértem, bár mintha kissé bátortalan lenne – Fájni fog. Nagyon. De utána jobb lesz – magyarázom neki.
- Nem újdonság – morogja összeszorított fogakkal – Csináld!
Egyik kezemmel megtámasztom a vállát, másikkal megragadom a karját a csuklójánál, és úgy tartom, hogy feszíteni, húzni, és csavarni is tudjam, egy időben, majd egy határozott, erős mozdulattal a helyére rántom az ízületet. Ash elfojt egy fájdalmas kiáltást.
- Otthon, kezelésre lesz szükséged, és nem kizárt, hogy műtétre is, mert megsérülhetett az ízületi tok, és szegély, így hajlamos lesz a vállad az újabb ficamokra.
- Remek! – nyögi keservesen.
- A karoddal egyelőre nem tudok mit kezdeni – magyarázom – Nem érzem, hogy eltört volna.
- Az is valami – válaszolja.
Mivel Ash-t letudtam, tekintetemmel Sally-t keresem. Nem kell sokáig keresnem.
Guseinov százados éppen ledob róla egy leszakadt burkolatdarabot. Messziről is látom, hogy már nem él. Teste olyan szögben van kifacsarodva, ami az élettel összeegyeztethetetlen. Ismét az a kellemetlen érzés kerít hatalmába, ami az imént. Összeszorul a torkom, és érzem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Nem ismertem őt, mégis valahogy közel éreztem magamhoz, bár erre nem tudnék magyarázatot adni. Engem sok mindennel lehet vádolni, de azzal, hogy érzelgős lennék, meglehetősen kevéssé. Mégis megérint az a gyengédség, ahogy a százados megcirógatja Sally élettelen arcát, majd letakarja őt.
- Meg fogunk halni… – nyöszörgi fájdalmasan Irina.
Alexander próbál lelket verni belé, és a segítségére sietni. Irina nem úszta meg olyan könnyen, mint én, vérzik a homloka, és talán máshol is megsérült. A százados felém mászik a romokon keresztül.
- Remek, most itt ragadtunk, és egy mesterlövész figyel minket a puskája távcsövén keresztül – hallom Ash megjegyzését mellőlem.
- Négyes csapat volt – fűzi hozzá a százados, majd Akim-ra pillant.
- Jó lenne tudni, honnan lő, legalább az irányzékot, de nem fogja fölfedni magát, amíg biztos pontot nem talál, amit kilőhet – válaszolja a szakértő, akit Asimov támogat. Valószínűleg a lába sérült meg.
- Rózsás a helyzet – morogja a Svéd – Rendben, szükségem lesz még egy emberre.
- Mit tervezel?
Guseinov szemmel láthatóan nem örül annak, hogy Ash-nek ismét ötletrohama van, de érdeklődve pillant bizalmatlansága tárgyára.
- Elő kell csalogatnunk, hogy lőjön, nem? Én és mondjuk… – néz végig a társaságon – Te – mutat Asimov-ra – háromra kirohanunk, te jobbra, én balra. Yeliza!
Figyelek a környezetemre, de közben magammal is foglalkozok kicsit. Próbálom felmérni, hogy vajon tört-e el bordám? Nem mindegy, hogy esetleg átszúrom a tüdőmet, vagy csak pokolian fájni fog a mozgás?
- Igen, Ash? – emelem fel a fejem.
- Ki tudod számolni a szuperelmés agyaddal, hogy honnan és milyen távolságról jön a lövés, Akim segítségével?
Komplex ballisztikai egyenletek fejben történő számítása? Ráadásul mindezt becsült kiinduló adatok alapján, merthogy mérni, azt ugye, nem tudunk! Persze, nem is millimétereket keresünk…
- Én… Úgy gondolom, ez nem jelenthet problémát – válaszolom óvatosan – Tudnom kell, a lövedék paramétereit és a becsapódást. Ha jól láttam, a katonát hátulról találta el. Kellene a sisakja, mert így még mindig nagy szöget zár be a lehetséges terület.
- De nem elég egy csali? – kérdezi Alexander. Nocsak? Kiért aggódik? Ash-ért, vagy Asimov-ért?
Ash, és Guseinov farkasszemet néznek. Elhangzott egy terv, most kell a vezető jóváhagyása. Nem kapja meg:
- Egyszerre fogjuk elhagyni a roncsot. Több a mozgó célpont, és nyerünk vele pár másodpercet.
- És aztán? – kérdi Ash.
- Amint fedezékben leszünk…
- Egy pillanat! – szakítja félbe Akim – Egyik ötlet sem rossz, és mindkettő megvalósítható.
Kevés az információ ahhoz, hogy ki tudjam deríteni, mire is gondol? De úgy látom, nem csak én vagyok ezzel így, ezért magyarázni kezd:
- A százados tervét vesszük előbb, kirohanunk, így nagyobb lesz az esélyünk a túlélésre, mint egyesével. Közben be is határolhatjuk, merről jönnek a lövések, kockázata van, de megtudjuk a mesterlövész helyét. Asimov lehet a csali utána, míg a szőke – pillant a svédre – elkapja hátulról a nem kívánt társaságunk. Közben a százados, a magas és én vigyázunk a tudós hölgyekre.
- Feltéve, ha túléljük – vetem közbe tárgyilagosan. A terv akár működhet is, de én úgy 30%-ra becsülöm, hogy valaki elhalálozik közben. Irina hangosan felnyög a hallottakra.
- Megint futnunk kell? – a kétségbeesés még számomra is nyilvánvaló a hangjában – Ezt nem éljük túl, ezt nem, mikor lesz ennek végre vége? Ez egy rossz álom! Mikor ébredek fel?
- Irina! – szól rá a német – Végig melletted leszek, húzlak magam után, irányítalak, csak tartanod kell a lépést és nem lesz baj.
- Ó, ez csodás. Igazi élvezet – morogja a svéd. Sajgó karját tartja a másik kezével, majd elengedi. Ezt sosem értettem. Attól, hogy a sérült karunkat tartjuk a másikkal, nem lesz jobb, sőt, egyes esetekben – például törésnél – inkább rosszabb lesz.
Közben persze, az agyam a problémánkon jár.
- És mi van abban az esetben… – gondolkodok hangosan, akárha, csak egy brainstorming-on lennék, a csapatommal – Ha mi mind, kivéve Ash-t, egy irányba rohanunk, Ash pedig a másik irányba kúszik, míg eltereljük a figyelmet. Ash-t tájékoztathatjuk a mesterlövész hollétéről, így időt spórolnánk.
Egy pillanatig mindenki emészt, majd Akim szólal meg:
- Százados! Mit tegyünk?
Logikus, hogy Guseinov-nak kell döntenie, hisz’ ő a kommandó parancsnoka, ő a vezetőnk, még nekünk, civileknek is.
- Ha mind kirohanunk, többünket fognak lelőni, mint aki túlélte – mérlegel hangosan – Csinálnunk kell egy jó nagy füstöt, hogy nehezebb dolga legyen, utána kirohanunk, a svéd kígyó pedig a másik irányba. Ez így már működhet.
- Füst – csettint Ash – Hogy ez nekem nem jutott eszembe!
Határozottan elégedetlennek érzem a hangját. Nem tudom, mi van a háttérben, nekem már az is siker, hogy egyáltalán azonosítani tudom, még ha esetleg tévedek is, az érzéseket, érzelmeket a hanglejtésekben.
A százados félrekotor egy nagyobb törmelékhalmot, és egy, az eredeti padlólemezhez rögzített ládában meg is találja, amit keres. A formájából ítélve gránát az, több darab, valószínűsítem, hogy füstgránát, elvégre az előbb még füstöt akart produkálni.
- Mindenki felkészült? – kérdi, mire mind bólintunk.
A százados a lábával kilöki a gép ajtaját, élesíti a füstgránátokat és rögtön ki is dobja őket. A három, konzerves dobozhoz hasonlító dologból elkezd dőlni a füst, egyre több, és több. Alig fél perc alatt a füst mértéke eléri azt a szintet, amikor már mi sem látunk semmit.
A százados kiadja a parancsot, hogy fussunk.
Ő indul elsőnek, engem maga után húzva. Nem ellenkezek, könnyedén tartom vele a lépést. Ő erős, mint egy medve, és bár a termetéhez képest meglepően fürge, velem nem versenyezhet ezen a téren.
Szerencsére nem nagy távolságról van szó, mindössze néhány méter, tíznél kevesebb. Ez alatt is öt lövést számolok, amit a mesterlövész ad le ránk. Ennek ellenére, amikor Guseinov-val beugrunk egy fa takarásába, még mindig élünk, sőt, sértetlenek vagyunk.
Nem messze tőlünk, nekünk balra Akim, és Asimov húzták meg magukat, még odébb Alexander, és Irina. Feszülten várakozunk.
- Mekkora esélyt ad Ash-nek, százados? – suttogom.
- Hát, eléggé dörzsölt, és alattomos, ráadásul hatalmas mázligyáros – morogja alig hallhatóan – Szerintem megy neki.
Nem kommentálom. Valamelyest árnyaltabban gondolkodom Ash felől, de a konklúzióm ugyanez.
A százados úgy helyezkedett, hogy ő a mesterlövész feltételezett helye, és közöttem legyen, kvázi a testéve fedez. Plusz a fa. Biztonságban vagyok. Ő pedig bízik a golyóálló mellényében, igaz, őt is takarja a fa valamelyest, no, és persze, a bozótos. Vajon miért vállal ekkora kockázatot? Vajon miért mindig én vagyok az első, akit megkeres a szemével, és felméri, hogy megsérültem-e?
Nem sokat tudok ilyesmiken elmélkedni, mert alig pár perc múltán Ash visszatér.
- Le a mordályokkal! – morog, amint a zajokra kibiztosított fegyverek merednek rá, ahogy kilép a bozótosból. Deréktól lefelé viszont jókora foltokban vizes a ruhája.
- Veled mi történt? – előz meg a kérdéssel Alexander.
- Pecáztam – válaszolja furcsa hanglejtéssel, azt hiszem, hogy ezt nevezik gúnyosnak. Aztán egy lapos tárgyat hajít felénk. Ahogy a százados elkapja, látom, egy tablet az.
- Meg fogsz fázni – fejtem tovább Alexander gondolatát.
- Megszáradok – von vállat, majd a lőszer öveket Akim és Asimov irányába dobja.
Asimov hozzánk lép, és a tabletet kezdi tanulmányozni, Guseinov kezében.
- Ezek itt mi vagyunk. Ez egy műholdas követő – magyarázza a százados – Itt pedig a német katonák.
- Már nincsenek messze – aztán pedig válogatott káromkodások következnek Asimov-tól. Erőteljesen bővül a szókincsem. Közben Akim sántikál hozzánk.
- Hogy jutunk most biztonságos helyre? – kérdezi, amint Asimov mellé ér.
- Mikor felkészítettek az akcióra, megtanultam egyet, s mást a környékről – magyarázza a százados – de nem annyit, hogy boldoguljunk. Svéd! – fordul Ash-hez. Amaz elmerül a feladatban, hogy megfelelő erőhatás alkalmazásával kipréselje a vizet a nadrágja szárából – Te vagy olyan ravasz vipera, ha még itt vagy, az azt jelenti, hogy van menekülő útvonal. És a fajtádat ismerve, legalább három oldalról biztosítottad magad.
Alapvetően kedvelem a századost, de kis ellenérzést vált ki bennem, amilyen lekezelően bánik a kettősügynökkel. Később erről beszélnem kell majd vele.
- Ez igaz – vigyorog a svéd – Van pár lehetőség, a régi bánya, a cigánykaraván…
- A bánya? Nem veszélyes az? – vonja fel a szemöldökét Alexander.
- De. De, viszont kíváncsi voltam és körülnéztem. Ötletnek jó a bánya, de én nem kockáztatnám meg, csak ha nagyon ég a talpam alatt a talaj. Egyedül még neki is vágnék, de csoporttal, főleg nőkkel nem szívesen teszem be a lábam.
- Már elnézést, de ezt vitatnám! – vetem közbe határozottan. Fizikailag nem vagyunk annyira erősek, mint a férfiak, ez kétségtelen, de legalább olyan mozgáskoordinációval rendelkezünk, és talán fürgébbek is vagyunk. Valótlan lenne az az állítás, hogy nem lennénk képesek végighaladni a bányán, ha a férfiak képesek rá!
- Mondd tovább! – morran a százados. Neheztelve pillantok rá, hogy nem engedi helyretenni ezt a nyilvánvalóan valótlan feltételezést, de teljesen figyelmen kívül hagyja a rosszallásomat.
- Na, jó, összegezzük – folytatja Ash zavartalanul – Van egy bánya, ahová nem szeretnék lemerészkedni megint, közelebb van és gyorsabb. Van a vasút, messzebb van ugyan és kis kanyart kell tenni vele, de biztonságosabb, és marad az erdő maga, ami viszont nagyon hosszú. Van nem messze egy cigánytábor, karavánnal, talán ők kisegíthetnek minket ruhával. Rendes bagázs, csak tudni kell a nyelvükön. Még egy darabon el is tudnak vinni, de nem szeretném őket veszélybe sodorni. Végül úgy is Nyikolaj százados dönt – tér vissza a svéd a századoshoz – De én a vasutat javaslom. Nekem végül is, mindegy, mert én mindenhonnan képes vagyok kereket oldani, de a csapat nem biztos.
Már megint! Azt hiszem, kénytelen leszek Ash-sel megvitatni a téves feltételezéseit a nőkkel, és legfőképpen Irina-val, és velem kapcsolatban!
- Nem kell a számba adni a választ! – fortyan fel a százados – Cigányokkal nem alkudozom, és bár a vasúthálózat is rejt veszélyeket, az ötlet és a gondolatmenet elég precíz ahhoz, hogy ezt válasszam.
- Helyes, akkor talán a vonaton alhatok is egy kicsit, már ha nem akarják megfejni szegény kicsi kígyót a méregfogáért.
Hm. Ismét kígyót emleget, ám ezúttal Ash! – lepődök meg – Azt hittem, hogy ezért neheztel Guseinov-ra, erre most ő maga azonosítja magát egy kígyóval?! Nem értem én ezt…
- Ha ez metafora volt, akkor elég gáz – vágja rá a százados – De az alvás egyre csábítóbban hangzik számomra is.
- Akkor csodák csodájára kivételesen egyet értünk. Ki hitte volna? – kérdezi Ash, a hangsúly megint mögöttes tartalmat sugall, de ezt már nem tudom értelmezni – Alex, kérlek, menj előre és vezess minket – mondja, miközben merően bámul a századosra, aki ugyanolyan keményen állja a tekintetét – Utálom másnak mutatni a hátam.
- Tőlem nem kell féltened a hátad – így a százados – Ha meg akarlak ölni, azt szemtől szembe teszem.
Kezdem megérteni, hogy itt valamilyen macsós, „kinek a farka nagyobb, és keményebb” játék van folyamatban. Ha viszont ez a problémájuk, nem értem, hogy miért nem veszik elő, és miért nem mérik le?! Ha szükséges, még segítek is, hogy minél hamarabb elérjék a maximális potenciáljukat, csak, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. Miért kell ilyen értelmetlen, és időrabló verbális csatákat folytatni?
- Csak vigyázz, százados, mert te talán egyenes vagy, de ha sarokba szorulok, nem biztos, hogy én is az leszek – Ash hangsúlya figyelmeztető – Sőt, ha az érdekem úgy kívánja, egyáltalán nem biztos, hogy az leszek. Megjegyzem, egyetlen épeszű ember sem kedvelne engem, szóval én kedvelem azt, aki nem kedvel, mert az nem bolond.
Ez az utolsó olyan mondat volt, amilyet megszoktam Ash-től az elmúlt hónapokban. Első hallásra teljes zagyvaságnak tűnik, pedig logikus.
- Remélem egy pillanatig sem jutott eszedbe, hogy bízom benned – inti Guseinov – Alattomos vagy… egy igazi kígyó, de ha kígyókról van szó, akkor én mongúz vagyok… és mindig számítok a támadásra.
Mongúz. Újabb állat. Jaj de bonyolult! Ezt én már nem tudom követni!
- Reméljük, nem kerülünk szemtől szembe, hogy meglássuk, ki a veszélyesebb. A mongúz, vagy a kígyó?
Pár éve a National Geographic csatornán láttam egy kis videót, amin egy mongúz hozzávetőlegesen fél perc alatt nyírt ki egy kobrát. Már épp nyitnám a számat, hogy ezt megosszam a többiekkel, amikor belém hasít a felismerés, hogy ez szintén a péniszméret, és keménység probléma köre, így nem igényel tudományosan megalapozott választ. Így hát, végül becsukom a számat.
A közénk telepedő merev csöndet végül Akim töri meg. Először Irina-hoz lép:
- Üdvözletem. Ha jól emlékszem, velem még nem volt alkalmuk találkozni. Akim Iljics Zaharov, felderítő és mesterlövész – nyújtja jobbját mosolyogva.
- Dr. Ilina Dolohov, biológus – ráz vele kezet távoli kollégám, majd Akim hozzám lép, s én is bemutatkozok neki:
- Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova, nukleáris fizikus.
Meg kell mondjam, most, hogy így alaposabban megszemlélhetem magamnak, őt sem rugdalnám le magamról! Most csupa olyan férfi – és egy nő is! – vesz körbe, akik közül bármelyikkel szívesen bújnék ágyba! És, tekintve, hogy mióta elraboltak - immár fél éve! – senkivel sem szexeltem, meglehetősen kiéhezett vagyok már, tekintve, hogy én olyan nő vagyok, aki napi rendszerességgel kívánja a jó, kimerítő szexet.
Akim tovább lép, Alexanderhez, aki szintén elfogadja jobbját:
- Alexander Dieter von Kaufmann, én felügyeltem és segítettem a tudósok munkáját a bázison.
Aztán Ash lép előrébb:
- Én… – nyújtja a kezét, de Akim előveszi az egyik fegyverét, és anélkül, hogy egy pillantást is vesztegetne a Svédre, elmélyülten tanulmányozni kezdi.
- Az előbb már bemutatkozott – morogja.
- De még sosem találkoztunk – érkezik a tárgyilagos válasz.
- Az előadásra gondoltam – magyarázza Akim – Annál jobb bemutatkozásra nincs szükségem.
- Nagyszerű, akkor végre indulhatnánk és figyelhetnénk a dolgunkra, mielőtt még valaki úgy jár, mint az a két elpatkolt díszpinty – határozottan érzem a sértettséget a hangjában – Egyik sem tudta rendesen végezni a dolgát, pláne nem az a két ajtós szekrényszerű hülye állat. Olyan hülye volt, mint a föld.
- Talán mind a tíz körmét le kellett volna rágnia? – kérdez vissza Akim harciasan. Nem értem a kibontakozó vita lényegét, valószínűleg nem vagyok minden háttér információ birtokában.
- Én csupán annyit mondok, hogy megérdemelte azt a golyót – vonja meg a vállát Ash – Legalább eggyel kevesebb barom legel isten állatkertjében.
Meglep ez a szóváltás. Ash-t mindenki úgy ismerte a bázison, mint a félnótás segéd. Én átláttam ezen, nagyon intelligens embernek ismertem meg, noha kétségtelen, hogy voltak érthetetlen dolgai, de az én esetemben ez nem meglepő. A kitörés óta viszont egy nagyon ravasz, és szemfüles diverzánsként viselkedik. De eddig nem mutatta jelét, hogy annyira érzéketlen, vagy neveletlen lenne, hogy ilyen nyíltan gyalázza meg holtak emlékét.
Akim pisztolyának csöve olyan gyorsan kerül Ash álla alá, hogy szinte nem is látom a mozdulatot, csak a végeredményt.
- Be van töltve – jelenti ki, szinte gépiesen monoton hangon.
Még én is érzem a feszültséget a levegőben. Ash és Akim farkasszemet néznek egymással, de egyikül sem mozdul. Nem úgy a százados, és Asimov. Egyszerre szorítanak rá Akim kinyújtott karjára, bár, szemmel láthatóan nem próbálják le kényszeríteni, vagy félreütni.
- Akim! - szólítja meg a százados, határozott, kemény hangon. Akim szemmel láthatóan nem reagál.
- Nyugodj meg! – szólal meg Asimov is – Ez a kígyó nem ér ennyit. Ráadásul Vy szerintem kiröhögne egy ekkora idiótát, nem gondolod?
Hosszú pillanatig nem történik semmi, majd Akim idegörlően lassan engedi le a pisztolyt.
- Akim, ígérem, hogyha átver, vagy elárul minket, akkor tiéd lesz a megtiszteltetés – biztosítja efelől Guseinov – De addig is, több ilyen ne legyen, különben kénytelen leszek radikálisabb eszközökhöz folyamodni!
Akim gépiesen bólint, de továbbra sem szólal meg.
- Ez a fazon tényleg nem ér ennyit, próbálj meg lehiggadni – simítja meg Asimov Akim haját. Erre egy pillanatra felvonom az egyik szemöldökömet. Nem éppen bajtársias gesztus az ilyesmi. A romantikus filmekben, és regényekben látni, olvasni ilyen mozdulatot, többnyire valamilyen kezdődő romantikus kapcsolatra jellemzően. Melegek lennének? Nincs semmi bajom a melegekkel, mindössze váratlan fordulatnak találom.
Asimov persze mindezen gondolataimról mit sem tudva, zavartalanul folytatja mondandóját:
- Mindenesetre hatásos volt. Szerintem innentől fogva ötször is meggondolja, hogy szóba hozza–e Vy-t. Mindemellett roppant szórakoztató látványt nyújtott. Gyere, menjünk!
Asimov ráérős léptekkel odébb sétál, Akim elgondolkodó pillantásainak kíséretében, majd követi társát.
A százados, és Ash eközben a tablettel ténykednek. Próbálják kideríteni az ellenség mozgását, és kitalálni azt az útvonalat, ami anélkül vezet bennünket a vasútig, hogy kereszteznénk az ellenség feltételezett útvonalát. Ebből persze ismét heves vita alakul ki, ami csak megerősít korábbi elképzelésemben, mely szerint ez csak egy macsós kakaskodás, ki a keményebb, ki a férfibb. Ezt jó esetben, kamaszkorban már kinövik a férfiak, de úgy látszik, hogy ez a kettő még nem tudott ezen túllépni. Nincs mese, meg kell tenni a felmérést, hogy végre eldöntsük, hogy ki a vezér!
Azonban ez most elmarad, mert a kakaskodás végül csillapodik, és nagy nehezen konklúzióra vergődnek.
Ash indul előre, őt követi Guseinov, Irina, és én, majd Alexander, aztán Akim, és Asimov zárja a sort.
A vasút, mint kiderül, eléggé messze van. Nemcsak hajnalig menetelünk, de a következő, teljes nap. Gyanítom, hogy normál esetben ezt a távot ez a szakasz egyetlen nap alatt leküzdené, de mindenkinek van valamilyen sérülése, és van két civil is velük.
Nem vagyok büszke magamra. Nem tudok úgy haladni, ahogy azt magamtól elvárnám. Ugyan bírom a menetelést, fáradni nem nagyon fáradok, viszont egyre fájdalmasabb a levegő vétel. Legalább egy bordám elrepedt, ez nyilvánvalóvá válik pár kilométer után.
- Én ezt már nem bírom tovább! – fakad ki Irina – Nincs erre ellenség, akkor nem értem, hogy miért nem pihenhetünk egy keveset?
Tulajdonképpen nekem sem lenne ellenemre egy kis pihenő, de szerintem nagyobb biztonságot jelentene, ha minél hamarabb odaérnénk. És már nem lehetünk nagyon messze, legfeljebb néhány kilométer.
- Sajnálom, de nem állhatunk meg – válaszol Guseinov – Minél előbb odaérünk, annál előbb biztonságban vagyunk.
- Vagy nem! – vág vissza Irina bosszúsan – Csak azt ne mondja, hogy éjjel is menetelni akar! Mi nem vagyunk katonák, szükségünk van az alvásra, meg a pihenésre!
A százados megtorpan, vele együtt mindannyian megállunk.
- Csak azt ne mondja, hogy az a pár óra alvás fontosabb, mint az élete! – fordul hátra a százados szúrós tekintettel.
- Egyetértek a századossal – szólok közbe – Minél előbb érünk oda annál jobbak az esélyeink a túlélésre, és ez megér egy kis izomlázat és verejtéket. Bár én nem vagyok olyan fáradt, bírom még pár óráig. Különben is, ha a becsléseim helyesek, akkor hamarosan ott is vagyunk. Eltaláltam? – pillantok Ash-re.
- Így igaz – kapom meg a megerősítést.
- Már csak kicsit kell kibírni. Mindenki fáradt, de muszáj időben odaérnünk! – simítja végig Alexander a biológus vállát.
- De csak pár percre kéne megállni, ameddig kifújjuk magunkat – próbálkozik tovább Irina – Ha egy picit pihenünk, akkor utána sokkal gyorsabban tudunk majd haladni.
Guseinov hosszú pillanatig mérlegel, majd megszólal, hideg, szenvtelen hangon:
- Fél óra. De ez az utolsó pihenő, és ha legközelebb megállít minket, akkor ott is hagyjuk – mondja komolyan, majd keres magának egy szimpatikus fatörzset, ahova leülhet.
Letelepszünk. A százados mellett találok egy kényelmes helyet, Irina és Alexander alig egy méterrel odébb kucorodnak össze. Jól esik, hogy végre nyugalomba helyezhetem magam. Idegőrlő az állandó fájdalom, még ha amúgy nem is üti át a fájdalomküszöbömet. A nőké általában magasabban van, mint a férfiaké, de ennyi az összes előnyöm, az enyém nem kiemelkedően magas, de szerencsére, a fájdalom sem olyan borzasztó. Csak állandó. Legalábbis, ha mozgok.
A hangra figyelek csak fel, aminek hallatán mindig libabőrös leszek:
- Megsérült, doktornő? – kérdezi Guseinov.
- Nem súlyos – válaszolom röviden.
- Nagyra értékelném, ha megosztaná velem – néz rám jelentőségteljesen – Tudnom kell, hogy mire képesek az embereim.
- Nem vagyok az embere – emlékeztetem.
- Itt és most igen, noha valóban, nem adhatok parancsot – aztán kicsit lágyabb tekintettel pillant rám – Épp ezért csak kérem, hogy mondja el nekem.
Csupán egy pillanatig tart felmérnem, hogy semmit nem nyerek, sem nem vesztek azzal, ha megosztom vele a gyanúmat.
- Elrepedhetett néhány bordám.
- Nem inkább eltört? – kérdezi homlokráncolva.
- Nem – jelentem ki – Megrepedt.
- A bordatörést eléggé nehéz megkülönböztetni a bordarepedéstől! – figyelmeztet.
- Tudom, százados! De bízzon bennem, hogy képes vagyok megkülönböztetni egy bordarepedést a töréstől! Ha törés lenne, valószínűleg már átszúrta volna a tüdőmet, és nem tudtam volna megtenni harminc kilométert – magyarázom.
- Erre bízta a dolgot?! – kerekednek el a szemei – Eléggé felelőtlen!
- Valószínűsítettem a repedést, és csak kis esélyt adtam a törésnek – vonom meg a vállam – Vállalható volt a kockázat.
Akim biceg hozzánk, megszakítva beszélgetésünket:
- Elmegyek sétálni – jelenti ki.
A százados bólint, majd visszafordul hozzám. Hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, majd a százados elfintorodik:
- Azt hiszem, sokkal jobban oda kell magára figyelnem, doktornő!
- Szükségtelen, százados! – biztosítom – Inkább figyeljen azokra, akikre valóban oda kell figyelnie! – intek Akim felé, aki épp eltűnik a bozótosban.
- Hagyja, hogy kószáljon az erdőben? – hallom Ash-t.
- Igen hagyom… – vágja rá egyszerűen Guseinov – Felméri a környéket, mivel felderítő… – teszi még hozzá.
- Prendre, doc, déprime un peu l'appétit... – hallom oldalról.
Meglepve kapom oda a fejem. A francia nyelv az, amire a legkevésbé számítok ebben a közegben. De, csak Alexander nyújt felém egy cukorkát, s talán egy kicsit tesztel a franciával. Valóban nem sok, de a szénhidrát kicsit talán tényleg csillapíthatja az étvágyat. Apró figyelmesség a részéről, ami kellemes érzéssel tölt el. Alexander sosem volt velem ellenséges, noha a munkája éppen az volt, hogy az legyen velem. De mindig emberként kezelt, és tulajdonképpen megkedveltem őt, annak ellenére, hogy valójában a fogva tartóm volt.
- Merci Alex – válaszolom neki.
Megnyugodni látszik kicsit, én pedig kibontom a cukorkát – a kedvenc holland cukorkám – és bekapom. Alexander zsebében kicsikét megolvadt, épp csak annyira, hogy ragacsossá váljon tőle az ujjam, úgyhogy élvezettel szopogatom tisztára.
Tevékenységemben akkor akadok meg, amikor felfedezem, hogy a százados elkerekedett szemekkel, megkövülten bámul rám. Amikor rájön, hogy észrevettem, hirtelen elkapja a tekintetét, és úgy tesz, mintha rettenetesen érdekelné, hogy Ash éppen mit mond neki:
- Na persze, mintha a srác a helyzet magaslatán lenne. Ne vicceljen, könnyelműség így elengedni, a lelki állapota túl labilis.
Elmosolyodom, amikor rájövök, hogy miért bámult annyira a százados. Na, igen, neki szívesen megmutatnám, milyen látvány az, amikor ujjam helyett valami sokkal vastagabbat, sokkal hosszabbat nyalogatok!
- Lehet, hogy pont a séta és a magány fogja helyre rakni a lelki világát – szól hozzá Alex – Nem mindenki dolgozza föl könnyen a társai elvesztését…
- Coloskának igaza van – a százados Alex-re – Amúgy… Mit érdekel téged Akim lelki világa? Nemrég direkt provokáltad! – teszi még hozzá felvont szemöldökkel.
Logikus következtetés egy olyan ember számára, aki amúgy ismeri Ash-t. Azonban, a százados nem tartozik ezek közé, ezért nem nagyon értem, hogy mire alapozza a kijelentését?
- Jól van na!! – hördül fel Ash széttárt karokkal – Talán kicsit provokáltam a srácot! Lehet, hogy túlzásba estem. Nem szoktam halottak emlékét gyalázni ez tény… De tudni akartam, hogy melyikért fáj annyira a szíve, és mekkora terhelést bír még el – magyarázza.
- És mire jutottál kicsi kígyó? – Guseinov nem is leplezi a gúnyt a hangjában.
- Nos prüntyőke százados! – dől hátra Ash kissé pöffeszkedve – Tapasztalat szerint szinte már semekkorát. Ha pofán vert volna, azt még megértem, de fegyvert fogott rám, és mind eközben úgy elborult, hogy azt sem vette észre, ha én megyek a túlvilágra, ő is jön velem…
Ezt a kijelentést nem értem. Akim is meghalt volna? Vajon mitől? Valamit nem vettem észre!
- A meglátás helyt álló – jelenti ki a százados.
Ezzel engem eléggé meglep, de ahogy elnézem, a többieket is. Talán Asimov az egyetlen, akin ezt nem látom. Vagy nagyon jól kontrollálja az érzelmeit – legalábbis előttem, ami amúgy, nem nehéz feladat – vagy nem éri meglepetésként a százados kijelentése.
- A nagydarab idióta, ahogy nevezted hasznosabb volt, mint hinnéd – folytatja a százados – Ő tartotta Akimban a lelket, és adott neki erőt, így bár ez is hihetetlennek hangzik, az ő közreműködésével Akim az alakulat 2. legjobban teljesítő mesterlövésze volt. Ez az aprónak tűnő lelki béke, ami most hiányzik. A provokálás nála nem válik be! Vagyis… – hajol közel Ash-hez komor tekintettel – ha még egyszer provokálni mered, kitépem a még dobogó szíved a mellkasodból és megetetem veled!
Csak számomra nyilvánvaló, hogy ez kivitelezhetetlen?! – merengek. A többiek szemmel láthatóan nem akadnak fenn azon az aprócska tényen, hogy egy olyan ember, akinek hirtelen eltávolítják a szívét, a szinte azonnal megszűnő vérnyomás következtében semmiféle cselekvésre nem lesz képes, és pár másodpercen belül meghal. A kilátásba helyezett cselekedet minden határon túlmenő brutalitása felett most elegánsan átlépek, tekintve, hogy háborús helyzetben vagyunk, és ilyen helyzetben még olyan dolgok is megtörténhetnek, ami ellen minden porcikánk, teljes erővel tiltakozik.
Már szóra nyitom a számat, hogy jelezzem a századosnak a tévedését, amikor Ash felkuncog:
- Remek, tehát így állunk. De árulj el valamit prüntyőke, ha a lelki támasz halott, most ki fogja megadni azt a pluszt, amire szüksége van?
Asimov, mint egy rendes kisdiák felemeli a kezét:
- Én kaptam ezt a nemes feladatot – jelenti ki és elrakja a tabletet.
Guseinov egy bólintással megerősíti Asimov kijelentését, majd hozzám fordul.
- Lassan indulunk, hogy érzi magát? – kérdezi, hangsúlya egy szemernyit sem mutat korábbi brutalitásából, vérszomjából. Sokkal inkább érzem olyannak, amilyet a filmekben szoktunk látni, hallani, amikor a főhős lovag gálánsan gondját viseli a főhősnőnek, akit aztán a film végén elnyer jutalmul. Vonzódna hozzám? Nem arra gondolok, hogy lefeküdne-e velem, mert az természetes. Még nem találkoztam olyan férfival, aki ne akart volna magáévá tenni, ha lehetősége adódott volna. De valamiért van egy olyan érzésem, hogy ez a férfi nem csak szexet szeretne tőlem, ha lehetősége adódna rá… Ijesztő gondolat!
Válaszolni nincs lehetőségem, mert Ash, Guseinov, és Asimov is fegyvert rántanak, és a bozótból előlépő Akim-ra szegezik azokat.
- Csak én vagyok – emeli fel a kezeit, mire mindenki leengedi a fegyvereket.
- Csak nem kisétáltad magad? – Ash hangjában kiérezhető némi gúny.
Akim ügyet sem vetve rá leveszi a hátizsákját, kiosztja a bennük megbúvó kulacsokat.
- Van a közelben egy folyó – teszi hozzá magyarázatképp.
- Ellenséges csapatok? – kérdi a százados.
- Semerre.
- Nagyszerű – állapítja meg a százados – Még tíz perc van vissza a pihenőből.
Guseinov visszatelepszik mellém.
- Több figyelmet szentel nekem, mint a társainak, százados – nézek a szemébe, amikor elhelyezkedett – Miért?
- Most panaszkodik, vagy dicsekszik, doktornő? – kérdez vissza. Nem tudom felmérni a testbeszéde, és hanghordozása alapján az érzelmi töltést.
- Ezzel a visszakérdezéssel leplezni próbál valamit? – válaszolok kérdéssel. Tapasztalatom szerint ilyen esetben ezzel a technikával eredményt lehet elérni.
Hosszú ideig nem válaszol, számomra kifürkészhetetlen a tekintete. Majd halványan elmosolyodik, amikor mégis megszólal:
- Dr. Kiryanova!
- Yeliza – vágok a szavába mosolyogva – Kérlek, szólíts Yeliza-nak!
Egy rövid pillanatig meglepetten néz rám, aztán visszatér arcára a korábbi, halvány mosolya:
- Köszönöm, Yeliza! Te pedig szólíts Koljának! – csak egy bólintással jelzem, hogy így lesz, aztán folytatja – Szóval, Yeliza, szerintem te pontosan tisztában vagy vele, hogy milyen hatással vagy a férfiakra!
- Igen, tisztában vagyok vele – bólintok – Szerintem minden csinos nő tudja, hogy mit gondolnak a férfiak róla, ha rá néznek.
- Ó, dehogy! – neveti el magát halkan – Meglepődnél, ha tudnád, milyen naiv nők vannak, vagy mennyire ál naivak… Esetleg szűzkurvák, már elnézést a profán kifejezésért!
- Ezt sosem értettem – ráncolom a homlokom – Miért játszadozik egy férfival, ha nem akar lefeküdni vele? Ha nem akarok szexet, akkor nem közeledem a férfihoz. Ha szexet akarok, akkor jelzem neki, hogy mire van szükségem. Ez szerintem így természetes.
Egy pillanatra hökkenten bámul rám, majd ismét felnevet:
- Hát, azért ennél árnyaltabbak szoktak lenni a dolgok – nevet megint – de végül is, értelek, hogy mit akartál mondani. Szóval, a lényeg, hogy te tisztában vagy ezzel. Én pedig katona vagyok, hetek óta nem voltam otthon, és most éppen kapcsolatom sincs – magyarázza, ismét, azzal a számomra kifürkészhetetlen, halvány mosollyal – Így, érthető, ha egy olyan csinos, és intelligens nő társaságát keresem, mint amilyen te vagy!
- A társaságomat, vagy valami egészen mást keresel, százados? – kérdezem tőle mosolyogva. A nyílt felajánlkozás nem szokott célra vezetni, csak az olyan férfiaknál, akik nem igazán az eseteim. A Kolja-hoz hasonló alfahímek nem szeretik az ilyet, ők szeretik levadászni a prédát.
Kérdésemmel így is sikerült kicsit meghökkentenem. Ilyen visszafogott lenne ez a férfi?
- Khm… – köszörüli meg a torkát – A társaságodat… És valami mást…
Az első szó hallatán kissé lelohad a lelkesedésem. Az nekem sosem ment. Valójában, leszámítva egy-két kamaszkori próbálkozást, nem is próbáltam semmit, ami túlmutatott volna a szexen.
- Egyelőre, a körülmények miatt, csupán a társaságomat tudom felajánlani neked – válaszolom végül, nem túl meggyőzően, majd kissé felbátorodva teszem hozzá – Amint lesz rá alkalmunk, a valami másról is beszélünk majd!
- Beszélünk róla, vagy csináljuk?! – kérdezi határozottabban.
Aham, előtört belőle a vadász! – állapítom meg elégedetten – Épp, ahogy szeretem!
- Amelyiket csak szeretnéd, Kolja! – búgom neki, mert pontosan tudom, hogy ettől beindulnak a férfiak.
- Azt majd akkor megmutatom, hogy én mit is szeretnék! – válaszolja, immár egy igazi alfahímre jellemző határozottsággal, majd feláll – De, most indulnunk kell, Yeliza! Még el kell érnünk a vasutat!
- Induljunk! – pattanok fel én is, de a hirtelen mozdulattól bénító fájdalom hasít az oldalamba, és egy kicsit megingok. Kolja előzékenyen, és mérhetetlenül óvatosan, finoman kapja el a karomat, és tart meg.
- Ne kapkodj, doktornő! – mormogja – Repedt bordákkal óvatosan ugrálj, mert piszkosul tud fájni!
- Vettem észre! – sziszegem neki, s próbálok olyan aprókat lélegezni, amennyire csak lehet.
- Tudsz jönni? – kérdezi aggódva.
- Megtettem már harminc kilométert, nem most fogom feladni! – jelentem ki neki határozottan.
Egy hosszú pillanatig csak merően bámul rám, azzal a kifürkészhetetlen tekintetével, amit most még a halvány mosoly sem lágyít, aztán végül csak bólint:
- Oké, induljunk!
Ugyanabban a sorrendben indulunk tovább, mint ahogy eddig jöttünk.
Irina-nak, mintha igaza lett volna, a pihenő után valóban gyorsabban haladunk. Utunk zavartalanul telik, mígnem kiérünk az erdőségből, és gyönyörű, dombvidéki panoráma képe fogad bennünket, egy városkával a közepén.
- Mire leérünk, beesteledik, és miénk a pálya! – kunkorodik széles, magabiztos mosolyra a Svéd szája.
Tovább indulunk, lefelé a völgy irányába.
Csendben menetelünk, csak a lépteink zaja hallatszik néha, amikor valaki rálép egy-egy ágra, kőre, bármire, ami valamilyen módon zajt adhat ki. Aztán egyszer csak jókora tüsszentés, és köhögés töri meg a nagy csendet.
Ahogy hátra pillantok, Irina, és Alexander Ash-t állja körbe, és mormognak valamit, de nem nagyon hallom, hogy mit. Irina Ash homlokára simítja a tenyerét, mire a férfi hátra hőköl. Érthetetlen jelenet. Végül ismét elindulnak, és felzárkóznak hozzánk, így én is előrefelé fordulva folytatom az utamat.
Ugyan az erdőből már kiértünk, de azért elég gyakran vannak facsoportok, amerre haladunk. A nap magasan áll, már amennyire ilyenkor, október közepén magasan tud állni, de nincs már igazán ereje. Eléggé hűvös van, bár az éjszakai alig hét fokos hideghez képest ez szinte kánikula.
Aztán egyszer csak Asimov kurjantására leszünk figyelmesek:
- A büdös mindenit! – s meglódul, felénk – Százados, nézze ezt meg… Valami nem stimmel!
- Micsoda? – fordul meg Kolja, ezzel megállásra késztetve mindenkit – Katonák?
- Erősen kétlem, de… – tartja elé a tabletet – Ez a kép volt fél órával ezelőtt.
- Állatcsorda lehet… – mérlegeli a százados – Túl kicsik ahhoz, hogy emberek legyenek, és jó messze vannak tőlünk.
Ezt azért örömmel hallom. Nem nagyon akarnék ismét egy vérfürdő közepébe csöppenni.
- Igen ám, én is így gondoltam uram, de nézze meg a mostanit!
Kolja szemei kikerekednek, és tétován megvakarja a fejét, miközben értetlenül bámulja a tabletet. Fogalmam sincs, hogy mit láthat, de mindenesetre alaposan feladta neki a leckét, legalábbis, amilyen tanácstalan az arckifejezése!
- Megleshetem én is? – lép melléjük a Svéd is.
Remek, most akkor megint kezdődik a „kinek nagyobb a farka?” című esztrád műsor! – forgatom a szemeimet.
A százados – legnagyobb meglepetésemre – szó nélkül megmutatja neki a tabletet. Ash legalább annyira értelmes fejet vág, mint Kolja az előbb. Aztán tanácstalanul, a fejét vakarva néz ránk, és látványosan belekezdene mondandójába, végül meggondolja magát, és becsukja a száját.
- Na jó – kezd bele a százados, végül – akkor összegezem a történéseket. Van egy csapat élőlény, ami nem ember, de kitartóan halad felénk, 50 kilométer per órás sebességgel. A kérdés, hogy aggódnunk kellene-e emiatt és, hogy mi lehet az, ami ennyire kitartó. Ha tényleg a mi nyomunkat követik, utolérnek minket, ez nem kétség, ezért futni fölösleges lenne, mivel azzal csak energiát veszítünk.
- Farkasok! – szólal meg Ash mégis – Szerintem ez egy farkas falka lehet, ezért koránt sem gondolom, hogy minket üldöznének. Maximum keresztezzük az útjukat.
Farkasok. Kellemetlen. Eléggé félelmetes állatok. Gyermekkoromban, egy traumatikus mese-élmény hatására örök életemre beszereztem egy általános rettegést a farkasokkal szemben. Ezt mára már képes vagyok kontrollálni annyira, hogy filmen, fotón nem hatnak rám annyira – habár nem szívesen nézek filmeket, vagy fotókat, amelyekben farkasok szerepelnek – de élőben?! Érzem, ahogy a jeges félelem felkúszik a lábamon, összeszorítja a gyomromat, és lebénítja a tagjaimat.
- Farkasok nem lehetnek… – mondja elgondolkodva Irina – Én mikrobiológus vagyok, és tény, hogy az emlősökkel kapcsolatban nincs akkora tapasztalatom, de a kutyafélék, képtelenek ilyen hosszan ekkora sebességre. Sőt bátran állíthatom, hogy a legtöbb állat képtelen rá!
- Ötletek? – pillantok rá, és kénytelen vagyok elismerni a magam számára, hogy reménykedve. Bármi jobb, mint a farkasok!
- Sajnálom Yeliza, csak azt tudom, hogy mi nem lehet… – érkezik a válasz.
Nagyszerű. Akkor még mindig lehetnek akár farkasok is!
- Remek, ezzel nem jutottunk előrébb… – sóhajt Kolja, majd Asimov-ra éa Akim-ra pillant – Akkor telepedjünk le, és várjuk meg mi lesz a vége.
- Itt várjunk, miért?! – fakad ki Alexander.
- Vegyél vissza Coloska! – morran a százados.
Alexander-nek nem kell több, és Irina mellé lépve rosszallóan megcsóválja a fejét. Sosem volt egy konfrontatív ember, legalábbis, én nem olyannak ismertem meg, és így most is visszavonulót fúj.
- Azért maradunk – kezd magyarázatba Kolja – mert amint azt említettem, ha ezek a pöttyök, minket követnek, akkor utol is érnek, még ha futunk, akkor is. Vagyis várjuk őket felkészülten. A másik ok, meg, ha mégsem ránk fenik a fogukat, akkor szépen elhaladnak mellettünk – majd egy pillanatnyi szünet után még hozzáteszi – Ebben bízom.
Ismét kis szünet, mindenki a hallottakat mérlegeli. Fél órája 50 km/h sebességgel jönnek utánunk. Én a legjobb napomon is éppen 33-ra voltam képes, a 100 m-es sprint során, ami egészen pontosan 10,91 másodpercet vett igénybe, amit persze, itt, és most nem tudnék megismételni, de valószínűleg így is a leggyorsabb tagja vagyok a csapatnak. Esélyem nem lenne lerázni az üldözőinket, a csapatnak meg még annyi sem. Logikus, hogy inkább egy alkalmas helyen, felkészülve bevárjuk az üldözőinket, akárkik is legyenek azok, és a helyzet adta előnyünkkel élve, megpróbáljuk legyőzni őket.
A százados tovább folytatja:
- Persze megpróbálhatjuk tempósabbra venni, vagy figyelmen kívül hagyni, és egy plusz kerülővel kitérni az útjukból, de nekem még mindig az a vélemény, hogy ha a mi szagunkat követik, akkor hiába próbálunk kitérni.
- Egyet kell értsek Prüntyőke századossal… – szól bele Ash.
Nocsak! – lepődök meg – Hol marad a menetrend szerinti kakaskodás?!
- Ahogy elnézem – folytatja a Svéd – max. 20 perc, és megtudjuk, mivel van dolgunk. Mondjuk, én megkockáztatnám azt a kitérést. Talán felkészülhetünk úgy is, hogy kitérünk az útjukból, hátha… – von vállat.
Kolja szemmel láthatóan feszülten gondolkodik. Futni sem Asimov, sem én nem tudunk, habár ez utóbbiról csak Kolja tud. Alexander talán tud futni, de Irina már nagyon az ereje végén van. Szép teljesítmény tőle már az is, hogy idáig eljött velünk, és őszintén szólva, a sérülésemtől eltekintve, sem nagyon tudnék futni. Hiába sportolok rendszeresen, azért az elmúlt éjszaka, és a mai nap már eddig is több annál, mint ami egy átlagembertől, még ha rendszeresen sportol is, elvárható lenne. Mi nem vagyunk katonák, és bár büszke lehetek, és vagyok is a fizikai képességeimre, nem versenyezhetek egy különleges alakulatos, kiképzett kommandóssal.
- Rendben, haladjunk tovább, próbáljuk meg kikerülni őket, legyen azok bármik is – egyezik bele Ash ötletébe, és visszaadja Asimovnak a tabletet.
- Százados – szól Asimov, miközben elrakja az eszközt – fel szeretném hívni a figyelmét, mennyire kockázatos a kikerülés, hisz legközelebb, csak jóval azután fogunk képet kapni a műholdtól, hogy ezek túlhaladtak rajtunk.
- Tisztában vagyok vele, de egy próbát megér – hangzik a határozott válasz – Amúgy is, nem számít, hogy maradunk vagy sem, hisz előbb így se, úgy se kapunk képet a helyzetükről.
Ismét elindulunk, marad az eredeti felállás: elöl Kolja, aztán én, mögöttem Alexander Irina-val, majd Ash, végül Asimov, és Akim. A százados komoly tempót diktál, nem futólépés, de erőltetett menet. Minden lépéssel olyan fájdalom hasít az oldalamba, mintha egy zsebkést szúrnának belém, tövig. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy képes legyek tartani a tempót Kolja-val, és ne nyögjek fel minden lépésnél. Nem nagyon tudok figyelni másra, csak arra, hogy menni kell, sietni kell, nem kiáltunk fel, és nem állunk meg, még ha legszívesebben le is feküdnék egy kicsit.
Egy rémisztő vonyításra riadok!
Az egész csapat megtorpan a hangra. Érzem, ahogy a rettegés jeges marokként szorítja össze a gyomromat, mellkasomat, egy pillanatig levegőt sem kapok. Mégis farkasok! – hasít belém a felismerés, és érzem, hogy remegni kezdenek a lábaim.
- Mégis farkasok? – suttogja Irina – De fura a hangja… Ez az alfahím lehet, de mintha egy medve bújt volna belé.
Nem sok farkast hallottam vonyítani életemben, de tény, hogy ez a hang öblösebbnek tűnik. Az alapfrekvencia is alacsonyabbnak tűnik nekem, de az alsó harmonikusai biztosan alacsonyabb tartományban vannak, mint amire én emlékszem egy farkas esetében.
Feszülten figyelünk a zajok irányába. A halk dobogás egyre erősödik, kezdjük hallani a kísérő zajokat, az avar neszezését, az ágak reccsenését, bokrok remegnek meg a távolban.
- Ez nagyon nem lesz jó… – kezd el hátrálni Ash, határozottan rémültnek látom. Idegesen integetve késztet mozgásra mindenkit – Mindenki, futás! Az első épkézláb fára másszanak föl és egy tudós se maradjon fegyveres segítő nélkül. Asimov, segíts Akim-nak, a fájós lába miatt!
Senki sem ellenkezik, és senki sem várja a százados megerősítő utasítását. Ez nem az a pillanat, amikor azt kell mérlegelni, hogy vajon ki is a parancsnok, vagy kinek nagyobb a szerszáma! Mindannyian futásnak eredünk. Minden mozdulatba majdnem belehalok, s szerintem most nem tudom elfojtani fájdalmas nyögéseimet.
- Yeliza! – hallom a fájdalom ködén keresztül Kolja hangját – Ott! Az a fa!
- Látom! – nyögöm, és arrafelé kanyarodok.
Futok, ahogy tőlem telik, de érzem, ez nem egy volt olimpikonhoz méltó teljesítmény. De ennél sokkal jobban aggaszt, hogy fel kellene másznom arra a fára! Azt vajon hogy fogom? Még az a szerencsém, hogy csak repedtek a bordáim, így csak a fájdalmat kell kibírnom, de nem kell attól tartanom, hogy az elmozduló csontvégek komolyabb, másodlagos, belső sérülést okoznának.
- Fel kell másznod! – kiáltja Kolja – Tudom, hogy piszkosul fáj, de muszáj, Yeliza!
- Felmászok! – biztosítom felőle, de valójában nem vagyok annyira biztos én abban. Mindenesetre mindent meg fogok tenni, amire csak képes vagyok jelen állapotomban.
Nekifutásból rugaszkodok el. Fájdalmasan felkiáltok, ahogy minden eddiginél élesebb fájdalom hasít az oldalamba. Küzdök, hogy eszméletemnél maradjak, már csak azért is, mert el kellene kapnom azt az ágat, amit kinéztem. Sikerrel járok, s a lendületemet kihasználva próbálom felhúzni magam. Az oldalamban milliónyi bicskát forgatnak, és csak remélni tudom, hogy nem pattan el egyik sérült bordám sem.
Végül biztos pozícióba küzdöm magam, feljebb húzódva, egy magasabban fekvő ágra, hogy Kolja is fel tudjon mászni.
- Nem tudlak felhúzni! – kiáltom le neki, hogy tudja, nem tudok segíteni neki.
- Tudom! – kiált vissza, és nekirugaszkodik nyomában egy olyan hatalmas döggel, amit még sosem láttam. Kolja elkapja az ágat, és lendületből húzza fel magát, a bestia állkapcsa centiméterekre csattan a bokájától. Pillanatok alatt biztosan ül a helyén, és géppisztolyát előrántva rövid sorozatokkal tüzelni kezd. Lövései nyomán úgy hullanak az állatok, mint a legyek.
De milyen állatok!
Sokkal nagyobbak, mint a leghatalmasabb farkas, amit valaha láttam! Egy átlagos szürke farkas 80 centi körüli marmagasságú, ezek legalább egy méteresek, inkább 120 centisek! Masszívabb felépítésűek, arányaiban is sokkal vaskosabb izomkötegek dagadnak a szőrük alatt, mint egy átlagos farkasnak, így a súlyukat inkább négyszeresére, mint háromszorosára becsülöm egy átlagos farkasénak, vagyis legalább másfél mázsát nyomhatnak. Nagyon szívós állatok, van, amelyiknek két rövid sorozat is kell, hogy elfeküdjön, az hat golyót jelent.
De nem dacolhatnak a fegyverekkel, alig pár másodperc alatt elhullik az összes vadállat.
- Vége – morogja a százados a környéket pásztázva. Amikor megbizonyosodik felőle, hogy nincs veszély, a géppisztolyt hátralöki, majd leugrik a fáról. A hatalmas testű nagyvadak súlyos ruganyosságával ér földet, szinte érzem, hogy megremeg a talaj. Persze, ez csak a képzelet játéka, hisz’ hiába nyom 120-130 kilót, az nagyon kevés ahhoz, hogy érzékelhető rezgéseket keltsen a talajban.
Amikor felfelé nyújtott karjaival jelzi, hogy mehetek, lejjebb mászok, majd én is leugrok. A földet érés több mint kellemetlen. Elsötétedik a világ, megrogynak a lábaim, csak azért maradok talpon, mert Kolja megtart.
- Kérek morfint Akim-tól – morogja a százados.
- Szerintem nincs neki – válaszolom tárgyilagosan – Mindet beadtuk Ghukov alhadnagynak.
- Azért, majd megkérdezem – erősködik.
A többiek felé indulunk, majd a százados előrébb lép:
- Mindenki jól van?
Alex épp Ash-t támogatja egy kicsit, aki, mikor meghallja a százados hangját, elhárítja a segítő kezeket. Az elhessentett német az egyik fához megy, és elkezdi leimádkozni Irina-t, míg Ash leplezett agonizálással tölti az időt. Asimov talpra áll, Akim pedig egy fáról érkezik, meglepően ruganyosan, sérült bokájához mérten.
- Mi megvagyunk – mondja aztán.
- Mi is – szól Alex.
- Svéd? – pillant Kolja a szőke kettősügynök felé.
- Kibírom – nyögi, bár számomra nem tűnik túl meggyőzőnek.
- Rendben. Ezek a dögök már nem fognak több kellemetlenséget okozni – állapítja meg Kolja –Asimov!
- Uram?
- Van valami a közelünkben?
Asimov elkapja a tabletet a hátizsákjából, és felméri a helyzetet, majd szabatosan jelent a századosnak:
- Uram, nem tapasztalok ellenséges tevékenységet öt kilométeres körzetben.
- Rendben, egy percet sem késlekedhetünk tovább! – jelenti ki Kolja – Szedjük össze a cuccainkat és indulás tovább a vonathoz.
- Két óránként jár – közli az információt Ash – Lemehetünk a faluig, de nekem van egy jobb ötletem.
Mindenki megakad a pakolászásban, a holmink összegyűjtésében, és a szemek kíváncsian szegeződnek a Svédre.
- Tudok egy rövidebb utat a vasúti sínekig – magyarázza – A vonat egy bizonyos szakaszon kénytelen lassítani a hegyomlások miatt. Ott gond nélkül fel tudunk ugrani rá, hisz gyakorlatilag gyök kettő a sebessége.
Gyök kettő?! Az egészen pontosan egy egész négyszáztizennégymillió-kettőszáztizenháromezerötszázhatvankettő milliárdod, kilenc tizedes jegyig – morfondírozok – A sebesség mértékegysége, ha nincs definiálva, akkor alapértelmezésben méter per szekundum, tehát akkor három egész hattizeddel kell szorozni, ami… nagyjából öt egész kilencszázad kilométer per óra. Valóban ennyire lassan menne?! Vagy ez megint csak afféle szóvirág?
- Úgy kihagyhatjuk a várost és csak arrafelé kell mennünk – mutat egy lejtő felé Ash, aki mit sem tudva eszmefuttatásomról, zavartalanul folytatja – Levisz a völgybe, kicsit meredek, de gyorsabb és kikerüljük az ellenséget… Egy időre – teszem hozzá végül. Nem kerüli el figyelmemet, hogy meglehetősen fáradtnak tűnik, és egykedvűnek. Az ereje végén járhat.
Ash szavai nyomán csend zuhan közénk, amit aztán Asimov, majd Akim törnek meg:
- Százados, ne haragudjon, de szerintem fogadjuk meg a Svéd tanácsát – int Ash felé Asimov.
- Igen, habár a hátam közepére kívánom ezt az alakot… – morogja Akim – Sajnos bíznunk kell benne, mert nincs más esélyünk.
Kolja ismét mérlegel, ma már sokadik alkalommal. Végül döntésre jut, és egy bólintással helyben hagyja Ash javaslatát:
- Rendben. Azt mondod lefelé és egyenesen?
A Svéd csak bólint, majd elindulunk. A százados megy előre, aztán én, mögöttem Irina, majd Asimov, és Akim. Alexander hátrébb marad, Ash-sel, akik valamit mormognak ott hátul, de nem értem ilyen távolságból.
A lejtő egyre meredekebb, ahogy egyre lejjebb ereszkedünk. Ráadásul, meglehetősen csúszós, nyirkos, sima kavicsokkal, nem könnyű haladni rajta anélkül, hogy az ember el ne veszítse a talajt a lába alól.
Ami hamarosan be is következik, Irina esetében.
Egyszer csak elszánkázik mellettem, ijedt sikkantás kíséretében. Én reflexszerűen utána kapok, és meg is ragadom a ruháját, ám ahhoz nincs elég időm, hogy biztonságosan kitámasszam magam – és hasogató oldalam sem segít ebben – így magával ránt a lendülete. De, szerencsémre, a mögöttem lépkedő Akim elkapja hátra vágódó, biztos pontot kereső karomat, így végül nem gurulunk le mindketten a domboldalon.
Amikor biztonságosan megállunk a lábunkon, kiderül, hogy a sor nem ér véget Akim-nál: őt Asimov tartotta meg, őt pedig Ash. Amikor elengedjük egymást, a Svéd hangosan felröhög.
- Min nevetsz? – kérdezi Akim meglepetten.
- Semmi, csak eszembe jutott a nagyapa, nagymama, unoka, kutya, macska húzzák a répát „gyerekmese”!
Meglehetősen éretlen gondolkodás! Nem is értem, hogy tudott ilyen sokáig észrevétlen maradni a német tisztek előtt, mint kettősügynök, ha egyszer ilyen elképzelhetetlenül gyerekes!
Alkonyatra leérünk a völgy fenekére, ahol a sínpár fut.
Éppen időben érünk le, már halljuk a távolból a mozdonyok, és a vagyonok jellegzetes zaját, bár, a vonatot magát, még nem látjuk. A sínek mellett álló fák takarásában várjuk a vonat érkezését.
- Jól van, előbb Asimov ugrik fel – adja ki az utasítást a százados – Felhúzza Akimot, ők ketten a tudós hölgyeket, majd Coloska, Svéd és Én.
- Mégis hogyan? – kérdezem. Nem vagyunk kaszkadőrök, hogy efféle feladatokat ilyen könnyedén kivitelezzünk!
- Valaki kinyitja az egyik marhavagon ajtaját, aztán sorjában felugrálunk – magyarázza Ash álmos hangon – Nem jelent veszélyt, Yeliza. A szerelvény, itt előttünk körülbelül 8 km/h sebességgel fog haladni.
Aha! Akkor mégsem gyök kettő! – állapítom meg – A nyolc kilométer per óra, az egy egész ötvenhétszázadszor több mint gyök kettő méter per szekundum! Szóvirág volt, megint!
- Látod szemben azt a sziklafalat? – mutat Ash közben a szemközti, eléggé lazának tűnő löszfalra – Emiatt.
A százados eligazít bennünket, és mindannyian megbújunk a sínek melletti bokrok között, csak Asimov nem. Ő feljebb megy pár tíz méterrel, hogy ha felugrott, ki tudja nyitni az ajtót, mire odaér hozzánk.
A vonat perceken belül megérkezik, a mozdony tényleg nagyon lassan halad el előttünk. De nincs választása, a tömege által keltett rezgések könnyedén megmozdíthatják a laza löszfalat. De ez a kényszer nekünk most épp kapóra jön, hisz’ így könnyedén felszállhatunk rá, menet közben.
Asimov kalandfilmbe illő jelenettel jut be a vagonba. Nekifutásból felugrik a vagon egyik merevítőjére, egyik kezével megkapaszkodik az ajtó melletti kapaszkodóban, míg a másikkal elforgatja a zárkereket, majd egy erőteljes rúgással kilöki a tolóajtót. Aztán bevetődik, és máris fél térden vár bennünket.
A következő Akim, akit Asimov egyetlen rántással segít be a vagonba. Aztán Irina következik, őt már ketten segítik fel, aztán én. Megint túlvállalom magam, mindig elfelejtkezek a sérülésemről, így fájdalmas fintorral elterülök a vagon padlóján, miután szinte segítség nélkül vetődök fel a vonatra. Irina kérdő tekintettel pillant rám, én alig láthatóan ingatom a fejem. Majd később.
Mire feltápászkodok, mindannyian biztonságban vagyunk, a vagonban, Kolja pedig egy könnyed rántással behúzza az ajtót. Pokoli erős lehet, egy ilyen vagonajtót ilyen könnyedén behúzni, fél kézzel, nem kis teljesítmény!
A vagon padlóját bokamagasságig szalma borítja, így tulajdonképpen meglehetősen rusztikusan ugyan, de valamelyest kényelembe tudjuk helyezni magunkat. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy Ash az első, aki összekotorva némi szalmát, elvackolja magát, mint valami kis rágcsáló. Mire mi is elhelyezkedünk, már félrebillent fejjel alszik.
- Valami nincs rendben vele – mondom Kolja-nak, a Svéd felé biccentve.
- Olyan makacs, mint te – válaszol – Megsérült, megfázott, de nem mondja, és nem ismeri el.
- Én elismertem – jegyzem meg tényszerűen.
- Igaz, de csak, amikor rákérdeztem – mosolyodik el.
- Ha elmondom, sem tudunk vele csinálni semmit – állapítom meg.
Nem válaszol, csak mosolyogva ingatja a fejét. Szó nélkül hagyom én is. Ahogy körbenézek a többieken, Irina Ash felé int nekem.
- Mindjárt jövök, megnézem, hogy mi van vele – mondom Kolja-nak.
Amikor mindketten Ash mellé telepszünk, megállapítjuk, hogy úgy alszik, mint aki kómában van. Nem reagál az érintésre, de azért mégis csak, alszik, úgyhogy nem aggódunk különösebben. Legalábbis, én nem, Irina nevében nem tudok nyilatkozni. Ismerve őt, ő valószínűleg aggódik.
- Yelizaveta, kérem segítene nekem? – kérdezi rám pillantva.
- Gondolom, Ash-ről lenne szó – bólintok beleegyezően.
Egy pillanatig érzem magamon fürkésző pillantásait. Nem tudom, mi járhat a fejében, de valószínűleg mindegy is, mert úgysem érteném. Most többen vagyunk egy csapatban, mégis feszélyezve érzem magam a társaságában, mert annyira… más mint én! Ő… olyan érzékeny! Megérzi mások lelkiállapotát, még az enyémet is, pedig egyesek szerint nekem lelkem sincs! Azt hiszem, hogy ő olyan, amilyennek a legtöbben elképzelnek egy ideális nőt. Érzékeny, figyelmes, gondoskodó. Ezek a tulajdonságok belőlem teljesen hiányoznak, és nem is értem őket. De a társadalom szemmel láthatóan többre értékeli az olyan nőket, mint Irina, az olyanokkal szemben, mint én…
- Igen – válaszol aztán – Biztosra veszem, hogy megfázott és lázas. Készítek teát, az majd rendbe hozza. Csak annyit szeretnék kérni, néha nézzen rá, jobban van-e?
- Természetesen – bólintok, mire kedves mosolyai egyikét kapom válaszul.
- Maga egy nagyon bátor nő Yelizaveta – jegyzi meg.
Legnagyobb szerencsémre, erre nem vár tőlem választ. Nem is tudnék mit válaszolni rá.
Míg én Kolja mellé telepszem, Irina visszatér Alex-hez, és tevékenykedni kezd. Hamarosan textil darabot szerez, majd Asimov-tól öngyújtót, Akim-tól fém bögrét kap. Lassan ugyan, de végül illatos tea készül.
Míg ő ezzel foglalatoskodik, visszatérek Ash-ez. Egyenletesen lélegzik, de magas láza van. Úgy becsülöm, hogy valahol 39-40 fok között lehet. Figyelmet igényel, mert, ha ez feljebb kúszik, az komoly probléma lesz, és még nincs ötletem, hogy kezeljük.
Már épp visszatérnék Kolja-hoz, amikor Irina lép hozzám:
- Yelizaveta – sietek oda hozzá és a kezébe adom a kulacsot. – Ezt kérem oda adná Ash-nek? Addig én készítek a többieknek is! – mosolya zavarba hoz, mert nem tudom, hogy mit kellene reagálnom rá. Ezért inkább csak bólintok, jelezve, hogy rám hagyhatja a dolgot, s Ash-hez fordulok a teával.
Finoman megrázogatom a vállát, közben halkan szólongatom:
- Ash!
A következő pillanatban egy kés hideg pengéjét érzem a torkomon.
Nem különösebben lepődök meg, bár nem tudom, hogy miért. Talán számítottam rá, hogy egy kettősügynök minden pillanatban, készenlétben van, még, ha alszik is. Talán éppen ezért nem is rémít meg a dolog. Egy másodpercig nem mozdulok, majd lassan felemelem a kezem, és Ash csuklójára fonom ujjaimat. Finoman elhúzom a kést tartó kezét a nyakamtól, és a teste mellé fektetem.
- Elnézést – mormogja, érzésem szerint kissé zavarban.
- Érthető – bólintok nyugodtan – a reflexeid arra lettek programozva, hogy hirtelen is tudj cselekedni.
Ash még mindig kissé nyugtalanul pillant körbe a társaságon, majd tekintet visszatér hozzám.
- Igyál – nyújtom neki a kulacsot – Fel fog melegíteni. Teljesen kihűlsz, tüdőgyulladást is kaphatsz, aminek a következményei súlyos szövődmények kialakulása, feltéve, ha életben maradsz megfelelő ellátás nélkül – magyarázom. Fontos, hogy tisztán lássa a lehetőségeket, különben nem várható el tőle, hogy a helyes döntést hozza.
Pislogását értetlenségnek tudom be, majd lassan átveszi a kulacsot.
- Köszönöm – emeli felém, amit csak egy bólintással nyugtázok.
Aztán mellé telepszek, szorosan, egész testemmel hozzá simulva. Érzem, hogy egy pillanatra megdermed, izmai megfeszülnek.
- Te mit csinálsz? – kérdezi, szokatlan hangsúllyal, amit nem tudok mire vélni.
Belekortyol a teába, és felderül az arca. Kedvtelve ízlelgeti a meleg folyadékot, majd egy jelentőségteljes – fogalmam sincs, milyen jelentésűt – pillantást vet Irinára, aki mosollyal válaszol. Frusztrál, hogy nem értem ezeket a gesztusokat!
- Melegítelek – válaszolok neki, mire felém fordul – Látszik rajtad a hypothermia, Ash.
- Csak aludnom kell, ennyi az egész – próbálja elbagatellizálni – Reggelre kutya bajom.
- Egy megfázáson kívül – és nem teszem hozzá a súlyos jelzőt, meg a halálos szövődményeket. Irina részéről érkezik némi támogatás:
- Bízz bennem, Ash, ez a tea azon kívül, hogy nagyon finom, remekül hat meghűlésre és megfázásos betegségekre.
- Nem vagyok beteg! – vág vissza, azt hiszem, bosszúsan.
- Akkor a tea azért kell, hogy ne is legyél az – vágja rá Alex, vigyorogva.
Hamarosan elcsendesedünk, és mindenki megpihen.
Nem kerüli el figyelmemet, hogy bár Kolja szemmel láthatóan alszik, lopva bennünket figyel. Szinte érzem a rosszallást a tekintetéből, ahogy Ash-hez simulva melegítem őt a testemmel. Felvonom az egyik szemöldökömet, mert nem tudom mire vélni a tekintetét. Olyan bonyolultak ezek az emberi dolgok! Nem véletlen, hogy sosem bocsátkozom úgynevezett kapcsolatba, és csupán szexet akarok a férfiaktól!
Csupán pár percig maradok így Ash-sel, majd felkelek mellőle, és jókora kupac szalmát halmozok rá, betakarom vele. Morgolódik valamit, de nem is értem, és nem is érdekel. Felmelegítettem, most pedig gondoskodok róla, hogy a hő meg is maradjon.
Amikor ezzel végzek, visszatérek Kolja-hoz. Letelepszem mellé, nem túlzottan közel hozzá.
- Gyere közelebb, mert hideg van. Meg fogsz fázni – morogja halkan, ki sem nyitva a szemeit, s szétnyitja a zubbonyát.
Egy pillanatra megdermedek, nem tudva, mi lenne a megfelelő lépés. Végül mellé csusszanok, szorosan rásimulok a testére, ő pedig magához húz, betakarva a zubbonyával, végül egy kis szalmát húzunk magunkra.
Ahogy megérzem magam alatt a százados kemény, erős testét, hevesebben kezd verni a szívem. Hiába, a testemet nem lehet átverni bármennyire is fáradt vagyok. Régen voltam férfival, és Kolja éppen az esetem: hatalmas termetű, szín izom vadállat. Legszívesebben most azonnal letépném róla a ruhát, és kényszeríteném, hogy tegyen magáévá, de ezt több szempontból sem tehetem meg. Egyrészt, nem vagyunk egyedül, másrészt, valószínűleg ő nem ezt, és főleg nem így akarná.
Mert azt hiszem, hogy ő is akarna valamit. Hogy pontosan mit, azt sajnos még nem tudom, mert nem beszéltünk róla.
Szótlanul fekszünk, összesimulva, mígnem elszenderedek.
* * *
Amikor felébredek, a vonat még halad velünk.
A százados már ébren van, nyugodtan hever mellettem-alattam, tekintete rajtam pihen, ajkain halvány mosoly.
- Bocsánat, nem akarlak feltartani! – motyogom még kissé álmosan. Éjszaka nem aludtunk, menekültünk, átmeneteltük az egész éjszakát, és a következő napot. Hiába érem be viszonylag kevés alvással normál esetben, most többre vágyna a szervezetem.
- Maradj csak – húz vissza, amikor próbálok odébb csusszanni – Nem megyünk sehová, még egy darabig.
- Ó, értem – engedek neki.
- Te nem érted ezt az egészet, ugye? – kérdezi kis hallgatás után.
- Mit? – nézek rá értetlenül.
- Ami zajlik közöttünk…
Tanácstalanul nézek rá. Ez az a téma, amihez nem tudok érdemben hozzászólni – a virágkötészet mellett. Ez az, amitől mindig is menekültem, mert csak frusztráció, zavartság, és bánat forrása – bánat, a másiknak.
- Érzékelem, hogy van közöttünk vonzalom – mondom óvatosan, mert ez teljesen ismeretlen talaj a számomra, és bármennyire is nem értem a finomabb érzelmi rezdüléseket, fájdalmat okozni nem akarok senkinek, még ha, én magam nem is értem ennek a fájdalomnak a mibenlétét. Nem mindenki olyan, mint én, sőt, a legtöbben nem olyanok.
Halkan elneveti magát:
- Fura egy lány vagy te! – aztán egészen más irányban folytatja – Hogy vagy? Fájdalom?
- Köszönöm, elviselhető, így, hogy nem mozgok – nézek fel rá. Hálás vagyok neki a témaváltásért, mert kezdett nagyon kényelmetlen lenni az előző.
- Amint Akim felébred, kérek tőle morfint – mondja – Neki van még, nem volt velünk akkor, amikor Sally-t meglőtték.
- Igaz – bólintok, átgondolva – Jól jönne, főleg, ha még tervezünk valamilyen kaszkadőrmutatványt.
- Le is kell szállni erről a vonatról valahogy! – jegyzi meg.
- Igen, ezt magam is kikövetkeztettem!
Nem tudom, hogy mennyi idő telik el. A vonaton teljesen elveszítem az időérzékemet ezzel a félálomszerű állapottal. A következő, amire eszmélek, hogy Kolja finoman megsimogatja az arcomat:
- Ébresztő, doktornő!
Felnézek, és egy fecskendővel találom szemközt magam.
- Mit tervezel, századosom? – morgom halkan.
- Fájdalomcsillapító – mondja – Morfin, több alkalomra is elég lesz, mert neked nem kell most annyira sok.
- Jöhet – bólintok, mert tudom, hogy kelleni fog.
Leveszem a polár pulóvert, majd felhúzom a pulcsim ujját. Kolja gyakorlott mozdulatokkal keni le a karomat fertőtlenítővel, majd szúrja belém a tűt, és fecskendezi be a morfiumot.
- Köszönöm – húzom vissza a pulcsim ujját, és veszem vissza a pulóvert.
- Nincs mit – áll fel, és teszi el Kolja a fiolát – Még három alkalomra elég.
- Majd spórolunk vele – jelentem ki, és míg Kolja Asimov-val, és Ash-sel beszéli meg a helyzetet, én összeszedem magam, és lesöpröm magamról a szalmát.
- Jól van, akkor figyelem emberek! – szólal fel Ash – Mivel a határnál ellenőrizni fogják a vagonokat így előtte le kell szállnunk…
- Éppen ezért amikor lelassít majd a vonat, mind kiugrunk – teszi hozzá Kolja.
Irina aggódva pillant fel Alex-ra, aki átöleli és valamit súg neki. Megértem az aggodalmát, mert megint csak: mi nem vagyunk sem katonák, sem kaszkadőrök. Egy tempósan haladó vonatból kiugrani? Az azért nem egy hétköznapi tudósnak való feladat!
- És mégis hogyan fogjuk ezt végre hajtani? – teszem fel a kérdést.
- Asimov és Akim lesznek az elsők egymás után, majd a tudós hölgyek – magyarázza a százados – Coloska, a kígyó és én.
- Én nem ugrok – jelenti ki Irina egészen apróra összehúzva magát.
- Százados… Ha Akim után ugranék én? – kérdezi Alex.
- Mégis miért Coloska? – vonja fel kérdőn a szemöldökét a százados.
- Majd én elkapom Irinát, akkor talán ki mer majd ugrani. Igaz? – fordul felém Alex, mire bólintok.
Merész elgondolás! Ebből azért az egy sérült helyett nagyon könnyen tud kettő lenni!
- Rendben, legyen így.
Túlzás lenne azt állítani, hogy Irina felvidul az ténytől, mindenesetre bizakodóbbnak látom. Én a magam részéről továbbra is realista vagyok: Akim sérült. Én sérült vagyok, elég kevés is elég hozzá, hogy komolyabbra forduljon az állapotom. Irina nem egy akrobata, és Alex el akarja kapni, Asimov pedig Akim-ot. Ez öt potenciális súlyos sérültet jelent, a hét személyből.
Nyugodtan várom az időt, amikor le kell ugrani. Próbálom kitalálni, mi lesz a legmegfelelőbb technika, hogy minimalizáljam annak esélyét, hogy elpattan valamelyik repedt bordám. Ebben a helyzetben ez eléggé nehéz feladatnak tűnik, mivel a legcélravezetőbb az lenne, ha vállon átgördüléssel csökkenteném a mozgási energiát. Meglátjuk, hogy mit bírnak még a csontjaim.
Aztán a vonat lassítani kezd, Kolja pedig felrántja a vagon ajtaját.
Elsőnek Asimov ugrik, ügyesen kigurulja a lendületet. Őt Akim kiveti, akit Asimov segít földet érni, majd Alex következik, szintén gond nélkül.
- Ash… – fordul Irina a Svédhez – Jobban vagy már?
Ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy Ash hogyléte felől érdeklődj, Irina! – forgatom a szemeimet. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy semmiféle gyakorlati érzéke nincs a biológusnak.
- Persze, kutya bajom! – mosolyog. Nem értem a mosolyt, mert engem speciel bosszant a dolog – Ugorj csak, vár rád Rómeó!
- De én… – lép közelebb hozzá – Félek…
- Ez esetben, bocsánat – és Ash egészen egyszerűen kitaszítja az ajtón Irina-t!
Hát, ez sem volt a legjobb ötlet! – állapítom meg, és aggódva nézek a biológus után, aki csodával határos módon épségben landol, Alex-en.
Mivel konstatálom, hogy nincs baj, nekilódulok, és kivetem magam a vonatból. Két lépés, majd elvetődök, és kigurulom a lendületet. Nem tartozik életem legkellemesebb élményei közé, de köszönhetően a morfiumnak, azért elviselhető.
Aztán Ash érkezik, aki ledönti a lábáról a segítségére érkező Alex-et, és egymásba gabalyodva hemperegnek a földön. Ash vidáman felnevet, s mond valamit Alex-nek.
- Nincs időnk szórakozni! – hallom Kolja erőteljes hangját, ahogy felpattan, miután ő is megérkezik.
Már hajnalodik. Tulajdonképpen átvonatoztuk az egész éjszakát. Egy átlag tehervonat nem megy gyorsabban 60-70 km/h-nál, így körülbelül 500-550 km-t tehettünk meg.
- Plzeň határában kell, hogy legyünk – közli Asimov, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.
- Az már a hajdani Csehország területe – teszi hozzá Akim, elgondolkodva.
- Így van – helyesel Ash elégedetten.
- Nem ez a legrövidebb út Moszkva felé – állapítom meg.
- Nem – hagyja helyben a Svéd – De az egyetlen. Sajnos, Rosenthal környékén ez az egyetlen vasútvonal, és a másik irányba zsákutca. Marburg felé kellett indulnunk, így Frankfurt-on keresztül tudtunk jönni idáig.
- De honnan tudtad, hogy ez a vonat eddig eljön? – kérdezi Alex.
- Nem tudtam – vonja meg a vállát Ash.
- Remek! – fúj hangosan Kolja – Akkor ennyi erővel bárhol is kilyukadhattunk volna!!!
Már látom, hogy megint megérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor ennek a kettőnek össze kell mérnie a farkát, ismét.
- De itt lyukadtunk ki! – köti az ebet a karóhoz Ash – Most mit kell ezen rugózni?!
- Mert nincs semmi tervszerűség abban, amit csinálsz, kicsi kígyó! – vág vissza a százados ingerülten.
- Na, mert aztán kurvára tervszerű volt, ahogy szitává lőtték a helikoptert, Prüntyőke! – emeli fel a hangját Ash is – Ezzel szemben itt vagyunk, velünk vannak a tudós csajok, és úton vagyunk hazafelé! És ez nem éppen a te kurvanagy tervszerűségednek köszönhető!!!
- Na, ez már kibaszottul hiányzott!!! – fortyan fel a százados is – Már vártam, mikor fog kiderülni, hogy a kis kígyó nélkül sehol sem lennénk, és egyébként is, te vagy az igazi parancsnoka a küldetésnek!!!
Na, témánál vagyunk! Megint átmentek kamaszfiúba, megint kakaskodnak! Most már nem lehet halogatni, mindenképpen el kell dönteni egyszer, s mindenkorra, hogy kié a nagyobb!
- Nagyon sajnálom, hogy nincs nálam egy mérőszalag, szívesen a rendelkezésetekre bocsájtanám – jelentem ki ebben a pillanatnyi szünetben – Azzal egyszer, s mindenkorra lezárhatnánk a vitát, kiderülne, hogy ki a nagyobb csődör, aztán koncentrálhatnánk a feladatunkra.
A két férfi megnyúlt arccal fordul felém, és úgy merednek rám, mintha azt állítottam volna, hogy a Schrödinger-egyenlet a Bolzmann-állandó függvénye.
- Hogy micsoda?! – találja meg végül a hangját a százados.
- Úgy vitatkoztok, és bizonygatjátok a magatok igazát, mint a kamaszfiúk, akik azon csatáznak, kinek a pénisze a nagyobb?! – magyarázom a szerintem nyilvánvalót, a többiek elképedt pillantásainak kíséretében – Gondoltam ezzel el lehetne intézni a problémát, és konstruktív mederbe terelhetnénk a beszélgetést, de sajnos nincs mérőszalagom – majd elgondolkodva emelem fel a jobb kezem – Habár, az én nagyaraszom egészen pontosan 210 milliméter, ennél nagyobb mérőeszközre nincs szükség, igaz?
Alexander hangosan felhorkant, és nevetésben tör ki. Odapillantok, mert nem értem, hogy mi vicceset mondhattam, de Alex önfeledten hahotázik. Irina elkerekedett szemekkel figyel bennünket, még a keze is megáll a levegőben. Asimov és Akim megrökönyödve pillog hol a századosra, hol rám.
- Ö-ööö… Izé – dadogja Ash – Szerintem nem szükséges – pillant Kolja-ra, aki hasonló zavart tekintettel néz a Svédre, majd vissza rám – Azt hiszem, hogy el tudjuk dönteni, hogy ki a vezér, anélkül, hogy khm… izé… szóval érted!
- Így van! – vágja rá a százados is. Nehéz megállapítani, de, mintha kicsit pirosabb lenne az arca, talán melege van – A csapatot én irányítom, én vagyok a parancsnok, ellenben kikérem tanult kollégám véleményét, mert az ő helyismerete sokkal alaposabb az enyémnél! Nem szükséges… khm… Szóval már eldöntöttük, na!
- Jól van, rendben van! – bólintok elégedetten – Akkor ez lerendeződött, és akkor most már a problémamegoldásnak szentelhetjük a figyelmünket. Nagyon sajnálom, hogy elkéstem a javaslatommal, talán időt spórolhattunk volna meg, ha ezt hamarabb közzéteszem.
Kolja, és Ash egymásra néznek, nagyon furcsa pillantást váltanak, majd zavartan egymás felé lépnek egyet.
- Izé… – kezdi Kolja – Elmondanád, hogy merre is vagyunk pontosan? – kérdezi Ash-től, majd int Asimov-nak – Te is gyere, szükség lesz a tabletre!
Hamarosan kiderül, hogy Ash-nek igaza volt, Plzeň határában vagyunk, nem messze a rendező pályaudvartól. Innen a Prága-Wroclaw-Varsó-Minszk útvonal a legrövidebb Moszkvába.
- Az nagyjából kétezer kilométer – mormog Kolja.
- Annyi – húzza el a száját Ash
- De, elég lenne eljutni Lvov-ig, Brest-ig, vagy Kaliningrad-ig, nem? – osztom meg gondolataimat – Ezek mindegyike, szerintem, ezer kilométeren belül van.
- Igaz – bólint Kolja – Onnan már hazavisznek bennünket, csak a határon kell átesnünk!
- Mire nem jó, ha egy zseni is van a társaságban! – derül fel Ash arca.
Értetlenül pillantok rá, nem tudom mire vélni a megjegyzését. Szerencsére, a többiek nem tulajdonítanak neki nagyobb jelentőséget, így nem nyílik alkalom arra, hogy reagálhassak valamilyen módon, mivel Asimov a tabletet tapogatva szólal meg:
- Igen, Lvov, és Brest nyolcszáz-negyven, Kaliningrad körülbelül nyolcszáz-ötven kilométer.
- Az még mindig elég sok – morog Kolja.
- Repülőgép – mondja halkan Irina – Az kellene…
- Így van – bólint Akim – Ezzel csak az a baj, hogy menetrendszerinti járatra fel nem jutunk, sehogy, magángépet meg esélytelenek vagyunk szerezni, reptervvel. Marad a felszín.
- Igen, de közúton nem mehetünk – veti ellene Alex – Tuti, hogy minden sarkon ellenőrző pontokat állítanak fel Rosenthal és Szovjetunió között!
- Itt jön a képbe Ash – mondom nyugodtan.
- Merthogy? – kapja fel a fejét a szólított.
- Civil ruhákat kell szereznünk mindenkinek – magyarázom – És úgy kell tennünk, mintha csak turisták lennénk!
- Turisták? – kérdez vissza Kolja hitetlenül.
- Aham, turisták! – bólint Ash vigyorogva – Értem!
- Akkor kifejtenéd? – kérdezi Asimov – Csak, hogy mi is értsük!
- Mindannyian beszélünk oroszul! – vágja rá Ash – Az európai fülnek az semmiben sem különbözik a bolgártól, így nyugodtan kiadhatjuk magunkat bolgár turistáknak, jól mondom, Alex?
Alexander kissé meglepett arccal, merengve pillog egy sort, majd óvatosan bólint:
- Működhet. Egy átlag európai meg nem mondja, hogy orosz, vagy bolgár nyelvet hall, legalábbis, első hallásra. Ha hosszabban hallgatja, valószínűleg rájön, hogy nem orosz, de ahhoz percek, és folyamatos beszéd kell.
- Remek! – vigyorog a Svéd – Akkor ez lesz!
- OK, de ahhoz európai útlevél, vagy személyi igazolvány kellene! – ellenkezik Kolja.
- Még az a jó, hogy nekem mindenhol vannak adósaim! – vigyorog a Svéd – Azt szerezhetünk, csak Prágáig kellene valahogy elvergődnünk…
- Az csak száz kilométer – jelentem ki.
- Aha, de úgy, hogy a fél Unió ránk vadászik! – húzza el a száját Alex.
- Gyalog három nap – morfondírozik Kolja – Erőltetet menetben kettő…
- Eddig sem ment zökkenőmentesen – int Akim Irina, és felém – Tőlük nem várhatja el, Uram, hogy erőltetett menetben lenyomjanak száz kilométert! Semmilyen menetben sem várhatja el!
- Napi huszonöt kilométerével megcsináljuk, ha nincs jobb ötlet – biztosítom őket felőle. Irina elszántan bólogat, így folytatom – Ez négy nap. Tudom, hogy éppen a duplája annak, amit számoltál volna, Kolja, de ennél többre nem vagyunk képesek!
- Más megoldás kell! – jelenti ki Alex határozottan.
- Menjünk kertek alatt – böki ki Irina.
- Kertek alatt?! – lepődik meg Kolja – Mire gondol, doktornő?
- Hát – vonja meg a vállát bátortalanul a biológus – Mondjuk, mehetnénk földutakon… Szereznénk valamit, amivel mehetünk tökön-babon át…
- Traktor! – mondja Akim – Itt találhatunk traktort, utána kötünk egy pótost.
- Azzal öt-hat óra alatt Prágában lehetünk – kalkulálom. A kérdő pillantásokra még hozzáteszem – Terepen nem nagyon lehet gyorsabban menni tizenöt-húsz kilométer per óránál. Nagyon igénybe venné a gép szerkezetét, meg, persze, nekünk is nagyon kellemetlen lenne.
Hosszú csönd. Aztán Kolja teszi fel a kérdést:
- Jobb ötlet?
Senki sem mozdul.
- Akkor… próbáljuk meg – dönt végül a százados.
- És most, vagy húzzuk meg magunkat valahol, és csak este? – vetem közbe.
- Hogy mondod? – húzza fel a szemöldökét Kolja.
- Most egyből indulunk, vagy megvárjuk a sötétedést?! – ismétlem meg.
- Jó kérdés! – bólogat Alexander.
- Ühüm – gondolkodik el Kolja is.
- Ha éjszaka haladunk, valami mezőgazdasági járművel, az eléggé feltűnő lehet, nem? – kérdezi Akim.
- Hát, eléggé – mormog Alex.
- Szerintem – szólal meg Irina – Menjünk nappal, de ne menjünk be Prágába, hanem valahol kint húzzuk meg magunkat, míg besötétedik…
- Ez ésszerűnek tűnik! – int Asimov a biológus felé.
- Igen, teljesen logikus elgondolás – állapítom meg én is.
- Akkor ezt tesszük! – dönt a százados.
* * *
Két órával később egy öreg Belarus traktor vontatta pótkocsin zötykölődünk.
A nálam idősebb szerkezetet Asimov, és Alex kötötte el egy tanyáról, a pótkocsival együtt. A traktort most Alex vezeti, és Ash a mitfahrer. Ez a közlekedési forma nem a legkényelmesebb, és nem lesz a kedvencem. A pótkocsi egy egyszerű, magas falú platós kivitel, valószínűleg ládás termények szállítására. Pad természetesen nincsen, így a platón próbáljuk magunkat kényelembe helyezni. Eléggé reménytelen vállalkozásnak tűnik, tekintve, hogy a pótkocsi rugózása szinte kőkemény, és vadul pattog a földúton, vagy terepen.
Mindenesetre jelentősen lerövidíti az utat Prágáig. A gyalog nagyjából négynapi – a katonáknak mindössze kétnapnyi – távolságra lévő várost így várhatóan 5-6 óra alatt elérjük. A szovjet, és a német tiszt még arra is gondolt, hogy a gép 120 literes üzemanyag tartálya szinte teljesen fel legyen töltve, így akár 250-300 km-t is megtehetnénk vele, de szerencsére Prága mindössze 100 km-re van. Persze, túl korán fogunk odaérni, úgyhogy majd meg kell húznunk magunkat valahol, míg besötétedik, ahogy eldöntöttük.
Az utunk zavartalanul telik, mondhatni, unalmasan. Ez nem panasz, jó egy kicsit unatkozni, az elmúlt tizenvalahány óra izgalmai után. Sosem gondoltam volna, hogy tudósként ilyen kalandos életem lesz: elrabolnak egy repülőgépről, fogva tartanak egy földalatti kutatóbázison, majd egy kommandó kiszabadít, és gyalogszerrel próbálunk eljutni Moszkvába. Persze, ha már átléptük az Európai Unió, és a Szovjetunió határát, már nem vagyunk magunkra utalva, ott már segítséget kérhetünk, repülőgépet küldenek értünk, úgyhogy, ahogy meg is állapítottuk, nem kell Moszkváig mennünk.
Aztán azon kezdek el gondolkodni, hogy ha esetleg belebotlunk valakibe útközben, akkor nem biztos, hogy könnyű lesz kimagyarázni magunkat, tekintve, hogy három teljesen felfegyverzett, itt-ott vérfoltos kommandós társaságában egy német katonatiszt, két civil nő, és egy civil férfi utazik egy traktorral vontatott pótkocsin. Ha legalább az öltözékünk megfelelne a helyi viszonyoknak – legalábbis, a négy katonáé – akkor már nagyobb esélyünk lenne.
- Elfelejtettünk ruházatot cserélni – jegyzem meg, úgy egy óra zötykölődés után.
- Már nekem is eszembe jutott – morogja Kolja, és a füleséhez nyúl – Coloska!... Hol járunk?... Aha, értem! Mi a következő település, amit útba tudnánk ejteni?... Mi? Zbiroh?... Na, akkor a közelében le kellene táboroznunk valahol!... Igen!... Majd mondom, ha megálltunk!
Nagyjából háromnegyed óra múlva megállunk.
- Na, mi az új terv? – kérdezi Alex, miután mindannyian leszállunk.
Jó egy kicsit a csend, a traktor éktelen zakatolása, és a pótkocsi nyikorgása-csattogása nélkül.
- Ruhát kell szereznünk – mondja a százados – Ha így belebotlunk valakibe, garantált bukta, és nem akarok civileket ölni!
- Nem lesz könnyű! – morog Ash – Csak lopni tudunk, mert egyikünk sem beszél csehül.
- Én beszélek csehül! – böki ki Alex.
Meglepetten nézünk Alexander-re. Róla tudtam, hogy nagyon sok nyelven beszél, de nem tudtam, hogy ezek között ott van a cseh is.
- A szláv nyelvészeti tanszéken tanultam – magyarázza – Szabadidőmben mindig valamelyik nyelvet tanultam. Szóval, én beszélek csehül, de ez hogy segít nekünk?
- Sehogy – vonja meg a vállát Ash – Nekünk, a tudós csajokkal nincs pénzünk, a szojúzoknak meg, gondolom, rubelen kívül semmi sincs a zsebében…
Tudós csaj. Szojúz. Nem emlékszem, hogy valaha így lettem volna aposztrofálva.
- Nálam van valamennyi pénz – szólal meg ismét Alex – A baj csak az, hogy az nem sok, talán száz euró. A számlámon bőven lenne, de szerintem rizikós lenne kártyával fizetni, az lenyomozható!
- Igen – szólalok meg – de le is vehetsz a számládról egy jelentősebb összeget! Az csak egyetlen tranzakció, aztán gyorsan odébbállunk.
- Igaz! – bólint – Akkor lenne készpénzünk, és nem lenne ilyen gond, hogy mit eszünk…
- Ne is emlegesd! – forgatja a szemeit Asimov – Kezd kilyukadni a gyomrom!
- Megoldjuk azt is, de most a ruházatra koncentráljunk, mert azzal kezdődik minden! – szól közbe Kolja – Szóval, van pénz, van nyelvtudás. Hogy csináljuk? Ismeri valaki ezt a Zbiroh-t?
Mindenki némán ingatja a fejét.
- Nagyszerű – jelenti ki a százados – Akkor azt sem tudjuk, hogy van-e bármi, ahol lehet venni valami göncöt…
- Két és félezer lakosú település, és van egy látványos kastély-szállója – bújja a tabletet Asimov – Turisztikai célállomás, úgyhogy kell, hogy legyen valami!
- Jó, rendben van – bólint Alex – És, hogy csináljuk? Egész egyszerűen besétálok Zbiroh-ba, keresek valami ruhaboltot, és bevásárolok? Öt férfinek, két nőnek, több öltözet ruhát?
- Szerintem ez nem jó terv – jelentem ki – Erre biztosan emlékezni fog az eladó. Valahogy úgy kellene megoldani, hogy lehetőleg ne tudjon visszaemlékezni rá senki!
- Na, kedves zseni kisasszony, és erre milyen tervvel áll elő? – kérdezi Ash.
- Nem tudom – pillantok rá – Nincs tervem erre a feladatra, csak jeleztem, hogy a tervet milyen alapelvek menténk kell felállítanunk. Tulajdonképpen – morfondírozok, ahogy a gondolatok kergetik egymást a fejemben – mégis csak az lenne a legcélravezetőbb, ha lopnánk. Merthogy, abban az esetben nemigen lenne szemtanú, a lopás mibenlétének köszönhetően.
- Rendkívül éleslátó megállapítás! – húzza a száját Ash.
- Köszönöm, Ash – bólintok feléje. Ash nem válaszol, csak a szemeit forgatja, Kolja mosolyog, Irina szinte nyíltan nevet. Összeráncolom a homlokom, mert érzem, megint mindenki ért valamit, csak én nem, de nem tudom megfejteni, hogy mi lehet ennyire humoros.
- Szóval, akkor mégiscsak lopás? – kérdezi Akim.
- De, honnan? – teszi fel a kérdést Irina.
- Van egy rossz hírem – szól közbe Asimov – Zbiroh, habár turisztikai célállomás, mint mondtam, olyan putri, porfészek, hogy nincs egy értelmes áruháza, vagy szupermarketje!
- A szálloda? – vonja meg a vállát Akim, ismét.
- Nem nagy – pillant fel Asimov a tabletből – ötven szoba. De jó lehet…
- OK – egyezik bele a százados – Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy ki, vagy kik menjenek?
- Hát, én vagyok az egyetlen itt, aki gyakorlott a lopás magasröptű tudományában! – húzza el a száját Ash megint.
- Én pedig segítek neked! – jelentem ki határozottan.
- Már miért tennéd?! – kerekednek el a szemei.
- Kell valaki, aki logikusan át tudja tekinteni a helyzetet, és a megfelelő döntést képes meghozni a megfelelő pillanatban – magyarázom.
- Mert, én erre képtelen lennék?! – kérdezi Ash, de nem nagyon tudom értelmezni a fura hangszínt.
- Talán nem képtelen – ismerem el – de meglehetősen nehezedre esik. Biztosra kell mennünk!
Ash visszavágna, de a százados a szavába vág:
- Biztos, Yeliza? Azért ez nem veszélytelen vállalkozás, és ha elkapnak, esélyed van rá, hogy átadnak a hadseregnek, főleg, ha már kiadták a körözést ellenetek!
- Kolja, szerintem minden pillanat, amit itt töltünk, csak növeli a kockázatokat – válaszolom tárgyilagosan – Egy lopás, bár valóban hordoz némi rizikót magában, összességében nem kockázatosabb, mint nem tenni semmit, és várakozni.
- Akkor beadok még egy adagot – jelenti ki hirtelen.
Nem szerettem volna megosztani mindenkivel, hogy enyhébben megsérültem. Vannak közöttünk mások is, akik sérültek, mindenkinek megvan a maga baja. Miért traktáljam ezzel a többieket?
- Egy adag mit kellene beadni? – kérdezi Alex.
- Yeliza-nak megrepedt egy, vagy több bordája – válaszolja a százados komolyan – Elég fájdalmas, és ha el akar menni Ash-sel, akkor szüksége lesz némi morfiumra.
- De, akkor nem lehetne, hogy nem jön velem?! – kérdezi Ash buzgón – Egyedül is meg tudom ám oldani, és akkor nem kellene a sérült professzort ezzel terhelnünk!
- Ash, én veled megyek! – jelentem ki ellentmondást nem tűrően – Vannak helyzetek, amiket egy férfi nem tud megoldani, vagy csak sokkal körülményesebben, mint egy nő, főleg, ha az a nő még ráadásul egy kicsit intelligensebb is az átlagosnál!
- Cchh… – cicceg Asimov – Kicsit intelligensebb, mi? Olvastam az aktájában, hogy százhatvannyolc az intelligencia hányadosa!
- A Stanford-Binet skála szerint igen – bólintok.
- És van valami ötleted, hogy is csináljuk? – kérdezi Ash, visszatérve az eredeti témához. Nem vagyok meggyőződve felőle, hogy örül annak, hogy együtt megyünk ruhát szerezni a társaságnak.
- Nincs – válaszolom az igazságnak megfelelően – Viszont, míg odaérünk, kitalálhatjuk, illetve, nagyon fontos, hogy helyismeret nélkül meglehetősen nehéz tervet alkotni. Vagyis, először fel kellene mérni a terepet.
- Na, jól van – sóhajt nagyot Ash – Akkor induljunk!
- Egy perc! – szól közbe Kolja – Előbb belenyomok egy kis morfiumot!
* * *
Nagyjából egy óra alatt beérünk a faluba.
A százados a falutól egy-két kilométerre állította meg a traktort. Hamar elérjük a falu határát, alig fél óra kell hozzá, aztán újabb fél óra, mire kiderítjük, hogy pontosan hol is van a kastély.
A kastélyt megközelíteni szinte gyerekjáték, ugyanis egy erdős területen fekszik. Egyik oldalról szabad térség határolja másik oldalról pedig az erdőség. Az erdőség felől észrevétlenül tudjuk megközelíteni, egész a kerítésig.
- Na, és most hogyan tovább? – kérdezem halkan Ash-t, amit meghúzzuk magunkat a magas kőkerítés árnyékában.
- Szépen meghágjuk a kerítést – morogja vissza.
- Meghágjuk?! – kérdezek vissza. Számomra ennek a szónak szexuális töltete van.
- De meg ám! – vigyorog rám, és már mozdul is.
Nekifutásból ugrik, felfelé, és elrúgja magát a faltól, neki egy fatörzsnek, amin szintén felfelé, és elrúgja magát, majd elkapja a kerítés tetejét.
- Neked a parkour a hobbid? – kérdezem, ahogy fájdalmas nyögéssel felhúzza magát a fal tetejére. A válla, és a karja már rég nem az igazi.
- Mondjuk úgy, hogy nem utasítom el ezt a mozgásformát – válaszolja, ahogy elhasal a kerítés tetején – Gyere, felhúzlak!
- Nem hiszem, hogy vagy olyan állapotban – jelentem ki.
- Hogy akarsz feljönni? – kérdez vissza, közben a jobb karját nyújtja le – Gyere, ez a karom nem szar!
Pár másodperc múlva én is a kerítés tetején hasalok.
- És most? – kérdezem.
- Most körülnézünk, felmérjük a terepet – válaszolja – Mit akarunk megpróbálni?
- Mosoda? – kérdezem ötletként.
- Talán…
Vagy negyed óra hosszát rááldozunk, hogy kiderítsük, milyen mozgás van az épület körül.
- Nem túl intenzív – jegyzi meg Ash – Az ott egy személyzeti bejáró, az biztos.
- Igen, én is úgy nézem – értek egyet – és valószínűleg a konyhába vezet. A mosoda vagy az alagsorban van, vagy a földszinten…
- Aham, de hol?
- Innen nem tudom megmondani – válaszolom – Be kell mennünk, és ott megkeresni.
- Hát, akkor menjünk!
Halkan lecsusszanunk a kerítésről, és a fák, bokrok takarásában elosonunk a kiszemelt kapuig. A legkritikusabb pillanat az az ajtó kinyitása, illetve, ha egy hosszú folyosó van mögötte. De nincs az ajtó mögött senki, amikor óvatosan kinyitjuk, és ugyan egy folyosóra nyílik, de az nem túl hosszú, és főleg nem tagolatlan. Így, bár találkozunk emberekkel, mindig van hova elbújnunk előlük.
Rendes szállodaként még a személyzet részére fenntartott helyiségek is ki vannak táblázva, így hamar rábukkanunk egy táblára, ami a mosoda felé mutat.
- Hihetetlen, hogy itt még ezt is kitáblázták! – lelkendezik Ash.
- Igen, elég furcsa – ismerem el – Általában nem szokták, hisz’ neked, mint vendégnek, nem nagyon van dolgod velük. Ha reklamációd van, azt a recepción intézed, nem a mosodába mész…
A mosoda egyébként, az alagsorban található. Szerencsére nem kell kimenni a személyzet részére fenntartott területről, így nincs akkora forgalom. Könnyedén maradunk észrevétlenek, és jutunk le a keresett helyiségbe.
- Mázlink van! – állapítja meg Ash, ahogy belépünk a mosodába.
- Jókor érkeztünk – bólintok – Már összegyűjtötték a ruhákat, de még nem kezdték el mosni őket.
- Akkor nem annyira jókor – lohad le a lelkesedése.
- Ne légy finnyás! – intem – Ha később érkezünk, akkor vagy már mosásban vannak, vagy már nincsenek itt, mert visszavitték őket a szobákba! Így, igaz, hogy nem frissen mosottak a ruhák, de legalább vannak!
Ash elkerekedett szemekkel néz rám, majd kisvártatva megszólal:
- Mindig tudsz nekem meglepetéseket okozni, Yeliza!
- Úgy tűnik, hogy a meglepetések embere vagyok, legalábbis a számodra – hagyom helyben, és elkezdem áttúrni a ruhahalmokat – Gyere, segíts, keresnünk kell ruhákat!
- És a méretekkel mit csinálunk? – kérdezi, ahogy elkezdi a ruhákat turkálni.
- Nem lesz gond – jelentem ki határozottan – A legtöbben átlagosnak mondható testméretekkel rendelkezünk. A problémát Guseinov jelenti, aki jelentősen nagyobb termetű egy átlag férfinél.
- Neked sem lesz könnyű találni valamit – jegyzi meg Ash – Magas vagy.
- Azért csak akad majd valami – morgom, bár nem túl nagy meggyőződéssel. Igaza van, 183 centiméteres testmagasságommal nem az átlag nők közé tartozom.
Meglepően sok ruhát találunk. A szállodának 50 szobája van, ha 75%-os kihasználtsággal fut jelenleg, akkor 37-38 szoba foglalt, ez 74-76 embert jelenthet, legfeljebb. Annyi ruhát találtunk, ami szerint a szálloda minden vendége legalább kétöltözetnyi ruhát adott le mosatni. Ez persze, nem valószínű, úgyhogy talán máshová is mosnak.
Mindenkinek találunk ruhát, csak Kolja-nak, és nekem nem.
- Miért kellett nektek ekkorára nőni? – morgolódik Ash.
- Emlékeztetlek általános iskolai, biológia tanulmányaidra – válaszolom – A termet nem akarat kérdése, hanem a genetikai állományod által meghatározott előre kódolt lehetőségek, és az életviteled bonyolult együtthatásának eredménye.
- Köszönöm, hogy emlékeztettél erre az apróságra, teljesen elfelejtettem! – morran vissza.
- Nézd! – emelek ki egy nadrágot – Ez biztosan jó lesz a századosra!
- Aham! – bólint a Svéd, ahogy szemügyre veszi a kérdéses ruhadarabot – Szerintem is! Bár, derékban bő lesz neki, viszont legalább elég hosszú a szára.
- Meg elférnek benne a combjai – teszem hozzá.
- Merthogy?! – kérdez Ash meglepetten.
- Talán elkerülte a figyelmedet, de Guseinov százados rendkívül izmos férfi – magyarázom neki – meg merem kockáztatni, hogy nem pusztán kitartó testedzés eredményeként.
- Neked tetszenek az ilyen szteroiddal teletömött, kigyúrt fickók? – meglepetése nem múlik.
- Ezt nem tudom, hogy miből szűrted le?! – pillantok rá.
- Ugyan, Yeliza, nekem elmondhatod! – ül ki az arcára egy furcsa mosoly, talán a kajánság jeleként, de ebben nem vagyok biztos. A következő pillanatban kiemel egy hosszú ujjú polót, meg egy téli dzsekit – Na, ez jó lesz a nadrághoz Prüntyőkének!
- Igen, ez valószínűleg jó lesz neki – értek egyet.
- Szóval, neked az ilyen kipattintott fickók tetszenek?
- Kipattintott?! – nézek rá értetlenül.
- Kigyúrt – magyarázza.
- Én nem említettem ilyesmit – válaszolok nyugodtan – De, ha már ennyire kíváncsi vagy, igen, tetszenek az erős, az átlagnál jóval erősebb férfiak. Ennek csak egyik formája az ennyire kidolgozott testű, izmos férfi, de nem feltétlenül csak a hozzá hasonlóak vonzanak szexuálisan.
- Ha akartad volna sem tudtad volna elrejteni, hogy bejön neked! – vigyorog.
- Bejön?! – kérdezek vissza értetlenül, majd leesik, hogy mire gondol – Ja, hogy vonzónak találom? Nos, igen – bólintok, közben megszemlélek egy másik ruhadarabot – Ő olyan férfi, akivel szívesen szeretkeznék.
- Csak így?! – kérdez megint, szerintem meglepetten – Ennyi? Szívesen szeretkeznék?!
- Öhm… – pillantok rá homlok ráncolva – Ezt nem értem… Melyik szót nem értetted?!
- Hát, a nők általában nem szexet akarnak egy férfitól – magyarázza – vagy legalábbis, nem csak azt…
- Khm… – köszörülöm meg a torkom, mert kezd elbizonytalanítani a beszélgetés iránya – Igen, a legtöbb nő érzelmi alapú kapcsolatot szeretne egy férfitól, érzelmi stabilitást, anyagi biztonságot, és kielégítő szexuális életet, erős utódokkal.
- Jézusom, úgy beszélsz, mint egy antropológiai szakkönyv!
A hangsúlyából nem tudom leszűrni, hogy ezt most előnyként, vagy hátrányként értékeli?
- Nos – válaszolom tétován, nem tudván mi lenne a megfelelő reakció – talán azért, mert ezt épp egy antropológiai szakkönyvben olvastam…
Mielőtt válaszolhatna valamit, zajokat hallunk az ajtó irányából.
- Gyorsan! – int, némán formálva a szavakat, és bevetődik egy mosodai kuli mögé.
Én is követem, de talán egy tizedmásodperccel elkések.
Az ajtón egy fiatal, úgy becsülöm, hogy húszas évei elején járó fiú lép be. Nem túl magas, nálam biztosan alacsonyabb pár centivel. Nem különösebben vonzó megjelenésű, bár, szélesebb vállaiból, és keskenyebb derekából ítélve valószínűleg tetszetős testalkatú srác. Nem tűnik nagyhangú, mindig a társaság középpontjában lévőnek, inkább a csendesebb, visszahúzódóbb fajtának tippelem, bár ennek megítélésében sosem voltam különösebben sikeres.
Alig lép be az ajtón, gyanakodva néz körül a helyiségben. Talán feltűnik neki, hogy át lettek túrva a ruhák, talán a zajra, vagy a szeme sarkában megvillanó mozgásra lett figyelmes?
- Je tam někdo?
„Tam”, az szerintem ott – morfondírozok – Talán „van ott valaki”?
- Pojd’ ven! – szólal meg megint - Vím, že tam jste!
Fogalmam sincs, hogy mit mondhat. De valamit lépni kell, mert szemmel láthatóan tudja, vagy legalábbis határozottan sejti, hogy nincs egyedül! Mellettem Ash homlokráncolva agyal, hogy mi legyen, szinte izzad.
Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdem villámgyorsan lerángatni magamról a ruháimat.
- Mi a faszt csinálsz?! – formálja a szavakat hangtalanul a Svéd, számomra meglehetősen értelmezhetetlen arckifejezéssel.
- Csak figyelj, és improvizálj! – súgom vissza neki, majd egy szál fehérneműben, a bázison rendszeresített, fehér, pamut francia bugyiban, és sport melltartóban állok fel, és lépek ki a kuli mögül.
A srác úgy bámul rám, hogy komolyan aggódni kezdek amiatt, hogy talán kiesnek a szemei.
Jól karbantartott, a legmenőbb modelleket megszégyenítő testem van, így nagyjából ezt a reakciót vártam tőle.
- Do you speak English? – kérdezem tőle, majd, mivel döbbenten ingatja fejét, amúgy továbbra is elkerekedett szemekkel, újra próbálkozok – Sprechen Sie Deutsch?
- Nicht so gut – válaszolja tétován, s mintha kezdene elpirulni az arca.
- Das gut! – rikkantja a hátam mögött Ash. Odakapom a fejem, és azt látom, hogy alsógatyában masírozik elő a kuli mögül. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen jó testű fickó! – Akkor legalább megkérhetünk rá, hogy egy kicsit még hadd maradjunk kettesben?! – lép mellém, és simul hozzám, mintha épp egy szeretkezést akarna folytatni.
|
| Hentai Chibi | 2013. 10. 14. 19:21:13 | #27629 |
 Karakter: dr. Irina Dolohov
Megjegyzés: hidegháborus tömegnek szeretettel
Nagyon sok lépcsőfokot kell megtennünk és a végére jól el is fáradok, de Alex-nek igaza volt … Együtt menni fog. Mikor ő megáll, megtorpanok én is. Felmutat egy ablaknyílásra, amire csak még ijedtebben pislogok. Itt kell majd kimásznunk? Alex… Ne… Ezt nem gondolhatod komolyan…
- Ez az. Ez épp a talajszinten van.
- Ki tudod nyitni? – tér rögtön a lényegre a százados. Igyekeznünk kellene… Látom a századoson is, hogy fel van készülve ellenséges erők érkezésére. Nem lenne jó, ha elkapnának minket.
- Remélem… - méregeti Alex az ablakot. Én is nagyon remélem, ahogy mindenki más is. Csak állok a falnak támaszkodva és még mindig a lélegzetem próbálom rendezni, miközben igyekszek nem halálra rémülni még ennél is jobban. Nem bírom vissza fogni testem remegését. Elfáradtam, félek, sőt már rettegek. Ki akarok innen jutni, de mi van ha nem sikerül és megölnek mindenkit? Utálom a háborúkat … Miért kell ilyenbe bele csöppennem?
Bárcsak otthon lennék, a családommal, a barátaimmal …
Figyelem Alex minden egyes mozzanatait, ahogy igyekszik kiutat biztosítani nekünk. Tényleg ki akar juttatni minket, ő az az Alex ismét akit én megismertem. Valami nincs rendben és ez lassan fel is tűnik, de miért? Nem látom rendesen.
- Százados! Gond van! – erre ismét megremegek. Miféle gond? Oldják meg hamar… Ki akarok jutni innen…
- Mi a gáz?!
- Ezeket a hevedereket … - mutat is oda Alex és most már én is értem. – nem tudom innen leműteni! – jelenti ki. Igen, azon így biztosan nem fogunk kiférni.
- Állj félre! – mozdítja a fegyverét. Ugye nem akar mindenkit ide csődíteni? – Önök is Dr. Dolohov, Dr. Kiryanova! – nem is kell kétszer kérnie, én már ott sem vagyok. Keresek egy másik falrészt ahol megtámasztom hátamat és úgy figyelek tovább. Pontosabban csak próbálkozok eredménytelenül, hisz jelenlegi ideg állapotom nem teszi lehetővé, hogy bármit is közbe vessek vagy épp hozzá szóljak, esetleg felfogjak és értelmezzek az elhangzottak közül…
- Aztán Dr. Dolohov, - erre felkapom a fejem. Tessék? - után Dr. Kiryanova, végül én. Colos! – húz elő egy pisztolyt, amit Alex felé nyújt. Bízik benne? Én még nem annyira. – Odakint fedezned kell a tudósokat, míg kimásznak!
- Nem fél, hogy hátba lövöm őket is, és magát is?! – átveszi a fegyvert, de kérdése félelmet vált ki rögtön belőlem. Alex ez most nem az a pillanat!
- Nagyobbnak látom azt a kockázatot, hogy mindhármatokat agyonlőnek odakint, ha nem adok neked fegyvert! – látszik, hogy a századosnak azért nem tetszik, hogy Alex, aki az ellenség embere fegyvert kell, hogy kapjon tőle a mi épségűnk érdekében.
De nem szól mást, csak visszamegy a lépcsőkhöz és őrködik tovább. Alexander közelebb lép az ablakhoz és nagyon nézi. Még mindig nem jó valami.
- Segítség nélkül nem tudok kimászni rajta. – mondja ki a tényt. Remek … Akkor én sem. – Túl magasan van, és nem tudom felhúzni magam, mert ahhoz meg túl alacsony az ablak… - erre Guseinov százados is oda megy megnézni és tényleg nem kivitelezhető. Már kezdenék ismételten pánikba esni, de Yeliza felszólal. Komolyan, elismerésre méltó ennek a nőnek a bátorsága. Én nem lennék erre képes és nem is vagyok.
- Majd én segítek! – lép oda a férfiakhoz.
- De, Dr. Kiryanova! – ellenkezésre azonban esélyt sem ad. Magabiztos, erős akaratú és jó fizikumú nő. Hozzá képest én egy túl gyakran pánikba eső, állandóan bömbölő gyerek vagyok…
- Százados! – kezd bele magyarázatába és én igyekszek mindenhova egyszerre figyelni. Félek, hogy ránk támadnak, de ugyanakkor szeretném is tudni mi fog történni. – Magának a hátunkat kell védenie, Irina nincs felkészülve ilyen fizikai megterhelésre, így nem maradt más, mint én, és nekem ez nem is okoz túlzott erőfeszítést Jöjjön, Alexander! – fél térdre ereszkedik, hogy segítse a kijutást. Alex látom habozik, amitől én csak jobban rettegek, hiszen az óra ketyeg. Aztán megtörténik a lépés, Alexander Yeliza térdére lép, mire a doktornő ráfog a lábszárára ezzel stabilabb helyzetet biztosítva.
Alex feljebb lép, Dr. Kiryanova vállára és kimászik. Valamelyest megnyugszom, mikor kilép, de a félelem teljesen oda ragaszt ahol vagyok. Nem merek megmozdulni. Mi van ha lelőnek minket kint?
- Jöjjön, Irina! – int felém, de én alig bírom rávenni magam, hogy bár reszketve még ugyan, de oda vánszorogjak.
- Én… – de csak dadogni bírok. – Nem is tudom… Szerintem én nem tudok itt kimászni! – kisebb is vagyok mint Alex és gyengébb is!
- Nagyon egyszerű! – kezd bele türelemmel, pedig még nekik is ki kell jutni. – Fellép ide, a combomra, én pedig megfogom a lábszárát, hogy könnyebben tudjon egyensúlyozni.
Aztán a másik lábával fellép a vállamra, majd kibújik az ablakon. Ott majd Alexander segíteni fog magának, hogy ki tudjon mászni. – már nyitnám is szóra a szám, hogy erre alkalmatlan vagyok, de a fegyverropogás megelőz és belém folytja a szót. Te jó ég! Itt vannak! A fal porzik, ahogy a golyók ott célba találnak. Ááááá!!!!
- Dr. Dolohov!!! – szól rám szinte azonnal a százados. – Itt az ideje, hogy összeszedje magát, és kimásszon azon az ablakon!!! – és rögtön tűzet nyit az ellenség felé. Halk sikoly hagyja el ajkam és rögtön igyekszek is. Inkább ki, mint itt bent lenni! Nehezen jutok ki az ablakon, lévén, hogy nem vagyok túl magas, de Alex a segítségemre siet. De itt is lőnek ránk, közre lettűnk fogva, két tűz közt vagyunk! Nincs kiút, meghalunk! Rögtön meglapulok, ahogy Alex a falhoz nyom.
- Segíts Dr. Kiryanovának … - szinte parancsolja, amit a mostani helyzetben meg is értek. Rögtön figyelem mikor látom meg a doktornőt, hogy segítsek neki. Még azt látom, hogy Alex felkel és arrébb megy, valamint viszonozza a lövéseket. Még inkább pánikolok, de muszáj segítenem Yelizának.
Mikor mozgást látok azonnal a kézre fogok, hogy segítsem. Igyekszem erősen fogni és nem elereszteni, de nehéz … Csak akkor nyugszom meg kissé, mikor Dr. Kiryanova is kijut az ablakon. De rögtön vissza is kuporodok a falhoz reszketve.
Rá nézve látom, mintha valamit mondana de nem igazán fogom fel, nem is nagyon hallom rendesen. Mindenfelől lövések hallatszódnak. Olykor Alex felé pillantok aggódva, csak ne essen baja… Féltem őt. Visszafordulok az ablak felé és már a százados is jelen van. Nekem reagálni sincs időm, de Yeliza már rögtön a segítségére siet. Azta… De nincs is időm tovább elmélkedni, hiszen a százados cselekszik és már repül is a gránát oda be.
Guseinov százados Alex-hez siet, tudom mi jön és nekem ez nem tetszik. Meglapulva fogom be fülemet, de még így is hallom a nagy robbanást. Még jobban össze rezzenek és ha eddig még nem voltam elég közel a totális pánikhoz, hát most már túl is vagyok annak határán.
- Akim! – hallom meg a százados hangját, mire felé kapom ismét a fejem. – Látsz minket?... És az EU-s mocskokat?!... Értem! Akkor fedezz bennünket, amennyire tudsz! Szedd le azt a párat, akit látsz, a többivel mi elbírunk!
- Coloska! – inti magához Alex-e a fedezékben. – A mesterlövész, és én fedezlek, és el kell jutnod addig a fáig! – a fa felé nézek. Messze van! Nekünk is el kell majd addig futnunk? Nem bírom, meg fogok halni… Le fognak lőni....Sötét van de a reflektorok adják a fényt.
Nem, én nem fogok tudni addig eljutni.. És Alex? Mi van ha lelövik közben? Ez kockázatos, veszélyes és egyben hatalmas őrültség, de … Jelen helyzetben mi mást lehetne tudni? A százados biztos tudja mit csinál … De ha baj lesz?
- Amikor ott vagy – folytatja. – fedezni kell a két tudóst, hogy mindketten épségben átérjenek! Nesze! – na itt esek teljesen pánikba. Nem akarok futniii… Meghalni se akarok, de ha futok is végem lehet … – Használd ésszel! – Alex nem szól semmit, csak készülni kezd. Nem lehet bajom míg Alex itt van, így … mindenképp túl kell élnem…
És ahogy a százados tüzelni kezd már fut is. Gyorsan szalad és már majdnem oda ér mire lőni kezdenek felé. Biztos az az Akim segített, ezért nem Alex-szel volt mindenki elfoglalva. Körülötte csapódnak be a lövedékek, de ő tigrisbukfenccel bevetődik a fa mögé. Biztonságban van…
Én viszont továbbra sem érzem jól magam, még ettől a ténytől sem. A szívem őrülten kalapál a helyén, a fejem kissé fáj és érzem olykor az ájulás kerülget. De nem eshetek össze, azzal lassítanám őket, még ennél is jobban.
- Irina!!! – Yeliza hangja térít vissza és az, hogy megráz engem vállamnál fogva. – Gyerünk!!! Figyeljen rám!!! – próbálok figyelni, de annyira zavar minden. Lövések körülöttünk, a félelmem, minden …
- Irina!!! – ismétli nevemet. - Tudom, hogy félelmetes, és veszélyes is, amit most tennie kell, én… Én sem vagyok teljesen ura a testemnek, és a gondolataimnak! – ahogy felemeli kezét és mutatja látom, valóban reszket ő is, csak nem mutatja ki annyira mint én. Erős próbál lenni ebben a helyzetben és neki sikerült is. Nekem is meg kellene próbálnom…– De meg kell tennünk, arra vezet az út hazafelé! Gondoljon arra, hogy milyen nagyszerű sikerek várnak még önre a biológia kutatás területén, milyen elismerésekre számíthat a tudományos életben, mennyi mindennel járulhat még hozzá az emberiség épüléséhez!!! – csak bólintok. Nem az elismerésért teszem, hanem azért hogy Alex mellett lehessek. Érte és a családomért fogok túlélni, nem a tudományos sikerekért. A százados mellé botorkálok és igyekszek lelkileg felkészülni a futásra.
- Gyerünk, Irina, mindent bele! Menni fog, mert haza akar jutni, mert sikereket akar elérni, mert az emberiség hasznára akar lenni!!!
- Én csak biztonságban akarok lenni!!! – kezdek el zokogni, de ahogy jelet kapok már futnom is kell. Csak túl akarok élni! KI AKAROK INNEN JUTNI, HAZA!!!!!!!
Hallom két oldalról is lőnek, hogy engem védjenek, de ugyanekkor az ellenség is tüzel rám. Ahogy oda érek hozzá, rögtön maga mögé húz és már rám is szól.
- Maradj lenn Irina! – ez egyértelművé teszi nekem, hogy húzzam össze magam jó picikére lent. Le is kuporodok, de könnyeim is utat törnek maguknak. Mi lesz ha nem sikerül? – Ne sírj, Irina, nem lesz gond…
- De van, már gond van …
Csak összehúzva magam remegek, két kezem fülemre tapasztva és igyekszek kizárni mindent. Halkan pityergek. Vajon láthatom még valaha a szüleimet? Testvéreimet? Barátaimat? Vagy meg fogok halni? De hát itt van Alex … ő ezt nem hagyná…
-Yelizaveta! – kapom fel hirtelen a fejemet és könnyes szemekkel nézek a doktornőre. – Maga így tud futni? – nem is gondoltam volna. Ilyen gyorsan itt van… Nekem meg fel sem tűnt, hogy már fut ide, csak az, hogy épségben megérkezett.
- Olimpiai … bronzérmes … gátfutó voltam! – lihegi. Olimpiai? Szép teljesítmény… Alex is felénk fordul egy pillanatra, majd ismét előre néz és a feladatára koncentrál. Már csak a századosnak kell ide érnie és …
Hatalmas robbanás Rögtön felkapom a fejem, de a következőre már össze is rezzenek. Vajon mi történhet?
- Hallotta ezt? – intézi kérdését Alex-hez. Ezt lehetett nem hallani? Szerintem mindenki hallotta … De én nagyon nem akarom tudni mi történhet most.
- Igen, hallottam. – morogja a lövöldözés közepette.
Lassan minden csendesül és mire felnézek már többen is vagyunk. A százados és két társa, valamint Ash az aki érkezett.
- Ghukov alhadnagy – mutat a nőre. Szóval alhadnagy. Rajta vajon miért nincs mellény? – Dr. Irina Dolohov, ő pedig Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova – majd a szőke férfi felé int. Nagyon nem tetszett, ahogy előbb rám nézett… – Ő Asimov őrmester. Ezt meg már ismerik! – igen, Ash-t már ismerjük, de … Áh mindegy, minden már úgyis elég zavaros. A fejem is kezd már bele fájdulni.
- Persze, hogy ismernek már! – vigyorog mint a tejbe tök. Most sem hazudtolja meg magát. – Gyanítom, hogy már nagyon hiányoztam a tudós hölgyeknek!
- Éjjellátók – a százados hangjára ismét felkapom a fejem. Van valami a kezűkben. – vegyék fel, mert nem fognak tudni lépést tartani velünk!
- Ash! – hallom Yeliza hangját, de nem figyelek rá. Csak átveszem a csapattól az éjellátót. – Örülök, hogy épségben látlak.
- Én is, Yeliza! És főleg, hogy végre megszabadulhatok ettől a balfék nyakkendőtől!!!
- Gyerünk! – adja ki az utasítást a százados és már indulunk is. Némán lépkedek, nem is szólok semmit, Ash felé is csak egy biccentést intézek. Alex kezét érzem meg a kezemen és kissé meg is szorítom, ahogy megfogom.
Igyekszek erős lenni, sietni, de ez a terep nem könnyű nekem. Az éjellátó nélkül semmit sem látnék, de még ezzel is sikerül itt-ott megbotlanom vagy valamiben megakadva, vagy gödörbe lépve.
Próbálok koncentrálni, hogy ne törjem ki a bokám mikor Alex megtorpan és ettől meg is ijedek. Baj van? Alex egy vastagabb fa mögé ránt, amitől rögtön tudatosul bennem, még ebben az állapotomban is a tény: Megint támadnak minket!
Rögtön lecsúszok a fának dőlve és már be is fogom füleimet. Próbálom kizárni a valóságot, hogy mindez pont velem, kell történjen. Miért? Miért???
- Legyen már vége… - suttogom erőtlenül. Lövések és robbanások zaja rázza meg a tájat. Alex mellettem van, nem lő, csak vár, vigyáz rám… Aztán minden elcsendesül, de nem mozdulunk.
- Le ne lőj bassza meg! – a hangra felkapom a fejem. Ash!
- Elnézést, nem érzem magam túl összeszedettnek… - ereszti le a fegyverét, majd leguggol mellém. Nem baj Alex, jól csinálod. Melletted kevésbé félek.
- Akkor legalább jól titkolod…
- Mehetünk tovább, vége van… - suttogja lágyan, de én mégis úgy érzem számomra ennyi volt. Arcomat cirógatja, ami melegséggel tölt el. Rá pillantok, majd már bújok is oltalmat jelentő ölelésébe. Olyan jó hozzá bújni, megnyugtató, bár még mindig teljes testemben remegek.
- Nem fogom bírni… - pihegem. Fáradt vagyok, rettegek, lelkileg is teljesen kimerültem. Nincsenek erőtartalékaim, gyenge vagyok, a leggyengébb ebben a csapatban.
- Dehogynem, erős vagy és nagyon jól csinálod… - igyekszik nyugtatni és bátorítani is engem.
- Ideje indulni madárkáim, nehogy itt érjen minket a pirkadat … - csatlakozik be Ash is a társalgásba, majd el is indul. Nekünk is mennünk kellene… Alex segít fel és közelebb indulunk. Nem foglalkozok semmivel, gondolataimba merülve igyekszek össze szedni magam. Az emlékeimbe kapaszkodok, hátha képesek erőt adni nekem. Most valamivel lassabban haladunk, talán sérült is van… Nem figyelem, de minden bizonnyal az lehet az ok.
*************
- Nem unod még azt a sok biológia maszlagot? Hogy lehet ennyi mindent tanulni? Én bealudnék… - nyújtózik el a kanapén, de továbbra is engem néz.
- Igen. De engem érdekel. – pillantok fel egy pillanatra a könyvből. Annyira érdekes, tele van mindenféle információval. És a kísérletek egyszerűen fantasztikusak.
- Anyááám… Inkább vívjak ezer meg egy csatát mint ezt tanuljam… - sóhajt fel színpadiasan, mire csak homlokom ráncolom.
- Ivan! – emelem meg a hangom. Nem akarom, hogy értelmetlen harcokban vegyen részt és baja essen.
- Oké, bocsi… Majd vigyázok magamra. – borzol hajamba mosolyogva, olyan mint egy felelőtlen gyerek…
*************
Ismét megállunk és kezdett veszi egy újabb tanakodás, melyből gondolataim ismét kivonnak. De úgy érzem egyre nyugodtabb vagyok, az emlékek tényleg segítenek, még akkor is ha nem biztos látszik rajtam.
************
- Képzeld húgi megházasodok! – kap fel és megpörget a szobában. Hirtelen nem is tudom mit mondhatnék.
- Elveszed Olgát? – lepődök meg. Ez váratlan volt. Nemrégiben még arról volt szó nem akar még esküvőt, most meg már meg is kérte a kezét…
- Igen. – kuncog reakciómon, mire végre én is elmosolyodok.
- Gratulálok, ez remek hír. És mikor lesz a nagy nap?
- 2 hónap múlva. És elárulok egy titkot csak neked…
- Miféle titkot bátyus? – pislogok rá meglepetten.
- Úgy néz ki Olga kisbabát vár. Hát nem fantasztikus?
***************
- Menjetek… - erre felkapom a fejem és Alex rám pillant.
- Alex… Vigyázz magadra… - szeretném, ha épségben visszatérne és nem esne baja. De hát Alex ügyes, nem lesz baj.
Alex nem szól semmit, csak távozik Ash-sel. Most mi van? Miről maradtam le? Hova mennek? Mikor jönnek vissza? De ahogy körbe pillantok mindent kezdek megérteni. Az alhadnagy megsérült és ahogy elnézem elég súlyosnak látszik. Nagyon vérzik, Yeliza pedig igyekszik ellátni.
Biztos segíteni akarnak. Így nem tudunk haladni, valami jármű kell… Biztos emiatt mentek el. De … Akkor most mi lesz? Össze húzom magam, nem is figyelek a beszélgetésekre, néha azonban Dr. Kiryanova felé pillantok. Szegény lány, remélem rendbe jön, de nagyon vérzik…
- Százados, jó ötletnek érzi elengedni ezeket kettesben? – üti meg a fülemet, ha minden igaz és jól emlékszem a nem túl szimpatikus egyén, Asimov. - A beépített embernek jók a képességei, a német srácról fogalmam sincs, de amit menekülés közben megfigyeltem, hogy minden esetben Dr. Dolohovot védte. A másik indok a bizalmatlanság… Mi van, ha trükköznek?
- Akim látod a németet és a beépített ügynököt? - erre össze rezzenek. Csend, biztosan választ kap, de azt nem hallom. - Elvileg a bázis körül jó rálátásod lesz… Bármi gyanúsat látsz velük kapcsolatban azonnal lődd ki mind a kettő búráját! – lelőni? Alex-et? Azt nem tehetik meg! Nem lehet! De Alex semmi olyat nem fog tenni, ő segít nekünk. Jót akar…
- Nem bízik a beépített emberében? – szól közbe Yeliza is.
- Hiba lenne megbízni, egy alattomos kígyóban… Ha nem csinálnak butaságot, nem lesz gond, és ha mégis, jobb szemmel tartani őket…
- Nem értem ezt az állítást… Ash ember, a kígyójelző ez esetben miért szükséges? – kérdez rá Yeliza. Már épp szóra nyitnám a szám, de a százados nem hagyja, befogja a számat. Az előbbi kijelentése sem tetszett!
- Bármit szeretne mondani, azt túl hangosan mondaná, így maradjon csöndbe! Aggódik a nagyra nőtt német lovagjáért? Megértem, de jó lenne, ha végre észbe kapna, és felfogná szorult, már-már vacaknak mondható helyzetünket. Döntse el végre, hogy haragszik a srácra, vagy vakon megbízik benne? Személy szerint mind a két verziót ostobaságnak tartom, ahogy azt is, hogy olyan dolgon akar vitatkozni, aminek semmi jelentősége, ha a srác megbízható… Megértette? Remek! –intézi hozzám szavait. Bízok benne… Aggódok érte... Nem szólalok meg, csak tovább hallgatom a beszélgetést. – Ha lesz rá alkalmas idő, akkor kifejtem érthetően.
- Megtenné, hogy ezt most fejti ki? Úgy érzem, valamivel nem vagyok tisztában Ashal kapcsolatban és ez bosszant. Innen még úgy sem megyünk sehová…
- Rendben. A kígyó, mint jelző ez esetben arra a tévhitre alapszik, miszerint a kígyó alattomos állat, és nem érdemel bizalmat. Megbízni Ashban, ahogy ön nevezi, olyan, mint egy kígyót ölelgetni. Előbb utóbb úgy is megmar, mert a természete olyan és kész. Volt már dolgom ügynökökkel! Azt kell, hogy mondjam, lehet bármilyen eszes, kedves, vicces, megnyerő és még sorolhatnám, milyen sok arca van egy ilyennek. Ha a helyzet igazán súlyosra vált, mindent és mindenkit magukra hagyva oldanak kereket és az életben maradásukért bárkit eltaposnak.
- Köszönöm százados, nagyjából megértettem!
- Uram... – szólal ismét fel az Asimov nevezetű. – Tudja, milyen időközönként kell adagolni a morfint, hogy folyamatos hatása legyen, de ne okozzon kárt?
- Igen… Még negyed óra és kaphat egy újabb adagot.
Aprócskára húzva magam próbálok arra koncentrálni, hogy Alex nemsokára vissza fog térni és minden rendben lesz és haza fogok jutni. Otthon majd vár rám a családom, Ivan már büszke apuka, láthatom majd a gyönyörű csöppséget és gratulálhatok nekik.
Boris is haza jön majd, pedig évek óta nem látogat minket. Apa és anya is nagyon boldogok lesznek….
Felkapom a fejem egy zajra és az idilli kép semmivé válik. Jönnek! Az ellenség lehet talán… Körbe pillantok és .. A századosék eltűntek! Itt hagytak minket meghalni!! Mi lesz azzal, hogy haza visznek minket? Itt hagytak minket… nekünk végűnk…
- Magunkra hagytak minket!!! – kiáltom el magam kétségbeesetten. Egyre inkább pánikolok. Alex… Hol vagy már? Segíts… Itt hagytak minket!!
Egy jármű bukkan fel. Kérlek… Csak a svéd és Alex legyen az… ne ellenség… Megáll és Alex száll ki bel öle. Istenem, úgy örülök neki! Rögtön felkelek és oda rohanok hozzá gondolkodás nélkül. Mellette biztonságban leszek.
- Magunkra hagytak minket!!
- Már megint mi van? – szólal fel a svéd is. Én csak pityeregve bújok Alex-hez. - Hol a két díszpinty? – kérdezi Ash Yelizától. Én most csak reszketni vagyok képes. Félek… Nagyon félek.
- Eltűntek! Segítségre fogok szorulni, hogy a lányt a kocsiba tegyük…
- A lófaszt!! – felkapom a fejem a svéd hangjára. Most mi lesz? – Leléptek ezek a görények!! Itt hagyjuk a nőt és mentjük a saját irhánkat. Nyilvánvalóan, amiért jöttek megvan, és a mi kimenekítésünk, huszadrangú volt számukra!! – a maradék kis szín is kimegy belőlem. Itt hagytak? Nem minket kellett megmenteniük? Hát akkor mi másért jöttek
- Ezek szerint azt akarja mondani, hogy nem értünk jöttek? – adok hangot teljes kétségbeesésemnek.
- Maga olyan ostoba, hogy az már fáj! – csak jobban megrettenek tőle. Most miért bánt engem?
- Ne beszélj így vele! – kel a védelmemre Alex és ismét szorosan bújok hozzá oltalmat remélve, melyet meg is kapok. – Jogos a kérdés, hisz azt mondtad, azért jönnek, hogy kivigyék őket… - kicsit engedek az ölelésen és egy kisebb lépést is ellépek. Most mi lesz?
- ÓÓÓ talán nem voltam egyértelmű? Talán nem kerültek ki az épületből, és nem szívhatnak friss levegőt? – gúnyolódik és én már készülnék újabb kiborulásra, de a robbanás megakadályoz ebben.
Mi volt ez? Válasz helyet Ash áll fegyverrel a kezében, melyet nemrég használt, valamint a századosék jönnek elő. Rögtön visszabújok Alexhez és eltakarom a szemem. A százados … vér … az a fegyver …
Érzem Alex kezét a hátamon, hogy nyugtatni próbál.
- Mehetünk… - hallom a százados hangját, de nem fordulok felé. Beszállunk a dzsipbe, de az az Asimov másfelé indul. Lassan indulunk el és én végig Alex mellett vagyok. Fejem Alex vállára döntöm, kellemes érzés, pihentető. Alex megmozdul, mire én ismét helyezkedek, hogy kényelmes legyen. Remélem hamar vissza jön mellém…
Nem tudok aludni, de kellemesen pihenek míg Alex vissza tér.
Kinyitom a szemem és figyelmesen hallgatom mit mond. A nehéz felszállás nem igazán tetszik, de nem szólok semmit. A lényeg, hogy túl legyünk ezen az egészen.
Lassan megállunk és a százados kiadja az utasítást Alex megy segíteni, hogy az alhadnagyot kivigyék a járműből.
- Amint a gép leteszi a talpát indulunk… - figyelek egy pillanatra a százados felé. - Dr. Dolohov, maradjon közel hozzánk, és igyekezzen minél alacsonyabb testtartásban haladni. Bármi történjen, ne foglalkozzanak mással, csak a céllal. – erre bólintok. A cél, hogy haza jussak… Elindulunk ki és én követem az utasítást.
Mind meglapulunk és csak Ash marad a helyén fedezve minket. Lassan pedig a helikopter zaja töri meg a csendet. Olyan hihetetlen. Már csak fel kell szállni a gépre és ha minden jól megy haza jutunk. Mindenki elindul. Aggódok azért, de a szabadság most nagyon közel van…
Sally kerül először a gépbe, aztán sorban mi. Asimov is csatlakozik hozzánk egy másikkal. Biztosan a mesterlövész az, akinek a parancsnok azt mondta lője le Alexéket ha gyanúsat tesznek.
Végig Alex mellett vagyok, de eddig úgy tűnik minden a legnagyobb rendben. Ash is készül beszállni.
Lövések ismét… Most én képzelődök vagy tényleg lőnek ránk?
- Mesterlövész!! – kiálltja el magát a százados bevágódva hozzánk és ezzel csak azt a tényt erősíti, hogy nem én képzelődök. Pedig mennyivel jobb lett volna …
Alex rögtön magához ölel és én most sem tiltakozok. Nem is figyelem mi történik, arcom hősöm mellkasához fúrom és csak remélni tudom kijutunk ebből a helyzetből is.
- Minden rendben lesz… - suttogja nekem Alex nyugtatásként, pedig tudom, semmi sincs rendben. A gép megremeg, mire még szorosabban fogom Alex-et. Nem gondolkodok, addig jó amíg nem gondolok semmire, így sokkal kevésbé esek pánikba. Egy nagy lökést érzek és akármennyire is szorítom Alex-et nem sokáig bírok vele maradni, ahogy érzem ő sem tudja tartani magát és testével próbál óvni, lassan már én sem bírok belé kapaszkodni.
Faltól falig esünk, próbálok megkapaszkodni, de a kezem a semmibe fog és csak jobban fáj az esés. A fejemet igyekszek védeni, próbálok nem fájdalmasabban érkezni, de fááj… A legnagyobb ütés a vállamat éri, majd a combomon fut végig éles fájdalom. Aztán még egy utolsó nagy csattanás és véget ér az egész. A földön fekszek, a lábam fáj és az oldalam is. Nem hiszem, hogy eltört volna bármim is, de jelenleg nincs olyan pontom ami ne sajogna.
A fejem zsong, hallom a többiek hangját is, de nehezen fogom fel mi is van. Csak egy dolog ami egyfolytában a fejemben van …
- Meg fogunk halni… - nyöszörgöm fájdalmasan.
- Semmi baj, nem fogunk meghalni, hisz még élünk. Biztos van ennek a profi csapatnak b terve is. – hallom meg Alex hangját, aki mellém kúszik. Ahogy látom jól van ő is, de … Félek, nagyon félek. A helikopternek annyi. Már hogy lehetne B terv is? Jelenleg ez nem nyugtat meg, hisz tudom hazugság!
Itt fogok meghalni! Soha sem fogom már újra látni a családomat! Vagy … annyi helyzetből kijutattak már minket. Talán igaz és ezt is megússzuk majd… Alex… Alex ki kell jutnunk…
- Fáj mindenem… - suttogom hozzá bújva. Annyira félek Alex.... Nem érdekel semmi és senki, csak az, hogy ő itt van nekem és véd engem. Annyira kedvelem és nem mondtam el neki. Ha ezt túl éljük és haza jutunk el fogom mondani neki, nem fogom tovább titkolni.
Vagy ha olyan lesz a helyzet amiből biztosan nincs már kiút, akkor is megmondom neki mennyire is fontos nekem…
Ivan… A húgod haza fog jutni… Apa, anya ne aggódjatok, minden rendben lesz velünk és majd megismerhetitek azt az embert aki mindig mellettem volt és törődött velem.
- Egyszerre fogjuk elhagyni a roncsot. Több a mozgó célpont, és nyerünk vele pár másodpercet. – erre felkapom a fejem. Mozgó célpont? Elhagyni a gépet? Kirohanni oda ahol már felfegyverkezve várnak ránk? Mi meg fogunk halni! Most már biztos…
- És aztán? – kérdi Ash. Ez engem is érdekel Mi lesz aztán? Szitává lőnek minket?
- Amint fedezékben leszünk…
- Egy pillanat! Egyik ötlet sem rossz, és mindkettő megvalósítható. A százados tervét vesszük előbb, kirohanunk, így nagyobb lesz az esélyünk a túlélésre, mint egyesével. Közben be is határolhatjuk, merről jönnek a lövések, kockázata van, de megtudjuk a mesterlövész helyét. Asimov lehet a csali utána, míg a szőke elkapja hátulról a nem kívánt társaságunk. Közben a százados, a magas és Én vigyázunk a tudós hölgyekre. – oh, hát akkor talán még sem fogunk meghalni. Ugye?
- Feltéve, ha túléljük. – Dr. Kiryanova szavaira csak felnyögök. Ezt nem vártam tőle. Mire végre reménykednék a túlélésben kiderül, hogy nincs remény…
- Megint futnunk kell? Ezt nem éljük túl, ezt nem, mikor lesz ennek végre vége? Ez egy rossz álom! Mikor ébredek fel?
- Irina! – szól rám finoman Alex, mire nagyot nyelve elhallgatok. – Végig melletted leszek, húzlak magam után, irányítalak, csak tartanod kell a lépést és nem lesz baj. – könnyes szemekkel pislogok rá.
- Ó, ez csodás. Igazi élvezet.
- És mi van abban az esetben… - kezd bele ismét Yeliza, de nem akarom hallani ha olyat mondd, így felkészülök arra, hogy befogjam a fülem. – Ha mi mind, kivéve Asht, egy irányba rohanunk, Ash pedig a másik irányba kúszik, míg eltereljük a figyelmet. Asht tájékoztathatjuk a mesterlövész hollétéről, így időt spórolnánk. – most megint mind futni fogunk? Ne mááár… Nem akarom…
- Százados! Mit tegyünk?
- Ha mind kirohanunk, többünket fognak lelőni, mint aki túlélte. Csinálnunk kell egy jó nagy füstöt, hogy nehezebb dolga legyen, utána kirohanunk, a svéd kígyó pedig a másik irányba. Ez így már működhet. – fűst … Igen, ezzel talán mehet, így túl élhetjük. Igyekszek mindent bele adni....
- Füst. Hogy ez nekem nem jutott eszembe.
Nem figyelek a többiekre, de hallom mi történik körülöttem. Viszont Alex… Most úgy el tudnék aludni így bújva hozzá, de nem lehet.
- Mindenki felkészült? – bólintva engedem el Alex-et. Hát akkor, hajrá… Alex ismét a kezemet fogja, támogatni szeretne és ennek örülök. A gránát kellő füstöt csinál a meneküléshez és érzem Alex húz maga után.
Igyekszek tartani a lépést, minél gyorsabban futni, hogy hamar fedezékben legyünk. Csak akkor nyugszom meg, mikor már a fák takarnak minket. A szívem őrülten zakatol mellkasomban és levegőt is nehezebben kapok.
Fáj a lábam ott, ahol minden bizonnyal a gépben felsebeztem. A földön ismét csak bújni vagyok képes Alex-hez vagy épp összekuporodni.
- Sikerült… - suttogja és nagy meglepetésemre egy puszit kapok homlokomra. Csak döbbenten pislogok rá, viszont szívem őrült zakatolása a félelemtől most valami egészen más irányt vett. – Elnézést én csak… - mosoly fut végig arcomon és hozzá bújok. Én is fontos vagyok neki, biztosan. Már jobb… Picit el is pirulok, jó hogy nem látja.
- Semmi baj, jól esett… Nélküled biztos nem bírnám. Tudom, hogy nyafogok, de hálás vagyok neked amiért itt vagy… - mondom ki amit gondolok hogy tudhasson róla. Szeretném ha tudná mit is érzek.
Figyelem a többieket, remélem Ash épségben visszaér. Aggódok érte is, egész rendes volt velünk, bár olykor szétszórt. De így már értem, számára ez csak egy szerep volt, egy álca. A többiek is beszélgetnek valamiről, de őszintén én már pihengetek bújva és nem jutnak el felém a szavak, nem értelmezem azokat.
- Le a mordályokkal. – morogja Ash, ahogy eddig is tette. Hát él! Felegyenesedünk Alex-szel és a többiekhez megyünk.
- Veled mi történt? – szólal fel Alex, mire rögtön Ash felé fordulok. Vizes, meg fog fázni!
- Pecáztam. – hangja gúnyosan cseng, majd valamit a századosnak ad. Nem figyeltem pontosan mi az.
- Meg fogsz fázni. – teszi szóvá Yeliza azt, amire mi is gondolunk.
- Megszáradok. –feleli miközben töltényeket ad a mesterlövészűnknek. Alex szó nélkül veszi le a kabátját és nyújtja Ash felé. Igen, ez jó lehet neki, talán kevésbé fog megfázni. A svéd elveszi és bele bújik.
- Ezek itt mi vagyunk. Ez egy műholdas követő. – magyarázza a százados Asimov-nak, de mi is figyelünk. – Itt pedig a német katonák.
- Már nincsenek messze. – ez persze nem tetszik nekem. El kell innen tűnni.
- Mikor felkészítettek az akcióra, megtanultam egyet-mást a környékről, de nem annyit, hogy boldoguljunk.
- Svéd! Te vagy olyan ravasz vipera, ha még itt vagy, az azt jelenti, hogy van menekülő útvonal. És a fajtádat ismerve, legalább három oldalról biztosítottad magad.
- Ez igaz. – ismeri be vigyorogva. – Van pár lehetőség, a régi bánya, a cigánykaraván…
- A bánya? Nem veszélyes az? – szól szívemből Alex. Igen, szerintem határozottan veszélyes.
- De. De, viszont kíváncsi voltam és körülnéztem. Ötletnek jó a bánya, de én nem kockáztatnám meg, csak ha nagyon ég a talpam alatt a talaj. Egyedül még neki is vágnék, de csoporttal, főleg nőkkel nem szívesen teszem be a lábam.
- Már elnézést, de ezt vitatnám! – kéri ki magának rögtön Dr. Kiryanova. Hát igen, én nem teszem meg, mert miattam jogos, hiszen én csak hátráltatom őket.
- Mondd tovább!
- Na, jó, összegezzük. Van egy bánya, ahová nem szeretnék lemerészkedni megint, közelebb van és gyorsabb. Van a vasút, messzebb van ugyan és kis kanyart kell tenni vele, de biztonságosabb, és marad az erdő maga, ami viszont nagyon hosszú. Van nem messze egy cigánytábor, karavánnal, talán ők kisegíthetnek minket ruhával. Rendes bagázs, csak tudni kell a nyelvükön. Még egy darabon el is tudnak vinni, de nem szeretném őket veszélybe sodorni. Végül úgy is Nyikolaj százados dönt. De én a vasutat javaslom. Nekem végül is, mindegy, mert én mindenhonnan képes vagyok kereket oldani, de a csapat nem biztos. – a százados erre gondolkodni kezd. A vasút nem hangzik rosszul. Csak szülessen már minél hamarabb döntés.
- Nem kell a számba adni a választ! Cigányokkal nem alkudozom, és bár a vasúthálózat is rejt veszélyeket, az ötlet és a gondolatmenet elég precíz ahhoz, hogy ezt válasszam. – éljen! Akkor már csak indulni kell....
- Helyes, akkor talán a vonaton alhatok is egy kicsit, már ha nem akarják megfejni szegény kicsi kígyót a méregfogáért. – kezd el viccelődni a svéd, aminek szerintem nem most van itt az ideje. De legalább a hangulatot oldja valamennyire. Alex rám néz, mire bólintok. Menni fog, nem kell aggódnod Alex. Ki fogom bírni most már, mert itt vagy mellettem.
- Ha ez metafora volt, akkor elég gáz... De az alvás egyre csábítóbban hangzik számomra is.
- Akkor csodák csodájára kivételesen egyet értünk. Ki hitte volna? – Ash könyörgöm ne, nem kell vita ide, vagy eldurvuló szócsata. - Alex, kérlek, menj előre és vezess minket. Utálom másnak mutatni a hátam.
- Tőlem nem kell féltened a hátad... Ha meg akarlak ölni, azt szemtől szembe teszem. – erre jobban összerezzenek. Most már elég legyen, nem tetszik…
- Csak vigyázz, százados, mert te talán egyenes vagy, de ha sarokba szorulok, nem biztos, hogy én is az leszek. Sőt, ha az érdekem úgy kívánja, egyáltalán nem biztos, hogy az leszek. Megjegyzem, egyetlen épeszű ember sem kedvelne engem, szóval én kedvelem azt, aki nem kedvel, mert az nem bolond.
- Remélem egy pillanatig sem jutott eszedbe, hogy bízom benned. Alattomos vagy... egy igazi kígyó, de ha kígyókról van szó, akkor én mongúz vagyok... és mindig számítok a támadásra.
- Reméljük, nem kerülünk szemtől szembe, hogy meglássuk, ki a veszélyesebb. A mongúz, vagy a kígyó? – fejezzék már be! Miért nem tudják már befejezni?
- Üdvözletem. Ha jól emlékszem, velem még nem volt alkalmuk találkozni. Akim Iljics Zaharov, felderítő és mesterlövész. – lép hozzánk Akim, és kezet nyújt felém. Végre nem a vita megy. Szóval a mesterlövész neve Akim, ezt megjegyzem. Mosolyog, de látom bánatát.
Bajtársak haltak meg és ez szomorú. Útálom a háborúkat, értelmetlen gyilkolás és sokan meghalnak akiknek nem kellene. Mire jó ennyi halott?
-Dr. Irina Dolohov, biológus. – fogok vele kezet lágyan mosolyogva.
– Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova, nukleáris fizikus. – mutatkozik be Yeliza is.
-Alexander Dieter von Kaufmann, én felügyeltem és segítettem a tudósok munkáját a bázison. – mutatkozik be Alex is.
– Értem. – bólint és most olyan rideg. Ash-hez lép folytatva a bemutatkozást.
–Én…
- Az előbb már bemutatkozott. – a fegyverre figyelek fel. Baj lesz ebből?
- De még sosem találkoztunk.
- Az előadásra gondoltam. Annál jobb bemutatkozásra nincs szükségem.
– Nagyszerű, akkor végre indulhatnánk és figyelhetnénk a dolgunkra, mielőtt még valaki úgy jár, mint az a két elpatkolt díszpinty. – mondja ki Ash, mire megremegek. Ezt nem szabad! -Egyik sem tudta rendesen végezni a dolgát, pláne nem az a két ajtós szekrényszerű hülye állat. Olyan hülye volt, mint a föld. – teszi hozzá, mire rosszallóan nézek rá.
- Talán mind a tíz körmét le kellett volna rágnia? – vág vissza az Akim nevezetű. Ennek megint nem lesz jó vége… Ash … Miért nem bírod befogni a szádat?
- Én csupán annyit mondok, hogy megérdemelte azt a golyót. Legalább eggyel kevesebb barom legel isten állatkertjében. – a mesterlövész fegyvert ránt és Ash álla alá fogja. Összerezzenek, hiszen elkönyveltem, itt vége lesz. Ha Ash így folytatja tovább lelövik…
- Be van töltve. – elfordítom a fejem, én látni sem akarom. Szinte Alex mellkasába fúrom magam. Ez nekem már végképp túl sok…
– Akim.- hallom meg a százados parancsoló hangját, de továbbra sem merek vissza fordulni.
- Nyugodj meg. – szól a másik is, az az Asimov. – Ez a kígyó nem ér ennyit. Ráadásul Vy szerintem kiröhögne egy ekkora idiótát, nem gondolod? – érzem Alex a vállam simogatja, ami jó érzés, de valahogy most nem segít rajtam. Fejezzék be hamar és induljunk!
- Alexander, ennek mégis mi az értelme? – hallom Yeliza lágy suttogó hangját. Semmi, ennek semmi értelme sincs! Az egész háborúnak sincs! Érzem ha nem oldódik hamar a hangulat, megint el fogok pityeredni, vagy össze omlok. A kettő közül valamelyik be fog következni…
- Semmi…
- Akim, ígérem, hogyha átver vagy elárul minket, akkor tiéd lesz a megtiszteltetés. De addig is, több ilyen ne legyen, különben kénytelen leszek radikálisabb eszközökhöz folyamodni.
- Ez a fazon tényleg nem ér ennyit, próbálj meg lehiggadni. Mindenesetre hatásos volt. Szerintem innentől fogva ötször is meggondolja, hogy szóba hozza–e Vyt. Mindemellett roppant szórakoztató látványt nyújtott. Gyere, menjünk. – nem hallok fegyver hangot így félve vissza fordulok és lám, már nincs is gond. Legalábbis nyíltan nem ölik egymást. Ash csak felénk pillant és vigyorogva kacsint. Most mi van? Előbb akarta szétlövetni magát … Hozzánk sétál. Nem értem miért tette ezt, mire volt jó neki ez…
Elindulunk mind, igyekszek tartani a lépést, de hamarabb fáradok. A százados halad elől, utána Yeliza, hátul Akim és Asimov, mi pedig középen. Már kínosan érzem magam, hogy mennyiszer meg kell állni, de nem bírom, fáradok.
- Én ezt már nem bírom tovább! – pihegem. Fáj az oldalam, szúr. Alig kapok levegőt. Sajnálom, de részemről ennyi volt. – Nincs erre ellenség, akkor nem értem, hogy miért nem pihenhetünk egy keveset?
- Sajnálom, de nem állhatunk meg. Minél előbb odaérünk, annál előbb biztonságban vagyunk. – szól vissza a százados. Én ezt értem, de már nem tudok egy lépést sem menni, fáj!
- Vagy nem! Csak azt ne mondja, hogy éjjel is menetelni akar! Mi nem vagyunk katonák, szükségünk van az alvásra, meg a pihenésre! – próbálkozom Alex csitítása ellenére is. Akkor is igazam van és pihenni kell! A százados megáll, így mi is. Pihenőt kapunk?
- Csak azt ne mondja, hogy az a pár óra alvás fontosabb, mint az élete. – néz rám szigorúan. Nem fontosabb, mint az életem, de ha kimerülök, akkor annyi. Tök mindegy mit teszek…
- Egyetértek a századossal. Minél előbb érünk oda annál jobbak az esélyeink a túlélésre, és ez megér egy kis izomlázat és verejtéket. Bár én nem vagyok olyan fáradt, bírom még pár óráig. Különben is, ha a becsléseim helyesek, akkor hamarosan ott is vagyunk. Eltaláltam?
- Így igaz. – erősíti meg Ash, Dr. Kiryanova állítását. De nekem még az is sok…
- Már csak kicsit kell kibírni. Mindenki fáradt, de muszáj időben odaérnünk. – simogatja a vállamat kedvesen Alex, de ezt most nem fogom ennyiben hagyni.
- De csak pár percre kéne megállni, ameddig kifújjuk magunkat. Ha egy picit pihenünk, akkor utána sokkal gyorsabban tudunk majd haladni.
- Fél óra. De ez az utolsó pihenő, és ha legközelebb megállít minket, akkor ott is hagyjuk. – egyezik bele a százados, mire elmosolyodok. Ez egy aprócska győzelem volt a számomra a pihenésemért. Keresek egy helyet és oda leülök. Így jobb is. De nagyon fáj már a lábam.
– Elmegyek sétálni. – szólal fel Akim, mikor már Alex mellettem van. Ez után az eset után Ash-el biztosan jót fog tenni neki.
–Sétálni? – jön a kérdés Ash-től. Remélem nem fogja megint elkezdeni a szócsatát.... Akim szó nélkül távozik, szerencsére figyelmen kívül hagyta Ash-t. – Hagyja, hogy kószáljon az erdőben? – kérdez ezúttal a századostól.
- Igen hagyom… - érkezik meg az egyszerű válasz. A százados biztos tudja mit csinál és ha ő így látja helyesnek, akkor így kell lennie. – Felméri a kőrnyéket, mivel felderítő…
Alex felé pillantok aki valamit nyújt felé. Mikor átveszem látom, hogy egy cukorka az.
- Köszönöm Alex.. – mosolyodok el, miközben nyújtózok egyet. Ez annyira jól esik most. A cukorkát persze rögtön számba veszem és lehunyt szemmel élvezem ízét. Kiskoromban mindig nagyon szerettem.
- Tessék doktornő, egy kicsit tompítja az éhségérzetet… - hallom Alex-et franciául megszólalni.
- Köszönöm Alex. – érkezik a francia válasz Yelizától.
- Na persze, mintha a srác a helyzet magaslatán lenne. Ne vicceljen, könnyelműség így elengedni, a lelki állapota túl labilis. – tér vissza Ash az Akim témához. Csak lehunyom a szemem és igyekszek nem oda figyelni.
Mikor kicsik voltunk Boris és Ivan sokat civakodtak, de mindemellett jó testvérek voltunk. Segítettük a másikat és meg is védtük. Jó… Többnyire engem védtek. Meg annyira vicces volt mikor kommandóztunk.
Nálunk a katonáskodás csak egy játék volt és erre tessék, itt vagyunk egy igazi háborúban, ahol túl kell élnünk. De én mindenképp haza akarok jutni és szeretném, ha Alex velem maradna…
- Jól van na!! – Ash hangjára felkapom a fejem. Lemaradtam valamiről? – Talán kicsit provokáltam a srácot. Lehet, hogy túlzásba estem. Nem szoktam halottak emlékét gyalázni ez tény… De tudni akartam, hogy melyikért fáj annyira a szíve, és mekkora terhelést bír még el. – szóval direkt tette és ezért? Akkor is nagyon csúnya dolog volt tőle. Nálam szerzett egy fekete pontot ő is!
- És mire jutottál kicsi kígyó?
- Nos prüntyőke százados! Tapasztalat szerint szinte már semekkorát. Ha pofán vert volna, azt még megértem, de fegyvert fogott rám, és mind eközben úgy elborult, hogy azt sem vette észre, ha én megyek a túlvilágra, ő is jön velem… - úr isten. Mikről maradtam le amíg nem figyeltem? De jobb is, most se kellene ide figyelnem…
- A meglátás helyt álló. – erre kikerekednek szemeim a döbbenettől.– A nagydarab idióta, ahogy nevezted hasznosabb volt mint hinnéd. Ő tartotta Akimban a lelket és adott neki erőt, így bár ez is hihetetlennek hangzik, az ő közreműködésével Akim az alakulat 2. legjobban teljesítő mesterlövésze volt. Ez az aprónak tűnő lelki béke, ami most hiányzik. A provokálás nála nem válik be! Vagyis… ha még egyszer provokálni mered, kitépem a még dobogó szíved a mellkasodból és megetetem vele… - nem értem Ash ezen hogyan tud kuncogni. Én ha most állnék tuti padlót fognék. Érzem ismét kifehéredek. Nem lesz ennek jó vége, túl sokszor sápadok le. Nem bírom ezt a megterhelést, túl sok nekem…
- Remek, tehát így állunk. De árulj el valamit prüntyőke, ha a lelki támasz halott, most ki fogja megadni azt a pluszt, amire szüksége van? – a kérdésre Asimov rögtön jelentkezik.
- Én kaptam ezt a nemes feladatot. – teszi el a tabletet. Végre láttam normálisan mi az a kezében. Ismét lehunyom szemem és csak pihengetek, szinte már el is aludnék és a beszélgetést se figyelem már.
- Nagyszerű. Még tíz perc van vissza a pihenőből. - Már ennyi idő eltelt? Na nem baj. Valamennyire azért összeszedtem magam. Érzem megcirógatja valaki az arcom és ki sem kell nyitnom a szemem, tudom Alex az. Annyira jól esik és megdobogtatja a szívem, talán enyhe pírt is csal arcomra.
- Hamarosan indulunk, hallottad? – biccentek egy picit. Ismét kinyitom szemem, pedig már majd nem elbóbiskoltam.
- Igen hallottam… ahhh annyira fájnak a lábaim, de főleg a talpam. Mintha éles sziklákon gyalogolnék mezítláb… - nyöszörgöm és meg is simogatom fájó tagjaimat. De ki fogom bírni. Viszont ha ezt túl éltűk az biztos, hogy rengeteget fogok pihenni.
- Vigyelek egy darabon, hogy még pihenhess? – döbbenten nézek rá, majd csak elnevetem magam. Ez vicc volt Alex? Jó elég komoly volt, de nem gondolhatta komolyan…
- Ugye csak viccelsz… Nagyon kedves, hogy megpróbálsz felvidítani a kedvességeddel… - de ahogy tovább nézek rá, már cseppet sem tűnik viccesnek, így még inkább ledöbbenek. – Úr isten, te tényleg komolyan gondolod ugye?
- Mindegy, hagyjuk…
- Várj Alex… - szólok utána. Nem akartam megbántani őt, csak azt hittem felvidítani próbál. – Jó tudni, hogy számíthatok rád, ha végleg leesem a lábamról, de nem szeretném, ha miattam te ne tudnál lépést tartani a csapattal. – csak sóhajt egyet.
- Értem… - mosolyodik el és felém nyújtja kezét. Sajnálom Alex… Megfogom kezét és felegyenesedek. Mehetünk tovább, már készen állok.
- Mire leérünk, beesteledik, és miénk a pálya. – remélem úgy lesz ahogy Ash mondta, mert eddig nem egészen alakultak túl kedvezően a helyzetek. Lassan tovább indulunk, bár biztos vagyok benne, hogy már mindenki éhes és álmos.
Ahogy érzem ismét nehezebben megy a gyaloglás megfogom Alex kezét, ő ad nekem ebben a nehéz időben erőt. Rá pillantok és szelíden elmosolyodok. Együtt sikerülni fog Alex… Visszamosolyog és szorosabban fogja a kezem. Tudom, minden a legnagyobb rendben van, hisz itt vagyunk egymásnak.
Csendben haladunk, senki sem szól semmit, de mögöttem Ash adja jelét annak, hogy minden bizonnyal náthás lett. Legalábbis nekem erős a gyanúm.
- Jól vagy ? – kérdez rá rögtön Alex, mire én is hátra pillantok. Különös egy ember ez az Ash… Már nem is tudom mikor önmaga és mikor játszik szerepet, de ezt sosem fogjuk megtudni…
- Persze, csak valami az orromba és a torkomra szaladt… - valahogy a válasz nem győz meg, a szemei csillognak, mintha lázas lenne. Elengedem Alex kezét és a svédhez lépek. Biztosra veszem, hogy valami nincs rendben. Homlokához érek és látom nagyon nem tetszik neki, még hátrébb is ugrik. – Nem szeretem, ha tapiznak.
- Elnézést, nem állt szándékomban. – sietek vissza Alex mellé. Mintha tényleg melegebbnek éreztem volna a homlokát… Tea kell!
Gyógytea, attól majd jobban lesz. Lássuk csak… Még anno tanultam egyet, ami pont erre jó és a hozzávalókat itt meg is lelhetem. Útközben rögtön gyűjtögetni kezdek és zsebembe teszem szerzeményeim. Ez jó pár teára elég kell, hogy legyen. A többieknek is jól fog majd esni…
- Mit csinálsz? – Alex kérdésére csak elmosolyodom. Biológus vagyok... Mit csinálnék? Hasznosítom a tudásom.
- Pont ezt akartam kérdezni én is… Ez nem egy botanikus kert… - szól bele Akim is és olyan tényt közöl, mellyel én is tisztában vagyok. Nem az, de jelenleg sok hasznos dolog van itt számunkra.
- Semmi különös, csak hűvös van, gondoltam szedek egy kis teának valót. Ha látnak egy fenyőt, szóljanak, jól jönne néhány tűlevél… - felelem lágyan. Ilyen egyszerű a válasz. Mindenkinek jól esne a nagy hidegben a meleg tea, főleg Ash-nek és az ő náthájának.
- Tűlevél, az meg minek? – kapcsolódik bele Asimov is. Komolyan, már csak Yeliza és a százados hiányzik. Már várom az ő kérdéseiket is. Kicsit vicces. Mondjuk engem megnyugtat, hogy nem az ellenség miatt aggódok, hanem a tudásom alkalmazom.
- Teába… Tele van c vitaminnal… - erre persze elismerő bólintást kapok. Mégis csak valamire jó itt egy biológus, még akkor is ha gyenge, fáradékony, könnyen kiborul és csak hátráltat mindenkit.
Találok tűlevelet is aminek persze nagyon megörülök. Olyan nagy a csend és bár hideg van a táj szép. Fáradok, de nem mutatom jelét. Menekülés helyett igyekszek ezt egy tanulmányi útnak vagy túrának felfogni és ez segít.
-A büdös mindenit… - felkapom a fejem és érdeklődve figyelek. Mi lehet a baj? – Százados, nézze ezt meg… Valami nem stimmel.
- Micsoda?... – mivel a százados megáll így mi is. Mit láthatnak? - Katonák?
- Erősen kétlem, de… Ez a kép volt fél órával ezelőtt.
- Állatcsorda lehet… Túl kicsik ahhoz, hogy emberek legyenek és jó messze vannak tőlünk. – állatok lennének? Az sem megnyugtató. Alexhez bújok félve. Sem a katonák, sem az állatok nem megnyugtatóak.
- Igen ám, én is így gondoltam uram, de nézze meg a mostanit.
- Megleshetem én is? – Ash is érdeklődik. Remélem hamar kiderül mi a baj. Kezd egyre rosszabb előérzetem lenni… Mikor felénk fordul mintha mondani akarna valamit, de mégsem teszi meg.
- Na jó, akkor összegezem a történéseket. Van egy csapat élőlény, ami nem ember, de kitartóan halad felénk, 50km/h-s sebességgel. A kérdés, hogy aggódnunk kellene e emiatt és, hogy mi lehet az ami ennyire kitartó. Ha tényleg a mi nyomunkat követik, utolérnek minket ez nem kétség, ezért futni fölösleges lenne, mivel azzal csak energiát veszítünk. – a százados szavaira gondolkodni kezdek, hiszen biológus vagyok.
- Farkasok… - veti fel Ash. Nem rossz, de valamiért nem annyira biztos. Ahhoz túl gyorsan halad hosszú távon. – Szerintem ez egy farkas falka lehet, ezért koránt sem gondolom, hogy minket üldöznének. Maximum keresztezzük az útjukat.
- Farkasok nem lehetnek… Én mikrobiológus vagyok, és tény, hogy az emlősökkel kapcsolatban nincs akkora tapasztalatom, de a kutyafélék, képtelenek ilyen hosszan ekkora sebességre. – szólalok fel én is. Ezek tények. - Sőt bátran állíthatom, hogy a legtöbb állat képtelen rá.
- Ötletek?
- Sajnálom Yeliza, csak azt tudom, hogy mi nem lehet… - Dr. Kiryanova bólint a válaszomra. Szeretnék többet mondani, de nem tudok. Ennyi információból nem tudom megállapítani mi lehet.
- Remek, ezzel nem jutottunk előrébb… - sóhajt, majd tekintete Asimovra éa Akimra siklik. – Akkor telepedjünk le, és várjuk meg mi lesz a vége.
- Itt várjunk, miért?! – Alex felvetése jogos. Én sem várnék itt szívesen.
- Vegyél vissza coloska! – Alex persze rögtön vissza lép hozzám. Pedig igaza volt... – Azért maradunk, mert amit azt említettem, ha ezek a pöttyök, minket követnek, akkor utol is érnek, még ha futunk akkor is. Vagyis várjuk őket felkészülten. A másik ok, meg ha mégsem ránk fenik a fogukat, akkor szépen elhaladnak mellettünk. Ebben bízom. Persze megpróbálhatjuk tempósabbra venni, vagy figyelmen kívül hagyni, és egy plusz kerülővel kitérni az útjukból, de nekem még mindig az a vélemény, hogy ha a mi szagunkat követik, akkor hiába próbálunk kitérni.
- Egyet kell értsek Pruntyőke századossal… - szól bele Ash. – Ahogy elnézem, max 20 perc és megtudjuk mivel van dolgunk. Mondjuk én megkockáztatnám azt a kitérést. Talán felkészülhetünk úgy is, hogy kitérünk az útjukból, hátha…
- Rendben, haladjunk tovább, próbáljuk meg kikerülni őket, legyen azok bármik is.
- Százados, felszeretném hívni a figyelmét mennyire kockázatos a kikerülés, hisz legközelebb, csak jóval azután fogunk képet kapni a műholdtól, hogy ezek túlhaladtak rajtunk.
- Tisztában vagyok vele, de egy próbát megér. Amúgy is nem számít, hogy maradunk vagy sem, hisz előbb így se úgy se kapunk képet a helyzetükről. – ismét elindulunk és Alex megint megfogja a kezem. Valamilyen szinten mindenki nyugtalan, hisz nem tudjuk mivel is van dolgunk.
- Minden okés? – lép mellénk Ash. Ahogy elnézem Alex-et jelenleg most ő nincs rendben és nem én.
- Nem, oxigénhiányom van… - jelentem ki, hiszen érzem szegény ujjaim jelenleg nincsenek túl jól, nem kapnak elég vért Alex szorításában. Ash csak kuncog, pedig ez nagyon is komoly dolog. Már kezd zsibbadni…
- Nyugi nagyfiú, nehogy leessenek a kishölgy ujjacskái… - köszönöm az együttérzést Ash, tényleg… Ááá.. Bizsereg…
- Sajnálom Irina, csak olyan vacak érzésem van ezzel… - lazít a szorításon, de még mielőtt elmondhatná, amit szeretne vonyítás hallatszik. Farkasok! Ezek mégiscsak azok... Azonnal megtorpanunk. Hol lehetnek? Mennyire közel?
- Mégis farkasok? – suttogom remegő hanggal, – De fura a hangja… Ez az alfahím lehet, de mintha egy medve bújt volna belé. – próbálok kicsit tudásommal erőt meríteni, de nehezen megy. Önkéntelenül is most én szorítom Alex kezét. Mindenki némán figyel, várjuk mi lesz… Nesz hallatszik, ahogy közelednek felénk…
- Ez nagyon nem lesz jó… - kezd el Ash hátrálni és jelzi jobb lesz ha mi is így teszünk. - Mindenki, futás! Az első épkézláb fára másszanak föl és egy tudós se maradjon fegyveres segítő nélkül. Ashimov, segíts Akinak, a fájós lába miatt! – és a farkasok fel is bukkannak. Te jó ég! Nem kell kétszer szólni, már rohanunk is. Érzem a pánik elhatalmasodik rajtam. Csak futok nem figyelek semmire. Csak túl akarok élni…
- Vigyázz rá, mindjárt jöhet!! – kiáltja Alex, miközben kezem Ash kezébe tolja át. Mit csinál most? Nem nagyon tudok figyelni, örülök, hogy nem bukok orra a nagy menekülésben. Ash elenged, ami meglep, de nyilván azt várja tőlem fussak tovább.
- Siessen hölgyike… - érzek egy finom lökést a hátamon, ami kisebb lendületet ad. Mikor oda érek elrugaszkodom és Alex elkapja a karom, felhúz. Fent már sokkal jobban érzem magam. Igyekszem a többieket is figyelni.
- Maradj itt, és kapaszkodj… - szedi elő a fegyverét. Most itt fog hagyni?
- Hová mész? – próbálom visszább fogni a remegésem, de még idő kell, hogy teljesen megnyugodjak.
- Ez az ág nem bír el kettőnket hosszú távon, és segítenem kell… - a hangok irányába kapom én is a fejemet. Ash! Már értem, nem mindenki tudott feljutni… Alex rögtön a segítségükre siet, én pedig csak fentről figyelek.
Ash két farkassal hadakozik, akiket Alex segít le róla, illetve Ash maga is végez eggyel, amit a másik keze szabaddá válik. Yeliza feljutott egy fára mint én és a százados ott van vele.
Akim is épségben fent van egy ágon és ő sikeresen fedezte Asimovot. Úgy nézem Ash kapott pár harapást, mindenki más megúszta. Lassan mindenki lejön a fáról, csak én csücsülök még mindig ott. Nem tudok egyedül lejutni…
- Mindenki jól van? – hallom a százados hangját. Hevesen bólogatok és az érkező Alex-et figyelem. Mindjárt lent leszek én is a fáról. Félve ugyan, de leugrok és ő elkap. Olyan jó az ölelésében bújni, így akarok még maradni…
- Mi megvagyunk. – szólal fel Akim és Alex is jelzi, mi is rendben vagyunk.
- Svéd? – erre persze mi is rá figyelünk. Remélem semmi komoly baja nem esett.
- Kibírom.
- Rendben. Ezek a dögök már nem fognak több kellemetlenséget okozni. Asimov!
- Uram?
- Van valami a közelünkben? – erre a szőke, Asimov rögtön a tabletet szedi elő, hogy megnézze. Majd jelzi, hogy már semmi sincs. Remek, akkor nem kell egy újabb támadásra számítani.
- Rendben, egy percet sem késlekedhetünk tovább. Szedjük össze a cuccainkat és indulás tovább a vonathoz. – adja ki az utasítást a százados, mire mindenki engedelmeskedik.
- Két óránként jár. Lemehetünk a faluig, de nekem van egy jobb ötletem.
– Tudok egy rövidebb utat a vasúti sínekig. A vonat egy bizonyos szakaszon kénytelen lassítani a hegyomlások miatt. – hegyomlások? Valamiért nekem ez megint nem hangzik túl jól… - Ott gond nélkül fel tudunk ugrani rá, hisz gyakorlatilag gyök kettő a sebessége. Úgy kihagyhatjuk a várost és csak arrafelé kell mennünk. – mutat egy lejtő felé. Ott fogok én leesni… – Levisz a völgybe, kicsit meredek, de gyorsabb és kikerüljük az ellenséget… Egy időre.
- Százados, ne haragudjon, de szerintem fogadjuk meg a Svéd tanácsát. – szólal fel elsőként Asimov.
- Igen, habár a hátam közepére kívánom ezt az alakot… - fűzi hozzá morogva Akim. – Sajnos bíznunk kell benne, mert nincs más esélyünk. – a százados gondolkodik, majd rábólint. Hát akkor… Menjünk tovább…
- Rendben. Azt mondod lefelé és egyenesen? – a svéd bólint, mire a százados megindul vezetve kis csapatunkat. Most Yeliza mellett haladok, hiszen Alex vissza maradt Ash-hez. Próbálok ügyes lenni lefelé. Nem szeretnék esni egyet…
- Ne maradj le, Alex! – erre hátra kapom a fejem. Miért állt meg? Aztán végre tovább indul. Majd alkalom adtán talán megkérdezem miért is torpant meg.
Ahogy a lejtő egyre meredekebb lesz úgy lassítunk mi is.
Jól van Irina, menni fog. Szépen ügyesen lejutsz mindenféle baj nélkül… Egy kicsit kavicsosabb rész van, figyelek a lábam elé, koncentrálok de… A lábaim hirtelen csúsznak ki alólam és majdnem egy nagyon fájdalmas hátast dobok. Így is fáj, de Yeliza valamennyire fogott az esésen.
Viszont rántom magammal … Irina már megint mit műveltél! Hogy lehetek ilyen béna? Majdnem felsikítok, de inkább összeszorítom számat, ennek elkerülése érdekében. Kétségbeesetten pillantok fel, mikor érzem nem csúszok már tovább és látom milyen lánc is alakult ki. Yelizát Akim fogja, aki kapaszkodik Asimovba, aki a svédbe és mindenkit Alex tart, akinek minden támasza egy fatörzs.
Erről egy mese jut eszembe és ha nem ilyen helyzetben lennénk talán mókásnak is találnám. De így nem, főleg, hogy én vagyok az okozója. Nagy nehezen összeszedem magam, persze kell a százados segítsége is. Aztán mindenki leereszkedik egyben. Egyedül csak a svéd kezd el nevetni ezen a helyzeten.
- Min nevetsz? – teszi fel a kérdést Akim, bár szerintem a válasz egyértelmű. Megint én bénáztam egyet…
- Semmi, csak eszembe jutott a nagyapa, nagymama, unoka, kutya, macska húzzák a répát „gyerekmese”. – nekem is ugyan ez jutott eszembe! Folytatjuk utunkat és alkonyatra már a völgy aljában vagyunk, egyben és nem okoztam újabb bajt. Kíváncsi vagyok hogyan is lesz, hova megyünk. Mire leérünk már hallani a vonat hangját. A fák elrejtenek minket és csak várunk.
Hamarosan kijutunk innen. Annyira izgulok, de boldognak is érzem magam. Alig hiszem el, hogy vége lesz… Bár hazáig még lesz egy rázósabb utunk, de hamarosan már oda is el fogunk érni. A százados ismerteti a tervet, hogy milyen sorrendben fogunk felugrani a vagonra. Félek is, mert mi van ha valami nem úgy sikerül?
Ash azt mondta itt nagyon lassan fog haladni, de hát … akkor is ijesztő a számomra…
Figyelek mindenre, ami elhangzik és végül is arra jutok menni fog, mert nincs más választásom. Vannak kérdések, de persze ezekre is megvannak a válaszok és el is magyarázzák nekünk a dolgokat.
Alex végig mellettem van és a kezemet fogja. Ha feljutunk a vonatra akkor megcsinálom a teát Ash-nek. Sokkal jobban fogja magát érezni tőle. Sokat segített, most én szeretnék hasznos lenni mindenki számára.
Aztán jelzik hogy itt az idő.
Meglapulunk és Asimov felkészül. Minden a terv szerint megy, sorban ugrunk fel segítséggel vagy épp anélkül. Nekem persze szükségem van rá, így Akim és Asimov segítenek. Ash és a százados egyszerre ugranak. Vezetőnk lök egyet Ash-en, majd belendül és behúzza a vagonajtót, ami csak résnyire marad nyitva.
Mindenki keres egy helyet, ahova kényelmesen elhelyezkedik. Végre ismét pihenő és itt még aludhatunk is. Remélem nyugodt utunk lesz. Én Alex mellett vagyok, de nem sokáig.
- Megnézem Ash-t… - motyogom halkan és Yelizára pillantok. Intek neki jöjjön közelebb és mindketten Ash-hez telepszünk le egy kicsit. Szegény annyira fáradt, nem is reagál semmit, csak elalszik.
- Yelizaveta, kérem segítene nekem? – kérdezem kedvesen, mire a nő bólint.
- Gondolom Ash-ről lenne szó. – mondja nyugodt hangján. Komolyan, egyre jobban csodálom ezt a nőt. Míg én végig pánikoltam az egészet, ő a legnagyobb nehézségek közepette is igyekezett erős maradni.
- Igen. Biztosra veszem, hogy megfázott és lázas. Készítek teát, az majd rendbe hozza. Csak annyit szeretnék kérni néha nézzen rá, jobban van-e.
- Természetesen. – válaszát mosollyal jutalmazom.
- Maga egy nagyon bátor nő Yelizaveta. – jegyzem meg és reakciót nem várva indulok el vissza Alex-hez. Elmagyarázom neki mit is szeretnék most csinálni és hogyan tudna nekem segíteni.
Először is kell egy öngyújtó, az jó melegítésre. Másodszor kell valami kis fém tál, amit szintén nem tudom honnan is szerezhetnénk, de hátha. Na meg persze rongy, hogy ne égessem majd meg a kezem.
Alex megoldja az anyagot, melyre először leteszem mindazt amit szereztem, majd a többiekhez indulok.
- Asimov… - szólítom meg bátortalanul. – Tudna nekem adni egy öngyújtót? – kérdezem. Remélem nála van.
- Minek az? – mér végig ismét és én szívem szerint vissza is vonulnék Alexhez.
- Hát… Gyűjtöttem teának valót és szeretném elkészíteni. Az öngyújtóval tudnánk melegíteni…. De hogy miben azt még nem tudom… - magyarázom csendesen a két férfire nézve.
- Na várj… - kezd el a cuccai közt keresgélni Akim, majd leszedi a kulacsához tartozó fém bögrét és felém nyújtja. – Ebben meg tudod melegíteni majd.
- Tessék… - sóhajt Asimov és oda adja az öngyújtót. – Majd kérem vissza. – átveszem tőle is, majd kedvesen elmosolyodok.
- Köszönöm szépen. – ezzel vissza is indulok Alex-hez. Leteszem elé a szerzeményeimet és hozzá fogok a tea készítéséhez. Víz van mindenki kulacsában így ezzel sincs gond.
Elég finom illata lesz mikor már kellően felmelegedett, bár ez elég lassú folyamat.
Az első adagot Ash-nek szánom, hogy minél hamarabb rendbe jöjjön. Mikor kész a kulacsba töltöm és oda sétálok Yelizához. Ahogy kértem olykor Ash-hez megy, ránéz, de nem ébreszti fel.
- Yelizaveta. – sietek oda hozzá és a kezébe adom a kulacsot. – Ezt kérem oda adná Ash-nek? Addig én készítek a többieknek is. – mosolygok édesen, mire bólint és Ash-hez indul vele. Visszasietek Alex-hez és ismét megfogom a ronggyal a tálkát, mely alá Alex öngyújtót tart.
Egy pillanatra Ash felé fordulok, hogy bele ivott-e már a teába. Elismerő pillantást kapok tőle, amitől ismét mosoly fut végig arcomon. Végre hasznomat veszik és ez jó érzés. Most kivételesen nem hátráltatok senkit és nem okozok bajt. Tekintetem vissza fordítom Alex felé.
- Köszönöm neked is a segítséget Alex.
- Szívesen Irina… - és látom folytatná még, de mégsem teszi. Bár én ettől is már majdnem elpirultam.
- Csak aludnom kell, ennyi az egész. – hallom Ash hangját, aki minden bizonnyal Yelizával folytat társalgást. – Reggelre kutya bajom.
- Egy megfázáson kívül. – jegyzi meg a doktornő, mire ismét feléjük pillantok.
- Bízz bennem, Ash, ez a tea azon kívül, hogy nagyon finom, remekül hat meghűlésre és megfázásos betegségekre. – oktatom finoman ki. Alvás és tea és máris jobban lesz.
- Nem vagyok beteg! – duzzog, amin csak még jobban mosolygok. Na igen, ő aztán nem beteg…
- Akkor a tea azért kell, hogy ne is legyél az. – teszi hozzá Alex, mire kicsit el is kuncogom magam, majd ismét a teára figyelek.
Lassan a végére is érünk a tea készítésének és mire körbe nézek azt látom mindenki vagy pihen vagy alszik már. Ash szinte biztos, hogy ez utóbbit teszi, ahogy Asimov és Akim is egymás mellett.
A százados azonban… Szerintem túl mélyen nem aludhat és talán Yeliza sem, bár ki tudja. Mindegyik kulacsba kerül meleg tea, amiket a helyükre teszek. Aztán vissza vackolom magam Alex mellé, mellkasához bújok és ő átölel.
- Alex… Nem lesz könnyű dolgod igaz? Nem fog a hazám tárt karokkal várni rád … - motyogom halkan és még szorosabban bújok hozzá.
- Ezzel most ne foglalkozz Irina, a lényeg, hogy haza juss… - kezdi el buksimat simogatni, mire úgy érzem el kell neki mondanom… Most …
- Én… Ha minden elrendeződik szeretném, hogy tudd … Nálunk van helyed… Velem… - suttogom halkan, de többet nem merek mondani, mert így is nagyon vörös vagyok.
Alex nem szól semmit, szerintem hirtelen nem is tudja mit kellene reagálnia.
Mikor felébredek még úton vagyunk, de már nem bírok aludni. Mivel Alex ölel nem akarok nagyon mocorogni, nehogy felébresszem. Kíváncsi vagyok mikor és hogyan fogunk leszállni. Körbe nézek és látom már Ash is ébren van és ahogy elnézem javult az állapota. Ennek örülök.
Yeliza a századossal társalog valamiről, de nem igazán hallon és nem is kívánok hallgatózni. Akim és Asimov is beszélgetnek … Oh.. Nekik vissza kellene vinnem a kölcsön kért dolgokat. De akkor Alex felkel… Óvatosan felpillantok rá és rám mosolyog. Akkor már ébren van.
Vajon mennyit aludhatott? Csak vissza mosolygok rá én is és remélem nem fogja felhozni azt amit elalvás előtt mondtam neki…
- Hogy aludtál? – kérdezi kedvesen és biztos vagyok benne, hogy azt reméli kipihentem magam.
- Jól, köszönöm. Sokkal jobban érzem már magam és a további utat is jobban fogom majd bírni. – nyugtatom meg. Lelkileg is sokkal jobb és frissebb is vagyok.
- Ennek örülök… - simogatja meg az arcomat, mire elpirulok.
- Mindjárt jövök… - bújok ki öleléséből és a fém bögrét, valamint az öngyújtót kézbe véve megyek a katonákhoz. Mikor megállok előttük feléjük nyújtom egy szelíd kis mosollyal.
- Köszönöm szépen még egyszer. – mondom kissé halkabban. Még kissé pirosabb is leszek.
- Mi is a teát. – mutatja fel kulacsát Akim, mire biccentek.
- Szívesen. Mindenkinek jót tesz egy kis tea és pihenés. – ezzel vissza is indulok Alex-hez. Az út olyan végtelenül hosszúnak tűnik.
Ismét a családomra gondolok, hogy mennyire jó lesz újra látni őket. Azt hiszem többet nem hagyom el az országot. Egy pillanatra lehunyom a szemem, Alex szívdobogása teljesen ellazít.
Már értem miért tudtam olyan nyugodtan aludni…
Lassan mocorogni kezdenek az emberek mire ismét felemelem a fejemet. A százados és a társai szedelődzködnek, majd a százados a résen át kipillant. Talán mindjárt ott vagyunk.
- Jól van, akkor figyelem emberek. – szólal fel Ash, miután társalog egyet a századossal. – Mivel a határnál ellenőrizni fogják a vagonokat így előtte le kell szállnunk… - valahogy nekem ez kezd megint nem tetszeni. Leszállni? Hogyan? Nem fog csak úgy megállni… Akkor ugrunk? De gyorsan megy…
- Éppen ezért amikor lelassít majd a vonat mind kiugrunk. – teszi hozzá a százados megerősítve azt amire gondolok. Nem akarok ugrani! Aggódó pillantást vetek Alex, felé, aki csak átölel.
- Ne aggódj, menni fog… - suttogja halkan. Csak jobban bújok hozzá.
- És mégis hogyan fogjuk ezt végre hajtani? – okos kérdés Yelizaveta-tól, mire mindenki a századosra pillant. Legalábbis mi mindenképp.
- Asimov és Akim lesznek az elsők egymás után, majd a tudós hölgyek, Coloska, a kígyó és én.
- Én nem ugrok… - húzom össze magam ismét csak reszketve.
- Százados… Ha Akim után ugranék én?
- Mégis miért Coloska? – vonja fel kérdőn a szemöldökét a százados.
- Majd én elkapom Irinát, akkor talán ki mer majd ugrani. Igaz? – fordul felém Alex, mire bólintok.
- Rendben, legyen így. – mosolyogva bólintok és elkezdem összeszedni magam lelkileg, hogy menjen az ugrás. Asimov és Akim is átbeszélik a dolgot. Értem miért ez a sorrend. Akim lába sérült, őt majd elkapja Asimov. A tudat, hogy Alex megfog majd, valamelyest megnyugtat. Yeliza is készül és továbbra is nyugodtan tűnik. Neki nem lesz gondja a lejutással.
A vonat lassan lassít és mind elfoglaljuk helyünket. Mikor eljön a pillanat a százados eltolja a vagon ajtaját és mikor megadja a jelt Asimov kiugrik. Biztosan érkezik le és előrébb sietve készül is Akim elkapására.
Kissé félve figyelem az eseményeket. Akim bátran ugrik, de hát katona, volt neki már rázósabb is … Asimov segítségével biztosabban ér földet, majd Alex következik segítség nélkül. Nagyot nyelek, mikor már nincs mellettem.
- Ash… - fordulok aggódva felé. – Jobban vagy már?
- Persze, kutya bajom… - mosolyog megint önelégülten. Szerintem nem mond igazat, de látszik rajta, hogy annyira nem rossz a helyzet mint volt. – Ugorj csak, vár rád Rómeó… - mutatja, hogy forduljak vissza.
- De én… - lépkedek oda. – Félek..
- Ez esetben bocsánat… - érzek egy lökést a hátamon és próbálok ügyes lenni, de nem úgy jön össze, ahogy akarom.
Alex megfog, de valahogy fellököm őt és mindketten a földön kötünk ki. Azonnal felkelek róla fülig pirulva.
- Bocsánat, minden rendben…. – erre Alex is felkel és Yelizáért sietnek. Figyelem, ahogy a doktornő is leérkezik és szinte segítség nélkül. Majd Ash jön. Alex készül elkapni őt, ha baj lenne, de azért Asimov is rákészül.
Yeliza mellett állok és figyelem az eseményeket. Ash is rákészül, majd mikor leér szintén leveszi a lábáról Alex-et mint én, de annyira nem sikerül felkelni. Csak valamit mondd Alex-nek, majd elneveti magát.
Addigra már a százados is leér.
- Nincs időnk szórakozni. – veti oda Ash-nak és lassan elindul a sor. Mindenki összekapja magát és útnak indulunk. Csak át kell menni a határon és kiérünk. Ég veled borzalmas rémálom… Haza fogunk jutni, történjen bármi…
|
| louisMayfair | 2013. 09. 26. 00:38:44 | #27458 |
Karakter: Ash Magnussen (kitalált)
Megjegyzés: hidegháborús tömegjátékba
Ahogy kiérek az épületből nyomomban a két nagydarab figurával, egy nagyon gyors helyzetfelmérésre van csak időm. Rajtam nincs mellény, de jó eséllyel remek célpont lennék, Az oroszok mozgásba lendülnek, én viszont hasra vágom magam, így a nekem szánt golyók az egyik oroszt találják el. Egy mellém hulló német katonától elcsenek egy pisztolyt, kénytelen vagyok a nagymellű nőt fedezni, lévén, hogy ő is hiányos öltözékben van. Amint beszűntetik a golyózáport, én három gyors ugrással még az orosz katona mellett vagyok és próbálom kitapintani a pulzusát, de előre látom, hogy ez halott ügy. Asimov kérdő tekintetére csak a fejem rázom, hogy ennek annyi.
Én megindulok vezetve a többieket a fák felé és magam mögött hallom Asimov hangját.
- Meg kell találnunk a századosékat. Vajon kijutottak? – a talaj hepehupás, de nekem nem esik nehezemre átjutni rajta, szinte szökdécselek, ismervén a trükkjét. A nagymellű nővel alakzatot formálunk, mellettünk süvítenek el a golyók a fákba csapódva félelmetes darabokat kiszakítva a törzseikből.
Csak akkor felelek neki, amikor elkapok egy fatörzset és lendületből vágódom be mögé, biztonságos fedezékbe érve. A két orosz mellém érkezik.
- Ha jók a megérzéseim, az északi, torony felöli oldalon vezette ki őket az emberem. – szusszanok egy kicsit, mert már kezdek tényleg fáradni.
- Csodálatos, azt mondod, végig kell kerülnünk? – csattan fel Sally.
- Ha ismét egyesülni akar a kis csapatotok, akkor igen. – óvatosan kikukucskálok a fatörzs mögül felmérve, mennyire biztonságos a terep.
A torony felől jellegzetes hangokat hallok és meg is örülök a fejleményeknek.
- Mondom én, Alex okos gyerek! – dicsérem, inkább magamnak. Majd személyesen is közlöm vele.
Elindulok a megfelelő irányba, a többiek pedig követnek. A dolgok innentől felgyorsulnak, igaz, megtaláljuk a kis csapatot, de eléggé a pácban vannak, ezért hagyom is a nagymellű hölgyeményt beavatkozni. Ahogy elül a porfelhő, odamegyünk és most nem igazán akarok ennek szem meg fültanúja lenni, a végén még a százados engem fog lepuffantani, mert elvesztette az egyik emberét. Rögtön kiabálni is kezd a nagymellűvel, ez után Asimovon van a sor, hogy színt valljon.
- Mi a gond?.. – morog.
- Elveszítettük Vy-t. Meghalt… - na, jah. Meg, mert én nem voltam hajlandó ogd meg a golyót a testeddel játékot játszani.
- Nem én voltam… - mondom, teszek arra, hogy esetleg magam alatt vágom a fát, a százados így is, úgy is utál engem, ha mindenki utál, könnyebb levezetni a feszültséget… Azt meg kibírom valahogy.
A következő párbeszéd a mesterlövészükkel jobban érdekel, bár csak fél füllel hallgatom. Elsőre is lejön, hogy ennek a figurának nagyon nehéz most. Talán volt köztük valami?Ez után százados kezd el mindenkit bemutatni, sorban.
- Ghukov alhadnagy, Dr. Irina Dolohov, ő pedig Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova. Ő Asimov őrmester. Ezt meg már ismerik! – int felém kritikán aluli magatartással, de én csak azért is ráteszek egy lapáttal, hogy még jobban idegesítsem. Kíváncsi vagyok, meddig megyünk el a marakodásban.
- Persze, hogy ismernek már! – vigyorodom el provokatívan. – Gyanítom, hogy már nagyon hiányoztam a tudós hölgyeknek! – elveszek egy éjjellátót és bár a szemem hozzászokott a sötéthez, mégis élesebben látok így Nem is nagyon figyelek a századosra, csak Yeliza hangjára kapom fel a fejem, ahogy a nevemen szólít.
- Ash! – biccent felém, közben megszerzi az éjjellátót. – Örülök, hogy épségben látlak.
Elvigyorodom és a ronda koponyás, lila nyakkendőmhöz nyúlok. Egy rántással leoldom az anyagot.
- Én is, Yeliza! És főleg, hogy végre megszabadulhatok ettől a balfék nyakkendőtől!!! – egy roppant kecses mozdulattal elhajítom az anyagot.
Gyors helyzetfelmérést végzek, Rómeó és Júlia egymást pátyolgatják, Asimov és a százados mutyiznak valamit, nyílván, amiért elsődlegesen idejöttek. Közben agyalok, hogy mi a következő lépés a sok közül. Ha ezek sokat bénáznak kénytelen leszek egyedül megpattanni, de akkor miért vesződtem Alexel? Már pedig ő nem fog jönni a drágalátos hercegnő nélkül. Mondjuk hármójukkal könnyebb volna menekülnöm. Nem messze van egy sigánytábor, karavánnal, simán ki tudnánk magunkat adni, ha minden kötél szakad.
- Gyerünk! – a százados hangjára és intésére besorolok Yeliza mellé, mögöttem a nagymellű és Asimov. Magamban mosolygok a jeleneten, ahogy Alex és a kisasszony egymás kezét fogják előttem. Jaj, mennyi mindent kell tennem ezért a szerelmespárért… Gyakorlottan lépek a talajon, egyetlen nesz nélkül, de ennek nagyon sok értelme most nincs, mert amilyen zajjal jönnek körülöttem, akár trappolhatnék is. Ráadásul ez a csiga tempó! Szednünk kellene a lábunkat, morfondírozom magamban és újabb menekülési terveken agyalok.
A figyelmemet a túl nagy csönd kelti fel. Ez itt nincs rendben, szeretem a csöndet, de ez a csönt az a csönd, amit egy ilyen helyen, ilyen helyzetben nem akarok hallani. Azaz nem hallani. Rutinból lapulok meg, mozdulatsoromat látva a két mögöttem haladó orosz is követi a példám. Fél szemmel Yelizát is figyelem, ahogy mellém telepszik.
A százados a fák mögé int minket, innentől a dolgot rájuk bízom, mert ez most nem az én konfliktusom, elegánsan kihúzom magam belőle. Ismét a nagymellű nő dobja be magát, én pedig egyre nagyobb tiszteletet kezdek el érezni iránta. A mellei úgy vonzzák a pillantásom, akár a mágnes, perverz képek tódulnak az agyamba, na nem mintha nem dugtam volna ez alatt a hat hónap alatt, míg játszottam a segédet, mert szexpartnerem az volt. Hehe. Na, de komolyodjunk meg. A szemeimmel kísérem az eseményeket és megáll bennem az ütő, ahogy Yelizát majdnem szitává lövik, de pont a nagymellű lép elé. Basszus! Aztán a tűzharc véget és, olyan hamar, mint ahogy elkezdődött
- Százados! – hangjára felé fordulok. A Dr. nő Sally mellett térdel. – Ghukov alhadnagyot eltalálták!
Na, már csak ez hiányzott. Míg beszélgetnek inkább Alexékhez lépek. A semmiből bukkanok fel, legalábbis ők ezt így látják, mire a Kis német a fegyvere csövét a szemem közé irányítja. Már csak az kéne, hogy éppen az tegyen el láb alól, aki miatt a legtöbbet kockáztatom jelen helyzetemben.
- Le ne lőj bassza meg! – morran rám, ahogy a fegyvert rászegezem.
- Elnézést, nem érzem magam túl összeszedettnek… - feleli és leguggol a kis Irina mellé. Mitagadás, tényleg pocsékul fest, de össze kell szednie magát, ha meg akarja védeni a kislányt. És nekem is össze kell szednem magam, ha Őket akarom megvédeni.
- Akkor legalább jól titkolod… - vetem oda neki flegma, bicskanyitogató stílusomban, hátat fordítok és megnézem ki hogy áll. Sallyt a századosék próbálják összekaparni. Bosszant, hogy ennyire le fogunk lassulni, úgyhogy megint ugyazat csinálom, amit a GPS mondd, ha eltérünk az útról: újratervezés.
- Nem fogom bírni. – jaj Istenem, hallgatózom fél füllel a gerlepár felé.
- Dehogynem, erős vagy és nagyon jól csinálod… - feleli és én mielőtt elhányom magam, na meg türelmetlenségemben, elismerem, türelmetlen vagyok ebben a pillanatban, feléjük fordulok és leguggolva intézem hozzájuk a mondandóm, nyomdafestékbarát szavakkal.
- Ideje indulni madárkáim, nehogy itt érjen minket a pirkadat… – felállok és odamegyek a századosékhoz kideríteni, hogy mégis mi a fene van a nővel.
- Valami gond van? – kérdezem leplezve a türelmetlenségem és felveszem az emberbarát maszkomat.
- Gond? Nem, gond az nincs. Mindössze Ghukov alhadnagy túlélési esélyeit latolgatjuk. – franc.
- Annyira súlyos? – elkomorodom, mert most ezer gondolat fut át a fejemen. Egy haldokló erősen lelassít minket, az ellenség taktikája dicséretet érdemel, még az én három lépéssel előrébb lévő helyzetem sem tökéletes úgy, hogy a többiek ennyire visszafognak. Itt kell hagyni ezt a nőt, nem éli túl, csak szenved. Eutanázia… Egy másodpercre felrémlik előző kedvesem arca, akit saját kezemmel segítettem át a másvilágra… A szívem összerándul, olyan érzés és kitépem magam az emlékből. Hagyj most Aidan kedves, meggyászoltalak… A mai napig gyászollak.
- Eléggé – mondja a százados és látom az arcán, hogy nem fogja itt hagyni a lányt.
- Kocsi kellene! – morgok és átfuttatom az agyamon a lehetőségeket, ám mielőtt kimondhatnám, Alex lép mellém és egyszerre szólal meg a fejemben felvillanó gondolattal
- Kocsi? Kössünk el egyet! A bázis körül rengeteg terepjáró volt! – Alex, te egy zseni vagy! Na jó, nem mindig, de legalábbis gondolatolvasó, amivel vigyáznom kell… Vagy csak kezd nagyon kifigyelni engem és ellesni a trükkjeimet. Ügyes.
- Jó ötlet! – ezt inkább a bravúros eszének és a tehetségének mondom. – Alexander-rel mi visszamegyünk, és elhozunk egy gépsárkányt!
- Senki nem megy sehova! – morran a százados, én meg perverz kielégülést érzek, hogy bosszanthatom azzal, hogy átveszem a helyét a vezetésben. Tudom, hogy fontos vagyok neki, MÉG, és ezt ki is használom. Itt én vagyok a Joker a pakliban. – El kell jutnunk a géphez, hajnal előtt!
- Ez Ghukov jelenlegi állapotában nem fog sikerülni, ráadásul még kétséges az is, hogy túléli-e? – jegyzi meg kedvenc barátném.
- Százados, szerintem nincs más lehetőség! – győzködi Alex, de feleslegesen, mert már nyitott kapukat dönget. - Nekünk van a legnagyobb helyismeretünk, jó eséllyel el tudunk kötni egy járművet. Maguk a másik sráccal meg tudják védeni a tudósokat, és a sérült bajtársukat!
-Menjetek.
Intek Alexnek, aki még futó pillantást vet a szerelmére, igazi filmbeli jelenet, majd mellém lép és indulunk is.
A bázison akkor a felfordulás és a rohangálás, hogy szinte észrevétlenül tudunk mozogni a járművek közt, Így gond nélkül találjuk meg a leg ideálisabbat, és szépen elkötve, indulunk vissza a csapathoz. Nem beszélek, felesleges volna a szócséplés, ráadásul biztos vagyok benne, hogy a kis mesterlövészük minden mozdulatunkat, amit lát a fáktól, szemmel tart. Jót tesz egy kis csönd, hallom a saját gondolataimat és kezdek bizakodóbb lenni. Alex nyugtalan, de én egy cseppet sem. A róka legjobb bartai a csend és a sötétség. Figyelem a környezetemet, viszont biztosra megyek a dolgomban, mert ha én irányítok, minden óramű pontossággal, gördülékenyen megy. Hogy megnyugtassam Alexet, még rá is játszom a nyugalomra.
A dzsip megszerzése után én visszavezetek arra a helyre, ahol hagytuk a többieket. Alex kiugrik mellőlem, én még kicsit szöszmötölök a járműben, Dolohov hangjára szállok ki a kocsiból.
- Már megint mi van? – kérdezem, mert csak a három nőt látom. - Hol a két díszpinty? – kérdem Yelizát Irinát figyelmen kívül hagyva, hátha a vörös barátosném tud valamit.
- Eltűntek! – feleli nemes egyszerűséggel. – Segítségre fogok szorulni, hogy a lányt a kocsiba tegyük… - jó, jó, de hova akarja vinni? A sebesült nőre pillantok és másodpercek alatt futnak le a feltételezések a lelki szemeim előtt. Hármat el is vetek, végül arra lyukadok ki, hogy itt vannak valahol. Nagyszerű, csalik lettünk. Nem fülik a fogam a feladathoz, de ha igaz a megérzésem, akkor legalább négy puskacső irányul rám. De maximum 10. Ehh… Gyorsan elő kell kapnom a színészi tehetségem, még azt is megkockáztatom, hogy Alex bemosson nekem egyet.
- A lófaszt!! – csattanok föl, mérgesen. – Leléptek ezek a görények!! Itt hagyjuk a nőt és mentjük a saját irhánkat. Nyilvánvalóan, amiért jöttek megvan, és a mi kimenekítésünk, huszadrangú volt számukra!! – mindent beleadok és jó hangos is vagyok, ami azt illeti.
- Ezek szerint azt akarja mondani, hogy nem értünk jöttek? –Irina felé fordulok és a gúnyos mosoly-hang kombinációt használom.
- Maga olyan ostoba, hogy az már fáj! – noha nem szoktam nőket nyíltan lehülyézni, de most szükséges és töredelmesen bevallom, piszok jól esik valakit piszkálni, öröm az ürömben.
- Ne beszélj így vele! – csillagos ötös, Alex. – Jogos a kérdés, hisz azt mondtad, azért jönnek, hogy kivigyék őket… - azt mondtam, azt mondtam… Nagyon sok mindent mondok, amit nem úgy gondolok. Jó, az ő esetében mindig csak olyat, hogy a javára váljon. Komolyan, ha egyszer elpatkolok és számot kell adnom a hazugságaimról, szerintem az örökkévalóságig fogják a fejemre olvasni. Visszatérve Alexhez, látom a kétségbeesését az arcán és szeretném megnyugtatni, de majd később megbeszélem vele, négyszemközt.
- ÓÓÓ talán nem voltam egyértelmű? Talán nem kerültek ki az épületből, és nem szívhatnak friss levegőt? – gúnyolódom tovább, és ez a végszó, az események ismét mozgásba lendülnek. Mindent figyelmenkívül hagyva már el is ugrottam a két díszpinty irányába és leszedem az egyik ellenséges katonát, aki még maradt, hogy lelőhesse a prüntyőkét.
Azok ketten visszatérnek hozzánk, és meglepve tapasztalom, hogy prüntyőke elismerően pillant felém. Nocsak, nem tudtam, hogy karácsony van.
Fél füllel hallgatom a kibontakozó értekezést, elindulok a kocsi felé és beszállok a volán mögé. Én ismerem a legjobban a terepet, számtalanszor tanulmányoztam bentről a labor környékét és ki is szökdöstem nem egyszer, pár cigány ismerős segített kiismerni magam ezen a területen. A visszapillantóból figyelem, ahogy felpakolják magukat a kocsi platójára.
Kis értekezés után a százados, aki eddig Asimovval beszélt, most beül mellém és kiteszi az utat mutató GPS-t. Felvont szemöldökkel nézek a századosra, jelezvén, hogy ezt nem vágom. Kihajolok és látom, ahogy Asimov eltűnik a fák között.
- Aggódik a túlsúly miatt? –erre felém biccent.
- Az őrmester más úton megy, de ne aggódjon, nem kell majd rá várakoznia… - előre mutat az ujjával, jelt adva, hogy indítsak.
Nem kell ösztönözni, magamtól is megtenném, de így úgy teszek, kivételesen, mint egy jó katona. Kár, hogy az életben nem voltam jó katona, de még katona sem.
Lassan indulok el, csigatempóban gyök kettővel, mert ha már ennyit fáradok a nagymellű nő életben maradásáért, nehogy a vezetési stílusom miatt patkoljon el. Nem akarom, hogy a halála a lelkemen száradjon.
Több gödörbe is belehajtok, hiába szlalomozok, valamit egyszerűen nem lehet kikerülni. Gyakorlottan vezetem a járművet ezen a pocsék úton. Egyszer kiadtam magam az ezredes sofőrjének, mókás volt feketére festeni a hajam a cipőlakkal, de más nem volt.
Hátulra nem tudok figyelni, mert az egyre göröngyösebb út megnehezíti a haladást. Én rendesen balkezes vagyok, és azzal is tartom a kormányt, viszont kegyetlenül fáj a rázkódástól, nem egyszer be is verem a műszerfalba és az ajtóba. A karom több, mint négy helyen volt eltörve egyenletesen, majdhogynem szilánkosra egy akción, Spanyolországban. Egy rendes bukkanót követő gödörben próbálom uralmam alatt tartani a kocsit, de a karom kegyetlenül sajog, képtelen vagyok elrejteni a fájdalmamat. Sajnos ezt a százados is észreveszi. Fenébe, Svéd, szedd össze magad, fáradt vagyok, éhes és türelmetlen, de bírnom kell a célig.
- Vérnyomás, szívritmuszavar, vagy egyéb panaszok? –egy pillanatra a fájdalomról is megfeledkezem. Mindenre én sem lehetek felkészülve, egyetlen értelmes gondolatom a kérdésre: He?
- Miféle kérdés ez? Talán a kórtörténetemre kíváncsi? –kérdezek vissza. – Amúgy semmi panaszom... – még csak az kellene, hogy nekiálljunk kivesézni, miért kínoz a karom. Szemem sarkából látom, hogy elővesz valamit, majd két tablettát nyújt felém.
- Vegye be! Rázós utunk lesz, szükség van magára, hogy a maximumot nyújtsa, mint eddig. – na, ez olyan, hogy megint meglep. Persze érthető, hogy mivel kiesett két embere, nagy szükségük van rám, ami nagy előnyöm, de mégis, mi a francot akar belém tömni?
- Ez meg minek? –szalad fel a szemöldököm a homlokomon.
- Biztos vagyok benne, hogy mostanában nem aludt sokat, és az is biztos, hogy folyton tartani egy szerepet, sem egyszerű. Jómagam is kimerült vagyok, ez koffein, taurin keveréke, ami egy jókora löketet ad. Nem kötelező elfogadni, de segíteni fog… - magyarázza távolságtartóan. Nem bratyizik, csak a tényekre hagyatkozik. Ki nem állhat engem, mégis megpróbál a maga mogorva és kimért módján segíteni. Elsápadok a gondolatra, hogy túlságosan is hasonlítunk a századossal, pont ezért képes meglepni engem. Nem gondoltam volna, hogy van még egy ilyen tekervényes logikájú ember, mint én.
- Fura pasas maga, azt hittem nem bánná, ha felfordulnék. – jegyzem meg, közben elveszem a tablettát és le is nyelem, a másikat ő kapja be.
- Erről szó sincs! – hátrafordul és a visszapillantóból látom, hogy Alexnek int.
- Gond van százados?
- Akad, de vegyük sorba. A svéd kígyónak… - na elég a kutyakomédiából!
- Ne nevezzen kígyónak!! – vágom hozzá. – Ha nem fejezi be, prüntyőke századosnak fogom hívni, amíg egy levegőt kell szívnunk!! –morgom, mert rohadtul elegem van belőle, hogy kígyónak nevez. Hívjon Svédnek, mit bánom én, de ne kígyónak, mert Istenbizony, megharapom, egy elég kellemetlen helyen! És kap egy kis mérget is a gyűrűmből… Előre szaladtam.
- Ahogy akarja. – a kis piszok! – Szóval a svéd kígyó, nyílván tudja, hogy egy helikopterre való felszállás akció közben mindig kockázatos. Túl könnyű célpontok lehetünk, hisz a helikopter nem tud gyorsan leszállni, és felfedi pozíciónkat. – folytatja, nem is foglalkozik velem. Ennek is acél idegei lehetnek, nekem is az lenne, ha nem fáradnék kegyetlenül. A szemem is érzem, hogy kezd szúrni a fáradtságtól. – A menet általában, hogy meglapulva várjuk, amíg a helikopter leszáll, és csak akkor indulunk meg felé, mikor a lábak talajt érnek. Ez esetben viszont meg kell oldanunk, hogy Sallyt valahogy oda juttassuk, ezért kicsit bonyolultabb lesz. Eredetileg maga és a svéd kígyó vitte volna őt, de ezen, változtattam.. – ha el mered mondani, hogy miért, itt helyben megöllek. Aztán megnyugszom, hogy nem adja ki a gyengeségem, de még mindig bosszant, hogy Ő tudja. Ezt elcsesztem, ha el akar kapni, tudni fogja, hol tegye. Nagyon kell figyelnem a karomra.
- Akkor, hogy lesz? - kérdez Alex, amire én is kíváncsi vagyok.
- Maga és én oldjuk meg, hogy Sally a lehető legbiztonságosabban jusson el a gépig, a svéd kígyó pedig fedez minket. Tehát a tisztás szélén marad a jármű, a svéd kígyó a járműnél marad, és ezzel a szépséggel, – megütögeti a kocsi orrára erősített fegyvert. – szemmel tartja a tájat, mi pedig odavisszük Sallyt, és tudósokat. Mikor fenn vannak a gépen, jöhet a svéd és mivel addigra a másik két emberem is be kell, hogy fusson, mi fedezzük majd, hogy épségben megérkezzen a gépig.
- Bízzam az életem magára, prüntyő százados?! –két helyre figyelek, az útra és rájuk, megint ráncolom a szemöldököm.
- Kénytelen, ahogy én is kénytelen vagyok, bízni abban, hogy nem lép le, szarban hagyva minket… - ez jogos, és tényleg megfordult a fejemben… Lelépnék, de akkor mi lenne Alexel? Remek srác, talpra esett, de nélkülem neki és Irinának vége van. „Utállak Colin!” morgok magamban a feltámadt lelkiismeretem miatt. Hogy lehet valaki olyan jó ember, egy angyal, hogy egy ördögöt is meglágyítson?
Viszont azon még dolgoznom kell, hogy Prüntyő elfogadja Alexet. Nem baj, ha közellenséggé nyilvánítanak ki, de legalább neki kitaposom az utat, vagy jobban mondva a feneke alá tolom a sámlit.
- Rendben százados, nekem megfelel! – Alex engedelmes és megint csillagos ötöst adok neki magamban.
- Legyen így, de aztán igyekezzenek, nehogy hátulról seggbe durrantsanak az EU-s patkányok. – morgom beletörődve a sorsomba.
- Ha minden tiszta, akkor mondja el a hölgyeknek is, és készüljenek föl lelkileg, hogy nem biztos, a sima felszállás. Bízom a legjobbakban, de valahogy ezen az akción semmi sem úgy történik, ahogy kellene… - „relatív százados, neked nem, nekem igen.”
Ahogy a tisztás mellé érek végül, rendesen kanyargós erdei ösvény végére érve, leállítom a kocsit és a századosra pillantok, hogy most hogyan tovább. Nekem ugyan van elképzeléseim, de ha nem muszáj, akkor inkább a kényelmesebb megoldást választom. Alex mellett kell maradnom, bármi történjen, ha el is szakadunk, legalább nekünk hármunknak együtt kell lennünk, mert Én képes vagyok mindkettőt életben tartani. Remélem, nem rongyolódom le a végére. Fortuna, ne hagyj el!
-Akkor hajrá… - kiszáll mellőlem és elindul a plató felé, hogy lesegítse a többieket.
Én is kiszállok félig, hogy lássam ezt a mutatványt. Egyik lábam a kocsiban, másik a dzsipben.
- Háromra egyszerre mozduljunk. – suttogja a százados és kiemelik a nőt a platóról. - Amint a gép leteszi a talpát indulunk… Dr. Dolohov, maradjon közel hozzánk, és igyekezzen minél alacsonyabb testtartásban haladni. Bármi történjen, ne foglalkozzanak mással, csak a céllal. – Prüntyő mindent megtesz, hogy felkészítse őket, így én ezzel nem bajlódom. Munkamegosztás, pátyolgatok én még elég lelket.
A nézelődésben elkapom Alex pillantását, elvigyorodom és rákacsintok, próbálva elérni azt a hatást, hogy minden a legnagyobb rendben, ne féljen, míg engem lát. Majd akkor kezdhet el parázni, ha már nem leszek mellette. Fáradt vagyok, de tartom magam, a szemem előtt lebeg, hogy a srácot élve biztonságban tudhassam a szeretett kedvesével. A szentimentalitásom megint a fáradtságnak tudom be, és nyűgös is vagyok, hiába… Hosszú ez az éjszaka.
A százados intézi a dolgokat, így nekem van egy pár nyugodt percem, hogy átgondoljam a lehetséges kimeneteleit a dolognak. Van pár nem túl bíztató, de semmi gond, innen legalább négy menekülési lehetőséget tudok.
A helikopter talpai lassan talajt érnek, a légörvény pedig alaposan felkavarja a környék növényzetét. Feszülten fedezem a megindult kis csapatot, minden rezdülést, amit csak észreveszek. Amint mindenki felszállt a gépbe, kivéve a századost és az egyik katonát, akik rám várnak, elhagyom a kocsit és most valóban mondhatnák rám, hogy kígyó, mert a jellegzetes mozgással, lapos tartásban jutok el a gépig. Ahogy a százados mellé érek, int, hogy másszak be a gépbe. beszállok és követ a százasod is, de ekkor megint beüt a ménkű. A katonát lelövik, prüntyő pedig ordít.
- Mesterlövész!! – mellém vágódik szinte bent a gép belsejébe. Yelizához lép, hogy kitámassza a hölgyet, akinek már rettenetesen görcsölhet a keze. Én nem bújok hozzá egyikhez sem, igyekszem megtámasztani saját magam, Alex Irinát tartja, Asimovék pedig ugyanígy. A helikopter sajnos elszabadul, és én átkozódom egy sort, mert nem óhajtom ennyi hülye között feldobni a talpam. Az elkövetkező másodperceket végig imádkozom letűnt korok ősi Isteneimhez, Thorhoz, Odinhoz, Freyhez és a többiekhez, könyörögve, ha mégis meghalok, jöjjenek el értem és vigyenek a Valhallába, vagy mentség meg a szűrömet. Egy percre az eszméletem is elvesztem, mert beütöm a fejem és ahogy magamhoz térek, átkozódom, mert nem más, mint Prüntyő hentereg a lábamon. Azért egy hálaimát elrebeegek, hogy csak a lábamra esett a piciny termetével, mert különben a lelket is kileheltem volna, ha ez a felsőtestemre zuhan.
Mindannyian túléltük, kivéve a nagymellű nőt, amit sikerként könyvelek el. Heten életben vagyunk. A két tudós, Alex, a százados, Asimov meg a mesterlövész és persze ÉN. A gondolatok csak úgy cikáznak át az agyamon. Oké, a gépnek lőttek, szó szerint, most ki kell innen kerülni, hogy megúszhassam… úszhassuk, nem hagyhatom őket itt.
- Meg fogunk halni… - Irina nyöszörgését hallgatom és kedvem támadna neki lekeverni egy pofont, de moderálom magam. Yelizát felsegítem.
- Nem esett bajod? – kérdem, mire megrázza a fejét.
- A kezem görcsben áll, de nem a zuhanástól. A testem legalább kilencven százalékben épen maradt.
- Az remek arány. – mosolygok stresszoldón, mire mellénk lép a százados.
- Remek, most itt ragadtunk, és egy mesterlövész figyel minket a puskája távcsövén keresztül. – jegyzem meg neki, de az agyunk biztosra veszem, hogy egy rugóra jár. Nyilván már segítséget hívott, akárki is figyeli most a roncsot.
- Négyes csapat volt. – teszi hozzá, én pedig nyugtázom a megerősítést. A mesterlövészüket hívja Prüntyő segítségül.
- Jó lenne tudni honnan lő, legalább az irányzékot, de nem fogja fölfedni magát, amíg biztos pontot nem talál, amit kilőhet. – szuper.
- Rózsás a helyzet. – morgom és kénytelen vagyok szinte automatikusan átvenni az irányítást, ha túl akarjuk élni. Innentől ez az én szemétdombom, ahol én vagyok a kakas. – Rendben, szükségem lesz még egy emberre.
- Mit tervezel? – morog Prüntyő, érezhetően nem tetszik neki, hogy vezetővé lépek elő.
- Elő kell csalogatnunk, hogy lőjön, nem? Én és mondjuk… - végignézek a társaságon. – Te. – mutatok Asimovra. - háromra kirohanunk, te jobbra, én balra. Yeliza!
- Igen, Ash? – kapja fel a fejét rögtön a neve említésére.
- Ki tudod számolni a szuperelmés agyaddal, hogy honnan és milyen távolságról jön a lövés Akim segítségével? – tudnom kell, merről számíthatok rá, ha már cikkcakkban kell majd futnom.
- Én… Úgy gondolom, ez nem jelenthet problémát. Tudnom kell, a lövedék paramétereit és a becsapódást. Ha jól láttam, a katonát hátulról találta el. Kellene a sisakja, mert így még mindig nagy szöget zár be a lehetséges terület.
Erre vagyok kíváncsi. Ha hozzávetőlegesen saccol, én már azért kezet csókolok neki.
- De nem elég egy csali? – kérdez Alex, még csak az kellene, hogy ő legyen az, ha már egyszer eddig életben tartottam, most nem fogom hagyni, hogy lelövesse megát. A századosra nézek és a szempárbajozunk, mint a kamaszok, de megint ő látszik felülkerekedni.
- Egyszerre fogjuk elhagyni a roncsot. Több a mozgó célpont, és nyerünk vele pár másodpercet.
- És aztán? – replikázom.
- Amint fedezékben leszünk…
- Egy pillanat! – szakítja félbe Akim. – Egyik ötlet sem rossz, és mindkettő megvalósítható. – kérdő tekintetünkre magyarázni kezd. – A százados tervét vesszük előbb, kirohanunk, így nagyobb lesz az esélyünk a túlélésre, mint egyesével. Közben be is határolhatjuk, merről jönnek a lövések, kockázata van, de megtudjuk a mesterlövész helyét. Asimov lehet a csali utána, míg a szőke – pillant rám. – elkapja hátulról a nem kívánt társaságunk. Közben a százados, a magas és Én vigyázunk a tudós hölgyekre.
- Feltéve, ha túléljük. – Yeliza mindig olyan tárgyilagos, hjahj.
- Megint futnunk kell? Ezt nem éljük túl, ezt nem, mikor lesz ennek végre vége? Ez egy rossz álom! Mikor ébredek fel? – erre inkább nem is reagálok, mert, ha én teszem Alex helyett, akkor felképelem, most már tényleg.
- Irina! Végig melletted leszek, húzlak magam után, irányítalak, csak tartanod kell a lépést és nem lesz baj.
- Ó, ez csodás. Igazi élvezet. – morgok, és a bal karomat nyomkodom kicsit, mert ez a zuhanás nem tett jót neki. Ekkor elkapom Asimov pillantását és villámgyorsan engedem el a karom.
- És mi van abban az esetben… - gondolkodik hangosan Yeliza. – Ha mi mind, kivéve Asht, egy irányba rohanunk, Ash pedig a másik irányba kúszik, míg eltereljük a figyelmet. Asht tájékoztathatjuk a mesterlövész hollétéről, így időt spórolnánk.
„Imádlak, Yeliza, mondtam már?”
- Százados! Mit tegyünk? – kérdezi Akim.
- Ha mind kirohanunk, többünket fognak lelőni, mint aki túlélte. Csinálnunk kell egy jó nagy füstöt, hogy nehezebb dolga legyen, utána kirohanunk, a svéd kígyó pedig a másik irányba. Ez így már működhet.
- Füst. – csettintek. – Hogy ez nekem nem jutott eszembe. – morgok, mint egy vénember, és közben megüt a guta, hogy erre nem gondoltam. Mi a franc van velem? Ennyire fáradt nem lehetek! Vagy mégis? Muszáj összeszednem magam, ilyen szarvas hibát nem követhetek el.
A százados kutatni kezd, egy a talapzathoz rögzített ládában talál is füstgránátot. Óvatosan a gép ajtajához helyezkedik.
- Mindenki felkészült? – kérdi, mire mind bólintunk. Míg ők a roncs egyik oldalánál sorakoznak fel, én a másikon, hogy onnan startolhassak.
A százados a lábával kilöki a gép ajtaját, élesíti a talált füstgránátokat és rögtön ki is dobja őket. A három dobozkából füst szivárog ki, egyre több, és több, fél perc se kell, és olyan füst kezd el terjengeni, hogy mi se látunk az orrunkig sem. A százados kiadja a parancsot, hogy fussunk. Míg ők balra, én jobbra el. A fűbe lekushadva sprintelek a fák felé, merőlegesen a Prüntyőékkel. Futás közben van pár másodpercem felfogni, merről jönnek a lövések.
Nincs vesztegetni való időm, rohanok, ahogy csak tudok, majd a fák közé érve egy puma mozgásával cserkészem be az áldozatomat.
Sajnos ez nem úgy megy, ahogy eltervezem, ugyanis birkózom egy sort a mesterlövésszel, miután megszabadítom a fegyverétől, de belezuhanunk egy csermelybe és derékig csurom vizes leszek. Magamban gratulálok, mert most borítékoltam magamnak egy jó kis megfázást.
Mire visszaérek a hátrahagyott színes társasághoz, minden mordály felém irányul, pedig direkt zajt csapok, hogy észrevegyenek.
- Le a mordályokkal. – esküszöm, többet morgok már, mint egy hetven éves vénember! Vizes vagyok, fáradt, éhes, nyűgös, és fázom.
- Veled mi történt? – érdeklődik Alex.
- Pecáztam. – felelem gúnyosan és a századosnak dobom a tablet nyomkövetőt, és a karjaimról ledobom az elkobzott lőszert a mesterlővésznek. Ugyanaz a típus, hiába két nemzet…
- Meg fogsz fázni. – nem mondod, Yeliza? Elmés meglátás.
- Megszáradok.
Alex leveszi nagy, hosszú kabátját és odanyújtja nekem. Értetlenül pillantok rá, mert ezt a kabátot nem nekem kellene adnia, hanem a drága Irinájának. Aztán úgy döntök, mégiscsak hívogatóbb egy meleg, hosszú kabát és felveszem. Azért jó, mert a bokám fölé ér, és fedi a vizes lábaim. Hálás vagyok Alexnek és most kicsit érzem azt, amit normál esetben kellene éreznem, hogy jótett helyébe… Bár így lenne.
Míg a többiek értekeznek, elkezdem kifacserni a nadrágomból a vizet, minál hamarabb megszáradjon. A százados zökkent ki.
- Svéd! – most rávágnám, hogy „Mi van?”, de csak hallgatok. – Te vagy olyan ravasz vipera, ha még itt vagy, az azt jelenti, hogy van menekülő útvonal. És a fajtádat ismerve, legalább három oldalról biztosítottad magad.
- Ez igaz. – vigyorgok magabiztosan. – Van pár lehetőség, a régi bánya, a cigánykaraván…
- A bánya? Nem veszélyes az? – szól közbe Alex és én tudom, mi jár a fejében. Sok ott a felgyülemlett veszélyes gáz, és a bánya szerkezete is elég instabil.
- De. De, viszont kíváncsi voltam és körülnéztem. Ötletnek jó a bánya, de én nem kockáztatnám meg, csak ha nagyon ég a talpam alatt a talaj. Egyedül még neki is vágnék, de csoporttal, főleg nőkkel nem szívesen teszem be a lábam.
- Már elnézést, de ezt vitatnám! – „Nem neked mondtam, Yeliza”. Elsősorban Irinára gondolok.
- Mondd tovább! – ösztökél Prüntyő.
- Na, jó, összegezzük. Van egy bánya, ahová nem szeretnék lemerészkedni megint, közelebb van és gyorsabb. Van a vasút, messzebb van ugyan és kis kanyart kell tenni vele, de biztonságosabb, és marad az erdő maga, ami viszont nagyon hosszú. Van nem messze egy cigánytábor, karavánnal, talán ők kisegíthetnek minket ruhával. Rendes bagázs, csak tudni kell a nyelvükön. Még egy darabon el is tudnak vinni, de nem szeretném őket veszélybe sodorni. Végül úgy is Nyikolaj százados dönt. De én a vasutat javaslom. Nekem végül is, mindegy, mert én mindenhonnan képes vagyok kereket oldani, de a csapat nem biztos.
- Nem kell a számba adni a választ! Cigányokkal nem alkudozom, és bár a vasúthálózat is rejt veszélyeket, az ötlet és a gondolatmenet elég precíz ahhoz, hogy ezt válasszam.
- Helyes, akkor talán a vonaton alhatok is egy kicsit, már ha nem akarják megfejni szegény kicsi kígyót a méregfogáért. – már nekem is a végére jár a türelmem.
- Ha ez metafóra volt, akkor elég gáz... De az alvás egyre csábítóbban hangzik számomra is. – előtör belőlem a nyűg és felveszem a kesztyűt.
- Akkor csodák csodájára kivételesen egyet értünk. Ki hitte volna? – cinikusra veszem a figurát. - Alex, kérlek, menj előre és vezess minket. Utálom másnak mutatni a hátam.
- Tőlem nem kell féltened a hátad... Ha meg akarlak ölni, azt szemtől szembe teszem.
- Csak vigyázz, százados, mert te talán egyenes vagy, de ha sarokba szorulok, nem biztos, hogy én is az leszek. Sőt, ha az érdekem úgy kívánja, egyáltalán nem biztos, hogy az leszek. Megjegyzem, egyetlen épeszű ember sem kedvelne engem, szóval én kedvelem azt, aki nem kedvel, mert az nem bolond. – külön élvezem az értetlen és megrökönyödött tekinteteket.
- Remélem egy pillanatig sem jutott eszedbe, hogy bízom benned. Alattomos vagy... egy igazi kígyó, de ha kígyókról van szó, akkor én mongúz vagyok... és mindig számítok a támadásra.
- Reméljük, nem kerülünk szemtől szembe, hogy meglássuk, ki a veszélyesebb. A mongúz, vagy a kígyó?
A többiek csak lassan térnek magukhoz. Unottan figyelem, ahogy a mesterlövész mindenkinek próbál bemutatkozni. Apropó, Akim, őt majd elfelejtettem. Sajnos még nem tudom, hogyan álljak hozzá. Azt már megfigyeltem, hogy sántít, így fizikailag csak korlátozottan terhelhető, viszont a lelki állapotában nem vagyok biztos. Ki kell derítenem, hogy mi a helyzet vele, még ha ez többeknek nem is fog tetszeni.
Alexékhez lépek, ahol már bemutatkoztak és kezet nyúltok a figurának.
–Én… – veszem picit bicskanyitogatóra a stílust.
- Az előbb már bemutatkozott. – előveszi a fegyverét és törölgetni kezdi.
- De még sosem találkoztunk. – pislogok adva az értetlent. Ki a fenét érdekel? A nevét is csak azért tudom, mert mondták. Magamon érzem Alex tekintetét, de vele később foglalkozom.
- Az előadásra gondoltam. Annál jobb bemutatkozásra nincs szükségem.
– Nagyszerű, akkor végre indulhatnánk és figyelhetnénk a dolgunkra, mielőtt még valaki úgy jár, mint az a két elpatkolt díszpinty. – provokálom, direkt kaktuszba tenyerelve. – Egyik sem tudta rendesen végezni a dolgát, pláne nem az a két ajtós szekrényszerű hülye állat. Olyan hülye volt, mint a föld. – ez sem az én stílusom, és én is voltam… vagyok szerelmes. Sejtem, milyen rossz lehet most neki, mennyire marja a gyász, de tudnom kell, amit csak lehet, talán pont ezen fog múlni az életünk, ha Akim összeomlik a legnehezebb pillanatban.
- Talán mind a tíz körmét le kellett volna rágnia? – vág vissza ellenségesen, én pedig felkészülök arra, hogy agyoncsapjon.
- Én csupán annyit mondok, hogy megérdemelte azt a golyót. Legalább eggyel kevesebb barom legel isten állatkertjében. – erre meg is történik, amire várok, az államhoz nyomja a fegyvere csövét, ám nem veszi észre a késem, amit egyenesen Akim hasának aljára mered. Egyetlen bökés és a penge ott éri, ahol nem védi a golyóálló mellény.
- Be van töltve. – figyelmeztet Akim, amit nagyon jól tudok, ám, ha megpróbál lelőni, magammal viszem a sírba. Asimov és Prüntyő két oldalról kapják el a puska csövét, viszont nem emelik el az arcom elől.
– Akim.
- Nyugodj meg. – szólal meg Asimov is.
- Akim, ígérem, hogyha átver vagy elárul minket, akkor tiéd lesz a megtiszteltetés. De addig is, több ilyen ne legyen, különben kénytelen leszek radikálisabb eszközökhöz folyamodni.
- Ez a fazon tényleg nem ér ennyit, próbálj meg lehiggadni. Mindenesetre hatásos volt. Szerintem innentől fogva ötször is meggondolja, hogy szóba hozza–e Vyt. Mindemellett roppant szórakoztató látványt nyújtott. Gyere, menjünk. – Asimov okos, az ő képességei jók, de a látottak alapján Akim eléggé szét van zuhanva. Ez nem jó. Elsüllyesztem a kést, majd Alex felé pillantok, rákacsintok, mint már annyiszor és vigyorogva melléjük sétálok. Igazából ez a kis összezördülés jót tett nekem.
A csapat végre elindul, szépen egymás után haladunk. A százados töri az utat előttünk, utána Dr. Kiryanova, Alexék középen, hátul pedig Akim és Asimov. Gyakran állunk meg pihenni, talán túl gyakran is Irina miatt.
- Én ezt már nem bírom tovább! – pihegi Irina, és az oldalára fog. – Nincs erre ellenség, akkor nem értem, hogy miért nem pihenhetünk egy keveset?
- Sajnálom, de nem állhatunk meg. Minél előbb odaérünk, annál előbb biztonságban vagyunk. – szól Prüntyőke és ebben kivételesen egyetértek vele.
- Vagy nem! Csak azt ne mondja, hogy éjjel is menetelni akar! Mi nem vagyunk katonák, szükségünk van az alvásra, meg a pihenésre! – Alex igyekszik csitítani, de a doktornő nem hagyja magát.
Prüntyő megtorpan és mi is megállásra kényszerülünk, aminek nagyon nem örülök. - Csak azt ne mondja, hogy az a pár óra alvás fontosabb, mint az élete.
- Egyetértek a századossal. Minél előbb érünk oda annál jobbak az esélyeink a túlélésre, és ez megér egy kis izomlázat és verejtéket. Bár én nem vagyok olyan fáradt, bírom még pár óráig. Különben is, ha a becsléseim helyesek, akkor hamarosan ott is vagyunk. Eltaláltam? – pillant Yeliza rám.
- Így igaz. – válaszolok készségesen.
- Már csak kicsit kell kibírni. Mindenki fáradt, de muszáj időben odaérnünk.
- De csak pár percre kéne megállni, ameddig kifújjuk magunkat. Ha egy picit pihenünk, akkor utána sokkal gyorsabban tudunk majd haladni. – makrancos hölgy, az egyszer biztos.
- Fél óra. De ez az utolsó pihenő, és ha legközelebb megállít minket, akkor ott is hagyjuk. – Prüntyő beleegyezik, én pedig szentségelek egy kicsit. Ha most megállok, jéggé fogok fagyni, eddig legalább mozgásban voltam, most pedig ácsorogva remegni fogok, akár a jégkocka… Mindenki letelepedik egy helyre. Én még nem, mozgásban próbálom magam tartani észrevétlenül, de Akim mondata kiakaszt.
– Elmegyek sétálni.
–Sétálni? – kérdezek értetlenül, mire csak elmegy mellettem, teljesen le se toszva a fejem. – Hagyja, hogy kószáljon az erdőben? – fordítom tekintetem a százados felé.
- Igen hagyom… Felméri a kőrnyéket, mivel felderítő…
- Na persze, mintha a srác a helyzet magaslatán lenne. Ne vicceljen, könnyelműség így elengedni, a lelki állapota túl labilis. – folytatom, amibe belekezdtem, csak szemem sarkából figyelem a többieket, akik most valami cukorkákon osztoznak.
- Lehet, hogy pont a séta és a magány fogja helyre rakni a lelki világát… Nem mindenki dolgozza föl könnyen a társai elvesztését… - intézi nekem a mondatait Alex, már épp nyitnám a számat, de Prüntyő beelőz.
- Coloskának igaza van…. Amúgy… Mit érdekel téged Akim lelki világa? Nemrég direkt provokáltad… - teszi még hozzá felvont szemöldökkel.
- Jól van na!! –tárom szét a karjaimat, miután én vagyok az elsőszámú közellenség. – Talán kicsit provokáltam a srácot. Lehet, hogy túlzásba estem. Nem szoktam halottak emlékét gyalázni ez tény… De tudni akartam, hogy melyikért fáj annyira a szíve, és mekkora terhelést bír még el. – ecsetelem.
- És mire jutottál kicsi kígyó? – gúnyolódik Prüntyő, mire én se hagyom magam! Menjen a fenébe a kígyózással.
- Nos, Prüntyőke százados! Tapasztalat szerint szinte már semekkorát. Ha pofán vert volna, azt még megértem, de fegyvert fogott rám, és mind eközben úgy elborult, hogy azt sem vette észre, ha én megyek a túlvilágra, ő is jön velem… - magyarázom el, mintha óvodások lennének.
- A meglátás helyt álló. – ad nekem igazat. - A nagydarab idióta, ahogy nevezted hasznosabb volt, mint hinnéd. Ő tartotta Akimban a lelket és adott neki erőt, így bár ez is hihet hihetetlennek hangzik, az Ő közreműködésével Akim az alakulat 2. legjobban teljesítő mesterlövésze volt. Ez az aprónak tűnő lelki béke, ami most hiányzik. A provokálás nála nem válik be! Vagyis… - hajol hozzám közel, be a személyes aurámba.– ha még egyszer provokálni mered, kitépem a még dobogó szíved a mellkasodból és megetetem vele… - a fenyegetésen csak nevetni tudok, azt még meglátjuk, szívecském.
- Remek, tehát így állunk. De árulj el valamit Prüntyőke, ha a lelki támasz halott, most ki fogja megadni azt a pluszt, amire szüksége van? – érdeklődöm mellékesen.
- Én kaptam ezt a nemes feladatot. – jelenti ki Asimov. Remek.
A következő percben arra eszmélek, hogy rezdülnek a bokrok, felkapom a fegyverem Nyikolajjal együtt a zörej irányába, mire felbukkan a kis sétafikálós.
- Csak én vagyok.
- Csak nem kisétáltad magad? – gúnyolódom vele, de nem veszi a lapot.
– Van a közelben egy folyó. – nem mondod, azt a csermelyt kaptam ki, ami a folyóba torkollik.
- Ellenséges csapatok?
- Semerre.
- Nagyszerű. Még tíz perc van vissza a pihenőből.
Alex és Irina, Akim és Asimov, a százados és Yeliza, mindenkinek van „párja”, akit tutujgatni lehet. Nekem meg arra kell figyelnem, hogy ne essek össze.
- Mire leérünk, beesteledik, és miénk a pálya. – elvigyorodom, abban reménykedve, hogy végre pihenhetek egy keveset egy marhaszállító vagonban. Nagy léptekben haladok a sorban, a századosnak már kiadtam, merre menjen, én ilyen állapotban, sajnos, nem akarok úttörő lenni. Amikor nem bírom tovább visszatartani, tüsszentek egy nagyot és köhögni is sikerül, minden erőfeszítésem ellenére sem tudom véka alá rejteni, hogy milyen vacakul vagyok. Úgy érzem be is lázasodtam… Remek.
- Jól vagy? – érdeklődik Alex, de édes, hogy aggódik, viszont nem engedhetem, hogy még ennél is több gyengeségem lássa. Kezdem úgy érezni, elhagy az erőm és nem úszom meg élve ezt a kalandot. Talán ez életem utolsó kalandja, pedig még harminc se vagyok. Egy erőltetett mosolyt erőltetek a képemre, hogy megnyugtassam.
- Persze, csak valami az orromba és a torkomra szaladt… - válaszolom, de Irinára nem számítok. Kellemes hőmérsékletű tenyere a homlokomra siklik, én pedig reflexből ugrom egyet hátra. Egyrészt, engem senki ne tapizzon, másrészt, tuti kitapintotta, hogy belázasodtam. – Nem szeretem, ha tapiznak.
- Elnézést, nem állt szándékomban. – visszalép a lovagja mellé, majd növényekkel kezd el foglalkozni, menet közben. Már épp megszólalnék, de ketten is beelőznek.
- Mit csinálsz?
- Pont ezt akartam kérdezni én is… Ez nem egy botanikus kert…
- Semmi különös, csak hűvös van, gondoltam szedek egy kis teának valót. Ha látnak egy fenyőt, szóljanak, jól jönne néhány tűlevél… - feleli. Hm… Egy pillanatra egész megmelengeti a lelkem, hogy foglalkozni akar velem, segíteni egy teával a gyógynövényeiből.
- Tűlevél, az meg minek?
- Teába… Tele van c vitaminnal…
Hosszú ideig nem történi semmi, szerencsére. Sikerül lépést tartanom a csapattal, de érzem, hogy kezdek nagyon elgyengülni. Ha ez így megy tovább, elájulok és talán föl sem ébredek többé. Mélyen gondolataimba burkolózom, most kivételesen nem figyelem a környezetet, azt most a többiekre hagyom, rájuk hagyatkozom, mert nem tehetek mást. Ez bosszant, de ha túl akarom élni, beléjük kell kapaszkodnom, hiába vagyok jelenleg az egyik tartóoszlopa ennek a tökkelütött bagázsnak.
Lelki szemeim előtt felvillan egy kedves arc, meleg barna szempár, két szerető kar. Másodpercre hunyom le a szemem egy lépés közben, elképzelem Colin testét, amint átkarol, s gyengéden fölém hajol. Lelkem legmélyén reménykedem csak benne, hogy csak még egyszer érezhessem ölelését, csókját és érintését. Igen, ilyen elcseszett figura vagyok, aki teljesen kikészülve arra a férfira gondol, akivel eseménydús, szörnyű élete legszebb éjszakáját töltötte. Azaz éjjel minden volt nekem. Utolsó erőmmel Colin iránti mély érzéseimbe kapaszkodom, erőt merítek belőle és a reményből, hogy még viszontláthatom. Egyetlen éjszakát, csak ennyit kérek még a szeretett férfival. Egy végtelen éjszakát, csókjai melegét.
-A büdös mindenit… - szakít ki az ábrándból Asimov és én egyből magamhoz térek. – Százados, nézze ezt meg… Valami nem stimmel.
Míg értekeznek, én odalépek hozzájuk és beszállok a beszélgetésbe.
- Megleshetem én is? – Prüntyő felém fordítja a tabletet és én a fejem vakarom, mert ebben most nagyon nem vagyok biztos, de Alexéknak mondanom kellene valamit. Inkább átengedem a feladatot most a századosnak, hagyom érvényesülni.
- Na jó, akkor összegezem a történéseket. Van egy csapat élőlény, ami nem ember, de kitartóan halad felén, 50km/h-s sebességgel. A kérdés, hogy aggódnunk kellene e emiatt és, hogy mi lehet az ami ennyire kitartó. Ha tényleg a mi nyomunkat követik, utol érdek minket ez nem kétség, ezért futni fölösleges lenne, mivel azzal csak energiát veszítünk.
- Farkasok… - mondom egészen biztosan. – Szerintem ez egy farkas falka lehet, ezért koránt sem gondolom, hogy minket üldöznének. Maximum keresztezzük az útjukat. – legalábbis remélem.
- Farkasok nem lehetnek… Én mikrobiológus vagyok, és tény, hogy az emlősökkel kapcsolatban nincs akkora tapasztalatom, de a kutyafélék, képtelenek ilyen hosszan ekkora sebességre. Sőt bátran állíthatom, hogy a legtöbb állat képtelen rá. – pislogunk egy sort Irinára, na igen, de mielőtt kifejthetném, hogy milyen farkasokról is van szó, akiket kiképeztek az ellenség követésére Yeliza szólal meg.
- Ötletek?
- Sajnálom Yeliza, csak azt tudom, hogy mi nem lehet… - rázom meg a fejem, ránézek a századosra, hogy mi legyen. Jelenleg a gondolkodás is fáj, kezd hasogatni a kobakom.
- Remek, ezzel nem jutottunk előrébb… Akkor telepedjünk le, és várjuk meg mi lesz a vége.
- Itt várjunk, miért?! – csitulj, Alex, morgok magamban, de mielőtt rámordulhatnék, Prüntyőke teszi meg helyettem
- Vegyél vissza coloska! –Alex okos srác, természetesen visszavesz. – Azért maradunk, mert amit azt említettem, ha ezek a pöttyök, minket követnek, akkor utol is érnek, még ha futunk akkor is. Vagyis várjuk őket felkészülten. A másik ok, meg ha mégsem ránk fenik a fogukat, akkor szépen elhaladnak mellettünk. Ebben bízom. – ebben én is. – Persze megpróbálhatjuk tempósabbra venni, vagy figyelmen kívül hagyni, és egy plusz kerülővel kitérni az útjukból, de nekem még mindig az a vélemény, hogy ha a mi szagunkat követik, akkor hiába próbálunk kitérni.
- Egyet kell értsek Prüntyőke századossal… - állok a pártjára. Ez így van akár tetszik, akár nem. – Ahogy elnézem, max 20 perc és megtudjuk mivel van dolgunk. Mondjuk én megkockáztatnám azt a kitérést. Talán felkészülhetünk úgy is, hogy kitérünk az útjukból, hátha… - vonok vállat jobb ötlet híján. A százados felméri a fizikai állapotunkat, rajtam egy pillanattal tovább időzik a tekintete és a nyakamat rá, hogy pontosan tudja, mennyire pocsékul vagyok, de ahogy azt is, hogy talpon maradok a végsőkig.
- Rendben, haladjunk tovább, próbáljuk meg kikerülni őket, legyen azok bármik is – egyezik bele az ötletembe. Oké, hogy marakodunk, de itt most más a tét.
- Százados, fel szeretném hívni a figyelmét mennyire kockázatos a kikerülés, hisz legközelebb, csak jóval azután fogunk képet kapni a műholdtól, hogy ezek túlhaladtak rajtunk. – magyarázza Asimov.
- Tisztában vagyok vele, de egy próbát megér. Amúgy is nem számít, hogy maradunk vagy sem, hisz előbb így se úgy se kapunk képet a helyzetükről.
Alexre pillantok és egyből levágom a nyugtalanságot az arcán. Nem hagyhatom, hogy kétségbe essen, mellé lépek egy kecses mozdulattal és vállon veregetem.
- Minden okés? – aggódom a srácért. Ennyit kockáztatok miatta, nehogy most adja fel.
- Nem, oxigénhiányom van… - mutat rá Irina arra, hogy a kis ujjait lilára szorította. Ez persze üdítően hat rám és felkuncogok.
- Nyugi nagyfiú, nehogy leessenek a kishölgy ujjacskái… - heccelem.
- Sajnálom Irina, csak olyan vacak érzésem van ezzel… - a mondatát egy vonyítás szakítja félbe, bennem pedig meghűl a vér. Én vagyok a legközelebb a zaj forrásához, feszülten figyelem a bokrokat és a fákat.
- Mégis farkasok? – suttog Irina. – De fura a hangja… Ez az alfahím lehet, de mintha egy medve bújt volna belé. – elhiszem, hogy próbál okos lenni, de most csendre intem, minden idegem pattanásig feszül. Ha a farkasok minket akarnak, a leggyengébb láncszemet akarják majd először elkapni. Ez Akim, Irina és Én vagyunk, sajnálatomra. Akimot Asimov megvédi, de nekem Irinát kell megvédenem. Alexnek szüksége van a nőre, így hát, ha beledöglök is, de életben tartom őket. Nekik még van jövőjük. Hamarosan meglibben az avar, a levelek között
- Ez nagyon nem lesz jó… - elkezdek hátrálni, közben mindenkit mozgásra intek a karommal, majd megszólalok. Nagyon gyorsan kell cselekedni, így kiadom az instrukciókat. - Mindenki, futás! Az első épkézláb fára másszanak föl és egy tudós se maradjon fegyveres segítő nélkül. Ashimov, segíts Akimnak, a fájós lába miatt! – igen, még erre is gondolok, a százados természetesen megvédi Yelizát, nekem pedig a szerelmespárt kell terelgetnem. Végszóra, 200 m-e felbukkannak fel a farkasok. Alex elkapja Irina kezét, és rohanni kezdenek, én utánuk. Nem tudom, mi van a nagydarab fickóval, de rá kell ordibálnom, hogy figyeljen, mert mindjárt elhasal vagy elfut egy remek fa mellett. Mutogatok a nyomorult fa felé. - Ott az a fa!! Bassza meg merre kószálsz?!!
Alex végre észhez tér, biccent felém és kicsit lemaradva hozzám a kezembe nyomja Irina kezecskéjét. Elkapom és megszorítva vonszolom tovább.
- Vigyázz rá, mindjárt jöhet!! – kiáltja, ahogy előre rohan, a fához érve elkap egy ágat és egy olimpikon ügyességével landol egy magas ágon. Mikor int, hogy mehetünk, pont oda is érek, ahol el kell engednem Irinát és meg kell fordulnom, hogy feltartsam a dögöket, míg a lány biztonságba kerül Alex mellé. Megtorpanok, de a fájó balkarommal átölelem a hátát egy másodpercre, tenyerem a hátára nyomom és taszítok rajta egyet, hogy nagyobb lendületet kapjon. - Siessen hölgyike…
Amint ellököm magamtól, már fordulok is szembe a farkasokkal, én már nem tudok felugrani egy fára, ha lenne rá időm, akkor sem. A hátam mögött hallom, hogy Irina felért. A fegyverem után kapok, ám a mozdulatsort nem tudom befejezni, mert az egyik nyomorult farkas elkapja a karom. A fogai csattannak a karomon, ám a többrétegű ruha többnyire fölfogja a marást. Egy másik dög is nekem esik, a jobb karomat célozva be egy szép harapással, mielőtt a méreggel töltött fecskendőmmel ártalmatlanítani tudnám a balkarom tépő rohadékot. A fájdalomtól csillagokat látok és nem bírom megállni, egy ordítás hagyja el a számat. Nem figyelem, mi folyik körülöttem, vergődöm a két állat között, lövések dördülnek el, a jobb karomat szorongató dögöt valaki, feltételezem Alex szedi le rólam egy golyóval, és micsoda szép lövéssel! A fecskendőt így sikerül a másik farkas nyakába vágnom, egy halálos dózist juttatva a dög szervezetébe. Az erős kígyóméreg keverék, a farkas hevesen verő szíve miatt nagyon hamar végigszáguld az erein, fél perc se kell, és a fogai szorítása gyengül, majd elenged és eldől halott társa mellé. Fél térdről próbálom felküzdeni magam, de mintha minden erőm elhagyott volna, remegek, akár a kocsonya és kiver a verejték. Alex lép mellém, kezét nyújtva, hogy felsegítsen, amit én el is fogadok most. Egyszerű, de erős mozdulattal talpra állít, de az egyensúlyommal még gondok vannak, ezért mielőtt tiltakozhatnék, jobb karomat átveti a vállán és megtámaszt.
- Jól vagyok! – morgom, de nem is figyel rám. Tekintetével Irinát figyeli a fán, míg én a többieket keresem a szememmel.
A százados jól van, lehuppan a földre, kisebb földrengést generálva a halott korcsok között, majd felnyújtja karjait a fa lombja felé. Yeliza egy roppant kecses mozdulattal ugrik a karjaiba, talpa puhán ér talajt.
Akim is lemászik, Asimov pedig szintén nem jutott fel egy fára sem, ám Akim bizonyára, amit felért a fára, tüzelt a nyomorultakra.
Hatan vagyunk és én nyolc farkas tetemet számolok.
- Mindenki jól van? – lép előre a százados, én pedig elveszem a karom és a saját lábamra állok.
Alex visszatér imádott nőjéhez, aki kis bíztatásra leugrik, pontosan Alex ölelésébe. Mintha el sem akarná engedni. Én közben csöndben szenvedek, kicsit meggörnyedve a combomra támaszkodom, rendezem a légzésem.
- Mi megvagyunk. – hallom Akim hangját.
- Mi is. – feleli Alex.
- Svéd? – felkapom a fejem és a százados kutakodó tekintetébe nézek.
- Kibírom. – nyögöm, pontosan a megfelelő választ adva a ki nem mondott kérdésre, miszerint, igen, életben maradok.
- Rendben. Ezek a dögök már nem fognak több kellemetlenséget okozni. Asimov!
- Uram?
- Van valami a közelünkben?
A szőkére pillantok, aki a tabletet előkapva kezdi el felmérni az adatokat. Megremegnek a lábaim és érzem, hogy az ájulás kerülget. Egy pillanatra eljátszadozom a gondolattal, hogy én itt most megállok és felkeresem a cigányokat, egy pár napot az oltalmuk alatt töltök, aztán balra el. De végül nem teszem, ha már belefogtam, akkor végig is csinálom. Nem hagyom, hogy Alex olyan legyen, mint én. Nem hagyhatom, hogy elcsessze egy új élet reményét. Neki még van jövője, és ha ő nem is küzdd érte teljes erőbedobással, akkor majd én megharcolom, hogy legyen neki.
- Rendben, egy percet sem késlekedhetünk tovább. – hallom Prüntyőkét. – Szedjük össze a cuccainkat és indulás tovább a vonathoz.
- Két óránként jár. – mondom mellékesen az információt. – Lemehetünk a faluig, de nekem van egy jobb ötletem. - kíváncsi tekintetek szegeződnek rám, ahogy kiegyenesedem és szőke tincseim hátrasimítom izzadt homlokomból. – Tudok egy rövidebb utat a vasúti sínekig. A vonat egy bizonyos szakaszon kénytelen lassítani a hegyomlások miatt. Ott gond nélkül fel tudunk ugrani rá, hisz gyakorlatilag gyök kettő a sebessége. Úgy kihagyhatjuk a várost és csak arrafelé kell mennünk. – mutatok egy lejtő felé. – Levisz a völgybe, kicsit meredek, de gyorsabb és kikerüljük az ellenséget… Egy időre. – teszem hozzá elcsigázottan.
A szavaimat követő csendet Asimov és Akim törik meg.
- Százados, ne haragudjon, de szerintem fogadjuk meg a Svéd tanácsát.
- Igen, habár a hátam közepére kívánom ezt az alakot… - morogja Akim. – Sajnos bíznunk kell benne, mert nincs más esélyünk.
A százados mérlegel, végighordozza rajtunk a tekintetét, ki tudja hányadszorra. Részemről már leszarom a véleményét, én akkor is arra felé akarok megindulni. Végül rábólint.
- Rendben. Azt mondod lefelé és egyenesen?
Bólintani van erőm, így a százados előre megy és lassan kezd lefelé ereszkedni. Utána a két tudóshölgy, Akim és Asimov. Alex mellettem marad, mivel kiszúrta, hogy még nem igazán szedtem össze magam.
- Miért csinálod ezt, Ash? Megölöd magad… - hangjára majdnem szórakozottan pillantok rá.
- Mire gondolsz?
- Ez az egész szerepesdi… Amióta ismerlek már nem is tudom, hanyadik arcodat számolom.
- Hát, azt el kell ismerni, bőr van az arcomon, méghozzá jó vastag. – próbálok humorizálni feszült helyzetünk ellenére és egy rosszalló fejcsóválás a válasz. – Egyet jegyezz meg, Alex. Bármit teszek, vagy mondok, csak azért csinálom, hogy téged Rómeó és imádott Júliádat biztonságban tudjalak, és hogy nektek jó legyen. Ebben soha ne kételkedj.
Sikerül összevakarnom magam, majd szembefordulva Alexel hirtelen kapom el a felsője nyakát, magamhoz rántom, mert elég magas ugyebár és hopp, elcuppan a szám. Történetesen az övén. Több mint szórakoztató, ahogy szinte lesokkol egy pillanat alatt. Még jókedvem is lesz tőle, megindulok a többiek után, de mivel a német óriás még mindig egy helyben toporog, hátraszólok neki.
- Ne maradj le, Alex!
Ettől kicsit magához tér és futva ér utol. A lejtő hepehupás és itt ott csúszós, egy irő után valóban meredekre vált. Lassan ereszkedünk lefelé, ám egy igen bizarr jelenet történik. Irina ugyanis elcsúszik a víz által egyenesre csiszolt kavicsokon, Yeliza utána kap, de ettől elveszti az egyensúlyát. Őt Akim kapja el, aki magával szeretné rántani Asimovot. Asimov hátrakap és pont az én karomat ragadja meg, még jó, hogy a balt. Engem lendületből tart meg Alex, és ahogy felnézek feszült összpontosítást vélek felfedezni rajta, mert míg egyik karjával minket egyensúlyoz lefelé, addig másikkal görcsösen ölel egy fatörzset. Ha nem lennénk ennyire szorult helyzetben még nevetnék is.
Odalent a százados kezdi el rendezni a sort, én is elengedem Asimovot, engem pedig Alex ereszt el. Nem bírom ki és picit felröhögök.
- Min nevetsz? – kapom is a kérdést Akim felől.
- Semmi, csak eszembe jutott a nagyapa, nagymama, unoka, kutya, macska húzzák a répát „gyerekmese”. – hát, igen. Elég érdekes pillantások vetülnek rám Alex pedig fel is nyög mögöttem. Már kínomban szórakoztatom magam.
Biztosító kötélre nincs szükség, alkonyatra érjük el a völgy alját, ahol a sínpár fut. A százados tudja magától is melyik irányból kell majd jönnie a szerelvénynek, hogy a megfelelő irányba indulhassunk el. Igen, a megfelelő irányba Csehország felé, csak ezt nem kötöm az orrukra.
Éppen idejében érünk le, a közelből már halljuk is a mozdony és a vagonok jellegzetes hangját, ugyan még magát a vonatot nem látjuk. A fák rejtekében tanyázunk, én pedig állva el tudnék aludni annak a mohás oldalú fatörzsnek a tövében, ahol épp állok.
- Jól van, előbb Asimov ugrik fel. Felhúzza Akimot, ők ketten a tudós hölgyeket, majd Coloska, Svéd és Én. – engem helyez közvetlenül maga elé, de Alex után? Különös.
- Mégis hogyan? – kérdezi Yeliza, de erre én felelek, kissé álomittas hangon, kótyagosan.
- Valaki kinyitja az egyik marhavagon ajtaját, aztán sorjában felugrálunk. Nem jelent veszélyt, Yeliza. A szerelvény, itt előttünk körülbelül 8 km/h sebességgel fog haladni. Látod szemben azt a sziklafalat? – mutatok rá az igencsak ramaty állapotban lévő löszfalra, amint bólint folytatom. – Emiatt.
A százados még értekezik a fiúkkal, én pedig életet lehelek a tagjaimba. Egy pillanatra elidőzik a pillantásom Irinán és Alexen. Egymás kezét fogják, egymásra támaszkodnak. Irinának nagy szüksége van Alexre, ahogy a fiúnak is rá. Nekem is szükségem lenne valakire, de sajnos jelen helyzetben kizárt.
Csak egy alvásra lenne szükségem, reggelig mehetnénk gondtalanul a vonattal, addigra pedig kialudnám magam. Megrázom a fejem és felkészülök. Amint feltűnik a mozdony, mi mind meglapulunk Asimov kivételével. Ő pár méterrel feljebb megy, hogy ha felugrik, ki tudja nyitni az ajtót, míg hozzánk nem ér.
A mozdony csigalassúsággal elhalad előttünk, kénytelen és ez nekünk pont a javunkra válik. A kiszemelt marhaszállító vagonra Asimov egy mesteri ugrással jut fel, megkapaszkodik a tekerő karos ajtóban, elforgatja tiszta erőből és lábaival nekirugaszkodva oldalra tolja a marhaajtót. Lendületből a belsejébe vágódik és már fordul is meg, hogy behúzzon minket. Libasorba, egy méteres térközökkel sorakozunk, Akim ugrik fel a cuccaival, Asimov berántja, aztán ketten nyújtják a kezüket Irinának, Yeliza nekifutásból ugrik egyet, szinte nincs is szüksége a két fiúra. Alex is egy akrobata ügyességével rugaszkodik el a talajtól, hogy a vagon belsejében landoljon. Meglepetésemre ugyanabban a pillanatban, hogy én ugrom, a százados is ugrik, velem együtt, karjával erősen megkapaszkodik a vagonban, de még nem lendül be, mintha érezné, hogy nem tökéletes az egyensúlyom, a hátamhoz nyúl és taszít rajtam egyet. Ha nincsenek ott a többiek, orra vágódom. Nyikolaj miután mindenkit biztonságban tud, kapaszkodva, de kinyúl az ajtóért, majd jól megtermett emberhez illően behúzza a vagonajtót, épphogy résnyire hagyja nyitva, hogy ha ki kell szállni, könnyebb legyen újra eltolni. Megkeresem azt a helyét a vagonnak, ahol van alul a csapó ajtó, vészhelyzet esetére. Az már csak egy plusz, hogy valaki, vagy valakik, tudtukon kívül jót tettek velünk, ugyanis a vagon alja tele van szórva szalmával. A csapóajtó közelébe a lábammal halmozok némi szalmát és lerogyok erőtlenül. Szinte bevackolom magam oda, de szemem sarkából látom, hogy a többiek is így tesznek, szinte szó nélkül. Asimov morgását is hallom elmosódva, bár őszintén nem érdekel.
A fejem a falnak döntöm és behunyom a szemem. Még érzem, hogy kétoldalról mellém telepednek, de hogy kik, azt már meg nem tudom mondani, mert elértem a korlátaimat. A vonat lassan elkezd valamivel gyorsabban menni, de még így is hosszú út áll előttünk az éjszaka leple alatt. Az egyenletes zakatolás és ritmikus mozgás elringat, magával ragad a jótékony sötétség.
Sokat nem tudok aludni, mert megrázogatják a vállamat.
- Ash.
Reflexből rántom a késem, és ahogy tisztul a kép, ledermedek, ugyanis Yeliza nyakának szegezem épp a késem. A nő szinte jeges nyugalommal tűri, ujjait a csuklómra fonja, finoman elemeli a kést a torkáról, és én, mint egy báb, engedem, hogy a testem mellé mozgassa. A százados éles tekintettel figyel, de amint megbizonyosodik, hogy nem bántom, becsukja a szemét és aludni próbál.
- Elnézést. – kérek bocsánatot a doktornőtől, aki biccentéssel reagál.
- Érthető, a reflexeid arra lettek programozva, hogy hirtelen is tudj cselekedni. – mi vagyok én? Robot?
Szemeim végighordozom az engem cirkuszi látványosságként figyelő csapaton, Irina éppen egy fémtálat tart éppen- amit Isten tudja, honnan szerzett- , kezeit rongyokkal védve a hőtől, mert lovagja egy öngyújtóval melegíti a tál alját. Visszaemelem a pillantásom Yelizára, aki felém nyújt egy kulacsot.
- Igyál. Fel fog melegíteni. Teljesen kihűlsz, tüdőgyulladást is kaphatsz, aminek a következményei súlyos szövődmények kialakulása, feltéve, ha életben maradsz megfelelő ellátás nélkül.
Csak pislogok egyet az okfejtésre és elveszem a felém tartott kulacsot.
- Köszönöm. – felelem, mire bólint, aztán mellém ül, szorosan az oldalamhoz simulva. Még helyezkedik is. Ha a nők érdekelnének, na, jó, érdekelnek is, de ha szerelmes lennék Yelizába, meg persze lázas sem volnék, tuti, hogy pipacs pirosra tudnék most pirulni.
- Te mit csinálsz? – kérdezek rá. Belekortyolok és egy nagyon finom, meleg tea csorog le a torkomon. Elismerően pillantok Irina felé, aki mosolyog. Talán félre ismertem és nem egy hasztalan nőszemély.
- Melegítelek. – a fejem Yeliza felé fordítom. – Látszik rajtad a hipotermia, Ash.
- Csak aludnom kell, ennyi az egész. – szabadkozom. – Reggelre kutya bajom.
- Egy megfázáson kívül. – feleli tárgyilagosan és Irina is nekem intézi a mondandóját.
- Bízz bennem, Ash, ez a tea azon kívül, hogy nagyon finom, remekül hat meghűlésre és megfázásos betegségekre.
- Nem vagyok beteg! – húzom fel a csinos, fitos nózim.
- Akkor a tea azért kell, hogy ne is legyél az. – A fene beléd is, Alex.
A pillantásom a másik két orosz katonára esik. Asimov karba tett kezekkel hortyog, lehajtott fejjel, Akim pedig egész testével neki dől, feje a vállán nyugszik. Mindenki kimerült, ránk fér a pihenés. Megiszom az utolsó kortyot is a kulacsból, majd visszahelyezkedve egy kényelmes pozícióba lehunyom a szemem. Yeliza eltávolodik mellőlem, de a szalmát, mint egy gondos anyuka, eligazgatja körülöttem. Felmorranok, hogy nem vagyok gyerek, de vitatkozni sem tudok már. Bár baromira nem tetszik, bizalmat szavazok a társaságnak, ha eddig így itt vagyunk, nem fognak álmomban kilökni a vonatból. De vész esetére még mindig markolom a késemet. Átengedem magam a jótékony semminek, amit úgy neveznek, alvás.
|
| narcisz | 2013. 09. 25. 13:00:47 | #27449 |
Karakter: Alexander Dieter von Kaufmann (Őrgróf)
Megjegyzés: Higedháborús tömeg
Az idő sürget minket, Irina pedig nem mozdul, mintha egy pillanatra megfagyna még a levegő is, és az idő monoton folyása lelassulna.
- Alexander … - szólít meg halkan. Tétova, és kegyetlenül becsmérlő tekintete szinte éget. Fájdalom és kétség húzódik meg mögötte. – És mi van, ha hazudsz nekem? Ha ez csak egy csapda és halállal végződik? – erre mit mondhatnék? A történet mindig halállal végződik, még a mesékben is. A lényeg nem ez, inkább a boldog vég. Rabságban sínylődni, vagy megtenni bármit a szabadság édes ízéért.
- Irina tényleg itt vannak … Az egyik most ment Yelizáért. De sietnünk kell… - felelem, szinte kérlelve, hogy higgyen nekem. Nem tudom miben bízom, hogy a ma reggel nyújtott csodás színészi alakításom a semmibe vész?
- És ha megint hazudsz? Én már nem bízok benned…. – szomorú tekintetével nem tudok mit kezdeni. – Becsaptál engem. Azt hittem kedves vagy és mégis pont te bántottál engem a legjobban. Én nem megyek… - makacssága meglep.
- Irina jönnöd kell… Haza juthatsz. – próbálom meggyőzni, és közben kicsit magam is tisztára mosni. – Én sajnálom, hogy bántottalak, de …
- Nem érdekel! – vág szavamba, lehetőséget sem adva, hogy tettem okát feltárjam előtte. Szeretnék közelíteni felé, hogy megnyugtassam, még akkor is, ha ez innen szemlélve lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Haragszik rám, csalódott bennem és mivel őszinte érzelmes ember, pont azt adja ami a lelke legmélyéről fakad. Megvetést és bizalmatlanságot. Ahogy mozdulnék, ő is mozdul és a halott nőhöz lépve elveszi fegyverét, majd egyenesen rám szegezi. – Már nem érdekel, hiszen minden egyes szavad hazugság. Minden amit eddig mondtál nekem és szép volt hazugság. Még hogy te rab vagy itt… És hogy neked számít mások élete, azoké is akik meghalnak majd … - megtorpanva figyelem könnyeit, és törékeny alakját, ahogy a félhomályban reszkető kézzel tart sakkban egy hatalmas pisztollyal. – Az egész hazugság volt… Minden… - zokog, hangja pedig egyre fájdalmasabbra vált. – Olyan vagy mint a többi német… Én nem megyek veled! – erre megint mit mondhatnék? Hazudjak? Nem az kizárt, többé nem vagyok hajlandó színészkedni előtte.
- Sajnálom… - hajtom le a fejem, elismerve bűnöm.
- Én … Én rajtam ez nem segít. Nem mehetek már haza.. Vírust akartatok, megkaptátok, csak tesztelésre vár. Ha sikeres lesz az állatkísérlet, akkor … - elharapja a mondat végét, ezért fölkapom a tekintetem. A látvány szinte sokkol, és levegőt is alig merek venni, ahogy a fegyvert maga ellen fordítja. – A családom, a szeretteim és sok más ártatlan ember fog meghalni miattam…
- Irina ne csináld ezt! Megsemmisítjük… Még nincs késő. Én kedvellek, tényleg… - magyarázom kétségbeesetten. Az egyetlen, ami miatt itt vagyok, az az ő jövője, hogy életben maradjon, és biztonságban haza jusson.
- Hazudsz … - vágja a fejemhez.
- Anyám halott … Ma tudtam meg. – suttogom mérhetetlen keserűséggel a hangomban. – Ha lelövöd magad, akkor előbb engem … mert te lettél egyetlen értelme létemnek. – vallomásom őszinte, de így is csak remélhetem, hogy képes lesz hinni nekem.
- Én lettem? – kérdezi ledöbbent hangom. Arckifejezése, mégis hitetlenkedve mered felém. – Becsapsz engem… - hangja akár egy villám, hasít keresztül gondolataimon, és érzéseimen. Úgy tűnik, teljesen le kell csupaszítanom magam, ahhoz, hogy valamit is elhiggyen abból amit mondok.
- Nem… - veszem ki zsebemből a bizonyítékokat, és átnyújtom neki, anyám levelét és a halotti bizonyítványt. – Tessék nézd meg. Ez tartott itt, egész pontosan anyám, akit már évek óta nem láttam… Vele zsaroltak… - vallom be fájdalmam és okaim forrását.
- Zsarolni … - motyogja és elvéve a levelet olvasni kezdi. Arca egyre szomorúbbá válik, és én nem tudok mit tenni, vagy mondani. Csak állok és remélem, hogy megérti, nem volt sok választási lehetőségem. – Akkor ez igaz, de … Én nem bízok benned, többé már nem … - ezt megértem.
- Nem is kell. Nem kérem, hogy bízz bennem, csak fel akarlak juttatni arra a gépre, ami haza visz téged. Más nem számít és a kísérletek így lezáródnak. – szavaim ledöbbentik, nyílván nem érti, pontosan mire célzok. – Nem vagyok bolond, egy ilyen akció során bevett szokás mindent elpusztítani. Ebből a bázisból semmi sem fog maradni. – teszem még hozzá.
- Igen, de Alex … én félek. – ereszti le a fegyvert tartó kezét és közelebb lép hozzám. – Én … az … Én az ebolával játszottam … - magyarázza, de számomra ez semmit sem jelent. Kényszerhelyzetben azt tette, ami helyes volt. Ha nem ő megteszi más, itt nincs jó választás.
- Sajnálom… - felelem és megfogom a fegyvert, hogy tisztes távolban maradjon, minden olyan tárgytól, amivel kárt tud tenni magában. Tudom mit érez, hisz a dilemma, miszerint amit teszünk nem helyes, engem is nap mint nap kínozott és gyötört, de most vége szakad. – Nem marad semmi… Nem kell aggódnod. – suttogom. Azt persze nem szeretném tudatosítani benne, hogy azok az emberek is odavesznek, akik miatt eddig zsaroltam. Szerencsére, túlzavart és rémült, hogy eljusson tudatáig. Végszóra az ajtó kinyílik és a nagydarab orosz tiszt lép be rajta
- Úgy van, nem marad semmi… Ne most csevegjenek, mozgás! – hihetetlen ez a figura. Tapintatlan és mellőz minden jó modort, akár egy vaddisznó. Hangja parancsoló, és olyan természetesen köhögi ki, hogy több száz embert fog a halálba küldeni, mintha nap mint nap ezt tenné.
- Ki maga? – kérdezi Irina, már jóval határozottabb kiállással. – Azonnal azonosítsa magát! – ezen kicsit meg is lepődöm, de a tiszt is.
- Nyikolaj Guseinov százados, az orosz különleges alakulat 10.számú csapatának vezetője. Óhajtja esetleg az azonosítószámomat is, vagy esetleg elindulhatnánk? – svan, Guseinov százados. Ezt azért jó tudni, még ha nem is nekem mutatkozott be.
- Köszönöm uram. – úgy tűnik Irinát ez a válasz megnyugtatja, bár magam sem értem miért. - Felőlem mehetünk, de azért rá … - bök felém az ujjával, visszatérve gúnyos és becsmérlő hangneméhez. - fokozottan figyeljen. – na, helyben vagyunk. Fölöslegesen adtam ki magam, mert így sem lesz képes úgy viszonyulni hozzám, mint pár nappal ezelőtt. Nem tudom, miért bánt ez, de nagyot sóhalytok.
- Köszönöm a jó tanácsot. – feleli a százados, mire lassan, de határozott léptekkel odaállok mellé, majd az Irinától elkobzott fegyvert a kezébe adom.
- Erre úgy gondolom nincs szükségem… - a százados elveszi és gondosan elrakja. Mintha meg sem lepődne, hogy csak úgy odaadtam, ahelyett, hogy elraknám magamnak. A háta mögül Dr Kiryanova lép ki, én pedig egy halovány biccentéssel köszöntöm. Nem marad sok idő a csevegésre, mivel a riasztó visítani kezd.
- Alexander!!! – csattan föl Irina, vádló tekintettel. Et a feltételezés azért elég dúrva! Mégis mikor riasztottam volna bárkit is?
- Ez nem én… – próbálom megvédeni magam, persze fölöslegesen, hisz senki sem kíváncsi rá. A százados nem reagál semmit, csak int, hogy induljunk. A riasztó megszólalása miatt, viszont úgy érzem célszerűbb lenne, egy jóval eldugottabb kevésbé használt kijárati lehetőség.
- Ne arra! A másik irányban van egy átjáró! – osztom meg velük ezt a nem túl nagy titkot. Gyanakodó pillantásaikon meg sem lepődöm.
- Ha átversz… – morog a százados. Nem szólok vissza, csak állom egy pillanatig tekintetét, majd visszacsörtetek a szobába és a halott felügyelő mágneses kártyáját kiakasztom a nyakából. A kártyával kezemben csörtetek ki a folyosóra, és felmutatva a többieknek, biccentek a helyes irány felé. A százados megerősít, hogy mehetünk. Tényleg fura egy tag. Egyetlen pillantásából tudom, mit akar, pedig nem is ismerem. Rémisztő!
A folyosón gyorsan haladok előre, hátra, hátra pillantva a többiekre, de valójában csak Irinát figyelem. Talán önző vagyok, talán ostoba, de elveszítettem a dolgok értelmét, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, az anyám halotti bizonyítványának kézhezvételét követően, elvágtak bennem egy vékony szálat, ami hozzákapcsolt az igazi emberi érzésekhez. Nem számít mi lesz velem, vagy a körülöttem élőkkel, csak Irina létezik, csak ő valóságos és kézzel fogható számomra, minden más rohadhat és pusztulhat. Az elvakultságom ellenére is látom, hogy Dr Kirianova sincs ép a helyzet magaslatán, de jóval összeszedettebb mint Irina, aki reszket a félelemtől, és csak egy hajszál választja el a teljes összeomlástól. A százados persze profi mód viseli a lelkileg megterhelő riasztó hangját és az egyre közelebbről hallható kiabálást. Igyekszem gyorsan halad, hogy minél előbb kijussunk az épületből, habár nem vagyok meggyőződve róla, hogy odakinn kellemesebb lesz.
Az ajtót végül csak elérjük, még mielőtt a hangok túlságosan is közel érnének. Ennek ellenére ideges vagyok és feszült. Ez nem az én világom, és éles bevetésen sem vettem részt még soha, így aztán nem is csoda, ha a mágneszárral nem boldogulok olyan könnyedén. Nagy erőfeszítésembe telik, hogy kizárjam a külvilágot és csak a feladatra összpontosítsak. Emellett belső világom is harcban áll, hisz minden amit most teszek, vagy tettem, nem is olyan rég, még elképzelhetetlen lett volna. Ha valaki azt állítja , hogy képes vagyok hidegvérrel megölni egy nőt, azt mondtam volna őrült, mégis megtettem, és olyan könnyedén jött, mintha egy ezerszer begyakorlott mozdulatot hajtottam volna végre. Sajnos még igazi bűntudatom sincs, ami megrémít.
Végül a zár megadja magát erőszakos próbálkozásomnak és kattanva kinyílik. mögötte pedig azonnal megmutatkozik egy hosszú, kanyargós lépcsősor, mind két irányba.
- Ez a toronyba visz, de van egy kijárat a földszinti részen is. Egész pontosan egy ablak… - magyarázom a hátunk mögé érő századosnak.
- Csak siessünk… – motyogja Irina. Nagyon fél és én szeretném megnyugtatni, de attól tartok, igyekezetem hiábavaló lesz.
- Felmegyünk a földszintre – szól közbe a százados – Indulás! – adja utasításba. Előre megyek, és gyors léptekkel haladok fölfele, miközben továbbra is szemmel tartom Irinát. Látom rajta, hogy piheg. Kimerült mind testileg és lelkileg is, ezért némileg visszafogom a tempóm. Ennek ellenére megáll, és megtámaszkodva a falon kimerülve liheg. A százados és Dr Kiryanova is megáll, de a századoson látom, hogy a pihenő nem tetszik neki.
- Nem megy… – suttogja.
- Irina… – fordulok felé. – Menni fog… Már nincs sok hátra! – próbálom bíztatni, de ez a lépcső tény és való, hogy végtelennek tűnik. Nem felel, csak megrázza fejét. - Bízz bennem… – fogom meg a kezét és tovább bíztatom. Menni fog, mennie kell, mert ha másként nem megy, akkor a hátamon viszem ki innen. – Együtt menni fog!
Egy hosszú pillanat, egy mély sóhaj és végre megkapom a várva várt választ. Biccent és megindul ismét. A százados végig a hátunkat fedezi, és jó pár lépcső megmászása után, végre elérjük a talajszintet.
- Ez az. Ez éppen a talajszinten van. – nézek az ablakra.
- Ki tudod nyitni? – kapom a kérdést a századostól.
- Remélem – nézek ismét az ablakra. Elég szűkös, és magasan van, de jobb lehetőség híján ezzel kell beérni. Bíbelődni kezdek az ablakkal, ami lefelé nyílik, de sajnos nem annyira, hogy ki lehessen jutni rajta. Szerszámok pedig nem állnak rendelkezésemre. A fejemet vakarva fordulok ismét a százados felé.
- Százados! … Gond van!
- Mi a gáz?!
- Ezeket a hevedereket – mutatok konkrétan a gondom forrására.– nem tudom innen leműteni!
- Állj félre! – int a fegyverrel – Önök is, Dr. Dolohov, Dr. Kiryanova! – nem tudom mit tervez, de a fal mellé lapulva várunk. Amint fegyverét célra tartja, reflexből szólok rá:
- Ne!!! – mire kimondom, a százados már lő. Ha tudtam volna, hogy erre készül, befogom a fülem, hisz egy ilyen manőver erős zajjal jár, de legnagyobb meglepetésemre a fegyver szinte hangtalanul szabadítja meg az ablakot a kerethez és a hevederhez való ragaszkodásától.
- Nyugi! Alacsony energiájú, hüvely nélküli lőszer, hangcsökkentővel. Most pedig igyekezni! Colos, te mész előre! – egy pillanatra csak pislogok, mivel még sosem láttam ilyen halk fegyvert. Jó nem is vagyok jártas a fegyverek terén, de akkor is. Meglátásom szerint ez a fegyver jóval halkabb, mint amit az EU használ.
- Guseinov százados, ő itt Alexander Dieter von Kaufmann – mélázásomból Dr. Kiryanova hangja zökkent ki és felé kapva tekintetem, most rá nézek értetlenül. – Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fog megsértődni, ha választ egyet a nevei közül – elmosolyodom, habár tudom, hogy nem humornak szánta. Mégis a helyzet vicces, főleg, ahogy a százados is értetlenül pislog felé, majd a ledöbbenésén felül kerekedve folytatja:
- Aztán Dr. Dolohov, után Dr. Kiryanova, végül én. Colos! – magyarázza és elhúzva egy fegyvert átnyújtja nekem. Értetlenségem ismét kiül az arcomra, mivel megvoltam, győződve, a hozzámállása miatt, hogy csak golyófelfogónak jöhettem velük. – Odakint fedezned kell a tudósokat, míg kimásznak!
- Nem fél, hogy hátba lövöm őket is, és magát is?! – érdeklődöm, mert nagyon remélem, hogy ez nem lesz később ürügy arra, hogy lelőjön.
- Nagyobbnak látom azt a kockázatot, hogy mindhármatokat agyonlőnek odakint, ha nem adok neked fegyvert! – feleli. Megtisztelő lehetne, hogy ennyire bízik a képességeimben, amiket nem is ismer, de jelen pillanatban inkább vakmerőségnek érzem, hisz tapasztalat híján talán így is agyonlőnek minket. Biccentek, hogy felfogtam, majd az ablakhoz lépve a nyílást kezdem méregetni.
- Segítség nélkül nem tudok kimászni rajta. Túl magasan van, és nem tudom felhúzni magam, mert ahhoz meg túl alacsony az ablak… - a százados is méregetni kezdi a nyílást, mire Dr Kityanmova szólal meg.
- Majd én segítek! – lép az ablak alá.
- De, Dr. Kiryanova! – ellenkezne a százados, mire a doktornő leinti.
- Százados! Magának a hátunkat kell védenie, Irina nincs felkészülve ilyen fizikai megterhelésre, így nem maradt más, mint én, és nekem ez nem is okoz túlzott erőfeszítést. Jöjjön, Alexander! – fél térdre ereszkedik és rám vár. Na ne, hogy én rálépjek egy nőre? Az kizárt, egy férfi nem tehet ilyet. Agyalok magamban, de a sürgető pillantásoknak köszönhetően félreteszem jó modorom és elfogadom a segítséget.
Elég gyorsan kijutok, hála a doktornőnek, de odakinn igazi kaotikus látvány fogad. Fel sem állok, csak térdelve figyelem a mozgolódást, és a kiabálást. Szivan hevesen kezd verni, és mintha most érne utol az igazi adrenalin löket. A bázis fel van bolydulva, a katonák a távolba fel alá rohangálnak, a pásztázó fénynyalábokban. Zavaró látvány, de most ki kell zárnom. Visszafordulok a nyíláshoz, és várom, hogy Irina felbukkanjon. Segítségre fog szorulni. Egyre kevésbé érzem magam összeszedettnek, és mikor meghallom, hogy bent lövöldözni kezdenek, ez még nagyobb löketet ad. Sürgetve nyújtom a kezem a nyílás irányába, remélve, hogy megjelenik az apró, törékeny kéz. Ahogy felbukkan Irina kezem, gondolkodás nélkül ragadom meg és húzom ki, majd azzal a lendülettel magamhoz rántom és térdelő pozícióban a falhoz tolom.
-Segíts Dr Kiryanovának… - hangom lágy mint mindig, de sürgető és talán kicsit parancsoló is. Válaszra nem is várhatok, mivel golyók kezdenek röpködni a fejem mellett. Magára hagyom Irinát és felállva fedezékbe vonulok, hogy onnan viszonozzam, a fogadj istent. Innentől szinte összemosódik minden. Nincs lehetőségem a többiekre figyelni, csak viszonzom a lövéseket, és igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne a többiekre figyeljenek. Még az idő múlását sem vagyok képes felfogni, és csak arra leszek figyelmes, hogy a hátam mögött valami, nagy robajlással semmisíti meg a torony belsejét.
Visszapillantok az ablak irányába, és megkönnyebbülve nyugtázom, hogy mindenki kint van, és még épségben. Persze mélázni még mindig nincs idő, így azonnal visszakapom a fejem és tovább lövöldözök. Ebben az egyben azért egész jó vagy, és sorra szedem le honfitársaim. A háttérben közben hallom a mozgolódást és, hogy a százados morózus hangon, valami Akim nevű egyénnel társalog, fülesén keresztül.
- Coloska! – hallom meg új nevem. Lassan ehhez is hozzá szokom, és szinte sajátomnak érzem ezt a nem túl megnyerő becenevet. Amint felé fordulok magához int, így hagyom a lövöldözést és, bár nem túl könnyű igyekszem rá figyelni. – A mesterlövész, és én fedezlek, és el kell jutnod addig a fáig! – mutat egy jó harminc méterre lévő fára, az erdő peremén. - Amikor ott vagy – folytatja a százados – fedezni kell a két tudóst, hogy mindketten épségben átérjenek! Nesze! – ad a kezembe néhány póttárat, ami nagyon jól jön, mivel kifogyóban voltam.– Használd ésszel! – felmerül bennem a kérdés, hogy ez mit jelent, de mielőtt feltenném ezt az ostoba kérdést leesik, hogy nyílván fogytán van a lőszer.
Nem mondok semmit, csak vetek egy kósza pillantást Irinára. Annyira szeretném őt megnyugtatni, de jelenleg egy értelmes vagy érdemleges gondolatom sincs. Azt hiszem, ha a százados nem adná az utasításokat, csak megfagyva állnék, mint egy faszent. Emiatt kezdem tisztelni őt. Erős és határozott, olyan amilyen én sosem leszek.
Elrakom a töltényeket és beállok menetre készen, majd ahogy a százados tüzelni kezd, futásnak eredek. Legnagyobb megdöbbenésemre már majd a táv felét megteszem, mikor elkezdik felém zúdítani az égi áldást. Az okokon persze nem agyalok, hisz lényegtelen, és mikor elég közel érek a fához, egy tigrisbukfenccel mögé vetődöm. Kicsit meg is ötöm magam, és a hátamba fájdalom nyilall, ahogy egy kiálló gyökéren átgördülök. Ennek ellenére, azonnal talpra vágom magam és a fa takarásába húzódva én is tüzelni kezdek.
Nem sokkal később Irina is futásnak ered. fél szemmel néha ránézek, hogy jön e, de túl nagy odafigyelésre nem vagyok képes. Az, hogy fedezzem, túl nagy koncentrációt vesz igénybe ahhoz, hogy még őt is figyelni tudjam. Itt ismét megmutatkozik, mennyire gyakorlatlan vagyok a katonai akciók terén. Mikor végre befut, azonnal a hátam mögé intem, de ránézni nincs lehetőségem.
- Maradj lenn Irina!! – szólok rá, nehogy fölálljon. Alapból azért állok, hogy a viszonzást ne lefelé kapja, hisz alapvetően, leginkább a torkolattűz irányába szokták viszonozni a lövéseket. Ahogy lenn marad el is pityeredik. – Ne sírj Irina, nem lesz gond….
- De van, már gond van… - pityereg tovább. Megcáfolni nem tudom állítását, de akkor sincs idő pityeregni. Végül inkább annyiban hagyom, mert hatni most úgy sem tudok rá, ráadásul Dr Kiryanova is fedezésre szorul. Ahogy ő is megindul ismét hevesebben kezdek tüzelni. A doktornő, szinte pillanatok alatt átér, így már csak a százados van hátra. A doktornő, Irina mellé telepszik, Irina hangja pedig zokogóból, ledöbbentbe csap át:
- Yelizaveta!!! Maga így tud futni?! – mondjuk ez számomra is meglepő volt, de kellemes meglepetés.
- Olimpiai… bronzérmes… gátfutó voltam! – feleli lihegve, mire egy röpke csodálkozó pillantással illetem, majd folytatom a módszeres lövöldözést. Abban a pillanatban kisebb robbanások kezdik morzsolni honfitársaim sorait. Fura, hogy így gondolok rájuk, hisz épp elárulóm őket.
- Hallotta ezt? – kérdezi Dr Kiryanova.
- Igen, hallottam – morogom, de nem hagyom abba tüzelést, egészen addig, míg a a lövések száma már annyira megcsappan, hogy csak a saját fegyverem, illetve a kölcsön kapott fegyverem lövéseit hallom.
Leállva visszahúzódom és a távolban felbukkanó alakokra figyelek, miközben a két doktornő is felegyenesedik. Először egy női alak bukkan föl, elég alulöltözötten, és odasétál a századoshoz, majd két másik férfi követi és így négyen indulnak el felénk, miközben egymással beszélgetnek, az ördög tudja miről. Feltűnik, hogy akárhogy is számolom, egy fővel kevesebben vannak.
Amint közelebb érnek, már egyértelműen be tudom azonosítani őket. Persze Asht eddig is felismertem, de a nagydarab szőke katona és a formás idomokkal megáldott nő, eddig nem került ilyen konkrétan a látóterembe. Egy pillanatra le is döbbenek a hatalmas melleken. Zavartan fordítom el tekintetem, mintha gyerek lennék, és valaki csínyen kapott volna. Persze zavaromat csak én észlelem, legnagyobb megkönnyebbülésemre. A százados tart egy gyors bemutatkozót, és nem meglepően Asht a végére hagyja. Az viszont eléggé meglep, hogy mennyire ellenszenvesen teszi mind ezt.
- Persze, hogy ismernek már! – vigyorog a Svéd – Gyanítom, hogy már nagyon hiányoztam a tudós hölgyeknek! – istenem, hogy ez még mindig mekkora ripacs tud lenni? Pillázom felé, mert ahogy azt eddig tette a bázisin, most is egy kicsit túlzásba viszi a jó pofizást.
A százados kinyitja táskáját és elővesz néhány éjjellátó szemüveget, majd rendre kiosztja azokat. Mindenki fölveszi a sajátját én pedig a háttérben meghúzódva segítek Irinának, mivel a pántja nem kifejezetten az ő mérete és még kevésbé boldogul az állításával.
- Köszönöm, de boldogulok! – jelenti ki duzzogva és elfordul tőlem. Még mindig haragszik. Tudomásul véve, hogy nem kíváncsi rám elmosolyodom, és inkább ismét meghúzódom a háttérben.
- Gyerünk! – int Guseinov, s elindul az erdőben.
Amint elhangzik a végszó Irina keze után nyúlok, hogy segíthessem a haladásban. Megkönnyebbülve tapasztalom, hogy elfogadja a segítségem. Ennek ellenére még mindig nem néz rendesen a szemembe. Megindulunk a sűrű bozótosban, szépen egymás után haladva, miközben a katonák hátul maradva figyelik a terepet. A haladás nem egyszerű, még nekem sem, pedig elég jó és összeszedett mozgáskultúrával bírok. Irina kezét fogva viszont úgy érzem, mintha folyton rángatnának, ahogy egy-egy gödörbe ügyetlen mód belelép. Már épp azon vagyok, hogy megkérjem lépjen oda ahová én, mikor a csapat megtorpan és szinte ezzel egy időben, erős tűz alá vesznek minket. Szorosabban ragadom meg Irina kezét és egy vaskos fa oltalmába húzom. Azonnal lecsúszik a fának dőlve egészen a talajig és befogva füleit, remegve igyekszik elszakadni a valóságtól.
-Legyen már vége… - suttogja, de nem felelek, csak előkapom a fegyvert amit a százados rám bízott és megfogadva a tanácsát, csak akkor tüzelek, mikor tiszta célpontot látok. A lövöldözést ismét robbanások szakítják félbe, amik nyílván ismét a hatalmas mellű nőtől érkeznek. A lövések ismét elhallgatnak, de nem engedem Irinának, hogy felálljon, csak akkor mikor a semmiből Ash tűnik föl.
- Le ne lőj bassza meg! – morran rám, ahogy a fegyvert rászegezem.
- Elnézést, nem érzem magam túl összeszedettnek… - felelem, fegyverem pedig leeresztve guggolok le Irina elé.
- Akkor legalább jól titkolod… - veti oda és hátat fordítva a többeket keresi. Nem felelek, mivel Irina elvonja figyelmem.
- Mehetünk tovább, vége van… - suttogom és megcirógatom arcát. Rám emeli tekintetét és szó nélkül bújik oltalmat nyújtó karjaimba. Annyira jól esik az ölelése, hogy egy pillanatra megfeledkezem róla hol vagyok, és örökre így szeretnék maradni.
- Nem fogom bírni. – pihegi kimerülten, de ez nem kifejezett testi kimerültség, inkább a lélek fáradtságáról árulkodik.
- Dehogynem, erős vagy és nagyon jól csinálod… - felelem, mire Ash guggol le mellénk.
- Ideje indulni madárkáim, nehogy itt érjen minket a pirkadat… – azzal föláll és elindul a többiek felé, akik mind egy kupacban néznek valamit. Talán megsérült valaki? Nézek én is, és elengedve Irinát fölállok, majd őt is fölsegítem és elindulunk Ash nyomvonalán.
Mikor odaérünk tárul szemünk elé a katonahölgy nem túl fényes helyzete. Csúnya lövést kapott, és láthatóan az életéért küzd.
- Kocsi kellene! – morfondírozik a svéd.
- Kocsi? – kapcsolódok be a beszélgetésbe, hátha tudok segíteni. – Kössünk el egyet! A bázis körül rengeteg terepjáró volt! – adom a tippet.
- Jó ötlet! – néz rám Ash. - Alexander-rel mi visszamegyünk, és elhozunk egy gépsárkányt! – teszi még hozzá.
- Senki nem megy sehova! – mordul fel a százados. – El kell jutnunk a géphez, hajnal előtt!
- Ez Ghukov jelenlegi állapotában nem fog sikerülni, ráadásul még kétséges az is, hogy túléli-e? – kisebb vita kezd kialakulni a csapatban, de úgy vélem a százados meggyőzhető lesz ész érvekkel. Ugyan nem ismerem őt, és elég kegyetlen tud lenni, de úgy vélem az emberei fontosak lehetnek számára.
- Százados, szerintem nincs más lehetőség! – teszem hozzá. – Nekünk van a legnagyobb helyismeretünk, jó eséllyel el tudunk kötni egy járművet. Maguk a másik sráccal meg tudják védeni a tudósokat, és a sérült bajtársukat! – ennél nyomósabb indokokat nem tudnék mondani, így remélem meggyőzően hatok rá.
- Menjetek… - jön végül a válasz. Ash int felém, én pedig még egy utolsó pillantást vetek Irinára, majd elindulunk vissza a bázisra. Nincs időnk, nem késlekedhetünk, mert a fiatal lánynak, sürgős segítségre van szüksége. Emellett nem szívesen hagyom magára Irinát huzamosabb ideig.
A bázison akkor a felfordulás és a rohangálás, hogy szinte észrevétlenül tudunk mozogni a járművek közt, Így gond nélkül találjuk meg a leg ideálisabbat, és szépen elkötve, indulunk vissza a csapathoz. Útközben egy szót sem szólunk egymáshoz. Nekem jelenleg semmi mondanivaló, de ahogy elnézem Ash is élvezi a szótlan és mondhatni nyugodt perceket. Egy kis hegyi ösvényen haladunk, de a csend ami körül vesz minket feltűnően nagy. Még a madarak hangját sem lehet hallani. Ez az aprócska észrevétel, Ash figyelmét sem kerüli el, mégis úgy tesz, mintha minden rendben volna. Komolyan ez a fickó nekem túl magas. Mondjuk úgy az én gondolatmenetem és érzelmi világom túl egyszerű az övéhez képest.
Nem sokkal később, meg is érkezünk, de legnagyobb ledöbbenésemre, csak a három lányt látom. Azonnal kipattanok a dzsipből, még mielőtt Ash bármit tehetne vagy mondana.
Irina azonnal fölpattan helyéről és felém rohanva borul karjaimba, Hová az ördögbe tűntek a többek? Merül föl bennem a kérdés, de föl sem kell tennem, mert Irinából, csak úgy kifakad:
- Magunkra hagytak minket!! – értetlenül nézek, rá, majd Ashra, aki időközben csatlakozik köreinkhez.
- Már megint mi van? – vállat vonok, mert választ nem tudok adni, így odasétálunk Dr. Kiryanovához. - Hol a két díszpinty? – kérdezi Ash a doktornőtől, hátha ő értelmesebb választ tud adni. Eközben Irina egyre szorosabban bújik hozzám. Törékeny teste reszket.
- Eltűntek! – feleli nemes egyszerűséggel. – Segítségre fogok szorulni, hogy a lányt a kocsiba tegyük… - már épp azon vagyok, hogy ismét magára hagyjam Irinát és segítsek a Dr. Kiryanovának, mikor Ash felhorkan.
- A lófaszt!! – erre teljesen ledöbbenek. Ezt mégis, hogy érti és mire? – Leléptek ezek a görények!! Itt hagyjuk a nőt és mentjük a saját irhánkat. Nyilvánvalóan, amiért jöttek megvan, és a mi kimenekítésünk, huszadrangú volt számukra!! – teljesen lesápadok. Ezt nyílván nem gondolja komolya. Nem hagyhatjuk itt a szerencsétlent, én erre képtelen lennék, vagy mégis? Így átgondolva, azt sem tudom merre kellene elindulni. Ennek ismeretében a lányt itt hagyni, logikus döntés, még ha kegyetlennek tűnik is.
- Ezek szerint azt akarja mondani, hogy nem értünk jöttek? – esik kétségbe Irina.
- Maga olyan ostoba, hogy az már fáj! – morran rá, amit megint nem tudok hova tenni. Ez a stílus nem rá vall, vagy mégis?
- Ne beszélj így vele! – csattanok föl. – Jogos a kérdés, hisz azt mondtad, azért jönnek, hogy kivigyék őket… - magyarázom már én is kiakadva. Ha nincs segítség, nem tudom kijuttatni Irinát, így az egész akció fölösleges húzás volt és csak többet ártott, mint használt.
- ÓÓÓ talán nem voltam egyértelmű? Talán nem kerültek ki az épületből, és nem szívhatnak friss levegőt? – gúnyolódik, mintha direkt akarna kiborítani mindenkit. Sajnos ez beválik. Kezdem elveszíteni a fonalat, és még mielőtt nemtetszésemnek hangot adnék, a pokol ismét elszabadul. Robbanás hangja rázza meg a kőrnyéket. Nem tudom biztosan, hogy a rossz idegállapotom miatt, vagy mert hosszat pislantottam, de az egész eseményről lemaradok. Már csak akkor eszmélek újra, hogy Ash füstölgő pisztollyal áll a kezében, a százados és a szőke tiszt Asimiv pedig kisétálnak rejtekükből. Irina azonnal hozzám bújik, eltakarva szemét. Nem is csoda, hogy a látvány ismét kiborítja, hisz a százados nem fest túl bizalom gerjesztően a véres bozótvágóval a kezében. Nyugtatva simogatni kezdem Irina hátát, de a feszültség ismét utolér engem is, így szinte elszakadva a helyzettől merülök saját gondolataimba. Hihetetlen, hogy egyeseknek milyen könnyen meg, mások életének kioltása. Mondjuk, pont én nem szólhatok egy szót sem, hisz nem is olyan rég, gondolkodás nélkül törtem ki egy nő nyakát, és öltem meg jó pár honfitársam. Bűntudatom lenne? Sajnos nincs és talán pont ez az, ami meghökkent.
- Mehetünk… - térít vissza a valóságba a százados morózus hangja, na meg a látvány, amint a véres pengét a nadrágjába törli. Nem mondok semmit, igyekszem a háttérbe húzódni, és úgy tenni, mintha nem is léteznék. Szem előtt tartom, hogy csak egy megtűrt személy vagyok, akit olyan könnyedén távolítanának el, mint a pinty. De még nem mehetek, még dolgom van ezen a világon, és amíg ezt a nem teljesítem, nem engedhetem meg, hogy kihozzam az orosz felmentő sereget a sodrából.
Mindenki fölszáll a dzsipre, kivéve Asimovot, aki úgy tűnik, külön utakon jár. Ennek okát sem firtatom, amúgy sem valószínű, hogy kapnék rá választ. A jármű lassan elindul. Ash egész óvatosan vezet, nyílván a fiatal katonalány miatt. Már-már úgy fest a táj és persze a tempó, mintha csak egy kellemes éjjeli túrázáson lennénk. Irina vállamra hajtja fejét és próbál kicsit pihenni. Azt hiszem ő a leg kimerültebb mindannyiunk közül. A vezetőfülkében a százados hátra fordul és magához int. Közelebb hajolok hozzá, hogy a motor berregésétől is halljam.
- Gond van százados? – kérdezem tisztelettudóan.
- Akad, de vegyük sorba. A svéd kígyónak… - kezd bele mondandójába, mire Ash a nem túl kedves megnevezésre felmorran:
- Ne nevezzen kígyónak!! – sziszegi. – Ha nem fejezi be, prüntyőke századosnak fogom hívni, amíg egy levegőt kell szívnunk!! – folytatja morogva.
- Ahogy akarja. – feli a százados a lehető leg higgadtabban. Irigylem a hidegvérét. - Szóval a svéd kígyó, nyílván tudja, hogy egy helikopterre való felszállás akció közben mindig kockázatos. Túl könnyű célpontok lehetünk, hisz a helikopter nem tud gyorsan leszállni, és felfedi pozíciónkat. A menet általában, hogy meglapulva várjuk, amíg a helikopter leszáll, és csak akkor indulunk meg felé, mikor a lábak talajt érnek. Ez esetben viszont meg kell oldanunk, hogy Sallyt valahogy oda juttassuk, ezért kicsit bonyolultabb lesz. Eredetileg maga és a svéd kígyó vitte volna őt, de ezen, változtattam.. – magyarázza.
- Akkor, hogy lesz? - kérdezek rá, az új felállásra. Nem érdekel miért változtatott az eredeti tervén, nyílván nyomós oka van rá.
- Maga és én oldjuk meg, hogy Sally a lehető legbiztonságosabban jusson el a gépig, a svéd kígyó pedig fedez minket. Tehát a tisztás szélén marad a jármű, a svéd kígyó a járműnél marad, és ezzel a szépséggel, – ütögeti meg az előtte elhelyezett gépágyút. – szemmel tartja a tájat, mi pedig odavisszük Sallyt, és tudósokat. Mikor fenn vannak a gépen, jöhet a svéd és mivel addigra a másik két emberem is be kell, hogy fusson, mi fedezzük majd, hogy épségben megérkezzen a gépig. – biccentek, hogy felfogtam, de úgy tűnik Ashnak van még hozzáfűzni valója.
- Bízzam az életem magára, prüntyő százados?! – a kérdését megértem, tekintetbe véve, hogy ők ketten nem jönnek ki túl jól egymással. Az oka persze rejtély, hisz elvileg ugyan azon az oldalon állnak.
- Kénytelen, ahogy én is kénytelen vagyok, bízni abban, hogy nem lép le, szarban hagyva minket…
- Rendben százados, nekem megfelel! – felelem, közbe vágva vitájukba.
- Legyen így, de aztán igyekezzenek, nehogy hátulról seggbe durrantsanak az EU-s patkányok. – morogja a svéd kígyó, beleegyezve – morogja Ash.
- Ha minden tiszta, akkor mondja el a hölgyeknek is, és készüljenek föl lelkileg, hogy nem biztos, a sima felszállás. Bízom a legjobbakban, de valahogy ezen az akción semmi sem úgy történik, ahogy kellene… - biccentek és visszatérek a lányokhoz, hogy beavassam őket a részletekbe. Dr Kiryanova nem fűz kommentet a tervhez, ő úgy tűnik megbízik a századosban, vagy ha nem, akkor pontosan tudja, nincs más választás, így belenyugszik. Mondjuk az ő helyzete teljesen fix, hisz a szegény lány belső szervei közt matatva nem mehet tőle túl messzire. Meglepetésemre, most Irina sem nyafog, habár látom rajta, hogy a háta közepére sem kíván egy újabb rázós jelenetet.
A jármű közben megáll, és a százados utasításai szerint eljárva segítek kiemelni a Sally nevű lánya a dzsip platójáról. Vacakul van szegény! Igyekszem minél óvatosabban mozogni, hogy ne okozzak még nagyobb kért a szervezetében, de az egyenlőtlen talaj miatt ez nem is annyira könnyű. Egy bokorban lapulunk meg és várjuk a gép felbukkanását. A százados a fülesén keresztül beszélni kezd társaival, mire egy pillantást vetek a kocsiban várakozó Ashra. Ez a pasas igazi talány számomra. Elvigyorodik és kacsint, mintha ez csak egy jó móka lenne számára. Tekintetében mégis fáradtságot és megfásultságot vélek fölfedezni. A helikopter zajára visszakapom fejem és lélegzetvisszafojtva figyelem a százados jelét.
Ahogy a helikopter megérkezik, egyszerre mozdulva indulunk meg felé, Sallyvel a karunkban. Az út simán megy, talán túl simán is. Szóvá persze ezt sem teszem, inkább örülök a jó szerencsének, ami talán most mellénk áll. Mire a géphez érünk a szőke tiszt Asimov is befut, egy magas, és eléggé jó vágású pasas társaságában. Nyílván ő az az Akim, akivel a százados fülesen keresztül tartotta a kapcsolatot.
Mindenki beszáll a gépbe, de mikor Ash is csatlakozik hozzánk, egy lövés dördül el, majd közvetlenül utána még egy.
- Mesterlövész!! – kiáltja el magát a százados és bevágódik hozzánk. Magamhoz ölelem Irinát, mert a jószerencse, amiben reménykedtem ismét nem a mi pártunkat fogja. Asimov becsukja a helikopter ajtaját, a pilóta pedig igyekszik fölszállni.
- Minden rendben lesz… - suttogom Irinának, de magam sem hiszem el hazug szavaim. Átölelem és megkapaszkodom. Abban a pillanatban a helikopter megremeg, mintha a pilóta már nem lenne ura az irányításnak. A legrosszabbra gondolok, vagyis, hogy már nincs pilótánk. Jelen pillanatban hálát adnék az úrnak, ha lenne még néhány kezem, amivel kapaszkodhatnék, mivel ha nincs pilóta, abból egyenesen következik, hogy a gép le fog zuhanni. Amint gondolatmenetem végére érek, a helikopter nagyot dob rajtunk, és hiába a nagy igyekezetem, a kezem megrándul, és elszakad kapaszkodási pontomtól. Innentől kezdve, már nem foglalkozom azzal, hogy újra megkapaszkodjak. Nem is lenne mibe, így csak magamhoz ölelem Irinát, és próbálom a testemmel óvni, hogy ne csapódjon a gép oldalának. Kezdem úgy érezni, hogy a halállal járok keringőt, főleg mikor a fejemet beverve a világ elhomályosodik és hangokat kezdek behallucinálni. A sötétség magához szólít, de nem engedem neki, még ha oly csábítóan is hívogat. Észnél kell maradnom! Mondogatom magamnak, miközben úgy vergődünk, egyik faltól a másikig, mint azok a kis golyók a flippergépben. A fájdalom ami a testembe bele-bele mar, mégis kevésbé fájdalmas mint a gondolat, hogy nem tudok igazán segíteni Irinán. Tehetetlen vagyok, egy senki, egy porszem, amit most gond nélkül törölnek el a föld felszínéről.
Egy nagy huppanás és a helikopter megáll, már nem vergődik. A fejem zsong, látásom pedig homályos. Ahogy mozdulnék, a gép belső tere összemosódik, a hangok pedig olyan távolinak tűnnek, mintha a víz alól hallanám őket. Fájdalmas nyöszörgések minden felől, vagy én nyöszörgök? A hátamon fekszem ez biztos és valami nyomja a mellkasom. Hol van Irina? Megtapogatom a mellkasomra nehezedő súlyt. Egy doboz az. Elveszítettem volna Irinát? Lassan letolom magamról és ülő helyzetbe tornázom magam. Mindenem fáj, de talán ez mutatja leginkább, hogy még élek. Oldalra pillantva meglátom a fiatal nő, Sally holttestét. A szemei csukva vannak, mintha aludna, de az addigi fájdalmas és szenvedő külső már a múlté. Vonásai kisimultak, és úgy fest akár egy porcelánbaba. Közelebbről is szemügyre szeretném venni, hátha tévedek, de akkor nem is olyan messze tőlem meghallom Irina hangját.
- Meg fogunk halni… - azonnal oda kapom a fejem és összevakarva magam odakúszom hozzá, hogy segítsek neki. Szerencsére, pár karcoláson és néhány zúzódáson kívül nincs baja. Leszámítva persze, hogy halálra van rémülve, és még az a csepp remény is eltűnt a szeméből, amit eddig mutatott.
Semmi baj, nem fogunk meghalni, hisz még élünk. Biztos van ennek a profi csapatnak b terve is. – És már megint csak hazudok. B terv, hát ez vicces, mégis miféle pótterv lehet erre az eshetőségre? Mondjuk ez megint csak mellékes, mivel legalább Irinát meg tudom győzni.
- Fáj mindenem… - suttogja és hozzám bújik. A csapat eközben vitázni kezd, hogy miféleképpen lehetne elhagyni a roncsot, anélkül, hogy mind itt hagyjuk a fogunkat. Mindenki jobbnál jobb ötletekkel áll, elő. Rajtam mégis kezd ismét elhatalmasodni a kétely. Meg fogunk halni! Fut át agyamon, talán mert Irina egyel többször mondta ezt ki a kelleténél. Mindenesetre gyorsan elhessegetem ezt a gondolatot és amint úgy érzem, hogy kicsit lecsillapodott, közbe szólok én is:
- De nem elég egy csali? – Ash terve talán nem rossz, de nem értem miért kellene két embert kiküldeni, hisz abból az egyik nyílván nem élné túl, ráadásul az az Akim nevű srác sántít. Hogy a viharba lenne képes futásra. Már épp azon vagyok, hogy felajánlom magam, csalinak, mikor az ötletelgetés tovább folytatódik.
- Egyszerre fogjuk elhagyni a roncsot. Több a mozgó célpont, és nyerünk vele pár másodpercet.
- És aztán? – kérdi a Ash. Ez egy remek kérdés, de nyílván lenne folytatása, ha nem szólna közbe. Szerintem most nincs helye a kettejük kakasviadalának.
- Amint fedezékben leszünk… - folytatná, de most Akim szakítja félbe.
- Egy pillanat! Egyik ötlet sem rossz, és mindkettő megvalósítható. A százados tervét vesszük előbb, kirohanunk, így nagyobb lesz az esélyünk a túlélésre, mint egyesével. Közben be is határolhatjuk, merről jönnek a lövések, kockázata van, de megtudjuk a mesterlövész helyét. Asimov lehet a csali utána, míg a szőke – pillant a Ashra. – elkapja hátulról a nem kívánt társaságunk. Közben A százados, a magas és Én vigyázunk a tudós hölgyekre. – valószínűleg én lennék a magas. Fura ezt pont az ő szájából hallani, de végül is a nevem nem tudja.
- Feltéve, ha túléljük. – veti közbe Dr. Kiryanova, mire Irina fájdalmasan felnyög.
- Megint futnunk kell? Ezt nem éljük túl, ezt nem, mikor lesz ennek végre vége? Ez egy rossz álom! Mikor ébredek fel?
- Irina! – szólok rá, de csak finoman. – Végig melletted leszek, húzlak magam után, irányítalak, csak tartanod kell a lépést és nem lesz baj. – próbálom megnyugtatni, és rendszerint hazugsággal tömni a fejecskéjét. Leszokhatnék már róla, főleg mert megígértem neki, hogy többé nem hazudok.
- Ó, ez csodás. Igazi élvezet. – morogja Ash, de nincs időm rá figyelni. Irinába kell lelki erőt öntenem, különben tényleg a hátam kell majd cipelnem.
- És mi van abban az esetben… - gondolkodik hangosan Dr. Kiryanova. – Ha mi mind, kivéve Asht, egy irányba rohanunk, Ash pedig a másik irányba kúszik, míg eltereljük a figyelmet. Asht tájékoztathatjuk a mesterlövész hollétéről, így időt spórolnánk. – ha őszinte akarok lenni, ez az ötlet tetszik eddig a legjobban.
- Százados! Mit tegyünk? – kérdezi Akim, mi pedig mind lélegzetvisszafojtva várjuk az utasítását.
- Ha mind kirohanunk, többünket fognak lelőni, mint aki túlélte. Csinálnunk kell egy jó nagy füstöt, hogy nehezebb dolga legyen, utána kirohanunk, a svéd kígyó pedig a másik irányba. Ez így már működhet. – na szuper, csak született egy értelmes terv a sok közül.
- Füst. – csettint Ash. – Hogy ez nekem nem jutott eszembe. – morogja, mintha zavarná, hogy nem ő az ötletszerző. Gondok lesznek még a kettejük viszonyából.
A százados egy ládában kezd matatni, és füstgránátokat vesz elő.
- Mindenki felkészült? – kérdi, mire mindannyian bólintunk. Megfogom Irina kezét, és ahogy a gránátok kellő homályt csinálnak, magam után húzva iramodunk meg az erdő felé. Legalábbis remélem, hogy jól lőttük be az irányt. Pár golyó süvítését hallom, de elég távolinak tűnnek, mi pedig rendre és épségben beérünk a fák takarásába. Kimerülten lihegek, és magam mellé húzom a földre Irinát, majd ellenőrzöm, hogy mindenki megérkezett e. Legnagyobb megnyugvásomra senki sem kapott golyót, így kifújom a levegőt.
- Sikerült… - suttogom és homlokon puszilom Irinát. Meglepetten néz rám, és nekem ekkor esik le, hogy ez elég közvetlen megnyilvánulás volt részemről. – Elnézést én csak… - kezdenék magyarázkodni, de elmosolyodik és mellkasomhoz bújik.
- Semmi baj, jól esett… Nélküled biztos nem bírnám. Tudom, hogy nyafogok, de hálás vagyok neked amiért itt vagy… - nem értem miért mondja ezeket. Kedves mint régen, még mielőtt mindent elcsesztem volna. Én nem érdemlek ilyen kedves szavakat és megbocsájtást sem. Mégis szavai olyan megnyugvást hoznak, mintha újjászületnék. A többiek eközben beszélgetni kezdenek. Esélyekről magyaráznak, majd hogy nem fogadásokat kötnek Ashra, ami csöppet sem tetszik. Bízom benne, tudom, hogy visszajön, hogy elintézi a mesterlövészt.
Elég sok idő telik el, de Ash sehol. Kezdek aggódni, és egyre többször nézek körbe, hátha meglátom azt a szőke fejét. Majd hirtelen a semmiből befut. Hatalmas kő gördül le a mellkasomról.
- Le a mordályokkal. – morogja a szokásos flegma stílusában. Felállunk Irinával és a fa rejtekéből, és csatlakozunk hozzájuk. Ekkor veszem észre, hogy deréktól lefelé csurom víz. Mégis merre járhatott?
- Veled mi történt? – adok hangot észrevételemnek.
- Pecáztam. – feleli gúnyosan, majd egy tabletet dob oda a századosnak.
- Meg fogsz fázni. – teszi szóvá Dr. Kiryanova és mint mindig, most is igaza van. Az időjárás nem épp a pancsikolásra való.
- Megszáradok. –feleli és a karjáról Akimnak adja a töltényeket, amit nyílván a mesterlövésztől szerzett. A százados nem is törődik semmivel, csak tanulmányozza Ash szerzeményét. Azért egy- szép munka volt!- kijárna neki. Leveszem magamról a kabátom, és odanyújtom Ashnak. Értetlenül néz rám, pedig egyértelmű miért adom. Végül szó nélkül elveszi és biccent egyet. Még így sincs kizárva, hogy nem hűl meg, de a kabát nélkül jóval több esélye van rá.
- Ezek itt mi vagyunk. Ez egy műholdas követő. – magyarázza a százados Asimovnak. – Itt pedig a német katonák.
- Már nincsenek messze. – szentségel egy sort Asimov, majd az Akim nevű srác is alaposan szemügyre veszi a szerkezetet.
- Mikor felkészítettek az akcióra, megtanultam egyet-mást a környékről, de nem annyit, hogy boldoguljunk. – morogja tovább a nagydarab szőke tiszt.
- Svéd! – fordul felé a százados nagy hévvel. – Te vagy olyan ravasz vipera, ha még itt vagy, az azt jelenti, hogy van menekülő útvonal. És a fajtádat ismerve, legalább három oldalról biztosítottad magad. – ez most komoly? Segítséget vár tőle, közben meg úgy beszél vele, mintha egy rohadék lenne. Nem tudom Ash, miért viseli ezt el, de le a kalappal a türelme előtt.
- Ez igaz. – vigyorog . – Van pár lehetőség, a régi bánya, a cigánykaraván…
- A bánya? Nem veszélyes az? – szólok közbe a szemöldököm ráncolva. Azokat a bányákat, már bezárták egy ideje, mert a szerkezet labilissá vált és a felgyülemlő gázok miatt többször kellett lezárni. Nem szívesen mennék le oda.
- De. De, viszont kíváncsi voltam és körülnéztem. Ötletnek jó a bánya, de én nem kockáztatnám meg, csak ha nagyon ég a talpam alatt a talaj. Egyedül még neki is vágnék, de csoporttal, főleg nőkkel nem szívesen teszem be a lábam.
- Már elnézést, de ezt vitatnám! – szól közbe Dr. Kriryanova.
- Mondd tovább! – morran a százados.
- Na, jó, összegezzük. Van egy bánya, ahová nem szeretnék lemerészkedni megint, közelebb van és gyorsabb. Van a vasút, messzebb van ugyan és kis kanyart kell tenni vele, de biztonságosabb, és marad az erdő maga, ami viszont nagyon hosszú. Van nem messze egy cigánytábor, karavánnal, talán ők kisegíthetnek minket ruhával. Rendes bagázs, csak tudni kell a nyelvükön. Még egy darabon el is tudnak vinni, de nem szeretném őket veszélybe sodorni. Végül úgy is Nyikolaj százados dönt. De én a vasutat javaslom. Nekem végül is, mindegy, mert én mindenhonnan képes vagyok kereket oldani, de a csapat nem biztos. – fejezi be mondandóját. A százados elgondolkodik. Szemei összeszűkülnek, nyílván nem tetszik neki Ash nagyképű hozzáállása.
- Nem kell a számba adni a választ! Cigányokkal nem alkudozom, és bár a vasúthálózat is rejt veszélyeket, az ötlet és a gondolatmenet elég precíz ahhoz, hogy ezt válasszam. – na igen. Egy ellenőrzött vasúthálózat sem biztos, hogy a legjobb döntés, ráadásul a határon azzal tuti nem jutunk át, de az is biztos, hogy gyorsabb, mint gyalog és még kevésbé fárasztó.
- Helyes, akkor talán a vonaton alhatok is egy kicsit, már ha nem akarják megfejni szegény kicsi kígyót a méregfogáért. – viccelődik Ash. Megcsóválom a fejem és Irinára nézek. Nem mond semmit, csak biccent jelezve, hogy bírni fogja.
- Ha ez metafora volt, akkor elég gáz... De az alvás egyre csábítóbban hangzik számomra is. – csak fél füllel hallgatom a szócsatát, de egyre biztosabb vagyok, hogy a helyzet el fog mérgesedni, ha nem fejezi be valamelyikük.
- Akkor csodák csodájára kivételesen egyet értünk. Ki hitte volna? – vág vissza cinikusan. - Alex, kérlek, menj előre és vezess minket. – ahogy ezt mondja rám sem pillant, csak farkas szemet néz a századossal. - Utálom másnak mutatni a hátam. – teszi még hozzá.
- Tőlem nem kell féltened a hátad... Ha meg akarlak ölni, azt szemtől szembe teszem. – jó lenne ezt gyorsan abba hagyni, de úgy tűnik ezek még élvezik is egymás piszkálását.
- Csak vigyázz, százados, mert te talán egyenes vagy, de ha sarokba szorulok, nem biztos, hogy én is az leszek. – szúr vissza és tusé. - Sőt, ha az érdekem úgy kívánja, egyáltalán nem biztos, hogy az leszek. Megjegyzem, egyetlen épeszű ember sem kedvelne engem, szóval én kedvelem azt, aki nem kedvel, mert az nem bolond. – csak pislogva várjuk, hogy befejezzék a marakodást és végre elindulhassunk. Lenne megjegyzésem a kettejük civakodására, de amint azt már említettem én csak megtűrt személy vagyok. Jobb, ha csendben maradok.
- Remélem egy pillanatig sem jutott eszedbe, hogy bízom benned. Alattomos vagy... egy igazi kígyó, de ha kígyókról van szó, akkor én mongúz vagyok... és mindig számítok a támadásra. – na ez is egy frappáns visszavágás, ki sem néztem volna belőle.
- Reméljük, nem kerülünk szemtől szembe, hogy meglássuk, ki a veszélyesebb. A mongúz, vagy a kígyó? – kezdem magam biológia órán érezni, ahogy kettejük erőviszonyát latolgatják. Mind a ketten vezetésre születtek, és félő, hogy idővel a csapat vezetés véleményeltérése annyira megoszlik, hogy nyílt harcba torkoll.
- Üdvözletem. Ha jól emlékszem, velem még nem volt alkalmuk találkozni. Akim Iljics Zaharov, felderítő és mesterlövész. – lép hozzánk Akim, és kezet nyújt Irinának. A srác elég fura. Az ábrázata olyan, mintha a világ bánatát cipelné a vállán, mégis mosolyog. Sirat valakit, nyílván a társait, amit azért meg tudok érteni, mégis meglep, hisz csak rajta látszik a gyász.
-Dr. Ilina Dolohov, biológus. – fog vele kezet Irina viszonozva mosolyát.
– Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova, nukleáris fizikus. – mutatkozik be a doktornő is, de mint mindig érzelmet nem mutat.
-Alexander Dieter von Kaufmann, én felügyeltem és segítettem a tudósok munkáját a bázison. – csatlakozom én is a bemutatkozáshoz, habár mintha ez már kevésbé érdekelné.
– Értem. – bólint ridegen. Ash lép hozzánk és ő i nyújtja a kezét.
–Én… – tekintete furcsa én inkább gúnyosnak mondanám. Mintha csak piszkálni akarná a srácot, hogy ez a bemutatkozás teljesen fölösleges cécó.
- Az előbb már bemutatkozott. – szemeim kikerekednek, ahogy elhúzza kezét és elővesz egy fegyvert.
- De még sosem találkoztunk. – pislog Ash. Mi sem tudunk mást tenni. Nem értem mi a gondjuk vele. Egy oldalon állnak, és az, hogy némi gúnnyal él a hangjában szerintem mellékes ahhoz a tényhez képest, mennyit segített már a csapatnak.
- Az előadásra gondoltam. Annál jobb bemutatkozásra nincs szükségem. – megcsóválom a fejem. Lassan besokallok ezektől a húzásoktól. Menni kellene.
– Nagyszerű, akkor végre indulhatnánk és figyelhetnénk a dolgunkra, mielőtt még valaki úgy jár, mint az a két elpatkolt díszpinty. – mondja ki Ash a várva várt mondatot. A nap lassan felkel és erdő ide, vagy oda, már nem fog igazi oltalmat nyújtani. – Egyik sem tudta rendesen végezni a dolgát, pláne nem az a két ajtós szekrényszerű hülye állat. Olyan hülye volt, mint a föld. – teszi még hozzá, amivel megint csak nem tudom, mit szeretne elérni. Kikerekednek szemeim, mert ez azért elég dúrva, még tőle is.
- Talán mind a tíz körmét le kellett volna rágnia? – vág vissza Akim, védelmébe véve, halott társa emlékét.
- Én csupán annyit mondok, hogy megérdemelte azt a golyót. Legalább eggyel kevesebb barom legel isten állatkertjében. – végszóra ismét előkerül a fegyver és Ash álla alá feszül. Irina megrezzen a rémülettől.
- Be van töltve. – figyelmezteti, mi pedig lélegzetvisszafojtva figyelünk. Szerencsére a százados és Asimov is észnél van. Elkapják Akim kezét, de nem veszik ki belőle a fegyvert. Nem értem az okát, de ahogy alaposabban szemügyre veszem, Ash és Akim közt megcsillan valami. Egy penge, ami Ash kezében van, és arra hivatott, hogy kieressze Akim belső szerveit. Nagyot nyelek, mert e már tényleg túlzás. Úgy állunk egymáshoz, mintha ellenségek lennénk, pedig elvileg itt csak hozzám lehetne így állni.
– Akim.- szól rá a százados parancsoló hangon, de a srác mintha meg sem hallaná.
- Nyugodj meg. – szólal meg Asimov is– Ez a kígyó nem ér ennyit. Ráadásul Vy szerintem kiröhögne egy ekkora idiótát, nem gondolod? – gyerünk ne szórakozzatok, vegyétek ki a kezéből azt a vackot, mielőtt mind a kettő meghal! Kiver a hidegveríték, ahogy figyelem őket, és közben Irina vállát simogatom. Dr. Kiryanova szemmel láthatóan zavarban van. Nem ért semmit. Hátra húzódik hozzánk és közel hajol hozzám.
- Alexander, ennek mégis mi az értelme? – kérdezi suttogva.
- Semmi… - felelem szintén suttogva.
- Akim, ígérem, hogyha átver vagy elárul minket, akkor tiéd lesz a megtiszteltetés. De addig is, több ilyen ne legyen, különben kénytelen leszek radikálisabb eszközökhöz folyamodni. – foltatódik a feszült eszmecsere. Elég valószínűnek érzem, hogy Akimnak fogalma sincs arról a késről, amit Ash végig a hasának szegez, közvetlenül a golyóálló mellény alatt. Habár elképzelhető, hogy nem a hasa, hanem inkább az ágyéke, de mivel takarásban van, pontosan nem tudom megállapítani. A jelenet mindenesetre vérfagyasztó, és ahogy Dr. Kiryanovának említettem, értelmetlen.
- Ez a fazon tényleg nem ér ennyit, próbálj meg lehiggadni. Mindenesetre hatásos volt. Szerintem innentől fogva ötször is meggondolja, hogy szóba hozza–e Vyt. Mindemellett roppant szórakoztató látványt nyújtott. Gyere, menjünk. – A fegyver lassan leereszkedik, és mire a kis kupac eloszlik a kés is eltűnik. Talán nem is volt ott, csak én láttam rosszul? Teszem föl magamnak a kérdést. Ash felénk pillant és kacsint, majd vigyorogva mellénk sétál. Nem kérdezek rá az okára, most nem, mert ha válaszolna attól félek a vita ismét elindulna, mi meg maradnánk egyhelyben.
A csapat végre elindul, szépen egymás után haladunk. A százados töri az utat előttünk, utána Dr. Kiryanova, mi középen, hátul pedig Akim és Asimov. Gyakran állunk meg pihenni, talán túl gyakran is, de Irina nem bírja a tempót és ezt senki sem vetheti a szemére. Nem katona, ráadásul nem is egy sportember, így a 6 km/órás sebesség számára elég megterhelő feladat.
- Én ezt már nem bírom tovább! – pihegi Irina, és az oldalára fog. – Nincs erre ellenség, akkor nem értem, hogy miért nem pihenhetünk egy keveset?
- Sajnálom, de nem állhatunk meg. Minél előbb odaérünk, annál előbb biztonságban vagyunk. – szól hátra a százados morózus hangon.
- Vagy nem! Csak azt ne mondja, hogy éjjel is menetelni akar! Mi nem vagyunk katonák, szükségünk van az alvásra, meg a pihenésre! – megpróbálom csitítani, de hasztalan. Fáradt és nyílván éhes is. A százados megtorpan, és vele együtt mindenki megáll.
- Csak azt ne mondja, hogy az a pár óra alvás fontosabb, mint az élete. – fordul felén, szigorú tekintettel.
- Egyetértek a századossal. Minél előbb érünk oda annál jobbak az esélyeink a túlélésre, és ez megér egy kis izomlázat és verejtéket. Bár én nem vagyok olyan fáradt, bírom még pár óráig. Különben is, ha a becsléseim helyesek, akkor hamarosan ott is vagyunk. Eltaláltam? – pillant Dr. Kiryanova Ashra
- Így igaz. - felei
- Már csak kicsit kell kibírni. Mindenki fáradt, de muszáj időben odaérnünk. – simogatom meg a vállát.
- De csak pár percre kéne megállni, ameddig kifújjuk magunkat. Ha egy picit pihenünk, akkor utána sokkal gyorsabban tudunk majd haladni. – hagy minket figyelmen kívül és tovább erőszakoskodik a századossal. Nagyon fáradt lehet, ha így makacskodik.
Fél óra. De ez az utolsó pihenő, és ha legközelebb megállít minket, akkor ott is hagyjuk. – egyezik bele, egy elég kemény kitétellel, majd egy fatörzshöz sétál és leül az avarba. Irinának mosolyra húzódik a szája, mintha örülne az aprócska győzelmének, és szintén keres egy pihenésre alkalmas helyet. Nagyot sóhajtok és én is mellé telepedek.
Amint rendesen kényelembe helyezem magam, eldördül egy elég furcsa, mondhatni nem ideillő kijelentés.
– Elmegyek sétálni. – a hang irányába kapom a fejem, de nem csak én nézek a mesterlövész srácra értetlen ábrázattal.
–Sétálni? – Kérdez vissza Ash értetlenül. A srác nem válaszol, csak hátrahagyva fegyvereit, eltűnik az erdőben. – Hagyja, hogy kószáljon az erdőben? – néz Ash a századosra. Ez egy ismételten jó kérdés, hát érdeklődve várom a választ, és közben eszembe jut, hogy van pár savanyúcukorka a zsebemben.
- Igen hagyom… - vágja rá egyszerűen. – Felméri a kőrnyéket, mivel felderítő… - teszi még hozzá.
Miközben figyelem őket, bele is nyúlok, de sajna csak kettőt találok. Az egyiket Irinának adom.
- Köszönöm Alex.. – mosolyog Irina és kinyújtóztatva s lábát lehunyja a szemét. A másikat Dr. Kiryanova felé nyújtom, aki a százados mellet talált kényelmes pihenőt, és alig egy méterre ül tőlünk.
- Tessék doktornő, egy kicsit tompítja az éhségérzetet… - ezt teszem mind franciául, hátha benne is tudom oldani kicsit a feszültséget. Rajta ugyan nem látszik a stressz, legalábbis nem abban a formában, mint Irninán, de nyílván ő sincs hozzászokva ehhez a helyzethez.
- Köszönöm Alex. – feleli szintén francia nyelven és ez nekem elég. Innen tudom, hogy ő rendben lesz. Asimov is csatlakozik hozzánk, de közben folyton a rá bízott tabletet figyeli, nehogy meglepjenek minket.
- Na persze, mintha a srác a helyzet magaslatán lenne. Ne vicceljen, könnyelműség így elengedni, a lelki állapota túl labilis. – folytatja Ash az eszmecserét.
- Lehet, hogy pont a séta és a magány fogja helyre rakni a lelki világát… Nem mindenki dolgozza föl könnyen a társai elvesztését… - szólok Ashra, remélve, hogy ezzel meg tudok gátolni egy vitát.
- Coloskának igaza van… - mutat rám a százados. – Amúgy… Mit érdekel téged Akim lelki világa? Nemrég direkt provokáltad… - teszi még hozzá felvont szemöldökkel. Provokáció lett volna? De miért tette Ash? Ez egyre jobban érdekel.
- Jól van na!! – hördül fel Ash széttárt karokkal. – Talán kicsit provokáltam a srácot. Lehet, hogy túlzásba estem. Nem szoktam halottak emlékét gyalázni ez tény… De tudni akartam, hogy melyikért fáj annyira a szíve, és mekkora terhelést bír még el. – magyarázza.
- És mire jutottál kicsi kígyó? – kérdez vissza a százados gúnyosan.
- Nos prüntyőke százados! Tapasztalat szerint szinte már semekkorát. Ha pofán vert volna, azt még megértem, de fegyvert fogott rám, és mind eközben úgy elborult, hogy azt sem vette észre, ha én megyek a túlvilágra, ő is jön velem… - fejti ki. Tehát jól láttam a kést.
- A meglátás helyt álló. – feleli a kapitány, amin mindannyian,- kivéve Asimovot, - igencsak meglepődünk. De Asimov miért nem? Talán tud valamit. Előfordulhat, hogy jobban kellett volna figyelnem kettejük beszélgetésére ott a dzsipnél? – A nagydarab idióta, ahogy nevezted hasznosabb volt mint hinnéd. Ő tartotta Akimban a lelket és adott neki erőt, így bár ez is hihetetlennek hangzik, az ő közreműködésével Akim az alakulat 2. legjobban teljesítő mesterlövésze volt. Ez az aprónak tűnő lelki béke, ami most hiányzik. A provokálás nála nem válik be! Vagyis… - hajol közel Ashoz jelentőségteljes ábrázattal. – ha még egyszer provokálni mered, kitépem a még dobogó szíved a mellkasodból és megetetem vele… - sajnos ez a szöveg nem csak rémisztő, de túlságosan őszinte is. Ash ennek ellenére csak kuncog egyet.
- Remek, tehát így állunk. De árulj el valamit pruntyőke, ha a lelki támasz halott, most ki fogja megadni azt a pluszt, amire szüksége van? – kérdésére Asimov emeli föl kezét, mint egy jó diák, aki tudja a helyes választ.
- Én kaptam ezt a nemes feladatot. – jelenti ki és elrakja a tabletet. A százados helyeslően bólint, majd Dr. Kiryanovához fordul.
- Lassan indulunk, hogy érzi magát? – kérdezi kedvesen. Nagy türelme van ennek a fickónak, és tud kedves is lenni, mégis úgy tűnik, csak keveseket tüntet ki a tényleges figyelmével. Nyilvánvalóan vonzódik Dr. Kiryanovához, ami cseppet sem meglepő, hisz a maga furcsaságával együtt, gyönyörű nő. Az apró értetlenségei pedig némileg törékennyé és bájossá teszik.
De a csapathoz való viszonya, már akkor is az érthetetlen kategóriába sorolható. Ármány, cselszövés? Ezeknek tényleg van hasznuk?
Elmélkedésemből Ash és a százados zökkent vissza, mikor fegyvert rántanak.
- Csak én vagyok. – lép elő Akim.
- Csak nem kisétáltad magad? – gúnyolódik Ash, de Akim figyelmen kívül hagyja. Jót tett neki a séta? Leteszi a táskáját és elővesz néhány kulacsot, amit rendre szétoszt köztünk. – Van a közelben egy folyó.
- Ellenséges csapatok? – kérdi a százados.
- Semerre. – feleli.
- Nagyszerű. Még tíz perc van vissza a pihenőből. – adja tudtunkra a százados.
Visszahúzódom Irinához és megcirógatom az arcát.
- Hamarosan indulunk, hallottad? – kérdezem kedvesen. Hangomra biccent a fejével és nyújtózva egyet kinyitja szemeit. Tekintete csodás, és én gyarló férfi, már egy ideje elvesztem bennük.
- Igen hallottam… ahhh annyira fájnak a lábaim, de főleg a talpam. Mintha éles sziklákon gyalogolnék mezítláb… - nyöszörög és elkezdi simogatni, sajgó végtagját.
- Vigyelek egy darabon, hogy még pihenhess? – kérdezem halálosan komolyan. Először teljesen ledöbben, majd elneveti magát.
- Ugye csak viccelsz… Nagyon kedves, hogy megpróbálsz felvidítani a kedvességeddel… - elég fájó pontommá válik, hogy kinevet, mikor én komolyan beszélek. Egy idő után ez neki is leesik, és kuncogást abba hagyva néz mélyen a szemembe. – Úr isten, te tényleg komolyan gondolod ugye?
- Mindegy, hagyjuk… - felelem, és megpróbálok fölállni, hogy elindulhassunk.
- Várj Alex… - szól utánam, mire visszafordulok felé. – Jó tudni, hogy számíthatok rád, ha végleg leesem a lábamról, de nem szeretném, ha miattam te ne tudnál lépést tartani a csapattal. – óhajtok egyet lemondóan. Még mindig nem érti, hogy én miért vagyok itt, vagy ha igen nem akarja elfogadni. Új élet? Baromság, az ember nem kap lehetőséget, de eldöntheti mit tesz mielőtt elvisz magával a kaszás. Hoztam egy döntést. Jót vagy rosszat, nem számít. Irina életét magam elé tettem, és nem akarok hiú ábrándokat követve elhitetni magammal, hogy Oroszországban, majd tárt karokkal fogadnak. Vagyis Németországban és az EU-ban már nincs helyem. Talán sosem volt, de ez is csak mellékes. Ha az orosz kormány nem akar befogadni, akkor az országba lépéssel a halálos ítéletem írom alá. Ez tény, a többi csak mese habbal.
- Értem… - mosolyodom el és segítő kezet nyújtok. Elfogadja a kezem és föláll. Addigra a többiek is indulásra készen állnak, hogy folytassuk utunkat.
- Mire leérünk, beesteledik, és miénk a pálya. – vigyorodik el Ash, magabiztosan. A próféta beszéljen belőle és isten óvjon minket a további zűrtől. Csendben szedelőzködünk össze és indulunk tovább. A menetelés egyre nehezebben megy mindenki számára, és a lelki terhekkel együtt jobb nem beszélni. A haladási rend, továbbra is a megszokott. A százados töri az utat, Dr. Kiryanova utána, közöttük Irina, Ash és én, majd hátul Asimov és Akim. Irina megfogja a kezem, ahogy a fáradtság ismét úrrá lesz rajta, de ahogy ránézek a szemében eddig nem látott erőt fedezek föl. Támogatni próbál és megnyugtatni, hogy nem adja föl. Nem is meglepő, hogy ez tényleg segít. Elmosolyodom és rászorítok a kezére. A nagy hallgatást Ash töri meg, egy jókora tüsszentéssel, és köhögéssel.
-Jól vagy ? – kérdezem némi aggodalommal a hangomban, de ismét csak egy erőltetett mosolyt kapok tőle. Kezdek rájönni, hogy Ash e mögé a bájvigyor mögé bújik, hogy elrejtse igazi énjét. Bevált módszer lehet, mert úgy látom senki sem veszi észre, hogy valójában mennyire kimerült.
- Persze, csak valami az orromba és a torkomra szaladt… - feleli könnyedén, de a szemei csillognak, akár egy bagzó macskáé. Irina elengedi a kezem és mellé sétálva érinti meg a homlokát. Ash úgy ugrik arrébb, mintha Irina leprás lenne. – Nem szeretem, ha tapiznak.
- Elnézést, nem állt szándékomban. – lép vissza mellém és mintha mi sem történt volna tovább haladunk, de Irina útközben elkezd növényeket szedegetni a földről.
- Mit csinálsz? – érdeklődöm, mire a hátunk mögött sétáló Akim nevű srác is bekapcsolódik.
- Pont ezt akartam kérdezni én is… Ez nem egy botanikus kert… - pislog értetlenül.
- Semmi különös, csak hűvös van, gondoltam szedek egy kis teának valót. Ha látnak egy fenyőt, szóljanak, jól jönne néhány tűlevél… - feleli kedvesen mosolyogva.
- Tűlevél, az meg minek? – szól bele a társalgásba Asimov is.
- Teába… Tele van c vitaminnal… - megy a válasz, mire a marcona katona elismerően bólint. Nagyon remélem, hogy Irina lelkesedése még kitart egy jó darabig, mert a vasút még odébb van, és aligha hiszem, hogy sötétedés előtt elérjük. A nap már túl van a delelőn, melegíteni mégsem képes, a fák sűrű lombja miatt. A kis csapatra ismét csönd telepszik, csak a százados és Dr. Kiryanova folytat eszmecserét, de ép elég messze vannak ahhoz, hogy csak motyogást halljunk. Asimov rendre nézi meg félóránkét a műholdas cuccot, majd mikor ismét ránéz felrikkant.
-A büdös mindenit… - morogja, és előre siet a százados irányába. – Százados, nézze ezt meg… Valami nem stimmel.
- Micsoda?... – fordul meg a százados és megállásra késztet vele mindenkit. – Katonák?
- Erősen kétlem, de… - rakja elé a tabletet. – Ez a kép volt fél órával ezelőtt. – nem tudom mit nézhetnek, de egyre inkább érdekel.
- Állatcsorda lehet… Túl kicsik ahhoz, hogy emberek legyenek és jó messze vannak tőlünk. – magyarázza, amitől mindenkinek nagy kő esik le a szívéről. Irina azért mellém lép, és szorosabban simul hozzám, mintha rossz előérzete lenne.
- Igen ám, én is így gondoltam uram, de nézze meg a mostanit. – a százados szeme kikerekedik, és megvakarva a fejét értetlenül nézi, méregetve, hogy vajon mit láthat. Ash is melléjük lép, kicsit türelmetlenül.
- Megleshetem én is? – a százados megmutatja neki is, mire Ash a fejét vakargatva néz ránk. Látványosan mondani szeretne valamit, de végül átadja a nemes feladatot a századosnak.
- Na jó, akkor összegezem a történéseket. Van egy csapat élőlény, ami nem ember, de kitartóan halad felén, 50km/h-s sebességgel. A kérdés, hogy aggódnunk kellene e emiatt és, hogy mi lehet az ami ennyire kitartó. Ha tényleg a mi nyomunkat követik, utol érdek minket ez nem kétség, ezért futni fölösleges lenne, mivel azzal csak energiát veszítünk.
- Farkasok… - szól közbe Ash. – Szerintem ez egy farkas falka lehet, ezért koránt sem gondolom, hogy minket üldöznének. Maximum keresztezzük az útjukat. – a feszültségi szint ismét nagyot ugrik a csapatban. Az ismeretlentől való félelem a leg rosszabb. Ez most egy nagy talány, pláne, hogy senki sem tudja, kell e tartani a dologtól. Egy kicsit elgondolkodom, hogy mit is tanulhattam a farkasokról, de ha a kutyákat veszem alapul, amiből több is volt a birtokunkon. Vadászatnál nem voltak képesek hosszan 20 percnél tovább tartani a tempót. Persze ott nem is kellett, de ennek fényébe nem vagyok benne biztos, hogy valóban farkasokról lenne szó. De akkor mik ezek? Merül fel bennem a kérdés, de még mielőtt szóvá tehetném észrevételem Irina vág közbe.
- Farkasok nem lehetnek… Én mikrobiológus vagyok, és tény, hogy az emlősökkel kapcsolatban nincs akkora tapasztalatom, de a kutyafélék, képtelenek ilyen hosszan ekkora sebességre. Sőt bátran állíthatom, hogy a legtöbb állat képtelen rá. – mindenki figyelme rá szegeződik, várva, hogy valami olyat mondjon, ami hasznunkra válhat.
- Ötletek? – kérdezi Dr. Kiryanova, aki ezen a téren talán még jobban el lehet veszve, mint mi.
- Sajnálom Yeliza, csak azt tudom, hogy mi nem lehet… - Dr. Kiryanova bólint, hogy tudomásul vette, jobb híján, pedig ismét mindenki a századosra néz. Végül is ez jogos, hisz ő a vezető.
- Remek, ezzel nem jutottunk előrébb… - sóhajt, majd Asimovra éa Akimra pillant. – Akkor telepedjünk le, és várjuk meg mi lesz a vége.
- Itt várjunk, miért?! – fakad ki belőlem. Rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban, és tudni akarom a százados okait, hogy miért kockáztat egy újabb összecsapást, a fene tudja kivel, vagy mivel.
- Vegyél vissza coloska! – morran rám a százados. Természetesen azonnal visszavonulót fújok és Irina mellé lépve megcsóválom a fejem. Nem lesz ennek jó vége. Állapítom meg magamnak. – Azért maradunk, mert amit azt említettem, ha ezek a pöttyök, minket követnek, akkor utol is érnek, még ha futunk akkor is. Vagyis várjuk őket felkészülten. A másik ok, meg ha mégsem ránk fenik a fogukat, akkor szépen elhaladnak mellettünk. Ebben bízom. – teszi még hozzá, de eddigi tapasztalat szerint a jószerencse máshol vert tábort. – Persze megpróbálhatjuk tempósabbra venni, vagy figyelmen kívül hagyni, és egy plusz kerülővel kitérni az útjukból, de nekem még mindig az a vélemény, hogy ha a mi szagunkat követik, akkor hiába próbálunk kitérni.
- Egyet kell értsek Pruntyőke századossal… - szól bele Ash. A becenéven már meg sem lepődöm, ami fura, hogy a százados sem. Figyelmen kívül hagyja mint eddig. – Ahogy elnézem, max 20 perc és megtudjuk mivel van dolgunk. Mondjuk én megkockáztatnám azt a kitérést. Talán felkészülhetünk úgy is, hogy kitérünk az útjukból, hátha… von vállat. A százados elgondolkodik és végignéz rajtunk. Nyílván való, hogy futni többen sem tudunk, a sérülések és a hosszú menetelés miatt.
- Rendben, haladjunk tovább, próbáljuk meg kikerülni őket, legyen azok bármik is – egyezik bele Ash ötletébe és visszaadja Asimovnak a tabnletet. Fogalmam sincs miért nem magánál tartja, ha egyszer ő a vezető, de erre is biztos nyomós oka van.
- Százados, felszeretném hívni a figyelmét mennyire kockázatos a kikerülés, hisz legközelebb, csak jóval azután fogunk képet kapni a műholdtól, hogy ezek túlhaladtak rajtunk. – magyarázza Asimov, miközben elrakja a szerkezetet.
- Tisztában vagyok vele, de egy próbát megér. Amúgy is nem számít, hogy maradunk vagy sem, hisz előbb így se úgy se kapunk képet a helyzetükről. – ezzel senki sem óhajt vitatkozni. Újra elindulunk, én fogom Irina kezét, és sürgetően húzom magam után. Annyira rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, hogy a pánik kiül az arcomra. Ash mellén libben és vállon vereget.
- Minden okés?
- Nem, oxigénhiányom van… - mutat rá Irina arra az aprócska tényre, hogy a kis ujjait lilára szorítottam. Ash elkuncogja magát.
- Nyugi nagyfiú, nehogy leessenek a kishölgy ujjacskái…
- Sajnálom Irina, csak olyan vacak érzésem van ezzel… - mielőtt befejezném, amit akarok, hatalmas vonítás szakít félbe. Mindenki megtorpan és körbe kémlelve, próbálja kivenni mennyire, lehet messze a hang forrása.
- Mégis farkasok? – suttog Irina. – De fura a hangja… Ez az alfahím lehet, de mintha egy medve bújt volna belé. – szorít most ő önkéntelenül a kezemen. Ash csendre inti. Lélegzetvisszafojtva figyelünk a neszezésre. Távolról a bokrok megremegnek, zizegő hangokat ont magából a száradó avar.
- Ez nagyon nem lesz jó… - kezd el hátrálni Ash, minket is mozgásra késztetve integető karjával.
- Mindenki, futás! Az első épkézláb fára másszanak föl és egy tudós se maradjon fegyveres segítő nélkül. Ashimov, segíts Akinak, a fájós lába miatt! – Adja ki az utasításokat még végszóra, mert jó 200 m-e felbukkannak azok a bizonyos farkasok. Azonnal megragadom Irina kezét és rohanni kezdünk. Őszintén nem érdekel miféle farkasok, csak minél előbb fára szeretném juttatni Irinát. Látom a szemem sarkából, hogy mindenki fut, de kezdem úgy érezni nincs esélyünk. Azoknak a dögöknek a lihegését érzem a tarkómon, amint fogaikat fenik ránk. Az egész helyzet ismét kaotikussá válik, a hangok pedig durván eltompulnak és összemosódnak. Ashra pillantok, aki ordít valamit és közben előre mutogat. Megrázom a fejem, hogy észhez térjek, és abba az irányba pillantok, amerre mutogatott. Egy hatalmas vaskos és kellően magas fát pillantok meg. Szinte ezzel egy időben a tisztánlátásom és a józan eszem is visszatér.
- Ott az a fa!! Bassza meg merre kószálsz?!! – értem meg végre szavait.
A fa nagyon vaskos, megmászásra túlságosan is, az ágai pedig túl magasan vannak Irinának. Biccentek Ashnak és még futás közben áttolom Irina pici kezét az övébe.
- Vigyázz rá, mindjárt jöhet!! – kiáltom hátra, ahogy egy gyors sprinttel elszáguldok mellettük. A fához érve, az egyik hozzám legközelebb eső ágat szemelem ki. Középiskolában és a fősulin tornáztam. A gyűrű volt a kedvenc számom. Egy célzott ugrással, el is kapom az ágat és lendületből előre küldve a lábam, majd visszatornázom föl magam. Ezt követően elhasalok az ágon és intek a kezemmel, hogy jöhetnek. Ash megtorpan és elengedi Irina kezét.
- Siessen hölgyike… - löki tovább. Irina nem is vacakol, csak fut tovább és felugrik, amint eléri a megfelelő pontot. Elkapom a kezét és szép nagy nyögésekkel felhúzom, majd felsegítem a fatörzsre. Az ágy kicsit meghajlik a súlyunk alatt, jelezve, hogy nem fogj elbírni kettőnk súlyát. Irina könnyed pillesúlya viszont nem jelenthet gondot.
- Maradj itt, és kapaszkodj… - veszem elő a kölcsönfegyverem, és ellenőrzöm, hány töltény maradt benne. Sajna nem sok. Alig 5, ezért nagyon spórolósan kell vele bánnom.
- Hová mész? – kérdezi angyalkám remegve.
- Ez az ág nem bír el kettőnket hosszú távon, és segítenem kell… - a mondatot ismét nem tudom befejezni, mert a kőrnyéket fegyverek zaja zavarja meg, majd egy ordítás Ash irányában. Nem habozom, csak egy lendülettel leugrom. Odalent alig 10 m-re tőlem Ash hadakozik két farkassal. Úgy tűnik a fegyverét már nem volt ideje elő szedni. Már ép azon vagyok, hogy kilőjem őket, mikor oldalról egy felém száguldó dögöt pillantok meg. Ráemelem a fegyvert és lövök. A golyó célba talál a farkas pedig lendületből csúszik, majd a lábam elé. Majd lendületből ismét Ash felé fordulok, és az egyik farkast lelövöm. Ahogy a karja fölszabadul, már a másik dögöt, gond nélkül intézi el, egy fecskendő segítségével. Nyílván ez ugyan az a méreg lehet, amit a bázison nekem szánt, ha nem tartok vele.
Odasietek hozzá és kezet nyújtok, hogy fel tudjon állni, fél térdről.
|
| Yoshiko | 2013. 09. 15. 14:03:30 | #27350 |
Karakter: Akim Iljics Zaharov
Az egész bázis úgy néz ki, mintha minden rendben lenne, mintha senki sem akarna pokolgépet elhelyezni valahol, mintha nem is járnának arra illetéktelen behatolók, mintha az idő megállt volna valamely békésebb pillanatban, hogy hibernálhassa a tájat az utókornak. A következő kocsmatúránkon Vyvel megrajzolom. Valamiért olyan rossz előérzetem van… Remélem, senki sem csinál semmilyen hülyeséget. Igen, tudom, tudom, hogy egy különleges osztag vagyunk, hogy profik vagyunk, de akkor is. Mi is emberekből vagyunk, szóval hibázunk, és itt egy hiba nagyon sokba kerül.
Sokáig nem történik semmi, az őrök mit sem sejtve szépen járőröznek. Néha átvág egy fehérköpenyes az udvaron. Ezeken kívül más nem zavarja meg a terület békés, mindennapi csendjét, akár egy nyugodt kis falu a sűrű erdő oltalmában. Az ehhez hasonló semmittevésekben szokott a ember figyelme elkalandozni olyan távoli földekre, álombéli tájakra, ahová talán csupán a képzelet pille szárnyain juthatna el, aztán mire feleszmél, már késő. Veszek egy mélyebb levegőt, majd lassan kifújom, hogy elűzzek minden oda nem illő a fejemből. Ha kitör a káosz nem járhatok a fellegek közt. Profizmus. Ez az, amit belém neveltek. Merev és egyenes vonalak, némaság és pattogó parancsok. Lélekölő ez a munka.
Visító hang töri meg mindenki álmát, piros jelző fények gyúlnak az udvaron, mintha csak tűz ütött volna ki, és az őrök fejüket felkapva azonnal szerveződni kezdenek. Kezdődjék a tánc. Gyorsan kapom a pillantásom a bázis egyik végéről a másikra, mindent jól megnézek a lehető legrövidebb idő alatt, hiszen nem tudom honnét fognak felbukkanni, és az őrök kavargása is csak arra enged következtetni, hogy ők sem tudják merre vannak az építményen belül. De türelmesen várok, és addig nem fedem fel a kilétem, ameddig nem szükséges. A mostani terep leginkább egy felbolygatott hangyabolyra emlékeztet.
Aztán valami új mozgásra leszek figyelmes a szemem sarkából. A torony egyik alacsony, már majdhogynem pinceablakából előmászik egy magas alak. Nem ismerem. De valami különös érzés azt súgja, hogy velünk van, bár ebben nem lehetek biztos. Mivel elég érdekes jelenség a káoszban álló bázis közepén, ahogyan láthatólag titokban, ráadásul az ablakon távozik ennek az országnak az egyenruhájában, ezért megérzések ide vagy oda, jobbnak látom szemmel tartani. Pláne, hogy fegyver is van nála. De egyik pillanatról a másikra, a terep szemlélését felhagyja, és az ablakhoz guggol, benyúl, és kihúz egy elég ügyetlenke nőt. Az egyik tudós, de mégis mit keres vele? Nem ő a beépített ügynök… Azonban nem időzhetek végig rajtuk. Gyorsan körbenézelődök újra a bázis általam is látható részein. A káoszban kezd valami rendszer is kirajzolódni, ami nem túl jó. Ha rendesen összeszedik magukat, akkor csökkenek a túlélési esélyeink. Merre vagytok már?
Visszasiklok a fura párosra, akiknek már bővült a száma a másik tudóssal, akiért jöttünk. Miért azzal a némettel vannak, és a német miért lő a sajátjaira? Valószínűleg ő is egy beépített ember, de Nyik ment a nőkért, nem ő. A rezes hajú nő visszafordul az ablakhoz, ahogyan nemrégiben a magas német is tette, hogy kisegítse a századoson. A százados, miután felegyenesedett, egy laza, filmekbe illő mozdulattal behajít egy gránátot az ablakon, majd beáll a magas alak mellé segíteni a tüzelésben. A torony hirtelen megremeg, füst kezd kavarogni mindenfele az előbb bedobott gránát miatt, és egy pillanatra elvesztem őket szem elől. Aztán felfedezem őket már egy másik helyen ahová fedezékbe vonultak, ahol a reflektorok fényei nem érhetik el őket.
- Akim! – recseg Nyik hangja pár perc k múlva a mikrofonból.
- Igen uram, itt vagyok.
- Látsz minket?
- Tisztán. – vágom rá.
- És az EU-s mocskokat?!... – gyors pillantással újra körbenézek.
- Részlegesen… néhányan a torony takarásában vannak.
- Értem! Akkor fedezz bennünket, amennyire tudsz! Szedd le azt a párat, akit látsz, a többivel mi elbírunk!– adja ki az egyértelmű utasítást, és egy gyors igenis után, én is akcióba lépek.
- Coloska! – hallom ,még a mikrofonból a százados hangját. Szóval a kommunikáció nem lett kikapcsolva. De nincs időm figyelni ilyen kis háttérzajokra. Le kell szednem mindenkit, aki a látóterembe kerül, ráadásul arra is kell figyelnem, hogy mi készülődik, és Vyék mikor fognak előbukkanni. Nincsen lazsálás, és pont az ilyen apró kis dolgokat kell kizárnom.
A nyílt téren rohangáló katonák, akik csak azzal vannak elfoglalva, hogy a mi csapatunkat leszedjék, észre sem veszik, hogy felülről is jön a támadás. Remélem, hogy így is marad. Szép sorjában esnek össze, miután beléjük eresztettem egy kis ólmot. A százados sem tétlenkedik, bár az ő helyzete jóval nehezebb, hiszen nem lát át mindent fölülről.
A magas német futásnak ered, majd egy tigris bukfenccel beér a célba, és így, megússza a lövéseket. Gyönyörű volt.
Az útvonalat, ahol átszalad a magas németke, tisztítgatom. Szóval az arra tévedő katonákat, az arra tüzelő ellenséget veszem kezelésbe. Ha nem tudnám, hogy mi vagyunk azok, akkor azt mondanám, hogy annyian vannak, mint az oroszok.
Aztán jön a következő menedékbe vágyó ember. Az a tudós, akit a magas alak kihúzott az ablakon. Ő nem használ semmilyen tigrisbukfencet, nem gyors, sőt… útközben még meg is botlik, majdnem elesik, majd ugyanolyan ügyetlenül folytatja tovább az útját. Épségben átért. Mégis lennének csodák? Ha a másik tudós is így fut, akkor azt hiszem, már most áshatja a sírját. Egy nap nem történik két csoda. Az eu–sok biztos el fogják találni, még egy embert nem fognak hagyni élve elsétálni. Aztán amikor szelídül a golyózápor a másik tudós is nekilódul. Röviden, de elismerően füttyentek neki, majd visszatérek az ellenség ritkításához, hiszen neki nincs szüksége rám. Mint a villám olyan gyorsan átért. Szerintem az ellenség fel sem fogta, hogy fut előttük, hiszen mire ezt feldolgozhatták, ő már a fedezékben pihent. Ügyes nő.
Aztán feltűnik a csapatunk maradék tagja. Azonban Vyt sehol sem találom, és a rossz előérzetem, az a gyomorforgató érzés azonnal visszatér. Pedig olyan ügyesen kizártam a tudatomból! Muszáj megtudnom, hogy mit csinál az a böhöm nagy idióta. De semmi. A vonal nem működik.
- Uram, Sally lépett a képbe, úgy tűnik elszabadítja a poklot, Asimov és egy másik, ismeretlen tag is kijött az épületből, de Vy-t nem látom, és nem kapcsolták be a kommunikációt, így rákérdezni sem tudok – tájékoztatom, miközben veszettül igyekszem elnyomni a hangomból kisütő aggodalmat.
- Remek, épp időben jött a felmentőangyal. Az ismeretlen tag a beépített ügynök! Azért továbbra is tarts szemmel minket. Vy meg biztos külön utakon jár… - morogja vissza - legalábbis remélem. – Igen… én is…
- Értem uram… - szállok ki a vonalból, és gyűröm le magamban a többi kikívánkozó mondatot. Bevetésen vagyunk, most nem lehet bájcsevegni, sőt Vyvel sem lehet foglalkozni. Elég nagy, tud magára vigyázni, csak…
- Akim, szedd le a két menekülőt! – ránt vissza a százados hangja, és már célba is veszem őket.
- Már rajtuk vagyok százados… - húzom meg a ravaszt. A két menekülőnek vége.
Sallyék is beérnek végre, bár Sally… elég érdekesen néz ki a távcsövön keresztül. Mégis hol hagyta a ruháit? Nem nudista strandon vagyunk. Ráadásul a golyóálló mellénye…
- Hol a golyóálló mellény Sally?! – hallom a százados hangját, aki mintha csak a saját kérdéseim tette volna fel.
- Sajnos odavan uram. Hirtelen kellett cselekednem, a riasztó miatt… - mégis mennyire lehetett az hirtelen? Be kéne írni a felszerelésbe a pótgolyóálló mellényt. Már csak az a kérdés, hogy azt hova tennénk?
- Mi a gond?.. – recseg fel újra a százados nem túl vidám hangja a mikrofonba. Ez a hangnem nem ígér semmi jót.
- Elveszítettük Vy-t. Meghalt… - Meghalt… Aki pár órával ezelőtt még egy német dalt kornyikált… Nem lehet, Vy nem halhatott meg! Biztos ez is valami újabb agyalágyult vicce! De akkor miért nem ugrik már elő nevetve? Nem halhatott meg! Ez nem lehet igaz! Ez csak egy rossz vicc, egy átverés!
– Akim!! – összerezzenek a hirtelen, erős hangra. Próbálok összpontosítani a terepre és a valóságra. A százados mintha kérdezett volna valamit…
- Itt vagyok uram… Hallottam… - küzdök meg minden egyes kimondott szóért, ahogyan igyekszem minden figyelmem egyetlen egy dologra koncentrálni, a százados hangjára.
- Kitartás Akim, hamarosan találkozunk… Vigyázz ránk.. – Vigyázzak rájuk… Igen… ezért vagyok… ők még élnek. Vy…
- Mindent elkövetek. – válaszolom automatikusan, ahogyan a válltámaszt kissé megigazítom. Pár mély lélegzetvétel, hogy elfojtsam a remegést, hogy lenyugtassam a szívem, hogy visszatartsam a könnyeim, és már csak a feladat lebeg a szemeim előtt, más szóval az ő életük. Nekik muszáj életben maradniuk.
Újra rám telepszik az a csendnek tűnő valami, amiben kérlelhetetlenül hangzik az a bugyuta német dal, az utolsó dolog, amit tőle hallhattam. Mégis, ahelyett, hogy elterelné a gondolataim, ez a dallam segít abban, hogy valószínűleg utolsó feladatomra koncentráljak. Úgy volt, hogy együtt szerelünk le, s mégis, ha csak megemlíteném a századosnak, vagy bárki másnak, csupán annyit mondana, hogy ez is benne volt a pakliban, és te Vy, sosem voltál jó kártyás. Mindig csaltál.
A kis csoport behúzódik egy ősi fa jótékony takarásába, és nem mozdul. Én ezalatt a rövid idő alatt feltérképezem a terepet már vagy századszorra, de egyelőre semmi gyanús mozgást nem észlelek. Végül a csapat libasorban elindul. Minden apró léptüket vigyázom fentről, akár egy védőangyal. Pislantani sem pislantok, s ujjam a billentyűn pihen, behúzva azt, ameddig csak lehetséges. Majd valami hirtelen megváltozik. Körülöttük a sötétben az árnyékok kettéválnak. Villámgyorsan felmérem a terepet, majd tájékoztatom a századost, aki szintén észrevette, hogy valami nem stimmel.
- Uram, körbevették önöket, legalább 10-en, de lehet, többen. Akit tudok, leszedek… - majd bemérve az egyikük meg is húzom a ravaszt, pont akkor, mikor ők is támadásba lendülnek. A csapat sem marad rest, azonnal tüzet nyitnak válaszul, bár a legtöbb lövés nem talál, vagy nem halálos, mivel nem látják őket olyan jól, mint én. De egyedül ilyen gyors munkához kevés vagyok, ám Sally is beveti a kedvenc kis játékszereit, és így az ellenség eltűnik egy szép robbanás kíséretében.
- Sally lövedékei célba találtak, már nem látok ellenséges mozgolódást…
De mintha valami nem stimmelne, sőt biztosan nem stimmel. Nem haladnak tovább, hogy mielőbb elkerüljenek onnan, és Sally a földön fekszik. Az nem lehet, hogy megsérült. Sosem sérült meg annyira, hogy ne tudjon járni, vagy egy jó nagyot odasózni Vynek. Vy… ő sem sérült meg soha ennyire… Ez a küldetés el van átkozva.
Mindenki egy pont köré sereglik, míg én megpróbálom kitalálni, hogy merről fognak jönni, vagy egyáltalán csak azért, hogy észrevegyem, ha jön az ellenség. Remélem nem hagyják ott Sallyt, és remélem, hogy az állapota nem olyan súlyos, mint amilyennek kívülről látszik. A magas német, és a beépített ember egyik pillanatról a másikra elindul vissza a bázisba, míg a többiek ott maradnak. Nem tetszik ez nekem, tőlünk nem megy senki. Nem szeretek idegenekben megbízni, pláne nem ilyen helyzetben. Követem őket, hogyha bármi gyanúsat csinálnak, akkor tudja lépni, és persze értesíteni a századost.
- Akim látod a németet és a beépített ügynököt?
- Hol igen, hol nem… a fák megnehezítik a dolgom, mint eddig.
- Elvileg a bázis körül jó rálátásod lesz… Bármi gyanúsat látsz velük kapcsolatban azonnal lődd ki mind a kettő búráját! – ezt nem is kell mondani. De örülök, hogy nem vagyok paranoiás, és a százados is ugyanúgy gondolja, ahogyan én.
A két alak ügyesen halad a bázis felé, és mikor már odaérnek, minden mozdulatukat kristálytisztán látom. Az ellenséges, arra lébecoló katonák elől gondosan megbújnak, és nem rohannak hozzájuk, hogy elecseteljék a hollétünket. Megnyugtató. Viszont az már kevésbé, hogy besomfordálnak egy épületbe. Ha abból a garázsból nem térnek vissza tíz percen belül, akkor mire legközelebb megjelennek, végük. De úgy néz ki, hogy csak én reagáltam túl. Pár perc múlva meg is jelenik egy teljesen felfegyverzett német katonai jármű. Szuper. Ezzel már lesz esélyünk odaérni, és még Sallyt is elfuvarozni.
Mire a dzsippel visszatérnek, már teljes a zűrzavar. A százados és Asimov elbújt meglapulva. A két tudós közül az egyik zavartan nézelődik körbe–körbe, míg a másik inkább Sallyvel foglalatoskodik. A beépített fickó és a német kiszállnak és láthatóan valami vitába elegyedik mindenki mindenkivel. Én fentről tisztán látom a századost, az ellenséges katonákat is, míg ők nem, és csak magamban mosolygom meg ezt a nagyszerű ötletet. Nem hiába Nyik a századosunk.
Aztán, mikor már tetőfokára hág a hangulat, a detonátort aktiválja a százados, és a föld remegése, az a tipikus, borzalmas hang árulkodik arról, hogy a bázis már csak a mesékben létezik. A közelben lévő városkában minden bizonnyal, most hevesen dübörgő szívvel ülnek fel az emberek, miközben elméleteket gyártanak arról, hogy mi történt. Vajon megint egy kisebb meteorit becsapódással fogják eltussolni a dolgokat? Hiába minden fegyver, a média a legnagyobb hatalom. De most jut eszembe… ha a bázisból egy kavics sem maradt, akkor Vy holtteste is a semmivel vált egyenlővé. Nem mintha holttesteket szoktunk volna cipelni, pláne nem visszamenni értük. Nem is értem, hogy miért vettem olyan természetesnek azt, hogy visszamenjek érte, és hazavigyem. Azokat a nőket akik felnevelték gyűlölte, nem volt családja rajtunk kívül… és képesek csak otthagyni… bár ő is ezt tette volna. Az életünk fontosabb, de… Nem akarom felfogni, hogy még csak rendes temetést sem adhat neki ez a „szakma”. Bár… hozzá egyáltalán nem illenek az ilyen dolgok. Miért nem maradt belőle semmi kézzel fogható? S én egy életfát adtam, hogy szerencsét hozzon neki… Miért pont ő?
És miért nem én?
A kis csapat beszáll a kocsiba, Sallyt is beteszik, és már csak idők kérdése, hogy elinduljanak. Nincsenek ellenséges katonák a közelben. Szóval a dolgom itt véget ért.
– Akim hallasz? – miért? Miért kell folyton hallanom? Miért nem kapcsoltam ki a fülest?
- Tisztán uram, láttam, hogy befutott a jármű…– válaszolom automatikusan.
- Igen, megérkezett! Elindulhatsz a megbeszélt pont felé, de kapsz egy úti társat. Asimov eléd megy. Beszéljetek meg egy találkahelyet és úgy gyertek tovább. – Egy útitársat… nem kell, nem akartam visszamenni. Mégis miért kéne visszamennem? Ők boldogulnak nélkülem is. Fáradt vagyok, és csak egyetlenegy dolgot szeretnék, pihenni. Örökre.
- Értettem uram, máris indulok. – préselem ki magamból nagy nehezen a belém nevelt választ, a belém vert reakciót, mégpedig azt, hogy a felettesem szava szent, és engedelmeskednem kell neki.
A találkahelyen nekidőlök egy fának. Mérhetetlenül fáradtnak érzem magam. Egyszerűen a tudat, hogy soha többé nem láthatom, hogy soha többé nem hallhatom, soha többé nem fáraszt le, soha többé nem húzhatom ki a csávából, ahogyan többé nem kell felszednem az egyik kocsma előtt, mert kidobták, és nem tud lábra állni, mert annyit ivott. Még az alkoholtól bűzölgő szájszaga is hiányzik, ahogyan sopánkodik az eltávunk megszüntetésén. Miért utasítottam el a meghívását? Egy picivel több időt tölthettünk volna együtt… Olyan ostoba voltam. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, miközben a zsebemben pihenő lőszer egyre súlyosabb. mintha csak suttogná, hogy itt az idő, hogy használjam, hiszen nincsen más, ami még az élethez kötne. A húgom, a családom, és most Vy… nem maradt senkim. Úgy volt, hogy együtt szerelünk le, dezertálunk; megszökünk, bármi… Svájcba… Az mindegy volt, hogy az utcán alszunk–e, az erdőben, vagy egy hotelben. Teljesen mindegy, csak a háború ne csattogtassa vérmes szemfogait a fejünk fölött. Miért?!
Hirtelen, a semmiből erős szorítást érzek a vállamon. Egy pillanatra Vyre gondolok, de eszembe jut, hogy ő biztos arcon bökött volna. Egy pillanatra azt hittem, hogy még él… Hogy lehetek ilyen ostoba?
- Gyere. –int szőke fejével, hogy ideje indulni. Hangjából mintha részvétet hallanék ki, de ugyanakkor azt is, hogy itt és most nincs helye az érzelmeknek. Gyűlölöm a katonaságot.
- Jó. – bólintok, hangom színtelen, de nem érdekel. Miden izmom megfeszítve mégis nekiindulok. Ezt még végigcsinálom, ha már elkezdtem. Utána meg… akkor már mindegy lesz.
- Figyelj. – kapja el a karom. – Tudok rólad és Vyről. Meghalt a feleségem, egy kislányt hagyott hátra nekem. – döbbenten nézek rá, mire elenged. Honnét? Ennyire látszott volna? – Ha valaki, akkor én tudom, milyen a veszteség. De most nincs időnk a gyászra, a gépen vagy otthon meggyászolhatod tisztességesen, de ez még nem ez az idő.
- Igazad van. Nincs most idő erre. – keményítem meg a vonásaim. Nem könnyű, de nem tűnhetek gyengének.
Asimov bólint, majd nekiindulunk az erdőnek, ahol minden bizonnyal könnyen elvesztenénk az irányt, ha nem lenne GPS–ünk. A legdzsindzsásabb helyen vágunk át, amit csak találunk. Asimov tisztítgatja az utat előttem, én meg csendben tartom vele a tempót, igyekezve, hogy észrevétlen maradjak. Ám hiába minden koncentráció, egyszer csak megbotlok az egyik fa kiálló gyökerében, és nekizuhanok Asimovnak, de szerencsére neki sincsen baja az egyensúly érzékével, és megtart. Nagyon fáj a bokám. Remélem nincs semmi baja, nem lenne szerencsés Asimovra nézve. Bár… akkor megkérhetném, hogy hagyjon itt. Nyílván nem ellenkezne, senki sem ellenkezne.
- Bocsi. Egy kiálló gyökér.
- Semmi baj.
Pár pillanat után újra elindulunk. Széles hátával takarja az utat, aranyszőke tincsi Vyre emlékeztetnek. Gondolataim újra elszabadulnak, és nem olyan könnyű őket újra összeszedni. Mire újra vissza találok a valóüságba, észreveszem, hogy jócskán lemaradtam. Megszaporázom a lépteim, de nem tudom beérni. Túl gyors, és még ezt is képes gyorsítani.
- Ne olyan gyorsan. – lihegem, miközben utána sántikálok az egyre inkább lüktető lábammal.
- Tudsz jönni?- fordul vissza hozzám.
- Persze, nem akadály, csak nagyon sok az ág meg a gally.
- Lépj oda, ahova én. – tanácsolja, mire bólintok. A tempón nem lassít, nyílván fogy az időnk, én meg fogaim összeszorítva próbálok pont ugyanoda lépni, ahova ő. Aztán egy meredek oldal keresztezi az utunk, ahol előre küld. Próbálok úgy csinálni mintha kutya baja sem lenne a bokámnak, muszáj. Nem nyavalyoghatok. Másoknak van ennél milliószor nagyobb baja. Például Sallynek, aki az életéért küzd. Az emelkedő után egy vízmosást követünk, ami elvezet minket a helikopterig.
- Akim, merre jártok… – jelentkezik újra a százados.
- Itt vagyunk százados… a tisztás mellett, északi irányban… - adom meg a helyzetünket.
- Remek, mi nagyjából veletek szemben… Legyetek óvatosak!
- Igenis uram… - Asimovra nézek, bólint, hogy hallotta, és már csak annyi dolgunk van, hogy várunk a többiekre.
A gép sem várat magára túl sokat. Először csak halk morajlás hallatszik, majd egyre erősödik, váégül megpillantjuk a helikoptert is. Meglapulunk, várjuk, hogy leszálljon és biztonságosan indulhassunk. Mikor a gép talpai talajt érnek, mi is neki indulunk, és pár pillanat alatt a századoshoz érünk. Azonnal segítünk behelyezni Sallyt a gépbe. Szörnyen néz ki. Az arca mintha viaszból lenne. Ijesztő a mindig erős és harcias Sallyt így látni, ilyen végtelenül gyengének. A többiek is beszállnak, már csak az egyik ismeretlen katonára várunk, de hiába. Holtan csuklik össze egyik pillanatról a másikra.
- Mesterlövész!! – kiáltja el magát a százados. Asimov gyorsan becsukja az ajtót, a pilóta megkezdi a felszállást, de nincs könnyű dolga. A gép rázkódik, mi pedig kapaszkodni próbálunk, ami nem is olyan egyszerű. Nem találok kapaszkodót, ezért Asimovba vagyok kénytelen kapaszkodni. Egyik karommal átkarolom, és legnagyobb meglepetésemre ő is próbál megtartani engem, holott neki sem olyan könnyű talpon maradnia. A pilótafülke ablaka hirtelen betörik, a gép oldalra billen, és zuhanásba kezd. Asimovval a helikopter oldalának csapódunk, fejünk összekoccan, mire szédülni kezdek az amúgy is pörgő gépben, és ösztönösen kapaszkodok Asimovba egyre erőteljesebben. Aztán hirtelen rám borul a sötétség, hogy pár pillanat múlva minden kitisztuljon.
Zúgó fejjel körbe nézek, miközben Asimov támogat fel. Sally meghalt. Csak a százados arcára kell néznem, hogy tudjam: minden remény elveszett. Két halott egy nap. Ők voltak a legőrültebb emberek akiket valaha is ismertem… Vajon Vy hogyan halt meg?
- Meg fogunk halni… - nyöszörgi fájdalmasan Dr. Dolohov. Erre csak a szemeim forgatom. Ameddig nem halt meg, addig legalább a reményt ne adja fel, hogy életben is marad. De ha azt nézem, hogy ő nem katona, és lezuhant a gépünk, igazat kell, hogy adjak neki. A túlélési rátáink igencsak megcsappantak, és ha futni kell, akkor bizony lassabb leszek nála, akit szerintem sétálva is leelőztem volna nem is olyan régen. Alig bírok ráállni a lábamra.
- Remek, most itt ragadtunk, és egy mesterlövész figyel minket a puskája távcsövén keresztül. – konstatálja a beépített ügynök. Látom rajta és a századoson, hogy majd’ megszakadnak a nagy gondolkodásban.
- Négyes csapat volt. –pillant rám a százados.
- Jó lenne tudni honnan lő, legalább az irányzékot, de nem fogja fölfedni magát, amíg biztos pontot nem talál, amit kilőhet. – ecsetelem, miközben kénytelen vagyok elfogadni Asimov támogatását.
- Rózsás a helyzet. – morogja a Svéd. – Rendben, szükségem lesz még egy emberre.
- Mit tervezel? – morog azonnal a százados, amit abszolút meg tudok érteni. Nem szimpatikus ez a fazon.
- Elő kell csalogatnunk, hogy lőjön, nem? Én és mondjuk… Te. – mutat Asimovra– háromra kirohanunk, te jobbra, én balra. Yeliza!- az említett felkapja a fejét.
- Igen, Ash?
- Ki tudod számolni a szuperelmés agyaddal, hogy honnan és milyen távolságról jön a lövés Akim segítségével?
- Én… Úgy gondolom, ez nem jelenthet problémát. Tudnom kell, a lövedék paramétereit és a becsapódást. Ha jól láttam, a katonát hátulról találta el. Kellene a sisakja, mert így még mindig nagy szöget zár be a lehetséges terület. – elismerően pillantok rajta végig. Okos, higgadt és talpraesett. Szerintem bárhol életben maradna, ha a dolgok tőle függnének.
- De nem elég egy csali? – kérdezi a magas német, mire a százados és a Svéd újra farkasszemezésbe kezdenek.
- Egyszerre fogjuk elhagyni a roncsot. Több a mozgó célpont, és nyerünk vele pár másodpercet.
- És aztán? – kérdi a Svéd.
- Amint fedezékben leszünk…
- Egy pillanat! – szólok bele én is. – Egyik ötlet sem rossz, és mindkettő megvalósítható. A százados tervét vesszük előbb, kirohanunk, így nagyobb lesz az esélyünk a túlélésre, mint egyesével. Közben be is határolhatjuk, merről jönnek a lövések, kockázata van, de megtudjuk a mesterlövész helyét. Asimov lehet a csali utána, míg a szőke – pillantok a svédre. – elkapja hátulról a nem kívánt társaságunk. Közben a százados, a magas és én vigyázunk a tudós hölgyekre.
- Feltéve, ha túléljük. – veti közbe a doktornő, mire Dolohov felnyög.
- Megint futnunk kell? Ezt nem éljük túl, ezt nem, mikor lesz ennek végre vége? Ez egy rossz álom! Mikor ébredek fel?- kezdi el a hisztit, de semmi kedvem vele foglalkozni. Jól kezelem a hisztiket, Vy mellett muszáj volt megtanulnom, de most semmi kedvem hozzá.
- Irina! Végig melletted leszek, húzlak magam után, irányítalak, csak tartanod kell a lépést és nem lesz baj. – csak nem egy szerelmes párba botlottunk?
- Ó, ez csodás. Igazi élvezet. – morogja a svéd.
- És mi van abban az esetben… Ha mi mind, kivéve Asht, egy irányba rohanunk, Ash pedig a másik irányba kúszik, míg eltereljük a figyelmet. Asht tájékoztathatjuk a mesterlövész hollétéről, így időt spórolnánk.
Nem rossz. Tényleg bárhol, bármilyen helyzetben életben maradna. De nincs ennyi időnk gondolkodni, különböző ötleteket feldobni, majd azon morfondírozni, hogy melyik a jobb.
- Százados! Mit tegyünk? – kérdem.
- Ha mind kirohanunk, többünket fognak lelőni, mint aki túlélte. Csinálnunk kell egy jó nagy füstöt, hogy nehezebb dolga legyen, utána kirohanunk, a svéd kígyó pedig a másik irányba. Ez így már működhet.
- Füst. – csettint a svéd. – Hogy ez nekem nem jutott eszembe. – de Nyik nem szól semmit, csupán kutakodik egy keveset, s mire felegyenesedik egy füstgránát pihen a kezében.
- Mindenki felkészült? – kérdi immáron az ajtóból, mire mind bólintunk.
A százados a lábával kilöki a gép ajtaját, sorban élesíti a gránátokat, és kidobálja őket. Mikor már elég nagyra nőtt a füst a százados parancsot ad. Semmit sem látunk, de egyesével kiugrunk, illetve majdnem mindenki. Asimov a csuklóm szorongatva húz maga után. Próbálok nem gondot okozni, és a sérült lábammal is tartani vele a lépést, de még így is bicegek. A lövések is felhangzanak, nem kellett rájuk sokat várni, de gyorsan elérjük a fák rejtekét. Asimov behúz egy fa törzse mögé, nekilök, majd mellém lapul. Miért vigyázz rám ennyire? Lehet, hogy egyedül nem tudtam volna elég gyorsan idejönni, de így csak hátráltattam. Ilyen hülyeségeket eddig csak Vy csinált.
- Ha a svéd ezt végigcsinálja, fizetek neki egy vodkát. – szakít ki a gondolataimból Asimov megjegyzése, mire akaratlanul is felkuncogok. Csupán elképzeltem az arcukat.
- Nem kételkedem a sikerében. – teszi hozzá a százados – Mint mondtam, egy svéd kígyó. És egyre inkább azt gondolom, hogy nem is egyszerű kígyó, hanem egy igazi vipera.
Ezután mindenki csendben marad a saját fája mögött. Várakozásunk ellenére sem történik semmi. Asimov eltéved a gondolataiban, az én tekintetem meg az ő arcán, amin egy vékony, vörös csík fut végig. Először azt hiszem, hogy fejsérülés, majd megnyugszom, hogy csak a füle vérzik. Előkapok egy zsebkendőt és elkezdem törölgetni a fülét, mire Asimov értetlenkedve pislant rám. Ő is segített, ez a minimum. Amúgy sincs semmi dolgunk, ráérek ilyen apróságokra.
- Vérzik a füled. – szavaimra, mintha az arcvonásai lágyabbá válnának, de nincs időm ezen elmerengeni, hogy vajon miért. A svéd befut, csurom vizesen.
- Le a mordályokkal. – morog, már majdnem úgy, ahogyan Nyik szokott a rosszabb napjain.
- Veled mi történt? – kérdi a német.
- Pecáztam. – dob egy tabletszerű valamit a százados felé.
- Meg fogsz fázni. – szól az egyik doktornő.
- Megszáradok. – von vállat, és felénk dobja a lőszereket, amiket szerzett. Amennyire nem szimpatikus figura, pont olyan hasznos.
- Ezek itt mi vagyunk. Ez egy műholdas követő. – magyarázza a százados a tabletet vizsgálva. – Itt pedig a német katonák.
- Már nincsenek messze. – állapítja meg Asimov, majd megenged magának egy szép, hosszú, cifra káromkodást. Melléjük lépek, hogy én is szemügyre vegyem a képernyőt. Nem áll jól a szénánk.
- Hogy jutunk most biztonságos helyre?
- Mikor felkészítettek az akcióra, megtanultam egyet s mást a környékről, de nem annyit, hogy boldoguljunk. – húzza el a száját Asimov.
- Svéd! Te vagy olyan ravasz vipera, ha még itt vagy, az azt jelenti, hogy van menekülő útvonal. És a fajtádat ismerve, legalább három oldalról biztosítottad magad.
- Ez igaz. – vigyorog a svéd a százados nem túl kedves bókjára. – Van pár lehetőség, a régi bánya, a cigánykaraván…
- A bánya? Nem veszélyes az? – szól közbe a magas is.
- De. Viszont kíváncsi voltam és körülnéztem. Ötletnek jó a bánya, de én nem kockáztatnám meg, csak ha nagyon ég a talpam alatt a talaj. Egyedül még neki is vágnék, de csoporttal, főleg nőkkel nem szívesen teszem be a lábam.
- Már elnézést, de ezt vitatnám! – kéri ki magának Kiriyanova, de nem is rá gondolt szerintem, hanem a másikra.
- Mondd tovább! – morran a százados.
- Na, jó, összegezzük. Van egy bánya, ahová nem szeretnék lemerészkedni megint, közelebb van és gyorsabb. Van a vasút, messzebb van ugyan és kis kanyart kell tenni vele, de biztonságosabb, és marad az erdő maga, ami viszont nagyon hosszú. Van nem messze egy cigánytábor, karavánnal, talán ők kisegíthetnek minket ruhával. Rendes bagázs, csak tudni kell a nyelvükön. Még egy darabon el is tudnak vinni, de nem szeretném őket veszélybe sodorni. Végül úgy is Nyikolaj százados dönt. De én a vasutat javaslom. Nekem végül is, mindegy, mert én mindenhonnan képes vagyok kereket oldani, de a csapat nem biztos.
Ezzel nem lehet vitatkozni. Nagyon éles szeme van.
- Nem kell a számba adni a választ! Cigányokkal nem alkudozom, és bár a vasúthálózat is rejt veszélyeket, az ötlet és a gondolatmenet elég precíz ahhoz, hogy ezt válasszam. – feleli a százados.
- Helyes, akkor talán a vonaton alhatok is egy kicsit, már ha nem akarják megfejni szegény kicsi kígyót a méregfogáért.
- Ha ez metafóra volt, akkor elég gáz... De az alvás egyre csábítóbban hangzik számomra is. – nagyokat pislogok a kettejük párosára, és magamban már ott tartok, hogy lassan fogadásokat kötök rájuk.
- Akkor csodák csodájára kivételesen egyet értünk. Ki hitte volna? Alex, kérlek, menj előre és vezess minket. Utálom másnak mutatni a hátam.
- Tőlem nem kell féltened a hátad... Ha meg akarlak ölni, azt szemtől szembe teszem.
- Csak vigyázz, százados, mert te talán egyenes vagy, de ha sarokba szorulok, nem biztos, hogy én is az leszek. Sőt, ha az érdekem úgy kívánja, egyáltalán nem biztos, hogy az leszek. Megjegyzem, egyetlen épeszű ember sem kedvelne engem, szóval én kedvelem azt, aki nem kedvel, mert az nem bolond. – micsoda logika.
- Remélem egy pillanatig sem jutott eszedbe, hogy bízom benned. Alattomos vagy... egy igazi kígyó, de ha kígyókról van szó, akkor én mongúz vagyok... és mindig számítok a támadásra.
- Reméljük, nem kerülünk szemtől szembe, hogy meglássuk, ki a veszélyesebb. A mongúz, vagy a kígyó?
Hirtelen és fájón eszembe jut Vy… ő szokott ilyen hasonlatokkal dobálózni, ő szokta a százados agyát húzni… Miért? Miért pótolta a helyét az élet ilyen könnyen és ilyen förtelmesen egy ilyen alakkal? Aztán valami meleg szorítást érzek a kezemen.
Meglepetten felpillantok a gondolataimból. Asimov néz rám valami érthetetlen tekintettel, amiben mintha részvétet látnék megcsillanni. Kissé zavartan elhúzom a kezem és fordulok el. Nem kell engem pátyolgatni, profi katonának képeztek ki, vagy minek. Jól vagyok, minden rendben, csak… üresnek érzem magam nélküle… Most már tényleg semmi értelme az életnek. Pillantásom a két tudósra és a magas fickóra esik, majd hirtelen ötlettől vezérelve odalépek hozzájuk, hogy az udvariassági köröket lefussam. Tudom, hogy kissé groteszk kezet rázni, mosollyal az arcunkon bemutatkozni egy ilyen helyzet közepén, mikor a vezetőnk meg egy beépített ügynök éppen megölni készül a másikat az ellenséges területen, amikor mindenkinek van valamilyen sérülése és felszívódnunk kéne, amilyen gyorsan csak lehet. De nem tehetek mást. Asimov tekintete égeti a tarkóm.
–Üdvözletem. Ha jól emlékszem, velem még nem volt alkalmuk találkozni. Akim Iljics Zaharov, felderítő és mesterlövész. – nyújtom mosolyogva a kezem először a fekete hajú nőnek, aki kedves gesztusom azonnal viszonozza, és az ő ajkai is mosolyra húzódnak.
-Dr. Ilina Dolohov, biológus.
– Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova, nukleáris fizikus. – mutatkozik be a másik is, miután elfogadja a kézfogásom. Arca ugyanolyan szenvtelen, mint előtte. Nem tudom kitalálni, hogy mire gondolhat. Csupán azt tudom megállapítani, hogy valamin nagyon járnak az agykerekei. Majd odafordulok a magas, német egyenruhás fazonhoz. Ő szintén elfogadja a kézfogásom, és szintén egy mosollyal bemutatkozik.
-Alexander Dieter von Kaufmann, én felügyeltem és segítettem a tudósok munkáját a bázison.
– Értem. – bólintok, bár azt már kevésbé tudom felfogni, hogy miért is árulta el a sajátjait. De nekem ehhez semmi közöm. Szimpatikus figura, de ha jobban megismerném, és a százados egyszer csak azt a parancsot adná, hogy lőjjem le… Nem szeretnék még egy barátot elveszteni, pláne nem úgy, hogy én vagyok a bakója. Aztán hirtelen a látóterembe mászik a Svéd is.
–Én… – nyújtja a kezét, de előveszem az egyik fegyverem és leellenőrzöm az állapotát, csak jelzésképp, hogy nem érdekel a mondandója.
-Az előbb már bemutatkozott.
– De még sosem találkoztunk.
-Az előadásra gondoltam. – utalok a pár perccel ezelőtti jelenetre. – Annál jobb bemutatkozásra nincs szükségem.
– Nagyszerű, akkor végre indulhatnánk és figyelhetnénk a dolgunkra, mielőtt még valaki úgy jár, mint az a két elpatkolt díszpinty. – húzza fel az orrát sértődötten – Egyik sem tudta rendesen végezni a dolgát, pláne nem az a két ajtós szekrényszerű hülye állat. Olyan hülye volt, mint a föld.
-Talán mind a tíz körmét le kellett volna rágnia? – állok ki Vyért, illetve már csak az emlékéért. Senki, senki sem beszélhet ilyen megvetően róla.
–Én csupán annyit mondok, hogy megérdemelte azt a golyót. Legalább eggyel kevesebb barom legel isten állatkertjében. – egy szemvillanás alatt emelem pisztolyom az állához.
-Be van töltve. – figyelmeztetem monoton hangon, mielőtt még megszólalhatna. Gyilkos szemekkel nézem a reakcióit, a meglepettséget az arcán, azt ahogyan tekintetével bejárja az arcom, hogy rájöjjön, mit tett, hogy az eddig higgadt, csendes, kedves, ugráltatható katonából ezt váltotta ki. Nyel egyet, megszólalna, de végül csendben marad és nem mozdul. A százados és Asimov egyszerre fogják meg a kinyújtott karom, amiben a fegyver van, de egyikük sem húzza lefelé, egyikük sem üti ki kezemből a pisztolyt. Csupán rászorítanak a karomra.
– Akim.- szólít meg a százados elég kemény hangon, de nem nézek rá. Pedig ez általában elég szokott lenni, hogy újra arra koncentráljak, amire kell, de nem, most nem akarok. Keserű haraggal figyelem, ahogyan a hideg fém nekinyomódik a svéd állkapcásnak
-Nyugodj meg. – szólal meg Asimov is– Ez a kígyó nem ér ennyit. Ráadásul Vy szerintem kiröhögne egy ekkora idiótát, nem gondolod? – ebben… van valami… Mindig is én vettem a szívemre a dolgokat… Vy mindig röhögve, félvállról visszaszólogatott és semmit semmin sem akadt fel. Szörnyen lassan leeresztem a fegyvert, de még mindig úgy nézek a svédre, hogyha tekintettel ölni lehetne, akkor ő már minimum tízszer távozott volna a túlvilágra.
– Akim, ígérem, hogyha átver vagy elárul minket, akkor tiéd lesz a megtiszteltetés. – hallom újra a százados hangját– De addig is, több ilyen ne legyen, különben kénytelen leszek radikálisabb eszközökhöz folyamodni. – teszi hozzá, mintha nem tudnám magamtól. Bólintok, hogy értettem és felfogtam, bár ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy legközelebb nem nyomom oda az állához a fegyvert, sőt… ha jobb kedvemben talál, akkor gondolkodás nélkül le is lövöm.
-Ez a fazon tényleg nem ér ennyit, próbálj meg lehiggadni. Mindenesetre hatásos volt. Szerintem innentől fogva ötször is meggondolja, hogy szóba hozza–e Vyt. Mindemellett roppant szórakoztató látványt nyújtott. Gyere, menjünk. – simítja meg a hajam Asimov. Utána fordulok, majd rövid gondolkodás után utána megyek. Leellenőrzöm, hogy a felszerelésemből nem hiányzik-e semmi, hogy minden a helyén, közben a százados és a svéd a tableten ellenőrizgetik az ellenség mozgását, és próbálják kitalálni, hogy merre is kéne menni, hogy ne keresztezzük egymás útjait a vasútig. De gondolom nem hülyék, és ők is ismerik a terepet annyira, mint a svéd. Nyílván ők is rá fognak jönni előbb vagy utóbb, hogy mégis hova fogunk igyekezni. Alexander és Dolohov egymást pátyolgatja, ellátják egymás sérüléseit, mint valami házaspár. Yelizaveta pedig feltűnő figyelmet szentel a százados és svéd között újra lezajló szópárbajnak.
Aztán végre sikerül megegyezniük a tervben és indulunk. A svéd elől, utána a százados, a két tudós, a német, én és Asimov. Egész nap menetelünk, hiszen a vasút nem épp a legközelebbi célállomás. Egy nap után simán elérnénk, de mindünknek van valamilyen sérülése, ráadásul olyanokkal vagyunk akik nem a kötelék tagjai. Kétszer annyi és kétszer olyan hosszú pihenőket tartunk, mint amit a százados normális esetben megengedne.
–Én ezt már nem bírom tovább! – hallom meg elölről Dolohov panaszos hangját. – Nincs erre ellenség, akkor nem értem, hogy miért nem pihenhetünk egy keveset? – pihenni? Három órája pihentünk fél órát…
–Sajnálom, de nem állhatunk meg. Minél előbb odaérünk, annál előbb biztonságban vagyunk.
–Vagy nem! Csak azt ne mondja, hogy éjjel is menetelni akar! Mi nem vagyunk katonák, szükségünk van az alvásra, meg a pihenésre! – erre a százados megtorpan, vele együtt mindenki megáll.
–Csak azt ne mondja, hogy az a pár óra alvás fontosabb, mint az élete. – fordul hátra a százados.
–Egyetértek a századossal. Minél előbb érünk oda annál jobbak az esélyeink a túlélésre, és ez megér egy kis izomlázat és verejtéket. Bár én nem vagyok olyan fáradt, bírom még pár óráig. Különben is, ha a becsléseim helyesek, akkor hamarosan ott is vagyunk. Eltaláltam? – pillant a svédre.
-Így igaz.
–Már csak kicsit kell kibírni. Mindenki fáradt, de muszáj időben odaérnünk. – simítja végig Alexander a nő vállát.
–De csak pár percre kéne megállni, ameddig kifújjuk magunkat. Ha egy picit pihenünk, akkor utána sokkal gyorsabban tudunk majd haladni. – néz elszántan a százados szemeibe, aki ridegen mérlegeli a helyzetet.
-Fél óra. De ez az utolsó pihenő, és ha legközelebb megállít minket, akkor ott is hagyjuk. – mondja véresen komolyan, majd keres magának egy szimpatikus fatörzset, ahova leülhet. Az ő példáját követve egy apróbb mosollyal Dolohov is letelepszik valahova, mellé a német. Legközelebb tényleg itt hagyjuk. A százados ilyennel nem szokott viccelődni.
–Hogy van a lábad? – lép mellém Asimov. – Megnézted már?
-Kutyabajom.
–Sántítasz. – teszi egyik vállamra a kezét. – Ha gondolod…
-Tényleg, bírom. Volt már ennél súlyosabb sérülésem is. – nyugtatom meg, és ellépek tőle és a százados felé bicegek, illetve próbálok nem bicegni. – Elmegyek sétálni.
–Sétálni? – pillant rám svéd úgy, mint ahogyan az elmeháborodottakra szokás, de a százados tudja, hogy ez a séta mit jelent és egy néma bólintással engedélyt is ad. Úgysem leszek távolt negyed óránál vagy húsz percnél tovább.
A legtöbb felszerelésem, amik a harchoz kellenek és most csak hátráltatnának, leteszem, és elindulok az erdőbe. Először élvezem a csendet, a lélegző fák nyugalmát, a neszező állatok békéjét, majd arra koncentrálok, amiért indultam. Óvatosan tovább haladok az ösvény mellett, takarásban, lépteim zaját felfogja az avar, de nem botlok katonákba. Mikor már visszafordulnék halk csobogás hangját sodorja felém a szellő. Elindulok a hang irányába, majd pár perc alatt elérkezem egy kedves, kanyargós kis folyóhoz. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nincs ellenség a közelben kilépek a partra, és elkezdem feltölteni a táskámba pakolt kulacsokat. Pont annyi van nálam, amennyien vagyunk. Miután ezzel megvagyok tenyereim a hűvös vízbe mártom, és felfrissítem magam, lemosom az izzadságot, az út porát, mindent. Míg a folyóparton pihenek szemügyre veszem a környező fákat is, de csalódásomra egyetlenegy gyümölcsfa sem nőtt errefelé. Akkor majd az állomáson kell élelem beszerző körútra indulni. Miért nem készültünk ilyen eshetőségekre is? Mondjuk, ha nem lennének velünk civilek, akkor ilyenekre nem is nagyon kéne figyelnünk, hiszen bírjuk nélkülözni egy ideig az elemi szükségleteink, de ők már nem annyira. Milyen jó lenne itt maradni, nem visszamenni, kivonni magam ebből az egészből, és örökre az azúr kékséget bámulni a fejem felett. De sajnos ezt nem tehetem meg. Összeszedelőzködök és elindulok vissza a pihenőhelyre.
Mikor kilépek a fák közül pár fegyverrel találom szembe magam.
–Csak én vagyok. – emelem fel a kezeim, mire a százados és svéd is leeresztik a fegyvert.
–Csak nem kisétáltad magad? – gúnyolódik a svéd, de nem foglalkozom vele. Leveszem a hátizsákom, amikben a kulacsok vannak, és szép sorjában kiosztom őket. – Van a közelben egy folyó.
-Ellenséges csapatok? – kérdi a százados.
–Semerre.
–Nagyszerű. Még tíz perc van vissza a pihenőből. –bólintok, hogy értem, és én is letelepszem Asimov mellé, és elkezdem összepakolni a holmim, amit az indulásom előtt ledobáltam. Szó nélkül ülünk egymás mellett a gondolatainkba merülve, aztán egyszer csak eszembe jut valami. Azt mondta, hogy van egy lánya.
–Mondd, hogy tudtad magára hagyni a lányod?
– Már katona voltam, amikor megszületett, és jó helyen van. A húgomnál. De mindig van nálam róla egy fénykép. Nézd, ő az. – kotor elő a zsebéből egy már igencsak megviselt fényképet, amin egy aranyszőke, égszín szemű vidám kislány mosolyog. Az őszinte, boldog arcot látva az én arcomra is felkúszik a mosoly.
-Nagyon aranyos. Szerencsés vagy.
–Tudom. De most indulunk. –pattan fel mellőlem, majd a kezét nyújtja, hogy felsegítsen. Elfogadom a segítő jobbot és már én is talpon vagyok.
Visszaállunk a sorba, pont úgy, mint pihenés előtt és nekiindulunk. Az utunkat ugyanúgy nem keresztezi senki, mint amikor én jöttem erre egyedül, és Dolohovnak, mintha igaza lett volna. Tényleg gyorsabban haladunk. Vagy csak a százados ösztönöz minket gyorsabb haladásra. Pár órán belül elérjük az erdő szélét, ahonnan gyönyörű panoráma képe fogad minket, ami egy apróbb városkára néz.
–Mire leérünk, beesteledik, és miénk a pálya. – húzza széles, magabiztos mosolyra az arcát a svéd.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2013. 09. 16. 21:03:39
|
| louisMayfair | 2013. 08. 14. 23:45:20 | #26904 |
Karakter: Mikhail Gregoyev Asimov
Megjegyzés: hidegháborús tömegjátékba
Az eddigi utunk gyakorlatilag egyenlő a katasztrófával. Gratulálok ennek a bohóc elitcsapathoz. Nem akarom itt feldobni a talpam, de sajnos nagyon úgy tűnik, hogy van rá esély az elpatkolásra.
Gyorsan a zsebembe süllyesztem az adathordozót. A letöltés elkészült, most az elsődleges cél, hogy kijussunk a bázisról. Vy közben leszedi a meglepetésünkre érkező katonákat, míg a kezembe kapom és élesítem a fegyverem.
- Ideje mennünk. – mondom és kilépünk a folyosóra. Ám alig két méter után megérkeznek a német kutyák, sortűzzel fogadva. Ez egyszerűen remek, viszonozzuk a tüzet és hajszálnyi előnyünk azért van. A vakolat lepotyog a falakról és a mennyezetről, a felkavarodott por rejt el minket a tökéletes lövések elől. Sikerül felülkerekedni a helyzeten, de a szerencse lassan fogyóban van.
Vynál bizonyára elpattanhat egy húr, mert mindenkit elkezd halomra lőni. Testek mindenfelé, lehetetlen szögekbe csavarodva, a kifolyt vérük karmazsin tengerré válik a neoncsövek fényében a padlón. Mire feleszmélek, azaz, hogy valami elsüvít a fülem mellett, arra fordítom a fejem és megpillantom eldőlni az utolsó testet, Vy és mögöttem. A tekintetem visszavezetem a kis lövés irányába, és az ifjú Apollót pillantom meg kilépni az egyik fordulóból. Ez igen, szép találat a kis nyilacskával.
Egy másodpercig értetlenül állok a dolog előtt, de aztán feleszmélek, ugyanis, ahogy már elhangzott a szájából, itt csak a felügyelőknél lehet fegyver. Könnyedén átkutathatták bármikor a szobájukat. Praktikus és nagyon ravasz!
Vy is Apollo felé pillant, ő pedig egy biccentéssel reagálja le az egészet. Figyelem, ahogy kutat a zsebeiben, majd a magasba emeli a kis mágneskártyát diadalittas pillantással, majd int nekünk.
- Kövessetek!
Egyetlen szó nem sok, annyit sem szólunk, csak követjük. Ugyan az áltata küldött tervrajzokról már az egész létesítményt megtanultam, ő mégis csak itt lakott, gyorsabb, ha ő vezet minket. A futás egy ajtónál ér véget, ahol a Svéd kinyitja és a rövid kis pihenő eddig tartott. Futva szedjük a lépcsőfokokat.
- Sally merre van? – kérdi idegesen Vy, amit meg is értek, tekintve, hogy régi csapattársa és barátja.
- Remélhetőleg már kijutott! – aha, tehát legalább felvilágosította, hogy merre menjen, mielőtt visszajött nekünk segíteni.
A lépcső tetején a Svéd megtorpan, lehúzza a kártyát és már hallom is a kattanást, az ajtó pedig kitárul.
Odakint valósággal forró a helyzet, Sally épp egy ellenséges katonát használ pajzsnak, és az öltözéke elég hiányos. Nos, valóban. Eddig is szép volt a számomra, de most egészen úgy fest, mint egy dühös Phütia. Vy besegí t neki, a Svéd pedig hasra vágja magát, még épp idejében, mert az ellenség becélozta, és mivel nincs golyóálló mellénye, csak annyit tehet, hogy használja félelmetes reflexeit. Ám az a pár golyó így elsüvít fölötte, egyenesen Vyt kapja telibe. Többségét a mellény felfogja, ám egy eltévedt golyó a nyakát éri. Az események gyorsan peregnek, alig van egy-egy szabad másodpercünk arra, hogy cselekedjünk. A svéd ki tudja melyik hullától, de szerez egy pisztolyt, amivel fedezi Sallyt. Mikor levegőhöz jutunk, felnézek és a svéd már Vy mellett térdel. Kérdő tekintetemre csak megrázza a fejét.
Ezen mondjuk nem csodálkozom, sajnos borítékolva volt a kedves csapattársunk halála, amivel eddig a küldetést elbohóckodta.
- Meg kell találnunk a századosékat. Vajon kijutottak? – vetem fel a kérdést, miközben a fák felé futunk, és azt is inkább csak nehezen morgom a nagy rohanásban. A talaj hepehupás, nagyon kell figyelnünk a lábunk elé. Mellettem a svéd kecses szökkenésekkel halad el, megelőzve, én pedig a nyomába szegődöm. Igyekszem oda lépni, ahova ő, és érezhetően tudja, hova kell érkeznie, mert a kátyúk sorozata negyedére csökken. Sally a svéd mellé kerül, itt nincs idő arra, hogy egyesével fussunk be a fák közé, három mozgó célpont pedig jobb, mint egy.
A golyók távolról közelednek felénk, elsuhanva mellettünk. Néhány a földbe csapódik, felszakítva a puha moha és fűcsomó rétegeket.
Az ifjú Apolló pedig csak akkor válaszol, amikor lendületből megkapaszkodik egy fatörzsben és bevágódik mögé, mi pedig mellé érkezünk.
- Ha jók a megérzéseim, az északi, torony felöli oldalon vezette ki őket az emberem. – fújja ki magát a szőke.
- Csodálatos, azt mondod, végig kell kerülnünk? – csattan fel Sally.
- Ha ismét egyesülni akar a kis csapatotok, akkor igen. – a svéd kikukkant a fa mögül, megbizonyosodva róla, hogy még elég nagy a fejetlenség.
Közben nem is olyan messze hatalmas zajt hallunk, mintha egy busz ütközött volna egy házzal. Tipikus hangot hallat, ami valószínűleg a becsapódást követően a helyet a földel tette egyenlővé.
- Mondom én, Alex okos gyerek! – örül a Svéd, bár nem igen értem, hogy minek.
A vezetésével persze elindulunk a fák rejtekében haladva abba az irányba, ahol a századosékat véljük. Nem kell sok métert megtenni, máris megpillantjuk a négy alakot, igencsak nagy kutyaszorítóban. Két tűz közé kerültek, ám mielőtt bármit tehetnénk, Sally valamit elhajít, már csak a röppályáját látom, ami igencsak szépen ível és pár ellenséges katonát megsemmisít. Lenyűgöző dobás.
Ahogy pedig a por és füstfelhő oszlani kezd, úgy érünk hiányzó társainkhoz és a tudós hölgyekhez. A fedezésre és egymás védelmére figyelünk, hisz nem hiányzik még egy csapattag elvesztése ebben a nehéz helyzetben.
A százados rögtön rá is ripakodik Sallyre.
- Hol a golyóálló mellény Sally?!
- Sajnos odavan uram. Hirtelen kellett cselekednem, a riasztó miatt… - feleli, és én csak a Svédre pillantok, végül is vele ment el a nő a laborba, de látszólag szeretne ebből is kimaradni. Odalépünk mi is a századoshoz, aki emiatt nem tudja tovább dorgálni kedvenc katonáját. Hát, jó is… Egyet már elveszített, és mivel a svédnek nagyon nem akaródzik ebbe a beszélgetésbe belemásznia, amit meg is értek, nekem kiül az arcomra, hogy a százados haragjára nem vágyom Vy miatt.
- Mi a gond?.. – kérdi szúrós pillantását nekem címezve, és kénytelen vagyok válaszolni.
- Elveszítettük Vy-t. Meghalt… - elég lett volna az is, hogy elveszítettük, de hozzáteszem, hogy senki ne tápláljon hiú reményeket. A számításom, azaz Svéddel a számításunk helyesnek bizonyul, mert a nyakamat rá, hogy ugyanarra gondol, amire én. A felettesem arcán árnyék fut át, be is fogom a számat, ám a svéd nem így tesz.
- Nem én voltam… - nyögi be, mintha attól tartana, hogy ráfogom. Mondjuk valóban neki szánták a golyókat, de teljesen megértem, hogy ösztönösen menteni akarta az életét, nem nézve hátra. Látom, hogy ez a felettesemnek sem tetszik, de ami megtörtént, az megtörtént. Képzelem miket gondol magáról most épp a svédről. Ha már egyszer lekígyózta, érthető, hogy nem bízik benne, de hát hülye is az, aki bízna benne.
- Akim hallottad? – szól bele a fülesbe, de választ nem kap, így nyílván halotta. – Akim!! – kiabál bele a kis készülékbe, és jogosan. Az a kedves szelíd művész lelkű Akimnak ez ma nem egy jó nap. Közel állt hozzá ez a Vy, de most a menekülésre kell összpontosítanunk.
- Itt vagyok uram… - jön kisvártatva a válasz. – Hallottam…
- Kitartás Akim, hamarosan találkozunk… Vigyázz ránk.. – és jogosan hívja fel rá a figyelmét a százados. - mindent elkövetek. – hangja komor és bánatos, nincs benne a csengés, mintha csak egy robot válaszolna. Majd én a kezeim közé veszem, csak tűnjünk el innen.
A százados a fejével int a hatalmas, több száz éves fa felé, melynek a törzse elég méretes ahhoz, hogy elrejtsen legalább négy embert egymaga.
- Mindenki kihelyezte a plasztikot? – kérdezi a százados tőlem és Sallytől.
- Igen százados.. – egyszerre válaszolunk, ezután megtörténik végre a bemutatkozás, habár nem a leg szerencsésebb helyzetben. Nem is figyelem igazán, csak a neveket, hogy melyik archoz párosul. Dr. Dolohov tipikusan az a nő, akit szívesen látnék az ágyamban, egy menetre jó lenne. Dr. Kiriyanova viszont, a tartásából és a tekintetéből ítélve nem ágymelegítőnek való, hanem tényleges vezetőnek. Míg a százados Zeusz, úgy a nő simán lehetne Héra. El is veszek a csodálkozásban, míg a fülemet viszont megüti a Svédről intézett mondat.
- Ezt meg már ismerik! – int flegmán a svéd felé. Alig bírok elfojtani egy vigyort, hogy mint tárgy, lett rá utalva. Hajjaj, mi lesz itt ezek között. Azt már felismertem, hogy a svéd egy vezéregyéniség, és itt két dudás egy csárdában. Márpedig, ha kutyaszorítóba kerülünk, akkor lesz egy kis harc az ifjú Apolló és Zeusz között, ezt előre látom.
- Persze, hogy ismernek már! – vigyorodik el. – Gyanítom, hogy már nagyon hiányoztam a tudós hölgyeknek! – micsoda egy komisz alak! Intésre előszedem az éjjellátókat és egy tartalékot, amit az említett szőkének adok át. A százados ad hármat az általa említett Coloskának, - le a kalappal, mivel etethette őt az anyja gyerekkorában, hogy ekkorára nyúlt? –és a két hölgynek. Míg ezzel bajlódik, én szívesen közbeszólnék, hogy elmondja, Vy hogyan is halt meg, de meggondolom magam, mert erre még lesz idő.
- Ash! – biccent a svéd kígyó felé, a vörös hajú szépség. – Örülök, hogy épségben látlak. – úgy tűnik, ők ketten egész jóban vannak, mondhatni, barátias a viszony kettejük között. Ez jó, mert könnyebb így a kommunikáció, ha értik egymást. Fél szemmel figyelem az Alex nevezetű colost, ahogy Svéd nevezte, és a kis porcelánbaba lelkivilágát próbálja nyugtatni. Ekkor az eszembe villan a zsebemben lapuló adathordozó és a százados mellé lépek.
- Uram.. – átnyújtom neki a kis tárgyat, ő pedig csak biccent és mellzsebébe süllyeszti. Utolsó simítások vannak hátra. - Gyerünk! – int és megindulunk az erdő mélyére.
A százados, Dolohov, Alex, a vörös, svéd utoljára pedig én és Sally a menet. Túl lassan haladunk, ez nem jó, de más esélyünk nincs, csak ha mélyen meglapulunk. Páran rálépnek az ágakra, többnyire Dolohov és Kiriyanova. Sally majdnem felbukik, de megtartva az egyensúlyát tovább halad. A magas német rendkívül kecsesen lépdel, mintha már begyakorolta volna a hangtalan járást ilyen fejedelmi magassággal is. Rendkívüli, szinte érzem a nemesi vért, mely a testében csörgedez, mert ez bizony nemesi vér, ha valaki, én, a munkásosztály beli paraszt ezt felismerem. A svédre pillantva csak annyit látok, mintha egy puma lépdelne mindig a megfelelő helyre. Nagy talány nekem ez a fickó, és én imádom a talányokat megfejteni. Nem csak nekem tűnik fel, hogy a megszokott erdei neszezések lassan elhalnak, mintha lapulna valami veszély a közelben. Egy olyan veszély, ami csak arra vár, hogy lecsaphasson ránk. A távolból még mindig a romba döntött létesítmény zajai hallatszódnak el.
A százados felemeli a kezét, rögtön megtorpanok és Sallyvel azonnal meglapulunk, de még így is fél másodperccel később, mint a szőke, aki reflexből teszi mindezt. Fél térdre ereszkedünk és minden részletre ügyelve pásztázzuk a környéket. A tudósok egész a bokrokba húzódnak, ez jó, így kisebb az esély, hogy megsérülnek.
A százados jelekkel kommunikálna, de pár jel után valóságos tűzvonalba kerülünk. A golyók záporozni kezdenek, a fákból apróbb szilánkokat, repeszeket szakítva ki. Fél szemmel látom, hogy a százados is tüzel, követem a példáját, a svéd szintén, de a helyzetet Sally menti meg, mivel még maradt pár játékszer a tarsolyában. A lövések abbamaradnak. A századost biztos, Akim tájékoztatja a helyzetről, mert különösebb aggodalmat az arcán nem látok. Az egyik nő, pillantásom odakapva Kiriyanova, hangját hallom meg.
- Százados! – a tudósnő Sally mellett térdel. – Ghukov alhadnagyot eltalálták! – francba! Már csak ez hiányzott. A százados már mellettük is térdel.
- Nem súlyos! – pihegi fájdalmasan. Ramaty állapotban néz ki.
- Ne mozogjon! – szól rá Dr. Kiryanova, mikor megpróbál felülni. – Képzett elsősegélynyújtó vagyok! Van elsősegély csomag magánál?
- A hátizsákjainkban van, de nekem már nincs meg!
- Tudsz jönni, Sally?! –hallom a századost. – Itt nem maradhatunk! Legalább két-háromszáz métert odébb kellene mennünk! – valóban, itt könnyű célpontok vagyunk, ha jön az utánpótlás, hamar el kell tűnnünk.
- Menjünk! – jelenti ki Dr. Kiryanova, engem pedig elképeszt ez a nő. Tökéletes Héra. – Ki fogja bírni, addig legalábbis, biztosan. Ha most látom el, sem biztos, hogy tovább bírja később. – jelenti ki köntörfalazás nélkül.
- Hé! – morran fel a sebesült lány. – Még élek ám, tudóskám!!!
- Igen, tudom! Én a későbbi állapotokról beszéltem.
- Gyerünk! – a százados lezár minden további beszélgetést, ugyanakkor Sally nagyon harciasnak bizonyul, a százados el akarja tenni a fegyverét, de megint meglep a tudós hölgy rátermettségével és páratlan eszével. Lenyűgöző, ahogy megőrzi a lélekjelenlétét.
- Százados, ez illogikus lépés lenne! Én támogatom az alhadnagyot, maga meg fedezzen bennünket, mert ahhoz viszont nem értek!
A százados mérlegeli a lehetőséget és visszaveszi kézbe a fegyverét, ami számomra még megnyugtatóbb. - Igaz! – bólint. –Gyerünk, már amennyire ez lehetséges.
Leghátul haladok, figyelve a sorra, fedezem őket, de olykor-olykor a hátam mögé is nézek.
- Mozduljon már meg, drágaságom, mert most nincs időnk a maga bömbölésére! – Svéd ügyesen összekaparja Rómeót és Júliát.
Mikor végre fedezékbe érünk, megfelelő távolságra a lövöldözés helyszínéről, int a felettesem, hogy figyeljek. Én nyitva is tartom a szememet, amíg a százados felméri Sally állapotát. A hírek nem valami bíztatók, mert a százados a táskájában kezd el keresgélni. Tudom mit. Morfiumot.
- Akkor nincs más, mint hogy amilyen hamar csak lehet, felszállunk! –jelenti ki bizakodva. Nekem lennének fenntartásaim, de most megint nincs itt az ideje.
- Milyen messze van a gép?
- Tizenöt kilométerre.
- Kicsi esélyét látom, hogy élve eléri a gépet – én még annyit sem.
- Kemény lány, ki fogja bírni! – próbálkozik a százados.
- Nincs kizárva. Mindazonáltal kicsi a valószínűsége.
- Valami gond van? – némán hallgatom a párbeszédet, mikor közbeszól a svéd is.
- Gond? – kérdez vissza Dr. Kiryanova. Hát gond az van. – Nem, gond az nincs. Mindössze Ghukov alhadnagy túlélési esélyeit latolgatjuk.
- Annyira súlyos? – komorodik el. Ó, hogyne. Tökéletesen tudom, mit forgat a fejében. A lehetőségeinket, és a kis menekülési terveibe nem fér bele egy sérült. Tisztában vagyok vele, hogy neki oly mindegy végül is, hogy velünk jön-e vagy sem. Engem felkészítettek erre a terepre, de ő még inkább tudja, mi merre hány méter. Legalább öt menekülési útvonalat előre kidolgozott már magának. Ha marad, akkor számolnia kell vele, a százados mindenképp megpróbálja megmenteni Sallyt. De most egyesével akarnak leszedni minket, a sérült csak lassíta le a többieket. Ha forró lesz a talaj a lába alatt, úgy is meg fog lépni. Ő nem cipelné Sallyt tovább. Megkockáztatom, hogy még a nyakát is kitörné a gyors, fájdalom mentes halál végett. - Eléggé – ismeri el a százados.
- Kocsi kellene! – morfondírozik, mire csatlakozik a barátja, ha lehet így nevezni.
- Kocsi? Kössünk el egyet! A bázis körül rengeteg terepjáró volt! – és tádám, a svéd már a kezébe is venné az irányítást, ösztönösen, akár egy vezető.
- Jó ötlet! Alexander-rel mi visszamegyünk, és elhozunk egy gépsárkányt! – ajjaj, két dudás egy csárdában. Három, kettő, egy…
- Senki nem megy sehova! – elfolytok egy groteszk vigyort. – El kell jutnunk a géphez, hajnal előtt! – folytatja a százados. Az addig rendben, de kocsival, főleg, ha a svéd vezetné, gyorsabban eljutnánk a sérülttel.
- Ez Ghukov jelenlegi állapotában nem fog sikerülni, ráadásul még kétséges az is, hogy túléli-e? – jegyzi meg Dr. Kiryanova.
- Százados, szerintem nincs más lehetőség! – a német is beleszól. Egész meggyőző és ügyes a srác, nem csoda, hogy a svéd az emberévé választotta. De azért szemmel kell tartani, mert ez a fickó nem nekünk dolgozik, hanem a svédnek. Ezzel mindenki tisztában van. Hogy miért, még nem tudom, de gyanítom a tudóshölgy miatt.– Nekünk van a legnagyobb helyismeretünk, jó eséllyel el tudunk kötni egy járművet. Maguk a másik sráccal meg tudják védeni a tudósokat, és a sérült bajtársukat! – a százados rám néz, én meg a fejem csóválom. Ez őrültség, tudom, hogy szereti ezt a lányt, de tényleg itt kellene hagynunk… Miután még mindig nem találja a morfint, odaadom neki a sajátomat.
- Menjetek… - engedi el végül a kettőt a százados. Nem igazán értem, miért kockáztatunk ennyit, tisztelem a századost, de én nem akarok mondjuk Sally miatt meghalni. Most jut el a tudatomig, hogy sokkal inkább szimpatizálok azzal a kettővel, mert én sem pepecselnék sokat. Itt hagynám a nőt és menteném az irhám. Nem mondok erről semmit.
- Sietünk és igyekszünk a hölgy számára megfelelő szállítójárművet találni. – a kis német egyyre szimpatikusabb. Talán kettejük közül ő a szív, míg a svéd az agy.
- Alex… - suttogja alig hallhatóan a kis porcelánbaba. – Vigyázz magadra… - milyen megható… milyen romantikus, milyen drámai, mint anno Anthigoné.
Mikor azok ketten eltűnnek, én nem várok tovább és megcélzom a századost a kérdéseimmel.
- Százados, jó ötletnek érzi elengedni ezeket kettesben? A beépített embernek jók a képességei, a német srácról fogalmam sincs, de amit menekülés közben megfigyeltem, hogy minden esetben Dr. Dolohovot védte. A másik indok a bizalmatlanság… Mi van, ha trükköznek? – magyarázom, de egy percre sem veszem le a szemem a környékről. A százados nem válaszol, hanem Akimnak szól.
- Akim látod a németet és a beépített ügynököt?
- Hol igen, hol nem… a fák megnehezítik a dolgom, mint eddig. – jön az egyértelmű választ, ezt még én is kihallom.
- Elvileg a bázis körül jó rálátásod lesz… Bármi gyanúsat látsz velük kapcsolatban azonnal lődd ki mind a kettő búráját!
- Nem bízik a beépített emberében? – hallom Kiriyanova hangját.
- Hiba lenne megbízni, egy alattomos kígyóban… Ha nem csinálnak butaságot, nem lesz gond, és ha mégis, jobb szemmel tartani őket… - válaszolja a százados.
- Nem értem ezt az állítást… Ash ember, a kígyójelző ez esetben miért szükséges? – elvigyorodom és odakapom a tekintetem, még látom, ahogy a százados befogja Antighoné tudóskislány száját és válaszol Hérának.
- Bármit szeretne mondani, azt túl hangosan mondaná, így maradjon csöndbe! Aggódik a nagyra nőtt német lovagjáért? Megértem, de jó lenne, ha végre észbe kapna, és felfogná szorult, már-már vacaknak mondható helyzetünket. Döntse el végre, hogy haragszik a srácra, vagy vakon megbízik benne? Személy szerint mind a két verziót ostobaságnak tartom, ahogy azt is, hogy olyan dolgon akar vitatkozni, aminek semmi jelentősége, ha a srác megbízható… Megértette? Remek! –visszatér Dr. Kiryanovához. – Ha lesz rá alkalmas idő, akkor kifejtem érthetően.
- Megtenné, hogy ezt most fejti ki? Úgy érzem, valamivel nem vagyok tisztában Ashal kapcsolatban és ez bosszant. Innen még úgy sem megyünk sehová… - Ash, tehát ez lenne az a név, amit megadott nekik. Nos, mivel gondolom a barátjává fogadta, nem fog neki tetszeni, amit hallani fog.
- Rendben. A kígyó, mint jelző ez esetben arra a tévhitre alapszik, miszerint a kígyó alattomos állat, és nem érdemel bizalmat. Megbízni Ashban, ahogy ön nevezi, olyan, mint egy kígyót ölelgetni. Előbb utóbb úgy is megmar, mert a természete olyan és kész. Volt már dolgom ügynökökkel! Azt kell, hogy mondjam, lehet bármilyen eszes, kedves, vicces, megnyerő és még sorolhatnám, milyen sok arca van egy ilyennek. Ha a helyzet igazán súlyosra vált, mindent és mindenkit magukra hagyva oldanak kereket és az életben maradásukért bárkit eltaposnak. – sajnos ez így igaz.
- Köszönöm százados, nagyjából megértettem! – jelenti ki határozottan, a nő. Mondjuk fura, egyértelműen látszik, hogy ezek között kimondatlanul ott leng az a bizonyos vonzalom. A százados csak ezért foglalkozhat ilyesmivel, mint a magyarázkodás, mert valamiképp ez a nő is kezd fontossá válni a számára.
- Uram... –szólalok meg, mikor elérkezettnek látom az időt arra, hogy én beszéljek. – Tudja, milyen időközönként kell adagolni a morfint, hogy folyamatos hatása legyen, de ne okozzon kárt?
- Igen… - néz az órájára.– Még negyed óra és kaphat egy újabb adagot.
Miközben a terepet figyelem egy apró nesz, egy ág reccsenése üti meg a fülemet. Odakapom a fejem, mit sem törődve mással, figyelek, minden izmom megfeszül. Valószínűsíthető, hogy egy remekül kiképzett csapat közeledik felénk. A százados egyértelműen rám pillant, én pedig már fel is készültem. A nők fölnéznek, nekünk ez ép elég, hogy köddé váljunk. Na, jó, csak behúzódunk az árnyékok közé. Pár méterrel arrébb megyünk, és még a légzésünket is halkra, lassúra visszafogjuk. A százados tudom mire akart ezzel az egésszel jutni, sajnos most ők a csali, hogy becserkésszük a minket cserkésző csapatot.
- Magunkra hagytak minket!! – rikkantja el magát, a porcelánbaba kétségbeesetten. Jaj, ne sipákolj már, habár kétségkívül jól jön ez most nekünk. Dr. Dolohov a tökéletes áldozat. A távolból, egy kocsi zaja töri meg a csendet, ami az alig 30 m-el arrébb található, kis hegyi ösvényen közeledik felénk. A jármű lassan fel is bukkan. Egy német gyártmányú katonai jármű, ami úgy fel van fegyverkezve akár egy tank, és elég nagy ahhoz, hogy mind kényelmesen elférjünk rajta, ráadásul, még két irányba is gond nélkül lehet tüzelni vele. Remek. Habár abban csak bízhatok, hogy a Svéd rájön a tervünkre, és hogy miért hagytuk ott őket, habár ravasz fickó, ebben nem lesz hiba. A Dzsip megáll, coloska pedig kiszáll belőle, elindulva a lányok felé. Mikor Dr. Dolohov meglátja, gondolkodás nélkül pattan föl és rohan oda hozzá, mint Júlia Rómeóhoz.
- Magunkra hagytak minket!! – bújik azonnal coloskához, aki értetlenül néz rá, majd a svédre, mintha tőle várna megvilágosodást. Egyértelmű, hogy a svédre hagyatkozik, aki irányította eddig.
- Már megint mi van? – hallom meg az ifjú Apolló hangját is, amint kiszáll. - Hol a két díszpinty? – kérdezi a vöröst, mert nyílván nem ad sokat Dolohovra.
- Eltűntek! – feleli nemes egyszerűséggel. – Segítségre fogok szorulni, hogy a lányt a kocsiba tegyük… - folytatja, mit sem törődve a ténnyel, hogy nem tudják hová kell menniük. Itt az idő, hogy a svéd nagyon gyorsan rájöjjön a csavaros eszével, mit miért teszünk. Látom rajta, hogy másodpercek alatt futnak át szinte a lehetőségek az agyán, aztán felkiált. Felkiált! Bingó!
- A lófaszt!! – csattan föl, mérgesen. – Leléptek ezek a görények!! Itt hagyjuk a nőt és mentjük a saját irhánkat. Nyilván valóan, amiért jöttek megvan, és a mi kimenekítésünk, huszadrangú volt számukra!! – színészkedik, és én adnék neki egy Oscar díjat.
- Ezek szerint azt akarja mondani, hogy nem értünk jöttek? – kérdezi kétségbeesetten Dr. Dolohov.
- Maga olyan ostoba, hogy az már fáj! – torkollja le a svéd, mire a Grál lovag a védelmére kel.
- Ne beszélj így vele! – csattan föl a német. – Jogos a kérdés, hisz azt mondtad azért jönnek, hogy kivigyék őket… - világos, tehát ezzel vette rá többnyire a cselekvésre. Hm. Azért én jobban bíznék svédben a helyében, ha már ekkora kockázatot vállalt, de majd rá fog jönni.
- ÓÓÓ talán nem voltam egyértelmű? Talán nem kerültek ki az épületből, és nem szívhatnak friss levegőt? – gúnyolódik, tovább fokozva a hangulatot, lehetőséget adva az ellenségnek, hogy elérkezettnek lássa az időt a támadásra. Három árny mozdul meg a sötétbe, megrezegtetve néhány bokrot. Alig érzékelhető, annak, aki nem figyeli, fel sem tűnne. Erre vártunk mi ketten. A százados megnyomja a gombot a detonátoron és az a tipikus hangsorozat jelzi nekünk, hogy a bázis a földel lett egyenlő. Engem ez az egész jelenet a kaptárra emlékeztet a Resident Evilből.
Likvidálom a hozzám közelebb eső személyt, a százados egy jól irányzott suhintással szabadítja meg a kiszemelt prédáját a fejétől a bozótvágóval, majd a harmadik vendégünkkel egy jól irányzott lövés végez. A svédet látom meg, füstölgő pisztollyal a kezében.
A századossal és a szőkével visszatérünk a kis csapathoz, ahol értetlenség ül az arcokon.
- Mehetünk… - a doktornőhöz lép. - Köszönöm, hogy beadta Sallyinek a morfint. – udvarolunk, százados?
- Azért hagyta itt vagy tévedek?
- De igen, és csak azt köszönöm, hogy megértette. – feleli, és felém fordul. – Segíts a kocsihoz vinni Sallyt. Remélhetőleg most megszabadultunk a csótányoktól egy időre. – bólintok, és a hátamra veszem a fegyverem, lehajolok és óvatosan emelem meg Sally testét. A százados a felső, míg én az altestét tartom meg. Némán lépdelünk a szerzett Dzsip felé, a tudósok is felszállnak, Sallyt is felemeljük. A német felpattan, hogy támogatni tudja a hölgyeket. Figyelem, ahogy a svéd a volán mögé ül be, egyértelműsítve, hogy ez az ő terepe, ő itt a GPS.
A következő jelenetet nem igen figyelem, sokkal jobban aggaszt a jelenlegi helyzetünk. Ám, amikor szállnék be, megfogja a vállam a felettesem és magához int.
- Gond van százados?
- Nincs, csak szeretném, ha Akim után mennél, és együtt jönnétek a megbeszélt pontra. – értetlenül nézek, hogy nekem ehhez most mégis mi közöm van? Aztán eszembe jut Vy. Ezek ketten jóban voltak, hát persze.
- Távol álljon tőlem, hogy parancsot kérdőjelezzek, de ez inkább kérésnek tűnik. Úgy érzi, nem tudna egyedül megérkezni, a megbeszéltek alapján? – ezt muszáj megkérdeznem, mert akkor ha nekem kell érte mennem és összekaparnom, akkor nekem is kell rá felügyelnem.
- Egy valamit tudok Akimról, és ezt megosztom önnel is. Igazán emberi és, bár ezt nyíltan sosem vallották be, Vy sokkal többet jelentett számára, mint egy csapattag. – tehát nem csak haverok voltak. - Valószínűleg nem okozna gondot neki a géphez érni, de nyugodtabb lennék, ha nem lenne most ebben az állapotban egyedül! Így érthető? – elgondolkodom ezen és összerakom a képletet. Aha, szóval szeretők voltak. Így már mindent értek.
- Megértettem százados. Ön biztos boldogul a többiekkel? –kérdezek vissza, mert ok, hogy két embert elveszített, de kapott helyette a nyakába két tudóst és másik kettő beugrót. A svédben mondjuk, nem kételkedem, látva az eddigi erejét, és én nem az emberben, hanem a képességeiben bízom. A másik srác pedig nyílván úgy cselekszik, ahogy a szőke fütyül. – Megoldom! – bekapcsoljuk a fülesünket. – Akim hallasz?
- Tisztán uram, láttam, hogy befutott a jármű…
- Igen, megérkezett! Elindulhatsz a megbeszélt pont felé, de kapsz egy úti társat. Asimov eléd megy. Beszéljetek meg egy találkahelyet és úgy gyertek tovább. – némi csend telepszik a fülesbe, majd kisvártatva a válasz.
- Értettem uram, máris indulok. – kilép a vonalból és a százados biccent felém. Ez egyértelmű, indulhatok. Pár hosszú lépéssel el is tűnök az erdő fái között, hogy megtaláljam a kedves útitársam, akivel el kell jutnunk a géphez. Annyi a szerencsénk, hogy én is ismerem a terepet, pár nem annyira, mint a Svéd, de a GPS-el a kezemben már csak el kell jutni a megbeszélt találkahelyig.
Pár perc múlva meglelem Akimot, aki már a fának dőlve vár rám. Az arca kicsit beesett, bár azt nem látom, hogy sírt volna, de látszik rajta, hogy kínlódik. Szó nélkül odalépek hozzá és a vállára teszem a kezem. A fejemmel intek, hogy induljunk.
- Gyere. – a hangomba igyekszem belevinni némi részvétet és szigort is.
- Jó. – bólint, de igencsak nehézkesen indul neki.
- Figyelj. – elkapom a karját. – Tudok rólad és Vyről. Meghalt a feleségem, egy kislányt hagyott hátra nekem. – elengedem. – Ha valaki, akkor én tudom, milyen a veszteség. De most nincs időnk a gyászra, a gépen vagy otthon meggyászolhatod tisztességesen, de ez még nem ez az idő.
Szavaimmal némi erőt adok neki, mert arcát megacélozza és hálásan bólint.
- Igazad van. Nincs most idő erre.
Bólintok és megindulunk. Kezemben a GPS-t nézem, hogy merre kell elindulnunk. A svéd és a százados kocsival másik úton megy, ami még aránylag autóbarát, de nekünk gyalog könnyebb a dolgunk, mert nem kell kerülgetni, egyenesen át tudunk vágni a bozóton.
A legsűrűbb növényzetbe vetem magam bozótvágómmal és hasítom magunknak az utat. Akim szorosan mögöttem lépdel, nagyon csendben, ám egyszer megbotlik, mert a hátamnak zuhan. Én megtartom az egyensúlyom, ő pedig a vállamra fog.
- Bocsi. Egy kiálló gyökér.
- Semmi baj. – még egy pillanatig nem mozdulok, hogy összeszedje magát.
Mikor ismét elindulok, kitartóan jön mögöttem, hallom a lépéseit és szinte a tarkómon érzem a leheletét. Most, hogy így jobban belegondolok, egész tetszik nekem a srác. Helyes az arca, a hangja pedig ott is megbizserget, ahol nem kellene ebben a helyzetben. Ha lenne időnk és mások lennének a körülmények, akkor még le is rántanám magamhoz egy gyors menetre.
Megszaporázzuk a lépteinket, ám Akim kicsit lemarad.
- Ne olyan gyorsan. – liheg.
Visszafordulok és látom, ahogy a bokáját fájlalja. Nyílván az a kiálló gyökér okozott neki kellemetlen sérülést pár kilóméterrel odébb. Visszafordulok hozzá és mellé lépek.
- Tudsz jönni?
- Persze, nem akadály, csak nagyon sok az ág meg a gally.
- Lépj oda, ahova én.
Ezzel a mondattal zárom le, mert már így is késésben vagyunk. Gyorsan kell haladnunk, de fél szemmel gyakran hátrapillantok Akimra, hogy minden rendben van-e vele. Egy meredek oldalon kell felmásznunk, és Akimot küldöm előre, hogy, ha megcsúszik, el tudjam kapni. Ügyesen felkapaszkodik a szikla oldalon, nem nagy, de meredek emelkedő. A sérült bokája, ha fáj is, nem mutatja, látszik, mennyire koncentrál.
Miután feljut, én is követem és itt már nagyrészt egyenletes a talaj, egy erdei vízmosás nyomán simán feljutunk a helikopterig. Hamarosan meg is halljuk Guseinovot a fülesen.
- Akim, merre jártok…
- Itt vagyunk százados… a tisztás mellett, északi irányban… - válaszolja a srác
- Remek, mi nagyjából veletek szemben… Legyetek óvatosak!
- Igenis uram… - Akim rám néz, én pedig bólintok. Most csak várunk, addig nem mehetünk ki a nyílt terepre, míg meg nem érkezik a helikopter.
A távolból, halk morajlás töri meg a csendet. A helikopter még messze jár, de erős robosztus hangja már érzékelhető. Ahogy egyre közelebb ér, meglapulva figyelünk, és várakozó állásban várjuk a pillanatot, mikor megindulhatunk.
A helikopter talpai lassan talajt érnek, a légörvény pedig alaposan felkavarja a környék növényzetét. Mi elérkezettnek látjuk az időt, hogy meginduljunk. Hamar a századoshoz érünk, biccentéssel jelezzük, hogy minden rendben. Segítünk rendesen elhelyezni Sallyt is. Szegény nő, rettenetes állapotban van. Egymás után szállunk be a helikopterbe, és ahogy belép a svéd is, a kint ácsorgó katona holtan esik össze. Már csak Guseinov százados hangját hallom, ahogy kiabál. - Mesterlövész!! – alighogy beugrik, én már azonnal csukom is be az ajtót. A pilóta megkísérli a felszállást, de a gép test megrázkódik. Igyekszem megkapaszkodni, de közben valahogy összegabalyodom Akimmal. A férfi egyik karjával átkarol, míg én igyekszem helyben tartani őt. Az eseményen másodpercek alatt zajlanak le, sokfelé nem tudom fordítani a figyelmem. A pilótafülke ablaka betörik. A pilótának annyi, a törzs oldalra billen, mi pedig, akár a twister, egymásra zuhanunk. Én a helikopter oldalának csapódom, Akim nekem, és a fejünk összekoccan. Pár pillanatra el is homályosodik minden érzékem, de kell egy perc, hogy magamhoz térjek.
A fejem sajog, nyögve próbálunk feltápászkodni, és többnyire életben vagyunk. Fél szemmel látom, ahogy a százados megvizsgálja Sally… holttestét. A lány tényleg nem élte túl az erőfeszítéseink ellenére.
- Meg fogunk halni… - nyöszörgi fájdalmasan Dr. Dolohov. Én közben Akimot támogatom fel, de a bokája enyhén sántít. Látom rajta, hogy erőlködik, tehát súlyosabb a sérülés, mint amilyennek látszik.
- Remek, most itt ragadtunk, és egy mesterlövész figyel minket a puskája távcsövén keresztül. – a svéd ténymegállapítása helyt álló. A százados és ő, szinte hallom, ahogy a gondolataikkal kommunikálnak. Ami persze nem lehetséges, de egy rugóra jár az agyuk.
- Négyes csapat volt. –Akimra pillant, és ez pont így is van rendjén. Ő a mesterlövész.
- Jó lenne tudni honnan lő, legalább az irányzékot, de nem fogja fölfedni magát, amíg biztos pontot nem talál, amit kilőhet. – mondja a drága, akit épp támogatok.
- Rózsás a helyzet. – morogja a Svéd. – Rendben, szükségem lesz még egy emberre.
- Mit tervezel? – morog a százados, de láthatóan érdekli a dolog.
- Elő kell csalogatnunk, hogy lőjön, nem? Én és mondjuk… - végignéz a társaságon. – Te. – mutat rám, háromra kirohanunk, te jobbra, én balra. Yeliza!
A doktornő felkapja a fejét, én meg furcsállom, mit akarhat a tudóstól?
- Igen, Ash?
- Ki tudod számolni a szuperelmés agyaddal, hogy honnan és milyen távolságról jön a lövés Akim segítségével?
- Én… Úgy gondolom, ez nem jelenthet problémát. Tudnom kell, a lövedék paramétereit és a becsapódást. Ha jól láttam, a katonát hátulról találta el. Kellene a sisakja, mert így még mindig nagy szöget zár be a lehetséges terület.
Ez ám a nő! Ha ezt tényleg kiszámolja, én megemelem előtte a sisakomat.
- De nem elég egy csali? – kérdezi Alex, talán azt hiszi, elég hozzá a hideg arisztokrata vére?
A svéd és a százados néma szempárbajt vívnak, aminek a végeredménye az, hogy a százados megváltoztatja a tervet.
- Egyszerre fogjuk elhagyni a roncsot. Több a mozgó célpont, és nyerünk vele pár másodpercet.
- És aztán? – kérdi a svéd.
- Amint fedezékben leszünk…
- Egy pillanat! – szakítja félbe Akim. – Egyik ötlet sem rossz, és mindkettő megvalósítható. – kérdő tekintetünkre magyarázni kezd. – A százados tervét vesszük előbb, kirohanunk, így nagyobb lesz az esélyünk a túlélésre, mint egyesével. Közben be is határolhatjuk, merről jönnek a lövések, kockázata van, de megtudjuk a mesterlövész helyét. Asimov lehet a csali utána, míg a szőke – pillant a svédre. – elkapja hátulról a nem kívánt társaságunk. Közben A százados, a magas és Én vigyázunk a tudós hölgyekre.
- Feltéve, ha túléljük. – veti közbe a doktornő, de Dolohov felnyög.
- Megint futnunk kell? Ezt nem éljük túl, ezt nem, mikor lesz ennek végre vége? Ez egy rossz álom! Mikor ébredek fel?
- Irina! – szól rá a német. – Végig melletted leszek, húzlak magam után, irányítalak, csak tartanod kell a lépést és nem lesz baj.
- Ó, ez csodás. Igazi élvezet. – morogja a svéd, rá pillantok és a bal karját fogja. Amint elkapja a pillantásom, elveszi a kezét. Hm.
- És mi van abban az esetben… - gondolkodik hangosan Yeliza. – Ha mi mind, kivéve Asht, egy irányba rohanunk, Ash pedig a másik irányba kúszik, míg eltereljük a figyelmet. Asht tájékoztathatjuk a mesterlövész hollétéről, így időt spórolnánk.
Ez a nő megint elképeszt. Ám az idő telik, peregnek a percek, igaz most elég nagy lehet a felfordulás, de még így is hamar el tud ide jutni az erősítésük.
- Százados! Mit tegyünk? – kérdezi Akim és mind választ várunk rá.
- Ha mind kirohanunk, többünket fognak lelőni, mint aki túlélte. Csinálnunk kell egy jó nagy füstöt, hogy nehezebb dolga legyen, utána kirohanunk, a svéd kígyó pedig a másik irányba. Ez így már működhet.
- Füst. – csettint a svéd. – Hogy ez nekem nem jutott eszembe. – morog, mintha nem ütné meg a saját mércéjét.
A százados kutatni kezd, egy a talapzathoz rögzített ládában talál is füstgránátot. Óvatosan a gép ajtajához helyezkedik.
- Mindenki felkészült? – kérdi, mire mind bólintunk.
A százados a lábával kilöki a gép ajtaját, élesíti a talált füstgránátokat és rögtön ki is dobja őket. A három dobozkából füst szivárog ki, egyre több, és több, fél perc se kell, és olyan füst kezd el terjengeni, hogy mi se látunk az orrunkig sem. A százados kiadja a parancsot, hogy fussunk. Egyesével ugrálunk ki a roncsból és én szorongatva, Akim csuklóját húzom magam után. Érzem, hogy bicegve szalad, de panaszom egy szó sem lehet rá, követ, mint egy hűséges kiskutya. Hallunk néhány lövést, szám szerint ötöt, az egyik golyó közvetlenül a fülem mellett süvít el. Pár méter után elérjük a fák oltalmazó vonalait, beugrálunk egyesével és egy nagyobb fa törzse mögé húzva Akimot. Egy erős lendülettel a törzshöz csapom, persze finoman, mert kárt nem akarok tenni benne, én pedig mellé lapulok. Lihegve figyelem a többi fát és megnyugszom, hogy mindenki ép bőrrel megúszta. A százados és Dr. Kiriyanova a jobb oldalamon, a német és Dolohov a balon. Mindenki kettesével egy-egy fa mögött.
- Ha a svéd ezt végigcsinálja, fizetek neki egy vodkát. – jegyzem meg magamnak, mire Akim felkuncog az abszurd helyzet ellenére.
- Nem kételkedem a sikerében. – mondja a százados, amivel meglep minket. – Mint mondtam, egy svéd kígyó. És egyre inkább azt gondolom, hogy nem is egyszerű kígyó, hanem egy igazi vipera.
Ez elgondolkodtat, de igazat kell adjak. Most várnunk kell. Percekig nem történik semmi, kivéve Dolohov hüppögését, szorosan bújik a némethez, mintha ő lenne az egyetlen ember, aki képes egyben tartani. A másik doktornőre nézve csak annyit látok, hogy gyakran a századosra téved a tekintete. Nocsak, egy ilyen veszélyes kaland összehozza az embereket. Végig se gondolom, de valami anyagot érzek a fülemnél. Akimra pillantok, aki épp a bal fülemet törölgeti egy zsebkendővel, aztán rá is szorítja. Értetlen arcberendezésemre válaszol a ki nem mondott kérdésre.
- Vérzik a füled.
Ez a három szó és ez a kedves gesztus egészen a lelkemig hatolnak. Senki nem volt még velem ilyen kedves, leszámítva a lányomat és a testvéremet. De sokat ezen sem agyalhatok, mert percek múlva visszaér a svéd. Persze az ágak reccsenésére mindannyian odakapjuk a fejünket és a fegyvereinket is, de csak a szőke feje tűnik ki a bokrok közül.
- Le a mordályokkal. – morog, és deréktól lefelé foltokban csurom vizes.
- Veled mi történt? – hallom meg a német hangját.
- Pecáztam. – válaszolja gúnyosan, majd a százados felé dob valamit. Egy tabletnek tűnik.
- Meg fogsz fázni. – kontráz a vörös doktornő.
- Megszáradok. – von vállat, és a karjáról nekünk dobja a lőszer öveket, amiket a mesterlövésztől szedhetett el.
A százados alaposan tanulmányozza a tabletet. Csak pontokat látok rajta, ahogy mellé lépek.
- Ezek itt mi vagyunk. Ez egy műholdas követő. – mondja Guseinov. – Itt pedig a német katonák.
- Már nincsenek messze. – szentségelek egy sort és Akim lép mellénk, a sérült lábát kímélve.
- Hogy jutunk most biztonságos helyre?
- Mikor felkészítettek az akcióra, megtanultam egyet smást a környékről, de nem annyit, hogy boldoguljunk. – ez pedig csak egyet jelenthet.
- Svéd! – fordul felé a százados, miközben a szőke a gatyája szárából facsarja a vizet. – Te vagy olyan ravasz vipera, ha még itt vagy, az azt jelenti, hogy van menekülő útvonal. És a fajtádat ismerve, legalább három oldalról biztosítottad magad.
- Ez igaz. – vigyorog a svéd. – Van pár lehetőség, a régi bánya, a cigánykaraván…
- A bánya? Nem veszélyes az? – szól közbe a német.
- De. De, viszont kíváncsi voltam és körülnéztem. Ötletnek jó a bánya, de én nem kockáztatnám meg, csak ha nagyon ég a talpam alatt a talaj. Egyedül még neki is vágnék, de csoporttal, főleg nőkkel nem szívesen teszem be a lábam.
- Már elnézést, de ezt vitatnám! – Kiriyanova látszólag nem szívleli a meglátást, hogy nem lennének képesek lemerészkedni oda.
- Mondd tovább! – morran a százados, lezárva a vitát.
- Na, jó, összegezzük. Van egy bánya, ahová nem szeretnék lemerészkedni megint, közelebb van és gyorsabb. Van a vasút, messzebb van ugyan és kis kanyart kell tenni vele, de biztonságosabb, és marad az erdő maga, ami viszont nagyon hosszú. Van nem messze egy cigánytábor, karavánnal, talán ők kisegíthetnek minket ruhával. Rendes bagázs, csak tudni kell a nyelvükön. Még egy darabon el is tudnak vinni, de nem szeretném őket veszélybe sodorni. Végül úgy is Nyikolaj százados dönt. –tér vissza a svéd a századoshoz. - De én a vasutat javaslom. Nekem végül is, mindegy, mert én mindenhonnan képes vagyok kereket oldani, de a csapat nem biztos.
Jogos észrevétel.
- Nem kell a számba adni a választ! Cigányokkal nem alkudozom, és bár a vasúthálózat is rejt veszélyeket, az ötlet és a gondolatmenet elég precíz ahhoz, hogy ezt válasszam. – feleli a százados.
- Helyes, akkor talán a vonaton alhatok is egy kicsit, már ha nem akarják megfejni szegény kicsi kígyót a méregfogáért.
- Ha ez metafóra volt, akkor elég gáz... De az alvás egyre csábítóbban hangzik számomra is. – csak pislogunk mi többiek a két dudás egy csárdában beszélgetését hallgatva.
- Akkor csodák csodájára kivételesen egyet értünk. Ki hitte volna? - cinikusan. - Alex, kérlek, menj előre és vezess minket. – a svéd és a százados érezhetően farkasszemet néznek. - Utálom másnak mutatni a hátam.
- Tőlem nem kell féltened a hátad... Ha meg akarlak ölni, azt szemtől szembe teszem.
- Csak vigyázz, százados, mert te talán egyenes vagy, de ha sarokba szorulok, nem biztos, hogy én is az leszek. - figyelmezteti a természetére, és tetszik az őszintesége. - Sőt, ha az érdekem úgy kívánja, egyáltalán nem biztos, hogy az leszek. Megjegyzem, egyetlen épeszű ember sem kedvelne engem, szóval én kedvelem azt, aki nem kedvel, mert az nem bolond. – ehhez egyikünk sem tud hozzászólni.
- Remélem egy pillanatig sem jutott eszedbe, hogy bízom benned. Alattomos vagy... egy igazi kígyó, de ha kígyókról van szó, akkor én mongúz vagyok... és mindig számítok a támadásra.
- Reméljük, nem kerülünk szemtől szembe, hogy meglássuk, ki a veszélyesebb. A mongúz, vagy a kígyó? – esküszöm, ezeknek, kettejüknek inkább az ágyban lenne a helyük. Mi lesz itt az út során, ha ennyire csépelik egymást? Megrázom a fejem és Akimra pillantok. Ő csöndben hallgatja a vitát, arca elkomorul, nyílván Vy jut most az eszébe. Észrevétlenül odanyújtom kezem az övéhez és megfogom a kezét. Finoman megszorítom.
|
| narcisz | 2013. 08. 13. 22:11:43 | #26871 |
Karakter: Nyikolaj Guseinov Százados
20:00
A gép a megbeszélt időpontban fut ki a hangárból.
Jómagam, szokásomhoz híven, az első elém kerülő helyre teszem le magam, Sally pedig mellém. Nem mintha én lennék a legjobb társaság, főleg ebben a kimerült állapotomban nem. Ahogy a fejem támaszt talál le is csukom a szemem, hogy egy kicsit pihenni tudjak. Szükségem lesz az energiámra, és mivel pihenés terén nincsenek hatalmas igényeim, ez a pár óra repülés elég is lesz. Sally viszont kitűnő társaságnak bizonyul ehhez a pihentető művelethez, és nem szól egy árva szót sem. A küldetés nem spannol fel, hisz már hozzászoktam, és az egyik olyan, akár a másik. Nem hoz sok újat. Amúgy sem mondhatnám, hogy élvezetből csinálom, amit teszek. Tudom, elcsépelt gondolat, hogy a hazámat szolgálom, de nálam ténylegesen ez a helyzet, hisz’ másom sincs. A gép monoton duruzsolása kellően segítségemre van a pihenésben, és már épp kezdenék a mély alvás szakaszba lépni, mikor az ülésemet valaki rugdalni kezdi. A szemeim azonnal kipattannak, és Sallyre nézek, aki hátra biccent a fejével.
- Üdv – hallom meg az új tag hangját.
- Mivelhogy együtt kell majd dolgoznunk, huzamosabb ideig… arra gondoltam egy kicsit összemelegedhetnénk – Vy hangjára azonnal elkap az idegroham. Nem csak nyilvánvalóvá válik, hogy ő próbál az idegeimre mászni, és rugdossa a székem, mint egy hülyegyerek, de még ezt az idegileg labilis srácot is baszogatja. Próbálok nem foglalkozni vele, hisz ha már Vy-től képes összeomlani, akkor tényleg nem való terepre. Ismét lehunyom a szemem, de ez a megnyugvás, csak egy pillanatig tart. Vy ugyanis fennhangon kezd röhögni, és akkorát rúg a háttámlámba, hogy majd kiszakad a tüdőm. Lendületből fordulok hátra, hogy helyre rakjam ezt a vadbarmot, aki már a küldetés kezdetén ráaggatja a csapatra a debil jelzőt.
- Vy moderáld már magad, az Istenedet! Ha nem hagyod ezt abba, esküszöm, hogy kidoblak a gépből, de felszerelések nélkül!! – talán kicsit hangosabbra sikerül a kelleténél, és valamivel türelmetlenebbre, mint amilyen általában vagyok. Még az új srác is összerezzen, pedig nem is neki szántam a lecseszést.
Mindössze a címzett nem veszi a lapot, hogy most tényleg morcos és harapós hangulatban vagyok.
- Jajj már, Szívemszottya, ne keseregj. Lesz még egy csomó időd alukálni – kezd el gügyögni, amitől csak meredten nézek rá. Az, hogy nem szólok semmit, csak egyre rosszabbat jelent. A gondolataim rémisztően gyorsan csapnak át gyilkos vágyakba, és már-már azon vagyok, hogy benyúlok a csücsöri szájába, kihúzom a nyelvét és azzal fojtom meg szépen módszeresen. Sally szerencsére látja rajtam, hogy lassan nem csak mondom, de tényleg neki esem itt a gépen, így inkább átveszi a kioktatást.
- Hagyd már békén a századost, idióta buzeráns! Nem látod, hogy fáradt? Veled ellentétben, ő egy percet se lógathatta a farkát! – ehhez a vitához, most tényleg nincs hangulatom, és inkább hagyom, hogy Sally intézze el a dolgot helyettem. Ami az egészben igazán bosszant, nem is Vy, hisz ő mindig ilyen, és alapban tudom is kezelni a helyzetet. A gond igazi forrása az új srác. Még mindig nem értem, miért sózták a nyakunkba, és ha a gyanúm beigazolódik, ez a kis katona a mi viselkedésünket figyeli, hogy akció után jelentést írjon rólunk. Ennek fényében pedig Vy viselkedése a legkevésbé sincs hasznunkra. Kívülről leginkább úgy tűnhet, hogy a tekintélyem próbálja aláásni.
Ahogy Vy elhallgat akaratlanul is Akimra pillantok, aki rosszallóan csóválja a fejét Vy irányába. Ezek ketten pont most szórakoznak? Morgom magamban, de jelen pillanatban inkább előre fordulok, és ismét lehunyom a szem.
- Idióta… - morogja Sally, amin haloványan elmosolyodom. Remélem most lesz esze és nem szól vissza neki. Sallyt tényleg nem tanácsos felhergelni, még egy ilyen nagydarab fickónak sem, mint amilyen Vy.
- Sally, drága… - kezdene bele valamibe, mikor egy nagy csattanás szakítja félbe mondandóját. Azonnal kinyitom a szemem és ismét hátra fordulok. Esküszöm olyan ez, mint egy rossz kabaré, Asimov pedig a nézőközönség.
- Azt hiszem mára már eleget szórakoztál – Akim szó szerint mögénk oson, mert mikor legutóbb rápillantottam, még a gép másik felében tanyázott. Remek, majd ő helyre rakja a jómadarat. Mondhatni ért a nyelvén. - Asimov őrmester, ha majd lélekben felkészült, kérem szánjon egy néhány percet erre a hülyére. Ha egy kicsit megismeri, már könnyebb lesz elviselni… - fejti ki könnyed mosoly kíséretében véleményét, és kezét szorosan Vy száján tartja. Ezen ismét elmosolyodom, majd remélve, hogy már nem lesz folytatás, ismét előre fordulok és lehunyom szemem.
- Sally, ha a légtérbe érünk, ébressz fel, kérlek… - simítok kezére, de szemem ha nem muszáj nem nyitom ki.
- Rendben százados… - feleli kedvesen , immár teljesen nyugodt hangon.
A fáradtság lassan újra erőt vesz rajtam és mély álomba merülök. Sally kérésemnek megfelelően ébreszt, pont mikor belépünk Németország légterébe. Kell némi idő, hogy összeszedjük magunkat, és ugrásra készen várjuk, hogy a megjelölt pont fölé érkezzünk. A felszerelést már a földön ellenőriztük, de azért biztos ami biztos, még egyszer ránézek.
***
- Lehetőleg ne nagyon essünk szét, senkit nincs kedvem az erdőben keresgélni. Vy, ez rád is vonatkozik – adom ki még az utolsó utasítást, ugrás előtt. Ez leginkább Vy-nek szól, aki hajlamos elfelejteni, hogy ez egy éles bevetés és nem a móka, kacagás helye.
- Igenis Százados! – tiszteleg az említett feltűnően vidáman, már-már gúnyosnak nevezhető idióta. Kétségem sincs afelől, hogy készül valamire. Megállítani úgy sem tudom, így nem is foglalkozom vele. Mondhatni kicsit sem féltem, mivel lehet bármijen idióta húzása, az éles helyzetekben bizony megállja a helyét.
A piros lámpa zöldre vált, jelezve, hogy megkezdhetjük az ugrást. Természetesen Vy az első, utána Sally ugrik, majd az új srác, Akim és utoljára én. Eredetileg nekem kellene elsőnek ugranom, de szeretem szemmel tartani őket, így ha gond van, talán még tenni is tudok valamit. A szél elég erős idefönn, így elég nehézkes lesz pont oda jutni, ahová terveztem. Mindegy, hisz gyakorlott ugrók vagyunk, meg oldjuk.
Zuhanás közben, végig szemmel tartom a többieket, és természetesen Vy ökörködését is látom, miközben folyamatosan figyelem a magasságmérőt. Mindenki a megszokotthoz mérten szépen oldja meg a feladatot, kivéve Akimot, akin még így zuhanás közben is látom, hogy bambul, majd röhögni kezd.
- Akim, merre jársz! – szólok hozzá a fülesen keresztül, de semmi válasz.
Nem kísérletezhetem sokat, így egy pillanatig sem habozok, ezen a szinten pár másodpercnyi csúszás is elég egy helyrehozhatatlan hibához. Változtatok a pozíciómon és megpróbálom behozni a köztünk tátongó távolságot. Így vagy úgy, ez nem egyszerű feladat, hisz nem repülünk, hanem mind a ketten zuhanunk. Fejjel lefelé fordulok, és megpróbálok nyíl egyenesen maradni, hogy minél kevesebb felületet adjak az alám vágódó légáramlatoknak. Jelen pillanatban még mérgelődni sincs időm, mivel rendkívüli pontosságot és precizitást igényel, amire készülök. Emellett ez veszélyes is, hisz azt kockáztatom, hogy mind a ketten itt maradunk. Nem valószínű, hogy van még egy ilyen barom szakaszvezető, aki ezt megkockáztatná.
A távolság egyre csökken köztünk, de az sem utolsó észrevétel, hogy a talaj is egyre közelebb kerül.
Pár méterrel tőle, kinyújtom a karom és egy igen pontos mozdulattal, megkapaszkodom a hátizsákjában, majd a másik kezemmel a mellkasán található, immár vörösen villogó fogantyút megrántom. Az ejtőernyő azonnal kinyílik, én pedig elengedve megpróbálok kellő távolságba kerülni tőle, hogy a saját ernyőm is kinyissam. Mire kellő távolságba érek, a vörös fény már villog, ami számomra nem sok jót ígér. Megrántom a fogantyút, az ernyő pedig kinyílik és nagyot ránt rajtam. Mázlimra, pont egy légörvénybe kerülök, ami dob rajtam akkorát, hogy az ernyőnek sikerül fölvennie a megfelelő állapotot.
-Akim, figyelj oda! – morranok rá a fülesen keresztül, mikor már kellően lecsillapodom és a lábaimba is visszaáramlik a vér. Mérges vagyok, mivel ez nem az első eset, hogy Akim a levegőben bambulva készült élő rakétaként a földbe csapódni.
Földet érést követően, szívem szerint felképelném Akimot, mivel szemmel láthatóan föl sem fogta, hogy mind a ketten ott maradhattunk volna. Tudom, hogy fáradt és neki Vy a helyi kisistenség, akinek a bolondozásait áhítattal figyeli, de ez a húzása akkor sem volt mindennapi.
- Jól van uram? – lép mellém Sally, aki nyílván észleli dühöm. Na, igen, ahogy a táskába gyömöszölöm vissza az ernyőt és ellenőrzöm a felszerelést, egyértelműen lejön, hogy dühöngök.
- Semmi gond Sally… készülődj… – jelentem ki határozottan, miközben az új srác Asimov merengését figyelem.
- Ez nagyon szép volt! – dicséri olvadozva. Ez a kölyök se normális, ha még bíztatja is.
- Mármint aaa…
- Igen a mutatvány. Bár jelen helyzetben nem volt túl helyénvaló, azért mindenképpen szép.
- Végre valaki elismer! – ez a nagy marha meg játssza az eszét. Bár valójában nem igen figyeltem arra, hogy mit művelt. Akimra koncentráltam, és ha tudná, hogy valószínűleg az ő kis mutatványa miatt került veszélybe talán visszavenne az arcából. Mindegy, ez most nem a dorgálás helye. Túl kell lépnem az idegbajomon és folytatni a küldetést a lehető leg higgadtabban. Összekapom a cuccaim. Az ejtőernyőket elrejtjük, hisz ugyan erre jövünk vissza a találkozási ponthoz. Most csak a fegyverekre, a lőszerekre és a bombákra van szükségünk.
- Vy! Sietnétek? Nem piknikezni vagyunk itt! – szólok közbe a csevegésükbe, mert itt ténylegesen minden az időzítésen múlik.
Auf der Strasse nach Moskau
maschiert eine Kompanie,
das sind sie Reste
von Adolfs ganzem Heer;
Sie konnten schon Josef sehen,
und mussten wieder stiften gehen,
wie einst Napoleon.
Kezd el németül óbégatni, de legalább megmozdul, és végre indulhatunk. Legelöl megyek Sallyvel, és próbálom belőni, hogy pontosan merre is kell mennünk, így bár hallom, hogy a hátam mögött beszélgetnek, arra, hogy miről folyik, a beszélgetés nem tudok. Talán jobb is így, legalább addig sem idegelem magam. Bassza meg, tényleg fáradt lehetek! Állapítom meg magamnak, mivel ennél azért jobban szoktam tolerálni Vy baromságait.
Mikor lassan elérjük a megfelelő helyet, hogy szétváljunk Akimtól, elkezdem kiadni az utasításokat:
- Akim, lassan szétválunk, te fogsz fedezni minket… Most, is mint mindig tartjuk a kapcsolatot a fülesen és bármi gyanús mozgást észlelsz, azonnal tájékoztatsz. Az egyetlen változás, hogy most nincs közös találkozási pont. Amint elhagyjuk a veszélyzónát, te utánunk jössz és csak azon a helyen találkozunk ismét, ahol a gép fölvesz minket – magyarázom nagy lendülettel, majd elhallgatok, várva, hogy a címzett válaszoljon. Válasz hiányában azonnal megállok és velem együtt mindenki. Fura mód, Akim is megáll, de a tekintete, megint elvarázsolt. Vy felemeli a kezét és kicsit megmozgatja arca előtt, de semmi reakció, így vállat von.
- Akim, már megint hol kódorogsz? Vy intézkedj… - utasítom kicsit morgósan. Nem akarom elhinni, hogy a csapatom atomjaira hullik. Az egyik bohócnak érzi magát és az új – valószínűleg megfigyelésre ideküldött – tagot szórakoztatja. A mesterlövészem, akinek szemmel kell minket tartania, és a lehető leg éberebben figyelnie, meg póni földön sétálgat, egy szép virágos mezőn. Valójában persze az sem érdekel, ha a pokol tornácán balettozik. A lényeg, hogy nincs itt és lejáratja a szakaszt.
- Föld hívja Akimot, Föld hívja Akimot… - kezdi el böködni az arcát, mire végre visszatér a valós világba. – Na végre! Kezdtél ijesztő lenni.
- He? – jön az értelmes tekintet. Asimovra nézek, aki sandán figyeli az eseményeket. Furcsa fickó, és engem nagyon bosszant a jelenléte, de most ismét Akimra kell figyelnem.
- Mert kérdeztem valamit és nem válaszoltál, és a százados is kérdezett, de arra sem reagáltál.
- És akkor most te fogsz minket fedezni… fenomenális – húzza el Sally a száját, mire Vy szeme azonnal megrándul. És igen, az engedetlenség egy újabb megnyilvánulása. Egy normális szakaszban ezt nem lehet megtenni, főleg nem bevetés közben.
- Nem mintha téged azzal a halom gyilkoló géppel védeni kéne! Te vagy a két lábon járó pokol! – vág vissza Vy, és már érzem is, ahogy Sallyben megy föl a pumpa, akár egy időzített bombában.
- Na idefi… - támadna vissza Sally, de a vállára rakom a kezem, hogy legyen elég. A beszéd azonnal abba marad, hisz mint mindig, most is elég egy jól irányzott tekintet.
- Uram, jól vagyok. – előzi meg kérdéseim és dorgálásom. Nem mintha túl gyakran oktatnám ki, és most sem állt szándékomban. Nekem elég, ha látom, hogy itt van. – Csupán elbambultam.
- Értem. – nézek végig arcán alaposan, mintha ott kutatnék igazi válaszok után. Persze ez valójában fölösleges művelet, mivel nagyjából sejtem mi a gondja. Ha tehetném, vele küldeném Vy-t a megfigyelőpontra, hogy tartsa benne a lelket, de persze ez luxus lenne, így azzal kell dolgozni ami van. - Akkor megismétlem, bár nem szeretném többször: Az adóvevőn szokás szerint tartjuk a kapcsolatot, és te tájékoztatsz minket mindenféle mozgásról. Viszont most kivételesen nem lesz közös találkahely visszaindulás előtt, mivel nem csak egy-két embert kell likvidálni és hasonlók. Elég nagy a terep, szóval neked tovább kell maradnod a megfigyelőpontodon, ameddig mi gyorsan lelépünk, majd utánunk jössz. Csak vigyázz, nehogy késs, mert nem várunk senkire. – hadarom el újra a mondandóm.
- Értettem. – feleli, jóval határozottabban, mint eddig, de ez még akkor sem győz meg arról, hogy valóban végig toppon tud maradni.
- És itt a bázis térképe. – nyújtok át neki egy összehajtott papírt, majd a vállamra akasztott karabély tusára támaszkodom. – Van kérdés? – nézek szemébe komolyan.
- Nincs. – feleli, mire biccentek és tovább indulunk. Az erdőben botorkálva a célunk felé Sally mesélni kezdi a kis gyújtóbomba történetét. Ki találta fel, hogyan, és a hozzá kapcsolódó apró baromságokat, aminek a felére sem figyelek. A külső mozgással, jelekkel és a környezettel vagyok elfoglalva. Majd gondolataim kicsit elkalandoznak. Nem túl messzire, csak Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova irányába, és a kezembe kapott fotóra. Az a vörös hajzuhatag és a hatalmas keblek lebegnek a szemem előtt. A karcsú izgalmasan ívelt vonalai már csak a hab a tortán. Ezen gondolataimat azzal magyarázom, hogy rég voltam nővel, de ez azért csak részben van így. A hölgy ugyanis túlságosan az esetem, és mivel nem vagyok benne biztos, hogy élve kijuttathatjuk őket, sajnálom, hogy nem futhattam vele össze normális körülmények közt. Persze talán rossz, hogy katonaként nem vagyok biztos a dolgomban, de egy éles bevetésen semmi sem biztos. Egy kósza golyó pillanatok alatt húzhatja keresztbe a gondosan megtervezett lépéseket. Arról nem is beszélve, hogy nagyjából egyikünk sincs igazán toppon.
Alig fél óra múlva, Akim leválik tőlünk, Sally ismételten vitába bonyolódik Vy-vel, de mivel ezt roppant halkan teszik, és még elég távol vagyunk a bázistól, rájuk hagyom. Ez amúgy is csak szájtépés. Asimov mellém sétál, és köntörfalazás nélkül teszi föl kérdését, amire mellesleg már számítottam.
- Mindig ilyen laza a fegyelem? Az emberei, mintha nem igazán vennék komolyan önt…
- Csak levezetik feszültséget… Amint elérjük a vörös zónát, Vy is vissza fog venni az arcából.
- Biztos benne? – jön az újabb alattomos kérdés.
- Igen, mert tudja, ha veszélyezteti a küldetést, akkor magam ölöm meg! – felelem, és bár elgondolkodtató, teljesen komolyan gondolom. Lehet, hogy nem ordibálok, vagy pattogok, de ennek csak egy oka van. A határokat már rég megszabtam, és ezzel mindenki tisztában van a csapatban. Vy az egyetlen, aki teljesen a széléig képes elmenni, de még ő is megtorpan, mielőtt átlépné. Ezek az apró, akció előtti viták, mindössze felhúznak, mivel fölösleges energiapocsékolásnak érzem. Viszont, ha ettől jobban teljesítenek éles helyzetben, akkor elnézem nekik.
Közelebb érve a bázishoz, csöndre intek mindenkit, és meglapulva várakozó pozícióba tesszük magunkat, hogy Akim jelezze, elfoglalta ő is a pozícióját.
-Nyik, kész vagyok. – szól bele végre a fülesbe, mire a többiekre pillantva biccentek.
- Remek. Újság? – érdeklődöm, halkan. Eközben Vy veszettül mutogat, hogy mondjam meg Akimnak, bökdösi az arcát. Azonnal leintem, hogy ez most nem aktuális, de csak nem hagyja abba, és már Sally is beszáll a vitába.
- Semmi különös. Nyugi van. Senki sincs az udvarkon, csak az őrök, azokból négy mozog párosával. Az egyik páros most jár az északi részen, a másikat épp váltják. – elég nehéz így Akimra koncentrálnom, de igyekszem kizárni őket a beszélgetésből. Vy viszont csak nem hagyja abba és már beszédbe is elegyedik Sallyvel, vagyis inkább vitába. Tudom én, hogy bátorítani akarja Akimot, hogy nyurga érezze, lélekben vele van, de ezt tehetné csendesebben is.
- Értem. Bármi változás van, azonnal szólj. Mi nyugatról közelítjük meg az épületet. – felelem kivártatva, miközben megpróbálom őket csendre inteni. Kezdek tényleges pipa lenni, de már Sallyire is. Fáradtak elcsigázottak és türelmetlenek, de ez akkor sem normális ebben a helyzetben.
- Vettem. – kapom a választ és közben feladva a csitítgatást nézek a két rakoncátlan tisztemre, úgy, hogy végre érezzék, most már illene kussban maradni, vagy golyót repítek a fejükbe. Ezt nyomatékosítom is azzal, hogy a karabélyt kiélesítem és rájuk fogom.
- Akim… - sóhajtok és leeresztem a fegyvert, mikor végre veszik a lapot.
- Igen, uram? – kérdez vissza azonnal.
- Vy mindenáron azt üzeni, hogy bökdösi az arcodat. Csak azért mondtam el, mert azt ígérte, hogy ezek után kussban marad. Szóval pofa alapállásba! – zárom le a témát, egy erőteljesebb mordulással, de azért nem túl hangossal. Esküszöm, joggal aggatják ránk a defektes csapat jelzőt és én meg vagyok a bohócok vezetője, a porondmester.
- Köszönöm. Amint odaértek szóljatok. – utolsó szavait követően megszakítom a kapcsolatot, és teljes csendben indulunk meg a célpont irányában. Végre Vynek is sikerül a pofáját alapállásra raknia, és katonaként tenni a dolgát visszakérdezés, mókázás vagy méltatlankodás nélkül. Ezt már szeretem, hisz elvileg egy profi kommandós csapat vagyunk vagy mi.
A nyugati bejárat közelébe érve, lapulásra intem a többieket és én is alaposan meglapulva lépek ismét kapcsolatba Akimmal.
- Akim, itt vagyunk. Merre járnak az őrök? – érdeklődöm, hogy merre szórjam szét a kis csapatot, amíg ismét csatlakozunk a bázis bejáratánál. Miért válunk szét? Ennek egyszerű oka van, mégpedig, hogyha két ember lebukik, a többi még segítségére lehet, ráadásul könnyebb észrevétlenül beosonni, ha nem, mint a birkák vonulunk be.
- Vétel. Három óránál és tizenkét óránál. Szabad a pálya. A nyugati részen nincs mozgás. – kapom a választ, mire azonnal mutogatni kezdem az utasításokat. Nem szeretnék beszélni, még akkor sem, ha még megtehetném, mert attól tartok, hogy azzal csak bátorítanék egyeseket.
- Vettem. – felelem még Akimnak, és ismét megszakítom a kapcsolatot. Innentől kezdve ténylegesen teljes hallgatásba burkolózunk, és mivel mindenki tudja a dolgát, elindulunk a célpont felé, két felé válva. Sally a megbeszéltek alapján mellettem halad. Egymást fedezzük, én elől megyek ő pedig közvetlenül mögöttem, figyelve a gyanús mozgást. Az épületet meglepően könnyű megközelíteni, amit annak tudok be, hogy úgy érezhették, talán kevésbé feltűnő, egy kisebb katonai létszámmal dolgozó bázis. Legalábbis a környéken élőknek. Az egyik falnál alaposan meglapulunk, mert a két őr, pont az orrunk előtt halad át, majd mikor már kellő távolságba érünk, az ajtóhoz sietünk. Lépteink halkak, szinte nesztelenül, mégis villám gyorsan mozgunk a terepen, mintha már ezerszer jártunk volna itt. Ez persze csak a gyakorlat miatt van, hisz lehet egy küldetés bármilyen a terep nagyban meghatározza a hozzáállásunkat és, hogy milyen stílusban oldjuk meg a feladatot. Nyílt terepen sokkal nehézkesebb, de itt az erdőben, a sötét oltalmában mondhatni egyszerű dolgunk van.
Elérve a bejáratot, mind a négyen az ajtó két oldala mentén meglapulva figyeljük a mozgást, majd az órámra pillantok. A fegyverrel eközben persze folyamatosan a környezetet pásztázom. Amolyan szurikáta módjára, követjük, az oson, lapul, fél módszert. A kellő időben jelzek Vynek, aki biccent és kinyújtva kezét megnyitja az ajtót. Az időzítés remek, az ajtó kinyílik, mi pedig a szokásos módszert követve behatolunk az épületbe.
Az ajtó mögött, egy hosszú lépcsősor fogad minket, amin elindulunk lefelé, mélyen a föld gyomrába. Jó sokat haladunk lefelé, szépen óvatosan, figyelve, nehogy a gyatra világításban meglepjenek minket. Éjjel lévén, csak a jelzőfények mutatják az utunkat, és majd 60 métert haladva lefelé, egy újabb ajtóba botlunk, ami pont akkor nyílik, mikor oda érünk. Tökéletes időzítés, de nem rohanunk be. Óvatosan hatolunk be, majd miután mindenki beért, azonnal megpillantjuk az emberünket, lila nyakkendőjében.
A gond, hogy nincs egyedül.
Egy ismeretlen tag van vele, tipikus német egyenruhában. Fegyvert fogunk rá, és már épp meghúznám a ravaszt, mikor a beépített Svéd kígyó elém lép.
- Ne, ő az én emberem… segít nekünk.. – ujjam leveszem a ravaszról, de továbbra is célra tartok, hogy ha egy rossz mozdulatot is tesz, akkor a kis kígyó válla fölött kilövöm a tag szemét. Az egyenruhája egyértelműen mutatja, hogy német, így nem igazán értem, mióta lehet velünk. Illetve, hogy miért nem tájékoztattak erről a kis apróságról. Ennek ellenére, talán hasznunk származhat belőle, de még mielőtt leereszteném a fegyverem, alaposan szemügyre veszem, majd leveszem a sisakom és kilépek a többiek közül.
- Vajon van fegyvere? – érdeklődöm, elkerülve a kellemetlen meglepetéseket.
- Nincs, de adok neki… A bázison, csak a felügyelőknél lehet fegyver… Alexander katona, de valójában nyelvész… - le sem veszem róla a tekintetem, ahogy arra sem adok utasítást a többieknek, hogy a fegyvert leengedjék, így kettő karabély csöve még mindig rájuk szegeződik, miközben Sally a többi mozgást figyeli, nehogy váratlanul meglepjenek minket.
- Nem kell neki fegyver… - fordulok teljes testemmel a beépített ember felé, és utasítom a többieket egy laza kézmozdulattal, hogy a srác rendben van.
Ezt követően, mintha végleg elkönyveltem volna magamban, hogy a srác velünk van és mehet minden tovább, az embereimhez kezdek beszélni.
- A menet… Vy… te viszed magaddal Misát…- az említett azonnal mellém lép, és mintha használt volna neki az a pár perc amit Misával töltött, csak kussban várja az utasításaim – Te tudod mi a dolgod és azt is, hogy hol… Menjetek és legyél nagyon óvatos… - Vy bólint, így tovább adom az utasításaim. Ezt már szeretem, ha minden emberem rám figyel. - Sally, vidd a lilakendős kígyót és ne feledd, amit már megbeszéltünk.. – Sally is bólint és elindul a pasassal. Meg kell mondjam aggódva nézem, ahogy eltűnnek az egyik fordulóban. Ha Sallynek baja esik a tag hibájából, esküszöm kibelezem. - Coloska… - fordulok a váratlanul felbukkant játékostárs felé. – Te velem jössz és megkeressük a hölgyeket. Figyelj a mozdulataidra, mert nem fogok habozni, ha szórakozol! - hangom mint mindig határozott és erőt sugároz, emellett pedig ott az a kis nyomaték a mondatom végén, hogy még véletlenül sem viccelek. Nem szól semmit csak bólint, és ez azért meglep. Engedékenyebb, mint a embereim. Persze ez nem változtat a tényen, hogy amint nem lesz rá szükségünk, golyót kap. Eszemben sincs hazaárulókat magammal cipelni, ha arra nem kaptam külön utasítást a feletteseimtől.
Előre küldöm, hisz ő mégis csak kényelmesebben mozog a bázison belül, és ami még fontosabb, így szemmel tudom tartani. Hosszú kanyargós folyosókon haladunk előre, majd egy lépcsőhöz érve lefelé vesszük az irányt. Nem kapkodunk, és ha az emberem lenne, még büszke is lehetnék rá, hisz remekül figyel az apró részletekre, és igyekszik valóban hasznos kismozdony lenni.
A megfelelő szintre érve, az egyik saroknál egy rejtett kis beugrást veszek észre, és amíg a Coloska azzal van elfoglalva, hogy ellenőrizze a következő folyosót, ezt kihasználva, előveszek a táskámból egy adag PW5 öt és fölerősítve a kis zugba élesítem, majd tovább követem. A srác hirtelen megtorpan és kicsit elgondolkodva fordul felém.
- A hálótermekben, mind a két lánynak külön szobája van… - suttogja az infót. – külön belépési kódokkal és egy felügyelővel. – nem reagálok túl hevesen, csak komoly tekintettel hallgatom végig.
- Tudod a kódokat? – kérdezem, hogy végre bökje ki az igazi lényeget.
- Igen… - jön az egyszerű, de lényegre törő válasz. Biccentek a fejemmel, hogy mehetünk tovább. Az ajtók elé érve, kiválasztom Dr. Kiryanova luxus celláját és megállva előtte a Colosra pillantok, aki ujjával elmutogatja a számkódot. Azonnal megjegyzem és vele egy időben nyomkodom be a számokat. Az ajtó, halk kattanással nyílik, én pedig villám gyorsan siklok be rajta, azonnal becsukva magam mögött.
A szobában egy igen érdekfeszítő, és egyben fantáziát izgató látvány fogad.
Dr Kiryanova áll előttem, egy szál alsóneműben, ami valljuk be az én szemszögemből egy részt nagyon is dicséretes megoldás, más részt viszont felér egy kisebb kínzással. Egy hosszú pillanatig le is dermedek a csodás idomok látványán. A szoba világítása, minden apró részlet felfedezésében segítségemre van, amit nem is vagyok rest kihasználni.
Alaposan végig mérem, cseppet sem leplezve, hogy bizony nem hagy hidegen. A tökéletes homokóraforma, mellé hatalmas és szemet gyönyörködtetően formás keblekkel, feszes kerek, fenékkel rendelkezik, és bár ténylegesen elmerülök a látványban azért érzékelem az alig egy méterrel mellette heverő nőt. Teljesen eszméletlen, vagy halott, mivel vérzik a feje. Nem figyelem meg alaposan, hisz számomra lényegtelen szempont, hogy eszméletlen vagy halott. A lényeg, hogy gondot biztosan nem fog okozni, hisz ha valami csoda folytán magához is tér, nem lesz képes komoly, vagy akár koordinált mozdulatokra. Dr. Kiryanova látványa, úgy is lenyűgözőbb, így teret engedve fantáziámnak, egy kicsit elképzelem, mit tudnék tenni egy ilyen testtel, és a hozzá csapott finomságokkal. Az igézően világító szempár, és csodás telt ajkak már tényleg, csak a hab a tortán. Ez a nő, az én szememben egész egyszerűen tökéletes.
Végül elszakadok a csodás fantáziaképtől és katonához mérten a feladatra összpontosítva köszörülöm meg torkom.
- Khm… – köhintem el magam, hogy jelezzem azért jelen vagyok.
Szégyenérzetem természetesen nincs, mivel meglátásom szerint akkor lenne probléma, ha nem vizsgáltam volna meg alaposan az elém táruló idomokat. – Elnézését kérem, Dr. Kiryanova, hogy így önre törtem – fordítom félre a fejem, mintha szorult volna belém némi jó modor. A valóságban mindössze így könnyebb elszakadnom a fantáziálástól és a szexuális hiányérzetem lassan mardosó kínzásától. A tény ugyanis tény marad, hogy minden egyes akció magában rejti a kudarc és ezzel együtt a halál lehetőségét. És lehet bármilyen felkészült, vagy tudatos gondolkodású valaki, erre képtelenség felkészülni. Az egyetlen, ami számomra erőt biztosít egy-egy nehezebb küldetést követően, hogy az eltávomon bizony rendesen kiélem magam. Ez utóbbi viszont elmaradt és ezt a tényt talán nehezebben viselem, mint a fáradságot.
- Honnan tudja a nevemet?! – kérdése némileg meglep. Leginkább azt várom, hogy szóvá tegye, miért bámultam meg annyira, némi rosszalló pillants kíséretében. Esetében viszont mind a sikongatás mind a számonkérés háttérbe szorul és úgy tűnik a tények érdeklik. Ez ismételten jó pontot jelent nálam.
- Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Dr. Kiryanova! – válaszolom tisztelettel hangomban. Igen az erőt és a határozott fellépést mindig tiszteltem, főleg ha ez egy nő felől érkezik. Nem pillantok rá, de határozottan válaszolok. – A nevem Nyikolaj Guseinov, a Tízedik Független Különleges Erők Alakulatának századosa. A küldetésem, hogy önt, Dr. Kiryanova, és Dr. Irina Dolohov-ot kiszabadítsam erről a bázisról, és Chuchkovo-ba, a Moszkvai Katonai Körzetbe, a Tízedik Független Különleges Erők Alakulatának bázisára szállítsam – egy pillanatra elgondolkodom. Nem vagyok benne, hogy meg kell említenem számára, de jobbnak látom a teljes körű felvilágosítást. Ki tudja mennyire veszítette itt el az időérzékét. – Kérem, jól öltözzön fel, mert odakint hűvös van, 7-8 fok.
- Köszönöm, százados- feleli határozottan. Nyílván tisztában volt vele, így nem is magyarázkodom tovább. – Két percet kérek, és elkészülök.
- Rendben van – bólintok és a felügyelőtiszthez lépve letérdelek mellé, hogy ellenőrizzem az állapotát. Közben persze a szemem sarkából érzékelem Dr. Kiryanova mozdulatait. A felügyelő életjelei le vannak lassulva, vagyis teljesen eszméletlen, még az sem kizárt, hogy kómába zuhant, de az biztos, hogy egyelőre még él. - Jó nagy erővel kellett ehhez megütni. - Jegyzem meg magamnak, és az ajtóra pillantok, amin hajszálak és vér díszeleg. Így már az eszköz is megvan. Amíg vizsgálgatok Dr. Kiryanova is elkészül, így felállva felé fordulok.
- Alaposan helyben hagyta, Dr. Kiryanova, de életben van – Halovány mosolyra húzom a szám, mert ez tényleg nem semmi egy tudóstól. Nem csak az erő, hanem, hogy képes volt rá. Minden bizonnyal tombol az adrenalin a testében, még akkor is, ha ez nem látszik rajta. – Azt hiszem, hogy jó lesz észben tartani, hogy még véletlenül se bosszantsam önt fel! – viccelődöm, de a várt mosoly helyett, csak két értetlenül csillogó szempárral találom szembe magam.
- Nos, ezt a figyelmességet megköszönöm – feleli és látszik rajta, hogy még mindig a viccet próbálja értelmezni – hisz’ nem szeretek bosszankodni, de gyanítom, hogy ezzel más is így van.
Egy pillanatra lefagyok utolsó mondatán. Azt hiszem, jobb ha félrerakom a viccelődést, legalábbis nála és ténylegesen a tényekre hagyatkozom.
- Menjünk, Dr. Kiryanova! – vonok vállat, és azonnal a folyosóra lépek. Mozgás nulla, Coloska valahol eltévedhetett. Visszafordulok Dr. Kiryanova felé, hogy biztonságba tudjam, amíg utána nézek a késlekedés okának.
- Kérem, hölgyem, maradjon itt egy pillanatra! – állítom meg a fal mellett, és a másik szoba elé lépek, majd egy határozott mozdulattal kinyitom, és félig belépek. A mondat felét sikerül elkapnom, és bár fogalmam sincs, miről folyik az eszmecsere, a tökölést nem bírom, főleg egy ilyen helyzetben nem.
- Úgy van, nem marad semmi… Ne most csevegjenek, mozgás! – morranok rájuk, amitől egy tipikus rosszalló pillantást kapok a szépséges Dr. Dolohovtól. Nem állítom, hogy érdekelne, mit gondol rólam. Ő az a típus, akire azt mondják édes baba. Nem mondom, hogy nem mozgat meg bennem semmit, hisz tényleg vonzó jelenség, de és ez a lényeg, hogy számomra túl kislányos. Folyton azon gondolkodnék, hogy mikor törik össze a kezemben.
- Ki maga? – kérdezi, mintha nem lenne nyílván való. – Azonnal azonosítsa magát! – adja utasításba, ami a felettesemtől elfogadható, de tőle nem. Azt hiszem a jelleme sem lesz számomra túlvonzó. Kényes és akaratos. Jelen pillanatban pedig úgy fest, mint akinek nem jutott dinnyeföld. Szemmel láthatóan Coloskára rágott be, aki a háttérbe vonulva lesütött szemmel hallgat. Nem a izgat mi folyik kettejük közt, de a késlekedés és az időveszteség nagyon.
- Nyikolaj Guseinov százados, az orosz különleges alakulat 10. számú csapatának vezetője. Óhajtja esetleg az azonosítószámomat is, vagy esetleg elindulhatnánk? – válaszolok egyértelműen és némileg röviden, mind ezt olyan tekintettel, amiből azonnal érthetővé válik, hogy nincs idő körülményes bemutatkozásokra, és itt lenne az ideje, hogy mozgásra bírja lábacskáit.
- Köszönöm uram. – feleli, elégedetten. - Felőlem mehetünk, de azért rá … - bök Coloska felé, mire felvonom szemöldököm. - … fokozottan figyeljen.
- Köszönöm a jó tanácsot. – felelem röviden és tömören, ezt követően azonnal Coloskára nézek, aki úgy fújja ki a levegőt, mint egy mozdony, majd hozzám lépve egy fegyvert nyújt át.
- Erre úgy gondolom nincs szükségem… - elveszem tőle és bólintok. Ha ezt most megpróbálta volna elrejteni előlem és netán észreveszem, az biztos, hogy gondolkodás nélkül lelövöm! Eszes srác azt meg kell hagyni. Bizalomra játszik, de nálam ennél jóval többre lesz szükség. A fegyvert elrakom és visszalépek a folyosóra Dr. Kiryanovához a két másik személlyel együtt.
- Százados! – szólít meg Dr. Kiryanova, egy igen értetlen tekintettel. – Egészen biztos benne, hogy körültekintően válogatta össze a partnereket ehhez az akcióhoz? – kérdezi köntörfalazás nélkül. Nem semmi a csaj! Vagy nem érdekli, vagy nem érzi zavarónak, hogy az a személy akire ezzel célozni akar, szintén jelen van.– Bármennyire is tisztelem Alexander-t, kénytelen vagyok rámutatni a tényre, hogy ő az Európai Unió katonatisztje! – teszi még hozzá, hogy teljesen nyilvánvaló legyen, amit már az első mondatból is értettem.
- Ajándékcsomag volt! – jelentem ki és körbetekintek a folyosón gyanús mozgás után kutatva. – A beépített ügynök úttörő becsületszavát adta, hogy megbízható a pasi! – magyarázom meg, hogy teljesen érthető legyen a dolog. Mondjuk tőlem a fejét is rátehetné Coloska szavahihetőségére, az is hidegen hagyna és bizalmatlanul állnék hozzá.
- Bízok az ön ítélőképességében, százados! – nyugtázza a dolgot.
- Ne abban bízzon, Dr. Kiryanova! – mosolyodom el felé fordulva. – Inkább ebben! – ütögetem meg, a mellkasom előtt pihenő karabélyt.
Zárószavaimra, mint egy varázsütésszerűen megszólal a riasztó zavaróan sipákoló hangja.
- Alexander!!! – csattan fel ezzel együtt Dr. Dolohov, ami el is vonja figyelmem a tényről, hogy a sikító zaj számunkra azt jelzi – sürgősen lépjünk le!!! – Nem igazán értem miért gondolja, hogy Coloskának bármi köze lenne a dologhoz, hisz egy pillanatra sem mozdult el mellőlünk, de ez nem is lényeges.
- Ez nem én… – kezd el védekezni. Meglátásom szerint viszont ez szintén nem alkalmas idő a bugyuta vitatkozásra, így azonnal elindulok a folyosón vissza az általam ismert kijárat felé.
- Ne arra! A másik irányban van egy átjáró!
Kiált fel Coloska, mire megtorpanok és Dr. Dolohovra pillantok. Nem várok tőle válaszokat, mindössze pont mellettem tartózkodik. Ennek ellenére biccent, így biztosra vehetem, hogy a srác nem hazudik. Coloska elé lépek és szúrós pillantással nézek szemeibe.
- Ha átversz… – morgom a srácra, aki bár nem szól egy szót se, határozottan és egyenesen állva állja tekintetem. Egy pillanattal később eltűnik Dr. Dolohov szobájában és nem sokkal később egy kártyával a kezében tér vissza, majd határozott léptekkel indul el a folyosón.
Nem habozok. Elindítom utána a két nőt, én pedig közvetlenül a hátuk mögött lépdelve pásztázom a folyosót, fegyverem célra tartva. Egy két helyen megállok és kirakom a megbeszélt plasztikot. Az elsődleges feladat még mindig a bázis megsemmisítése, én pedig ehhez tartom magam, legalábbis amíg erőmből kitelik.
Az idő sürgetése és a visító vészriadó, bennem is felnyomja az adrenalin szintet. A csendesnek tervezett akció, lassan háborús övezetté fog változni, ami tovább növeli a kudarc lehetőségét. Esélyeket és lehetséges hibákat latolgatok, hogy ne érjenek váratlanul a felmerülő akadályok. Ebből és az adrenalin túltengésemből persze semmi sem látszik. Megtanultam, kezelni, és a hasznomra fordítani. Számomra az adrenalin jó cimbora, aki segít a lehető leg gyorsabban reagálni. Az agyam ilyen esetekben jobban fog a megnövekedett vér oxigénszinttől. Testem és agyam, egyaránt uralom, miközben egyenletes nyugodt lélegzetvétellel próbálom kordában tartani, hogy ne hatalmasodjon el rajtam.
A folyosó végén megérkezünk ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Coloska azonnal az ajtóhoz lép, én pedig ugyan ezzel a lendülettel a falhoz intem a két tudóst, majd fél térdre ereszkedem a fal mentén és újra a folyosót pásztázom ellenséges mozgást keresve. Hallom az egyre közeledő lépteket, de gyakorlott fülem a távolságukat is felméri. Messze járnak még tőlük, de biztos, hogy ezen a szinten vannak. Csak remélni tudom, hogy elég szétszórtak és felkészületlenek ahhoz, hogy ne vegyék észre a kihelyezett plasztikot, ami végképp dugába döntené az akció sikerét.
A léptek és a kiabálás egyre hangosabbá válik, közelednek. Egy sürgető pillantásra Coloska felé fordítom tekintetem. A keze remeg, láthatóan nem vett még részt éles bevetésen, vagy ha igen az elég rég lehetett. A lányok is nyugtalanok, Dr Dolohov úgy reszket, hogyha nem lenne ekkora zaj, talán hallanánk a csontjai zizegését. Dr. Kiryanován is látszik a feszültség, de meglepően jól kezeli. Ezt nyugtázva fordulok vissza a folyosóra és mikor kattan a zár felegyenesedve, hátrafelé menetben pásztázom tovább a folyosót, egészen addig, míg el nem érem a többieket. Az ajtóban megállva, leeresztem fegyverem, de ujjam a ravasz közelében tartom és féloldalasan bekukkantok az ajtóban ácsorgók mellett. Jónak tűnik, de persze ez nem sokat jelent.
- Ez a toronyba visz, de van egy kijárat a földszinti részen is. Egész pontosan egy ablak… - magyarázza Coloska.
- Csak siessünk… – motyogja Dr. Dolohov. Nagyon fél, bár ez nem meglepő, hisz az élete és a szabadságaga tét.
- Felmegyünk a földszintre – jelentem ki határozottan, hogy ne mélázzunk sokáig, mivel a zajok már vészesen közelről érkeznek. – Indulás! – adom meg a kezdő lökést. Szavamra mindannyian elindulnak egymás után szedve a végtelennek tűnő fokokat. Mint eddig most is én megyek hátul, folyamatosan szemmel tartva a hátunkat. Nem haladunk túl sokat mikor Dr. Dolohov megtorpan.
- Nem megy… – suttogja kimerülten. Nem szólok semmit, csak tovább figyelem a lépcső, mint két irányát. A zajok túl furcsán törnek meg az ívelt falakon, így nehéz eldönteni, hogy pontosan honnan érkeznek.
- Irina… – hallom meg Coloska hangját – Menni fog… Már nincs sok hátra! – bíztatja lágy hangon. Ez pont az a stílus ami nekem sosem menne. Talán pont ebben lesz hasznomra ez a német? Gondolkodom el egy pillanatra, de nem nézek rájuk. - Bízz bennem… Együtt menni fog! – győzködi. Sejtettem, hogy gondok lesznek a lánnyal, de még csak most jön a neheze. Nem vagyok benne biztos, hogy túléli ezt a kis kalandot. Szemmel láthatóan elszállt minden ereje és kitartása. Nem akarom sürgetni a srácot, úgy tűnik bár a hölgy mérges rá, mégis bízik benne, és a higgadt lelki állapot jelen helyzetben nagy előnyt jelenthet a túlélése érdekében.
A lány végül megindul, és folytatjuk utunkat fölfelé. A képcső rendesen kanyarog, beláthatatlanná téve a két irányt. Ettől azért elég kiszolgáltatottak vagyunk.
- Ez az. Ez éppen a talajszinten van. – áll meg Coloska és egy alacsony, de ugyanakkor elég magasan lévő ablakra mutat. Remek, ez lehet, hogy a talajszinten van, de mi nem. Morgom magamba észrevétlenül.
- Ki tudod nyitni? – morranok fel, hogy végre a lényeget is megtudjam. A kijáratot látjuk ez eddig okés, de jelen helyzetben csak egy mézesmadzagnak tűnik, amin nem biztos, hogy- személy szerint én- kiférek.
- Remélem – feleli kisvártatva. Nem nézek rá, mivel továbbra is a lépcsőfeljárót figyelem. Hallom, ahogy matatni kezd az ablakkal, de teljes figyelmem az esetlegesen felbukkanó ellenségre összpontosítom.
- Százados! – hallom meg Coloska hangját. – Gond van!
- Mi a gáz?! – fordulok felé, és fél szemmel még mindig a kanyarulatot figyelem.
- Ezeket a hevedereket – mutatja a két fém pántot, ami az ablakot nem engedi egy bizonyos szögnél jobban buktatni – nem tudom innen leműteni!
- Állj félre! – intek fegyveremmel gondolkodás nélkül.– Önök is, Dr. Dolohov, Dr. Kiryanova! – intek a két tudósnak is és a falhoz állítom őket és a fegyvert sorozatlövés helyett egy golyós tüzelésre állítom.
- Ne!!! – rikkantja el magát Coloska. Tudom, hogy mi a gondja, de ez a kiáltás hangosabb, mint amekkora zajt a fegyverem kiad. Nem figyelek rá és két lövéssel megszabadítom az ablakkeretet az akadálytól.
- Nyugi! – eresztem le a fegyvert és Coloska felé fordulok, némi magyarázatra. – Alacsony energiájú, hüvely nélküli lőszer, hangcsökkentővel. Most pedig igyekezni! Colos, te mész előre! – adom az utasításokat, mikor Dr. Kiryanova hozzáfűzéssel él stílusommal kapcsolatban.
- Guseinov százados, ő itt Alexander Dieter von Kaufmann – mutatja be nekem Coloskát,– Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fog megsértődni, ha választ egyet a nevei közül – egy pillanatra ledermedek és pislogok rá egy párat. Mondhatnám, hogy ki nem szarja le, mi a neve ennek az áruló németnek, de ez csak fölösleges szócséplés lenne, így figyelmen kívül hagyom a hallottakat és folytatom:
- Aztán Dr. Dolohov, után Dr. Kiryanova, végül én. Colos! – húzom elő pisztolyom és átnyújtom neki. – Odakint fedezned kell a tudósokat, míg kimásznak!
- Nem fél, hogy hátba lövöm őket is, és magát is?! – kérdezi fintorogva, de elveszi a fegyvert.
- Nagyobbnak látom azt a kockázatot, hogy mindhármatokat agyonlőnek odakint, ha nem adok neked fegyvert! – adok egy egyszerű és logikus magyarázatot. Nem bízom benne és normál körülmények közt eszembe sem jutna fegyvert adni a kezébe. Ez viszont nem normál helyzet és egyedül valószínűleg kevés leszek, hogy négy embert kijuttassak innen. Igen, magam is beleszámolom, hisz nem célom hősi halált halni.
Végül Coloska nem firtatja tovább az okokat, és az ablak alá állva méregetni kezdi a menekülési útvonalat. Eközben én visszatérek pozíciómhoz és igyekszem biztosítani a terepet.
- Segítség nélkül nem tudok kimászni rajta – nyögi ki végül az újabb problémáját. – Túl magasan van, és nem tudom felhúzni magam, mert ahhoz meg túl alacsony az ablak…
Én is megvizsgálom a magasságot és az ablak méretét. Hát igen, a magassággal együtt járnak bizonyos hátrányok is. Épp a megoldáson agyalok, mikor Dr. Kiryanova szól közbe:
- Majd én segítek! – lép az ablakhoz. Tettre kész nő, így egy újabb jó ponttal gazdagodik nálam. Habár nem vagyok benne biztos, hogy ilyenekkel kellene terhelni a fizikumát, hisz az energiáit lesz hova fordítania.
- De, Dr. Kiryanova! – adnék hangot nemtetszésemnek, de leint.
- Százados! – kezdi magyarázni – Magának a hátunkat kell védenie, Irina nincs felkészülve ilyen fizikai megterhelésre, így nem maradt más, mint én, és nekem ez nem is okoz túlzott erőfeszítést – választ nem is várva fordul Coloska felé. A gondolatmenet logikus, az tény, de ettől még okozhat gondot magának a túlzott fizikai megerőltetéssel. Jobb ötletem persze nincs így hagyom, hogy tegye amit jónak lát. – Jöjjön, Alexander! – végszóra visszatérek a posztomra és tovább figyelem a mozgásokat, ügyet sem vetve a hátam mögött zajló eseményekre.
- Jöjjön, Irina! – hallom meg ismét Dr. Kiryanova hangját, ami azt jelzi, hogy Coloska már kint van.
- Én… Nem is tudom… Szerintem én nem tudok itt kimászni! – akadékoskodik.
- Nagyon egyszerű! Fellép ide, a combomra, én pedig megfogom a lábszárát, hogy könnyebben tudjon egyensúlyozni. Aztán a másik lábával fellép a vállamra, majd kibújik az ablakon. Ott majd Alexander segíteni fog magának, hogy ki tudjon mászni. – magyarázza Dr. Kiryanova, türelmesen és igen részletesen, mikor a kanyarból valaki vaktában tüzelni kezd, és Dr. Dolohov mellet eltalálja a falat. Azonnal célra tartok, és nem is figyelve a két nőre kiáltom el magam:
- Dr. Dolohov!!! – szólítom meg kemény érces hangomon. – Itt az ideje, hogy összeszedje magát, és kimásszon azon az ablakon!!! – majd azonnal viszonzom a tüzet és reménykedem benne, hogy határozott stílusom eljut tudatáig és végre felfogja, hogy itt nincs helyen a – szerintem ez nem fog menni! – hozzáállásnak.
Folyamatosan fedezem őket, miközben meghallom Dr. Dolohov sikolyát ás nyögéseit, amint fölfele mászva végre mozgásra bírja magát. Nem pocsékolom a lőszert, így még mindig egy lövésre van állítva, ezért, és mert egy németet sikeresen leszedve a lövések pár pillanatra alább hagynak. Pontosan érzékelem, hogy odakint Coloskánál sem áll túl jól a helyzet. Egyértelmű tűzpárbaj zajai szűrődnek be odakintről, így sürgetőre véve a dolgot ismét megszólalok:
- Ki tud mászni, Dr. Kiryanova?! – vetek rá egy pillantást, majd azonnal vissza és folytatom a módszeres lövöldözést.
- Ki kell másznom, nem igaz? – jön vissza a kérdés, amire nem hiszem, hogy választ vár.
Nem is lenne rá időm, mivel ezek a német mocskok rendesen szórják a lőszert felénk. Nem figyelek tovább rá, biztos vagyok benne, hogy a doktornő elég talpraesett és kitartó ahhoz, hogy egy ilyen ablak ne gátolja meg a szabadsága elérésében.
A folytonos tüzelés lassan eltompul, és egyre kevesebb visszajelzést kapok a fordulóból. Nem tudom, pontosan hány ellenséges katonát találtam el, de nem is agyalhatok ezen. Ki kell használnom a menekülésre álló kevés időt, ami vagy a fegyverek újratöltését jelenti, vagy, hogy az utánpótlást várják. Mindegy, a lényeg, hogy ezt a kis időt kell használnom. A karabélyt a hátamra akasztom és nekifutásból felugrom az ablakpárkányra.
Legnagyobb meglepetésemre egy karcsú, mégis erőteljes női kéz ragadja meg csuklóm. Biztos vagyok benne, hogy Dr. Kiryanova nyújt segítő kezet, és bár egy pillanatra átfut az agyamon, hogy elbírja-e a súlyom, habozni még sincs időm. Azzal tudok neki, és persze magamnak segíteni, hogy a másik kezemmel megragadom a párkány másik oldalát és összeszedve az erőm felhúzom magam, majd kisiklok a számomra igen keskeny nyíláson.
Odakinn Dr. Kiryanova látványa fogad, aki kimerülve piheg a földön kiterülve. Egy elismerő biccentéssel jelzem felé hálám, amiért segített kimászni, majd feltérdelve, egy gránátot veszek le az övemről és a biztosítószegecset kihúzva a nyílásba dobom. Ezt követően már nem is foglalkozom a gránát hatékonyságával, mivel számomra nyilvánvaló. Felpattanok és magam elé véve karabélyom ismét lőni kezdek, besegítve Coloskának, aki mind eddig hősiesen védte a posztját.
A robbanás zaja, amit a kis gránát okoz, megremegteti a tornyot, ami por és törmelékfelhőt köhög ki magából. Elégedetten nyugtázom, hogy bentről már nem jönnek a hangok és zajok. A gond, most leginkább körülöttünk van. Az udvart hatalmas reflektorok fénye pásztázza be, ami hol segítségünkre van az ellenség számának megállapításában, hogy hátrányunkra vakít el minket.
Fedezékbe vonulva mérem föl a terepet és a menekülési útvonalat, majd mikor megvan ki merre és hogyan, idejét érzem kapcsolatba lépni nyurgával.
- Akim! – kapcsolom be a kommunikációt.
- Igen uram, itt vagyok – jön a megszokott higgadt választ.
- Látsz minket?...
- Tisztán. – feleli azonnal.
- És az EU-s mocskokat?!...
- Részlegesen… néhányan a torony takarásában vannak.
- Értem! Akkor fedezz bennünket, amennyire tudsz! Szedd le azt a párat, akit látsz, a többivel mi elbírunk!– választ nem várva fordulok Coloska felé.
- Coloska! – intem magamhoz, visszahúzódva a fedezékbe. – A mesterlövész, és én, fedezlek, és el kell jutnod addig a fáig! – mutatok egy majd 30 m-rel arrébb lévő vaskos törzsű fára. A keresőfényekben tisztán látható fa a lehető legjobb fedezék lesz és onnan már az erdő rejteke sincs messze.
- Amikor ott vagy – folytatom – fedezni kell a két tudóst, hogy mindketten épségben átérjenek! Nesze! – nyomok a kezébe néhány póttárat – Használd ésszel! – teszem hozzá, nyomatékosítva, hogy nem vagyunk épp invázióra felszerelve, és spórolósan kell bánnunk az értékes lőszerrel.
Coloska egy szó nélkül áll fel, rajtra készen, és mikor tüzelni kezdek, azonnal futásnak ered. Hosszú lávaival és ügyes mozgásával, szinte hasítja a levegőt. Néha rá-rá pillantok, hogy hol tart és az utolsó tigrisbukfencet még el is kapom. Szép megoldás, és tökéletes kivitelezés. Elkönyvelem magamban, hogy bár ellenség és cseppet sem bízom benne, azért képes felnőni a feladathoz. Felállva azonnal fedezékbe vonul és a fa mögül célra tart, várva, hogy Dr. Dolohov elinduljon. Sajnos valami oknál fogva a rajt várat magára. Időm és lehetőségem sincs ránézni a lányra az ellenséges sortűz miatt.
- Irina!!! – Hallom meg végül Dr. Kiryanova hangját. Dr. Dolohov nyílván ismét lefagyott. Sajnos nem látok túl sok esélyt a túlélésére, legalábbis addig amíg nem tud túllépni félelmein. Az ölembe egyértelműen nem fogom cipelni. – Gyerünk!!! Figyeljen rám!!
Miközben a Dr. nő igyekszik lelket önteni sorstársába én tovább lövöldözök, és pár ellenséges katonát megsemmisítve. Akim sem tétlenkedik, így hárman azért egész szépen morzsoljuk fel soraikat.
Nem figyelek a további beszélgetésre, csak figyelem a kellő pillanatot, hogy jelet adhassak Dr. Dolohovnak, a futásra.
- Én csak biztonságban akarok lenni!!! – hallom meg zokogó hangját, de ügyet sem vetve rá, intek, hogy indulhat.
A golyók csak úgy záporoznak körülötte, amit ki is használok, hogy a torkolattűz felé célozva ismételtek leszedjek néhány EU-s mocskot. Eközben néha Dr. Dolohov hollétére pillantok és valami oknál fogva veszett lassúnak érzem. Azon is csodálkozom, hogy nem találja el egy golyó sem. Talán egy angyal vigyáz rá, vagy az ide sorozott katonák veszett rosszul céloznak és még egy elefántot sem trafálnának el.
Végül botladozva bár, de beér a fa mögé, Coloska pedig módszeresen a földre inti fedezékbe. Eszes srác, azt meg kell hagyni. Ő maga állva tüzel, hogy a viszonzásul kapott sorozat inkább magasabban legyen, mint ahol a lány elhelyezkedik. Alapvető védelem, hisz nyílván nem a lábára fognak célozni, hanem a torkolattűztől kicsit lejjebb a testre, ahol nagyobb eséllyel találnak célt.
- Nem gondoltam volna, hogy túléli! – jegyzem meg mellékesen a tényt. – Kész van, Dr. Kiryanova? – térek vissza a lényeges dolgokhoz, miközben felé pillantok.
- Igen! – bólint és felveszi a rajt pozíciót. Ezen kicsit meglepődöm, mert nagyjából úgy helyezkedik el, mintha egy versenypályán lenne. Szemmel láthatóan igyekszik kizárni a golyók záporát és a zavaró tényezőket. Ez érdekes menet lesz! Ez a nő tele van meglepetésekkel. Valahogy egyszerre tud lehengerlően magabiztos és kedvesen ártatlan, lenni.
Visszafordulok és tovább lövöldözve figyelem a megfelelő pillanatot.
- Most! – kiáltom el magam a megfelelő pillanatban, Dr. Kiryanova pedig elstartol. Fél szemmel őt is nyomon követem. Elképesztő sprintet vág le, olyan mozdulatokkal, akár egy gazella, majd pillanatok alatt bevágódik a fa védelmében. Eközben tovább lövöldözök, vagyis lövöldözünk mind a hárman, tovább morzsolva az ellent.
Szakadatlan harcunk a túlerővel szemben egy robbanás szakítja félbe, majd Akim hangja.
- Uram, Sally lépett a képbe, úgy tűnik elszabadítja a poklot, Asimov és egy másik, ismeretlen tag is kijött az épületből, de Vy-t nem látom, és nem kapcsolták be a kommunikációt, így rákérdezni sem tudok – tájékoztat a fejleményekről, de utóbbi kijelentésében némi aggodalmat vélek felfedezni.
- Remek, épp időben jött a felmentőangyal. Az ismeretlen tag a beépített ügynök! Azért továbbra is tarts szemmel minket. Vy meg biztos külön utakon jár… - morgom - legalábbis remélem. – teszem hozzá, halkan.
- Értem uram… - jön a válasz és nem is kérdez mást. Az ellenség lassan teljesen megsemmisülni látszik. Páran menekülőre fogják, de nincs az az isten, hogy hagyjak innen meglépni bárki mást is.
- Akim, szedd le a két menekülőt!
- Már rajtuk vagyok százados… - jön az egyértelmű válasz.
A porfelhőből először Sally alakja tűnik föl, és ami először szembe ötlik a hiányos öltözéke. Mögötte Asimov, és a svéd kígyó érkezik, egymást fedezve, habár a mozgás most igen csak alább hagyott, azért nem árt az óvatosság. Ahogy Sally elém ér, rosszalló pillantást vetek rá.
- Hol a golyóálló mellény Sally?! – hangom határozott és dorgáló.
- Sajnos odavan uram. Hirtelen kellett cselekednem, a riasztó miatt… - feleli, de lenne még kérdésem hozzá, amit későbbre kell halasztanom Asimov és a svéd kígyó megjelenése miatt. Nem szoktam mások előtt megdorgálni senkit. Ha bárkivel gondom támad, azt négyszemközt beszélem meg vele, már ha erre lehetőségem adódik. A svéd nem szól egy szót sem, csak oldalra tekintget, mintha valamiből veszettül ki akarna maradni. Asimov meggyötört képe pedig semmi jóval sem kecsegtet.
- Mi a gond?.. – kérdezem szúrós pillantással, mert nagyon nem tetszik ez a tekintet, amit Asimov felől kapok.
- Elveszítettük Vy-t. Meghalt… - konkretizálja, mintha az elsőből nem értettem volna. Arcom elkomorodik, pillantásom sötétté és gyászossá válik. Nem mintha eddig sokat mosolyogtam volna, de most egyértelműen jobb, ha nem szól hozzám senki, legalábbis értelmes indok nélkül.
- Nem én voltam… - nyögi be a kis kígyó. Nem, mintha feltételeztem volna. Ez a szöveg viszont most nagyon rosszkor jött. Felvonom szemöldököm, válaszra viszont nem méltatom. Ráérek még letépni a fejét, most más sokkal fontosabb személyre és dologra kell koncentrálnom.
- Akim hallottad? – szólok bele a fülesbe, de választ nem kapok, így nyílván halotta. – Akim!! – szólok, rá, hogy térjen észhez. Vy-t elveszítettük, de mi még élünk, és a gyász ideje, odébb van még.
- Itt vagyok uram… - jön kisvártatva a válasz. – Hallottam…
- Kitartás Akim, hamarosan találkozunk… - lelket önteni belé, ezek után, igencsak nehéz feladat lesz. Ráadásul ez Vy reszortja volt, én pedig nem igazán értek hozzá. Az egyetlen, amivel el tudom terelni Akim figyelmét, ha tudatosítom benne, az életünk a kezében van. – Vigyázz ránk… – teszem még hozzá.
- Mindent elkövetek. – Hangja komor és bánatos, nincs benne a csengés, mintha csak egy robot válaszolna. Nem jó jel, többet még sem tehetek a lelki világa érdekében.
Intek a fejemmel, és elindulunk a fedezékként szolgáló fa irányába, miközben a terepet pásztázzuk fegyvereinkkel.
- Mindenki kihelyezte a plasztikot? – kérdezem Asimovot és Sallyt.
- Igen százados.. – kapom tőlük a választ egyszerre. A veszteségünk nagy, de ez nem befolyásolhatja az akciót. A tudósokhoz és Coloskához érve, megállok előttük, és módszeresen elkezdem bemutatni nekik a csapat többi tagját.
- Ghukov alhadnagy – intek Sally felé, majd Dr. Dolovra mutatok – Dr. Irina Dolohov, ő pedig Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova – intek Dr. Kiryanova felé is, majd Asimovra mutatok – Ő Asimov őrmester. Ezt meg már ismerik! – intek flegmán a svéd kígyó felé. Alapból nem becsmérelném őt így nyilvánosan, de az iménti mentegetőzése nagyon felbosszantott és csak megerősített abban a hitben, hogy nem egyenes, hanem alattomos vipera.
- Persze, hogy ismernek már! – vigyorodik el, nekem pedig kedvem támad bemosni neki, hogy vegyen vissza lelkesedéséből. – Gyanítom, hogy már nagyon hiányoztam a tudós hölgyeknek! – igyekszem nem reagálni, és inkább arra összpontosítani, hogy minél előbb eltűnjünk. Intek az embereimnek és lehajolva a táskáinkhoz előhalásszuk belőle az éjjellátókat.
- Éjjellátók – nyújtom át a plusz darabokat, némi magyarázat keretében. – vegyék fel, mert nem fognak tudni lépést tartani velünk! – átadjuk az éjjellátókat és mi is magunkhoz vesszük a sajátjainkat. Asimov úgy fest mondani, szeretne valamit, de mintha érezné, jelen helyzetben nem érdekelnek Vy halálának körülményei.
- Ash! – biccent a svéd kígyó felé Dr. Kiryanova, miközben elveszi tőlem az éjjellátót. – Örülök, hogy épségben látlak. – úgy tűnik, ők ketten egész jóban vannak, amin meg sem lepődöm. A hírszerzők legfőbb erénye, hogy könnyen kerülnek kapcsolatba másokkal. Velem ellentétben, aki inkább a nyílt játékokat kedveli, a hozzá hasonlók árnyalt, gyakran alattomosnak mondható stílusától hányhatnékom van.
Nem figyelek tovább rájuk, legalábbis jelenleg jobban leköt az, ahogy Coloska próbálja nyugtatni Dr. Dolohovot, aki még mindig remeg a félelemtől. Ennek ellenére jócskán látom az előrelépést, és ha nem lenne morcos erre a német srácra, nyílván minden gyengeségével együtt rá támaszkodva, sokkal jobban tudna teljesíteni.
- Uram.. – lép mellém Asimov és átnyújtja az adathordozót. Csak biccentek és elvéve, jó mélyen a zsebembe rejtem, majd magam elé veszem fegyverem és még egy utolsó igazítással helyére rakom az éjjellátót.
- Gyerünk! – intek és megindulunk az erdő mélyére.
Én haladok elől, nem túl messze mögöttem pedig Dr. Dolohov és Coloska lapulva követnek kézen fogva. Őket Dr. Kiryanova és a svéd, majd lezárva és fedezve hátunkat Asimov és Sally. Lassan haladunk, és csendben meglapulva, akár a magas fűben vadászó oroszláncsapat. Mindössze egy-egy megreccsenő ág jelzi, merre járhatunk, ami a gyakorlatlan talpak alatt adja meg magát. Na igen, hárman ennél jóval halkabban haladnánk, de nem várhatom, és nem is várom el tudós civilektől, hogy ilyen számukra apró részletekkel foglalkozzanak. Karabélyommal folyamatosan célra tartva figyelem az esetleges gyanús mozgásokat, mikor hirtelen az erdő alapzaja alább hagy. Az éjjeli madarak elhallgatnak, ami nagyon rosszat jelent. Vagy vadászó vadállatot, vagy ellenséges katonákat, ráadásul nem is keveset.
Felemelem a kezem és megállásra késztetem a mögöttem haladókat. A svéd kígyó, már alapból meglapul, valószínűnek tartom, hogy érzékelte a változást, de Sally és Asimov sem tétlenkedik. Fél térdre ereszkedve pásztázni kezdik az erdő sötétjét. Azonnal leintem a tudósokat s a többieket, hogy húzódjanak a bokrok védelmébe, majd megpróbálok utasításokat adni a csapatom tagjainak.
- Uram, körbevették önöket, legalább 10-en, de lehet, többen. Akit tudok, leszedek… - hallom meg fülesemen keresztül Akimot. Nem szólok, csak biccentek és tovább magyarázok, jelbeszéddel a többieknek.
Sajnos nem jutok sokra, mert még mielőtt érdemleges utasítást tudnék kiadni, szó szerint elszabadul a pokol és lövedékek armadája kezd felénk záporozni, elkaszálva néhány vékonyabb fa törzsét. Nem tudok a többi emberemre figyelni, jelen helyzetben mindenki magára van utalva. Viszonozzuk a lövéseket, és mivel leginkább csak vaktában és a lövések irányának viszonylagosan pontos, vagy pontatlan helyére hagyatkozunk, a fegyverem azonnal átállítom, és erőteljes golyózáporral viszonzom a lövéseket. Néhány pillanattal később Sally ismét életmentő robbanó tölteteivel az ellenség felmorzsolódik. A lövések abba maradnak és a fülesem ismét sisteregni kezd.
- Sally lövedékei célba találtak, már nem látok ellenséges mozgolódást… - kapom a nyugtató választ Akimtól, amit ismételten egy biccentéssel nyugtázok. Már épp azon vagyok, hogy ellenőrizzem a károkat, mikor a hátam mögül Dr. Kiryanova hangját hallom meg:
- Százados! – hangjára felé fordulok. A Dr. nő Sally mellett térdel. – Ghukov alhadnagyot eltalálták! – azonnal odamegyek és én is letérdelek.
- Nem súlyos! – pihegi fájdalmasan, de a keménykedéssel nem ver át. Ráadásul nem vagyok bolond, látom, hogy ez bizony nem nevezhető karcolásnak.
- Ne mozogjon! – szól rá Dr. Kiryanova, mikor megpróbál felülni. – Képzett elsősegélynyújtó vagyok! Van elsősegély csomag magánál?
- A hátizsákjainkban van, de nekem már nincs meg!
- Tudsz jönni, Sally?! – szólalok meg végre – Itt nem maradhatunk! Legalább két-háromszáz métert odébb kellene mennünk! – nézek magunk köré és a lerongyolt növényzetre. Ezen a helyen túl jó célpontok vagyunk, ráadásul nyílván valóan, már kértek erősítést és csak idő kérdése mikor futnak be. Látom Sallyn, hogy vacakul van, és bár magamnak sem szívesen vallom be, ezzel a sérüléssel, nagy esélye van rá, hogy meghal. Ezt a gondolatot, persze igyekszem minél messzebbre hessegetni, hisz a remény hal meg utoljára, és előfordulnak mázlik, még ennél súlyosabb helyzetben is. Ahhoz viszont az kell, hogy a gépig, már ne kerüljünk konfliktusba.
- Menjünk! – jelenti ki Dr. Kiryanova, a szokásos kimért és tárgyilagos stílusában. – Ki fogja bírni, addig legalábbis, biztosan. Ha most látom el, sem biztos, hogy tovább bírja később. – jelenti ki köntörfalazás nélkül. Tudom, hogy csak tényeket közöl, de ezzel én is tisztában vagyok és vannak dolgok, amiket nem kell hangosan kimondani.
- Hé! – morran fel a Sally – Még élek ám, tudóskám!!! – ezen, haloványan elmosolyodom. Mindig büszke voltam Sallyire, mert az út, amit ilyen fiatalon bejárt és megélt, igazán elképesztő volt, és erős határozott nőt faragott belőle, részben persze az én közbenjárásomnak.
- Igen, tudom! – válaszolja a Dr. nő felvont szemöldökkel. – Én a későbbi állapotokról beszéltem.
- Gyerünk! – zárom le a témát, mielőtt Sally még ebben az állapotában is át nem harapja Dr. Kiryanova torkát. Hátamra rakom a fegyverem, hogy segíteni tudjak neki, de Dr. Kiryanova leint.
- Százados, ez illogikus lépés lenne! Én támogatom az alhadnagyot, maga meg fedezzen bennünket, mert ahhoz viszont nem értek!
Egy pillanatra elgondolkodom, de nem a logikán, hisz az teljes mértékig tökéletes. Leginkább az érdekelne, hogy ilyenkor mire gondol? Majd egyszer megkérdezem, de nem most. A fegyverem után nyúlok, és lassan felállok, hogy haladjunk. Sallyt minél gyorsabban el kell látni
- Igaz! – bólintok – Gyerünk, már amennyire ez lehetséges – intek a többieknek is, akik addigra már rendesen összeszedik magukat és elindulunk előre. Asimov hátul halad, nem is kérdez semmit, egyértelműen látja, hogy Sally megsérült, és ezt nem kell firtatni. A svéd kígyó Dr. Dolohovot és Coloskát vakarja össze és sürgetően noszogatja a hölgyet, hogy végre szedje össze magát, mert most nincs idő a pityergésre. Ezt én sem mondhatnám szebben. Eközben Sally és Dr. Kiryanova társalognak, amire nem mondhatnám, hogy figyelek, de hangfoszlányok, és Sally egyre növekedő fájdalma eljut tudatomig.
Mikor végre fedezékbe érünk, megfelelő távolságra a lövöldözés helyszínéről, intek Asimovnak, hogy figyeljen. Akimnak nem kell külön szólnom, hisz ez egyértelmű számára. Letérdelek Sally és Dr. Kiryanova mellé, hogy végighallgassam Dr. Kiryanova véleményét Sally állapotával kapcsolatban. Első hallásra nem hangzik túl jól, sőt egyenesen aggasztónak vélem, főleg, ahogy Sallyre pillantok, akit kezd megtörni az erős fájdalom. Az arca veszettül el van torzulva, így miközben beszélni kezdek, a morfin adagom után nézek a táskámban és átadom az elsősegély csomagomat is.
- Akkor nincs más, mint hogy amilyen hamar csak lehet, felszállunk! –jelentem ki bizakodva. Eszemben sincs feladni, és azt sem fogom hagyni, hogy Sally megtegye. A morfinos adagoló rendesen elkallódott a táskámban, de kitartóan keresem, miközben tovább latolgatjuk az esélyeket.
- Milyen messze van a gép?
- Tizenöt kilométerre – húzom el a szám.
- Kicsi esélyét látom, hogy élve eléri a gépet – tudatja velem meglátását. Sajnos ezzel én is tisztában vagyok.
- Kemény lány, ki fogja bírni! – jelentem ki határozottan, mert így vagy úgy, ez az amiben hinnem kell.
- Nincs kizárva – ismeri el, bár nem hiszem, hogy abból a célból, ami miatt én – Mindazonáltal kicsi a valószínűsége.
- Valami gond van? – kérdezi a svéd kígyó.
- Gond? – kérdez vissza Dr. Kiryanova. Nyílván nem érti a kérdést, hisz’ előttünk fekszik Sally, sérülten, így a látvány magért beszél. – Nem, gond az nincs. Mindössze Ghukov alhadnagy túlélési esélyeit latolgatjuk.
- Annyira súlyos? – komorodik el. Egyeseknek úgy tűnhet, a szíve szakad meg Sallyért, én viszont látom a szemén, hogy leginkább az jár a fejében, mennyire fog minket lelassítani egy sérült személy. Nem véletlenül tudom, mire gondol. Volt idő mikor használtam ezt a technikát, vadászat során. A helyzet persze nem ugyanaz, de egy igen egyszerű tényen alapszik. Gerilla taktika, ami azon elven működik, ha egy komplett csapatot üldözöl, néhány csapdával tarkítsd meg a környezeted. Ez esetben nem a halál az elsődleges cél, csak hogy az egyik lesérüljön. A sérült le fogja lassítani a többieket is, hisz ritka emberi tulajdonság, ha egy sérültet hátra hagyva a sorsára hagyják. Ezen elv alapján gondolkodhat ő is, és bár megértem, mivel rólunk van szó, igencsak bosszant is.
- Eléggé – ismerem el.
- Kocsi kellene! – morfondírozik, miközben gondolatai elkalandoznak. Igen egy jármű jól jönne ez tény. Nem a gyorsabb haladás miatt, mivel a hegyekben nem biztos, hogy tudnánk gyorsan haladni, de jócskán megkönnyítené a dolgunkat.
- Kocsi? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Coloska– Kössünk el egyet! A bázis körül rengeteg terepjáró volt! – adja a remekbeszabott tippet és már is tanakodni kezdenek a svéd kígyóval.
- Jó ötlet! – élénkül meg a svéd kígyó. – Alexander-rel mi visszamegyünk, és elhozunk egy gépsárkányt!
- Senki nem megy sehova! – morranok fel. Még csak az kéne, hogy ezek ketten édes kettesben kószáljanak. Arról nem is beszélve, hogy mind a kettőt egyszerre elveszíteni, nem lenne túl szerencsés számunkra. Vezetés szempontjából, ha gond akad, és más útvonalat kell keresni, ők nagy segítségünkre lehetnek. – El kell jutnunk a géphez, hajnal előtt! – folytatom magyarázatom.
- Ez Ghukov jelenlegi állapotában nem fog sikerülni, ráadásul még kétséges az is, hogy túléli-e? – jegyzi meg Dr. Kiryanova.
- Százados, szerintem nincs más lehetőség! – teszi hozzá Coloska, hogy meggyőzzön.– Nekünk van a legnagyobb helyismeretünk, jó eséllyel el tudunk kötni egy járművet. Maguk a másik sráccal meg tudják védeni a tudósokat, és a sérült bajtársukat! – Asimovra nézek aki megcsóválja a fejét. Tudom, mire gondol, pont arra, amire én, de most Sallyről van szó, és nem maradhatok teljesen logikus. Hajlok arra, hogy a logika szempontjából Sally érdekeit tegyem szem elé. Nem szólok semmit, csak a kutatok még, mikor Asimov odanyújtja saját morfin adagját. Biccentek és kétegységnyi adagot nyomok az addigra, már csak verejtékben úszva pihegő lányba.
-Menjetek… - mondom végül határozottan. Asimov értetlenül néz rám, de nem szól semmit.
- Sietünk és igyekszünk a hölgy számára megfelelő szállítójárművet találni. – vágja rá Coloska. Az ő képén egyértelműen látszik az aggodalom. Fura egy tag az biztos. Vagy nagyon jó színész, vagy emberibb, mint hittem. Biccentek, mert nem szeretném tovább fokozni a hangulatot, és az idővel is szűkében állunk. A svéd kígyó int Coloskának, aki még egy pillanatra Dr. Dolohovra pillant. A lány fal fehér, szinte világít a sötétben és úgy tűnik, nem tetszik neki, hogy a német lovagja magára hagyja.
- Alex… - suttogja. – Vigyázz magadra… - teszi hozzá elcsukló hangon, majd mellénk telepszik, közvetlenül Dr. Kiryanova mellé. Nyílván most tőle vár némi támaszt.
Ahogy a két tag eltűnik ismét Akimhoz fordulok. Egész pontosan fordulnék, ha Asimov nem előzne meg.
-Százados, jó ötletnek érzi elengedni ezeket kettesben? A beépített embernek jók a képességei, a német srácról fogalmam sincs, de amit menekülés közben megfigyeltem, hogy minden esetben Dr. Dolohovot védte. A másik indok a bizalmatlanság… Mi van ha trükköznek? – magyarázza miközben a terepet figyeli. Egy pillanatra a két tudósra pillantok, majd beleszólok fülesbe.
- Akim látod a németet és a beépített ügynököt?
- Hol igen, hol nem… a fák megnehezítik a dolgom, mint eddig. – jön az egyértelmű választ.
- Elvileg a bázis körül jó rálátásod lesz… Bármi gyanúsat látsz velük kapcsolatban azonnal lődd ki mind a kettő búráját! – utolsó mondatomon Dr. Dolohov szemei kikerekednek, de még mielőtt fel tudna szólalni Dr. Kiryanova szól közbe.
- Nem bízik a beépített emberében? – vonja fel szemöldökét. Nyílván az a tény nem lepi meg, hogy Coloskával kapcsolatban vannak ellenérzéseim, ezért említi csak a svéd kígyót.
- Hiba lenne megbízni, egy alattomos kígyóban… Ha nem csinálnak butaságot, nem lesz gond, és ha mégis, jobb szemmel tartani őket… - felelem egyértelműen, lezárva ezzel a témát.
- Nem értem ezt az állítást… Ash ember, a kígyójelző ez esetben miért szükséges? – kérdezi értetlenül. Szívesen kifejteném, de Dr. Dolohov már szóra nyitná a száját, mikor egy mozdulattal befogom neki. Miért? Mert a lélegzetvételből, amit eközben magához vesz, úgy vélem magasabb lesz az a hangerő, amit ki akar ereszteni, mint amit ebben a helyzetben ildomos lenne.
- Bármit szeretne mondani, azt túl hangosan mondaná, így maradjon csöndben! – suttogom. - Aggódik a nagyra nőtt német lovagjáért? Megértem, de jó lenne, ha végre észbe kapna, és felfogná szorult, már-már vacaknak mondható helyzetünket. Döntse el végre, hogy haragszik a srácra, vagy vakon megbízik benne? Személy szerint mind a két verziót ostobaságnak tartom, ahogy azt is, hogy olyan dolgon akar vitatkozni, aminek semmi jelentősége, ha a srác megbízható… - fejtem ki, mire könnybe lábadnak szemei, de igyekszik tartani magát. – Megértette? – kérdésemre bólint – Remek! – azonnal elengedem a száját és visszatérek Dr. Kiryanovához. – Ha lesz rá alkalmas idő, akkor kifejtem érthetően. – válaszolok kérdésére.
- Megtenné, hogy ezt most fejti ki? Úgy érzem, valamivel nem vagyok tisztában Ashal kapcsolatban és ez bosszant. Innen még úgy sem megyünk sehová… - néz rám várakozva.
- Rendben. A kígyó, mint jelző ez esetben arra a tévhitre alapszik, miszerint a kígyó alattomos állat, és nem érdemel bizalmat. Megbízni Ashban, ahogy ön nevezi, olyan, mint egy kígyót ölelgetni. Előbb utóbb úgy is megmar, mert a természete olyan és kész. Volt már dolgom ügynökökkel! Azt kell, hogy mondjam, lehet bármilyen eszes, kedves, vicces, megnyerő és még sorolhatnám, milyen sok arca van egy ilyennek. Ha a helyzet igazán súlyosra vált, mindent és mindenkit magukra hagyva oldanak kereket és az életben maradásukért bárkit eltaposnak. – szavaimon rendesen elgondolkodik. Szinte látom, ahogy a kis fogaskerekek kattogni kezdenek, és szavaim értelmét próbálja kisilabizálni. Pár másodperc, hallgatást követően bólint.
- Köszönöm százados, nagyjából megértettem! – jelenti ki határozottan, amit egy biccentéssel nyugtázok. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen felfogta a szó mély jelentését, de a lényeg biztos érthető volt.
Sally eközben látványosan egyre vacakabbul van. A vérvesztesége jelentősnek mondható, még így is, hogy a doktornő, hozzáértő kezeivel jelentősen csökkentette a kiáramló vér mennyiségét. Halkan nyögdécsel, de nincs már magánál, részben a sérülés és részben a morfin okozta kábító hatása miatt.
- Uram.. – szólal meg halkan Asimov. – Tudja milyen időközönként kell adagolni a morfint, hogy folyamatos hatása legyen, de ne okozzon kárt?
- Igen… - nézek az órámra. – Még negyed óra és kaphat egy újabb adagot. –a kiképzés során ezt az apróságot, csak felületesen vesszük át, de volt rá lehetőségem, hogy megtapasztaljam a morfin jó dolog, de amennyi előnye van, pont annyi hátrányt is okozhat, a túladagolása pedig egyértelmű halálhoz vezet. Ráadásul nem is nehéz túladagolni.
Miközben Sallyt figyelem, Asimov a terepet kémleli. Hirtelen egy apró, mások számára jelentéktelen reccsenés töri meg az erdő alapzaját. Asimov és én is azonnal odakapjuk a fejünket, ezzel egy időben pedig Dr. Dolohovnak támad ismét késztetése a beszédre. Biztosan fontos mondanivalója van, de nem adhatok lehetőséget ennek kifejtésére, így ismét befogom a száját és mutatóujjammal csendre intem. Nem tudom, hányan lehetnek, de egy biztos, ezt nem állat okozta. És ha igaz a gondolatmenetem, akkor ezek már nem szimpla katonák. Az, hogy észrevétlenül, ilyen közel osontak, profizmusra utal. Alig 20 m-re lehet, vagy lehetnek. Asimovra pillantok és szemem oldal irányba fordítva, már ki is adom az utasítást. Eközben elengedem Dr. Dolohovot, aki riadtan kémlel körbe, Dr. Kiryanovával együtt. Dr. Kiryanova ajkairól egy apró hangtalan kérdést olvasok le. – Mi a baj? – Nem kezdek el tátogni, csak fölfele biccentek a fejemmel, és Sally mellkasára rakom a morfint, hogy Dr. Kiryanova adagolja neki, amíg én nem vagyok a közelükben. Tapasztalatom alapján, eszes, talpraesett nő, és bár sok mindenhez értetlenül áll, ezt biztos érteni fogja. Mire mind két nő odanéz, Asimovval köddé válunk. Mire tekintetük ismét visszatérne ránk, már csak hűlt helyünket találják.
Valójában nem vagyunk messze, mindössze 7 m-el arrébb, hogy jó rálátásunk legyen a két tudósra és sérült társunkra. Nesztelenül, még a lélegzetem is a lehető leg kissebre redukálom, és mozdulatlanul várom, hogy az ellenség – ha valóban van – megmutassa önmagát. Elég lenne egy apró jel, hogy pontosan meg tudjuk határozni hollétüket. A két nőt viszont tisztán látom, értetlenül pásztázó tekintetükkel együtt. Dr. Dolohov kétségbeesése, kezd pánikba átcsapni, ami számunkra a sikert hozhatja el.
- Magunkra hagytak minket!! – rikkantja el magát, akaratlan segítséget nyújtva ezzel számunkra, hisz pont az a cél, hogy az üldözőink is azt higgyék, gyáva mód megfutamodtunk.
A távolból, egy kocsi zaja töri meg a csendet, ami az alig 30 m-el arrébb található, kis hegyi ösvényen közeledik felénk. A jármű lassan fel is bukkan. Egy német gyártmányú katonai jármű, ami úgy fel van fegyverkezve akár egy tank, és elég nagy ahhoz, hogy mind kényelmesen elférjünk rajta, ráadásul, még két irányba is gond nélkül lehet tüzelni vele. Ügyesek! Nyugtázom magamban a megállapítást és tovább figyelem az eseményeket. Nyílván Asimov is ezt teszi, hisz közös kiképzést kaptunk, így tudnia kell, hogy ha valóban profikkal van dolgunk, azok bizony nem fogják csak úgy fölfedni magukat, csak akkor, ha biztosak a dolgukban.
A dzsip megáll, Coloska pedig kiszáll belőle, elindulva a lányok felé. Mikor Dr. Dolohov meglátja, gondolkodás nélkül pattan föl és rohan oda hozzá. Ügyes kislány, még akkor is, ha nem tud róla, mekkora hasznunkra válik jelenlegi pánikja.
- Magunkra hagytak minket!! – bújik azonnal Coloskához, aki értetlenül néz rá, majd a svéd kígyóra.
- Már megint mi van? – száll ki a svéd kígyó is. Eközben visszapillantok Dr. Kiryanovára, aki nem hagyja magára Sallyt és óramű pontossággal, beszúrja neki a morfint. Elmosolyodom, és a lánynak sikerül egy újabb jó pontot beszereznie nálam. Csak benne bízhatok jelen helyzetben, és bízom benne, hogy megértette, nem bízhat meg a svéd kígyóban, és nem fogja hagyni, hogy magára hagyják Sallyt.
Végszóra a többiek is visszatérnek Sallyhez és Dr. Kiryanovához.
-Hol a két díszpinty? – kérdezi a svéd kígyó Dr. Kiryanovát, mintha Dr. Dolohovnak nem hinne.
- Eltűntek! – feleli nemes egyszerűséggel. – Segítségre fogok szorulni, hogy a lányt a kocsiba tegyük… - folytatja, mit sem törődve a ténnyel, hogy nem tudják hová kell menniük. A svéd kígyó végigméri Sallyt, majd a többieket is. Kattog az agya rendesen, nyílván azon agyal, hová a retekbe mentünk, és miért. Sejtései lehetnek, és talán megérzései is, de biztos nem lehet a dolgában. Viszont ha igaz a feltételezésem, gyorsan ki fogja találni, és talán a segítségünkre lesz.
- A lófaszt!! – csattan föl, mérgesen. – Leléptek ezek a görények!! Itt hagyjuk a nőt és mentjük a saját irhánkat. Nyilvánvalóan, amiért jöttek megvan, és a mi kimenekítésünk, huszadrangú volt számukra!! – színészkedik, de nagyon jól adja, az tény.
- Ezek szerint azt akarja mondani, hogy nem értünk jöttek? – kérdezi kétségbeesetten Dr. Dolohov. A svéd kígyó, felé fordul és gúnyosan elvigyorodik.
- Maga olyan ostoba, hogy az már fáj!
- Ne beszélj így vele! – csattan föl Coloska. – Jogos a kérdés, hisz azt mondtad, azért jönnek, hogy kivigyék őket… - magyarázza és némi kétségbeesés az ő arcán is megjelenik, miközben magához öleli a reszkető tudós hölgyet.
- ÓÓÓ talán nem voltam egyértelmű? Talán nem kerültek ki az épületből, és nem szívhatnak friss levegőt? – gúnyolódik, tovább fokozva a hangulatot, lehetőséget adva az ellenségnek, hogy elérkezettnek lássa az időt a támadásra.
Eközben az oldalamra erősített detonátor felé nyúlok, hogy a bázis felrobbantásával is a saját malmunkra hajtsam a vizet. Három árny mozdul meg a sötétben, megrezegtetve néhány bokrot. Alig érzékelhető, annak, aki nem figyeli, fel sem tűnne. Erre vártunk mi ketten. Megnyomom a gombot, és egy bányarobbanáshoz hasonló, morajlás rázza meg a környéket. Egész pontosan robbanás sorozat. Karabélyom nyugalmi állapotba helyezem és a hátamhoz nyúlva előveszem a bozótvágót.
Egy pillanat műve az egész, majd a hozzám közelebbi célpontra összpontosítva, azonnal lecsapok, mint egy nagymacska. Egy suhintás, egy halálsikoly, de nem az én áldozatom felöl. Neki nincs ideje, még felfogni sem, hogy meghalt, mivel egy suhintással lecsapom a fejét, ami pár méterre el is gurul testétől, hála a hepehupás talajnak. Nyilván, Asimov is belendült, majd egy lövés és egy újabb holttest. A svéd kígyó áll velünk szemben, füstölgő pisztollyal a kezében. Az események, alig pár másodperc alatt történnek, így a hölgyeknek és még Coloskának sincs lehetősége rendesen felfogni mi is történt pontosan.
Asimov, és én is visszatérünk a kis csapat köreibe, a svéd kígyó pedig egy elismerő pillantást kap tőlem. Számomra dicséretes, ha valaki ügyesen és gyorsan cselekszik, még akkor is, ha nem bízom benne. A kettőnek nálam semmi köze egymáshoz.
- Mehetünk… - állok meg, kezemben a véres fegyverrel. A vért a nadrágomba törlöm, mert nem szeretném, ha berozsdásodna, és így rakom vissza a helyére, Dr. Kiryanovához lépek. – Köszönöm, hogy beadta Sallynek a morfint. – jegyzem meg kedvesen.
- Azért hagyta itt, vagy tévedek? – néz rám ismét kicsit értetlenül.
- De igen, és csak azt köszönöm, hogy megértette. – felelem, és választ már nem is várva fordulok Asimov felé. – Segíts a kocsihoz vinni Sallyt. Remélhetőleg most megszabadultunk a csótányoktól egy időre.
Asimov bólint és hátára veszi karabélyt, majd mind a ketten lehajolunk és egyszerre, jól megtámasztva Sally testét emeljük fel, nehogy több kárt okozzunk, mint hasznot. Dr. Kiryanova mellettünk halad a dzsip felé, még mindig egy vérző artérián tartva ujjait, hogy csillapítsa a durva vérzést. Asvéd kígyó előttünk halad, Coloska, a másik tudós hölgy pedig mögöttünk. Óvatosan helyezzük Sallyt a járműbe. Dr. Kirianova mellé ül, Dr. Dolohovot pedig Coloska tessékeli hátulra, majd ő maga is melléjük huppan. A svéd kígyó nem is foglalkozva másokkal a volán mögé ül. Leveszem hátamról a táskám és lerakom a lábukhoz, majd kinyitva előveszek egy kulacsot és odaadom Dr. Dolohovnak.
- Igyanak, kimerültek, a víz most jól fog esni… - a lány kérdőn néz rám, de elveszi, és kibontva belekortyol.
- Köszönöm százados, ez tényleg jól esett. – feleli, miközben odaadja a kulacsot Dr. Kiryanovának is.
- Nincs mit… Kitartás, hamarosan vége és újra otthon lehetnek… - nyugtatgatom. Tőlem többre nem telik. – Bírni fogja? – nézek Dr. Kiryanovára.
- Igen százados! – feleli határozottan. Mikor Asimov is beszállna, megfogom a vállát, és picit magamhoz intem, egy kis beszélgetésre.
- Gond van százados?
- Nincs, csak szeretném, ha Akim után mennél, és együtt jönnétek a megbeszélt pontra. – kicsit értetlenül néz rám, amit meg is értek. Neki nem kell ismernie csapatunk gyengeségeit és talán ezzel most kiadom magam, de szeretném, ha Akim egyben érné el a gépet.
- Távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzek egy egyértelmű parancsot, de ez inkább kérésnek tűnik. Úgy érzi nem tudna egyedül megérkezni, a megbeszéltek alapján?
Kérdésre teljes mértékig érthető.
- Egy valamit tudok Akimról, és ezt megosztom önnel is. Igazán emberi és, bár ezt nyíltan sosem vallották be, Vy sokkal többet jelentett számára, mint egy csapattag. Valószínűleg nem okozna gondot neki a géphez érni, de nyugodtabb lennék, ha nem lenne most ebben az állapotban egyedül! Így érthető? – szavaimon elgondolkodik, és szépen összerakva a képet bólint.
- Megértettem százados. Ön biztos boldogul a többiekkel? – kérdez vissza, rámutatva, hogy túl sok mindenkire kellene egyszerre figyelnem.
- Megoldom! – felelem határozottan, majd visszakapcsolom a fülesem és intek Asimovnak is, hogy ő is tegye ugyan ezt. – Akim hallasz?
- Tisztán uram, láttam, hogy befutott a jármű…
- Igen, megérkezett! Elindulhatsz a megbeszélt pont felé, de kapsz egy úti társat. Asimov eléd megy. Beszéljetek meg egy találkahelyet és úgy gyertek tovább. – némi csend telepszik a fülesbe, majd kisvártatva a válasz.
- Értettem uram, máris indulok. – azzal kilép a vonalból, én pedig még egy utolsó biccentéssel hagyom magára Asimovot, hogy a svéd kígyó melletti ülést magamévá tegyem.
Azonnal magamhoz mérve állítom be a fegyverzetet és kirakom a kis GPS-t, amin a pont egyértelműen jelzi, hová kell eljutnunk. A svéd kígyó rám néz felvont szemöldökkel, majd kihajol és a távolodó Asimovot nézi.
- Aggódik a túlsúly miatt? – kérdésére egy kicsit oldalra biccentem a fejem.
- Az őrmester más úton megy, de ne aggódjon, nem kell majd rá várakoznia… - mutatok ujjal előre, hogy indulhatunk.
Nem szeretnék konfrontálódni vele, mert ismerem magam annyira, hogy ha egyszer elszakad nálam a cérna, ott kő kövön nem marad. Persze nem feltételezem, hogy a célja az én bosszantásom lenne, de mondjuk úgy, van egy stílusa, és az élcelődése, most kicsit sem kedvemre való.
A jármű lassan elindul. A közlekedés egész gördülékeny, és a kisebb kátyúkat is jól korrigálja sofőrünk. Nem mintha emiatt a lábai elé akarok heverni, de ismét egy jó pont számára, hogy a lehetőségekhez mértem vigyáz Sallyte. Néha hátrafordulok, hogy ellenőrizzem minden rendben van-e, és hogy Dr. Kiryanova bírja-e a gyűrődést. Coloska és Dr. Dolohov jól el vannak, ápolgatják egymás lelkét. Nem tudom, honnan van ennyi türelme ennek a német srácnak, de úgy babusgatja Dr. Dolohovot, mintha valami kincs lenne. Dr. Kiryanova csak Sallyre koncentrál. A karja rendesen zsiboghat, de még kitart.
Az út egyre hepehupásabbá válik, és mikor egy pillanatra a svéd kígyó felé fordulok, észlelek némi fájdalmat az arcán, ahogy karja az egyik kátyúban igyekszik korrigálni az irányt. Nem láttam, hogy megsérült volna, de persze nem figyeltem minden egyes mozdulatát. Arra tudok gondolni, hogy valami régi sérülése lehet, ami kínozza. Nem teszem szóvá, de még valamit észlelek, mégpedig a kimerültséget. A kettő egyvelege, pedig abban a pillanatban rendesen eltorzította, amúgy kisimult ábrázatát.
- Vérnyomás, szívritmuszavar, vagy egyéb panaszok? – kérdezem, dörmögő baritonomon.
- Miféle kérdés ez? Talán a kórtörténetemre kíváncsi? – kérdez vissza meglepetten. – Amúgy semmi panaszom.. – válaszol kelletlenül. Nem kommentálom a válaszát, mindössze benyúlok a zsebembe és előveszek egy kis doboz tablettát, amiből két szemet kivéve átnyújtok neki.
- Vegye be! Rázós utunk lesz, szükség van magára, hogy a maximumot nyújtsa, mint eddig. – nem áll szándékomban a sérülése, vagy a fájdalma okait megbeszélni. Barátkozni sem akarok, mindössze reálisan nézem és mivel én magam is fáradt vagyok, az egyiket magamévá teszem. Immár lassan 3 napja nem aludtam, ez pedig visszavesz a teljesítményemből. Úgy vagyok vele, vagy elfogadja, vagy nem, de legalább felajánlom.
- Ez meg minek? – vonja föl szemöldökét.
- Biztos vagyok benne, hogy mostanában nem aludt sokat, és az is biztos, hogy folyton tartani egy szerepet, sem egyszerű. Jómagam is kimerült vagyok, ez koffein, taurin keveréke, ami egy jókora löketet ad. Nem kötelező elfogadni, de segíteni fog… - magyarázom teljesen normálisan, de érezhetően megtartom a két lépés távolságot.
- Fura pasas maga, azt hittem nem bánná, ha felfordulnék. – jegyzi meg meglátását. Nem tudom, honnan veszi, hogy a halálát kívánnám, hisz erről szó nincs, mindössze nem bízom benne, és erre tapasztalati okaim vannak. Mindenesetre elveszi a bogyót és lenyeli.
- Erről szó sincs! – zárom le ennyivel a témát és visszafordulok az útra. Nem igazán érdekel, mit gondol rólam, és meg sem akarom ezt beszélni. Van ennél most sokkal jobb témám is, amit neki és Coloskának címzek. Hátra fordulok, és a rácson keresztül közelebb intem.
- Gond van százados? – hajol közel, hogy a motor zajától is hallja, amit akarok.
- Akad, de vegyük sorba. A svéd kígyónak… - magyaráznám, mire felmorranva vág közbe az említett.
- Ne nevezzen kígyónak!! – sziszegi. – Ha nem fejezi be, prüntyőke századosnak fogom hívni, amíg egy levegőt kell szívnunk!! – folytatja morogva.
- Ahogy akarja. – nyugtázom – Szóval a svéd kígyó, nyílván tudja, hogy egy helikopterre való felszállás akció közben mindig kockázatos. Túl könnyű célpontok lehetünk, hisz a helikopter nem tud gyorsan leszállni, és felfedi pozíciónkat. – magyarázom tovább, mintha mi sem történt volna. Ez egy rossz, vagy ép jó szokásom. A sértések, vagy kirohanások nem tudnak meghatni. Vy ellett megedződtem, mivel ő mindig hülye beceneveket aggatott rám, amiről vagy tudtam, vagy nem, de sosem érdekelt. – A menet általában, hogy meglapulva várjuk, amíg a helikopter leszáll, és csak akkor indulunk meg felé, mikor a lábak talajt érnek. Ez esetben viszont meg kell oldanunk, hogy Sallyt valahogy oda juttassuk, ezért kicsit bonyolultabb lesz. Eredetileg maga és a svéd kígyó vitte volna őt, de ezen, változtattam.. – persze az okát eszemben sincs elárulni. A svéd kígyónak nyilvánvaló lehet, hogy a karja nem bírja a terhelést, Sallyt pedig nagyon óvatosan kell szállítani, ráadásul Dr. Kiryanovának végig mellettünk kell lennie, hogy a vérző artériát el tudja szorítani.
- Akkor, hogy lesz? - kérdez rá Coloska.
- Maga és én oldjuk meg, hogy Sally a lehető legbiztonságosabban jusson el a gépig, a svéd kígyó pedig fedez minket. Tehát a tisztás szélén marad a jármű, a svéd kígyó a járműnél marad, és ezzel a szépséggel, – ütögetem meg finoman, az előttem tornyosuló gépágyút. – szemmel tartja a tájat, mi pedig odavisszük Sallyt, és tudósokat. Mikor fenn vannak a gépen, jöhet a svéd és mivel addigra a másik két emberem is be kell, hogy fusson, mi fedezzük majd, hogy épségben megérkezzen a gépig.
- Bízzam az életem magára, prüntyő százados?! – vonja fel szemöldökét, de közben az utat is figyeli.
- Kénytelen, ahogy én is kénytelen vagyok, bízni abban, hogy nem lép le, szarban hagyva minket… - felelem őszintén.
Kicsit sem titkolom bizalmatlanságom, de ugyanakkor éreztetem, hogy bízom a képességeiben. Sajnos számomra bizonyítani kell, ahhoz, hogy bízhassak benne, és a bizalmam nagyon nehéz elnyerni. Elveszíteni annál könnyebb. Emellett még egy valami kezd megváltozni bennem. A hozzáállásom Coloskához. Még mindig csak árulónak tartom, így tiszteletet, megértést tőlem nem fog kapni, de ez a lány, Dr. Dolohov bízik benne, és mintha a bizalmon kívül mást is érezne vele kapcsolatban. Talán megérdemelné, hogy hagyja, hogy az szovjet kormány döntsön, a sorsa felöl. Ennek fényében hajlok afelé, hogy elálljak tervemtől, miszerint itt hagyjuk, ahogy a gépen leszünk.
- Rendben százados, nekem megfelel! – feleli Coloska, mit sem sejtve arról az apróságról, hogy miért nem választom az egyszerűbb, eredeti tervem, ha már ennyire bizalmatlan vagyok a svéd kígyóval szemben. Nekem pedig nem áll szándékomban kiadni a srác gyengeségeit, vagy őt magát. Ezt az apró információt a karját illetően, elzárom magamban, mert én sem szeretném, ha a gyengeségeimet firtatnák. Ennek ellenére, ha bármi gondom lesz vele, már tudom, hol van rajta fizikai fogás.
- Legyen így, de aztán igyekezzenek, nehogy hátulról seggbe durrantsanak az EU-s patkányok. – morogja a svéd kígyó, beleegyezve – bár szemmel láthatóan nem boldogan – tervembe.
- Ha minden tiszta, akkor mondja el a hölgyeknek is, és készüljenek föl lelkileg, hogy nem biztos, a sima felszállás. Bízom a legjobbakban, de valahogy ezen az akción semmi sem úgy történik, ahogy kellene… - magyarázom még Coloskának, mire biccent és visszatér a lányokhoz. A beszélgetés nagyjából ennyiben marad, és tovább haladva szótlanul szemlélem a tájat. Tök sötét van, és mivel a jármű lámpáját nem lenne célszerű használni, így az éjjellátókra hagyatkozunk.
A tisztás közelébe érve a motort leállítja és rám pillant. A tisztás jól látható, de a helikopternek még nyoma sincs. A svéd kígyó rám néz, várva, hogy megmozduljak, de még egyszer át akarom gondolni a menetet, így alaposan felmérem a tisztás méreteit, és, hogy nagyjából, hol szállhat le a helikopter, majd kipattanok a járműből.
-Akkor hajrá… - indulok el a hátulja felé, miközben még mindig gyanús, mozgások, vagy zajok után kutatok. Minden normálisnak tűnik, így mikor hátra érek, kitessékelem a kocsiból, Dr. Dolohovot és leintem, hogy alaposan lapuljon meg a jármű mellett. Eközben Coloska elhelyezkedik Sally vállánál, én pedig fél lábbal fölmászva a lábát és a derekát próbálom megtartani. Holt sápadt, és még mindig úszik a hideg verítékben.
- Háromra egyszerre mozduljunk. – suttogom, és lassan számolni kezdek. Háromra mindenki egyszerre mozdul és Sally megemelkedik. Coloska nagyon óvatos, Dr. Kiryanova, pedig továbbra is lenyűgözően kitartó. Dr. Dolohov igyekszik mellettünk maradni. Egy bokor mellé sétálunk, és óvatosan a talajra helyezzük Sallyt.
- Amint a gép leteszi a talpát indulunk… Dr. Dolohov, maradjon közel hozzánk, és igyekezzen minél alacsonyabb testtartásban haladni. Bármi történjen, ne foglalkozzanak mással, csak a céllal. – próbálom felkészíteni őket az eshetőségekre. Persze mindennel én sem számolhatok, de több esélyünk nincs.
-Akim, merre jártok… - kapcsolom be fülesem.
- Itt vagyunk százados… a tisztás mellett, északi irányban… - kapom a választ azonnal.
- Remek, mi nagyjából veletek szemben… Legyetek óvatosak!
- Igenis uram… - feleli, majd ismét csend telepszik a készülékbe.
A távolból, halk morajlás töri meg a csendet. A helikopter még messze jár, de erős robosztus hangja már érzékelhető. Ahogy egyre közelebb ér, meglapulva figyelünk, és várakozó állásban várjuk a pillanatot, mikor megindulhatunk. Mindenki feszült, többek közt én is, mivel elég egy apró probléma, és mind itt maradunk.
A helikopter talpai lassan talajt érnek, a légörvény pedig alaposan felkavarja a kőrnyék növényzetét. Ismét az én jelemre indulunk meg egyszerre, és alaposan lekushadva osonunk át a mezőn, egyenesen a gép irányába. Remélem, a svéd kígyó rendesen figyel, és nem alszik el a kényelmes ülésben. A helikopter egyre közelebb kerül, miközben kezdem, úgy érezni, a karom görcsbe rándul. Nem a súly miatt, inkább a rossz tartás az, ami előidézi ezt a kellemetlen érzést. A helikopterből egy gépfegyveres katona száll ki, hogy fedezzen minket, és kinyissa előttünk a gép ajtaját.
- Guseinov százados, mindössze négyen vannak? – szólít meg, mikor elé érünk. A gép rotorjától nehézkes a beszélgetés.
- Nem, még két emberem, és a beépített tiszt is velünk van. – amint ezt kimondom, Akim és Asimov tűnik föl. Biccentve jelzik, hogy minden oké, majd segítenek behelyezni Sallyit a helikopterbe. A fegyveres tiszt mindenkinek int, hogy szálljanak be, de jómagam és ő kint maradva, pár métert előrébb lépünk, hogy kicsit eltávolodva a géptől várjuk az utolsó tag érkezését. A svéd kígyó elindul, szépen lapulva, mint rendesen, mi pedig fedezzük a hátsóját. Mikor mellém ér, intek a fejemmel és lassan hátrálni kezdek a gép felé. A svéd kígyó éppen csak beszáll, mikor a fegyveres katona beszed valahonnan egy lövést, pont a koponyájába és holtan esik össze. Az idő megállni látszik egy röpke pillanatra, amint az összezuhanó katona felé kapom tekintetem, és végignézem amint agyának egy része távozik a sisakon keresztül. Nagy lövedék lehet, ami így átlyukasztotta a koponyát és a sisakot. Amint ez tudatosul bennem, elkiáltom magam
- Mesterlövész!! - hirtelen helyzetet váltok, mikor egy golyó süvít el a fejem mellet. Épp csak elhibázza, én pedig szinte bevetődöm a helikopter ajtaján. Asimov azonnal becsukja, a pilóta pedig megkísérli a felszállást. Gyorsan el kell pucolnunk.
Nem agyalok sokat a következő lépésemen, csak Dr. Kiryanovához lépek, és megkapaszkodva – már a lehetőségekhez mérten – kitámasztom, őt. Neki van a legnehezebb helyzete, ha a gép megadja magát és kapaszkodnia kell, ezért őt rendesen kitámasztom.
- Sikerülni fog százados? – kérdezi, ahogy szinte rátapadok.
- Kapaszkodjon, amennyire tud, mert rázós lesz, ha nem lehetetlen. – nem szeretném hiú reményekkel áltatni. Én kevés esélyt látok arra, hogy a gép biztonságosan elhagyja a talajt, és ha őszinte akarok lenni, csak Sally miatt remélem, hogy a pilóta elég ügyes és az istenek – amikben egyáltalán nem hiszek. – ma a pártunkat fogják. Amint ezt kimondom, a gép már pár méterrel a levegőben van, de egy újabb lövés eltrafálja, ami nagyot dob rajtunk. Mindenki kapaszkodik, amivel csak tud, Dr. Kiryanova pedig elengedi Sallyt. Nem tud mit tenni. A gép megbolondul és irányíthatatlanná válik. Még egy utolsó kísérletet tesz, hogy visszatérjen Sallyihez, de leintem.
- Hagyja doktornő… magával foglalkozzon! – a szívem szakad meg, hogy ezt mondom, de bárhogy alakul a helyzet, innen már nem kerülhet ki Sally élve. Ha a gép zuhanását túl is éli, segítséget nem fog kapni.
Amint a gondolatmenetem és a mondatom végére érek a pilótafülke ablaka betörik. Ez egyértelmű jelzés, hogy már pilótánk sincs, de itt nem ér véget a balszerencse áradata. A gép oldalán nagy koppanás hallatszik. Nyílván az rotor egyik lapátja leszakad. Ezzel szinte egy időben a helikopter teste az oldalára billen és nagy erővel a talajba csapódik. A többi lapát pörgése persze nem marad azonnal abba, és még van elég ereje, hogy még egy utolsót dobjon a törzsön, amitől a farok rész leszakad. Magatehetetlenül vergődünk a törzsben. Itt nem sokat számít a fizikai erő. Ahhoz úgy sincs ereje senkinek, hogy egy ilyen helyzetben meg tudja tartani magát. A falnak csapódom, immár Dr. Kiryanovát sem tudom tartani. Az ütéstől erős fájdalom hasít testembe a bőröm pedig jó pár helyen felhasad, mire a gép abbahagyja a vergődést és szinte egymás hegyén hátán landolva állapodunk meg mi is.
A fejem zsong, a fülem csöng a látásom is homályos, de igyekszem észnél maradni, és letápászkodni az illetőről, akire szerencsésen rázuhantam. A svédre sikerült landolnom, de mázlijára, csak a lábára, és nagy kárt nem okoztam benne. Legalábbis én nem.
Nyöszörögve próbál mindenki feltápászkodni, legalább ülő helyzetbe, de úgy tűnik, mindenki túlélte ezt a nem épp mindennapi landolást. Amint agyamhoz térek, a tropára ment belső szerkezetben Sally testét kezdem keresni. Egy leszakadt burkolatdarab alatt meg is találom, de már csak a holttestét. Persze nem ér váratlanul, hogy nem élte túl, de a lelkem mélyén valami csodában reménykedtem. Megcirógatom az arcát és visszatakarom a testet. Körbe nézek, és látom, hogy senki sem úszta meg sérülés nélkül. Próbálom pörgetni az agyam, hogy mitévők legyünk, de a helyzetünk cseppet sem nevezhető rózsásnak.
- Meg fogunk halni… - nyöszörgi fájdalmasan Dr. Dolohov. Coloska azonnal a segítségére siet, és igyekszik megnyugtatni. Eközben a többiek is próbálnak segíteni, hol magukon, hol a hozzájuk legközelebb esőnek. Sally testét magára hagyom, és Dr. Kiryanovához kúszom, akinek a testi állapotát a svéd kígyó próbálja felmérni.
- Remek, most itt ragadtunk, és egy mesterlövész figyel minket a puskája távcsövén keresztül. – jegyzi meg elmésen a svéd kígyó észrevételét. Persze biztos vagyok benne, hogy mindeközben azon agyal, honnan kerülhetett ide, lehetnek e társai, és mikor ér ide az erősítés, amit már nyílván megkért.
- Négyes csapat volt. – teszem hozzá, jelezve, hogy ez a tag nyílván már egyedül van, és a gondolatmenete is helyes lehet, miszerint erősítésre vár. Akimra pillantok, hisz ki más ismerhetné jobban egy mesterlövész észjárását, mint ő.
- Jó lenne tudni honnan lő, legalább az irányzékot, de nem fogja fölfedni magát, amíg biztos pontot nem talál, amit kilőhet.
|
|
