- Lucas, téged zavarna ha a papád és én együtt lennénk? - félek a válaszától, de ő a legjobb barátom és tudom, hogy így is támogatna.

- Ennyire nem lehetsz buta! Nem zavarna de ismerem annyira a papit, hogy tudjam ez most neki új, tudod nagyon jól , hogy évekig nem volt senkije pedig akadtak jelentkezők. Te pedig jössz és megzavarod. Ne nézz ilyen szemekkel, láttam amit láttam.

- Ennek örülök, de most már készülődjünk mert Mavis megnyúz ha nem érünk oda időben.

Lassan készülődünk nem sietünk, tudom jól most Luc egy darabig távolság tartó lesz a nagyapjával miattam, de én nem akarom ezt. Amikor készen vagyunk Luc szól a papájának, hogy indulhatunk.

Kastélyhoz sétálva drága barátom próbál mindkettőnkkel beszélni de mind a ketten nem vagyunk beszédes hangulatban. Én örömmel beszélgetnék de a mellkasomban lévő fájdalom megnémít, így nagyon hosszúra nyúlik a séta, de remélem nem sokára oda érünk.

Annyira magamba merültem, hogy észre sem vettem de már ott vagyunk a kastélynál, a drága papija mint akit a puskából lőttek ki el tűnt mellőlünk. Se baj így jobb nekem is, nagyon rossz. Talán ha egy kicsit elfelejtem jobb lesz, de kérdem én, hogyan mikor nála lakok? Na mindegy majd lesz valahogy.

Drágáim, pont időbe. Már azt hittem, hogy nem akartok jönni. Al, mi történt a nyakaddal? Na most vagy hazudok vagy az igazat mondom. De ha hazudok úgy is rá jönnek, így marad az igazság.

- Semmi komoly nem történt, csak apukád egy kicsit éhes volt, én meg adtam a véremből neki, de úgy néz ki nem nagyon akar be gyógyulni. - tarkómat vakargatva egy vérszegény mosoly kíséretében magyarázom el. Mavis meg úgy néz rám mint akinek két feje nőt, most mi van? Láthatta az arcomon az érthetetlenséget így meg is magyarázza.

- Apa csak anyából volt hajlandó inni, vagy ha nagyon megszomjazott akkor egy különleges valakinek kellett lenni az illetőnek, de úgy néz ki hogy változnak az idők.

- Al, ugye emlékszel még a bátyámra?- Kendra hirtelen kérdésére nem tudok mit válaszolni, mert meghallok egy másik beszélgetést. Fejemet arra fordítom és ott látom ahogyan Kendra nagynénje ölelgeti az én pasimat. A féltékenység maró savként kúszik fel a torkomon, ahonnan egy morgás kíséretében távozik. Luc is arra fordítja a fejét de rögtön hozzám jön és le fog.

- Megölöm!! - és még kuncog is a szemét. Az a nő személy meg a derekára fog, na most lett elegem. Lucot le rázom magamról, majd gyorsan oda megyek hozzájuk, de előtte egy kicsit a földbe döngölöm ezt a perszónát. Hajánál fogva szó szerint földhöz csapom, ne nyúljon ahhoz ami az enyém!!

– Ő az enyém. - nyomatékosítva még rá is morgok.

– Hé, kölyök, nyugodj már le. - te csak ne nyugtass engem le!!

– Azt hittem, még a feleségedet szereted, erre itt flörtölsz ezzel a… ezzel a… -a perszónával.

– Al – szól rám erélyesebben. – Ezt nagyon gyorsan fejezd be – rázza le magáról a karjaimat. – Először is nem bánunk így egy hölggyel – szidom meg, és felsegíti Adele-t a földről, aki szúrós szemekkel vizslat engem. – Másodszor pedig nem vagyok senkié – nyomatékosítva a szemeimbe nézve, amitől én lesütöm a tekintetemet, de még így sikerül meglátnia a szemeben a szomorúságot.

– Minden rendben? – jelenik meg Luc is. Adele az a perszóna rögtön vissza vedlik a szerepébe, én meg a földet lesem, komolyan már inkább nekem kéne barátságot kötni vele.

– Lucas kincsem, bevezetnéd a vendégeket az ebédlőbe? Meg kell beszélnem néhány dolgot a barátoddal – mondja Lucnak, majd karjaimra rá fog nehogy el tudja menekülni, mert most kivételesen jó ötletnek tűnik. – Adele, örültem a találkozásnak – biccent felé, majd elkezdem maga után húzni. Most biztosan kioktat arról, hogy több vendég is meg fogja ölelni meg ilyenek, de azokra biztos, hogy nem lennék féltékeny. Adelet mindenki ismeri, még Kendra is rossz véleménnyel van róla. Ahogy ő mondta, olyan mint egy méhecske, csak addig van valakivel ameddig haszna van belőle.

– Hagyjál már!- kiabálok rá amikor végre fel eszmélek.

– Elég legyen ebből a hisztériából. – mordul rám, majd finoman be lök az irodája ajtaján. – Mégis mit képzeltél az előbb? – von kérdőre, de én nem nézek rá. – Hé, kölyök. - már megint így szólit. Sosem fog a nevemen szólítani, ami annyit jelent tényleg csak egy kölyök vagyok a szemébe. Finoman az állam alá nyúl és fel emeli a fejemet, hogy a szemébe nézzek, de a könnyektől én már alig látom.

– Nem vagyok kölyök. -motyogom neki. Égre emeli a tekintetét, elereszt majd gondterhelten dől neki az íróasztalának.

– Most mégis mit vársz tőlem? - szét tárja a karjait, mint ha ezzel bármiféle megoldás is születhetne. Én csak egy valamit akarok az pedig ő!! ha pedig levegőnek néz az mindennél rosszabb.

– Azt hogy… hogy… – kezdek bele, de az előbbi megfogalmazásom mintha tova tűnt volna. Magamban jobban hangzott, de erőt veszek magamon, - mégis csak párduc lennék, vagy mi-

– Nem akarom, hogy levegőnek nézz. -végre ki nyögtem vagyis inkább cincogtam.

– Al – szólít a nevemen végre. – A tegnapi hiba volt nem szabadott volna… hozzád érnem… – mondja bűntudattal a hangjában. – Sajnos nem tudtam ellenállni a vérednek. - hát ez az én sem tudok neki ellen állni, de miért ennyire makacs?

– Hát pont ez az! Nem érted? Én is ezt érzem… én sem tudok, te is érzed, nem igaz? – kérdezem reménykedve.

– Al…

– Ne Alozz már itt nekem! Tudom, hogy hallottad. - süketnek kellett volna születnie ha azt nem hallja meg.

– Nem tudod, mit érzel. Kölyök vagy még. - lehet, de meg mutatom neked, hogy mennyire vagyok kölyök. Hajába markolva húzom magamhoz egyre közelebb és egy szenvedélyes csokra hívom ajkait.

A tegnap esti szenvedély ehhez képest kis lángocska, felperzsel, elevenen feléget. Hagyom hadd tegye amit akart, neki úgy sem tudnék ellen állni és valljuk be nem is akarok. Kezei is önálló életet élnek- milyen szerencse-, először a hátamat, oldalamat majd legvégül a fenekemet simogatja, de ennyi nem elég neki és bele markol, amit én egy szép nyögéssel jutalmazok. Felmorranva lököm távolabb magamtól.

– Ez is hiba volt? - kérdezem tőle.

– Ideje csatlakoznunk a többiekhez. - hát persze, hogy kerüli a témát. Én sem fogok örökké a válaszára várni egyszerűen ki sétálok mellette. Nem kell sokat várnom és hallom ahogy zárja az iroda ajtaját, majd utol ér.

-Az volt. - durr. A bombát le dobta én meg mint aki megfagyott le cövekelek ott ahol éppen állok.

Hát ennyit jelentek neki, sem többet. Mit is vártam egy begyepesedett vén vámpírtól aki még mindig nem tudja eldönteni kit is szeret igazán. A volt feleségét vagy engem? De ez sem biztos, lehet csak kihasználna, de én meg lennék olyan hülye, hogy hagynám is magam. Könnyem szépen lassan elerednek, hagyom hadd folyannak le az arcomon, hogy aztán a padlón halljanak meg.

- Al, minden rendben? - Luc most is itt van nekem mint mindig. Nem tudok válaszolni neki a könnyeim elszorítják a torkomat, csak a fejemet rázom meg. Még fel sem fogom mi történik már szoros ölelésben részesít, majd nyugtatóan simogatja a fejem és semmiségeket suttog nekem.

Pár perc telik el így mire megnyugszom. Lassan már nevetek saját magamon is. Luc próbál folyamatosan nevettetni ami sikerül is neki, lassan megnyugszom annyira, hogy vendégek közé mehessek.

Mikor vissza megyünk az ebédlőbe, akkor már mindenki ott van még az a perszóna is. De most nem foglalkozok vele, királynői tartással sétálok a helyemre ahol ha jól látom Kendra bátya is helyet foglal. Aki amint észre vesz azonnal fel áll és be segíti a székemet.

- Köszönöm Kirian, nem is gondoltam volna, hogy ilyen úri ember vagy, vagyis inkább szörny! - ha nem ez a vén vámpír lenne a dingem akkor hagynám elcsábítani magam, de ezt neki nem kell tudni, igaz?

- Alama neked bármit, de tényleg. Egyébként hallatom mi történ közted és a néném között. - úr isten, hát itt tényleg nem maradhat semmi titokba. - és be kell valljam megnéztem volna, de le maradtam róla. - neveti el a végét. Hát én nem nevetek csak az asztal fő felé nézek. Ahol egy igen csak mérges vámpír néz rám, szóval nem érzel semmit irántam? Akkor fokozzuk még!! gyorsan előveszem a telomat és írok Lucnak egy rövid üzenetet, hogy nézze a nagyapját és a reakcióját. Nem kell sokat várnom máris jön vissza a válasz, hogy oké. Na akkor kezdődjön a hadművelet.

- Mond csak Kirian, nincs kedved később sétálni? Olyan szép kint minden.- hangom akár a folyékony csábítás. - Meg hát erre a tökkelütöttre most úgy sem számíthatok, tudod, hogy nem lát most csak Kendrát. - kicsivel hangosabban nevetek fel. Érzem, hogy a telefonom finoman meg rezzen. Gyorsan megnézem mi áll benne, nem kell csalódjak. Luc írja, hogy a papikája már füstölög. Akkor öntsünk még egy kis olajat rá.

- Szíves örömest elmegyek veled sétálni. Ha gondolod indulhatunk most is.

- Nem baj ha előtte eszünk? Sajnos még reggelizni sem tudtam, mert el ment az étvágyam. - remélem hallottad!!

- Természetese együnk, addig is beszélgethetünk. - mosolyogja. Igazán szép a mosolya de mégsem az öve.

A vacsora ahhoz képest, hogy- hogy indult nagyon élveztem. Minden fogás igazán isteni volt, még az én érzékeny nyelvemre is gondoltak. Majd meg kell köszönöm a séfnek. Ha jól hallottam Franciaországból jött el idáig.

Kirian is jó társaságnak bizonyul, nem kérdez feleslegesen és nem is beszél össze vissza. Igazán érdekelhetem, csak sajnos egyáltalán nem érdekel engem. Amikor egy teraszon állunk meg ahonnan gyönyörű a kilátás a kertre megkérem, hogy hozzon nekem valami frissítőt.

- Kutya szagod van!- persze, hogy neki itt kell lennie.

- Ha érdekel neked is az van! Megint nem bírt a vérével az a perszóna? Úgy néz ki nem volt neki elég az előbb. - kezeimet el kezdem ropogtatni mint aki verekedni készül.

- Nyugi kölyök, csak Rofusszal voltam. De minek is magyarázkodok neked. Egyébként itt az udvarlód. - és megint eltűnik.

- Vlad mit akart? - számon kér ami nekem nem tetszik.

- Csak beszélgetni, talán zavar? Mert ha igen akkor most fejezzük be a beszélgetésünket.

- Nem, nem zavar. Csak nem láttam sosem ilyennek ennyi az egész. De itt vannak az üdítők, remélem szereted a barack italt? - kedvencem

- Szeretem igen. Nagyon szépen köszönöm. - veszem el tőle és le húzom az egészet.

Még beszélgetünk de kezdem magam nagyon furcsán érezni. Ismerős az érzés, macskamenta. A franc!! Bele tették az italomba.

- Látom már kezd hatni, nem gondoltam volna, hogy tényleg hatásos lesz rád is. - mosolyogja ez a szemét dög. - Reméltem most egy kicsit kezesebb leszel. Tudod azóta meg őrjítesz mióta be tetted a lábadat a hotelbe? Már akkor éreztem az illatod. Rabja lettem, kellesz nekem.

- De nekem nem kellesz!! Nekem már meg van a Dingem!! - kezdek el hátrálni de nincsen más mögöttem csak a korlát, ami a kertbe néz ami rohadt magasan van. Én meg lassan el fogok ájulni. Nem marad más csak ha segítséget hívok, ami már nem nagyon megy mert dolgozik ez a szar a szervezetembe.

- Valaki segítsen!! - nem kiabálok mert tudom, hogy három vámpír is tartózkodik a hotelbe.

- Hiába hívsz bárkit úgy sem hallják meg. - gúnyosan el mosolyodik, de én már látok is valaki mögötte. Luc jó gyors voltál, hurrá megmenekültem.

- Biztos vagy te abban? - hát ez nem Luc. Ezt a hangot ezer közül is felismerem. Ez a papája. Kiriannak még válaszolni sincs ideje mert csóri a falnak van vágva, tudom milyen érzés. Csak annyi különbséggel, hogy én nem aludtam be ennyitől.

- Gyere kölyök. - felsegít. Amint talpon vagyok bele kapaszkodom mert tudom, hogy a lábaim most nem tartanának meg, de ezzel csak magam alatt vágom a fát. Illata be tölti orrom minden egyes részét, ezzel még nagyobb bajba sodorva engem. A menta meg az illata veszélyes kombináció. Lábujj hegyre állva végig nyalók azon a finom nyakán.

- Kölyök, nem kéne. - tudom én azt.

- Macska mentát rakott az üdítőmbe. Most egy darabig ilyen leszek, de ha be zársz valahova akkor csak pár óra és túl leszek rajta, de ha nem akkor te leszel képtelen segíteni rajtam.

A mellkasomon szuszog, amit próbálok figyelmen kívül hagyni. Szerencsére mindig elő van készítve az egyik vendégszoba a kastélyomban, ha esetleg váratlanul toppanna be Mavis vagy Lucas, így legalább azzal nem kell sokat foglalkoznom, hogy hol szállásoljam el a kölyköt.

Mivel csurom víz, először a fürdőbe sietek, levetkőztetem és szárazra törlöm, de teljesen ki van dőlve, arra sem kel fel, amikor ráadom Lucas egyik régebbi pizsamáját. Felkapom ismét a karjaimba, majd betuszkolom az ágyba. Istenemre mondom, ez a nap eddig kész katasztrófa volt. Nem elég, hogy rám sóztak egy gyereket, még a természete is kibírhatatlan… Szerencséje van a párducnak, hogy Lucasért bármit megtennék, így hajlandó vagyok elviselni az ő jelenlétét is egy darabig. Remélhetőleg, ha vége az egész születésnapi procedúrának, akkor nem kell többet látnom.

Bosszús gondolataim ellenére betakargatom a kölyköt, elvégre tényleg még csak egy gyerek hozzám képest. Sóhajtva lépdelek át a saját szobámba, ami pontosan a vendégemé mellett van. Amint bedőlök az ágyamba, már alszom is, azonban nem élvezhetem túl sokáig a csendet.

Kiáltozásra ébredek, hirtelen azt hiszem, hogy Lucas az, de amint teljesen éber leszek, rájövök, hogy a párduckölyök az. Pillanatok alatt termek mellette, csupa izzadtság, vergődik az ágyban, rémálma lehet. Próbálom felébreszteni, de olyan mélyen alszik, hogy nem kel fel. Helyette a karjaimra markol, majd karmaival felsérti azokat, mint ahogyan a sajátjaival is tette. A vér szaga részegítő, de a fájdalmat szinte meg sem érzem, viszont tudom, hogy ez nem mehet így tovább, így valamivel erélyesebben szólok rá, amikor belekarmol az arcomba is.

– Ébredj, kölyök! Nem bánt itt senki – kiabálok rá enyhén megrázva, mire végre kicsit magához tér. Kábán pislog párat, és amikor megérzi a vért, rögtön szomorúvá válik a tekintete.

– Sajnálom, nem volt szándékos – kér azonnal bocsánatát, eddigi gőgös hangnemének nyoma sincs. Mi történhetett vele? Mielőtt bármit is kérdezhetnék, felhajol hozzám, majd lenyalja arcomról a kibuggyant vércseppeket.

Ledöbbenek, ilyen érzéki dolgot azt hittem, csak vámpírok közt szokás. Rég éreztem már ilyet, kicsit a fejembe is száll a vér illata. Felmorranva nyomom vissza a matracra, nem tudom, hogy megcsókolni vagy megütni akarom-e ebben a pillanatban leginkább. Az illata… bódító… Ahogy a kölyök testéből áradó finom illat keveredik a vér szagával, kicsit elveszítem az önuralmamat.

Érzem, hogy szemeim vörösen izzanak fel, ahogy lenyalom az ujján lévő vércseppeket. Ez az íz… mennyei. A vérünk összekeveredett, úgy érzem, a rabjává tudnék válni ennek az aromának.

– Idefigyelj, kölyök… – kezdeném kioktatni, de úgy tűnik, bosszantó viselkedése visszatért, mert azonnal közbeszól.

– Al, jó? Nem kölyök, oké? – Nekem aztán édes mindegy, a legtöbbször úgyis kölyök fog maradni, vagy esetleg párducka.

– Akkor Al, nem tudom, hogy ki vagy, de ne szórakozz velem – zihálom egyre dühösebben. Úgy érzem, az ő hibája, hogy kezdem elveszíteni a fejemet, mintha szándékosan hergelne.

Válasz helyett hirtelen maga alá dönt. Meglepetten húzom fel a szemöldökömet, erre nem számítottam. Vörösen méreget, csípője pont a keményedő vágyam fölött van. Ez a kis bestia túl izgató…

– Gyönyörű vagy – motyogja vágytól rekedt hangon, majd rám hajolva gyengéden megcsókol. Ismét sikerül ledöbbentenie, elég merész, azt meg kell hagyni. Alsó majd felső ajkamat ízlelgeti, harapdálja, de nekem elegem van a játszadozásból.

Tarkójára markolva húzom bele egy igazi, fullasztó csókba, nem olyan gyermekibe, mint amivel eddig ő jutalmazott. Halkan felnyög, így még jobban elmélyítem a csókunkat, egyértelműen megmutatom, hogy ki irányít, ám egyáltalán nem hadakozik velem. Átengedi magát az élvezetnek.

Azt sem tudom, mikor fordítottam át magunkat, de nem akarom elengedni. Fogaink felsértették ajkainkat, így szánkban a vérünk korábbi, mámoros íze keveredik. Imádom. Azt viszont már nem annyira, hogy kőkemény vagyok a pizsamámban. Ez ellen tenni kell valamit. Meg akarom őt ízlelni. Igen… a vérét akarom.

Elválok ajkaitól, hogy lágy puszikkal haladjak valódi célom felé. Amint elérem a legideálisabb helyet arra, hogy a vérét vegyem, kivillantom hófehér fogaimat, majd mélyen belemélyesztem a bőrébe. Mámoros… mennyei… sosem éreztem még ilyet. Ahogy érzem, őt sem hagyja hidegen a dolog, csípőjét hozzám dörzsöli, kezeivel a hátamat karmolássza. Ahogy vágyunk összeér, felmorranok. Őrjítő tempóban dörgölőzöm hozzá, ami meg is hozza a várt hatást. Szinte egyszerre élvezünk el, és amint ez megtörténik, ki is tisztul a tudatom.

Az előbbi vágyfelhő teljesen szétoszlik, amint megérzem a nedvességet a nadrágomban. Mit tettem? Hisz ő csak egy kiskölyök… Aggodalmasan nézek rá, nem tudom, mit mondhatnék, ám ő már halkan szuszog alattam. Ez nem tudom, hogy szerencse vagy szerencsétlenség, mindenesetre a dolgokat muszáj lesz holnap tisztázni, bármilyen kellemetlen is az. Jobb mindent az elején a helyére tenni, hogy később ne legyenek félreértések.

Ismét átcserélem a ruháit, ma már másodjára, mégsem hagyhatom csak úgy ott. Legutóbb nem érdekelt a teste, de most akaratlanul is végigsimítom apró izmait, végül inkább gyorsan ráadom a ruhákat, bekötözöm a nyakán lévő szívásfoltot, majd fejrázva trappolok be a szobámba.

Egy idióta vagyok.

###

Nem meglepő, hogy egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem bírtam aludni, amint lecsuktam a szemeimet, a párduc fátyolos tekintete, az izgató csókja jutott eszembe. Inkább lesétáltam a titkos szobámba, és ismét a festményünket kezdtem bámulni.

Rögtön megbántam minden tettemet. Biztos voltam benne, hogy nem leszek képes szeretni senkit Angie után. Biztos voltam abban is, hogy nekem nincs szükségem testiségre, ha azt nem a feleségemtől kapom meg. Biztos voltam sok mindenben… míg be nem toppant az életembe az a szélvihar, akit Alnak neveznek.

Hitetlenkedve rázom meg a fejemet. Miket nem gondolok…

Már kora reggel a konyhában vagyok, kell egy erős kávé, különben nem élem túl ezt a napot. Egy kis reggelit is összedobok a hűtőből, nincs kedvem főzni, így marad a szendvics. Pár pillanattal később mozgolódást hallok fentről, majd halk, össze-vissza lépteket. Ezek szerint nagyon keres valamit, csak nem találja. Ahogy egyre közelebb jön, gyorsan felhörpintem a kávém maradékát, bekapom a szendvicsem utolsó falatját, és felkészítem magam a találkozásra. Nem lesz kellemes.

Ahogy belép és megpillant, tekintetünk rögtön összekapcsolódik. Szemeiből zavartságot olvasok ki, hátrálni kezd, de ennek gyorsan elébe megyek. A legegyszerűbb, ha most tisztázzuk a tegnap estét.

– Jó reggelt – köszönök rá, mielőtt elmenekülne, majd gyorsan folytatom is, hogy én menekülhessek el. – Nem akarlak megsérteni, de biztosan sértésnek veszed. Ami tegnap éjszaka történt, az hiba volt. Nem kellet volna engednem neked, pár száz éve már magányos vagyok, eddig rendben volt minden. De a tegnapi akkor is hiba volt – hadarom el mondandómat, majd várakozón nézek rá.

– Szerintem is hiba volt, de nem csak te vagy a hibás. És sem úgy viselkedtem, ahogy kéne. A láz vagy a hormonjaim tehetnek róla, de sajnálom. Ha nem baj, készítek egy kis reggelit. Van ma valami programunk? Ha szabad megjegyeznem, leszívtál rendesen – próbálja viccel elütni a dolgokat, de a szemei teljesen mást sugallnak. Mindenesetre én sem akarok tovább egy légtérben lenni vele, ezért annyiban hagyom a dolgot.

– Ebédre várnak miket Lucék, de most ha megbocsájtasz, én megyek. – Megfutamodtam, ez van. Lehet, hogy öregkoromra gyávává válok, de egyszerűen nem bírtam tovább elviselni a tekintetét.

– Rendben, akkor szia – köszön el, én pedig visszakullogok a rejtekhelyemre. Azt hittem, a tegnapi nap volt katasztrófa, de ez még inkább annak ígérkezik.

Egész délelőtt nem hallok felőle semmilyen mozgást, azt hiszem visszaalhatott, amit egyáltalán nem bánok. Én az egyik kedvenc könyvem olvasásával töltöm az időmet. Nemsokára úgyis indulnunk kell a hotelbe, mert közös ebéd vár ránk.

Dél környékén felbukkan Lucas, azt mondja, értünk jött. Remek, legalább nem kettesben kell átsétálnunk a másik kastélyhoz.

– Nagypapi, hol van Al? – kérdezi izgatottan. Kölykök…

– Gondolom a vendégszobában – intek az említett helyiség felé, mire komoran néz rám.

– Nem bántottad, ugye? – teszi csípőre a kezét. Krákogva kezdek köhögni, most erre mit mondhatnék?

– Nem… dehogy…

– Papi! – kiáltja rosszallóan.

– Semmi baja, menj csak be hozzá – lököm gyengéden a szoba irányába, mire még pár pillanatig méreget engem, aztán mosolyogva bólint. Csak keresztkérdéseket ne tegyen fel…

A szobámba megyek, hogy átöltözzek egy vacsorához illő ruhába, úgy hallom, veszekednek valamin, sejtem, hogy épp én vagyok a téma. Direkt másfelé koncentrálok, hallani sem akarom, miről beszélnek, ám a következő mondatot, ha akarnám, akkor se tudnám nem meghallani, olyan erővel üvölti a párduckölyök.

– Azért mert ő nekem a Dingem!

Nem hallok felőlük mást, vagy inkább nem akarom meghallani, úgy érzem, le kell ülnöm. Az ágyra dőlök, próbálom emészteni a kölyök kijelentését, de nem tudok megbirkózni vele.

Nem tudja, miket beszél… Nekem Angie volt a Dingem… Nem lehet egy varázslénynek sem két Dingje… az lehetetlen… Az… lehetetlen…

Felrémlik előttem az első találkozásunk, amikor megpillantottam azt az aranybarna szempárt. Megrázom a fejemet. Miket képzelek… Biztosan csak a vágyat érezte, amint meglátott, sokan áhítoznak utánam még ennyi idő elteltével is. Igen, biztosan ezzel keveri, csakis erről lehet szó.

Ahogy magamra kanyarintom a köpenyemet, halk kopogást hallok az ajtómon.

– Nagypapi, ideje indulni – mondja Lucas, hangja egészen furcsán cseng, de nem oktat ki, nem vitatkozik. Nem mond mást.

– Azonnal lent leszek – válaszolom. Még visszanézek az éjjeliszekrényemen lévő képre, mely engem, Angie-t és a babakori Mavist ábrázolja. Igen, Al csak tévedés, tisztázom magamban, majd kisétálok az ajtón, le a bejáratig, ahol a fiatalok már várnak rám. – Indulhatunk – mosolygok az unokámra, aki félszegen viszonozza azt, majd karon ragadja a párduckölyköt, és elkezdi maga után vonszolni.

A hosszabb úton megyünk, én mögöttük haladok, így végig szemmel tudom őket tartani. Al feltűnően kerül engem, amit nem is csodálok, Lucas próbál mindenféléről cseverészni, néha engem is próbál bevonni, de nem igazán megy neki. Egyikünk sem akar a másik társaságában lenni, és ennek így is kell lennie. Így lesz a legjobb.

A kastélyba érve végre elsiethetek a dolgomra, ami még csak nem is hat furcsán. Én szervezek majdnem mindent Lucas születésnapjára. Még van két hét a partiig, de a közelebbi rokonok már itt vannak a szállodában. A távolabbi ismerőseink csak nem sokkal a születésnapi buli előtt fognak megérkezni, de szeretjük hosszan ünnepelni ezeket az alkalmakat. Sokakat ritkán látunk, amit ilyenkor pótolunk be, és ahhoz, hogy mindenki elég időt tölthessen a másikkal, szükség van hosszabb időszakra tervezni.

A konyhában már majdnem minden étel kész az ebédhez, a privát helyiségben lévő asztalok, amelyek teljesen elkülönülnek a többi szállodalakó étkezdéjétől, szépen megterítve várnak ránk. Mindent körbejárok, az étel kész, a teríték rendben, a pincérek lassan gyülekeznek. Igaz még nem vagyunk olyan sokan, hogy kitöltsük a hatalmas ebédlőt, azért szép számmal megérkeztek már a rokonok és ismerősök. Sokan ekkorra időzítik a nyaralásukat is, így ötvözik a két dolgot egymással.

Ez a két hét szokott az évem fénypontja lenni. A családom közel van hozzám, és még ha néha idegesítőek is, szeretem őket. Szeretem velük tölteni az időmet, ők jelentik az egyetlen fényt az életemben.

Már épp indulnék szólni a gyülekező tömegnek, hogy elfoglalhatják a helyüket, amikor gyengéd simítást érzek a karomon, majd az oly ismerős, nyálas szavakat.

– Vlad, rég láttalak – villant rám egy csábos mosolyt az előttem álló nőszemély.

– Adele, csak egy hét múlva vártunk – viszonzom nem túl jó kedvvel a felém küldött mosolyt.

Ő Kendra nagynénje, egy igazi pióca. Mióta az eszemet tudom, koslat utánam, pedig a hírneve megelőzi. Bárkivel ágyba bújik, ha az előnyt jelent a számára. Pénz, ajándék, hírverés… Imádja a fényűzést és a csillogást. Már három férjet fogyasztott el. Nála idegesítőbb személyt meg sem tudnék nevezni a családi körből. Reméltem, hogy csak az utolsó pillanatokban érkezik meg, de azt hiszem, ebben az évben minden ellenem játszik.

– Áh, ráértem, és nem akartam lemaradni az összejövetel egyetlen percéről sem – simul hozzám szempilláit rebegtetve.

Mielőtt azonban válaszolhatnék, egy hangos morranást hallok.

– Megölöm! – fújtat a folyosó másik végéből Al, és ha Lucas nem fogná le, valószínűleg felképelné a nőt. Féltékenyek vagyunk? Ez érdekes.

Felkuncogok, amit Adele jó jelnek vehet, mert kezeivel a derekamra markol, csak most jövök rá, milyen közel is került hozzám. Arrébb akarom tolni, de erre nincs szükség, ugyanis megoldja ezt helyettem a párduckám is. A hajánál fogva taszítja a nőt a padlóra, aki hirtelen köpni-nyelni nem tud. Ajkaim felfelé indulnak, de még vissza tudom fojtani a nevetésemet.

– Ő az enyém – morogja a nőnek, aki kerek szemekkel bámul a párosunkra.

– Hé, kölyök, nyugodj már le – csitítom, de ő csak dühösen néz rám.

– Azt hittem, még a feleségedet szereted, erre itt flörtölsz ezzel a… ezzel a…

– Al – szólok erélyesebben. – Ezt nagyon gyorsan fejezd be – rázom le magamról a karjait, hiszen az előbb még úgy szorított magához, mintha tényleg az övé lennék. Magamnak sem akarom bevallani, hogy nem is volt annyira ellenemre a dolog. – Először is nem bánunk így egy hölggyel – szidom meg, és ugyan nem sok kedvvel, de felsegítem Adele-t a földről, aki szúrós szemekkel vizslatja a kölyköt. – Másodszor pedig nem vagyok senkié – nyomatékosítom a szemeimbe nézve, amitől lesüti tekintetét, de még sikerül elkapnom a bennük felsejlő szomorúságot. Nem tudom, mire gondol, de biztosan nem repes az örömtől.

– Minden rendben? – jelenik meg Lucas is, hogy enyhítsen a helyzeten. Adele rögtön szívélyesebbre vált, de Al még mindig a padlót bámulja.

– Lucas kincsem, bevezetnéd a vendégeket az ebédlőbe? Meg kell beszélnem néhány dolgot a barátoddal – mondom elkapva a párducka karját, mielőtt elmenekülhetne. – Adele, örültem a találkozásnak – biccentek felé, majd elkezdem magam után húzni a kölyköt. Nem engedhetem, hogy így viselkedjen a vendégek előtt. Jó néhányukat meg fogom még ölelni, és nem szeretném, ha minden esetben a földön kötnének ki.

– Hagyjál már! – rángatja a karját, amikor végre felocsúdik.

– Elég legyen ebből a hisztériából – mordulok rá, ahogy bependerítem az irodám ajtaján. – Mégis mit képzeltél az előbb? – vonom kérdőre, mire durcásan félrenéz. – Hé, kölyök – emelem fel a fejét az álla alá nyúlva, hogy ne tudja kerülni a tekintetemet, de amit ott látok, ledöbbent.

A szemei könnyektől csillognak. – Nem vagyok kölyök – motyogja.

Égre emelt tekintettel sóhajtok fel, eleresztem, és gondterhelten dőlök neki az íróasztalomnak.

– Most mégis mit vársz tőlem? – tárom szét a karjaimat tanácstalanul. Nem értem, mit akar. Hol mérges, hol durcás, hol érzéki, hol a semmitől is sírni kezd. Kezd ebbe az egészbe belefájdulni a fejem.

– Azt hogy… hogy… – kezdi, de azt hiszem, ő magam sem tudja erre a kérdésre a választ. Végül mégis megszólal. – Nem akarom, hogy levegőnek nézz – leheli halkan, bizonytalanul.

– Al – szólítom a nevén, mire felpillant rám. – A tegnapi hiba volt – ismétlem meg a reggeli szavaimat. – Nem szabadott volna… hozzád érnem… – mondom enyhe bűntudattal a hangomban. – Sajnos nem tudtam ellenállni a vérednek – vallom be, mire dobbant egyet a lábával.

– Hát pont ez az! Nem érted? Én is ezt érzem… én sem tudok… – mondja egyre halkabban, miközben egyre csökkenti a köztünk lévő távolságot. – Te is érzed, nem igaz? – kérdezi reménykedve a mellkasomnak simulva, de csak megrázom a fejemet.

– Al…

– Ne Alozz már itt nekem! Tudom, hogy hallottad – szólal meg vádlón. Azonnal tudom, mire céloz, de ismét csak egy fejrázást kap.

– Nem tudod, mit érzel. Kölyök vagy még – mondom, de ő válasz helyett a hajamba markol, és belehúz egy mindent elsöprő csókba.

A tegnapi vágy ismét belém hasít, felmorranva húzom még jobban magamhoz. Nyelvünk vad táncot jár, megőrjít, ahogy a nyakamba kapaszkodva bújik még közelebb hozzám. Akarom őt, az ízét… mindenét… Kezeim felfedezőútra indulnak, a hátát cirógatom, a derekát, majd jó erősen belemarkolok a formás fenekébe.

Felmorranva löki távolabb magát tőlem. Pipacspirosan néz rám, mindketten zihálunk a vad csókcsatától, ajkai megduzzadtak a folytonos ostromtól és teljesen bevörösödtek. Gyönyörű…

– Ez is hiba volt? – kérdi karba font kezekkel, kihívóan pillantva rám.

A válasz egyértelmű, ez a fiú maga a hiba, nem szabad ezt tovább folytatnunk. Válasz nélkül sétálok el mellette, majd kitárom az ajtót.

– Ideje csatlakoznunk a többiekhez – mondom kerülve a témát. Kisétál mellettem, mintha tudná, nem számíthat pozitív válaszra, gyorsan bezárom az ajtót, majd elindulok az ebédlő felé. Amikor elhaladok mellette, halkan suttogom el, mit gondolok. – Az volt – mondom határozottan, mire megdermed.

Nem nézek hátra, de érzem, hogy nem követ. Azt csinál, amit szeretne, szabad ember, nem vagyok az apja, hogy mindig szemmel tartsam. Én vagyok a házigazda, kötelességeim vannak, nincs időm játszadozni vele. Elhessegetem a körülötte forgó gondolataimat, veszek pár mély levegőt, majd egy mosollyal az ajkaimon lépek be a vendégekhez.

- Mi a… - tiltakozna, de Mavis enyhén meglöki. – De ha az utamba kerülsz, akkor semmi jót nem ígérek – morogja, komolyan inkább kutyának kéne lennie. Megvillantom szemeimet úgy nézek rá. Nem félek tőled, hanem szeretlek te mamlasz.

- Nem félek magától, vámpírkirály őfelsége. - fújtatok rá.

- Ó, valóban? – terem mellettem, karmait végig húzza a nyakamon, vörös szemeiben teljesen el veszek benne. Talán jobban tennéd, ha átgondolnád, hogyan beszélsz velem.

- Apa, Nagypapi. - kiabálnak rá egyszerre. Miért nem tudom be fogni a számat?

- Chhh.- komolyan az életemmel játszom, de nem tehetek róla, ha nem szerethet, akkor gyűlöljön.

A vacsora nagyon finom, de én mégis csak turkálok benne. Bezzeg Luc és Kendra egymás szájából esznek, azt is meg merem kockáztatni, hogy levegőt sem fognak egymás nélkül venni. Nem értem ezt a helyzetet, anya nem mondott erre semmit. Neki megvolt a párja, a dingje. Én is szerettem volna ha már megtalálom, de nem így. Mit vétettem?

A vacsora végeztével mindenkitől elköszön, holnap úgy is jövünk. De most ezzel a szófukar urassággal kell menjek, ami nem is rossz. Főleg, hogy kettesben leszek vele. Ahh, ez sem jó, mit kéne tennem?

Annyira magamba voltam mélyedve, hogy észre sem vettem, hogy nem a rendes úton megyünk.

- Hová visz? – kérdezem.

- A házamba, mégis hová máshová? - veti oda nekem. Köszönöm szépen, citerázzál még az idegeimen.

- Muszáj így beszélnie? Csak egy kérdést tettem fel. - vicsorgok rá.

- Az értelmetlen kérdéseket általában figyelembe sem veszem, érezd magad megtisztelve, hogy kaptál választ.

- Ó, köszönöm, hogy válaszra méltatott, uram. - akkor flegmázzunk. Állok meg mellette, dühösen nézve fel rá.

- Ne játssz a szerencséddel, kölyök, most még jókedvemben vagyok… - ha ez a jó kedve milyen ha tényleg mérge? Hergeljük még egy kicsit.

- Akkor milyen lehet az, ha nincs? - kérdezem meg ami nagyon is érdekel. Jób lett volna ha mégsem, ugyan úgy falhoz vág mint elsőnek, nyekkenek is rendesen.

- Nem akarod megtudni. - naná, hogy nem. Elég volt kétszer megismerkedni a fallal.

- Nem fogok magával egy fedél alatt aludni. - mondom neki mielőtt elsétálna.

- Nem kényszerítelek semmire, menj csak vissza, a pince még vár rád, és tökéletes is lesz számodra, illik hozzád. - vigyorog rám. Elég, nem bírom tovább. Sírva rohanok el. Amiket a fejemhez vágót elég is volt, nem akarom ezt a fájdalmat érezni. Ahogy rám nézet, és ahogy mosolygót, az elég volt.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, az eső elöl behúzódtam egy szikla alá, de szinte semmit sem véd. Ugyan úgy bundáig áztam. Ha nem a megfázás fog elvinni, akkor a szívbaj. A meghasadt szív oly gyenge. Remek, most meg költészkedem. Ha az eső nem lenne elég, megjelenik ő is, durcásan fordítom el a fejem róla.

- Ha eltévedtél, miért nem változtál át? – kérdezi tőlem, majd leguggol hozzám – Azt ne mondd, hogy még erre is képtelen vagy…

- Ha ideges vagyok, akkor nem tudom irányítani! Most elégedett?! – csattanok fel. – Gúnyoljon csak ki emiatt is – teszem hozzá szomorú hangon. Igaz is mit vártam tőle, most is csak fogja magát és fel ránt. Érdekli is őt, hogy én mit akarok? Nem, akkor miért nem hagy békén? Ja, Luc biztos kitépni a haját, ha valami bajom lenne. Igaz barát ő.

a lábaim nem tudnak megtartani, így felkap mint egy hercegnőt. Ha tudnám, hogy ő is úgy érez mint én örülnék ennek a bánásmódnak, de így csak püfölöm a mellkasát, de hiába. Nagy püfölés közben pedig be alszom, elfáradtam, mint testileg, mint szellemileg.

Kérem, engedjenek el! Én nem csináltam semmit, nem loptam a kertjéből, higgyen nekem, kérem. - könyörgésem semennyire sem hatja meg az ember. Állítólag loptam a kertjéből, pedig nem igaz.

- Nézd már ezt a korcsot, könyörög itt nekünk. Most megmutatjuk mi jár az ilyen szörnyetegeknek mint neked. - a magasabbik ember elkezd pofozni, majd rugdosni. Hiába gyógyulok hamarabb mint ők, még nekem is sok, hiszen csak tíz éves vagyok.

Mikor megunja a rugdosásomat, a másik kezdi el. De amaz meg jót nevet, sőt buzdítja. Ő is hamar megunhatja, mert itt hagy, nem mennek messzire, csak pár lépésre. Nekem meg marad annyi erőm, hogy gyogyulni kezdjek, de ezzel egy időben a párducom is kitörne, nem engedem neki.

A következő emlékem, hogy csupa vér vagyok, a két férfi sírva könyörög, hogy hagyjam őket életben. Rá nézek a kezeimre amik csupa véresek, csak elszabadultam, hiába törlöm le ott marad a vér. Végére,már saját magam karmolom.

- Ébredj kölyök. Nem bánt itt senki. - kiabál rám Luc papája. Hiába, nem szabadulok oly könnyen az álomból, ezáltal megkarmolom őt is. Vérének illata térit észhez. Ezt nem akartam.

- Sajnálom, nem volt szándékos. - kérem a bocsánatát, és egyszerűen felé hajolok majd le nyalom arcáról a vért. Anya is mindig így csinált, sőt én is néha ha megsérültem.

Teljesen le döbben rajtam, nem számított ilyen tettre, gondolom. Hirtelen kerülök vissza vízszintesre. Luc papája éppen bele akar építeni a matracba. Vörösen izzanak a szemei, - ami a gyengém. - nem tudom mi vitte rá, de megkóstolja a véremet, ami még a kezeimen vannak.

- Ide figyelj kölyök…

- Al, jó? Nem kölyök, oké?

- Akkor Al, nem tudom hogy ki vagy de ne szórakozz velem. - én biztosan nem szórakozom. Vagy a láztól, vagy a párzási idő miatt, de helyet cserélünk. Most ő van alattam, én meg fölötte. Arcom mint a pipacs, szemeim éhesen néznek végig rajta. Egy lenge ing van rajta és egy háló nadrág. Korom fekete haja, szét terül a párnán, nem tudom nem megérinteni.

- Gyönyörű vagy. - mint aki transzban van, lassan hajolok le hozzá, ha akarna le rúghatna magáról mégsem tesz. Gyengéd csókot lehelek ajkaira, alsó majd a felső ajkait is megharapom, nagyon vigyázok rá, nehogy felsértsem a fogaimmal.

Lehet a magány, vagy a hormonjaim, de viszonozza a játékomat. Nem szeretheti ha nem ő irányít, mert rá fog a tarkómra és rendesen megcsókol. Harcol a dominanciáért, de felesleges. Engedek neki, egyre szenvedélyesebben csókoljuk egymást, vagy ő vagy én. - már nem tudom melyikünk. - de mind a kettőnk vérét érzem a számban. Másnak ez undorító, de nekem mint egy afrodiziákum.

Megint helyzet csere, csókunkat megszakítja, apró puszikkal halad a nyakam felé. Elfordítom a fejem, hogy jobban a nyakamhoz férjen. Éles fájdalom hasít a nyakba, véremet veszi. Magamhoz szorítom, karmaimmal a hátát karmolom, véres nyomokat hagyva. Mennyei érzés, teljesen felizgat. Alsó testemet hozzá dörgölőn, - már nem érdekel semmi. - érzem öt sem hagyta hidegen a csókunk. Nem sokáig szívja a vérem, mikor befejezte az evést elkezd egy őrjítő iramot diktálni a csípőjével. Nem kell sok hoz, hogy elmenjek.

Sosem éreztem ilyen megkönnyebbülést, mint egy jó lakott kiscica úgy érzem magam. Sajnálatomra legyen mondva, a vérveszteség és jól lakottság kiüt rendesen.

##

A nap sugarai keltenek, az ágyam tiszta, rajtam is tiszta ruha. Nem értem, de aztán minden eszembe jut. Anyám borogass, mit tettem? Hogy fogok ezentúl a szemébe nézni, és Lucéba? Én meg a hülye fejem. Halkan osonok ki a szobából, körbe nézek hátha találok egy konyhát, nagyon éhes vagyok.

Vagy tíz percig bolyongtam mire megtaláltam az említett helységet. Amikor be megyek oda fagyok a küszöbre. Farkas szemet nézünk egy ideig, kezd kínos lenni a csend, így inkább elkezdek hátrálni de rám szól.

- Jó reggelt, nem akarlak megsérteni, de biztosan sértésnek veszed. Ami tegnap éjszaka történt az hiba volt. Nem kellet volna engedjek neked, pár száz éve már magányos vagyok, eddig rendben volt minden. De a tegnapi akkor is hiba volt. - már majd nem elsírom magam, de megemberelem magam. Semmilyen érzelmet nem engedek neki látni rajtam.

- Szerintem is hiba volt, de nem csak te vagy a hibás. És sem úgy viselkedtem ahogy kéne. A láz vagy a hormonjaim tehetnek róla, de sajnálom. Ha nem baj készítek egy kis reggelit. Van ma valami programunk? Ha szabad megjegyeznem, le szívtál rendesen. -elviccelem, pedig rendesen fáj. Tényleg ennyire kell fájnia?

- Ebédre várnak miket Lucék, de most ha megbocsájtasz én megyek. - menekül, se baj.

- Rendben, akkor szia. - vissza fordulok a tányéromhoz, ahova menet közben megcsináltam egy szendvicset. De elment az étvágyam.

Vissza érve a szobámba, be bújok a takaró alá és elalszok.

##

- Hé, hétalvóóóó, ideje felkelned.

- Luc, hagyjál már, hadd aludjak.- de a piszok nem hagy, le rántja rólam a takarót, és rám ugrik. A nyakamat kezdi el vizslatni. Mivel nem ettem így a nyakam sem gyógyult be. Luc papája szerintem még az éjszaka tehette rá kötést.

- Ez mi a nyakadon? És az igazat akarom, érzem, hogy a tata csinálta szóval ki vele.

- Semmi különös, csak egy kis vért kért tőlem. - hazudom.

- Persze, szerinted el is hiszem? Mit csinált veled? Bántott már megint? - üvölt velem, de szerintem nem rám mérges, hanem a nagyapjára.

- Mondom semmi. - már én is kiabálok. - csak éhes volt, én meg felajánlottam a vérem, ennyi.

- Utoljára kérdem mit csinált.

- Mondom semmit.

- Nem hiszek neked, hazudsz. Sosem engedted meg senkinek, hogy a véredet vegye neki miért?

- Azért mert ő nekem a Dingem! - üvöltöm a fejébe. Amit nem kellett volna, mert nem csak én lepődtem meg de még Luc is. És azon csodálkozok, hogy a nagyapja nem rontott be. Szuper jó a hallása.

Ahogy a szálloda közelébe érünk, hátrapillantok, és jót vigyorgok a kölyök tátott száján.

- Csukd be a szádat, még a végén bele repül valami – termek ott mellette, és ujjaimmal összecsippentem azt, arra azonban nem számítok, hogy hirtelen olyan hormonáradatot bocsájt ki, aminek képtelenség ellenállni. Végigsimítok ajkain, piruló arca igazán kívánatos lenne, ha érdekelnének effajta lények.

- Khm… ha befejeztétek, akkor jó lenne bemenni – szól közbe Lucas, mire elhúzódóm a párduckától és besietek az épületbe. Mi a fene ütött belém…

Mavis és a férje megölelnek, a napomról kérdeznek, míg a két fiatal be nem ér a szállodába.

- Dingem! Már nagyon vártalak – sikítja Kendra, ami jelzi, hogy megérkezett a két jómadár is. Olyan csókolózásba kezdenek, hogy nem bírom õket nézni, fintorogva fordítom el a fejemet. Fiatalok…

- Menjetek szobára, ne itt a hallban essetek egymásnak, kérlek – téríti õket észhez Lucas barátja, mire végre felhagynak eddigi tevékenységükkel.

- Al, de jó hogy itt vagy – öleli õt is magához sikítva a lány. - Talán irigykedünk? – vigyorog Kendra, de mielõtt a kölyök válaszolhatna, Mavis félbeszakítja a nagy találkozást.

- Gyerekek, nem jönnétek beljebb? Elálljátok a forgalmat – szól rájuk, mire Luc vidáman ugrik a nyakukba. Mosolyogva figyelem õket, náluk fontosabb nincs számomra, õk a családom.

- Sajnálom anya, hogy nem értünk hamarabb ide, de adódott egy kisebb probléma út közben. Tata összekapott Allal, mert azt hitte bántani akar. Képzel még meg is röptette – meséli. Hajaj, ezt még úgy érzem, megjárom.

- Apa! Hogy tehetted ezt? – kérdezi mérgesen, de nem szentel rám több figyelmet, a másik érintett felé fordul. – Jól vagy, Al?

- Minden rendben, Mavis, egy kicsivel több kell ahhoz, hogy nekem bajom legyen. De ha nem baj, akkor én telefonálnék anyuéknak – tereli el a témát szerencsére. – Nem tudtok valami nyugis helyet?

- Gyere utánam, a volt dolgozószobám jó lesz? – kérdezem, mielõtt még Mavis ismét elkaphatna a meggondolatlanságom miatt.

- Tökéletes lesz, ígérem, nem nyúlok semmihez, csak telefonálok – teszi fel a kezét, mintha esküdözne.

- Rendben, Luc addig oldd meg a barátod szállását – szólok vissza nekik, semmi kedvem a kölyökkel egy fedél alatt lenni, bajt szimatolok felõle.

Serényen lépked mögöttem, de végig magamon érzem a tekintetét, milyen idegesítõ… Megállok az irodám ajtaja elõtt, de nem tudom, merre figyelhetett, mert akkora erõvel csapódik nekem, hogy utána szépen a földön köt ki. Felhúzott szemöldökkel fordulok felé, alig tudom visszafojtani a vigyorgásomat.

- Mit eszel ember, olyan vagy, mint a beton – morogja fájó orrát tapogatva.

- Vámpír vagyok és nem ember. Lehet megsérültél az eséstõl, párduckölyök? – incselkedek vele, hiszen neki több kell nálam, hogy baja legyen.

- Tudom, ez csak egy szólás. Messze vagyunk még? – kérdezi türelmetlenül felállva, semmi tisztelet nincs manapság a fiatalokban.

- Nem, pont itt vagyunk – tárom ki elõtte az ajtót.

- Köszönöm - csukja be maga mögött azt, ezért én egy pillantás alatt ismét Maviséknél termek.

- Na, kitaláltátok már, mi lesz a kölyökkel? – kérdem elhúzott szájjal, de a különös tekintetek láttán nyelek egyet. Tudom, mit akarnak, de abból nem esznek… – Nem – szögezem le rögtön, de szépen nekem esnek könyörögni, hogy hagy alhasson ott Luc szobájában.

Képtelenség nekik ellenállni, habár én erõsen próbálkozom vele. Szerencsére mielõtt döntésre jutnánk, megérzem, ahogy kilép az irodámból a párduc, ezért gyorsan ott termek mellette. Enyhe könnyek illatát érzem, ezért tüzetesen vizsgálni kezdem az arcát, nyomát azonban nem látom sírásnak. Talán illene megkérdeznem, hogy minden rendben van-e, de nem vagyok kíváncsi a lelki bajaira.

- Képzeld, Al, a nagypapi beleegyezett, hogy nála szállásoljunk el – vigyorogja Luc, miközben szigorúan rám pillant.

- Mi a… - kezdenék tiltakozni, de Mavis enyhén meglök. Jól van, na, értem én a célzást… Bosszúsan húzom el a számat. – De ha az utamba kerülsz, akkor semmi jót nem ígérek – morgom dühösen, mire a párduc szemei is felvillannak.

- Nem félek magától, vámpírkirály õfelsége – sziszeg indulatosan.

- Ó, valóban? – termek ott mellette, és karmaimat kipattintva húzom végig kezem a nyakán. Vörösen állja a tekintetemet. – Talán jobban tennéd, ha átgondolnád, hogyan beszélsz velem – mondom nyugodt, de gyilkos hangnemben.

-Apa! Nagypapi! – jön egyszerre a kiáltás Luc és Mavis felõl, mire vöröslõ szemeim visszaváltoznak, és a karmaimat is visszahúzom.

- Chhh – lépek el tõle lenézõen, majd bevonulok a családi ebédlõbe, elvégre vacsorázni jöttünk, nem?

Szerencsére az étkezés csendben és eseménytelenül telik el, Luc és Kendra végig egymáson lógnak, a párduc meg mintha teljesen a gondolataiba merült volna. Miért érzem, hogy baj lesz még abból, hogy egy kastélyban leszünk, kettesben?

Mikor elérkezett az idõ a távozásra, a kölyök mindenkitõl elköszön, én is megölelem a családomat, majd együtt indulunk el, szó nélkül. Már érzem az esõ illatát, nemsokára jó kis zuhatag lesz, de ha gyorsan átvágunk az erdõn, akkor nem kap el minket.

A rendes út helyett, mely a kastélyomat köti össze a szállodával, lefordulok egy kis ösvényre, így az erdõn keresztül megyünk majd.

- Hová visz? – kérdezi kerek szemekkel a párduc, és gyanúsan lépked mellettem.

- A házamba, mégis hová máshová? – vetem oda neki.

- Muszáj így beszélnie? Csak egy kérdést tettem fel – vicsorog most már õ is.

- Az értelmetlen kérdéseket általában figyelembe sem veszem, érezd magad megtisztelve, hogy kaptál választ.

- Ó, köszönöm, hogy válaszra méltatott, uram – torpan meg mellettem, dühösen bámulva a szemeimbe.

- Ne játssz a szerencséddel, kölyök, most még jókedvemben vagyok…

- Akkor milyen lehet az, ha nincs? – szól vissza, mire a falhoz vágom pont úgy, mint amikor találkoztunk.

- Nem akarod megtudni – morgom, majd leeresztem a földre. Továbbindulnék, de durcás hangja megállásra késztet.

- Nem fogok magával egy fedél alatt aludni – fonja keresztbe a karjait, mintha ezzel hatni tudna rám.

- Nem kényszerítelek semmire, menj csak vissza, a pince még vár rád, és tökéletes is lesz számodra, illik hozzád – vigyorgom, de talán elvetettem a sulykot, mert könnyes szemekkel fordít nekem hátat és elcsörtet az egyik irányba.

Na, ezzel meg is volnánk, gondolom, szépen visszamegy a szállodába, majd Mavisék találnak neki valaki mellett egy ágyat.

Ahogy belépek a nyugis otthonomba, leszakad az ég, szeretem az esõ illatát és hangját, mindig megnyugtatnak. Épp kilépek a fürdõbõl, amikor meghallom, hogy csörög a telefonom, az emberek tudományának legalább vannak hasznos eszközei is.

- Tessék? – szólok bele a készülékbe.

- Tata! Csak gondoltam emlékeztetlek titeket, hogy holnap ebédre várunk a szállodában.

- Minket? – döbbenek le. Akkor az az idióta kölyök nem ment vissza?

- Téged és Alt – mondja lassan. – Ugye nem csináltál vele semmit? – gyanakodik, de rögtön tiltakozni kezdek.

- Nem, minden rendben, ne aggódj – próbálom megnyugtatni, de gondolataim akörül az idióta körül forognak. Hova a fenébe mehetett?

- Akkor holnap, jó éjszakát!

- Neked is szép álmokat, kincsem – mondom, de amint leteszem a telefont, dühösen változok át a denevér alakomba, kirepülök az ablakomon, és szuper látásommal az erdõt kezdem vizslatni. Hát persze, hogy az ellenkezõ irányban találom meg, egy kiálló szikla alatt vacogva, ami még csak oldalról sem védi meg a zuhogó esõ elõl. Mi a fenéért nem változott át a párducalakjába…

Pár pillanat alatt ott termek mellette, felnéz rám, de csak duzzogva félrehajtja a fejét a térdein, hogy ne kelljen látnia.

- Ha eltévedtél, miért nem változtál át? – kérdezem leguggolva hozzá, úgy jobban érezné a szagokat. Nem figyel rám, mintha ott sem lennék. – Azt ne mondd, hogy még erre is képtelen vagy…

- Ha ideges vagyok, akkor nem tudom irányítani! Most elégedett?! – csattan fel, de összekoccanó fogaitól egy percig se tudom komolyan venni. Sejthettem volna… fiatal korban az érzelmek befolyásolják a szörnyek átváltozó képességét, nem csoda, hogy õ sem sajátította még el tökéletesen. – Gúnyoljon csak ki emiatt is – teszi hozzá szomorú hangon, de nem törõdöm vele, felrántom a karjánál fogva, hogy elkísérjem a kastélyba, ám lábai összecsuklanak alatta. A dereka alá nyúlva sikerül megtartanom, vörös arca nem tudom, hogy a zavarnak vagy a leendõ láznak köszönhetõ-e, mindenesetre nincs idõm fecserészni az esõben.

Felkapom a karjaimba, mint ahogyan a menyasszonyokat is szokás, és gyors sebességgel elindulok a váram felé. Elõször püföli a mellkasom, hogy tegyem le, de alig maradt ereje, végül mire hazaérek, már a mellkasomon szuszog. Hihetetlen, hogy mindenhol és minden körülmények között képesek a fiatalok elaludni.

- Al a legjobb barátom, nem maradhat le a szülinapomról. - na ehhez mit szólsz papika? Mosolyog rá Luc, de amikor vissza mosolyog rá, az én szívem még gyorsabban kezd el verni. Lassabban te átokverte szív.

- Hiányoztál, kölyök. - öleli át, majd elindulunk a szálloda felé-

- Engem itt hagytok? – kérdezem meg tüllök durcás hangon.

- Talán nem tudsz jönni a lábadon, párduckölyök? – pillant hátra. – Segítsek esetleg rá a mozgásodra egy lökéssel, mint az elõbb? - vigyorok rám, amitõl én elpirulok. Nagyon nehéz lesz ez a hét.

- Hülye vámpír. - motyogom a bajszom alatt.

- Ennek a vámpírnak tökéletes a hallása és a mozgása.

- Mi a…! – szent szar! El is felejtkeztem, hogy kivel beszélek. Hirtelen ott terem mögötte, és a nyakamba fúj. Irtózatosan hosszú lesz a hét!! és még Luc is nevet rajtam, köszike drága legjobb barátom!!

- Hagyd már, tata. Még a végén ártasz a szépségének. - haha, marha vicces. És nem a szépségemnek árt, hanem a szívemnek.

A szálloda felé, Luc mindenrõl mesél a papájának. Apró kis dolgokról, mégis oly lelkesen hallgatja. Nem sokkal maradok le mögöttük, jó hallgatni amit mesél. Amikor már majd nem ott vagyunk, hirtelen megállnak, én meg neki megyek Luc papájának. Vagy nem vette észre, ami lehetetlen, vagy ne tulajdonít neki nagy gondot.

- És mondd csak, hol fogod elszállásolni a barátodat? – na azt én is szeretném tudni.

- Hát a hotelben. -

- Azt megnézem, a szülinapodra érkezõ vendégek mellett még rengetegen töltik itt a nyaralásukat, így ha jól tudom, egyetlen szabad szoba sincs jelenleg. - ne már. Akkor tök feleslegesen vagyok itt?

- Ó. – Alhatna esetleg nálad… - az ki van zárva, nem és nem!!

- Kizárt dolog – tiltakozik azonnal. Végre valamiben egyet értünk. – A családomon kívül oda senki sem fogja betenni a lábát.

- Naaa, légysziii, õ olyan nekem mintha a családom lenne. - beveti a kiskutya szemeit is, velem is mindig ezt csinálja. De nálam mindig be jön, de a papinál úgy néz ki, hogy nem.

- A nem az nem, vita lezárva – morogja, most akkor õ mi? Vámpír vagy kutya? Mert annyit morog mint egy kutya. – Esetleg megoszthatod vele a szobádat. - azt már nem, nem vagyok hajlandó a kettõsüket hallgatni szex közben.

- Izé… – Kendra is ott lesz, szóval… - nagy orgia!!

– Ha jobban belegondolok, a hotel pincéje még szabad. - most komoly? Pincébe akar rakni?

- Engem nem fog egy pincébe bedugni, az tuti. - mérgesen vicsorgok rá. Nem azért jöttem el otthonról, sõt még repülõre is hajlandó voltam ülni, hogy egy koszos pincébe rakjanak.

- Akkor kénytelen leszel az erdõben éjszakázni, kölyök. - lehet még az is jobb lenne.

- Ugyan, ne veszekedjetek, majd megoldjuk valahogy. Ha Kendrával nálad alhatnánk, Al elférne a régi szobámban.

- Hogy egész végig titeket kelljen hallgatnom? - ott a pont, neki sincs kedve hozzá.

- Oké, oké, majd kitalálok valamit, de most siessünk.

- Igen, anyádék már várnak rád. - már alig várom, hogy oda érjünk. Luc mamája egy angyal, és õ biztos tud hatni, erre a csökönyös, zsémbes vámpírra.

*

Szerencsére vagy sem, nem kell olyan sokat menjünk már. Amint meglátom a szállodát, ami inkább egy kastély, a szám is tátva marad. Gyönyörû nagyon.

- Csukd be a szádat még a végén bele repül valami. - mondja, majd be csukja a számat. De a kezét még nem veszi el, hanem végig simít alsó ajkamon, amitõl pipacs vörös leszek.

- Khm… ha befejtétek, akkor jó lenne be menni. - megmentõm. A szívem majd ki szakad úgy ver.

A papája amilyen gyorsan csak lehet be megy, én meg Luc mellé sétálok, hogy együtt menjünk be.

- Al, jobb lesz ha befejezed. Még a végén bajod lesz. - kérlel, de nekem mit is kell befejezni?

- Most nem értelek.

- Az elõbb olyan illatod volt, mint egy bagzó macskának, már megbocsáss a megnevezésért. Ha bent is ilyen illatot terjesztesz, hamarosan valaki rád mászik.

- Ne haragudj, nem volt szándékos. Nem tudom mi van velem.- ami igaz is. Csak legyek már telefon közelében!!

- Jól van nyugi, de most már menjünk. Anya ki lesz akadva.

Nem kell sokat mennünk a szállodáig, talán tíz lépés. Amikor be érünk még jobban le döbbenek. Kívülrõl sem piskóta, de belülrõl maga a tökély. Hatalmas nagy a fogadó csarnok, a kandalló elõtt több fotel is ki van rakva, asztalokkal meg némi nasival. Az egyik sarokban halk zene szól, köszönthetjük a elbûvölt hangszereknek. A portáig vörös szõnyeg van leterítve, a két oldalán van a lépcsõ, ahonnan fel lehet jutni a többi szintre, gondolom én.

- Dingem!! Már nagyon vártalak. - szakít ki Kendra hangja az ámulatból. Majd megcsókolja, de olyan szenvedélyese, hogy az összes vendék csak õket nézi.

- Menjetek szobára, ne itt a hallban estek egymásnak, kérlek. - tetetett haraggal szolok rájuk, ami be válik mert be fejezik.

- Al, de jó hogy itt vagy. - sikítja majd magához ölel. - Talán irigykedünk? - naná hogy igen.

- Gyerekek, nem jönnétek beljebb, elálljátok a forgalmat. - szól ránk Mavis. Amint Luc meglátja õket azonnal a nyakukba ugrik.

- Sajnálom anya, hogy nem értünk hamarabb ide, de adódott egy kisebb probléma üt közben. Tata össze kapott Alal, mert azt hitte bántani akar. Képzel még meg is röptette.

- Apa! - korholja le az apját Mavis. - Hogy teheted ezt? - kérdezi, de már fordul is felém. - Jól vagy Al?

- Minden rendeben Mavis, ez kicsivel több kell ahhoz, hogy nekem bajom legyen. De ha nem baj, akkor én telefonálnék anyuéknak. - mentem ki magam. - nem tudtok valami nyugis helyet?

- Gyere utánam, a volt dolgozó szobám jó lesz? - kérdezi Luc papája.

- Tökélete lesz, ígérem nem nyúlok semmihez, csak telefonálok. - teszem fel a kezemet, mint ha esküdnék.

- Rendben, Luc addig old meg a barátod szállását. - szól vissza a válla felett.

Elindulunk be felé, a háta mögött megyek ami nem éppen a legjobb dolog. Vagyis de, így láthatom a szélles vállakat, a keskeny csípõjét és istenem azok a fenekek. Viszket a fogam rájuk, de jó is volna beléjük harapni. Mirõl is álmodok én, neki volt már párja, így nekem semmi esélyem sincs.

Luc papája hirtelen áll meg, én meg elvoltam a kis világomban neki megyek de totálisan, ez még nem elég, de még seggre is vágódok.

- Mit eszel ember, olyan vagy mint a beton. - fogom a fájó orromat.

- Vámpír vagyok és nem ember. Lehet megsérültél az eséstõl, párduckölyök? - marha vicces vagy hülye vámpír.

- Tudom, ez csak egy szólás. Messze vagyunk még? - kérdezem, mert minél hamarabb szeretnék anyával beszélni. Tudom, hogy ott még csak reggel lesz, de ez muszáj.

- Nem, pont itt vagyunk. - nyitja ki nekem az ajtót, majd távozik.

- Köszönöm. - csukom be az ajtót, és veszem elõ a telefonomat, gyors tárcsázón van anya így nem kell sokat bíbelõdjek. Amit megvan már hívom is.

- Szia anya, van egy hírem!

- Szia kicsim, és mi lenne az? - izgatott a hangja, ami nem sokáig lesz, ha meg tudja mit akarok mondni.

- Meg találtam a páromat. - szomorúan mondom neki.

- Igen, az nagyszerû! - sikítja örömében. - És milyen? Biztosan egy kész fõ nyeremény? - az biztos egy nyeremény, csak nem nekem.

- Anya, ez itt a baj. Neki már volt párja, neki már megvan a Dingje. Most mi lesz velem? - hangom elcsuklik, a szemem ég vissza tartott könnyektõl. - Én nem lehetek vele, alig vártam, hogy megtaláljam, de sosem lehet az enyém. - már zokogok, nekem ez túl sok.

- Oh kicsikém, annyira sajnálom. Tudod jól, hogy egy szörnyetegnek csak egyszer van dingje élete során.

Még beszélgetünk egy kicsit, de tudom nem lehetek sokáig el. Elköszönök anyutól és megnyugtatom, hogy nem csinálok semmi hülyeséget. Vissza fele indulnék Luchoz amikor megint ott terem a vámpírkám, ezt még meg kell szoknom.

A szokásos fekete öltönyömet veszem fel, a köpenyemet pedig rá, rendezetten összekötöm a hajamat, majd kipillantok az ablakon. Éles látásomnak köszönhetõen tökéletesen fel tudom mérni, hogy mi zajlik a hotelemben épp. A vendégsereg nagy része már elfoglalta a szobáját, pedig csak egy hét múlva lesz Lucas születésnapja. Túlságosan is hozzászoktak a jóhoz, nem restellnek egy hétig üdülni az épületben, de hát nem róhatom fel nekik. Lucas imád mindenkit, és amit a kisunokám szeretne, azt meg is kapja, még ha néha nem is értek vele egyet.

Veszek egy mély levegõt, hogy lenyugtassam az idegeimet, utálom ezt a tömeget, jobb szeretek egyedül lenni…

Komótosan indulok el a szálloda felé, nincs okom sietni. Felpillantok az égre, lassan telihold lesz, imádom a csillagokat vizslatni. Ilyenkor a legcsodálatosabb a repülés, egyetlen felhõt sem látni, csak a ragyogó fénypontok tükrözõdnek vissza a szememben. Angela mindig is imádott éjszaka repdesni… Elmosolyodom az emlékképre, ám ekkor egy kiáltást hallok meg, Lucas kiáltását. Egy szemvillanásnyi idõ alatt fordulok meg, hihetetlen sebességgel futok a zajok irányába.

Lucason egy párduc fekszik, miközben õ segítségért kiált, a szemem vörösen izzik fel. Az állat morog egyet, épp nyitná a száját, de ekkor érek melléjük, és egy csapással a fának vágom. Odaugrok mellé, a nyakánál fogva emelem fel, hogy alig kapjon levegõt. Bántani merészelte az unokámat, ezért megfizet…

- Tata, engedd el Alt, csak játszunk. Látod, nincs semmi bajom – hallom meg Lucas hangját, mire felé pillantok.

- De hallottam, hogy segítségért kiáltasz – tekintek végig rajta újból, valóban nem látszik rajta sérülés. Lucas féltõn a párduc irányába néz, ezért leeresztem õt. Amint a földön puffan, visszaváltozik emberi alakjába, csak a fülét és a farkát hagyja meg. Egy anyaszült meztelen, talán Lucasszal egykorú fiúval találom szembe magam.

- Al, nem azt mondtad, hogy senki sem jönne, ha esetleg kiáltoznál? – kérdezi a jövevény a fejét fogva. Ahogy kinyitja a szemeit, vakítóan fénylõ, aranysárga íriszeitõl hatalmasat dobban a szívem. Meghökkenve bámulok rá, biztosan… biztosan csak képzelõdtem. Megrázom a fejemet, hogy kitisztuljanak a gondolataim, igazán csábító a teste, de ahogy nézem, eléggé szégyenlõs is a jelenlétemben. Pipacspirosan próbálja takargatni magát, hát… nem túl sok sikerrel.

- Adj valami ruhát a barátodra – morgom elfordulva. Hátrasimítom a szemembe lógó hajtincseket, míg õk az öltözködéssel bajlódnak. – Nem tudtam, hogy vendéget is hozol – vonom kérdõre az unokámat, de nem pillantok feléjük.

- Al a legjobb barátom, nem maradhat le a szülinapomról – lép mellém vigyorogva, amitõl nekem is jobb kedvem lesz.

- Hiányoztál, kölyök – ölelem magamhoz boldogan, majd átkarolva a vállát elindulok a szálloda irányába.

- Engem itt hagytok? – hallok meg egy durcás hangot mögülünk, de a sértettsége nem hat meg.

- Talán nem tudsz jönni a lábadon, párduckölyök? – pillantok hátra. – Segítsek esetleg rá a mozgásodra egy lökéssel, mint az elõbb? – vigyorgok rá, zavart pirulásától pedig még jobb kedvre derülök.

- Hülye vámpír – morgolódik halkan, de sajnos ezt megszívta.

- Ennek a vámpírnak tökéletes a hallása és a mozgása – tûnök fel a fiú mögött a nyakába fújva.

- Mi a…! – ugrik egyet, mire Lucas hahotázni kezd.

- Hagyd már, tata – nevet rám a kisunokám. – Még a végén ártasz a szépségének – vigyorog a barátjára.

A fejemet csóválva termek Lucas mellett, érzem, hogy még sok bajt fog okozni nekem ez a páros. Az úton Lucas lelkesen mesél mindenfélérõl, én pedig boldogan hallgatom õt. Hiányzott már, hogy itt legyen, kiskorában rengeteget vigyáztam rá, manapság egyre kevesebbet látom, pedig csak a családomért élek még.

- És mondd csak, hol fogod elszállásolni a barátodat? – kérdezem felvont szemöldökkel.

- Hát a hotelben – mondja, mintha az olyan nyilvánvaló lenne.

- Azt megnézem, a szülinapodra érkezõ vendégek mellett még rengetegen töltik itt a nyaralásukat, így ha jól tudom, egyetlen szabad szoba sincs jelenleg.

- Ó – nyögi Lucas bûnbánóan, majd csillogó szemekkel pillant rám. – Alhatna esetleg nálad…

- Kizárt dolog – tiltakozom azonnal. – A családomon kívül oda senki sem fogja betenni a lábát.

- Naaa, légysziii, õ olyan nekem mintha a családom lenne – pislog ártatlanul, miközben átkarolja a barátja vállát.

- A nem az nem, vita lezárva – morgom idegesen. – Esetleg megoszthatod vele a szobádat.

- Izé… - vakarja meg a fejét. – Kendra is ott lesz, szóval…

Az égre emelem a tekintetemet, majd gonoszan elvigyorodom. – Ha jobban belegondolok, a hotel pincéje még szabad.

- Engem nem fog egy pincébe bedugni, az tuti – vicsorog rám mérgesen a párducka, végre megtalálta a hangját.

- Akkor kénytelen leszel az erdõben éjszakázni, kölyök – nézek rá kihívóan, mire szikrákat szóró szemmel mér végig. Igazán szórakoztató. Elvigyorodom a pillantásától, a dühtõl a szemei még fénylõbbek lettek, tetszik nekem… A kitartása, igen, a kitartása fogott meg.

- Ugyan, ne veszekedjetek, majd megoldjuk valahogy – legyint egyet Lucas továbbindulva. – Ha Kendrával nálad alhatnánk, Al elférne a régi szobámban – osztja meg a gondolatait, de ez még rosszabb ötlet, mint az elõzõ. Imádom Lucast, de…

- Hogy egész végig titeket kelljen hallgatnom? – kérdezem vesébe látó tekintettel.

- Oké, oké – emeli fel a kezeit – majd kitalálok valamit, de most siessünk.

- Igen, anyádék már várnak rád – helyeslek, miközben tovább megyünk a szálloda felé. Észrevétlenül hátrapillantok, a párduc a földet bámulja, nem tûnik fel neki, hogy õt figyeltem, jobb is így. Jó lenne, ha nyugalomban telne el ez a hét, de valamiért úgy érzem, ez teljesíthetetlen kívánság.

- Megyek már! - kiabálok vissza, lassan készülõdõk ez igaz, de a megjelenésre adni kell. Egy szûkített fekete farmert, és egy fehér pólót, és az elmaradhatatlan prémes mellényem, amin jó nagy a kapucni, hiába fogadtak el minket, még mindig rejtegetem a füleimet. - Na itt is vagyok, nagyon sokat vártál?

- Huha! Szuperül nézel ki, talán csábítani akarsz? - kérdezi huncut mosollyal.

- sosem tudhatom mikor találkozom a párommal, tudod nem mindenkii olyan szerencsés mit te, és anyukád. Kendrával kiskorotok óta ismeritek egymást, és nem csodálkozom, hogy imádod. Nagyon aranyos lány. De most már induljuk, mert a taxi vár.

*

Éppen hogy csak elértük a gépet, kapom majd a fejmosást azt biztos. De nem tehetek róla, na. Szeretem ha jól nézek ki, hiába mondom mindig Lucnak, õt aztán nem érdekli. Szerencsére nem kellett annyira átvizsgálni minket, így elértük a gépet, igaz futottunk.

- Hiába mondom én neked, sosem kezdesz el idõben készülõdni. Most is csak a szerencsének köszönhetjük, hogy itt ülünk a gépen. Anya iszonyt mérges lenne ha nem ezzel jönnék, és hidd el nem akarod annak látni. - megmosolyogtat ahogyan elképzelem. Az anyját mérgesen. Nem megy!!

- Sajnálom, már mondtam. Nem tehetek róla, szeretem ha jól nézek ki, tudod nagyon jól, hogy nagymacska lévén szeretek a kinézetre adni. Most gondolj bele, ha egy büdös, a szõrét nem ápoló macskával kéne utaznod, annak már milyen szaga lenne!!? - nem kell sokat várjak, és már jön is a fintor, az a fintor amit csak Luc tud vágni, ha valami iszonyatos dolgot képzel el.

- Ne is mond!! Lassan szállunk, vedd be az altatókat, majd keltelek ha oda értünk.

- Értettem anyuci!! - ki veszem a kis táskámból az altatókat, majd be kapok belõle pár darabot. Szerencsére nem kell sokat várnom, és már hat is.

*

- Anya nem veszi fel a telefont, lehet még nem érkeztek meg. Megpróbálom tatát, de nem sok sikert érzek benne. - nyomja ki a telefonját Luc, hát a nagyapja az nem valami huszonegyedik századi az tudom. Ezt a kis információt bezzeg nem felejtette elmondani, de az igen hogy hogy néz ki.

- Sajnos tata sem veszi fel, gondolom nem is akarta. Na mindegy. Te Al, mit szolnál egy kis versenyig a kastélyig? - vigyorgok mint egy tejbe tök!! imádom, mikor Lucot kell kergetni, õ marad emberi alakjában, csak én változom át. De néha még így is én vesztek.

- Benne vagyok, de a csomagokkal mi lesz? Nem két napi cuccot hoztunk. Azt pedig gondolom te sem akarod cipelni, mikor elõlem menekülsz. - húzom vigyorra az arcomat, ilyenkor elõbukkannak az én kis fogacskáim is.

- Azért te ne aggódj, még aludtál amikor elrendeztem a csomagokat. Frank bácsikám már elküldetett valakit érte, addig szépen itt hagyjuk a csomag megõrzõben. De ha most nem sietsz, itt hagylak, vagy esetleg félsz cicuskám?

- Fél neked a nyavalya, vámpírkám!! - de elõtte még ki megyünk a reptérrõl, mégsem kéen az emberekbe az ütõt megállítani. Amikor egy erdõsebb részre érünk, lassan elkezdek vetkõzni, majd Lucnak dobálom az összes ruhámat, még az alsómat is megkapja. Jót röhögök rajta amikor a fejérõl húzza le az említett ruhadarabot. Miután ki nevettem magam rendesen át változom, nem nagy képûségbõl, de szerintem nagyon is félelmetes vagyok így, csak ne lenne az a fránya tériszony!!

Luc már futásnak eredt, de szerencsére hamar be érem. Nem kell nagyon sietnem mert õ is tudja, hogy csak játék az egész.

*

Már majdnem ott vagyunk amikor is rá vetõdök Lucra, aki hevesen elkezd segítségért kiáltani. Még egy kicsit morgok is rá, de amikor meg akarom nyalni az arcát, akkor valami vagy valaki le lök róla. Én meg mit is csinálhatnék, hát repülök egy hatalmasat. Egy fa tövében landolok, de még felfogni sincs idõm, amikor valaki fel ránt a földrõl, természetesen a nyakamtól fogva, mért is ne.

- Tata, engedd el Alt, csak játszunk. Látod nincs semmi bajom. - nyugtatja nagyapját Al.

- De halottam, hogy segítségért kiáltasz. - furcsa hallani kettõjüket, fõleg úgy, hogy iszonyat szédülök. De szerencsére célt ért Luc, mert elenged a tatája, én meg kiterülök a földön. Lassan vissza változom emberi alakomba, de a füleim és a farkamat meghagyom, többi meg úgy ahogy anyám megszült, meztelen maradok.

- Al, nem azt mondtad, hogy senki sem jönne, ha esetleg kiáltoznál? - kérdezem a fejemet fogva. De mikor ki nyitom a szemem, (végre) akkor iszonyatosan nagyod dobban a szívem. Elõttem egy igen szemre való férfi áll, hosszú fekete haja, hátra kötve, de mégis pár tincs kiszabadul, gondolom a gyors futástól, jég kék szemei mint ha a vesémbe látnának. Pipacs vörös fejjel próbálom takargatni magam, szégyenlem magam ám rendesen, de mégis mi ez a furcsa érzés? Miért ver ilyen iszonyat gyorsan a szívem? Talán megtaláltam akit eddig kerestem? Nem az lehetetlen!! nem lehet Luc papája a társam, neki ott van a hajdani felesége, és annak minden emléke.

-       Szóval, mennyit kér érte? – kérdem, miközben a tükröt nézegetem. Gyönyörû, míves, régi darab, meglehet már száz éves is, ha nem több. – Szívesen megvenném.

-       Tetszik, igaz? – kérdi a középkorú asszony, miközben végigsimít a tükör szépen faragott keretén. – Még a nagyanyámé volt, de most, hogy õ meghalt, a házat pedig úgyis eladják, gondoltam megmentem, mielõtt elégetnék.

-       Miért adja el? – kérdem, továbbra is a tükröt vizslatva. Hatalmas, még nálam is nagyobb.

-       Nem tartok igényt rá, túlságosan nagy, ráadásul nem illene a bútorokhoz sem. Ósdi, tipikus õskövület. Egyébként tíz dollárt kérek érte, de véleményem szerint nem ér annyit – kapom a választ.

Boldogan kifizetem a pénzt, és szerintem nagyon olcsón adta. Ha ez a tükör régiség, akkor valószínûleg sokkal többet érhet, de nem akarom felbecsültetni. Még szerencse, hogy kocsival jöttem, másképp nem nagyon tudnám ezt a szép darabot magammal vinni. Olyan, mintha beszélne hozzám, mintha akarná, hogy elvigyem. Az a nõ ostoba, hogy megszabadult egy ilyen mûalkotástól, de én legalább jól jártam. Beteszem a tükröt a hátsó ülésre, majd beülök elõre, indítok, és már robogok is. Nem lakom messze ettõl a zsibvásártól, csak húsz perc autóval, és otthon is vagyok. Anyuék már megszokták, hogy furcsa dolgokat hozok haza, de talán ez még õket is meg fogja lepni.

Szerencsésen hazaérek, de amint beállítom a tükröt a szobám egyik falához, furcsa szédülés jön rám. Neki kell támaszkodnom a tükör keretének, és mikor belenézek, sápadt arcomat pillantom meg benne. Akkor jut eszembe, hogy ma éjjel telihold lesz, az mindig rossz hatással van rám. Rosszul érzem magam, sõt, egyszer el is ájultam, még pár éve, és a szüleim teljesen odavoltak. Láttam, hogy aggódnak értem, és olyan furcsán néztek egymásra, de hiába faggattam õket, nem mondtak semmit. Pedig biztos van valami oka, hogy pont teliholdkor vagyok folyton beteg.

A rosszullét hála égnek pár perc alatt elmúlik, így megrázom a fejem, és a tükröt kezdem tanulmányozni. Valóban gyönyörû, ahogy már a zsibvásárban megállapítottam. A kereten körben furcsa írás és mindenféle minták futnak végig. Leveleket, virágokat és állatokat ábrázolnak, amik mintha egy történetet mondanának el. De nem tudom, mifélét. Talán egyet, még nagyon régrõl. Ami jobban meglep, hogy a négy sarokban egy-egy kör alakú, kiemelkedõ faragás van, amik szinte vonzzák a tekintetem. Mintha húznának maguk felé, mintha valami szólna hozzám, de úgy, hogy én sem hallom, csak érzem. A szüleim nincsenek itthon, apa még az irodában van, anya pedig ma a barátnõivel ebédel, ilyenkor nem szokott hamar hazaérni. Nekem meg ma nincsenek óráim, ezért is tudtam elmenni vásárolni.

Az egyik kezemet a tükör üvegére teszem, a másikkal pedig a felsõ, jobb oldali gombhoz közeledem. Nem tudom, miért teszem, valami vonz, valami ismeretlen erõ irányít, de hogy miért és mi az, fogalmam sincs. Végül megnyomom a gombot, és hirtelen az üveg eltûnik, én pedig apró kiáltással zuhanni kezdek.

~*~

Elesek, de olyan szerencsétlenül, hogy a bokámra zuhanok, és érzem, hogy kibicsaklik. Mikor felnézek, egy ló ágaskodik elõttem, én pedig ijedtemben moccanni sem merek. Aztán a ló mégsem tapos el, helyette egy hangot hallok. Egyértelmûen egy nõé, vagy fiatal lányé.

        - Jól van, uram? – kérdi, és felnézve egy zöld szempárral, egy csinos arccal és vörös hajzuhataggal találom szemben magam.

        - Jól vagyok, azt hiszem – mondom, és próbálok felállni, de fájó bokám nem enged. Visszaülök a földre. Föld? Hol vagyok egyáltalán? Hogy kerül ide ez a lány?  – Vagy mégsem… Azt hiszem kibicsaklott a bokám.

        - Adja a kezét – nyújtja a kezét. – Na, adja csak! Hagyja, hadd segítsek! – mosolyog rám.

Végül engedem neki, és körülnézek. Egy erdõben vagyok, de hát hogy kerülök ide? Mindenütt fák, elõttem egy lány, és mellette egy ló. Egyértelmûen álmodom, vagy bevertem a fejem és hallucinálok. Hiszen egy perccel ezelõtt még a szobámban voltam és… Mi történhetett?!

       - El tudnád mondani nekem, hogy hol vagyok? – pillantok fel a lányra.

         - Piroska erdejében van, uram. A második királyságban – magyarázza, és úgy tûnik, mintha meglepné a kérdésem. Engem meg az õ válasza.

       - Elnézést, de ilyen hely nem létezhet… - mondom elakadó lélegzettel. Piroska csak egy mesebeli személy.  – Az a tükör….

De nem, az lehetetlen. Varázslat nem létezik, ez bizonyára egy rossz álom. Valószínûleg elájulhattam, bevertem a fejem, vagy megint a rosszullét… Igen, csak ez lehet, ez nem a valóság, csak képzelem az egészet. Anya mondta, hogy egyszer rossz véget fog érni ez a gyûjtögetõs szenvedélyem, és tessék, igaza lett!

-       Nem, az nem lehet! – csóválom a fejem, hangosan is kimondva a gondolataimat, miközben végignézek a lányon. Régimódi fehér ing, sötét nadrág és csizma van rajta. Mintha a középkorból szökött volna. – Piroska egy kitalált személy, és nincs olyan hely, hogy Piroska erdeje, meg második királyság. – A lányra nézek ismét. – Mondd meg, hogy hol vagyok, milyen ország ez? Amerika? Vagy Anglia? Esetleg Franciaország? Tudod, szeretem a tréfát, de egyáltalán nem mulatságos, hogy bolondot csinálsz belõlem, mikor azt sem tudom, hol vagyok és hogy kerültem ide.

-       Nem értem, miket beszél, uram – rázza a fejét a lány. – Ez itt a második királyság, Piroska erdeje, amelynek jelenleg Harmadik Piroska királynõ az uralkodója. Nem ismerem azon furcsa országokat, amikrõl beszéltél. Egyébként, a nevem Linette – mutatkozik be. – Az erdész lánya vagyok.

-       Az én nevem David Hannigan – biccentek. – És úgy látom, te nagyon szereted a tréfát, de talán apád majd felvilágosít róla, hogy hol is vagyok pontosan. És talán õ majd megmutatja, hol találok egy buszmegállót, vagy egy vasútállomást, hogy hazamehessek innen. Akárhol is vagyok voltaképpen.

-       Nem tudom, mirõl beszél, olyan furcsa szavakat használ, de az tényleg jó ötlet, hogy elvigyem apámhoz, hátha õ tud neked segíteni – száll fel a lóra Linette, majd a kezét nyújtja. – Ha nem akar gyalogolni, üljön mögém!

Nincs más választásom, elfogadom és elindulunk. Útközben azon gondolkodom, talán Linette azon hibbant fiatalok közé tartozik, mint a gothok, vagy a punkok, csak õ éppen a középkori dolgokat szereti, és úgy is viselkedik. Talán valami baj van a fejével szegénynek, vagy csak nagyon beleéli magát a kis kitalált világába. Nos, amíg nem árt vele senkinek, addig nem baj, csak kezd idegesítõ lenni számomra, hogy úgy tesz, mintha nem értene semmit.

Hamarosan megérkezünk, nekem meg szemem-szám eláll a látványtól. Egy valóságos palotához érünk, ami olyan, mintha egy mesekönyvbõl vágták volna ki. Azt kell hinnem, hogy nemcsak szegény Linette lehet bolond, de a családja is. Különösen akkor jut ez eszembe, amikor egy újabb, középkori ruhába bújtatott alak, egy fiatal fiú siet felénk. Fiatal lehet, talán tizennégy-tizenöt éves, és mikor Linette megállítja a lovat, mélyen meghajol.

-       Megjött, úrnõm? – kérdi, majd lesegíti a lányt a nyeregbõl, és megvárja, míg én is lekászálódom. – Az apja már kereste. És ahogy látom, vendéget is hoztál – pillant rám, én pedig kínomban nem tudok hová nézni. Itt mindenki buggyant?

-       Igen, Thomas, õ itt David – mutat be. – David, õ itt Thomas, a lovászunk. Még nagyon fiatal, de gyorsan tanul. Most beviheted a lovat az istállóba, én pedig beszélek apámmal. Hátha õ tud segíteni eltévedt vendégünknek.

Thomas mélyen meghajol, majd elvezeti a gyönyörû paripát, én pedig Linette nyomában a kastély felé indulok. Belépve szolgák között haladunk el, akik mind mélyen meghajolnak, nekem meg egyre kellemetlenebb érzéseim támadnak. Valami bolondokházába kerülhettem, de akkor hol vannak az ápolók? Vagy pedig ez egy ilyen amish-közösséghez hasonló kis falucska lenne? Nos, az sok mindent megmagyarázna. Talán egy mesevilágban hiszik magukat, ami magyarázatot adhatna Piroskára. Megrázom a fejem, és az épület belsejét kezdem tanulmányozni. Valóban gyönyörû, nagyon ügyeltek a korhûségre, minden apró részlet arról árulkodik, hogy mintha a középkorban lennék. Díszes páncélok, szépen faragott fakeretekben nyugvó festmények, gazdagon hímzett szõnyegek a padlón, a falakon fáklyatartókban égõ fáklyák. Az ablakok hatalmasak és szépen díszítettek.

-       Egyébként, megkérdezhetem, hogy honnan jön, uram? – kérdi hirtelen Linette.

-       New Yorkból – válaszolom, mire hirtelen megáll, és felém fordul. Alig van idõm megtorpanni. Ránézek, és a tekintetében döbbenet ül, arca kipirul, szemei izgatottan csillognak. – Mi van? – kérdem bizonytalanul. – Mi rosszat mondtam?

Nyújtózkodom egyet, majd leugrok az ablakpárkányról. Óvatosan végig simítok a ruhámon, jó sehol nem szakadt el. Nem egyszer volt már olyan, hogy ahogy leugrottam a párkányról, valamibe beleakadt a ruhám, és elszakítottam. Rettenetesen megszidtak ilyenkor. Leveszem a nehéz ruhát, majd elõveszem az egyik nadrágomat, amit lovagláshoz szoktam használni, valamint apa egyik régi fehér ingjét, amit kissé átalakítottam. Természetesen vettem alá még réteget, hiszen egy egyszerû fehér ing mindent láttatni hagyna. Feltûröm az ujjakat a könyökömig, majd odaülök az tükröm elé.

Apám mindig elõszeretettel emlékeztetett arra, hogy ez a tükör még édesanyámé volt, úgyhogy vigyázzak rá. Néha elképzelem, hogy milyen lehetett neki elõtte ülni, ugyanazt a mozdulatsort végig csinálni, amit én is minden reggel. Apám szerint nagyon hasonlítok az anyámra, de csak külsõleg. Õ és én szinte teljesen ellentétesek vagyunk, személyiségileg. Ezt fõleg akkor vágja a fejemhez, mikor veszekszünk. Mostanában egyre gyakrabban ráadásul, de hála égnek sosem komolyak a veszekedéseink.

Megrázom a fejemet, hátha eloszlatja a gondolataim. Gyors mozdulatokkal fésülöm át a tincseimet, majd a bal vállamra simítom õket, és egy vastag fonatba fonom õket. Jó erõsen meghúzom, minden alaklommal, nehogy a rakoncátlan rövidebb tincsek kibújjanak a helyükrõl. A szél úgy is ki fog párat tépni a helyérõl. Egy zöld szalaggal fogom össze, amit jó erõsen meghúzók, majd felállva a tükör elõl, felveszem a csizmámat és lemegyek az aulába. Nem hinném, hogy apámat még itthon találom, hiszen szép az idõ, ilyenkor õ is ki szokott menni az erdõbe. Talán jobb is, hogy nem találkozunk, csak megjegyzést tenne az öltözetemre. Nem kedveli ha nem nõhöz méltóan öltözöm fel.

Elsétálok az istálló felé, ahol már az én szépségem vár rám. Az én szépségem, sötét pej kancám, akivel az erdõt járom. Belépve az istállóba, mosolyogva megkopogtatom az ajtót, hogy felhívjam magamra Edward figyelmét. Alig egy éve dolgozik nálunk, mint lovászfiú, és remekül végzi a munkáját. Életerõs fiatalember, most még csak tizenöt esztendõs, de majd megnõ és megerõsödik.

-          - Jó reggelt kisasszony! – köszönt, lenézve a padlásról, ahol a szénát tartjuk.

-          - Jó reggelt! Hogy van az én gyönyörûm? – sétálok oda lovamhoz, aki már fel van nyergelve.

-          - Már elõkészítettem önnek, kisasszony – mászik le a lépcsõn.

-          - Köszönöm! Edward, hányszor mondjam még el, hogy hívj csak Linette-nek? – mosolygok rá, és felszállok paripám nyergébe.

-          - Majd igyekszem kisasszony! – csak megcsóválom a fejemet, aztán elindulok az én drágámmal.

Nincs jobb érzés, mint a szabadban lovagolni. A szél ide-oda fújja a fonatom, egy-két tincs, ki is csúszott, hiába az erõs fonás, de mégis, ennél szabadabb érzés nem létezik. Ahogy átugrunk egy farönkön, vagy átügetünk a kis patakon ami ketté szeli az erdõt. Ilyenkor érzem azt, hogy igazán a magam ura vagyok, és senki nem vagyok köteles behódolni.

Régen sokat gondolkoztam azon, hogy elszököm, és az erdõben fogok élni, de mindig meggondoltam magam. Rájöttem, hogy milyen felelõtlennek és hálátlannak tûnnék, ha megtenném, és hogy cserben hagynám az apámat, ez pedig az utolsó dolog, amit valaha elkövetnék. Ijedt tekintettel húzom meg a kantárt, mikor valaki kifut elém. Lovam felágaskodik, az illetõ elesik, a szalagot a szél kitépi a hajamból.  Megpaskolom a nyakát, majd leszállok a nyergébõl, és szorítva a gyeplõt, közelebb araszolok az idegenhez.

-          - Jól van, uram? – hajolok közelebb hozzá, kócos tincseim elõre omlanak. A fonatomból már szinte semmi nem látszik, csak hogy a szél teljesen összekuszálta tincseimet.

-          - Jól vagyok, azt hiszem – próbál felállni, de nagyot szisszenve ül vissza. – Vagy mégsem… Azt hiszem kibicsaklott a bokám.

-          - Adja a kezét – nyújtom a sajátom, hogy felsegítsem. – Na, adja csak! Hagyja, hadd segítsek! – mosolygok rá. Végül csak engedi, hogy felsegítsem, majd nagy nehezen kezét átvetem a vállamon, hogy meg tudjam tartani.

-          - El tudnád mondani nekem, hogy hol vagyok? – pillant rám oldalról.

-          - Piroska erdejében van, uram.  A második királyságban – magyarázom kissé meglepett arckifejezéssel. Most, hogy jobban megnézem, elég érdekes öltözetben van.

-          - Elnézést, de ilyen hely nem létezhet… - akad el a szava.  – Az a tükör….