Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3.

Chii2019. 07. 08. 14:16:29#35642
Karakter: Vladimir Drake



 

A mellkasomon szuszog, amit próbálok figyelmen kívül hagyni. Szerencsére mindig elő van készítve az egyik vendégszoba a kastélyomban, ha esetleg váratlanul toppanna be Mavis vagy Lucas, így legalább azzal nem kell sokat foglalkoznom, hogy hol szállásoljam el a kölyköt.

Mivel csurom víz, először a fürdőbe sietek, levetkőztetem és szárazra törlöm, de teljesen ki van dőlve, arra sem kel fel, amikor ráadom Lucas egyik régebbi pizsamáját. Felkapom ismét a karjaimba, majd betuszkolom az ágyba. Istenemre mondom, ez a nap eddig kész katasztrófa volt. Nem elég, hogy rám sóztak egy gyereket, még a természete is kibírhatatlan… Szerencséje van a párducnak, hogy Lucasért bármit megtennék, így hajlandó vagyok elviselni az ő jelenlétét is egy darabig. Remélhetőleg, ha vége az egész születésnapi procedúrának, akkor nem kell többet látnom.

Bosszús gondolataim ellenére betakargatom a kölyköt, elvégre tényleg még csak egy gyerek hozzám képest. Sóhajtva lépdelek át a saját szobámba, ami pontosan a vendégemé mellett van. Amint bedőlök az ágyamba, már alszom is, azonban nem élvezhetem túl sokáig a csendet.

Kiáltozásra ébredek, hirtelen azt hiszem, hogy Lucas az, de amint teljesen éber leszek, rájövök, hogy a párduckölyök az. Pillanatok alatt termek mellette, csupa izzadtság, vergődik az ágyban, rémálma lehet. Próbálom felébreszteni, de olyan mélyen alszik, hogy nem kel fel. Helyette a karjaimra markol, majd karmaival felsérti azokat, mint ahogyan a sajátjaival is tette. A vér szaga részegítő, de a fájdalmat szinte meg sem érzem, viszont tudom, hogy ez nem mehet így tovább, így valamivel erélyesebben szólok rá, amikor belekarmol az arcomba is.

– Ébredj, kölyök! Nem bánt itt senki – kiabálok rá enyhén megrázva, mire végre kicsit magához tér. Kábán pislog párat, és amikor megérzi a vért, rögtön szomorúvá válik a tekintete.

– Sajnálom, nem volt szándékos – kér azonnal bocsánatát, eddigi gőgös hangnemének nyoma sincs. Mi történhetett vele? Mielőtt bármit is kérdezhetnék, felhajol hozzám, majd lenyalja arcomról a kibuggyant vércseppeket.

Ledöbbenek, ilyen érzéki dolgot azt hittem, csak vámpírok közt szokás. Rég éreztem már ilyet, kicsit a fejembe is száll a vér illata. Felmorranva nyomom vissza a matracra, nem tudom, hogy megcsókolni vagy megütni akarom-e ebben a pillanatban leginkább. Az illata… bódító… Ahogy a kölyök testéből áradó finom illat keveredik a vér szagával, kicsit elveszítem az önuralmamat.

Érzem, hogy szemeim vörösen izzanak fel, ahogy lenyalom az ujján lévő vércseppeket. Ez az íz… mennyei. A vérünk összekeveredett, úgy érzem, a rabjává tudnék válni ennek az aromának.

– Idefigyelj, kölyök… – kezdeném kioktatni, de úgy tűnik, bosszantó viselkedése visszatért, mert azonnal közbeszól.

– Al, jó? Nem kölyök, oké? – Nekem aztán édes mindegy, a legtöbbször úgyis kölyök fog maradni, vagy esetleg párducka.

– Akkor Al, nem tudom, hogy ki vagy, de ne szórakozz velem – zihálom egyre dühösebben. Úgy érzem, az ő hibája, hogy kezdem elveszíteni a fejemet, mintha szándékosan hergelne.

Válasz helyett hirtelen maga alá dönt. Meglepetten húzom fel a szemöldökömet, erre nem számítottam. Vörösen méreget, csípője pont a keményedő vágyam fölött van. Ez a kis bestia túl izgató…

– Gyönyörű vagy – motyogja vágytól rekedt hangon, majd rám hajolva gyengéden megcsókol. Ismét sikerül ledöbbentenie, elég merész, azt meg kell hagyni. Alsó majd felső ajkamat ízlelgeti, harapdálja, de nekem elegem van a játszadozásból.

Tarkójára markolva húzom bele egy igazi, fullasztó csókba, nem olyan gyermekibe, mint amivel eddig ő jutalmazott. Halkan felnyög, így még jobban elmélyítem a csókunkat, egyértelműen megmutatom, hogy ki irányít, ám egyáltalán nem hadakozik velem. Átengedi magát az élvezetnek.

Azt sem tudom, mikor fordítottam át magunkat, de nem akarom elengedni. Fogaink felsértették ajkainkat, így szánkban a vérünk korábbi, mámoros íze keveredik. Imádom. Azt viszont már nem annyira, hogy kőkemény vagyok a pizsamámban. Ez ellen tenni kell valamit. Meg akarom őt ízlelni. Igen… a vérét akarom.

Elválok ajkaitól, hogy lágy puszikkal haladjak valódi célom felé. Amint elérem a legideálisabb helyet arra, hogy a vérét vegyem, kivillantom hófehér fogaimat, majd mélyen belemélyesztem a bőrébe. Mámoros… mennyei… sosem éreztem még ilyet. Ahogy érzem, őt sem hagyja hidegen a dolog, csípőjét hozzám dörzsöli, kezeivel a hátamat karmolássza. Ahogy vágyunk összeér, felmorranok. Őrjítő tempóban dörgölőzöm hozzá, ami meg is hozza a várt hatást. Szinte egyszerre élvezünk el, és amint ez megtörténik, ki is tisztul a tudatom.

Az előbbi vágyfelhő teljesen szétoszlik, amint megérzem a nedvességet a nadrágomban. Mit tettem? Hisz ő csak egy kiskölyök… Aggodalmasan nézek rá, nem tudom, mit mondhatnék, ám ő már halkan szuszog alattam. Ez nem tudom, hogy szerencse vagy szerencsétlenség, mindenesetre a dolgokat muszáj lesz holnap tisztázni, bármilyen kellemetlen is az. Jobb mindent az elején a helyére tenni, hogy később ne legyenek félreértések.

Ismét átcserélem a ruháit, ma már másodjára, mégsem hagyhatom csak úgy ott. Legutóbb nem érdekelt a teste, de most akaratlanul is végigsimítom apró izmait, végül inkább gyorsan ráadom a ruhákat, bekötözöm a nyakán lévő szívásfoltot, majd fejrázva trappolok be a szobámba.

Egy idióta vagyok.

###

Nem meglepő, hogy egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem bírtam aludni, amint lecsuktam a szemeimet, a párduc fátyolos tekintete, az izgató csókja jutott eszembe. Inkább lesétáltam a titkos szobámba, és ismét a festményünket kezdtem bámulni.

Rögtön megbántam minden tettemet. Biztos voltam benne, hogy nem leszek képes szeretni senkit Angie után. Biztos voltam abban is, hogy nekem nincs szükségem testiségre, ha azt nem a feleségemtől kapom meg. Biztos voltam sok mindenben… míg be nem toppant az életembe az a szélvihar, akit Alnak neveznek.

Hitetlenkedve rázom meg a fejemet. Miket nem gondolok…

Már kora reggel a konyhában vagyok, kell egy erős kávé, különben nem élem túl ezt a napot. Egy kis reggelit is összedobok a hűtőből, nincs kedvem főzni, így marad a szendvics. Pár pillanattal később mozgolódást hallok fentről, majd halk, össze-vissza lépteket. Ezek szerint nagyon keres valamit, csak nem találja. Ahogy egyre közelebb jön, gyorsan felhörpintem a kávém maradékát, bekapom a szendvicsem utolsó falatját, és felkészítem magam a találkozásra. Nem lesz kellemes.

Ahogy belép és megpillant, tekintetünk rögtön összekapcsolódik. Szemeiből zavartságot olvasok ki, hátrálni kezd, de ennek gyorsan elébe megyek. A legegyszerűbb, ha most tisztázzuk a tegnap estét.

– Jó reggelt – köszönök rá, mielőtt elmenekülne, majd gyorsan folytatom is, hogy én menekülhessek el. – Nem akarlak megsérteni, de biztosan sértésnek veszed. Ami tegnap éjszaka történt, az hiba volt. Nem kellet volna engednem neked, pár száz éve már magányos vagyok, eddig rendben volt minden. De a tegnapi akkor is hiba volt – hadarom el mondandómat, majd várakozón nézek rá.

– Szerintem is hiba volt, de nem csak te vagy a hibás. És sem úgy viselkedtem, ahogy kéne. A láz vagy a hormonjaim tehetnek róla, de sajnálom. Ha nem baj, készítek egy kis reggelit. Van ma valami programunk? Ha szabad megjegyeznem, leszívtál rendesen – próbálja viccel elütni a dolgokat, de a szemei teljesen mást sugallnak. Mindenesetre én sem akarok tovább egy légtérben lenni vele, ezért annyiban hagyom a dolgot.

– Ebédre várnak miket Lucék, de most ha megbocsájtasz, én megyek. – Megfutamodtam, ez van. Lehet, hogy öregkoromra gyávává válok, de egyszerűen nem bírtam tovább elviselni a tekintetét.

– Rendben, akkor szia – köszön el, én pedig visszakullogok a rejtekhelyemre. Azt hittem, a tegnapi nap volt katasztrófa, de ez még inkább annak ígérkezik.

Egész délelőtt nem hallok felőle semmilyen mozgást, azt hiszem visszaalhatott, amit egyáltalán nem bánok. Én az egyik kedvenc könyvem olvasásával töltöm az időmet. Nemsokára úgyis indulnunk kell a hotelbe, mert közös ebéd vár ránk.

Dél környékén felbukkan Lucas, azt mondja, értünk jött. Remek, legalább nem kettesben kell átsétálnunk a másik kastélyhoz.

– Nagypapi, hol van Al? – kérdezi izgatottan. Kölykök…

– Gondolom a vendégszobában – intek az említett helyiség felé, mire komoran néz rám.

– Nem bántottad, ugye? – teszi csípőre a kezét. Krákogva kezdek köhögni, most erre mit mondhatnék?

– Nem… dehogy…

– Papi! – kiáltja rosszallóan.

– Semmi baja, menj csak be hozzá – lököm gyengéden a szoba irányába, mire még pár pillanatig méreget engem, aztán mosolyogva bólint. Csak keresztkérdéseket ne tegyen fel…

A szobámba megyek, hogy átöltözzek egy vacsorához illő ruhába, úgy hallom, veszekednek valamin, sejtem, hogy épp én vagyok a téma. Direkt másfelé koncentrálok, hallani sem akarom, miről beszélnek, ám a következő mondatot, ha akarnám, akkor se tudnám nem meghallani, olyan erővel üvölti a párduckölyök.

– Azért mert ő nekem a Dingem!

Nem hallok felőlük mást, vagy inkább nem akarom meghallani, úgy érzem, le kell ülnöm. Az ágyra dőlök, próbálom emészteni a kölyök kijelentését, de nem tudok megbirkózni vele.

Nem tudja, miket beszél… Nekem Angie volt a Dingem… Nem lehet egy varázslénynek sem két Dingje… az lehetetlen… Az… lehetetlen…

Felrémlik előttem az első találkozásunk, amikor megpillantottam azt az aranybarna szempárt. Megrázom a fejemet. Miket képzelek… Biztosan csak a vágyat érezte, amint meglátott, sokan áhítoznak utánam még ennyi idő elteltével is. Igen, biztosan ezzel keveri, csakis erről lehet szó.

Ahogy magamra kanyarintom a köpenyemet, halk kopogást hallok az ajtómon.

– Nagypapi, ideje indulni – mondja Lucas, hangja egészen furcsán cseng, de nem oktat ki, nem vitatkozik. Nem mond mást.

– Azonnal lent leszek – válaszolom. Még visszanézek az éjjeliszekrényemen lévő képre, mely engem, Angie-t és a babakori Mavist ábrázolja. Igen, Al csak tévedés, tisztázom magamban, majd kisétálok az ajtón, le a bejáratig, ahol a fiatalok már várnak rám. – Indulhatunk – mosolygok az unokámra, aki félszegen viszonozza azt, majd karon ragadja a párduckölyköt, és elkezdi maga után vonszolni.

A hosszabb úton megyünk, én mögöttük haladok, így végig szemmel tudom őket tartani. Al feltűnően kerül engem, amit nem is csodálok, Lucas próbál mindenféléről cseverészni, néha engem is próbál bevonni, de nem igazán megy neki. Egyikünk sem akar a másik társaságában lenni, és ennek így is kell lennie. Így lesz a legjobb.

A kastélyba érve végre elsiethetek a dolgomra, ami még csak nem is hat furcsán. Én szervezek majdnem mindent Lucas születésnapjára. Még van két hét a partiig, de a közelebbi rokonok már itt vannak a szállodában. A távolabbi ismerőseink csak nem sokkal a születésnapi buli előtt fognak megérkezni, de szeretjük hosszan ünnepelni ezeket az alkalmakat. Sokakat ritkán látunk, amit ilyenkor pótolunk be, és ahhoz, hogy mindenki elég időt tölthessen a másikkal, szükség van hosszabb időszakra tervezni.

A konyhában már majdnem minden étel kész az ebédhez, a privát helyiségben lévő asztalok, amelyek teljesen elkülönülnek a többi szállodalakó étkezdéjétől, szépen megterítve várnak ránk. Mindent körbejárok, az étel kész, a teríték rendben, a pincérek lassan gyülekeznek. Igaz még nem vagyunk olyan sokan, hogy kitöltsük a hatalmas ebédlőt, azért szép számmal megérkeztek már a rokonok és ismerősök. Sokan ekkorra időzítik a nyaralásukat is, így ötvözik a két dolgot egymással.

Ez a két hét szokott az évem fénypontja lenni. A családom közel van hozzám, és még ha néha idegesítőek is, szeretem őket. Szeretem velük tölteni az időmet, ők jelentik az egyetlen fényt az életemben.

Már épp indulnék szólni a gyülekező tömegnek, hogy elfoglalhatják a helyüket, amikor gyengéd simítást érzek a karomon, majd az oly ismerős, nyálas szavakat.

– Vlad, rég láttalak – villant rám egy csábos mosolyt az előttem álló nőszemély.

– Adele, csak egy hét múlva vártunk – viszonzom nem túl jó kedvvel a felém küldött mosolyt.

Ő Kendra nagynénje, egy igazi pióca. Mióta az eszemet tudom, koslat utánam, pedig a hírneve megelőzi. Bárkivel ágyba bújik, ha az előnyt jelent a számára. Pénz, ajándék, hírverés… Imádja a fényűzést és a csillogást. Már három férjet fogyasztott el. Nála idegesítőbb személyt meg sem tudnék nevezni a családi körből. Reméltem, hogy csak az utolsó pillanatokban érkezik meg, de azt hiszem, ebben az évben minden ellenem játszik.

– Áh, ráértem, és nem akartam lemaradni az összejövetel egyetlen percéről sem – simul hozzám szempilláit rebegtetve.

Mielőtt azonban válaszolhatnék, egy hangos morranást hallok.

– Megölöm! – fújtat a folyosó másik végéből Al, és ha Lucas nem fogná le, valószínűleg felképelné a nőt. Féltékenyek vagyunk? Ez érdekes.

Felkuncogok, amit Adele jó jelnek vehet, mert kezeivel a derekamra markol, csak most jövök rá, milyen közel is került hozzám. Arrébb akarom tolni, de erre nincs szükség, ugyanis megoldja ezt helyettem a párduckám is. A hajánál fogva taszítja a nőt a padlóra, aki hirtelen köpni-nyelni nem tud. Ajkaim felfelé indulnak, de még vissza tudom fojtani a nevetésemet.

– Ő az enyém – morogja a nőnek, aki kerek szemekkel bámul a párosunkra.

– Hé, kölyök, nyugodj már le – csitítom, de ő csak dühösen néz rám.

– Azt hittem, még a feleségedet szereted, erre itt flörtölsz ezzel a… ezzel a…

– Al – szólok erélyesebben. – Ezt nagyon gyorsan fejezd be – rázom le magamról a karjait, hiszen az előbb még úgy szorított magához, mintha tényleg az övé lennék. Magamnak sem akarom bevallani, hogy nem is volt annyira ellenemre a dolog. – Először is nem bánunk így egy hölggyel – szidom meg, és ugyan nem sok kedvvel, de felsegítem Adele-t a földről, aki szúrós szemekkel vizslatja a kölyköt. – Másodszor pedig nem vagyok senkié – nyomatékosítom a szemeimbe nézve, amitől lesüti tekintetét, de még sikerül elkapnom a bennük felsejlő szomorúságot. Nem tudom, mire gondol, de biztosan nem repes az örömtől.

– Minden rendben? – jelenik meg Lucas is, hogy enyhítsen a helyzeten. Adele rögtön szívélyesebbre vált, de Al még mindig a padlót bámulja.

– Lucas kincsem, bevezetnéd a vendégeket az ebédlőbe? Meg kell beszélnem néhány dolgot a barátoddal – mondom elkapva a párducka karját, mielőtt elmenekülhetne. – Adele, örültem a találkozásnak – biccentek felé, majd elkezdem magam után húzni a kölyköt. Nem engedhetem, hogy így viselkedjen a vendégek előtt. Jó néhányukat meg fogom még ölelni, és nem szeretném, ha minden esetben a földön kötnének ki.

– Hagyjál már! – rángatja a karját, amikor végre felocsúdik.

– Elég legyen ebből a hisztériából – mordulok rá, ahogy bependerítem az irodám ajtaján. – Mégis mit képzeltél az előbb? – vonom kérdőre, mire durcásan félrenéz. – Hé, kölyök – emelem fel a fejét az álla alá nyúlva, hogy ne tudja kerülni a tekintetemet, de amit ott látok, ledöbbent.

A szemei könnyektől csillognak. – Nem vagyok kölyök – motyogja.

Égre emelt tekintettel sóhajtok fel, eleresztem, és gondterhelten dőlök neki az íróasztalomnak.

– Most mégis mit vársz tőlem? – tárom szét a karjaimat tanácstalanul. Nem értem, mit akar. Hol mérges, hol durcás, hol érzéki, hol a semmitől is sírni kezd. Kezd ebbe az egészbe belefájdulni a fejem.

– Azt hogy… hogy… – kezdi, de azt hiszem, ő magam sem tudja erre a kérdésre a választ. Végül mégis megszólal. – Nem akarom, hogy levegőnek nézz – leheli halkan, bizonytalanul.

– Al – szólítom a nevén, mire felpillant rám. – A tegnapi hiba volt – ismétlem meg a reggeli szavaimat. – Nem szabadott volna… hozzád érnem… – mondom enyhe bűntudattal a hangomban. – Sajnos nem tudtam ellenállni a vérednek – vallom be, mire dobbant egyet a lábával.

– Hát pont ez az! Nem érted? Én is ezt érzem… én sem tudok… – mondja egyre halkabban, miközben egyre csökkenti a köztünk lévő távolságot. – Te is érzed, nem igaz? – kérdezi reménykedve a mellkasomnak simulva, de csak megrázom a fejemet.

– Al…

– Ne Alozz már itt nekem! Tudom, hogy hallottad – szólal meg vádlón. Azonnal tudom, mire céloz, de ismét csak egy fejrázást kap.

– Nem tudod, mit érzel. Kölyök vagy még – mondom, de ő válasz helyett a hajamba markol, és belehúz egy mindent elsöprő csókba.

A tegnapi vágy ismét belém hasít, felmorranva húzom még jobban magamhoz. Nyelvünk vad táncot jár, megőrjít, ahogy a nyakamba kapaszkodva bújik még közelebb hozzám. Akarom őt, az ízét… mindenét… Kezeim felfedezőútra indulnak, a hátát cirógatom, a derekát, majd jó erősen belemarkolok a formás fenekébe.

Felmorranva löki távolabb magát tőlem. Pipacspirosan néz rám, mindketten zihálunk a vad csókcsatától, ajkai megduzzadtak a folytonos ostromtól és teljesen bevörösödtek. Gyönyörű…

– Ez is hiba volt? – kérdi karba font kezekkel, kihívóan pillantva rám.

A válasz egyértelmű, ez a fiú maga a hiba, nem szabad ezt tovább folytatnunk. Válasz nélkül sétálok el mellette, majd kitárom az ajtót.

– Ideje csatlakoznunk a többiekhez – mondom kerülve a témát. Kisétál mellettem, mintha tudná, nem számíthat pozitív válaszra, gyorsan bezárom az ajtót, majd elindulok az ebédlő felé. Amikor elhaladok mellette, halkan suttogom el, mit gondolok. – Az volt – mondom határozottan, mire megdermed.

Nem nézek hátra, de érzem, hogy nem követ. Azt csinál, amit szeretne, szabad ember, nem vagyok az apja, hogy mindig szemmel tartsam. Én vagyok a házigazda, kötelességeim vannak, nincs időm játszadozni vele. Elhessegetem a körülötte forgó gondolataimat, veszek pár mély levegőt, majd egy mosollyal az ajkaimon lépek be a vendégekhez.


Saga-chan2018. 01. 26. 14:36:04#35378
Karakter: Alama Zenios
Megjegyzés: Vámpírkámnak


 - Képzeld, Al, a nagypapi beleegyezett, hogy nála szállásoljunk el – vigyorogja Luc, kíváncsi lennék melyik szél sütötte meg!

- Mi a… - tiltakozna, de Mavis enyhén meglöki. – De ha az utamba kerülsz, akkor semmi jót nem ígérek – morogja, komolyan inkább kutyának kéne lennie. Megvillantom szemeimet úgy nézek rá. Nem félek tőled, hanem szeretlek te mamlasz.

- Nem félek magától, vámpírkirály őfelsége. - fújtatok rá.

- Ó, valóban? – terem mellettem, karmait végig húzza a nyakamon, vörös szemeiben teljesen el veszek benne. Talán jobban tennéd, ha átgondolnád, hogyan beszélsz velem.

- Apa, Nagypapi. - kiabálnak rá egyszerre. Miért nem tudom be fogni a számat?

- Chhh.- komolyan az életemmel játszom, de nem tehetek róla, ha nem szerethet, akkor gyűlöljön.

A vacsora nagyon finom, de én mégis csak turkálok benne. Bezzeg Luc és Kendra egymás szájából esznek, azt is meg merem kockáztatni, hogy levegőt sem fognak egymás nélkül venni. Nem értem ezt a helyzetet, anya nem mondott erre semmit. Neki megvolt a párja, a dingje. Én is szerettem volna ha már megtalálom, de nem így. Mit vétettem?

A vacsora végeztével mindenkitől elköszön, holnap úgy is jövünk. De most ezzel a szófukar urassággal kell menjek, ami nem is rossz. Főleg, hogy kettesben leszek vele. Ahh, ez sem jó, mit kéne tennem?

Annyira magamba voltam mélyedve, hogy észre sem vettem, hogy nem a rendes úton megyünk.

- Hová visz? – kérdezem.

- A házamba, mégis hová máshová? - veti oda nekem. Köszönöm szépen, citerázzál még az idegeimen.

- Muszáj így beszélnie? Csak egy kérdést tettem fel. - vicsorgok rá.

- Az értelmetlen kérdéseket általában figyelembe sem veszem, érezd magad megtisztelve, hogy kaptál választ.

- Ó, köszönöm, hogy válaszra méltatott, uram. - akkor flegmázzunk. Állok meg mellette, dühösen nézve fel rá.

- Ne játssz a szerencséddel, kölyök, most még jókedvemben vagyok… - ha ez a jó kedve milyen ha tényleg mérge? Hergeljük még egy kicsit.

- Akkor milyen lehet az, ha nincs? - kérdezem meg ami nagyon is érdekel. Jób lett volna ha mégsem, ugyan úgy falhoz vág mint elsőnek, nyekkenek is rendesen.

- Nem akarod megtudni. - naná, hogy nem. Elég volt kétszer megismerkedni a fallal.

- Nem fogok magával egy fedél alatt aludni. - mondom neki mielőtt elsétálna.

- Nem kényszerítelek semmire, menj csak vissza, a pince még vár rád, és tökéletes is lesz számodra, illik hozzád. - vigyorog rám. Elég, nem bírom tovább. Sírva rohanok el. Amiket a fejemhez vágót elég is volt, nem akarom ezt a fájdalmat érezni. Ahogy rám nézet, és ahogy mosolygót, az elég volt.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, az eső elöl behúzódtam egy szikla alá, de szinte semmit sem véd. Ugyan úgy bundáig áztam. Ha nem a megfázás fog elvinni, akkor a szívbaj. A meghasadt szív oly gyenge. Remek, most meg költészkedem. Ha az eső nem lenne elég, megjelenik ő is, durcásan fordítom el a fejem róla.


- Ha eltévedtél, miért nem változtál át? – kérdezi tőlem, majd leguggol hozzám – Azt ne mondd, hogy még erre is képtelen vagy…

- Ha ideges vagyok, akkor nem tudom irányítani! Most elégedett?! – csattanok fel. – Gúnyoljon csak ki emiatt is – teszem hozzá szomorú hangon. Igaz is mit vártam tőle, most is csak fogja magát és fel ránt. Érdekli is őt, hogy én mit akarok? Nem, akkor miért nem hagy békén? Ja, Luc biztos kitépni a haját, ha valami bajom lenne. Igaz barát ő.

a lábaim nem tudnak megtartani, így felkap mint egy hercegnőt. Ha tudnám, hogy ő is úgy érez mint én örülnék ennek a bánásmódnak, de így csak püfölöm a mellkasát, de hiába. Nagy püfölés közben pedig be alszom, elfáradtam, mint testileg, mint szellemileg.


Kérem, engedjenek el! Én nem csináltam semmit, nem loptam a kertjéből, higgyen nekem, kérem. - könyörgésem semennyire sem hatja meg az ember. Állítólag loptam a kertjéből, pedig nem igaz.

- Nézd már ezt a korcsot, könyörög itt nekünk. Most megmutatjuk mi jár az ilyen szörnyetegeknek mint neked. - a magasabbik ember elkezd pofozni, majd rugdosni. Hiába gyógyulok hamarabb mint ők, még nekem is sok, hiszen csak tíz éves vagyok.

Mikor megunja a rugdosásomat, a másik kezdi el. De amaz meg jót nevet, sőt buzdítja. Ő is hamar megunhatja, mert itt hagy, nem mennek messzire, csak pár lépésre. Nekem meg marad annyi erőm, hogy gyogyulni kezdjek, de ezzel egy időben a párducom is kitörne, nem engedem neki.

A következő emlékem, hogy csupa vér vagyok, a két férfi sírva könyörög, hogy hagyjam őket életben. Rá nézek a kezeimre amik csupa véresek, csak elszabadultam, hiába törlöm le ott marad a vér. Végére,már saját magam karmolom.


- Ébredj kölyök. Nem bánt itt senki. - kiabál rám Luc papája. Hiába, nem szabadulok oly könnyen az álomból, ezáltal megkarmolom őt is. Vérének illata térit észhez. Ezt nem akartam.

- Sajnálom, nem volt szándékos. - kérem a bocsánatát, és egyszerűen felé hajolok majd le nyalom arcáról a vért. Anya is mindig így csinált, sőt én is néha ha megsérültem.

Teljesen le döbben rajtam, nem számított ilyen tettre, gondolom. Hirtelen kerülök vissza vízszintesre. Luc papája éppen bele akar építeni a matracba. Vörösen izzanak a szemei, - ami a gyengém. - nem tudom mi vitte rá, de megkóstolja a véremet, ami még a kezeimen vannak.

- Ide figyelj kölyök…

- Al, jó? Nem kölyök, oké?

- Akkor Al, nem tudom hogy ki vagy de ne szórakozz velem. - én biztosan nem szórakozom. Vagy a láztól, vagy a párzási idő miatt, de helyet cserélünk. Most ő van alattam, én meg fölötte. Arcom mint a pipacs, szemeim éhesen néznek végig rajta. Egy lenge ing van rajta és egy háló nadrág. Korom fekete haja, szét terül a párnán, nem tudom nem megérinteni.

- Gyönyörű vagy. - mint aki transzban van, lassan hajolok le hozzá, ha akarna le rúghatna magáról mégsem tesz. Gyengéd csókot lehelek ajkaira, alsó majd a felső ajkait is megharapom, nagyon vigyázok rá, nehogy felsértsem a fogaimmal.

Lehet a magány, vagy a hormonjaim, de viszonozza a játékomat. Nem szeretheti ha nem ő irányít, mert rá fog a tarkómra és rendesen megcsókol. Harcol a dominanciáért, de felesleges. Engedek neki, egyre szenvedélyesebben csókoljuk egymást, vagy ő vagy én. - már nem tudom melyikünk. - de mind a kettőnk vérét érzem a számban. Másnak ez undorító, de nekem mint egy afrodiziákum.

Megint helyzet csere, csókunkat megszakítja, apró puszikkal halad a nyakam felé. Elfordítom a fejem, hogy jobban a nyakamhoz férjen. Éles fájdalom hasít a nyakba, véremet veszi. Magamhoz szorítom, karmaimmal a hátát karmolom, véres nyomokat hagyva. Mennyei érzés, teljesen felizgat. Alsó testemet hozzá dörgölőn, - már nem érdekel semmi. - érzem öt sem hagyta hidegen a csókunk. Nem sokáig szívja a vérem, mikor befejezte az evést elkezd egy őrjítő iramot diktálni a csípőjével. Nem kell sok hoz, hogy elmenjek.

Sosem éreztem ilyen megkönnyebbülést, mint egy jó lakott kiscica úgy érzem magam. Sajnálatomra legyen mondva, a vérveszteség és jól lakottság kiüt rendesen.

##


A nap sugarai keltenek, az ágyam tiszta, rajtam is tiszta ruha. Nem értem, de aztán minden eszembe jut. Anyám borogass, mit tettem? Hogy fogok ezentúl a szemébe nézni, és Lucéba? Én meg a hülye fejem. Halkan osonok ki a szobából, körbe nézek hátha találok egy konyhát, nagyon éhes vagyok.


Vagy tíz percig bolyongtam mire megtaláltam az említett helységet. Amikor be megyek oda fagyok a küszöbre. Farkas szemet nézünk egy ideig, kezd kínos lenni a csend, így inkább elkezdek hátrálni de rám szól.

- Jó reggelt, nem akarlak megsérteni, de biztosan sértésnek veszed. Ami tegnap éjszaka történt az hiba volt. Nem kellet volna engedjek neked, pár száz éve már magányos vagyok, eddig rendben volt minden. De a tegnapi akkor is hiba volt. - már majd nem elsírom magam, de megemberelem magam. Semmilyen érzelmet nem engedek neki látni rajtam.

- Szerintem is hiba volt, de nem csak te vagy a hibás. És sem úgy viselkedtem ahogy kéne. A láz vagy a hormonjaim tehetnek róla, de sajnálom. Ha nem baj készítek egy kis reggelit. Van ma valami programunk? Ha szabad megjegyeznem, le szívtál rendesen. -elviccelem, pedig rendesen fáj. Tényleg ennyire kell fájnia?

- Ebédre várnak miket Lucék, de most ha megbocsájtasz én megyek. - menekül, se baj.

- Rendben, akkor szia. - vissza fordulok a tányéromhoz, ahova menet közben megcsináltam egy szendvicset. De elment az étvágyam.

Vissza érve a szobámba, be bújok a takaró alá és elalszok.


##


- Hé, hétalvóóóó, ideje felkelned.

- Luc, hagyjál már, hadd aludjak.- de a piszok nem hagy, le rántja rólam a takarót, és rám ugrik. A nyakamat kezdi el vizslatni. Mivel nem ettem így a nyakam sem gyógyult be. Luc papája szerintem még az éjszaka tehette rá kötést.

- Ez mi a nyakadon? És az igazat akarom, érzem, hogy a tata csinálta szóval ki vele.

- Semmi különös, csak egy kis vért kért tőlem. - hazudom.

- Persze, szerinted el is hiszem? Mit csinált veled? Bántott már megint? - üvölt velem, de szerintem nem rám mérges, hanem a nagyapjára.

- Mondom semmi. - már én is kiabálok. - csak éhes volt, én meg felajánlottam a vérem, ennyi.

- Utoljára kérdem mit csinált.

- Mondom semmit.

- Nem hiszek neked, hazudsz. Sosem engedted meg senkinek, hogy a véredet vegye neki miért?

- Azért mert ő nekem a Dingem! - üvöltöm a fejébe. Amit nem kellett volna, mert nem csak én lepődtem meg de még Luc is. És azon csodálkozok, hogy a nagyapja nem rontott be. Szuper jó a hallása.



Chii2017. 09. 01. 08:55:37#35225
Karakter: Vladimir Drake



Ahogy a szálloda közelébe érünk, hátrapillantok, és jót vigyorgok a kölyök tátott száján.

- Csukd be a szádat, még a végén bele repül valami – termek ott mellette, és ujjaimmal összecsippentem azt, arra azonban nem számítok, hogy hirtelen olyan hormonáradatot bocsájt ki, aminek képtelenség ellenállni. Végigsimítok ajkain, piruló arca igazán kívánatos lenne, ha érdekelnének effajta lények.

- Khm… ha befejeztétek, akkor jó lenne bemenni – szól közbe Lucas, mire elhúzódóm a párduckától és besietek az épületbe. Mi a fene ütött belém…

Mavis és a férje megölelnek, a napomról kérdeznek, míg a két fiatal be nem ér a szállodába.

- Dingem! Már nagyon vártalak – sikítja Kendra, ami jelzi, hogy megérkezett a két jómadár is. Olyan csókolózásba kezdenek, hogy nem bírom őket nézni, fintorogva fordítom el a fejemet. Fiatalok…

- Menjetek szobára, ne itt a hallban essetek egymásnak, kérlek – téríti őket észhez Lucas barátja, mire végre felhagynak eddigi tevékenységükkel.

- Al, de jó hogy itt vagy – öleli őt is magához sikítva a lány. - Talán irigykedünk? – vigyorog Kendra, de mielőtt a kölyök válaszolhatna, Mavis félbeszakítja a nagy találkozást.

- Gyerekek, nem jönnétek beljebb? Elálljátok a forgalmat – szól rájuk, mire Luc vidáman ugrik a nyakukba. Mosolyogva figyelem őket, náluk fontosabb nincs számomra, ők a családom.

- Sajnálom anya, hogy nem értünk hamarabb ide, de adódott egy kisebb probléma út közben. Tata összekapott Allal, mert azt hitte bántani akar. Képzel még meg is röptette – meséli. Hajaj, ezt még úgy érzem, megjárom.

- Apa! Hogy tehetted ezt? – kérdezi mérgesen, de nem szentel rám több figyelmet, a másik érintett felé fordul. – Jól vagy, Al?

- Minden rendben, Mavis, egy kicsivel több kell ahhoz, hogy nekem bajom legyen. De ha nem baj, akkor én telefonálnék anyuéknak – tereli el a témát szerencsére. – Nem tudtok valami nyugis helyet?

- Gyere utánam, a volt dolgozószobám jó lesz? – kérdezem, mielőtt még Mavis ismét elkaphatna a meggondolatlanságom miatt.

- Tökéletes lesz, ígérem, nem nyúlok semmihez, csak telefonálok – teszi fel a kezét, mintha esküdözne.

- Rendben, Luc addig oldd meg a barátod szállását – szólok vissza nekik, semmi kedvem a kölyökkel egy fedél alatt lenni, bajt szimatolok felőle.

Serényen lépked mögöttem, de végig magamon érzem a tekintetét, milyen idegesítő… Megállok az irodám ajtaja előtt, de nem tudom, merre figyelhetett, mert akkora erővel csapódik nekem, hogy utána szépen a földön köt ki. Felhúzott szemöldökkel fordulok felé, alig tudom visszafojtani a vigyorgásomat.

- Mit eszel ember, olyan vagy, mint a beton – morogja fájó orrát tapogatva.

- Vámpír vagyok és nem ember. Lehet megsérültél az eséstől, párduckölyök? – incselkedek vele, hiszen neki több kell nálam, hogy baja legyen.

- Tudom, ez csak egy szólás. Messze vagyunk még? – kérdezi türelmetlenül felállva, semmi tisztelet nincs manapság a fiatalokban.

- Nem, pont itt vagyunk – tárom ki előtte az ajtót.

- Köszönöm - csukja be maga mögött azt, ezért én egy pillantás alatt ismét Maviséknél termek.

- Na, kitaláltátok már, mi lesz a kölyökkel? – kérdem elhúzott szájjal, de a különös tekintetek láttán nyelek egyet. Tudom, mit akarnak, de abból nem esznek… – Nem – szögezem le rögtön, de szépen nekem esnek könyörögni, hogy hagy alhasson ott Luc szobájában.

Képtelenség nekik ellenállni, habár én erősen próbálkozom vele. Szerencsére mielőtt döntésre jutnánk, megérzem, ahogy kilép az irodámból a párduc, ezért gyorsan ott termek mellette. Enyhe könnyek illatát érzem, ezért tüzetesen vizsgálni kezdem az arcát, nyomát azonban nem látom sírásnak. Talán illene megkérdeznem, hogy minden rendben van-e, de nem vagyok kíváncsi a lelki bajaira.

- Képzeld, Al, a nagypapi beleegyezett, hogy nála szállásoljunk el – vigyorogja Luc, miközben szigorúan rám pillant.

- Mi a… - kezdenék tiltakozni, de Mavis enyhén meglök. Jól van, na, értem én a célzást… Bosszúsan húzom el a számat. – De ha az utamba kerülsz, akkor semmi jót nem ígérek – morgom dühösen, mire a párduc szemei is felvillannak.

- Nem félek magától, vámpírkirály őfelsége – sziszeg indulatosan.

- Ó, valóban? – termek ott mellette, és karmaimat kipattintva húzom végig kezem a nyakán. Vörösen állja a tekintetemet. – Talán jobban tennéd, ha átgondolnád, hogyan beszélsz velem – mondom nyugodt, de gyilkos hangnemben.

-Apa! Nagypapi! – jön egyszerre a kiáltás Luc és Mavis felől, mire vöröslő szemeim visszaváltoznak, és a karmaimat is visszahúzom.

- Chhh – lépek el tőle lenézően, majd bevonulok a családi ebédlőbe, elvégre vacsorázni jöttünk, nem?

Szerencsére az étkezés csendben és eseménytelenül telik el, Luc és Kendra végig egymáson lógnak, a párduc meg mintha teljesen a gondolataiba merült volna. Miért érzem, hogy baj lesz még abból, hogy egy kastélyban leszünk, kettesben?

Mikor elérkezett az idő a távozásra, a kölyök mindenkitől elköszön, én is megölelem a családomat, majd együtt indulunk el, szó nélkül. Már érzem az eső illatát, nemsokára jó kis zuhatag lesz, de ha gyorsan átvágunk az erdőn, akkor nem kap el minket.

A rendes út helyett, mely a kastélyomat köti össze a szállodával, lefordulok egy kis ösvényre, így az erdőn keresztül megyünk majd.

- Hová visz? – kérdezi kerek szemekkel a párduc, és gyanúsan lépked mellettem.

- A házamba, mégis hová máshová? – vetem oda neki.

- Muszáj így beszélnie? Csak egy kérdést tettem fel – vicsorog most már ő is.

- Az értelmetlen kérdéseket általában figyelembe sem veszem, érezd magad megtisztelve, hogy kaptál választ.

- Ó, köszönöm, hogy válaszra méltatott, uram – torpan meg mellettem, dühösen bámulva a szemeimbe.

- Ne játssz a szerencséddel, kölyök, most még jókedvemben vagyok…

- Akkor milyen lehet az, ha nincs? – szól vissza, mire a falhoz vágom pont úgy, mint amikor találkoztunk.

- Nem akarod megtudni – morgom, majd leeresztem a földre. Továbbindulnék, de durcás hangja megállásra késztet.

- Nem fogok magával egy fedél alatt aludni – fonja keresztbe a karjait, mintha ezzel hatni tudna rám.

- Nem kényszerítelek semmire, menj csak vissza, a pince még vár rád, és tökéletes is lesz számodra, illik hozzád – vigyorgom, de talán elvetettem a sulykot, mert könnyes szemekkel fordít nekem hátat és elcsörtet az egyik irányba.

Na, ezzel meg is volnánk, gondolom, szépen visszamegy a szállodába, majd Mavisék találnak neki valaki mellett egy ágyat.

Ahogy belépek a nyugis otthonomba, leszakad az ég, szeretem az eső illatát és hangját, mindig megnyugtatnak. Épp kilépek a fürdőből, amikor meghallom, hogy csörög a telefonom, az emberek tudományának legalább vannak hasznos eszközei is.

- Tessék? – szólok bele a készülékbe.

- Tata! Csak gondoltam emlékeztetlek titeket, hogy holnap ebédre várunk a szállodában.

- Minket? – döbbenek le. Akkor az az idióta kölyök nem ment vissza?

- Téged és Alt – mondja lassan. – Ugye nem csináltál vele semmit? – gyanakodik, de rögtön tiltakozni kezdek.

- Nem, minden rendben, ne aggódj – próbálom megnyugtatni, de gondolataim akörül az idióta körül forognak. Hova a fenébe mehetett?

- Akkor holnap, jó éjszakát!

- Neked is szép álmokat, kincsem – mondom, de amint leteszem a telefont, dühösen változok át a denevér alakomba, kirepülök az ablakomon, és szuper látásommal az erdőt kezdem vizslatni. Hát persze, hogy az ellenkező irányban találom meg, egy kiálló szikla alatt vacogva, ami még csak oldalról sem védi meg a zuhogó eső elől. Mi a fenéért nem változott át a párducalakjába…

Pár pillanat alatt ott termek mellette, felnéz rám, de csak duzzogva félrehajtja a fejét a térdein, hogy ne kelljen látnia.

- Ha eltévedtél, miért nem változtál át? – kérdezem leguggolva hozzá, úgy jobban érezné a szagokat. Nem figyel rám, mintha ott sem lennék. – Azt ne mondd, hogy még erre is képtelen vagy…

- Ha ideges vagyok, akkor nem tudom irányítani! Most elégedett?! – csattan fel, de összekoccanó fogaitól egy percig se tudom komolyan venni. Sejthettem volna… fiatal korban az érzelmek befolyásolják a szörnyek átváltozó képességét, nem csoda, hogy ő sem sajátította még el tökéletesen. – Gúnyoljon csak ki emiatt is – teszi hozzá szomorú hangon, de nem törődöm vele, felrántom a karjánál fogva, hogy elkísérjem a kastélyba, ám lábai összecsuklanak alatta. A dereka alá nyúlva sikerül megtartanom, vörös arca nem tudom, hogy a zavarnak vagy a leendő láznak köszönhető-e, mindenesetre nincs időm fecserészni az esőben.

Felkapom a karjaimba, mint ahogyan a menyasszonyokat is szokás, és gyors sebességgel elindulok a váram felé. Először püföli a mellkasom, hogy tegyem le, de alig maradt ereje, végül mire hazaérek, már a mellkasomon szuszog. Hihetetlen, hogy mindenhol és minden körülmények között képesek a fiatalok elaludni.


Saga-chan2017. 07. 26. 20:55:12#35191
Karakter: Alama Zenios
Megjegyzés: Vámpírkámnak


 - Adj valami ruhát a barátodra. - az nem ártana, Luc vissza dobja rám a ruháimat, én meg amilyen gyorsan csak lehet magamra kapkodom. – Nem tudtam, hogy vendéget is hozol. - korholja meg Lucot, ránk sem nézve. Ez a pasi a sírba tesz, komolyan. Nem elég, hogy ő a párom, de még hűvös is mint egy jég verem.

- Al a legjobb barátom, nem maradhat le a szülinapomról. - na ehhez mit szólsz papika? Mosolyog rá Luc, de amikor vissza mosolyog rá, az én szívem még gyorsabban kezd el verni. Lassabban te átokverte szív.

- Hiányoztál, kölyök. - öleli át, majd elindulunk a szálloda felé-

- Engem itt hagytok? – kérdezem meg tüllök durcás hangon.

- Talán nem tudsz jönni a lábadon, párduckölyök? – pillant hátra. – Segítsek esetleg rá a mozgásodra egy lökéssel, mint az előbb? - vigyorok rám, amitől én elpirulok. Nagyon nehéz lesz ez a hét.

- Hülye vámpír. - motyogom a bajszom alatt.

- Ennek a vámpírnak tökéletes a hallása és a mozgása.

- Mi a…! – szent szar! El is felejtkeztem, hogy kivel beszélek. Hirtelen ott terem mögötte, és a nyakamba fúj. Irtózatosan hosszú lesz a hét!! és még Luc is nevet rajtam, köszike drága legjobb barátom!!

- Hagyd már, tata. Még a végén ártasz a szépségének. - haha, marha vicces. És nem a szépségemnek árt, hanem a szívemnek.

A szálloda felé, Luc mindenről mesél a papájának. Apró kis dolgokról, mégis oly lelkesen hallgatja. Nem sokkal maradok le mögöttük, jó hallgatni amit mesél. Amikor már majd nem ott vagyunk, hirtelen megállnak, én meg neki megyek Luc papájának. Vagy nem vette észre, ami lehetetlen, vagy ne tulajdonít neki nagy gondot.

- És mondd csak, hol fogod elszállásolni a barátodat? – na azt én is szeretném tudni.

- Hát a hotelben. -

- Azt megnézem, a szülinapodra érkező vendégek mellett még rengetegen töltik itt a nyaralásukat, így ha jól tudom, egyetlen szabad szoba sincs jelenleg. - ne már. Akkor tök feleslegesen vagyok itt?

- Ó. – Alhatna esetleg nálad… - az ki van zárva, nem és nem!!

- Kizárt dolog – tiltakozik azonnal. Végre valamiben egyet értünk. – A családomon kívül oda senki sem fogja betenni a lábát.

- Naaa, légysziii, ő olyan nekem mintha a családom lenne. - beveti a kiskutya szemeit is, velem is mindig ezt csinálja. De nálam mindig be jön, de a papinál úgy néz ki, hogy nem.

- A nem az nem, vita lezárva – morogja, most akkor ő mi? Vámpír vagy kutya? Mert annyit morog mint egy kutya. – Esetleg megoszthatod vele a szobádat. - azt már nem, nem vagyok hajlandó a kettősüket hallgatni szex közben.

- Izé… – Kendra is ott lesz, szóval… - nagy orgia!!

Ha jobban belegondolok, a hotel pincéje még szabad. - most komoly? Pincébe akar rakni?

- Engem nem fog egy pincébe bedugni, az tuti. - mérgesen vicsorgok rá. Nem azért jöttem el otthonról, sőt még repülőre is hajlandó voltam ülni, hogy egy koszos pincébe rakjanak.

- Akkor kénytelen leszel az erdőben éjszakázni, kölyök. - lehet még az is jobb lenne.

- Ugyan, ne veszekedjetek, majd megoldjuk valahogy. Ha Kendrával nálad alhatnánk, Al elférne a régi szobámban.

- Hogy egész végig titeket kelljen hallgatnom? - ott a pont, neki sincs kedve hozzá.

- Oké, oké, majd kitalálok valamit, de most siessünk.

- Igen, anyádék már várnak rád. - már alig várom, hogy oda érjünk. Luc mamája egy angyal, és ő biztos tud hatni, erre a csökönyös, zsémbes vámpírra.

*

Szerencsére vagy sem, nem kell olyan sokat menjünk már. Amint meglátom a szállodát, ami inkább egy kastély, a szám is tátva marad. Gyönyörű nagyon.

- Csukd be a szádat még a végén bele repül valami. - mondja, majd be csukja a számat. De a kezét még nem veszi el, hanem végig simít alsó ajkamon, amitől pipacs vörös leszek.

- Khm… ha befejtétek, akkor jó lenne be menni. - megmentőm. A szívem majd ki szakad úgy ver.

A papája amilyen gyorsan csak lehet be megy, én meg Luc mellé sétálok, hogy együtt menjünk be.

- Al, jobb lesz ha befejezed. Még a végén bajod lesz. - kérlel, de nekem mit is kell befejezni?

- Most nem értelek.

- Az előbb olyan illatod volt, mint egy bagzó macskának, már megbocsáss a megnevezésért. Ha bent is ilyen illatot terjesztesz, hamarosan valaki rád mászik.

- Ne haragudj, nem volt szándékos. Nem tudom mi van velem.- ami igaz is. Csak legyek már telefon közelében!!

- Jól van nyugi, de most már menjünk. Anya ki lesz akadva.

Nem kell sokat mennünk a szállodáig, talán tíz lépés. Amikor be érünk még jobban le döbbenek. Kívülről sem piskóta, de belülről maga a tökély. Hatalmas nagy a fogadó csarnok, a kandalló előtt több fotel is ki van rakva, asztalokkal meg némi nasival. Az egyik sarokban halk zene szól, köszönthetjük a elbűvölt hangszereknek. A portáig vörös szőnyeg van leterítve, a két oldalán van a lépcső, ahonnan fel lehet jutni a többi szintre, gondolom én.

- Dingem!! Már nagyon vártalak. - szakít ki Kendra hangja az ámulatból. Majd megcsókolja, de olyan szenvedélyese, hogy az összes vendék csak őket nézi.

- Menjetek szobára, ne itt a hallban estek egymásnak, kérlek. - tetetett haraggal szolok rájuk, ami be válik mert be fejezik.

- Al, de jó hogy itt vagy. - sikítja majd magához ölel. - Talán irigykedünk? - naná hogy igen.

- Gyerekek, nem jönnétek beljebb, elálljátok a forgalmat. - szól ránk Mavis. Amint Luc meglátja őket azonnal a nyakukba ugrik.

- Sajnálom anya, hogy nem értünk hamarabb ide, de adódott egy kisebb probléma üt közben. Tata össze kapott Alal, mert azt hitte bántani akar. Képzel még meg is röptette.

- Apa! - korholja le az apját Mavis. - Hogy teheted ezt? - kérdezi, de már fordul is felém. - Jól vagy Al?

- Minden rendeben Mavis, ez kicsivel több kell ahhoz, hogy nekem bajom legyen. De ha nem baj, akkor én telefonálnék anyuéknak. - mentem ki magam. - nem tudtok valami nyugis helyet?

- Gyere utánam, a volt dolgozó szobám jó lesz? - kérdezi Luc papája.

- Tökélete lesz, ígérem nem nyúlok semmihez, csak telefonálok. - teszem fel a kezemet, mint ha esküdnék.

- Rendben, Luc addig old meg a barátod szállását. - szól vissza a válla felett.

Elindulunk be felé, a háta mögött megyek ami nem éppen a legjobb dolog. Vagyis de, így láthatom a szélles vállakat, a keskeny csípőjét és istenem azok a fenekek. Viszket a fogam rájuk, de jó is volna beléjük harapni. Miről is álmodok én, neki volt már párja, így nekem semmi esélyem sincs.

Luc papája hirtelen áll meg, én meg elvoltam a kis világomban neki megyek de totálisan, ez még nem elég, de még seggre is vágódok.

- Mit eszel ember, olyan vagy mint a beton. - fogom a fájó orromat.

- Vámpír vagyok és nem ember. Lehet megsérültél az eséstől, párduckölyök? - marha vicces vagy hülye vámpír.

- Tudom, ez csak egy szólás. Messze vagyunk még? - kérdezem, mert minél hamarabb szeretnék anyával beszélni. Tudom, hogy ott még csak reggel lesz, de ez muszáj.

- Nem, pont itt vagyunk. - nyitja ki nekem az ajtót, majd távozik.

- Köszönöm. - csukom be az ajtót, és veszem elő a telefonomat, gyors tárcsázón van anya így nem kell sokat bíbelődjek. Amit megvan már hívom is.

- Szia anya, van egy hírem!

- Szia kicsim, és mi lenne az? - izgatott a hangja, ami nem sokáig lesz, ha meg tudja mit akarok mondni.

- Meg találtam a páromat. - szomorúan mondom neki.

- Igen, az nagyszerű! - sikítja örömében. - És milyen? Biztosan egy kész fő nyeremény? - az biztos egy nyeremény, csak nem nekem.

- Anya, ez itt a baj. Neki már volt párja, neki már megvan a Dingje. Most mi lesz velem? - hangom elcsuklik, a szemem ég vissza tartott könnyektől. - Én nem lehetek vele, alig vártam, hogy megtaláljam, de sosem lehet az enyém. - már zokogok, nekem ez túl sok.

- Oh kicsikém, annyira sajnálom. Tudod jól, hogy egy szörnyetegnek csak egyszer van dingje élete során.

Még beszélgetünk egy kicsit, de tudom nem lehetek sokáig el. Elköszönök anyutól és megnyugtatom, hogy nem csinálok semmi hülyeséget. Vissza fele indulnék Luchoz amikor megint ott terem a vámpírkám, ezt még meg kell szoknom.



Chii2017. 01. 10. 01:55:21#34929
Karakter: Vladimir Drake




Itt ülök a rejtett szobámban, a festményt bámulom, melyen boldogan ölelem a feleségemet. Bárcsak itt lehetne mellettem… Sosem láthatta Mavist felnőni, sosem találkozhatott Lucasszal, pedig biztosan imádná a kölyköt, aki már nem is olyan kicsi. Az órára pillantok, lassan megérkezik a repülőtérre, ideje lesz nekem is készülődni.

A szokásos fekete öltönyömet veszem fel, a köpenyemet pedig rá, rendezetten összekötöm a hajamat, majd kipillantok az ablakon. Éles látásomnak köszönhetően tökéletesen fel tudom mérni, hogy mi zajlik a hotelemben épp. A vendégsereg nagy része már elfoglalta a szobáját, pedig csak egy hét múlva lesz Lucas születésnapja. Túlságosan is hozzászoktak a jóhoz, nem restellnek egy hétig üdülni az épületben, de hát nem róhatom fel nekik. Lucas imád mindenkit, és amit a kisunokám szeretne, azt meg is kapja, még ha néha nem is értek vele egyet.

Veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam az idegeimet, utálom ezt a tömeget, jobb szeretek egyedül lenni…

Komótosan indulok el a szálloda felé, nincs okom sietni. Felpillantok az égre, lassan telihold lesz, imádom a csillagokat vizslatni. Ilyenkor a legcsodálatosabb a repülés, egyetlen felhőt sem látni, csak a ragyogó fénypontok tükröződnek vissza a szememben. Angela mindig is imádott éjszaka repdesni… Elmosolyodom az emlékképre, ám ekkor egy kiáltást hallok meg, Lucas kiáltását. Egy szemvillanásnyi idő alatt fordulok meg, hihetetlen sebességgel futok a zajok irányába.

Lucason egy párduc fekszik, miközben ő segítségért kiált, a szemem vörösen izzik fel. Az állat morog egyet, épp nyitná a száját, de ekkor érek melléjük, és egy csapással a fának vágom. Odaugrok mellé, a nyakánál fogva emelem fel, hogy alig kapjon levegőt. Bántani merészelte az unokámat, ezért megfizet…

- Tata, engedd el Alt, csak játszunk. Látod, nincs semmi bajom – hallom meg Lucas hangját, mire felé pillantok.

- De hallottam, hogy segítségért kiáltasz – tekintek végig rajta újból, valóban nem látszik rajta sérülés. Lucas féltőn a párduc irányába néz, ezért leeresztem őt. Amint a földön puffan, visszaváltozik emberi alakjába, csak a fülét és a farkát hagyja meg. Egy anyaszült meztelen, talán Lucasszal egykorú fiúval találom szembe magam.

- Al, nem azt mondtad, hogy senki sem jönne, ha esetleg kiáltoznál? – kérdezi a jövevény a fejét fogva. Ahogy kinyitja a szemeit, vakítóan fénylő, aranysárga íriszeitől hatalmasat dobban a szívem. Meghökkenve bámulok rá, biztosan… biztosan csak képzelődtem. Megrázom a fejemet, hogy kitisztuljanak a gondolataim, igazán csábító a teste, de ahogy nézem, eléggé szégyenlős is a jelenlétemben. Pipacspirosan próbálja takargatni magát, hát… nem túl sok sikerrel.

- Adj valami ruhát a barátodra – morgom elfordulva. Hátrasimítom a szemembe lógó hajtincseket, míg ők az öltözködéssel bajlódnak. – Nem tudtam, hogy vendéget is hozol – vonom kérdőre az unokámat, de nem pillantok feléjük.

- Al a legjobb barátom, nem maradhat le a szülinapomról – lép mellém vigyorogva, amitől nekem is jobb kedvem lesz.

- Hiányoztál, kölyök – ölelem magamhoz boldogan, majd átkarolva a vállát elindulok a szálloda irányába.

- Engem itt hagytok? – hallok meg egy durcás hangot mögülünk, de a sértettsége nem hat meg.

- Talán nem tudsz jönni a lábadon, párduckölyök? – pillantok hátra. – Segítsek esetleg rá a mozgásodra egy lökéssel, mint az előbb? – vigyorgok rá, zavart pirulásától pedig még jobb kedvre derülök.

- Hülye vámpír – morgolódik halkan, de sajnos ezt megszívta.

- Ennek a vámpírnak tökéletes a hallása és a mozgása – tűnök fel a fiú mögött a nyakába fújva.

- Mi a…! – ugrik egyet, mire Lucas hahotázni kezd.

- Hagyd már, tata – nevet rám a kisunokám. – Még a végén ártasz a szépségének – vigyorog a barátjára.

A fejemet csóválva termek Lucas mellett, érzem, hogy még sok bajt fog okozni nekem ez a páros. Az úton Lucas lelkesen mesél mindenféléről, én pedig boldogan hallgatom őt. Hiányzott már, hogy itt legyen, kiskorában rengeteget vigyáztam rá, manapság egyre kevesebbet látom, pedig csak a családomért élek még.

- És mondd csak, hol fogod elszállásolni a barátodat? – kérdezem felvont szemöldökkel.

- Hát a hotelben – mondja, mintha az olyan nyilvánvaló lenne.

- Azt megnézem, a szülinapodra érkező vendégek mellett még rengetegen töltik itt a nyaralásukat, így ha jól tudom, egyetlen szabad szoba sincs jelenleg.

- Ó – nyögi Lucas bűnbánóan, majd csillogó szemekkel pillant rám. – Alhatna esetleg nálad…

- Kizárt dolog – tiltakozom azonnal. – A családomon kívül oda senki sem fogja betenni a lábát.

- Naaa, légysziii, ő olyan nekem mintha a családom lenne – pislog ártatlanul, miközben átkarolja a barátja vállát.

- A nem az nem, vita lezárva – morgom idegesen. – Esetleg megoszthatod vele a szobádat.

- Izé… - vakarja meg a fejét. – Kendra is ott lesz, szóval…

Az égre emelem a tekintetemet, majd gonoszan elvigyorodom. – Ha jobban belegondolok, a hotel pincéje még szabad.

- Engem nem fog egy pincébe bedugni, az tuti – vicsorog rám mérgesen a párducka, végre megtalálta a hangját.

- Akkor kénytelen leszel az erdőben éjszakázni, kölyök – nézek rá kihívóan, mire szikrákat szóró szemmel mér végig. Igazán szórakoztató. Elvigyorodom a pillantásától, a dühtől a szemei még fénylőbbek lettek, tetszik nekem… A kitartása, igen, a kitartása fogott meg.

- Ugyan, ne veszekedjetek, majd megoldjuk valahogy – legyint egyet Lucas továbbindulva. – Ha Kendrával nálad alhatnánk, Al elférne a régi szobámban – osztja meg a gondolatait, de ez még rosszabb ötlet, mint az előző. Imádom Lucast, de…

- Hogy egész végig titeket kelljen hallgatnom? – kérdezem vesébe látó tekintettel.

- Oké, oké – emeli fel a kezeit – majd kitalálok valamit, de most siessünk.

- Igen, anyádék már várnak rád – helyeslek, miközben tovább megyünk a szálloda felé. Észrevétlenül hátrapillantok, a párduc a földet bámulja, nem tűnik fel neki, hogy őt figyeltem, jobb is így. Jó lenne, ha nyugalomban telne el ez a hét, de valamiért úgy érzem, ez teljesíthetetlen kívánság.



Szerkesztve Chii által @ 2017. 01. 10. 17:02:19


Saga-chan2016. 12. 28. 18:42:33#34892
Karakter: Alama Zenios
Megjegyzés: Dingemnek


 - Alama Zenios, elkészülsz még ma? Hamarosan indul a gépünk, amit nem szeretnék le késni!- kiabál be az egyetlen egy barátom a fürdőbe. Ha nem Lucasról lenne szó, el sem indulnék. Hihetetlen, de párduc létemre rosszul vagyok a magasban. Ezt Luc is tudja, és már mindent be szerzett nekem, igen altatókat. Majd a reptéren veszem be őket, mikor már a gépen ülünk. Erdély nem itt van szóval egy pár órára ki leszek ütve. Mivel, mostanában lesz Luc szülinapja, kiutazunk, ott lesz az egész családja is. Az anyukája iszonyat jó fej, az apja ugyan úgy, viszont a nagyapjáról nem sokat mesélt.

- Megyek már! - kiabálok vissza, lassan készülődők ez igaz, de a megjelenésre adni kell. Egy szűkített fekete farmert, és egy fehér pólót, és az elmaradhatatlan prémes mellényem, amin jó nagy a kapucni, hiába fogadtak el minket, még mindig rejtegetem a füleimet. - Na itt is vagyok, nagyon sokat vártál?

- Huha! Szuperül nézel ki, talán csábítani akarsz? - kérdezi huncut mosollyal.

- sosem tudhatom mikor találkozom a párommal, tudod nem mindenkii olyan szerencsés mit te, és anyukád. Kendrával kiskorotok óta ismeritek egymást, és nem csodálkozom, hogy imádod. Nagyon aranyos lány. De most már induljuk, mert a taxi vár.

 

*

 

Éppen hogy csak elértük a gépet, kapom majd a fejmosást azt biztos. De nem tehetek róla, na. Szeretem ha jól nézek ki, hiába mondom mindig Lucnak, őt aztán nem érdekli. Szerencsére nem kellett annyira átvizsgálni minket, így elértük a gépet, igaz futottunk.

- Hiába mondom én neked, sosem kezdesz el időben készülődni. Most is csak a szerencsének köszönhetjük, hogy itt ülünk a gépen. Anya iszonyt mérges lenne ha nem ezzel jönnék, és hidd el nem akarod annak látni. - megmosolyogtat ahogyan elképzelem. Az anyját mérgesen. Nem megy!!

- Sajnálom, már mondtam. Nem tehetek róla, szeretem ha jól nézek ki, tudod nagyon jól, hogy nagymacska lévén szeretek a kinézetre adni. Most gondolj bele, ha egy büdös, a szőrét nem ápoló macskával kéne utaznod, annak már milyen szaga lenne!!? - nem kell sokat várjak, és már jön is a fintor, az a fintor amit csak Luc tud vágni, ha valami iszonyatos dolgot képzel el.

- Ne is mond!! Lassan szállunk, vedd be az altatókat, majd keltelek ha oda értünk.

- Értettem anyuci!! - ki veszem a kis táskámból az altatókat, majd be kapok belőle pár darabot. Szerencsére nem kell sokat várnom, és már hat is.

 

*

 

- Anya nem veszi fel a telefont, lehet még nem érkeztek meg. Megpróbálom tatát, de nem sok sikert érzek benne. - nyomja ki a telefonját Luc, hát a nagyapja az nem valami huszonegyedik századi az tudom. Ezt a kis információt bezzeg nem felejtette elmondani, de az igen hogy hogy néz ki.

- Sajnos tata sem veszi fel, gondolom nem is akarta. Na mindegy. Te Al, mit szolnál egy kis versenyig a kastélyig? - vigyorgok mint egy tejbe tök!! imádom, mikor Lucot kell kergetni, ő marad emberi alakjában, csak én változom át. De néha még így is én vesztek.

- Benne vagyok, de a csomagokkal mi lesz? Nem két napi cuccot hoztunk. Azt pedig gondolom te sem akarod cipelni, mikor előlem menekülsz. - húzom vigyorra az arcomat, ilyenkor előbukkannak az én kis fogacskáim is.

- Azért te ne aggódj, még aludtál amikor elrendeztem a csomagokat. Frank bácsikám már elküldetett valakit érte, addig szépen itt hagyjuk a csomag megőrzőben. De ha most nem sietsz, itt hagylak, vagy esetleg félsz cicuskám?

- Fél neked a nyavalya, vámpírkám!! - de előtte még ki megyünk a reptérről, mégsem kéen az emberekbe az ütőt megállítani. Amikor egy erdősebb részre érünk, lassan elkezdek vetkőzni, majd Lucnak dobálom az összes ruhámat, még az alsómat is megkapja. Jót röhögök rajta amikor a fejéről húzza le az említett ruhadarabot. Miután ki nevettem magam rendesen át változom, nem nagy képűségből, de szerintem nagyon is félelmetes vagyok így, csak ne lenne az a fránya tériszony!!

Luc már futásnak eredt, de szerencsére hamar be érem. Nem kell nagyon sietnem mert ő is tudja, hogy csak játék az egész.

 

*

 

Már majdnem ott vagyunk amikor is rá vetődök Lucra, aki hevesen elkezd segítségért kiáltani. Még egy kicsit morgok is rá, de amikor meg akarom nyalni az arcát, akkor valami vagy valaki le lök róla. Én meg mit is csinálhatnék, hát repülök egy hatalmasat. Egy fa tövében landolok, de még felfogni sincs időm, amikor valaki fel ránt a földről, természetesen a nyakamtól fogva, mért is ne.

- Tata, engedd el Alt, csak játszunk. Látod nincs semmi bajom. - nyugtatja nagyapját Al.

- De halottam, hogy segítségért kiáltasz. - furcsa hallani kettőjüket, főleg úgy, hogy iszonyat szédülök. De szerencsére célt ért Luc, mert elenged a tatája, én meg kiterülök a földön. Lassan vissza változom emberi alakomba, de a füleim és a farkamat meghagyom, többi meg úgy ahogy anyám megszült, meztelen maradok.

- Al, nem azt mondtad, hogy senki sem jönne, ha esetleg kiáltoznál? - kérdezem a fejemet fogva. De mikor ki nyitom a szemem, (végre) akkor iszonyatosan nagyod dobban a szívem. Előttem egy igen szemre való férfi áll, hosszú fekete haja, hátra kötve, de mégis pár tincs kiszabadul, gondolom a gyors futástól, jég kék szemei mint ha a vesémbe látnának. Pipacs vörös fejjel próbálom takargatni magam, szégyenlem magam ám rendesen, de mégis mi ez a furcsa érzés? Miért ver ilyen iszonyat gyorsan a szívem? Talán megtaláltam akit eddig kerestem? Nem az lehetetlen!! nem lehet Luc papája a társam, neki ott van a hajdani felesége, és annak minden emléke.


Andro2015. 08. 03. 17:06:27#33278
Karakter: David Hannigan
Megjegyzés: (drágámnak) VÉGE!


Sajnálom, hogy vége. :(


Andro2015. 01. 02. 15:38:20#32210
Karakter: David Hannigan
Megjegyzés: (Linette-nek)


-       Szóval, mennyit kér érte? – kérdem, miközben a tükröt nézegetem. Gyönyörű, míves, régi darab, meglehet már száz éves is, ha nem több. – Szívesen megvenném.

-       Tetszik, igaz? – kérdi a középkorú asszony, miközben végigsimít a tükör szépen faragott keretén. – Még a nagyanyámé volt, de most, hogy ő meghalt, a házat pedig úgyis eladják, gondoltam megmentem, mielőtt elégetnék.

-       Miért adja el? – kérdem, továbbra is a tükröt vizslatva. Hatalmas, még nálam is nagyobb.

-       Nem tartok igényt rá, túlságosan nagy, ráadásul nem illene a bútorokhoz sem. Ósdi, tipikus őskövület. Egyébként tíz dollárt kérek érte, de véleményem szerint nem ér annyit – kapom a választ.

Boldogan kifizetem a pénzt, és szerintem nagyon olcsón adta. Ha ez a tükör régiség, akkor valószínűleg sokkal többet érhet, de nem akarom felbecsültetni. Még szerencse, hogy kocsival jöttem, másképp nem nagyon tudnám ezt a szép darabot magammal vinni. Olyan, mintha beszélne hozzám, mintha akarná, hogy elvigyem. Az a nő ostoba, hogy megszabadult egy ilyen műalkotástól, de én legalább jól jártam. Beteszem a tükröt a hátsó ülésre, majd beülök előre, indítok, és már robogok is. Nem lakom messze ettől a zsibvásártól, csak húsz perc autóval, és otthon is vagyok. Anyuék már megszokták, hogy furcsa dolgokat hozok haza, de talán ez még őket is meg fogja lepni.

Szerencsésen hazaérek, de amint beállítom a tükröt a szobám egyik falához, furcsa szédülés jön rám. Neki kell támaszkodnom a tükör keretének, és mikor belenézek, sápadt arcomat pillantom meg benne. Akkor jut eszembe, hogy ma éjjel telihold lesz, az mindig rossz hatással van rám. Rosszul érzem magam, sőt, egyszer el is ájultam, még pár éve, és a szüleim teljesen odavoltak. Láttam, hogy aggódnak értem, és olyan furcsán néztek egymásra, de hiába faggattam őket, nem mondtak semmit. Pedig biztos van valami oka, hogy pont teliholdkor vagyok folyton beteg.

A rosszullét hála égnek pár perc alatt elmúlik, így megrázom a fejem, és a tükröt kezdem tanulmányozni. Valóban gyönyörű, ahogy már a zsibvásárban megállapítottam. A kereten körben furcsa írás és mindenféle minták futnak végig. Leveleket, virágokat és állatokat ábrázolnak, amik mintha egy történetet mondanának el. De nem tudom, mifélét. Talán egyet, még nagyon régről. Ami jobban meglep, hogy a négy sarokban egy-egy kör alakú, kiemelkedő faragás van, amik szinte vonzzák a tekintetem. Mintha húznának maguk felé, mintha valami szólna hozzám, de úgy, hogy én sem hallom, csak érzem. A szüleim nincsenek itthon, apa még az irodában van, anya pedig ma a barátnőivel ebédel, ilyenkor nem szokott hamar hazaérni. Nekem meg ma nincsenek óráim, ezért is tudtam elmenni vásárolni.

Az egyik kezemet a tükör üvegére teszem, a másikkal pedig a felső, jobb oldali gombhoz közeledem. Nem tudom, miért teszem, valami vonz, valami ismeretlen erő irányít, de hogy miért és mi az, fogalmam sincs. Végül megnyomom a gombot, és hirtelen az üveg eltűnik, én pedig apró kiáltással zuhanni kezdek.

~*~

Elesek, de olyan szerencsétlenül, hogy a bokámra zuhanok, és érzem, hogy kibicsaklik. Mikor felnézek, egy ló ágaskodik előttem, én pedig ijedtemben moccanni sem merek. Aztán a ló mégsem tapos el, helyette egy hangot hallok. Egyértelműen egy nőé, vagy fiatal lányé.

        - Jól van, uram? – kérdi, és felnézve egy zöld szempárral, egy csinos arccal és vörös hajzuhataggal találom szemben magam.

        - Jól vagyok, azt hiszem – mondom, és próbálok felállni, de fájó bokám nem enged. Visszaülök a földre. Föld? Hol vagyok egyáltalán? Hogy kerül ide ez a lány?  – Vagy mégsem… Azt hiszem kibicsaklott a bokám.

        - Adja a kezét – nyújtja a kezét. – Na, adja csak! Hagyja, hadd segítsek! – mosolyog rám.

Végül engedem neki, és körülnézek. Egy erdőben vagyok, de hát hogy kerülök ide? Mindenütt fák, előttem egy lány, és mellette egy ló. Egyértelműen álmodom, vagy bevertem a fejem és hallucinálok. Hiszen egy perccel ezelőtt még a szobámban voltam és… Mi történhetett?!

       - El tudnád mondani nekem, hogy hol vagyok? – pillantok fel a lányra.

         - Piroska erdejében van, uram. A második királyságban – magyarázza, és úgy tűnik, mintha meglepné a kérdésem. Engem meg az ő válasza.

       - Elnézést, de ilyen hely nem létezhet… - mondom elakadó lélegzettel. Piroska csak egy mesebeli személy.  – Az a tükör….

De nem, az lehetetlen. Varázslat nem létezik, ez bizonyára egy rossz álom. Valószínűleg elájulhattam, bevertem a fejem, vagy megint a rosszullét… Igen, csak ez lehet, ez nem a valóság, csak képzelem az egészet. Anya mondta, hogy egyszer rossz véget fog érni ez a gyűjtögetős szenvedélyem, és tessék, igaza lett!

-       Nem, az nem lehet! – csóválom a fejem, hangosan is kimondva a gondolataimat, miközben végignézek a lányon. Régimódi fehér ing, sötét nadrág és csizma van rajta. Mintha a középkorból szökött volna. – Piroska egy kitalált személy, és nincs olyan hely, hogy Piroska erdeje, meg második királyság. – A lányra nézek ismét. – Mondd meg, hogy hol vagyok, milyen ország ez? Amerika? Vagy Anglia? Esetleg Franciaország? Tudod, szeretem a tréfát, de egyáltalán nem mulatságos, hogy bolondot csinálsz belőlem, mikor azt sem tudom, hol vagyok és hogy kerültem ide.

-       Nem értem, miket beszél, uram – rázza a fejét a lány. – Ez itt a második királyság, Piroska erdeje, amelynek jelenleg Harmadik Piroska királynő az uralkodója. Nem ismerem azon furcsa országokat, amikről beszéltél. Egyébként, a nevem Linette – mutatkozik be. – Az erdész lánya vagyok.

-       Az én nevem David Hannigan – biccentek. – És úgy látom, te nagyon szereted a tréfát, de talán apád majd felvilágosít róla, hogy hol is vagyok pontosan. És talán ő majd megmutatja, hol találok egy buszmegállót, vagy egy vasútállomást, hogy hazamehessek innen. Akárhol is vagyok voltaképpen.

-       Nem tudom, miről beszél, olyan furcsa szavakat használ, de az tényleg jó ötlet, hogy elvigyem apámhoz, hátha ő tud neked segíteni – száll fel a lóra Linette, majd a kezét nyújtja. – Ha nem akar gyalogolni, üljön mögém!

Nincs más választásom, elfogadom és elindulunk. Útközben azon gondolkodom, talán Linette azon hibbant fiatalok közé tartozik, mint a gothok, vagy a punkok, csak ő éppen a középkori dolgokat szereti, és úgy is viselkedik. Talán valami baj van a fejével szegénynek, vagy csak nagyon beleéli magát a kis kitalált világába. Nos, amíg nem árt vele senkinek, addig nem baj, csak kezd idegesítő lenni számomra, hogy úgy tesz, mintha nem értene semmit.

Hamarosan megérkezünk, nekem meg szemem-szám eláll a látványtól. Egy valóságos palotához érünk, ami olyan, mintha egy mesekönyvből vágták volna ki. Azt kell hinnem, hogy nemcsak szegény Linette lehet bolond, de a családja is. Különösen akkor jut ez eszembe, amikor egy újabb, középkori ruhába bújtatott alak, egy fiatal fiú siet felénk. Fiatal lehet, talán tizennégy-tizenöt éves, és mikor Linette megállítja a lovat, mélyen meghajol.

-       Megjött, úrnőm? – kérdi, majd lesegíti a lányt a nyeregből, és megvárja, míg én is lekászálódom. – Az apja már kereste. És ahogy látom, vendéget is hoztál – pillant rám, én pedig kínomban nem tudok hová nézni. Itt mindenki buggyant?

-       Igen, Thomas, ő itt David – mutat be. – David, ő itt Thomas, a lovászunk. Még nagyon fiatal, de gyorsan tanul. Most beviheted a lovat az istállóba, én pedig beszélek apámmal. Hátha ő tud segíteni eltévedt vendégünknek.

Thomas mélyen meghajol, majd elvezeti a gyönyörű paripát, én pedig Linette nyomában a kastély felé indulok. Belépve szolgák között haladunk el, akik mind mélyen meghajolnak, nekem meg egyre kellemetlenebb érzéseim támadnak. Valami bolondokházába kerülhettem, de akkor hol vannak az ápolók? Vagy pedig ez egy ilyen amish-közösséghez hasonló kis falucska lenne? Nos, az sok mindent megmagyarázna. Talán egy mesevilágban hiszik magukat, ami magyarázatot adhatna Piroskára. Megrázom a fejem, és az épület belsejét kezdem tanulmányozni. Valóban gyönyörű, nagyon ügyeltek a korhűségre, minden apró részlet arról árulkodik, hogy mintha a középkorban lennék. Díszes páncélok, szépen faragott fakeretekben nyugvó festmények, gazdagon hímzett szőnyegek a padlón, a falakon fáklyatartókban égő fáklyák. Az ablakok hatalmasak és szépen díszítettek.

-       Egyébként, megkérdezhetem, hogy honnan jön, uram? – kérdi hirtelen Linette.

-       New Yorkból – válaszolom, mire hirtelen megáll, és felém fordul. Alig van időm megtorpanni. Ránézek, és a tekintetében döbbenet ül, arca kipirul, szemei izgatottan csillognak. – Mi van? – kérdem bizonytalanul. – Mi rosszat mondtam?


Izumo-san2014. 12. 22. 11:08:40#32123
Karakter: Linette



 A hajnali nap első sugarai cirógatják az arcomat. Egész éjszaka olvastam az ablakpárkányomon ülve, ahogy szoktam. Az egész gyertyám elégett, szólnom kell apámnak, hogy hozzon nekem majd fel pár új gyertyát. Bár ő annyira nem örül a sok olvasásnak, hiszen egy fiatal hölgynek nem kell műveltebbnek lenni, mint a férjének. Igen, apa és a hagyományai, hallani sem akar arról, hogy esetleg a kisebbik lánya nem találja meg a boldogságot. Fogalma sincs arról, hogy nekem az igazi boldogság ha az erdőben lehetek, és ha átvehetném az ő munkáját.  Ezt ő sosem fogja elfogadni és megérteni, valamint ha anyám élne, szerintem ő sem igazán helyeselné, amit csinálni akarok.

Nyújtózkodom egyet, majd leugrok az ablakpárkányról. Óvatosan végig simítok a ruhámon, jó sehol nem szakadt el. Nem egyszer volt már olyan, hogy ahogy leugrottam a párkányról, valamibe beleakadt a ruhám, és elszakítottam. Rettenetesen megszidtak ilyenkor. Leveszem a nehéz ruhát, majd előveszem az egyik nadrágomat, amit lovagláshoz szoktam használni, valamint apa egyik régi fehér ingjét, amit kissé átalakítottam. Természetesen vettem alá még réteget, hiszen egy egyszerű fehér ing mindent láttatni hagyna. Feltűröm az ujjakat a könyökömig, majd odaülök az tükröm elé.

Apám mindig előszeretettel emlékeztetett arra, hogy ez a tükör még édesanyámé volt, úgyhogy vigyázzak rá. Néha elképzelem, hogy milyen lehetett neki előtte ülni, ugyanazt a mozdulatsort végig csinálni, amit én is minden reggel. Apám szerint nagyon hasonlítok az anyámra, de csak külsőleg. Ő és én szinte teljesen ellentétesek vagyunk, személyiségileg. Ezt főleg akkor vágja a fejemhez, mikor veszekszünk. Mostanában egyre gyakrabban ráadásul, de hála égnek sosem komolyak a veszekedéseink.

Megrázom a fejemet, hátha eloszlatja a gondolataim. Gyors mozdulatokkal fésülöm át a tincseimet, majd a bal vállamra simítom őket, és egy vastag fonatba fonom őket. Jó erősen meghúzom, minden alaklommal, nehogy a rakoncátlan rövidebb tincsek kibújjanak a helyükről. A szél úgy is ki fog párat tépni a helyéről. Egy zöld szalaggal fogom össze, amit jó erősen meghúzók, majd felállva a tükör elől, felveszem a csizmámat és lemegyek az aulába. Nem hinném, hogy apámat még itthon találom, hiszen szép az idő, ilyenkor ő is ki szokott menni az erdőbe. Talán jobb is, hogy nem találkozunk, csak megjegyzést tenne az öltözetemre. Nem kedveli ha nem nőhöz méltóan öltözöm fel.

Elsétálok az istálló felé, ahol már az én szépségem vár rám. Az én szépségem, sötét pej kancám, akivel az erdőt járom. Belépve az istállóba, mosolyogva megkopogtatom az ajtót, hogy felhívjam magamra Edward figyelmét. Alig egy éve dolgozik nálunk, mint lovászfiú, és remekül végzi a munkáját. Életerős fiatalember, most még csak tizenöt esztendős, de majd megnő és megerősödik.

-          - Jó reggelt kisasszony! – köszönt, lenézve a padlásról, ahol a szénát tartjuk.

-          - Jó reggelt! Hogy van az én gyönyörűm? – sétálok oda lovamhoz, aki már fel van nyergelve.

-          - Már előkészítettem önnek, kisasszony – mászik le a lépcsőn.

-          - Köszönöm! Edward, hányszor mondjam még el, hogy hívj csak Linette-nek? – mosolygok rá, és felszállok paripám nyergébe.

-          - Majd igyekszem kisasszony! – csak megcsóválom a fejemet, aztán elindulok az én drágámmal.

Nincs jobb érzés, mint a szabadban lovagolni. A szél ide-oda fújja a fonatom, egy-két tincs, ki is csúszott, hiába az erős fonás, de mégis, ennél szabadabb érzés nem létezik. Ahogy átugrunk egy farönkön, vagy átügetünk a kis patakon ami ketté szeli az erdőt. Ilyenkor érzem azt, hogy igazán a magam ura vagyok, és senki nem vagyok köteles behódolni.

Régen sokat gondolkoztam azon, hogy elszököm, és az erdőben fogok élni, de mindig meggondoltam magam. Rájöttem, hogy milyen felelőtlennek és hálátlannak tűnnék, ha megtenném, és hogy cserben hagynám az apámat, ez pedig az utolsó dolog, amit valaha elkövetnék. Ijedt tekintettel húzom meg a kantárt, mikor valaki kifut elém. Lovam felágaskodik, az illető elesik, a szalagot a szél kitépi a hajamból.  Megpaskolom a nyakát, majd leszállok a nyergéből, és szorítva a gyeplőt, közelebb araszolok az idegenhez.

-          - Jól van, uram? – hajolok közelebb hozzá, kócos tincseim előre omlanak. A fonatomból már szinte semmi nem látszik, csak hogy a szél teljesen összekuszálta tincseimet.

-          - Jól vagyok, azt hiszem – próbál felállni, de nagyot szisszenve ül vissza. – Vagy mégsem… Azt hiszem kibicsaklott a bokám.

-          - Adja a kezét – nyújtom a sajátom, hogy felsegítsem. – Na, adja csak! Hagyja, hadd segítsek! – mosolygok rá. Végül csak engedi, hogy felsegítsem, majd nagy nehezen kezét átvetem a vállamon, hogy meg tudjam tartani.

-          - El tudnád mondani nekem, hogy hol vagyok? – pillant rám oldalról.

-          - Piroska erdejében van, uram.  A második királyságban – magyarázom kissé meglepett arckifejezéssel. Most, hogy jobban megnézem, elég érdekes öltözetben van.

-          - Elnézést, de ilyen hely nem létezhet… - akad el a szava.  – Az a tükör….



Szerkesztve Izumo-san által @ 2014. 12. 22. 11:08:58


linka2014. 07. 18. 22:10:42#30688
Karakter: Shane
Megjegyzés: Gwennek


- Mi történt? - netán baj van a látásával? Kezemmel intek az áradó patak felé, amin aligha fogok sikeresen átjutni. - Csak tudunk kezdeni valamit.

- Miért kell neked mindig ilyen rohadt pozitívnak lenned?

- Azzal a farönkkel tudnánk kezdeni valamit – int a szóban forgó valaha élő növény felé. Nincs sok kedvem együtt dagonyázni vele a sárban, de ha ez az egyetlen esély a hazajutásomra, akkor nincs olyan sok vesztenivalóm. Gyors kis terepszemléje után, nekifeszül a rönknek, ám az továbbra is mozdulatlan marad. Nincs meg a szükséges testi ereje ahhoz, hogy egymagában meg tudja mozdítani a rönköt. 

- Mozdulj már, és segíts! - szól rám, amit én csak egy meglepett tekintettel reagálok le, és hozzálépve segítek neki. - Toldjuk meg egyszerre!

Kezeimet, a nedves, sáros rönkre tapasztom, és próbálok kapaszkodót keresni a kérgében ahhoz, hogy könnyedebben útnak indítsam a lány segítségével. Nem sokat kell szenvednünk vele, de amikor a rönk leszánkázik a vízbe, a lány is megcsúszik a lendülettől, és látványosan elvágódik a sárban. 

- Tessék, most már van hidad – ül fel, szaporábban szedve a levegőt. - Ha elfogadsz egy tanácsot, gyorsan áthaladsz rajta, mielőtt elvinné a víz – áll talpra. Ezt a tanácsot akár még meg is tudnám köszönni neki, ha nem lettem volna mindezzel magam is tisztában. Biccentve sietek le a hídként szolgáló rönkhöz, majd első léptem után valamivel bátrabban szaladok át rajta. Néha meginog, de az átjutásomat sikeresnek könyvelhetem el. Lépteim, hangtalanul, és sietve visznek szüleim otthonába. 

- Hol van? - kérdem egyből, amint benyitok az ajtón. Anyám megkönnyebbülve fordul felém, hozzám lépve átölel, majd a szoba felé int. 

- Merre jártál? Aggódtunk érted, hárman meghaltak közülünk. Nemrég bukkantunk rá a holttestekre. 

- Sajnálom, megáradt a patak, és idő kellett, míg átjutok – magyarázom kibontakozva karjaiból, és testvérem felkutatására indulok. 

- Shane – lepődik meg ragyogó mosolyt bűvölve megjelenésem örömére. 

- Szia Marcus – ülök le ágya szélére, és megsimogatom fejét. Rossz így látni őt, sápadtan, soványan, beesett arccal. 

- Merre jártál? - ül feljebb, segítek neki. - Hol jártál öcskös? Olyan más az illatod – észrevétlenül távolabb húzódok tőle. Tudom, ha el is mondanék neki mindent, nem értene meg. Ő mindig is betartotta a szabályokat, a törvényeket, bármit megtenne azért, hogy apánk elismerősen pillantson rá. Hiába szajkózzuk anyámmal felváltva neki, hogy ne másnak akarjon megfelelni, hanem saját magának... nem hallgat ránk. 

- Rossz emberrel akadtam össze az egyik ösvényen – hazudok könnyedén,  mint a vízfolyás. Nem hiszem el, hogy pont én teszem ezt vele. Én, akit mindenkinél jobban szeret, és tisztel. Meg sem érdemlem. Ezt a tudást már oktatnom kellene az iskolában, de jobb is így, hogy nem lát át rajtam. 


...ooOoo...


Hamarabb haza akartam kerülni, de testvérem betegsége miatt inkább kihasználok minden percet, amit vele tölthetek. Két hetet töltöttem náluk. Egyre rosszabb az állapota, tegnap reggel fel sem bírt kelni az ágyból, holott a mozgás számára elengedhetetlen. De hiába mondom én ezt neki, ha nem bír. Talán már ő is lemondott a gyógyulásáról... de ha valóban így van, akkor élete legnagyobb hibáját követi el. Mert amíg van remény, addig nem kellene feladnia. A testvére vagyok, segítek neki ahogyan csak tudok, de az ő kérése nélkül nem dughatom bele az orrom valami olyasmiben, amihez nincs semmi közöm. Csakis az ő kérésére tehetek bármit is. 
Most az erdőben vagyok, éppenséggel semmi feladatom nincs. Magam kedvéért jöttem ide ki, szükségem van egy kis friss levegőre, magányra, és szabadságra. 

- Rég láttalak – szólal meg mögülem valaki halkan. Megtorpanok mozdulatomban. Nem lehet... nem hagyhatom, hogy megint rajtam lógjon. Ez egyikünknek sem biztonságos. 

- Soha nem szabadulok meg tőled? - fordulok felé vágva egy kedvtelen grimaszt. 

- Azért ne örülj ennyire, hogy látsz – nevet fel csendesen. Megrázom a fejem. Hogyan értessem meg vele, hogy ne keresse a társaságomat? 

- Ezer bocsánat – csóválom meg a fejem. - Hányan vannak még itt rajtad kívül?

- Miből gondolod, hogy nem egyedül jöttem? - kerekednek el szemei egy szórakozott mosoly kíséretében. Kérdése határozottan felesleges volt. Ki lenne olyan hülye, hogy egymagában bóklászik, na persze engem figyelmen kívül hagyva. Én meg tudom magamat védeni, ellenben egy ilyen kis csitrivel, mint amilyen ő. Csodálom, hogy eddig sikerült valahogyan életben maradnia. Ez nem neki való környezet, így kell még valakinek lennie itt. Kérdés, hogy hol, és ki az? Nagyjából ismerem csapatának a tagjait, saccra megismerem őket. 

- Annyira hülye azért már tényleg nem lehetsz – felelem nyújtózva egyet, mialatt kiropogtatom magam. Kellemes, zsibbasztó érzés, túl sok ideig voltam mozdulatlan egyetlen pozícióban. Jól esik most ez a kis mozgás. 

- Undok vagy – morogja sértetten. Egyik szemöldökömet megemelve fordulok felé. Nem újdonság nekem, hogy ezt gondolja rólam. Az életemben élők kilencvenkilenc százaléka ezen a véleményen van. Nem mintha szándékomban állna változtatni ezen. Akik közel állnak hozzám, azok úgyis tudják, hogy milyen is vagyok én valójában. A többiek véleménye pedig nem érdekel. 

- Nem ismersz – vonok vállat, ellépve mellette. Kezem után kapva ragadja meg csuklómat, így megtorpanok. Ha akarnám könnyedén kitéphetném kezemet az övéből, jóval erősebb vagy nála. Egyszerű kíváncsiság az, ami miatt most megálltam neki. Érdekel, hogy mit akar. Hogy miért követ folyton, miért szól hozzám, miért nem lép el mellettem, vagy öl meg... lehet jobban járna, ha én halott lennék. Egy gonddal kevesebb neki. Elvégre mi nem keveredünk. Gyűlölnünk kellene a másikat. 

- Mert nem hagyod – állja a pillantásomat, amin halványan ugyan, de elmosolyodom. Ilyesmit sem tapasztaltam már ki tudja mióta. Sokan nem szeretik, ha a szemükbe nézek. Én ugyan sohasem értettem, mi okból, de elfogadtam. 

- Ne légy ostoba! - húzom el kezemet tőle. - Ne keresd magadnak a bajt! Próbálj meg tőlem távol maradni, és akkor minden rendben lesz. Hidd el, hogy én nem keresnélek téged. 

- Miért ne lehetnénk barátok? - sóhajtja kisimítva tincseit arcából. Újabb mosolyt folytok el, még a végén azt hinné, hogy rajta mulatok ilyen jól. Annyira azért nem is állna messze a valóságtól ez a feltételezés. Valóban szórakoztató bizonyos helyzetekben. Pláne a megoldásai, és a nyílt véleményei. 

- Talán nem egy nyelvet beszéltünk eddig?


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).