Név: Scott McKinnon
Kategória: Fantasy
Feltöltő: Island
Kor: 19
Külső leírás: Átlagos alkatú, a többi fiú között talán kicsit alacsony srác a maga körülbelül 175 centijével. Gyerekkorától fogva sportolt, mégsem tűnik kifejezetten izmosnak, viszont gyors és jó az állóképessége. Mogyoróbarna haja rakoncátlan tincsekben mered a szélrózsa minden irányába, és akármennyit vesződik vele reggel, a nap végére olyan, mintha sosem látott volna fésűt. A szeme sötétzöld, akár az öreg moha, és míg régebben örökké jókedvet sugárzott, mára már sokat vesztett a csillogásából. Az arcán sokszor savanyú kifejezés ül, de ha valami nagy boldogság éri, újra látni rajta régi mosolyát. Könnyen le lehet olvasni róla az érzelmeit, mivel minden arckifejezése már-már eltúlzott és látványos, ha dühös, nagyon összehúzza a szemöldökét, ha vidám, széles a vigyora, ha szomorú, már a tekintetéből látni lehet a letörtségét. Amit még érdemes lehet megemlíteni, az a teste különböző pontjain látható fehér hegek, amik egy-egy nagyobb esés vagy baleset után maradtak meg. Legfeltűnőbb a bal kézfején látható seb nyoma – egyszer dühében beleütött a tükörbe -, mivel ezt nem takarja el a ruhája. De egyébként hasonló hegek láthatóak az alkarján, a lábszárán de még a mellkasán is, mivel egyszer hirtelen fékezett a biciklijével és métereket csúszott a betonon.
Ruháit tekintve Scott egészen átlagosan öltözködik, így elkerüli a feltűnést és könnyen beleolvad a tömegbe. Rendszerint sötétkék farmert hord egyszínű vagy egyszerű mintájú pólókkal, és mivel fázós, mindig látni rajta egy tréning felsőt vagy pulóvert, tizenöt fok alatt pedig nem megy el otthonról kabát nélkül. Egyetlen olyan kiegészítője van, amit talán nem látni mindenkin, és ez a fülhallgatója, ami rendszerint, még ha néma is, a fülében van, vagy maximum a pólója nyakából lóg, ezzel próbálja meg kizárni a zavaró tényezőket.
Jellem: Scott eredetileg alapjáraton véve optimista és életvidám – igaz, néha csapongó és ez esetekben a kelleténél indulatosabb -, letörhetetlen és vállalkozó szellemű személyiség, aki mindig tudja, hogyan csaljon mosolyt barátai arcára. Valamennyire türelmetlen és meggondolatlan volt ugyan, és állandóan rángtatta maga után azt, akit éppen talált, de nem volt elviselhetetlen, egyszerűen csak nyugodtan kellett hozzáállni. Úgy állt hozzá a világhoz, hogy mindig minden jobbá tehető és meg kell ragadni a lehetőséget, hogy boldoggá tegyük az embereket, mivel őt is mindig örömmel töltötte el látni a mosolyt az arcukon. Szinte lelőhetetlen volt, állandóan beszélt és mindig csinált valamit. Aztán az évek teltek, és ha valaki ránézne, azt mondaná: korán besavanyodott és pesszimista, örökké mogorva alak, akit lehetetlen jókedvre deríteni. Pedig valójában ő most sem más, mint korábban volt, egyszerűen csak magányos.
Szeret olyanok között lenni, akik szeretik őt, mondhatni társaságfüggő volt, de az utóbbi időben inkább van egyedül, mint emberekkel, mivel úgy érzi, csak a földbe döngölik az örökös negatív visszajelzésekkel. Ez egy kettősséget is ad a jellemének, lassan kialakult benne az, hogy egyszerre kerüli a társaságot és szenved azért, hogy magányos.
Egyébiránt nagyon makacs és kitartó, szinte lehetetlen meggyőzni őt arról, ami ellenkezik a véleményével. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, nem nyugszik le, amíg végig nem csinálta azt, ilyenkor nincs az az akadályozó tényező, ami megállíthatná. Bár a tanulásban nem túl kiemelkedő és a memóriája sem az igazi, meg van a magához való esze, csak nem jó annak kamatoztatásában. Enyhén hiperaktív, amit a mai napig nem tudott leküzdeni, szinte mindig mozognia kell és nagyon nehezen marad a fenekén, koncentrálni pedig csak rövid ideig képes. Még ha tanul is, folyamatosan dobol a lábával vagy matat valamivel, nagyjából húsz percig képes figyelni, utána viszont akármennyi szünetet is tart, ez szinte lehetetlen. Igyekszik célokat kitűzni maga elé és azokkal motiválni magát, ezek között pedig van egy, amiről senkinek nem hajlandó beszélni – tudja, hogy úgyis lebeszélnék és bolondnak néznék miatta, emiatt feleslegesnek tartja – mégpedig az, hogy megtalálja rég elveszett barátját.
Élettörténet: Közel tizenkilenc évvel ezelőtt, egy szeles őszvégi napon született egy kisvárosban, szülei első és egyetlen gyermekeként. Bár egyke gyerek volt, a szülei sosem unatkoztak, minden figyelmüket magára vonta. Feltűnően hangos és mozgékony volt, valamint iszonyat meggondolatlan is, emiatt rengetegszer esett, és nem egyszer szerzett magának komolyabb sérüléseket is. Jellemzően minden gyerekhez odament a játszótéren, de akár az utcán is, viszont harsányságával hamar elüldözte vagy őket vagy a szüleiket. Emellett jó gyereknek sem volt mondható, ami a felnőttek szemében erős rosszpont volt.
Aztán eljött az iskolába járás ideje, és már az első nap odament ahhoz a fiúhoz, akit elsőként meglátott; beszélgetni kezdtek és mondhatni azonnal barátok lettek. Sokat játszottak együtt, időnként összevesztek egymással, ilyenkor napokig nem beszéltek, aztán egyik pillanatról a másikra, ugyanúgy elkezdtek beszélgetni, mintha mi se történt volna. Nate aztán hamar lehagyta őt a tanulásban, Scott figyelme pedig inkább a sport felé terelődött. Több mindent is kipróbált, úszást, atlétikát, az összes labdajátékot és csapatsportot, de egyiket sem űzte sokáig. Csapatjátékosnak talán jó lett volna, de a játékszabályok betartása nem ment mindig könnyen, ami miatt az edzők nemigen kedvelték, így a szülei inkább kivették a sportkörökről, leszámítva az atletikát, aminek az évek alatt minden lehetséges ágát végigpróbálta.
Közben telt az idő és egyre nehezebbek lettek a tanulnivalók is, ahogy a következő osztályokba lépett. Ha nagy nehézsége volt, Nate-tel mindig meg tudta beszélni, a fiú pedig valahogyan mindig tudta, hogyan öntsön belé lelket vagy hogyan segítsen neki figyelni, ha nem megy, amiért mindig is hálás volt neki. Emellett ő is igyekezett ott lenni a barátjának, de soha nem „viszonzásul”, egyszerűen csak szerette a társaságát és jó érzés volt, amikor együtt hülyültek vagy éppen komolyra fordítva a szót megbeszélhettek valamit. Mondhatni soha nem hagyta unatkozni a fiút, mindig kitalált valamit, amibe belerángathatta.
Az évek aztán tovább teltek, és eljött az ideje annak, hogy gimnáziumba menjenek. Scott nagyon törte magát, hogy felvételt nyerhessen abba az iskolába, ahová Nate is ment, és végül sikerült is neki, nem is olyan rossz eredménnyel. Bár nem ugyanabba az osztályba kerültek volna, várta az első napot – pedig a tanulást nem kívánta a háta közepére sem – úgy is ment iskolába, hogy majd jól grabancon ragadja a barátját, mivel előtte napok óta nem tudtak egymással beszélni. Aztán… nem jött el. Hiába várta az iskola kapujában, majd kereste a szünetekben, nem találta a fiút sehol. Egész nap nem tudott figyelni, ideges volt, vajon mi baja lehet legjobb barátjának, hogy otthon marad, holott előre megbeszélték, hogy együtt töltik az első napot. Többször hívta, írt neki, még a szüleit is megpróbálta megkeresni, de falakba ütközött. Amint kicsöngettek az utolsó óráról, frusztráltan indult meg a fiú családjának háza felé, elege volt, hogy nem tudja, mi van a barátjával. Ott szembesült vele, hogy eltűnt, Nate nemes egyszerűséggel köddé vált, és ezután akárkit kérdezett, senki nem tudta mi történt vele, később aztán mindenféle egymásnak ellentmondó variációt hallott vissza az emberektől.
Megrendült. Nem hitte el, hogy legjobb barátja egyszerűen csak felszívódott, vagy baleset történt vele, elszökött, elrabolták, akármit is mondtak a többiek, biztos volt benne, hogy az csak kitaláció. Azóta sem tudja pontosan, mit is kéne gondolnia, de határozottan ragaszkodott hozzá, hogy a fiú nem tűnt el végleg, pláne nem halt meg, mint ahogy a legpesszimistábbak állították.
Ezek után nehéz napok következtek, nem volt kinek beszámolni a napjáról, kivel szórakozni, kit lefárasztani… nem volt kivel beszélni, kivel törődni. Egy idő után megpróbált új barátokra is szert tenni, mivel persze, ő is igényelte a szociális életet, de meghökkenve tapasztalta, hogy senki nem kíváncsi rá, és hogy mindenki olyan furcsán… türelmetlen. Másokhoz is ugyanúgy odament, ha szomorúnak látott valakit, ugyanúgy megpróbálta jobbkedvre deríteni őket, vidámabb témák felé terelni a gondolatait, de a diákok úgy viselkedtek vele, mintha fárasztaná őket. Ha valaki mégis nyitott felé, azonnal megsértődött rá, ha azt tapasztalta, hogy egy idő után nem tud figyelni, ő pedig hiába magyarázta, hogy ha akar se tud akár egy órán át folyamatosan koncentrálni.
Pár felszínes barátságot tudott kötni, de lényegében egyedül volt, egyedül és magányosan. A sportot is ekkor kezdte el komolyabban űzni, amíg futott vagy akármi más fárasztót, megerőltetőt csinált, nem gondolt arra, amire nem szeretett volna.
Közben a családi élete sem ment a legjobban. Romló átlaga csak indok volt, hogy egyébként is egyre feszültebb szülei veszekedjenek vele, a családtagjai úgy tűnt, mintha minden türelmüket elvesztették volna vele szemben. Valójában nekik is megvolt a maguk baja, az édesapja állása veszélybe került, anyjánál méhrákot diagnosztizáltak, és bár jóindulatú volt a daganat, így is megviselte őket. Tizenhét éves volt, amikor édesapja hirtelen, egyik napról a másikra meghalt egy autóbalesetben. A rossz nyelvek persze azonnal felkapták az esetet és napokig nyomasztották vele őt is és édesanyját is, hogy talán nem véletlenül történt a baleset és a férfi önként lépett az autó elé. Napok teltek el, mire sikerült tisztázni, hogy valóban egy véletlen tragédiáról volt szó és Scott apja nem lett öngyilkos. A fiú nagyon nehezen dolgozta fel az esetet, ráadásul az édesanyjában is részben neki kellett tartania a lelket, hiszen egyiküknek se volt ott senki, aki segíthetett volna.
Egy év elteltével sikerült viszonylag megbirkóznia a helyzettel, és úgy tűnt, minden kezd rendbe jönni. Az utolsó tanévet sikerült békében elkezdenie és csak a szokásos problémái nyomasztották, de a sporttal és a zenével igyekezett kizárni a valóságot. Aztán ősszel, alig pár nappal a szünet előtt édesanyjánál úgy tűnt, kiújult a daganat és sokkal nagyobb volt, mint korábban. Mivel kisvárosban éltek, úgy tűnt, újra rendszeresen utazni kell a legközelebbi korházba, azonban találtak egy másik intézményt, ami bár több száz kilométernyire volt, bentlakás lehetőségét is biztosította volna a kezelés idejére. Scott így végül inkább búcsút vett az anyjától arra az időre, amíg az bevonul arra a pár hétre esetleg hónapra és megígérte, hogy amint eljön a szünet, meglátogatja. Az asszony aztán – lévén családi autójuk nem volt – buszra szállt, ő pedig otthon maradt, a tesztek és korán elfogyott igazolások miatt nem tudta elkísérni. Aznap este a hírekből értesült, hogy alig pár kilométerre a városuktól baleset történt és többen az életüket vesztették. Nem akarta elhinni, hogy megint megtörténik, kizártnak tartotta, hogy az a busz legyen az, mint amire az édesanyja is felszállt, még másnap, amikor az iskolából keresték se hitte el. Nem mozdult ki a lakásáról, fogalma sem volt róla, mit tegyen ezek után és nem sok kellett hozzá, hogy ő is a szülei után induljon. Aztán mégis úgy döntött, van valami dolga, valaminek lennie kell ami miatt még életben maradhatna, akármi legyen is az. Talán ekkor erősödött meg benne újra az elhatározás, hogy megpróbálja megkeresni a barátját. Aztán ha nem találja meg… talán kénytelen lesz őt is feladni hogy tovább léphessen. Magától ment el pszichológushoz, a szomszédok segítségével megszervezte a temetést és végül újabb egy év alatt nagyjából lábra állt.
A jegyei idő közben persze tovább romlottak, félévkor mindenből megbukott, de az utolsó év végén valahogy összeszedett egy tűrhető érettségit, legalább azoktól a tárgyakból, amik korábban úgy-ahogy érdekelték. Ezek után viszont megakadt, ötlete sem volt, hova mehetne tovább, így hát végül a vizsgák után munkát keresett. Több üzletben is volt eladó, ezen kívül gyorséttermeknél kihordó, de sehol sem tudott huzamosabb ideig megmaradni. Mindig megpróbált magával kezdeni valamit, mivel amint unatkozni kezdett, a gondolatai újra az őt ért veszteségek felé terelődtek, amiket nem volt hajlandó elviselni. Közben rengeteg túrát, sétát tett a közeli természetben, amik a gyerekkorára is emlékeztették és új emlékeket is adtak neki. Az utolsó munkája egy könyvesboltban volt, de alig egy hét után kirúgták, mondván „nem tiszteli a könyveket és képtelek vigyázni rájuk”. Elege lett és elhatározta, hogy mielőtt újra állás után nézne, fogja a sátorfáját és legalább pár éjszakát kint tölt egy tőlük nem is olyan messzi erdő távoli végében. Szót se szólt, egy táskával és a rákötött sátorral a hátán el is indult, nem gondolta, hogy bármi is történhet az ottani útja alatt…
Hobby: futás, biciklizés, zenehallgatás, rövidfilmek nézése
Foglalkozás: most épp nincs neki, általában különböző boltokban eladó
Extrák: hiperaktív, de igyekszik minél inkább átlagos lenni és legyűrni a nehézségeket, bár ez nem mindig sikerül neki/ fut, régebben járt versenyekre is/ szereti az érdekes történeteket/ de mivel sokszor még egy filmet egyben végignézni sincs türelme, ezért az ismerőseivel mesélteti el az általuk ismert történeteket, illetve rövidfilmeket néz/ szeret zenét hallgatni, főleg indulatos és erőteljes ritmusúakat/ nagyon szeret enni, de csak pár ételt tud elkészíteni/ rajong a természetért, ezért sokszor fut az erdőben vagy megy el akár többéjszakás túrákra is, ha olyan kedve van/ oda van az állatokért, régebben akart egy sajátot is, de mára már inkább csak figyelni szereti őket
Képinfo: A képet nem én rajzoltam, csak illusztráció! (http://i.imgur.com/RoeYqi6.jpg)
| Engedélyezve: |
2016. 11. 05.
2017. 01. 10.
|
Módosítva: 2017. 01. 10. 15:29:14
Módosította: Island
Státusz: Aktív
|
