Egy teljesen idegen stoppossal ülök valami fura házaspár kocsijának a hátsó ülésén, a végállomásunk pedig a közeli erdõ. Már korábban feltûnt, hogy Scottnál kemping cucc van, de ettõl még nem oszlottak el a kételyeim felõle. Mégis mi a francért akar pont ma, pont egy erdõbe menni?

   Zakatolt a fejem; gondolataim egymást kergették, latolgatva és egymáshoz vetve a különbözõ lehetõségeket.
   Ha azt mondom, hogy igen rövid idõ alatt sikerült összefoglalnom milyen szar helyzetbe is sikerült kerülnöm, akkor még enyhén fogalmaztam.
   Szinte fel sem tûnt, hogy újra és újra az ablak-felé fordulok, figyelve a táblákat, az elhagyott lehajtókat, meg leginkább a körülöttünk haladó jármûveket. Nem voltam hívõ, de ezúttal némán fohászkodtam, hogy ne találjanak rám.

   A kocsi lassítani kezdett, Scott pedig szedelõzködni - a szemem sarkából követtem a mozdulatait.

   Egyszerre felém fordult és megbökött.

-          Te jössz? – kérdezte.

   Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy megy veled a franc, majd nem túl udvariasan felmutattam volna a középsõ ujjamat – ezzel is egyértelmûvé téve a tényt, hogy akkor és ott semmi kedvem sem volt az éjszakát az erdõben tölteni, valami ismeretlennel.
   Csak hogy jelen körülmények között sokkal jobbak az esélyeim vele, mint nélküle. Mi elõtt még bárki félreérteni, nem akartam társulni - szívesebben mentem volna egyedül. De még mindig nem tudtam pontosan hol vagyok, vagy hogy merre visz tovább az út – na meg nem biztos hogy még huzamosabb ideig képes lettem volna elviselni azt a párt – így végül amellett döntöttem hogy vele megyek.

-          Ja – válaszoltam, és amint megállt a kocsi én is kiszálltam. Õ persze még a lehúzott ablakokon át még egyszer megköszönte a segítséget, és további jó utat kívánt nekik.

-          Akkor minden jót! – integetett nekik, mielõtt még elindultak volna, majd végleg ketten maradtunk.

   Scott egyáltalán nem tûnt úgy, mint akit zavart volna a helyzet. Maga elé vette a táskáját és kutakodni kezdett benne, majd nem sokkal késõbb két zseblámpát húzott elõ.
   Eddig szinte észre sem vettem, hogy kezd sötétedni – túlságosan lefoglaltak a gondolataim.

-          Tessék – nyújtotta felém az egyik zseblámpát.

-          Nem kell, meg vagyok nélküle – feleltem, és láttam rajta, hogy még lenne egy két szava a témában, mégsem mondott semmit – valószínûleg célt ért az a cseppet sem barátságos tekintet, amivel a válaszomat kísértem. További kérdések helyett csak eltette a fölösleges lámpát, majd felém fordult

-          Akkor mehetünk?

   Válaszképpen hümmögve bólintottam, és utána indultam. Mintha lenne választásom.

   Mire elértük az erdõ határát, már szinte teljesen sötét volt. Az ég alján még egy keskeny sávban arany és világoskék fények emlékeztettek rá hogy nem rég még világos volt, de felettünk már a majdnem fekete, sötétkék égen ragyogtak a csillagok.
   Az utolsó pár métert, arcomat az égnek fordítva tettem meg, amíg be nem értünk a fák lomkoronája alá.

   Olyan régen láttam már az eget, hogy azt is elfelejtettem mennyire hiányzott.

   Biztos voltam benne hogy Scott is kiszúrta, hogy nem a lábam elé nézek, még sem tette szóvá a dolgot. Ha továbbra sem kérdez túl sokat, azt hiszem, jóban leszünk.
   Felgyorsítottam a lépteimet hogy behozzam a néhány méteres lemaradásomat.

-          Na és veled mi a helyzet? – törtem meg a csendet, már a lombok takarásában. Elég sok minden vezérelt a beszélgetéskezdeményezéshez, de a barátkozás, mint cél nem tartozott közéjük. Továbbra sem tudtam semmit a mellettem sétáló srácról, azon kívül, hogy este van és egy elhagyatott erdõben haladunk egyre beljebb és beljebb – és ez nem a legbizalomgerjesztõbb elsõ benyomás. Bár ha úgy hozná a sors, inkább õt félteném, mint magamat.

Mindenesetre, legalább egy keveset tudni akartam róla.

-          Tessék? – kérdezett vissza meglepettséggel az arcán.

-          Tudod: honnan jöttél, merre tartasz, mit csinálsz itt… ilyenek – mivel nem válaszolt tovább unszoltam – Na?

-          Kellett már egy kis szünet, szóval gondoltam egy pár éjszakát itt kinn töltök – mondta egy kis szünet után, távolba révedõ tekintettel.

-          Szóval neked se igazán jött össze az élet mi? – mormogtam. Nem voltam benne biztos, hogy hallotta-e. Mivel újra beállt közöttünk a csend, folytattam, ezúttal ügyelve rá hogy biztosan hallja minden szavam – És ez után a pár nap után majd egyszerûen csak visszamész és folytatsz mindent ott ahol félbehagytál…

   Fogalmam sem volt mennyire volt helytálló, amit mondtam, de nem különösebben érdekelt. Inkább csak kíváncsi voltam, hogy reagál a provokációra, hogy sikerül-e kihoznom a sodrából.

-          Ja, olyasmi – felelte, egy keserû mosollyal az arcán.

   Szóval ráhibáztam.

-          Értem… - tudtam le a választ egyetlen szóval. Jobbnak láttam nem nagyon bolygatni a témát, szóval inkább csendben sétáltam utána.

   Biztos voltam benne hogy kezd fáradni; még csak nézni is rossz volt, ahogy a nagy túrahátizsákkal küzdött. Mivel mégsem kért meg hogy vegyem át tõle, úgy döntöttem hagyom, hadd cipekedjen, ha annyira akar. Úgysem gyalogolhatunk örökké…

  … Pedig ekkor még a közelében sem voltunk az esti sétánk végéhez.

   Egy örökkévalósággal késõbb sikerült csak találnunk egy tisztást. Scott egyszerûen csak levágta a táskáját a földre, és elheveredett a fûben. Igyekeztem a tõlem telhetõ legfurábban nézni rá, hátha nem kell szóban is megkérdeznem tõle, mégis mi a jó életet csinál.

   Látszólag nem zavartatta magát olyan apró és jelentéktelen tényezõkkel, mint hogy én is ott vagyok.

   Melléléptem, és türtõztetve magam, rúgás helyett inkább megböktem szakadt sportcipõm orrával - az intézetben nem igen törték magukat a ruháztatásommal.

-          Mi az? – nézett vissza Scott kérdõn, egy halvány mosollyal az arcán.

Mégis mi mosolyogni valód van?

-          Nem kéne felállítani a sátrat? – böktem a cuccai felé.

-          Csak hadd fújjam ki magam. Ha gondolod, addig nekiállhatsz – felelte, továbbra is a hátán fekve. Szó nélkül elfordultam, és a táskájára akasztott vízhatlannak tûnõ csomagot kezdtem tanulmányozni. Feltételeztem, hogy ez lesz az.

   Lecsatoltam, és bontogatni kezdtem. Egyszerre vasrudak, kötelek, csatok, és fura, szintetikus anyagból készült ponyvák kusza összevisszaságában találtam magam. És most mégis mi a francot kezdjek ezekkel?

-          Na, boldogulsz? – ült fel Scott néhány perc múlva.

-          Mégis hogy a halálba boldogulnék?! – emeltem fel a hangomat, majd mielõtt még kicsit is jobban végiggondoltam volna, valamivel halkabban hozzátettem – Sosem voltam még sátorozni.

-          Nem? – kérdezett vissza döbbenten.

-          Nem kell ezen úgy meglepõdni. Volt jobb dolgom is az elmúlt pár évben – mint például próbálni életben maradni egy elmezavarodottakkal és pszichopatákkal teli helyen, akik röhögve kísérleteznek rajtad… Tényleg tök buli, hidd el te sem unatkoztál volna; a sátorozás gondolata pedig meg sem fordult volna a fejedben egy fémasztalhoz szíjazva.

   Egy pillanatra megszédültem, de sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, még mielõtt ebbõl bármi is feltûnhetett volna Scottnak. Enyhén lüktetni kezdett a fejem; jó kérdés hogy vajon a gyógyszerek utáni elvonási tünetek, vagy a legutóbb beadott szerek okozták-e.
   Nem mintha számított volna.

-          Várj, segítek vele – tápászkodott fel komótosan, majd mellém lépett és elkezdte szétszedni a dolgokat, amiket összegubancoltam – a táskám elsõ zsebébõl ide tudnád adni a zseblámpát? – kérte, miközben látszólag minden figyelmét az egyik madzag kicsomózásának szentelte.

-          Persze – válaszoltam, majd némi keresgélés és szitkozódás után megtaláltam, és átnyújtottam neki a lámpát. Felkapcsolta, majd a nyaka és a válla közé szorítva azt, folytatta a munkát. Úgy tûnik rám itt már nincs szükség.

   Mégsem mentem sehová. Leginkább azért, mert nem igazán volt hová. Így hát ott maradtam, és figyeltem, ahogy kicsomózza a különféle köteleket, és szétválogatja a más-más hosszúságú rudakat. Még nézni is rossz volt mit össze szenved a zseblámpával.

-          Add csak – nyújtottam felé a kezem. Mivel úgy tûnt nem érti, mit akarok szem forgatva hozzátettem – a lámpát.

-          Biztos? – kérdezett vissza.

-          Mégis mennyire nézel hülyének? Egy lámpát azért még én is meg tudok fogni – mordultam rá, majd nem kis erõfeszítések árán valamivel kedvesebben hozzátettem – add már.

   Fogalmam sem volt meddig tartott, míg végre felállítottuk a sátrat, de volt egy olyan gyanúm, hogy elég sokáig. Bár az is lehet, hogy csak azért tûnt úgy, mert a kezdeti tompa fejfájás, már leginkább olyan volt mintha valaki kalapáccsal verné a halántékom. Az émelygés sem múlt el.

   A sátor után Scott rögtönzött valami tábortûz-féleséget, gallyakból és fadarabokból. A narancssárga lángok ropogva emésztették föl õket, és szinte még a fojtogató füst is jól esett. Azután hogy évekig csak steril szobák, vegyszerek, és kloroform szagát éreztem csak, még ez is jó volt.

   Scottal a tûz mellett ültünk, egymással szemben. A forró reszketõ levegõn át, az õ alakja is hullámzott. Elmerengve bámult a tûzbe, lerítt róla, hogy gondolatban messze jár. Ennél jobb alkalmam úgyse lesz.

   Halkan és szótlanul feltápászkodtam, és a fák felé indultam.

-          Hová mész? – kérdezte a hátam mögül. A fû neszébõl arra következtettem, hogy õ is felállni készült.

-          Csak járok egyet. Nem sokára jövök – válaszoltam hátra sem fordulva. Úgy tûnt megértette, hogy nem vágyom társaságra, mert nem követett.

   Amint belevetettettem magam a fák sûrûjébe, felgyorsítottam a lépteimet. Verejtékezett a homlokom, pedig semmi megerõltetõt nem csináltam. Ez nem túl jó. Minél messzebb kell mennem, nehogy meghalljon vagy meglásson bármit is… arra tényleg nincs szükségem.

   Amikor már úgy ítéltem, hogy elég messze vagyok, egy vastagabb fatörzs mögött ledobtam a pólómat és végignéztem a felsõtestemen.
   Még a lombokon átszûrõdõ, éjszakai fényben is jól kivehetõ volt a zöldes csillanás. Az oldalamat a bordáim mentén, a vállamat, és az alkaromat finoman kirajzolódó, átlátszó pikkelyek borították.
   A pulzusom és vele együtt a lélegzetem egyre gyorsabb volt, térdeim összecsuklottak alattam. Csak ne most… csak ne most… bármikor csak ne most…

   Próbáltam elfojtani.

   Az a helyzet, hogy abban a szuperül felszerelt kísérleti börtönben ahová bedugtak, nagyon sok mindent megtanultam. Nagy részét magamtól, bár volt, amiben segítségemre voltak, mert nem akarták elveszíteni a drága kísérleti patkányukat.

   Arra viszont sosem tanítottak meg, hogyan irányítsam az átváltozásokat. Csak reménykedni tudtam, hogy ezúttal is sikerül megállítani és visszafordítani.
   Az izmaim újra és újra görcsberándultak, az ízületeim fájni kezdtek. A gyomrom liftezett, és nem kaptam levegõt.

   Mégis tovább erõlködtem, próbáltam tudatosan a visszájára fordítani a dolgokat. Bár elég nehéz volt úgy, hogy fogalmam sincs pontosan mi ment végbe a testemben.

   Aztán abbamaradt.

   Reszketõ végtagokkal álltam lábra, és csak a fának támaszkodva tudtam talpon is maradni. Lehajoltam, a fölsõmért és nagy nehezen visszavettem, de egy darabig még a fának támaszkodva próbáltam lélegezni.

   Volt egy olyan érzésem, hogy most sem fogom megúszni hányás nélkül.

   Csak azután, indultam vissza, hogy egy bokor mögött megszabadultam a gyomortartalmamtól, majd földet rugdostam rá. Igen, tudom, elég gusztustalan, de volt már rosszabb is.

   Reménykedtem benne hogy a tûz szúrós füstje, majd elnyomja a szagot, és hogy Scottnak lesz annyi esze, hogy nem von kérdõre.

- Isten óvja magától a világ összes könyvét! – kiáltotta utánam a bolt tulajdonosa, miközben erõsen rángatózó szemöldökkel szorította magához a tucat régi könyvet rejtõ kartondobozt. Pedig nem én tehetek róla, hogy pont a legjobb helyre rakták le és leöntöttem… bár, ki is rakta le? Lehetséges, hogy én… most már mindegy.

- Úgy is lesz! – kiáltom vissza. – A soha viszont nem látásra! – Azzal lendületesen becsaptam magam mögött az ajtót.

Mielõtt magam mögött hagytam volna az üzletet, még hallottam, ahogy a korábbi baklövéseimet kezdi sorolni, amiket rövid pályafutásom alatt nála elkövettem. De legalább egy hétig kihúztam, nézzük a jó oldalát, próbáltam pozitív lenni, miközben zsebre tett kézzel hazafele igyekeztem.

A valóság azonban az volt, hogy nemigazán volt mihez pozitívan hozzáállni. Nem kesergek a múlton, így viszont nincs miért a jövõbe néznem, a jelenem pedig tökéletesen céltalan. Állandóan megpróbálok munkát keresni, rendszerint találok, általában fel is vesznek, de ugyanekkora eséllyel rúgnak is ki onnan, vagy lépek ki magamtól. Az emberek szeretnek másként kezelni engem mint egymást, pedig nem érdemeltem ki semmivel, sõt, szerintem vagyok olyan átlagos mint õk.
Mindezek ellenére mióta Nate elment, nem találkoztam senkivel, aki megértett volna, ennek eredményeképp akárhányszor letaglózva éreztem magam mások miatt, mindig eszembe jutott. Hogy ez jobb volt-e vagy rosszabb mint nem gondolni rá, azt nem tudom, de nem hagyott nyugodni a tény, hogy mi történt vele. Nem tette ki a mindennapjaim részét – néha felmerült, majd sikerült elfelednem, aztán mikor újra eszembe jutott szégyenkeztem amiért el akartam felejteni, ekkor viszont újra csak a jelenre akartam figyelni hogy megszabaduljak az õrlõ bûntudattól…

Amikor hazaértem az üresen tátongó házba ami anya halála után csak még nyomasztóbb lett, elsõ utam a hûtõhöz vezetett, sört kerestem. A keserû komló íze sokáig ottmaradt a torkomban, én pedig egy ideig csak néztem magam elé és azon gondolkodtam, vajon lerészegedjek-e. Nem volt különösebb okom rá, azt hiszem, de jól esett volna kicsit megszabadulni ettõl a megnevezhetetlen érzéstõl, amit képtelen voltam számûzni az életembõl.

Végül úgy döntöttem, ennyi elég volt és egy erõteljes mozdulattal a kukába hajítottam az üres sörösüveget. Jobb ötletem támadt, bár az sem villanyozott fel igazán. Beletúrtam a hajamba és elindultam megkeresni a hátizsákom, a sátram és mindent, ami egy túrához kell: Talán nem tenne rosszat pár nap távol az emberektõl…

Másnap reggel az elõszobában, a táskám mellett ébredtem fel. Rendszeresen megcsináltam azt, ha már elég fáradt voltam, hogy egyszerûen csak ledõltem a lakásban ott, ahol voltam „csak egy perc” címszó alatt, mígnem végül elaludtam a gondolataim közepette. Valószínûleg most is ez történt, semmi különös nem volt benne, voltam annyira jó alvó hogy anélkül megcsináljam, hogy emlékeznék rá.
Lassan feltápászkodtam és elkezdtem készülõdni az induláshoz. Nincs senki, akinek szólnom kéne hogy távol leszek, így hát teljességgel mindegy, mikor is indulok. Azt hiszem a helyzetemben az egyetlen jó dolog az a mérhetetlen szabadság volt, amivel a kapcsolatok hiánya felruházott engem és aminek következtében majdnem csak azt tehettem, amit akartam. Néha belegondoltam, hogyha eltûnnék se tûnne föl az embereknek, talán valamennyi idõ után kiszúrnák, hogy nem járkálok ki-be a házból és nem kapcsolgatom a villanyokat, már ha feltételezem, hogy figyelnek ennyire.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette kötöttem fel a sátrat a hátizsákomra, majd szorosra húztam a madzagot, nehogy leessen. Minden megvolt, csupa szükséges holmi, kajától kezdve zseblámpán át a bicskával bezárólag. Összesen két felesleges vacak volt nálam: egy ördöglakat a zsebemben és egy Rubik-kocka a táskámban. Elõbbi arra kellett, hogy ha esetleg valami miatt huzamosabb ideig egy helyben kényszerülnék ülni – például az oda utat le tudom rövidíteni stoppolással – ne menjen az agyamra a semmittevés, míg a második tárgy inkább csak nosztalgiából volt nálam.

Végül miután mindennel végeztem kiléptem a házból, bezártam magam után az ajtót, a kaput és útnak indultam.
Egészen az utópályáig ki akartam gyalogolni, mivel egy távolabbi, nagyobb erdõt néztem ki magamnak. Útközben lekötötte a figyelmemet a környezet, elõször az ismerõs házak és ezerszer végigjárt utak, majd ahogy távolodtam otthonról, úgy lett a táj is egyre újabb. Hamar kiértem a városból és a kihalt út mentén haladtam tovább. Errefele nem sokan jártak, így teljesen egyedül voltam, de nem bántam, jól esett kicsit magamba szállni.

Talán egy órával késõbb értem el az autópályára vezetõ utat, de nem álltam meg, miután felértem, hanem továbbindultam az erdõ irányába. Nem volt nagy forgalom, két autó és egy kamion húzott el mellettem, de utána nem volt semmi, ami miatt kicsit átkoztam magam. Azt hiszem, mégis szerencsém volt, mert nem tartott sokáig a kihaltság, hamarosan újabb és újabb autók jelentek meg a láthatáron mindkét irányból. Amikor már úgy gondoltam, eleget mentem, megálltam és a forgalom irányába fordulva feltartottam a hüvelykujjamat, várva, hogy valaki megálljon.
Fogalmam sem volt, mennyi idõ telt el így, de lassan úgy voltam vele, hogy a magam mellett pihenõ táskámat fogom széknek használni és leülök. Sõt, ha már itt tartok, akár sátrat is verhetnék… miért nem áll meg senki?

Nem mintha meglepett volna, az emberek nem szívesen vettek fel stopposokat. Ha lett volna velem egy csaj, akkor talán még felvettek volna, nem tudom miért, de úgy mindenki könnyebben boldogult. Vagy párban. Még ha család is utazott az autóval, valamiért a ketten utazóknak szívesebben csináltak helyet, mint a magányosaknak. Még nem sikerült rájönnöm, miért néznek furcsán a magányos utasokra, de legyen szó akár stoppolásról, akár „normális” útról, mindig kinéztek az emberek a tömegbõl, ha nem volt mellettem senki és ez nem csak velem volt így.

Kezdtem feladni és már-már úgy voltam vele, komolyan továbbmegyek gyalog, mert még így is jobban kijövök idõben, amikor egy autó lassított. Megörültem, hogy szerencsém van, de a jármû mégis tovább ment. Most csak képzeltem vagy mi? – fordultam utána értetlenül. Fáradt a kezem.

---

Ekkor azonban egy alak tûnt fel a távolból, futva jött és felém tartott. Hunyorítottam, hogy ki tudjam venni ki eközben vadul pörögtek az agyamban a fogaskerekek, hogy kitaláljam, mégis ki a frász ez. Egyáltalán biztosan felém jön? Körbenéztem, de senki mást nem láttam, ezért türelmesen megvártam, amíg ideér.

Egy csapzott srác fékezett le elõttem, aki lihegve hajolt a térdére, úgy próbálta meg kifújni magát. Fekete haja a tarkójára tapadt és belelógott az arcába, a pólója és a nadrágja is rongyos volt meg koszos, elõbbi izzadtan tapadt a hátára. Amikor felegyenesedett, az arcára nézve valami mintha mellbevágott volna.
Ismerõs volt – csak nem tudtam, hogy honnan. Egy emlék sejlett fel elõttem, de nem engedtem neki, kizárt, hogy õ legyen az. Persze neki is szénfekete haja volt, még a szemére is emlékszem, és mióta eltûnt, emberrel nem találkoztam még aki ilyen sápadt lett volna… De kizárt, hogy ez a srác legyen Nate! Teljesen leblokkoltam.

- Mit bámulsz? – mordult rám, és a remény azonnal szertefoszlott. Nem, ha õ lett volna Nate, nyilván nem ez lett volna az elsõ szava hozzám. Hogy lehettem ennyire hülye, még ha csak egy pillanatra is?

- Semmit – feleltem, és még egyszer körbenéztem, miközben újra felemeltem a hüvelykujjamat, nehogy elszalasszam a megfelelõ autót. Rövid csönd után folytattam:
- Miért rohantál? – elfordítottam a fejemet. Ki lehet ez? És miért van ilyen állapotban? Meg hogy a frászba nincsen nála semmi, ha itt van mondhatni a semmi közepén? Talán kirabolták…? Akkor segítségért kiáltozna, azt hiszem. Na jó, lássuk a medvét – újra felé fordítottam a tekintetemet és egyenesen a szemébe néztem. Valóban, ha õ lenne Nate, nem úgy bámulna rám, mint egy idegenre. Akkor meg mi ez az érzés? Komolyan kezdek bekattanni.

- Nem a te dolgod. – Várt, mintha azon gondolkodna, hogy folytassa. – Csatlakozhatok?
Ledöbbentem. Biztos, hogy nem egy társért futott ennyit. És az igaz, hogy párban valamivel könnyebben váltanak ki szimpátiát az autósokból a stopposok, de azt hiszem ez nem a… szóval nem az õ fajta stopposokra igaz.

- Bocs, de mi a neved? – kérdeztem, legalább ezt tudni akartam. Most is várt, mintha komoly fejtörést okozna neki, hogy elárulja, hogy hívják.

- Jason – felelte végül.

- Scott – bólintottam. Hát, azt hiszem azt végleg elfelejthetem. Vállat vontam.
- A kérdésedre visszatérve, felõlem nyugodtan. Bár ha engem kérdezel, nem hiszem hogy túl sok esélyünk lenne, órák óta itt dekkolok.
Úgy tûnt, ez a kijelentésem nem lelkesítette fel túlzottan.
- Amúgy honnan jöttél? – kérdeztem, mert igazán érdekelt, mi történt azzal, aki ennyire szakadtan és halálig kifáradva érkezik meg az autópálya közepére egy stopposhoz.

- Magánügy. Megtennéd, hogy nem kérdezel felesleges dolgokat?

- Hát, ha ennyire egyedül akarsz utazni… - Rájöttem, hogy elõny van a kezemben, legalábbis reménykedtem benne, hogy így van.

- Akar a halál – dörmögte az orra alatt. – Akkor válaszolok: messzirõl. Megfelel?

- Tökéletesen… - sóhajtottam. Ez nem lesz egyszerû. Ennek ellenére mindenképpen ki akartam deríteni, mert volt egy olyan megérzésem, hogy nem mindennapi sztorija van a srácnak.

- Meddig mész? – most õ kérdezett.

- Az erdõig – feleltem, de értetlenül nézett rám. Valóban, a célom még egész messze volt. Viszont ezzel is elárult magáról valamit: azt, hogy biztosan nem idevalósi.

- Gyalog körülbelül három óra, ha gyorsan mész, ezért stoppolok. Három autópálya megállót kell elhagynunk addig, ezért reménykedem, hogyha valaki felvesz, legalább addig elmegy.
Nem tûnt túl elégedettnek a válaszommal, mindenesetre egy bólintással nyugtázta. Talán akart még kérdezni valamit, de ha így is volt, nem figyeltem rá: egy autó végre lassított, és rátért a megállósávra.

- Siker. Gyere – intettem neki és felvettem a táskámat.

---

Lehúzták az ablakot és egy harmincas nõ arca jelent meg mögötte, a kormánynál pedig egy szakállas férfit fedeztem fel, talán a férje volt.

- Jó napot kívánok – köszöntem Jasonnel egyszerre. Megborzongtam, még ha véletlen volt is, elég furcsa volt.

- Jó napot – köszönt ránk a nõ.

- Beszállhatunk?

- Gyertek, hátul van elég hely.

- Nagyon szépen köszönjük! – hálálkodtam.

- Köszönjük – bólintott mögöttem Jason is.
Elõször én szálltam be, az autó túlsó oldaláig tolva a táskámat. Ahogy eltûntem az útból, a sofõr és a nõ számára a másik srác is teljes egészében láthatóvá vált, látszott rajtuk, hogy már nem tartják olyan jó ötletnek a jószívûséget. Mindenesetre már nem visszakozhatnak.

A hangulat ezután kezdett kissé fagyossá válni, amit az anyósülésen ülõ nõ próbált meg oldani és beszélgetést kezdeményezett velünk. Innen tudtam meg, hogy a volánnál ülõ férfi valóban a férje és Jamesnek hívják, õt pedig Shellynek. Elsõ kérdésükre felelve megmondtam nekik, hogy én ha mennek addig, innen számolva a negyedik autópálya lehajtó lenne a cél, és innentõl kezdve mondhatni én váltam a szószólóvá. Válaszukból megtudtam, hogy õk egészen Skóciáig mennek, így hát ez a távolság nem probléma nekik.
Ezek után mindenfélére ráterelõdött a szó: mit keresek az erdõben, honnan jöttem, mi a munkám, mondhatni mindent végigkérdeztek. Mindenre válaszoltam és megpróbáltam Jasonnek is átadni a szót, de õ mindenre kitérõ válaszokat adott. Pár téma körüljárása után így is elült a beszélgetés, amit nem egészen bántam, viszont a csönd nyomasztó volt. Mindenesetre már csak egy lehajtó, annyit kibírok.

Hát, nem bírtam ki. Rá kellett jönnöm, hogy az utolsó lehajtó amit el kellett hagynunk kicsit – sokkal – messzebb van a többitõl mint azok egymástól, egy ipartelep miatt. A beszélgetésnek már egyértelmûen lõttek, az ördöglakatot mégsem éreztem korrektnek elõszedni, ezért ölbe tett kézzel vártam. Észre sem vettem, ahogy dobolni kezdtem a lábammal.
Idõközben a szemem sarkából Jasont kezdtem el figyelni. Biztos voltam benne, hogy láttam már valahol, még ha nem is Nate az – ami, amennyire durvának hangzott, épp annyira nem tûnt lehetetlennek. Végül is, én soha nem hittem el, amiket mondtak róla. A szüleit sem értem el… Akármi is történt, lehet, hogy csak berágott rám valami miatt és… Nem, akkor sem találna ki másik nevet. Lehet, hogy valami fura rokonával van dolgom. Vagy véletlen az egész.

De még ha köze sincs Nate-hez, akkor is furcsa. Azon túl, ahogy megjelent, eléggé paranoiásnak is tûnt. Idõrõl idõre hátrafordult és kinézett az útra, mintha azt várná, követ minket valaki; az ablakon át is folyamatosan az eget kémlelte, mintha onnan is számítana valamire. Ezen túl még nálam is türelmetlenebbnek tûnt, de látszólag megpróbált uralkodni magán.

A kínzó percek aztán elmúltak, és közeledett a célállomásom. Megböktem a mellettem ülõ fiút:

- Te jössz?

Mielõtt válaszra nyitotta volna a száját, megálltunk és én nekiláttam az ölembe cibálni a holmimat, hogy kiszállva azonnal a hátamra vehessem.
A következõ két lehajtó további autópályákra vezettek, el az erdõ mellett. Ha Jason marad, akkor legalább annyit ki kell még hagynia, hogy az útja városba vezessen.

   Sóhajtva fordultam át a másik oldalamra, és újra lehunytam a szemem, azért fohászkodva hogy még ne legyen reggel. Amilyen az én szerencsém, a következõ pillanatban máris felhangzott az ébresztés éles, sípoló hangja.
 - Elég már, nem vagyok süket! – kiabáltam, pedig teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy feleslegesen. Akárki is állt az egyszínû vasbeton falak mögött, vagy nem hallott, vagy szimplán csak nem érdekelte akármit is üvöltöttem. Pedig az elsõ néhány nap folyamán elég sokat emlegettem az anyját.
   Alig hallgatott el az éles, fülsüketítõ hang, az ajtó már nyílt is. Öt fehérköpenyes alak lépett be a szobába – az egyiküknél bilincs, másik kettõnél fegyverek. Ez utóbbiaktól mondjuk már tudtam, hogy csak kábító lövedékkel lõnek; az elsõ néhány alkalommal ugyanis nem igazán voltam hajlandó együttmûködést tanúsítani.
   Most mégis, bármiféle ellenállás nélkül hagytam, hogy a falhoz szorítsanak, és a hátam mögé bilincseljék a kezemet. Igazándiból teljesen mindegy volt mit teszek, így is – úgy is bilincsben végeztem, csak adott esetben lehet, hogy öntudatlanul.
   Már mindent megpróbáltam, de bárhogy is nézzük a felállás egy az öt ellen, a hátrányomat pedig csak tetézték az altatólövedékekkel. Így hát kénytelen voltam beletörõdni abba, hogy ezt rendesen megszívtam.

-          Mozgás! – rúgtak belém hátulról, mire kis híján hasra estem. Mivel bekötötték a szemem, lövésem sem volt merre kell mennem. Maximum annyi utasítást kaptam, hogy „balra” vagy „jobbra”. Semmi mást. Bár már megszoktam, hogy az itteniek nem túl beszédesek.

   Semmit sem mondtak el. Szó nélkül bevágtak egy üres szobába, és azóta nap, mint nap új módokat találtak ki, amivel az õrületbe kergethettek, vagy épp félholt állapotba juttathattak. Majd amint helyrejöttem, kezdték az egészet elõröl.
   Annyit sikerült levágnom, hogy valamiféle „kísérleti alanyként” szolgálhatok, de még ebben sem lehettem biztos. Bár amennyi bogyóval, injekcióval és egyéb nem túl bizalomgerjesztõ cuccokkal tömtek, de meghalni még sem hagytak, csak erre tudtam következtetni.

   A különbözõ utóhatások voltak a legrosszabbak. A hallucinációktól kezdve a fuldoklásig már szinte mindent tapasztaltam, bár ezek még az enyhébbek közé tartoztak. Ha az átváltozásomat, még ha csak a részlegeset is akarták kikényszeríteni, az még pokolibb volt.

   Arra már régen rájöttem, hogy nem vagyok ember. Az embereknek nem nõ pikkely a karján, és nem változnak át deréktól lefelé valami gusztustalan hüllõvé. Még a legelsõ átváltozás volt a legrosszabb. Kék és zöld színû tablettákat etettek velem egy hétig, majd valami színtelen anyagot fecskendeztek belém, és bumm.
   Le kellett vedlenem a saját bõrömet, aminél fájdalmasabbat soha azelõtt nem tapasztaltam. Kínomban ordítottam, és a földhöz vertem magam, mégsem állt le. A csontjaim kifordultak a testembõl és valami egészen mássá változtak. Azt hittem álmodom. Azt akartam hinni, hogy ez az egész valami elcseszett rémálom.
   Aztán mikor a saját véremben és hányásomban tértem magamhoz, rájöttem, hogy ez a valóság: minden más volt csupán álom.

   Amikor neki löktek az ismerõs fémasztal kemény sarkának feleszméltem a gondolataimból. Elvették a szemem elõl a kendõt, de a túl szoros bilincset a csuklóimon hagyták. Kivételesen örültem volna, ha nincs igazam, és nem ahhoz az asztalhoz hoznak, amire elõször gondoltam. Meg sem várva az utasításokat felfeküdtem a hideg fémlapra. A fehér köpenyesek mozdulatlanul álltak, mint akik tapsra várnak. Nem tudtamm vannak-e itt még hozzám hasonlók, de ha igen, az itteniek valószínûleg nem az efféle együttmûködéshez vannak szokva.

-          Essünk már túl rajta – sóhajtottam, mire úgy tûnt magukhoz tértek, és már is hozzáláttak, hogy leszíjazzanak.

   Szó sem volt arról, hogy feladtam volna. Épp ellenkezõleg.

   A folyamatos beavatkozások, kísérletek és hasonlók során feltûnt egy két dolog. A hallásom érzékenyebb lett, a látásom megváltozott. Tompábbá és homályosabbá vált, a színeket, fényeket és mozgásokat mégis jobban érzékeltem - még a sötétben is. A fizikai erõm megnõtt, és a fájdalomküszöböm határai is kitolódtak. Gyorsabb lettem, az ösztöneim pedig kiélesedtek. Idõvel megtanultam irányítani az átváltozásaimat is.

   A kifinomult hallásomnak köszönhetõen sikerült el-el kapnom néhány beszélgetésfoszlányt, amibõl ha nem is túl sokat, de a semminél mégis csak többet sikerült megtudnom.

   Arra még mindig nem jöttem rá mi a francot keresek itt, de többször is hallottam a „naga” szót. Idõbe telt, de végül leesett, hogy többnyire rám hivatkoznak így. Akaratom ellenére sikerült valami fontos ám nem teljesen legális project részévé válnom, ami az önzõ gén elméletével és a darwini evolúcióval függ össze, de ez minden.

   Amióta ez a néhány kirakós darab összeállt a fejemben, azon voltam, hogy kijussak innen, mielõtt még teljes egészében valami csúszómászóvá változtatnának.

   Amikor az utolsó szíjat is elég erõsen meghúzták ahhoz, hogy kényelmetlen legyen, az összes fehérköpenyes felszívódott.
   Fémes kocsizörgés, és sietõs léptek tompa hangjára lettem figyelmes. Nem sokkal késõbb hatalmas lendülettel vágódott ki a szoba ajtaja, és a fejem felett lévõ lámpa fénye felerõsödött. Még szép hogy egy perc nyugtot se hagynak.

-          Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte egy alak fölém hajolva. A túl erõs fénytõl nem láttam az arcát, de a hangja elég volt ahhoz, hogy felismerjem: Dr. Jonah Madison – az utolsó ember, akit bárki is a mûtõasztalnál szeretne látni.

-          Amióta felbukkant csak még szarabbul – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-          Ejnye-bejnye – hadonászott az orrom elõtt a mutatóujjával – én a helyedben vigyáznék a számra, ugyanis most nálam van a hazai pálya elõnye – húzódott gusztustalan vigyorra a szája, és mint egy nyomatékként, az egyik kezébe akadó szikét kezdte méregetni.

-          Érdekelne, hogy akkor is ilyen fölényesen beszélne-e, ha nem tartanának vissza ezek a szíjak – a következõ pillanatban a szike, amit eddig az ujjai közt forgatott a torkomnak szegezõdött, szinte éreztem a belõle áradó hideget. Madison felsóhajtott.

-          Áruld el, miért kell ezt minden adandó alkalommal eljátszanunk? – szünetet tartott mintha válaszra várna, majd miután megunta, hogy nem válaszolok, komolyabb hangon folytatta – Kezd nagyon elegem lenni belõled, kölyök. Mivel nem vagy teljesen hülye, gondolom már sejted milyen helyzetben vagy, ahogy azt is, hogy meg van kötve a kezem, hogy ne tehessek kárt benned – közelebb hajolt, hogy közvetlenül a fülembe suttoghasson. A nyakamat fenyegetõ penge egy pillanatra sem távolodott – De tudod egy „orvosi hiba” bármikor becsúszhat. Úgyhogy ha szeretnél még néhány napot túlélni, jobban teszed, ha viselkedsz - A hangja szinte csöpögött a fenyegetésektõl – Értve vagyok?

Válasz helyett némán bámultam rá vissza, és reméltem, hogy értékeli a gyilkos pillantásomat, amit leginkább miatta kezdtem el gyakorolni.

-          Szóval, hogy aludtál? – varázsolt újra negédes mosolyt az arcára.

-          A szokásos – feleltem közömbösen, ahogy máskor is, azzal a különbséggel, hogy most nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mennyire élvezném, ha apró darabokra kockázhatnám fel ezt a szemetet.

-          Értem! Majd szólok, hogy változtassanak az altatód adagolásán – cseverészett tovább, majd egy maszkkal a kezében fordult vissza – Nos, hát akkor szép álmokat Hall!

Az utolsó emlékem az volt, ahogy az arcomra illeszti az átlátszó mûanyagmaszkot, miközben azon gondolkodtam, hogy azért kéne imádkoznom, hogy felébredjek, vagy inkább azért, hogy ne.

Bár valójában tök mindegy; úgysem voltam vallásos.

   Amikor magamhoz tértem, csak fehérséget láttam. Elõször kételkedtem benne hogy ténylegesen magamnál vagyok-e, de aztán rájöttem, hogy csak a szobám falait bámulom. A fény, ami máskor olyan gyengének hatott, egyszerre túl erõs volt és bántotta a szemem. Zúgott a fejem, és szédültem; nem érzékeltem az irányokat. Olyan volt mintha megszûnt volna az idõ, egyszerûen képtelen voltam érzékelni magam körül. Csak találgatni tudtam, hogy vajon a padlón fekszem-e, vagy egy falnak támaszkodva próbálok talpon maradni. Ha korábban drogoztam volna, lefogadom, hogy ezt most imádtam volna, eltekintve a zúgástól és a szédüléssel vegyes enyhe hányingertõl.
   Pislákolni kezdtek körülöttem a fények, a fehérség újra és újra átcsapott feketeségbe. Kezdtem bepánikolni, fogalmam sem volt mi történik. Sosem volt még áramkimaradás… - Ez volt az utolsó gondolatom mielõtt elsötétült volna elõttem minden.

   Még jó párszor magamhoz tértem majd visszaájultam az öntudatlanságba, mire úgy ahogy magamhoz tértem. Csak akkor kezdtem realizálni a dolgokat magam körül. A fejemben a zúgás még mindig nem múlt el, sem az émelygés, de már nem éreztem, hogy meg akarok vakulni, akárhányszor kinyitom a szemem.

   Ja, amúgy arra is rájöttem – bár beletelt némi idõbe – hogy a vissza-visszatérõ feketeség valójában én voltam. Annyira ki voltam ütve, hogy azt sem éreztem mikor pislogok.

   Bár ez a mostani, még egészen kellemes volt a korábbiakhoz képest. Anno egyszer vért hánytam. Máskor hallucináltam és mindenhol kígyókat láttam: végigtekeredtek rajtam és fojtogatni kezdtek. Majdnem megfulladtam. Arra is volt már példa, hogy a falhoz vertem magam kínomban, mert soha el nem hallgató hangokat hallottam, persze valójában csak a fejemben. És ez csak néhány példa, amit egy-egy „kezelés” vagy „teszt” okozott.
   Az eddigi legszörnyûbb az volt, amikor eltoltak valamit, és az átváltozásom a felénél abbamaradt. Soha nem fogom elfelejteni a felszakadt bõröm alól elõbukkanó groteszkül összeforrt csontokat, és a nyers hús látványát, a vér illatát. De amire mégis a legtisztábban emlékszem, az égetõ fájdalom volt. Még soha annyira biztos nem voltam benne hogy meghalok, mint akkor.

   Vártam még egy kicsit, amíg kitisztul a fejem, majd komótosan feltápászkodtam. Mindenem sajgott. Felhúztam a pólómat, új hegeket, varratokat keresve, de semmilyen nyom nem utalt rá hogy felvágtak volna.

   Az a rohadék Madison átvágott. Egyszer komolyan megölöm.

***

   Ébren feküdtem a szobám padlóján, és vártam egy csodára, bár azzal is beértem volna, ha sikerül végre elaludnom.

   Mióta sikerült kihallgatom, hogy milyen rendszerességgel kapom a gyógyszereimet, már számoltam a napokat. És bár ez nem tûnik épp túl érdekfeszítõ elfoglaltságnak, mást ne igen tudtam kezdeni magammal. Már három napja annak, hogy a múltkor kiütöttek, és azóta, hogy magamhoz tértem, egy szemhunyásnyit sem aludtam.

   Viszont már biztos vagyok benne hogy a múltkori egy kísérlet volt, mivel azóta békén hagynak, és újfajta tablettákat is kaptam – ami azt jelenti, hogy most megfigyelés alatt tartanak. Kíváncsi lettem volna, hogy az normális-e, ha egyáltalán nem tudok aludni, de mivel egyelõre még nem csináltak velem semmit, gondoltam nincs olyan nagy gáz. Végül is egy ideje már voltak problémáim az alvással, azzal a különbséggel, hogy eddig hatottak az altatók.

   Újabban visszatért az a régi jó szokásom, hogy fel-alá járkálok a szobában. Körbe-körbe vagy éppen faltól falig, nem számított: kezdtem beleõrülni az egyhelyben ücsörgésbe.

   Felfedeztem, hogy a hallásom még jobban kiélesedett: már nem csak a szobám elõtt elhaladó lépteket, hanem akár a szomszéd folyosón mászkáló embereket is hallottam – a léptek visszhangja alapján pedig kezdett kirajzolódni a fejemben egy térkép.

   Már csak idõ kérdése hogy bebizonyítsam nekik, hogy a tökéletesnek hitt biztonsági rendszerük és óvintézkedéseik közel sem érnek annyit, mint ahogy azt õk gondolják.

   Elég egy keskeny rés: egy kelleténél valamivel szélesebbre nyitott ajtó, egy a fáradtság miatt megkésõ reakció idõ, a legapróbb hiba; homokszem az olajozottan mûködõ gépezetben.

   Erre a résre vártam.

***

   A hideg nedves falaknak dõlve kapkodtam levegõ után.
   Valószínûleg még mindig a nyomomban voltak, bár azután hogy egy egész hosszú szakaszon át a megáradt patakban gázoltam, talán sikerült legalább a kutyákat összezavarnom egy kicsit. Õszintén, sosem hittem volna, hogy a filmekben látottak egyszer még hasznosak lehetnek.
   Bár ez még azelõtt volt, hogy elkábítottak, zsákot húztak a fejembe és egy furgon hátsó ülésére hajítottak, majd egy asztalhoz szíjazva tértem magamhoz – Egy ilyen után a legtöbben szerintem elég sok dolgon elgondolkodnak.

   A ruháim a jeges víztõl nehezen tapadtak a bõrömre, éreztem, hogy a súlyuk lehúz, mégsem fáztam. Fogalmam sem volt, hol vagyok, milyen évet írunk, vagy egyáltalán milyen évszak van. A pocsolyákból és a szürke égbõl arra következtettem, hogy nemrég esett, illetve a levegõben meglátszó leheletem alapján azt is kimertem jelenteni hogy elég hideg lehet. Hollétemrõl csak annyit tudtam, hogy jelenleg épp egy híd alatt dekkolok.

   Bár hogy is nézem, ezekkel nem megyek valami sokra.

   A számban vér vasas ízét, és az egész testemben tompa fájdalmat éreztem. Az esõ megint rákezdett, a kutyák csaholása, bakancsok trappolása és az adóvevõk szemcsés hangja egyre közelebbrõl hallatszott. Talán úgy egy utcányira lehettek.

   Ingerülten felsóhajtottam. Ezek tényleg nem tudják, mikor kell feladni?!

   Felmásztam a patak betonnal borított oldalán, és tovább indultam, közben agyam fogaskerekei folyamatosan zakatoltak, próbáltam felmérni a környezetem.

   Az intézetet ahonnan megszöktem már messze magam mögött hagytam. Valahol a város szélén lehettünk, de fogalmam sem volt melyik lenne a jelen helyzetben az okosabb lépés: beljebb menni a városba, ahol több a búvóhely, viszont a járókelõk figyelmét elég könnyen felkelteném, vagy elhagyni a várost, követni egy országutat, ahol garantáltan könnyû célponttá válnék.

   Az esõ kitartóan szakadt, az ég szürkesége tükrözõdött mindenhol. A pulzusom az egekben, ereimben adrenalin tombolt. Éreztem a vér dobogását a fülemben, és hallottam, hogy már jönnek. Másodperceim maradtak dönteni; nem volt idõm azt számolgatni melyik lehetõség esetén lennének jobbak az esélyeim.

   Végül átugrottam a patakmeder menti szalagkorlátot, átrohantam a többsávos úton, az egyik lehajtó felé.

   Sosem voltam jó a döntõ helyzetekben; többnyire sikerült azt az utat választanom, amivel magamnak tettem keresztbe.

   Eleinte most is azt gondoltam, hogy így lesz; most hogy céltalanul rohantam egy kihalt út mentén, magamban szitkozódva, amiért végül erre fordultam. A sík terepen szabad préda lettem, és arra sem volt idõm, hogy alakot váltsak, arról nem is beszélve, hogy a teljes alakváltás még csak egyszer sikerült.
   Olyan gyorsan szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. A menekülés nem az én mûfajom volt, de egy hordányi sokkolóval, fegyverrel, és vadászkutyákkal felszerelkezett kommandós ellen nem sok esélyem lett volna egymagamban. Így kivételesen utat engedtem az észérveknek, és a logikusabb megoldást választottam.

   Legalábbis azt gondoltam, hogy ez a logikusabb.

   Aztán a nyomomban járó üldözõim hangjai kezdtek elhalkulni. Biztos voltam benne hogy nem adják fel ilyen könnyen, valószínûleg csak elvesztették a nyomom, de csak idõ kérdése hogy újra megtalálják.

   Tovább futottam, és kiértem az autópályára.

   A távolban, a többsávos út mentén egy elmosódott alakot véltem felfedezni, és ahogy közelebb értem úgy rajzolódott ki egy stoppos, aki a hüvelykujját feltartva várta, hogy valaki felvegye. Az elsõ gondolatom az volt, hogy „hát persze hogy neki épp most és épp itt kell stoppolnia… ha miatta kapnak el, komolyan kinyírom azt a szerencsétlent” – aztán rájöttem hogy az a szerencsétlen még  hasznos is lehet.

   Felé kezdtem rohanni, reménykedve benne hogy nem az a kotnyeles-fajta, hogyha azt mondom neki ne kérdezõsködjön csak fogja be és hagyja hogy vele menjek, így is tesz, bár ez a reményem elég halvány volt.

   Ahogy egyre közelebb értem felé, valami idegen érzés lett rajtam úrrá. Deja vu – valahogy olyan ismerõsnek tûnt, pedig fogadni mertem volna rá, hogy még soha az életben nem találkoztunk.

   Csakhogy a fogadások sosem tartoztak az erõsségeim közé.

- Igazán szép látvány. – Mondom, lágy hangomon mosolyogva próbálom nem mutatni zavarom a késés miatt.

- Igen. – Érkezik tõle a válasz egyáltalán nem érzem benne hogy haragudna, így megnyugszom és õszintén mosolyodom el rá. – Örülök, hogy eljöttél. – Kicsit meglepõdöm ezen kijelentésén és nagy szemekkel pislogva nézek rá, de mosolyogva.

- Féltél, hogy nem jövök el annak ellenére, hogy én kértelek meg rá? – Kérdezem meg tõle, mert ez igazán meglep.

- Nem errõl van szó. – Látom õ is kicsit zavarba jön kérdésemre és hajába túr. Kicsit felkuncogok rajta, de nem észrevehetõen. – Na de mihez lenne kedved? –De érkezik is a következõ kérdés amin kicsit elgondolkodok, hogy mi is lenne jó csinálni, hisz egybõl nem vethetem rá magam, még ha ennyire helyes is.

- Nem tudom. Egy kis séta, vagy meg ehetnénk egy fagyit. – mondom végül javaslatom, amin azért kicsit jobban megismerhetem, még sem hangzik randinak. Randizni egyáltalán nem lenne hangulatom. Még túlságosan él bennem az, hogy Yujin ilyen csúnyán itt hagyot egy nem kis teherrel. Mikor erre gondolok, kicsit megsimítom hasam, de igyekszem nem észrevehetõen elszomorodni, de bólintásán és válaszán megnyugszok, hogy ezt nem vette észre.

- Rendben, akkor menjünk. – el is indulunk, miközben beszélgetünk egy keveset. Igyekszem mindenre válaszolni, és mosolyogva sétálok mellette jó kedéllyel.

Mivel tudom róla hogy úszó mester egy szabad strandon, mivel így ismerkedtünk meg cserébe én is elárulom neki, hogy modellként dolgozok, bár nem teszem múlt idõben, hisz nem tudom még mi lesz itt. Amúgy nagy általánosságokról beszélgetünk, egészen addig, amíg az éjszaka ránk nem tör hirtelen. Ismét nem vettem észre az idõ múlását.

- Elég késõre jár. – állapítom meg mikor befejeztem a fagyim megevését is.

- Igen. – mosolyogva pillant rám miközben õ is helyeseli a megállapítást. Ahh elolvadok a mosolyától, bár szívesebben olvadnék el alatta. Egy éjszakás kapcsolat nem tudom, mennyire tenne jót a babának, de eszméletlenül jó pasi Sebastian. – Felmegyünk hozzám? – Ezen kérdésén kicsit meglepõdöm, és kicsit elgondolkodva, de ajkamba harapva nézek fel rá.

- Rendben. – egyezek bele végül mosolyogva. Kicsit oldalra döntöm fejem és úgy pillantok rá. Elég hamar el is indulunk a háza felé. Kicsit fura, hogy magához visz fel, de talán Brutus nem is hagyna minket békén.

Kinyitja elõttem az ajtót és elõre enged udvariasan. Mikor elsétálok mellette kezemmel megsimítom combját, bár igazából csak „véletlenül” amit láthatóan annak tudott be õ is.

- Nem túl nagy, meg a rendet ne nézd. – mondja nekem, miközben belépek és látom, hogy valóban elégé szét vannak hagyva a dolgok, de nem zavar.

- Ugyan. Legénylakás. – állapítom meg, miközben felé fordulok és õ is bejön végül az ajtón.

- Ez így van. Valamivel megkínálhatlak? – érdeklõdik kedvesen én pedig megrázva fejem utasítom vissza, mert nem vagyok szomjas.

- Nem kérek köszönöm. – Mondom neki és kicsit zavartan ácsorgok még a folyosón, mikor látom közelebb lép hozzám és én a falhoz lépek, amúgy sem volt messze tõlem. Ajkait résnyire nyitja ki, mint ha mondana valamit, végül teljesen elém hajol. Arcomra jól látható pír húzódik és várom, hogy megszólaljon. Ehelyett pedig ajkait enyéimre tapasztja. Szemeim tágra nyitom a meglepettségtõl, de érzem testem elgyengülését. Teljesen a falhoz simulok, de nem azért mert félnék a dologtól, hanem mert érzem, ha nem kapaszkodom meg térdeim feladják és összerogy. Olyan jól csókol. Nem bírok neki ellenállni.

Lassan hunyom be szemeim és viszonzom édes csókját. Teljesen megrészegít, és elmémet egyre jobban veszi el ez a mohó csók, melyé alakult. Határozott és tudja mit akart. Levegõhiány miatt szakadok el és pirulva csillogó tekintettel nézek az övébe. Nem tudok megszólalni, õ pedig finoman simítja végig oldalam egyik kezével, míg a másikkal a falnak támaszkodik. Mélyen néz, szürke szemeivel én pedig csak ott állok elõtte, hagyva érintését. Gyötrõdöm magamba, hogy ribancnak fog nézni, ha most hagyom neki a dolgokat, de nem bírok ellenállni a kísértésnek. Hirtelen húz szorosan magához és újra megcsókol. Kezeim mellkasára helyezem. Behunyva szemem viszonzom újra csókját és szorosan húz magához. Nem lököm el. Vágyok érintéseire. A csók után, nyakam kezdi el érzékien csókolgatni, melyre csak felszusszanok.

- Egyáltalán nem errõl van szó Sebastian. Nagyon is szeretném, de… de… én nem voltam veled teljesen õszinte. Ugyanis én jelenleg nem dolgozom modellként, mert… az elõzõ kapcsolatomban me… megfogant egy gyermek, aki most is a szíve alatt van, még nem tudom, hogy megakarom-e tartani, a héten kell eldöntenem, de… még így se szeretném, ha baja lenne ebbõl, és… félek, ha elkap a hév, akkor teljesen belém hatolhatsz és baja lesz a babának. –Mondom ki végül, amitõl igazán félek, és csak lesütöm a szemem, hisz arra várok, erre õ mit fog lépni. Félek most tönkre tettem mindent.

- Szép jó reggelt Brutus. –Köszöntöm kutyusom és veszem is az adást. Kiveszem tálját pofájából és visszasietek a konyhapulthoz. Brutus egy medveölõ malamut, így elégé nagy, de szerencsémre a sétálások alatt sose húz, pedig könnyedén elrántana. Brutus hálásan rázza a farkét miközben követ. Körmei kopognak a kövön. Szép meleg nyári nap van most is, mint ahogy mostanság. Egy felhõ nincs az égen.

- Ez is csak egy átlagos nap lesz Brutus. –Mondom inkább magamnak és elszomorodva gondolok állapotomra. Férfi nélkül nincs esélye, hogy normális élete legyen a gyermekemnek, de ilyen állapotba aligha állna össze velem egy férfi is. Ekkor még nem tudom, hogy ma talán minden megváltozik körülöttem. Miután lerakom a kutyatálat az étellel, a szobámba térek vissza, hogy felöltözzek, hisz ha megette egybõl sétálni akar majd. Úgy gondolom ma valamiért, a szabad strand felé fogom elvinni sétálni. Még arra nem voltam az elmúlt 1 hétben, mióta ide költöztem. Csak hamar rendbe szedem magam Hajam a meleg miatt most is össze fogom. Egy lenge nyári ruhát vettem fel, amit színes virág minták díszítenek és kedvenc strand papucsom. Nem sminkelem ki magam, hisz ha minden jól megy, be is akarok menni a vízbe, és amúgy se igazán szeretem magamon. Fülembe helyezem a ruhához illõ virágos lógó fülbevalóm és mosolyogva nézem át a nagytükörbe magam. A ruha alatt vörös bikinim van, de az nem is látszik át a ruhán. Leakasztom a pórázt és Brutus már fel is falta a reggelijét.

- Istenem, de sokat eszel…- Jegyzem meg elhúzva szám és a nyakörvére csatolom pórázát, úgy sétálunk ki együtt a kisházból. Kulcsra zárom, szinte csak megszokásból, mert erre felé alig laknak. Igazából ez csak egy apartman, de nekem egyenlõre elég ez fõleg, hogy csodálatosan szép és meleg nyarunk van. Burtusal indulok a sétámra és csak hamar elérem a szabad strandot ahol már most sokan vannak. A gyerekek oda rohannak hozzánk és Brutust fogják körbe, mert ritkán látnak ekkora kutyát. Õ pedig élvezi a gyerekek körét. Nagyon szereti a gyerekeket. Nem engedem el azért a pórázról, hisz mégis csak sokan vannak, és valaki fél az ekkora kutyáktól. Ám ekkor egy frizbi repül el felettünk. Na ez a gyengéje az én drága kutyámnak. Reménykedek, hogy nem veszi észre, de már késõ. Brutus helybõl starttal kezd el futni a frizbi után, engem magával rántva és alig gyõzök utána futni. Egy hamar el is engedem inkább a pórázt, hogy ne essek el.

- Brutus! Gyere vissza! –Kiáltok utána, de hiába. Nem halja a hangom, most csak a frizbi van neki, ami egy igen izmos és helyes férfi elõtt esik a földre. Az idegen felvette a frizbit a földrõl, de mielõtt felegyenesedhetett volna a kutyám ott termett és meg ragadta. Ráncigálni, cibálni kezdte morogva. Neki az most kellett. Sietek én is oda miközben kutyám szólongatom. Zavartan állok meg elõttük, mert közben az idegen belement a játékba és játékosan húzogatta. Mielõtt megszólalhatnék, végig mérem, és nem bírom levenni róla tekintetem.

- Elnézést kérek! –Kezdek bele a dolgokba. – A repülõ frizbik a gyengéi. –Kezdek el magyarázkodni zavartan. Újra kutyámra szólok, aki szerencsére érintésemre elengedi a játékot. – Sajnálom ha…

- Ugyan nem történt semmi ne aggódj e-miatt. –Szólal meg az idegen férfias hangján és felegyenesedik. Csak egy úszónadrág van rajta, amin azt a feliratot látom, hogy úszómester.

- Aranyos kutya, de nem túl nagy egy ilyen törékeny szépséghez, mint te? –Kérdi tõlem közvetlenül az idegen zavartan mosolyodom el, és mélyen nézek igézõ szürke tekintetébe.

- Hát igen talán egy kicsit nagy, de ritkán szokott ilyet csinálni, bár igaz, ha most nem engedem el akkor végig húzott volna a homok fövenyen. –Nevetek fel zavartan és behunyom szemeim. Szabad kezemmel tarkómra teszem kezem. –Köszönöm, hogy lefoglaltad, míg ide értem. –Mondom õszintén, lágyan simogató hangomon. Ahogy újra kinyitom szemeim és az arcát fürkészem, szívem hirtelen nagyot dobban.

- Ez semmiség, de kérem, ne nagyon enged el itt… Vannak, akik megijednek egy ekkora kutyától. –Mondja férfias hangján, amitõl még jobban megdobban a szívem. –Esetleg nyaralni jöttél ide? Még nem láttalak erre felé. – Hangja nyugodt volt, és szerintem elszeretné nyújtani a beszélgetést, mivel lassan léptem hátrébb, mert nem tudom hova tenni a rám törõ reakciókat, amit igyekszek elpalástolni.

- Nem szándékoztam elengedni. Kérem, bocsáss meg ezért. Múlt héten költöztem ide Miamiba. Nem messze innen lakom jelenleg egy apartmanba. Jaj, milyen udvariatlan is vagyok a nevem Suzy Sung. –Mutatkozok, be egybõl, hisz zavaromba azt el is felejtettem. ~Lassan ideje összeszedni magad kis csaj. Oké, hogy az elõzõ kapcsolatodat, még nem igazán heverted ki, de nem gubózhatsz be!~ Biztatom magam arra, hogy igenis kezdeményezzek a férfinál, mert elégé tetszik nekem.

- Sebastian Kandwell –Mutatkozik be õ is. –Igazán szép neved van Suzy, és örülök, hogy ideköltözöttél. –Mondja közvetlenül és sármosan mosolyodik el felém, ami ismét megdobogtatja a szívem. –De kérlek bocsáss meg, ideje lesz a munkámra figyelni. –Mondja teljesen nyugodt hangon. –Remélem még találkozunk. –Ahogy elköszön szinte pánik tör ki rajtam és elkerekednek szemeim. Cselekedek.

- Esetleg találkozhatnánk a munkád után. Mikor végzel? –Kérdem szinte azonnal, minden zavaromat félre téve. Még mindig arcát figyelem, és kérdésemre egy halovány csillanást vélek felfedezni szemeiben.

- Délután 3 fele végzek, és szívesen találkoznék veled. Hol és mikor Suzy? –Örülök annak, hogy beleegyezett a találkozóba, és ahogy kimondta a nevem annyira jól állt neki. Ajkamba harapva futom végig ismét testét, remélem alig láthatóan.

- Mondjuk fél 4-kor a sziklás partnál? –Kérdem elmosolyodva és csábítón nézek rá. Brutus már elég türelmetlen, így vissza fele kezd el húzni Sebastiantól.

- Ott leszek! –Mondja még búcsúzóul és visszaül a padra, ahonnan a vizet kémleli. Én pedig csak hátrálok, ahogy Brutus húz, és lassan adom meg magam neki és fordulok meg. Elindulunk vissza a házunk felé. A sziklás part ott volt a házunk elõtt, így nem kellett messze mennem, meg igazából még csak ezt a részt ismertem.

Haza érve mosolyogva kezdtem neki az aznapra kiszemelt munkának, mert azért volt, mit rajta tataroznom. Külsõ faborítást lakkoztam le a házon, hisz már elégé meg volt kopva. Egyedül csináltam segítség híján. Nem figyelek az idõre. A zene szólt a lakásomból, olyan hangosan, hogy azt a partra is hallani lehet. Kellemes zenét hallgatok, miközben énekelgetek mellé, így jobban halad a munka.

(http://www.youtube.com/watch?v=IwBS6QGsH_4  ß Ez szól.)

Könnyedén ülök a tévétorony tetején, a gyarló emberi szem számára láthatatlanul, szárnyaimat szétterjesztve. A perzselt tollak lassan lebegtek a könnyû szellõben, a vörös napfény átszûrve és csillogva osont tovább, megvilágítva a legeldugottabb szegleteket is. Hallgattam a városom neszeit, elvégre itt éltem, a városomnak tekintettem ezt a földet, minden benne haldokló emberi lélekkel együtt.

Én hiszem, hogy minden jobb lehet, de senki sem támad fel, és nem száll le a keresztrõl.

Üdv a bolondok házában.

Érezni a gondolataikat, a sóhajaikat… beletúrtam a hajamba, és megütötte minden idegszálamat az a kétségbeesett erõ, amivel két tiszta ex-lélek próbálta visszaszorítani bátyám kettõ, a pitibbnél is alábbvaló szolgáját. Aztán már csak egy.

-          Basszus – rázom meg finoman a fejem, és kinyújtott kezem lassan a vékony, ezüstösen csillogó lándzsára szorult, és szétterjesztve hatalmas szárnyaim a levegõre simultam és leugrok. Semmibõl sem tart megtalálni õket, és látom a már piszkos, fehér ruhában szenvedõ angyalt, aki a démonokat próbálta megregulázni, a végére elég sikertelenül. Kitártam a szárnyaim, és könnyed mozdulattal szaggatom meg az amúgy is foszló, végét járó szárnyakat. Még izzasztónak sem mondható küzdelem után porrá omlok körülöttem. Kicsit megráztam a szárnyaim, és a falnál álló lányra néztem.

Kedves kicsi angyal, mit keresel te a földön, a Magasságos Mindenható Úr és Lucifer játszóterén? Halványan hunyorítva mérem végig, mikor összeszedi magát, kecses kis karjaival önmagát ölelve mer a szemeimbe nézni.

-          Köszönöm… - susogja, édes kis hangja még mindig reszketve száll. – Köszönöm szépen, hogy segítettél nekem.

-          Örülök, hogy segíthettem angyalkám – mosolygok rá. Megsimogattam volna az arcát, de csak eltûnt a lándzsa, a zsebembe rejtem a kezeim és kiindulok az utcákra.

-          De…én… én…

-          Semmi gond, nem kell hálálkodni – somolyogtam magam elé nézve, vissza sem pillantva, így is magam elõtt láttam finom kis arcát, hatalmas szemeit. – Csak azt tettem, ami szerintem helyes.

-          Csak annyit áruljon el, ki maga…

-          Az maradjon titok – kuncogtam fel, rákacsintok és a sarkon befordulva semmivé foszlok. Még érzem is, hogy követne, aztán kitárja a szárnyait és fellibben. Könnyed volt, mintha róla mintázták volna a templomi angyalszobrokat. Pillangószerû mozgással libbent fel, és fehér köddé omolva eltûnt. Könnyedén visszasüllyedek az aszfaltra, és lassú léptekkel, sanda félmosollyal sétálok a munkahelyem felé.

Bent Eugene, a pincér, sokatmondó pillantással nézett rám, lágy mosollyal biccentettem neki és besétáltam a konyhámba. Feltûrtem a mandzsettámat, felkötöm a kötényt és még jóval a nyitás elõtt nekiálltam az igényesebb ételeknek. Könnyedén szeleteltem, aprítottam, hámoztam, díszítettem, készítettem a desszertet…

A csokihabra az epret tettem, és a tejszínhabos eperdarabot a számba dobtam. Elvégre milyen szakács az, aki nem szeret enni?

Néha kipillantottam a kerek ablakokon, megvárva, amíg az elsõ falatot az ajkaik közé teszik, és figyelem az elomló boldogságukat.

Szépek abban a pillanatban, ember létükre…