A szokásos éves családi karácsonyra készülődünk épp, nekem a kisboltban kell lennem este hatig, de anyuék nagy örömére Jack és Alan ma megérkezik hozzánk. Minden Karácsonyt együtt töltünk, ez az az ünnep, aminek még a testvérem sem mondhat nemet. Már egy éve nem láttam őket, nem tudom, hogy szeretném-e egyáltalán. Nagyon hiányoznak mindketten, de nehezemre esik a szemükbe nézni. Még ennyi év után is szerelmes vagyok Alanbe, annak ellenére is, hogy tudom, sosem kaphatom meg őt, Jackkel senki sem veheti fel a versenyt. De még ha lenne is egy csekély esélyem, akkor sem lennék képes szétzúzni a bátyám boldogságát. Képtelen lennék ártani neki, sosem tudtam, még akkor sem, amikor olyan csúnyán bánt velem.

Fáradtan esek be a nappaliba, az ebédlőből kellemes beszélgetés hallatszódik ki, ezek szerint elkezdték nélkülem a vacsorát, meg sem lepődöm. A szüleimnek mindig is Jack volt a szeme fénye, én csak olyan mellékes termékként kísértem végig egész életünkben. Sóhajtva teszem le a kabátomat, a cipőmet, majd félénken bemegyek a többiekhez.

- Sziasztok – köszönök álmosollyal az ajkaim.

- Helló, öcsi – vigyorog rám Jack, bólintok felé és Alan felé és, utána helyet foglalok a túloldalon, ahol meg van terítve nekem. Kicsi az asztal, a szüleim a két végén, a szerelmes pár pedig a másik félen kaptak helyet. Hát persze, még itt is én vagyok a kolonc.

- Rendesen bezártál? – kérdezi apám egy pillantást sem vetve rám.

- Hát… persze – motyogom, és több szó nem is esik rólam. Mindenki Jack és Alan körül ugrál, néha én is rájuk pillantok, olyan furcsa érzésem van, de nem tudom, miért. Mintha kicsit távolságtartóbban viselkednének, mint általában, de lehet, hogy csak régen találkoztam velük. Jacknek évek óta nem volt ugyanolyan fazonra vágva a haja, mint az enyém, a mostani is biztosan csak véletlen. Ilyenkor nehéz minket megkülönböztetni, és ez őt mindig is zavarta…

***

Másnap reggel csodás fehér táj köszönt, úgy tűnik egész éjszaka esett a hó. Szeretem a havas tájat, mindenképpen ki kell majd mennem megfesteni néhány képet. Lebattyogok kávét főzni, de meglepetésemre már a konyhában találom Alant.

- Jó reggelt – makogom idegesen, hiszen csak egy mackónadrág van rajta és egy atléta.

- Jó reggelt – üdvözöl mosolyogva. – Kávét? – emeli fel a kancsót, mire pirosan bólintok egyet.

Előveszem a kedvenc bögrém, és felé tartom. – Köszönöm szépen – hálálkodom, miközben kiönti nekem a keserű nedűt. Nem rajongok az ízéért, de most úgy érzem, szükségem van rá, ezért jól tele is pakolom kockacukorral és tejszínnel. – Valami gond van? – nézek Alanre, de csak megrázza a fejét.

- Ennyire édesszájú vagy? – kíváncsiskodik, ám mielőtt válaszolhatnék, kedves bátyám veti magát a karjaiba.

- Szép jó reggelt mindenkinek – vigyorogja felénk, majd hosszú csókot lop a szerelmétől. Szomorúan fordítom el a fejemet, nem akarom látni, összeszorul a szívem, ha csak rájuk gondolok. Biztosan direkt csinálja, pont úgy, mint amikor középsuliban voltunk. Azt hittem, számíthatok rá, amikor bevallottam, hogy mennyire tetszik nekem Alan, de másnap már vele jött haza, és nem volt rest előttem csüngeni rajta. Elárult engem, egy ideig haragudtam rá, de végül nem bírtam tovább, elvégre ő a testvérem, mindennél fontosabbnak kell, hogy legyen, még saját magamnál is. Én legalább is mindig így gondoltam vele ellentétben.

Holnap szenteste, jönnek a rokonok, Alan szülei is, mindenki itt lesz, aki számít. Muszáj néhány utolsó pillanatos vásárlást elintéznem, mindenkinek vettem ajándékot, csak a szerelmes párnak nem, egyszerűen nem tudtam, mit adhatnék én nekik.

Amikor közlöm délután, hogy elugranék a plázába, a testvérem kapva-kap az alkalmon, és csatlakozik hozzám. Az én autómmal megyünk, ő nem akarja a kicsikéjét ilyen jeges úton vezetni. Végig fennkölten beszél, mintha csak megtűrne maga mellett. Csendben hagyom megjegyzéseit, hozzá szoktam már. A bevásárlóközpontban szétválunk, én elindulok az egyik ékszerboltba, Jack imádja a gyűrűket, szerencsére egy a méretünk, így azzal nem lesz probléma. Nem válogatok sokáig, megkeresem az egyik legkirívóbb darabot, az biztosan tetszik majd neki, szereti az efféle dolgokat. A nagyobb problémám Alan… rég nem beszéltünk, azt tudom, hogy gyerekorvosnak tanul, és hogy imádja a barna árnyalatú ruhadarabokat. Jobb ötlet híján egy ruhaboltba megyek, sokáig kutatok, mire találok egy gyönyörű szép, bézs kesztyűt, ennek azt hiszem, örülni fog.

Most, hogy megvagyok az ajándékokkal, Jacket kezdem keresni, végigjárom majdnem az összes szintet, de nem találom sehol. Kimegyek a kocsihoz, hátha ott vár rám, de nincs itt. Azért bepakolom a kesztyűt, a gyűrűt és a szupermarketben vett dolgokat a csomagtartóba, utána visszatérek a tömegbe. Az egyik kisebb bárban találok rá, nem akarok hinni a szememnek, a pultra dőlve beszélget a pincérrel. Ismerem már hamiskás mosolyát… Egyértelműen flörtöl vele, te jó ég, de hiszen ott van neki Alan…

- Jack, ideje menni – érintem meg bosszúsan a karját, de csak leráz magáról.

- Hagyj már élni, öcsi – morogja, és visszafordítja a figyelmét az előbbi személyhez.

- Te ittál? – döbbenek le, mire legyint egyet.

- Csak egy pohárkával… Elég már, Zackie, nem vagy az anyám…

- És mi van Alannel? Vissza kell mennünk…

- Kit érdekel Alan? – morran rám, de én elnézést kérve, kihúzom a folyosóra.

- Megvesztél? Anyáék már várnak ránk, indulnunk kell, így is vagy két órája kereslek…

- Ch, ne nyávogj már, utálom ezt a nyámnyila viselkedésedet – mondja dühösen, de szerencsére elindul mellettem a parkoló felé.

A továbbiakban nem szólunk egymáshoz, a kinti levegőtől remélem, kitisztul a feje, úgy tűnik, tényleg csak egy pohárral ivott. A kocsihoz érve hozzám vág egy papírzacskót, belekukkantok, egy piros mintás sál van benne. Érdekesen nézek rá, remélem, nem a párjának vette. Alan nem rajong a pirosért.

- Mit nézel? A sze-rel-me-mé lesz – tagolja vigyorogva.

- De… de… ő nem szereti ezt a színt – hebegem félénken. Dühösen villannak fel a szemei.

- Azt hiszed, jobban ismered őt, mint én? – kérdezi mérgesen. – Én élek vele nyolc éve – rivall rám, majd dühösen kivágja az ajtót, és helyet foglal a kormány mögött.

- Jack, mit csinálsz? – hajolok le hozzá, de szemei olyan haragot árasztanak, hogy visszahőkölök.

- Én vezetek – mondja ellentmondást nem tűrő hangon.

- De… ittál…

- Csak egy pohárral… Ha nem akarsz jönni, itt hagylak – morogja, mire gyorsan behuppanok az anyósülésre. Még az övemet sincs időm bekötni, a gázra tapos.

- Lassabban – kiáltok fel kissé ijedten, próbálom az övemet bekötni, de valamiért nem akar bekattanni a helyére. Amikor kiérünk a főútra, lelassít egy kicsit, amitől zakatoló szívem visszaáll a normál dobogásra. A bátyám továbbra is azon puffog, hogy ő többet tud Alanről, mint én… Nem tiltakozom, ismét csak csendben tűröm, ahogyan a porig aláz.

Az egyik kanyarból kijőve egy kamion tűnik fel előttünk, átsodródik a szembe sávból a miénkbe, megcsúszott a jeges úton. A lámpája megvakít minket, hangos dudaszó kíséri az egyre közelebb érő járművet.

- Vigyázz! – nyúlnék a kormányért, de már késő. Hatalmas csattanás, a lendülettől előrebukom, az övem nincs bekötve, így érzem, hogy kirepülök a kocsiból. Mindenem fáj, robbanást hallok, az alattam lévő havon tűz fényei játszódnak. Elnyel a sötétség.

***

Monoton pittyegésre kelek, mindenem sajog, érzem a tipikus kórházi illatot. Hol vagyok? Mi történt? Ki… vagyok? Felnyílnak a szemeim, hangos nyögéssel próbálom felmérni a környezetemet, mire hirtelen csodaszép mandulabarna szemek kerülnek a látóterembe.

- Jack, istenem, annyira örülök, hogy felébredtél – motyogja könnyes szemekkel az illetőt. Lágyan simogatja a kezeimet. Jack? Az én lennék? Minden olyan zavaros…

- He… hello… – hebegem. – Te ki vagy? – kérdezem, mire döbbent tekintettel bámul rám.

- Azonnal hívok egy orvost – hagy magamra sietve. Az infúziómra pillantok, nem túl kellemes, de kibírom. Próbálok emlékezni arra, hogy miként kerültem ide, de képtelen vagyok bármit is felidézni. Aztán beugrik, hogy van egy ikertestvérem, de semmi más.

A doktor után belép az idegen, egy idősebb férfi és egy nő, ők a… igen, ők a szüleim. Valami rémlik.

- Úgy tűnik, átmeneti amnéziája van, amit valószínűleg az elszenvedett súlyos fejsérülés okozott. Nagy az esély rá, hogy idővel mindenre emlékezni fog – magyarázza mosolyogva az orvos, miután megvizsgált, majd magunkra hagy.

- Hol van a testvérem? – fordulok a szüleim felé, mire könnyes szemekkel néznek rám.

- Zack… meghalt… – válaszolja végül apám. Kábán bólintok, meghalt… Elveszítettem a másik felem… Nem akarom elhinni… Kezd hatni a nyugtató és fájdalomcsillapító, amit az orvos adott, mert egyre laposabbakat pislogok. Szörnyen fáj a fejem, szeretnék emlékezni, de továbbra sem megy… Végül ismét elnyel a sötétség.

Kimerítõ napon vagyok túl. Apám még számomra is ezer fokon ég, amit nyomon követni szett fárasztó. Fõleg annak fényében, hogy egy bizonyos szerepbõl nem eshetek ki. Jobban járok, ha a titkom örökre az marad. Amióta vele vagyok, megtapasztalhattam mi jár azoknak, aki átverik õt, vagy az érdekei ellen tesznek. Fia vagyok ez biztos, de szerintem ettõl még gond nélkül eresztené ki a beleimet. Nem, én csak a közelében szeretnék lenni, hogy megértsem, felfogjam, miért nem akart engem soha. Na, jó, nem konkrétan engem, hisz nem is tudja, hogy létezem, de úgy általában gyereket.
Mindenesetre a kimerítõ nap után, jól esik egy ital, amit a kedvenc szórakozóhelyemen szeretnék elfogyasztani. A klub elõtt. mint mindig, most is hatalmas sor áll. Ez engem nem igazán érint. Leparkolok a kocsimmal, és a kidobóhoz sétálok, elhaladva a hosszú sor mellett. A fekete öltönyt viselek, fekete inggel. A nyakkendõm, már a kocsiban elhagytam, és az ingem felsõ gombját is kigomboltam. Bõven elég egész nap nyakkendõben feszíteni. A kidobó már messzirõl int és ahogy oda érek beenged. Útközben kezet fogok vele.
- Ma igazán kiváló a felhozatal Adán…
- Remek, de most nem terveztem semmit, csak egy jófajta italt. – veregetem vállon, és magam mögött hagyva, belépek a klubba. A fények, és a zene pont ideális egy kis lazításra. A bárpulthoz megyek és leülök az egyik forgó bárszékre. A pultos is jól ismer, ezért nem is kell mondanom mit iszom. Hozza a jól megszokott tequilát és lerakja elém.
- Köszi Michael… - húzom le azonnal, és intek, hogy még egy ilyen jöhet. A másodikat is lehúzom, majd a harmadikkal, már hátat fordítva a pultosnak a tánctérre pillantok. A szemem azonnal megakad egy hihetetlenül dögös srácon. Ez a kifejezés nem is megfelelõ rá. Olyan akár egy csillogó ékszer a bizsuk közt. A mozgása vonzza tekintetem, de egész külleme megmozgatja fantáziám. Egy darabig figyelem, ahogy egy sráccal táncol, egész pontosan inkább izgatja õt, aki lassan levegõt is alig kap a gyönyörtõl, majd még egy faszi csatlakozik hozzájuk és a háta mögé lépve vonaglik a kis drágával. Õszintén ez már kicsit bosszant. Eltakarják a remek rálátást. Esküszöm mint a méhek a pollenre, úgy ragadnak rá. Gallér mögé küldöm a harmadik italom is és lerakva a pultra határozottan elindulok a táncparkett fel. A célt közben egy pillanatra sem tévesztem szem elõl. Akár egy vadászatra induló nagymacska, haladok kikerülgetve, vagy épp karommal félre tolva az akadályokat. A célt, ezt a dogos fekete vadmacskát elérve kezem a vállára teszem, hogy felém forduljon. Hatalmas, szinte világító kék szempár pillant rám, olyan varázslatos amilyet még sosem láttam. Ez a srác kell nekem.
Nem kell kérlelnem. Engedelmesen és készségesen simul karomba. Kezem csípõjére teszem és magamhoz vonva táncolni kezdek a zene ritmusára. Mozgása teljesen felizgat, lázba hoz és kiélezi vadászösztönöm.
- Még nem láttalak itt korábban. Mondd, honnan csöppentél ide? – kiabálok a fülébe a hangos zene miatt.
- Az legyen az én dolgom. – feleli hasonló hangerõvel. – Kikapcsolódni jöttem.
- Adán vagyok. A te neved? – érdeklõdöm, mert szeretem tudni kivel bújok ágyba.
- Louis. – neve hallatán végigsimítom oldalát, amitõl kicsit megremeg. Élvezi az már biztos, és ezzel az érzéki testel, amivel az ég megáldotta, sok élvezetet fog adni nekem is.
- Nagyon tetszel nekem, Louis! Van már programod ma estére? – térek rá a lényegre. Mostanság leszoktam az udvarlás részérõl, talán apám miatt, de egyre jobban átveszem a stílusát és csak belecsapok a lecsóba. Mondjuk ez nem annyira meglepõ. Az elmúlt másfél évben, csak ribancokkal vagyok körülvéve, akiknek elég, ha megcsörgetem a pénztárcám, vagy megmutatom milyen mély. Mitõl lettem ennyire fullos ez idõ alatt? Apám jóvoltából, aki helyett immár két golyót is beszedtem. Ez bizalmat szült és a vele járó toldalékokat, vagyis sok-sok pénzt. Az elsõ golyónál egy kocsit kaptam fájdalomdíjként, a másodikért házat és egy 300 éves szamuráj kardot. A honorálás persze eltörpül a megbecsüléstõl, amit kapok tõle. Ez számít nekem a leginkább. Ez idõ alatt többet értem el nála bizalom terén, mint bármelyik másik közvetlen embere.
- Azt hiszem, éppen most lett egy. – feli és felém fordul. Azonnal kapok a ehetõségen és kemény, formás fenekébe markolva vonom közel egy szenvedélyes csókra.  
- Hozzád, vagy hozzám? – kérdezi, ahogy elszakad ajkaimtól. Megrázom a fejem, mert haza nem szándékozom vinni, hozzá meg én nem akarok menni.
- Neked az elsõ osztály dukál. Egy 5 csillagos hotel? – vágom rá, mintha zsigerbõl jönne a nagyvonalúság.
- Hotelba akarsz vinni? – neveti el magát, de látom nincs ellenére az ötlet. – Rendben. És mikor? – vadító pillantásától fél merev állapotba kerülök, így nem vacakolnék tovább a kötelezõ körökkel.
- Most azonnal! – vágom rá azonnal.
***
Alig fél óra alatt ott is vagyunk a szállóban, és kiveszek egy lakosztályt a felsõ szinten, mert hát páholyban a legjobb. Lifttel megyünk a megfelelõ emeletre. A szobához érve végighúzom a mágneskártyát és elõre engedem. A lakosztály hatalmas és nagyon tetszetõs. Ledobálom a cuccaim az egyik karos székre és figyelem Lout ahogy elvarázsolja a környezet.
- Látom, tetszik. – állok meg a háta mögött.
- Valóban. – fordul felém, és igézõ pillantását felém irányítva csábít.
- Nem akarod megkérdezni, honnan tudok ilyen lakosztályt fenntartani? – fegyelem gyanakvóan, hisz el a legtöbbször felmerül a partnereimben.
- Nem. – feleli. – Nem akarom. Egyszer már megégettem magam. Azt sem akarom tudni, hogy ki vagy mi vagy, nem érdekel. Csak egy éjszakát akarok tõled, semmi mást. Felejteni akarok. – felejteni? Ez ismét meglep, de azt nem mondhatom, hogy nem jön kapóra.
- Ez esetben… - lépek hozzá közel és tarkójára simítok. – Hadd teljesítsem a vágyad. – suttogom ajkaira és lágy mégis szenvedélyes csókot hintek rá. Ha felejteni akar, hát én megadom a lehetõséget.
Órákon át szeretkezünk. Teljesen elveszek benne, és egy percre bizony szerelmesnek érzem magam, de talán még tovább is mennék, Az életem adnám érte.
Másnap reggel a telefonom ébreszt. Nyöszörögve mászom ki az ágyból és a nadrágomból elõhalászva veszem föl.
- Igen? – eközben kõrbe nézek, keresve éjszakai partnerem, de persze sehol sem találom. Eléggé meglep, hogy csak így lelépett, de mivel a vonal másik végén apám van,. sok idõm nincs az elmélkedésre.
- Hol a faszban vag? A házad elõtt állok.
- Nem otthon aludtam uram. – felelem.
- Akkor bárhol vagy vakard össze magad és gyere ide. Van egy kis dolgunk. – hangja utasító, és dühös. Valami komoly gond lehet, de telefonon erre nem fogok rákérdezni.
- Máris ott vagyok. – felelem és lerakom a készüléket, majd gyorsan összevakarom magam, ahogy utasított. Már épp lelépnék a szobából, mikor a kis asztalon feltûnik egy cetli. A szöveget olvasva megcsóválom a fejem. Tehát tényleg csak egy éjszakát akart? Ez szuper. Örülnöm kellene, de most nem megy. Ez az elsõ alkalom, hogy valaki akivel ilyen fergeteges éjjelt töltöttük együtt, nem akar tõlem semmit. Talán a büszkeségem is sért. Zsebre vágom a cetlit és lelépek.
Egy héttel késõbb.
Hátam a falnak vetem és lihegek. Az adrenalin és a feszültség tombol a testemben. Kinézek a fal mellett és ahogy kidugom az orrom, egy golyó csapódik a falba, majdnem eltrafálva a búrám.
- Óvatosabban Adán! – szól rám apám, aki szintén a fal mentén támaszkodik, és a vállát szorítja. Megsérült, ami tovább növeli bennem a feszültséget. Azonnal ellátásra szorul, de sarokba szorítottak minket. Eredetileg egy békés tárgyalásra jöttünk ide, csak ketten. Pont itt a gebasz. Ketten jöttünk, és a pokol pillanatok alatt elszabadult. Csoda, hogy élve keveredtünk ki onnan, és most itt állok tétlenül. Nem tudok segíteni apámon, de még csak magamon sem. Az erõsítés már úton van, addig csak ki kellene tartanunk. Egyszerûen hangzik? Pedig kibaszottul nem az.
- Bírja még uram?! – fordulok felé, mire rám kacsint és elvigyorodik.
- Persze, csak ne lövesd le magad, amíg megérkezik Wodan! – biccentek és lövök párat a támadók irányába, nehogy azt higgyék túl gyámoltalanok vagyunk. Wodan most tényleg jól jönne. A tag egy igazi állat, kevés ésszel, õrült stílussal. Az ujja folyton a ravaszon pihen, és szerintem élvezi, ha vér folyik körülötte.
- Már jöhetne, ez a sérülés csúnyán vérzik. – támasztom meg egy pillanatra apámat, aki szemmel láthatóan nincs túl jó formában.
- Azért nem fogok elpatkolni!
- Ne kiabálja el uram, még kutyaszorítóban vagyunk… - ahogy ezt kimondom, egy hatalmas golyóálló Audi A8-as robban be az gyárterületre, és befarolva elénk, a hátsó ajtó kivágódik. Wodan mint egy állat ugrik ki belõle, két fegyverrel a kezében,. és csak úgy vaktában, de az ellenség irányába kezd lövöldözni. Nagy kõ esik le a szívemrõl. Azonnal megragadom apám karját és besegítem a kocsiba. Wodan nem vacakol sokat, csak beszáll mellénk a sofõr pedig amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan száguld ki a területrõl.
- Adán jegyezd föl, hogy soha többé ne üzleteljünk éjjel, kettesben egy kihalt gyártelepen. – vigyorog rám apám, miközben Wodan megpróbálja elállítani a vérzést.
- Uram, azt hiszem, most jönne, hogy én megmondtam. Ez a mondat tegnap is vacakul hangzott, de tekintetbe véve a történteket, most inkább szörnyen… - vigyorodok el én is. Még mindig ott a feszültség a lábamban, de már van erõm viccelõdni ezen a baklövésünkön. Mindenesetre az biztos, hogy ez az este nem marad megtorlás nélkül. A vendette nem csak egy szó a szótárban. Számomra mostanában a véres valóság és ami a leg rémisztõbb, hogy élvezem. Hiába a vér nem válik vízzé.
A kórházba hajtunk. Ebben a kórházban van néhány fix dokink aki mindig a rendelkezésünkre áll, ha probléma adódna, és miért is ne adódna, egy ilyen melóhelyen? A hátsó bejárathoz megyünk, onnan viszik tovább apámat, egy gurulós ágyon. Egy pillanatra sem hagyjuk magára, ahogy betolják egy kórterembe és a doki közli, hogy ehhez a sérüléshez asszisztensre lesz szüksége. Apámnak persze nem tetszik az ötlet, de sok választása nincs.
Az ablaknál állok meg és kifelé nézve figyelem az utca mozgását. Wodan a bejáratot figyeli, míg Matt az apámmal bíbelõdik. Leginkább nyugtatni próbálja, hogy maradjon kicsit nyugton. A vérvesztesége miatt nincs sok ereje küzdeni, mert más esetben már ordibálna és elküldene mindenkit a sunyiba. Az ajtó egyik pillanatról a másikra nyílik és a doki, plusz egy meglepetés lép be rajta. Hiába a félhomály, azonnal felismerem Lout, de persze úgy teszek, mintha nem ismerném. Csúnyán lelépett az után a fergeteges éjjel után. Nem mintha nem lett volna kényelmes számomra is, de azért egy reggeli még belefért volna. Wodan azonnal fegyvert fog rájuk.
- Tedd el azt a stukkert! – morogja a doki, de Wodan nem az a fajta, aki dokikra hallgat. Apám felé pillant, aki int, hogy elteheti. Csak ekkor mozdul meg és teszi vissza fegyverét a helyére.
- Lou, érted már, miért mondtam, hogy olyan ápoló kell nekem, akinek nem remeg meg a keze? – Lou engem néz, ahogy a doki beszél hozzá. Remélem nem fedi fel, hogy ismerem. Nagyon jól néz ki, még így az ápoló ruhában is. Ez a srác tényleg lenyûgözõen gyönyörû és tele van titokkal.  Nem értem Lou miért is alkalmas erre ennyire? Oké, talán tényleg van hidegvére, de úgy érzem van e mögött még valami.
- Felfogtam, doktor. – feleli és elfordítja tekintetét.
- Jó. Õ itt… - kezdene magyarázni a doki. Nyílván apámat szeretné bemutatni, ami alapból fölösleges. Már azon vagyok, hogy közbeszóljak, de Lou megelõz és befogja a fülét. Nagyot nézek, és halványan elmosolyodom. Eszes a srác. Szép okos és fantasztikus az ágyban. Szerelmesnek kéne lennem.
- Mit kell csinálnom? – kérdezem, határozott, mégis visszafogott stílusban. Minél elõbb szabadulna, ez látszik.
- Rendben. A pácienst meglõtték, a jobb vállán. Kioperálom a golyót, de asszisztálnod kell nekem. Mivel ügyeletes vagyok, bármikor bejöhet egy riasztás, és ha távol vagyok gyanús lesz, akkor lehet, neked kell befejezned. – magyarázza a doki, mi pedig csendben hallgatjuk. Apám néha megforgatja a szemét, jelezve, hogy kezd kifogyni a türelembõl. Hát igen a türelem nem erõs oldala.
- Értem. – feleli Lou, és közben igyekszik mindent elkövetni, hogy egyikünkre se kelljen ránézni.
- Csinálja már, Doki. – ad hangot türelmetlenségének apám, ami nem jó jel. A doki jobban teszi ha siet, mielõtt teljesen kifogy belõle. Azonnal el is kezdik az ellátását, mi pedig tovább figyeljük õket. Néha kinézek az ablakon, de a fülemmel ott vagyok ahol kell.
- Megbízható? – apám hangjára visszakapom a fejem.
- Teljes mértékben. – megy a válasza és tovább ügyködnek. Már épp végeznek a golyó kiszedésével, mikor a doki csipogója jelezni kezd.
- Mennem kell. Lou, be tudod fejezni egyedül, ugye? – kérdezi. Meg Kell mondanom, le a kalappal Lou hidegvére elõtt.
- Be. – bólint, de hangjába némi aggodalom kúszik. Oka mondjuk van rá bõven, de azért ok nélkül mi sem ölünk.  
- Nem lesz gond. Neked gyerekjáték. – teszi még hozzá, majd távozik és Lora hagyja a befejezést.
- Aztán el ne merd rontani, vagy kiloccsantom az agyad, cica. – szól rá Wodan, erõteljesen. Nem értem mi a fasznak fenyegeti, de ez már csak az õ jellemvonása. Az erõszak és a fenyítés a fõ eszköze.
- Nem vagyok macska, hanem ember. Másodszor nem fogom elrontani, kivéve, ha maga végig egy fegyvert irányít a fejemre, mert akkor könnyen elõfordulhat, hogy elrontom, ami ugyancsak a maga bûne lenne, mert hátráltat a munkám elvégzésében. – a levegõ is megfagy erre az oltásra. Nem mintha nem lenne igaza, de attól még az életével játszik. Mindenesetre jobbnak látom, nem beleavatkozni.
- Bátor kölyök, de nem vagy egy kicsit ostoba? Louis Mayfair.– szól közbe apám. Felkeltte az érdeklõdését, ami nem biztos, hogy Lou hasznára válik. – A legtöbb ember összecsinálná magát, ha valaki fegyvert fog rá.
- Afganisztán után nem sok dolog rémít meg. Egy rám irányuló fegyver pedig már annyira sem. – válaszolja ridegen. Eléggé meglep. Afganisztán? Az kemény lehetett. Látom, hogy apám is meglepõdik, mert rám néz és elmosolyodik. Vajon mi járhat a fejében?
- Most leragasztom aluderm sebtapasszal, ami nem engedi, hogy a kórokozók a sebbe jussanak és elgennyesedjen. A vállát lehetõleg pihentesse és 24-48 óra múlva mossa meg elõször. Ez azért fontos, hogy a varratok zavartalanul tehessék a dolgukat és megkezdhessék a seb összezárását. Tiszta, meleg vízzel mossa meg a sebet, de szappant vagy egyéb tisztítószert ne használjon. Egy nedves géz- vagy anyagdarabbal nagyon óvatosan paskolja meg, hogy a varratokra ragadt szennyezõdéseket eltávolítsa. – magyarázza el a teendõket. – Ez a sebtapasz nem ragad bele a sebbe és nem szakítja fel a varratokat. Ajánlatos néha cserélgetni.
- És mit gondolsz, mennyi idõ alatt gyógyul be? – kérdezek rá a lényegesebb dolgokra.
- Egy hét múlva már el lehet távolítani a varratokat.  Addig is ajánlatos pihentetni. – feleli, majd föláll és elkezdi elpakolni a véres holmikat egy zacskóba, amit Wodannak nyújt át. Kérdõ pillantására elmosolyodom és biccentek a fejemmel, hogy vegye el. Gyakorlott a srác a nyomok eltüntetésében az egyszer biztos. Nem hiszem, hogy ezt egy frontkórházban tanulta. – Az infúziót hagyja, lehetõleg várja meg, amíg lecsöpög. Ha nem óhajtja megvárni ezt az idõt, akkor vigyék haza, a lényeg, hogy nyomó kötést kell rá tenni, ha kihúzzák a granült, ne keletkezzen alatta vérömleny. – adja a további utasításokat, majd fölemeli a tálcát és megindul vele kifelé. Azonnal elállom az útját, hogy elmondjam mi a szokásos viselkedési forma, ha valaki érdeklõdne, de mintha könyvbõl olvasná kezdi fújni.:
- Nem láttam, nem hallottam semmit, nem járt itt senki és én sem létezem. Tudom, már megszoktam. – ez ismételten meglep. Mégis honnan vesz ilyen szöveget? Szívesen beszélnék vele, talán magyarázkodnék is, de ahogy ránézek nem látom értelmét. Most amúgy sem tehetném meg, de amilyen elutasító a tekintete, valószínûleg késõbb sem lenne rá kíváncsi. – Ha most megbocsájtanak, vissza kell mennem dolgozni. – ellépek az útból és útjára engedem, majd apámhoz lépek és megnézem, mennyi van még az infúzióból.
- Adán, akarom ezt a srácot. – kijelentésére felkapom a fejem. Érzetem én, hogy fölkeltette az érdeklõdését, mégis ez a mondat furán hangzik a szájából. – Tudd meg a telefonszámát, hol lakik, mindent amit csak lehet. Ennek az Afganisztános sztorinak is nézz utána… - magyarázza.
- Uram, megkérdezhetem miért és mire akarja õt?
- Ápolónak. Azt akarom, hogy ha bárkinek, bármi gondja van, akkor az e tökös kissrác lássa el a sérülést. Valami gondod van ezzel? – kérdez vissza gyanakvóan. Talán elárultam volna magam?
- Nem, dehogy, csak érdekelt. Megszerzek mindent… - felelem és az ajtó felé nézek.
Pár nappal késõbb.
Eleget téve apám kérésének, kicsit utána kerestem Lounak. Tudom, hol lakik, honnan jött és a hivatalos részleteket az Afganisztáni kiruccanásáról. Minél többet vájkálok a múltjában, annál jobban kelti fel az érdeklõdésem. Újra látni akarom õt. Többek közt apám üzenetét is át kellene adom, de nem csak ezért. Hallani akarom újra csodás hangját, ami egyre többet követel.
Mikor a kórház közelébe gördülök, már szakad az esõ. Ahogy meglátom Lout kijönni az épületbõl, oda gördülök, és megállok mellette.
- Elvigyelek? – engedem le az ablakot és kikiabálok neki. Flegma, visszautasítóan pillant rám, de ahogy szóra nyitná a száját, hatalmas villám hasít keresztül az égen, robajló mennydörgés kíséretében. - Szállj be! – szólalok meg ismét. Remélem nem akar bõrig ázni.
Nem szól egy szót sem, csak átszalad az anyós üléshez. Kinyitom az ajtót, de mire belibben. már rendesen el is ázik. Azonnal bekapcsolom a fûtést, nehogy megfázzon.
 - Vedd le a pulóvered. – adok neki jó tanácsot, de gyanakvóan pillant rám.
- Tessék? – néz rám kérdõn, mire leveszem a kabátom és átnyújtom neki.
- Bújj bele. – adom tudtára, hogy nem megmutatni szeretném a kabátot. Végre veszi a lapot, leveszi pulóverét, és belebújik a kabátomba, én pedig elindulok a fõút felé.
- Köszönöm. Mit keresel itt? – kérdezi, felém fordulva.
- Érted jöttem. – válaszolom nemes egyszerûséggel.
- Honnan tudtad, hogy most végzek? – kérdezi kissé idegesen. – Csak nem megfigyeltetsz?! – ez utóbbira felvonom a szemöldököm. Azért a megfigyelés erõs túlzás.
- Nem. – vigyorodom el végül. Kicsit talán peranoiás. – De nem volt nehéz megkérdezni az orvos barátunkat. És mivel esik az esõ, te pedig messze laksz, gondoltam, eljövök érted. – na ez utóbbit már nem a dokitól tudom.
- Kedves… Gondolom a címem sem kell megmondanom… - gúnyolódik, de nem veszem föl, hisz igaz, pontosan tudom, hol vert tanyát.
- Természetes, hogy lenyomozlak. – felelem és bár rosszalló pillantással illet, kezem bátran és magabiztosan siklatom combjára. - Kerestelek. – szólalok meg némi hallgatás után.
- Nem véletlenül akartam, hogy ne találj meg. Csak egy éjszakát akartam tõled és akkor sem rád gondoltam. – ezzel igazán meglep, mert lehet, hogy nem rám gondolt közben, de mégiscsak az én testem élvezte, ahogy én is az övét. Nem tudom kit akar felejteni, de egy biztos, már nincs a képben egy ideje, szóval le van szarva.
- Felejteni akartál, ezt mondtad. Az volt a különös, hogy csak úgy leléptél. Akit a karomban tartok, az nem szeretne nagyon kimászni belõle. – felelem én is õszintén.
- Hát én nem ilyen vagyok. – vág közbe. A kocsi utasterére mély hallgatás ül, ahogy meredten figyelem. Csak az esõ kopácsol a karosszérián, mintha a másodperceket próbálná számon tartani.
- Azt látom. Nagyon megleptél, ahogy a kórházban megláttalak. Ápoló vagy, és nem semmi múlttal rendelkezel. – célozgatok arra, hogy még ennek is utána jártam.
- Nem tartozik rád… - hangja elhalkul. Még mindig arra az illetõre gondol, ez biztos, és ha ennyire odáig van érte még most is, akkor bizonyára már nincs az élõk sorában, különben biztos nem hagyta volna el csak úgy. Az ember fia, egy ilyen srácot meg akar tartani, nem ellökni. – Te csak egy éjszaka voltál nekem, kérlek, ha hazavittél, utána hagyj békén. – ez sajna nem fog menni. Sem az én részemrõl, sem apáméról. Egyenlõre talán inkább nem említeném, hogy a határozott kiállása, felkeltette az érdeklõdését.
- És ha azt mondanám, többet akarok egy éjszakánál? – kérdezem szenvtelenül. Nem mintha válogatási lehetõséget akarnék adni neki, hisz ha a testemre nem is tart igényt, akkor is kapcsolatban maradunk.
- Még több éjszakát? – kérdez vissza.
- Miért ne? Te nem akarsz kapcsolatot, de a kémiánk összedolgozik. Pont beleillesz a karomba, elképesztõ vagy az ágyban. Miért ne járhatnánk össze? – csak úgy záporoznak a kérdések, konkrét válasz nélkül.
- Mert gengszter vagy?
- Ezt hagyjuk. – állítom le a motort ahogy az épület elé érünk, majd felé fordulva határozott, mégis lágy mozdulattal, megfogom az állát és felém kényszerítve csókra vonom édes ajkait. Kezem eközben kalandútra indul izgalmas vonalú combjai közé. Megpróbál eltolni magától, de erõ és igazi szabadulni akarást nem érzek, hát csak folytatom a szenvedélytõl fûtött csókunk.  
- Mhh… Ne… - suttogja, ahogy levegõ hiánya miatt elszakadok ajkaitól. Sajna ez nem meggyõzõ számomra, mert hiába mondja, hogy ne, mikor a teste remegve követeli a folytatást.
- Ne? – kérdezek vissza suttogva, mert a teste egyértelmûen nem ezeket a jeleket adja le. Ajkaimmal végighaladok arcán, simogatva orrát, ajkait és állát, majd nyakába csókolok. Megadóan túrja kecses ujjait a hajamba. Talán már érzi, fölösleges tiltakoznia.
- Menjünk fel. –  suttogom fülébe, mire egy haloványan bólint. Nincs meggyõzõdve róla, hogy jól dönt, de ezt a kétségét, ma éjjel biztos eloszlatom.
Kiszállunk a kocsiból és bemegyünk az épületbe. A liftnél már nem igazán bírok magammal, de ahogy érzem, õ is vágyik rám. Szenvedélyesen faljuk egymás ajkait, mintha semmi sem számítana ezen a világon csak az élvezet, amit per pillanat egymásnak nyújtunk.
A lakába érve, még mindig ölelem, és csókolom. Türelmetlen vagyok, ami nyílván családi vonás. A ruhák pillanatok alatt kerülnek le rólunk, szanaszét hajigálva a kis lakásban. Az ágyhoz érve elterítem rajta és fölé magasodva ismét ajkainak esem, miközben karcsú ujjaival mellkasom simogatja. Hihetetlenül nagy hatással van rám. Kívánom, minden porcikáját.
- Kívánlak… - suttogja, ahogy nyakát falom. Ez az apró és halk kijelentés teljesen felbátorít és eltörli minden eddigi kételyem.
Fogalmam sincs meddig szeretkezünk. Az idõérzékem teljesen elvesztem és csak rá koncentrálok, egészen végkimerülésig, ami már magában nagy szó. Így az összemosódott órákkal, élvezettel és kimerültséggel együtt, pillanatok alatt elalszom, mint akit agyonvertek.
***
Szokásomhoz híven nehezen ébredek. Lassan nyitogatom a szemem, és inkább az érzékeim ébrednek föl elõször. Érzem Lou súlyát a mellkasomon, ami nagyon nem zavar, de ugyanakkor a retinámon keresztül a beszûrõdõ reggeli fényeket is érzem, ami már kevésbé tetszik.  Szabad kezem fölemelem és eltakarom a bántó fényt. Persze ezzel nem jutok sokra, így kénytelen kelletlen kinyitom a szemem.
- Nem kelt ez fel korábban mint kellene? – teszem föl a költõi kérdést, mire Lou értetlenül emelkedik el mellkasomtól és szememet kémlelve próbálja kitalálni, hogy valóban ébren vagyok e. – Jó reggelt szépségem… - vigyorodom el álmos ábrázattal.
- Neked is… - tekintete szomorú, ami még így kómásan sem kerüli el a figyelmem. Szívesen rákérdeznék az okára, de tudom, hogy kitérõ választ kapnék, arra meg semmi szükségem. Kezemet végigsiklatom vállán fel tarkójára és hajába túrva lágy csókra vonom magamhoz. Sajnos már nem érzem azt a szenvedélyt amit tegnap adott.
- Mi jár a fejedben, ami gátat szab? – kérdezek rá, pedig nyílván való, hogy választ nem fogok kapni. Egy pillanatra meredten néz szemeimbe. Jó lenne tudni mire gondol, de csak a fájdalmat hagyja látatni egy röpke pillanatra.
- Semmi közöd hozzá… - válik el ölelésembõl, és kimászik az ágyból. Követem példáját én is kimászom, hogy összeszedjem a ruháim. Eközben az órára pillantok. Rendesen el vagyok késve, de azért még oda fogok érni a vasárnapi misére.
- Azért valami csak van… Tudod mit mondanak arra, aki folyton visszafelé néz? – kérdezem és elkezdem összeszedni a ruháim a földrõl.
- Mire gondolsz, hogy a múltban ragad?
- Ja az is, de én arra gondoltam, hogy nem látja mi van elõtte és véletlenül nekimehet egy betonoszlopnak. – egyenesedem föl a fejem vakargatva, hogy mégis merre lehet a zoknim.
- Mi van? – néz rám értetlenül.
-  Mindegy, majd megérted, ha már képes leszel tényleg eltemetni azt a fószert, aki folyton ott jár abban a szexi buksidban. – felelem, mire morogva bevonul a fürdõbe. Eközben meglelem a zoknim is és elkezdek öltözni. Mire kijön a zuhanyból, már indulásra készen állok.
- Máris mész? – kérdezi, de csak udvariasságból.
- Igen, mennem kell, de ne aggódj, nem most láttál utoljára. – kacsintok elbûvölõen dögös mosolyommal. Meg sem hatja, csak vállat von, mintha neki aztán teljesen mindegy lenne. – Nem biztos, hogy legközelebb is igényt tartok a társaságodra. Azért nehogy azt hidd, hogy a testem átjáró ház, ahová bármikor betérhetsz.
 - Ez meg sem fordult a fejemben, de így vagy úgy biztos összefutunk még párszor. – felelem sokat sejtetõen. Tudom, hogy ezzel szöget ütök a fejébe és már készülök is a következõ kérdésre.
- Ez meg megint mi a fenét jelent? Lehetnél néha egyenes. – morogja.
- Én mindig az vagyok. A kis elõadásoddal amit a kórházban nyújtottál, felhívtad magadra a fõnököm figyelmét. – érdeklõdve, értetlenül, és némileg gyanakvással hallgat. – Az új szitu szerint, ha gondban vagyunk, téged fognak riasztani.  A telefonszámod megvan, és ha Niro a fõnök, vagy én hívlak, akkor pattanod kell. – egy pillanatra megállok és odasétálok hozzá. El akar húzódni, de megfogom a karját, magam felé fordítom és megsimogatom az arcát. – tudom, hogy most mi jár a fejedben, de ha nem ellenkezel, ha segítesz, akkor nem lesz bajod, sõt nagyon is jól fogsz járni. Niro nem az a fajta fickó, akinek nemet lehet mondani. Kérlek, ne játsz vele és nem szájalj, ha a közelében vagy. – aggódnék érte? Igen, nem is kicsit. Talán csak szexet akarok tõle, de tetszik annyira, hogy nem akarom egy tó fenekén látni. Ellöki a kezem, mintha nem is fogná fel, lehet, hogy megfogta az isten lábát, de az is lehet, hogy az ördöggel kezd halálos keringõbe.
- Úgy tûnik nincs választásom. – sóhajt. – Csak tudnám, miért nem tudok rendes srácokkal megismerkedni?
- Erre igen egyszerû a válasz, mert a jó fiúkat inkább a könyvtárakban lehet megtalálni, és nem egy közismerten gengszterek által fenntartott szórakozóhelyen.
- Vagy templomba mi? – próbál gúnyolódni, pedig tudja, hogy igazam van.
- Azt nem mondanám. Most is templomba igyekszem. Minden vasárnap ott vagyunk a misén. – erre rendesen kikerekednek szemei. - Ami a másik, egy sokkal lényegesebb momentum, hogy túlságosan jól nézel ki. Dögös vagy, szexi egy már tökéletesnek mondható alakkal. A rendes srácoknak van önkritikájuk, és nem mernek megszólítani egy ilyen dögös srácot. A szépség átka. – szavaimra ledermed, szeme elködösül, szinte izzik. Valami roszat mondtam? Teszem föl magamnak a kérdést, de mielõtt bármit is mondhatnék, vagy tehetnék, rám ripakodik:
- Ezt hol hallottad??!  Tünj el, azonnal hallod?! – kifelé kezd lökdösni az ajtó irányába és közben úgy tesz, mintha egy szemét lennék. – Hogy van pofád, ilyet mondani nekem?! Takarodj… - nem ellenkezem, mert látom teljesen fölzaklattam valamivel. Sajnos nem tudom mivel, mert semmi kivetendõt sem mondtam, mindössze tényeket említettem. Visszafordulva kérdõre is vonnám, de az ajtó bevágódik az orom elõtt. Épp csak el tudok ugrani, mielõtt az én szépséges nózim betörné. Felemelem a kezem, hogy bekopogjak, és kérdõre vonjam, az idegi kirohanása miatt, de akkor meghallom, hogy odabent zokog. Elemelem a kezem és nekitámaszkodom az ajtünak.
- Sajnálom Lou. Nem tudom mi rosszat mondtam, de nem akartalak bántani. – beszélek hozzá.
- Csak menj már el! – szól vissza elcsukó hangon. Küzd, hogy ne halljam sírását, de azt a fájdalmat nem lehet nem kihallani. Hátat fordítok és magára hagyom, most úgy sem tudok mit tenni.
Egész nap azon agyalok, még a templomban is, hogy mit mondhattam, amivel így kiboríthattam, de nem tudok rájönni. Valójában azt sem értem, miért zavar ennyire, hogy sírt. Igen ez az, ami leginkább kiborít. Nem szokásom megrígatni a partnereim. Apám többször is rákérdez, hogy merre járok, de csak kitérõ válaszokkal nyugtatom.
***
Három nappal késõbb.
Apám egyik klubjában múlatjuk az idõt. Gyakran járunk ide, ez az egyik kedvence a sok közül. A szokásos bokszunkban üldögélünk, nõk társaságában, de sajna egyik sem érdekel. Szeretnék Louval találkozni, kérdõre vonni, amire eddig nem volt lehetõségem. Persze az is bennem van, hogy mégis mit mondhatnék neki. Egy valamit tudok biztosra. Leragadt a volt szerelme emlékénél, és ez sosem jó.
- Mi van kölyök? Nem tetszik a buli? – hajol hozzám apám, kicsit mellõzve a hölgykoszorút. Na jó, hölgyeknek nevezni ezeket a ribancokat, talán túlzás a részemrõl, de a jólneveltségem megköveteli, hogy még velük is tisztelettel bánjak.
- Nincs kifogásom uram. A hangulat ép megfelelõ. – felelem diplomatikusan.
- Már napok óta motoszkál valami a fejedben és egyre jobban bosszant.
- Higgye el uram, ez önt semmiben sem érinti. A munkám így is el tudom látni, a gondom, meg megoldom.
- Nõügy? – vonja fel szemöldökét.
- Olyasmi. – mosolyodok el, huncutkán, hogy eltereljem a figyelmét. Nem szeretném megosztani vele az igazi gondom, de így legalább századszorra is megoszthatja velem gondolatait a nõkkel kapcsolatban. Fura nézeteket vall, az egyszer szent.
- Azon sose rágódj, egy nõ sem ér annyit, hogy tovább gondolj rájuk, mint amíg a farkad kényeztetik… - vereget vállon, én meg egy hülye vigyorral a képemen konstatálom, hogy ezzel egyet értek. Egy átlagos, semmit mondó prosti, akikkel neki van dolga, biztos nem ér többet, de Lou más. Nem csak azért mert nem nõ, hanem mert érzem, tudom, hogy különleges és megéri gondolni rá. – Biztos ott cseszted el, hogy beszéltél vele. Egyet jól jegyezz meg, ahogy egy nõ beszélni kezd már elvesztél, mert mind manipulálni próbál, és megkaparintani magának mint egy vérre szomjas ragadozó.
- De mi van, ha ennek nem kellek, ha nem akar mást csak szexet, aztán tûnjek a halál redves faszára? – nézek szemébe jelentõségteljesen. Kicsit meglepõdik, de végül elvigyorodik.
- Akkor használd ki, hogy megfogtad az isten lábát és élvezd amíg tart… - feleli, és magához véve az üveg tequilát tölt mindkettõnknek.  Elveszem tõle a poharat, mire a sajátját magasra emeli. – Igyunk a ribancokra, akik csak a baszásra gondolnak. – koccintunk, és gallér mögé küldjük az égetõen erõs italt. Ahogy lehúzom egy ismerõs alakot pillantok meg a tömegben. Nem nehéz kiszúrnom, mivel buli ide, vagy oda, nekem folyton a terepen kell tartanom a szemem, nehogy galiba legyen, amit nem veszek észre, és apámnak baja essen. Fura érzés ez. Nem emlékszem mikor tettem az õ biztonságát a sajátom elé, de könnyebben ment, mint azt valaha gondoltam. 
Megbabonázva nézem egy pár pillanatig, ahogy belibben egy pasassal az oldalán. Kicsit fura a mozgása, de mint mindig most is elképesztõen dögös és szexi. A kibaszott életbe, csak ne lenne ennyire szexi!  Morgom magamban. Ami elsõre feltûnik, hogy a tagnak rendesen támogatni kell. Sokat ihatott, amit azért nem néztem volna ki belõle. Elmélkedésembõl apám zökkent ki, ahogy oldalba bök.
- Adán… Látod ki futott be? – mutat Lou irányába, aki eközben a pasas oldalán a bárpulthoz sétál és italt rendelnek.
- Látom uram, nekem is feltûnt. – felelem higgadt önuralommal, de nem tagadhatom, gyomoridegem van.
- A társasága hagy némi kívánni valót maga után. Nem gondoltam, hogy a srác meleg. – fintorodik el. – Ennek ellenére tartom magam ahhoz, hogy ápolónak õt akarom. – teszi még hozzá, de nekem más ütötte meg a fülem.
- Ön ismeri ezt a fickót? – nézek rá meglepetten. Tudni akarom, ki ez a fickó.
- Igen. Egy igazi féreg, az a fajta, aki megerõszakolni szereti a partnereit. Pár srác, már megjárta vele a hadak útját, még a klubomból. – igen, mert bár apám köztudottan homofób, a meleg kliensek igényeit is kielégíti. A pénznek nincs szaga! Szokta mondani. – Kitiltottam, mivel az egyik srácot nem csak megverte, de szétkaszabolta az arcát. – ledöbbenve nézek rá, és igyekszem leplezni az aggodalmam.
- Akkor talán nem lenne célszerû hagyni, hogy a leendõ ápolónkat hazavágja ez a féreg nem?  Ráadásul szerintem vagy túl sokat ivott, vagy valamit beadott neki, tehát nincs is teljesen öntudatánál. Nem rémlik, hogy ennyire labilis lett volna a mozgása… Szóval lekapcsoljam? – kérdezem, remélve, hogy zöld utat kapok a cselekvésre. Magamtól nem hagyhatom itt apám, csak ha utasítást ad rá, de ennek fényében remélem, nem akarja elõvenni azt a híres, leckéztessük meg az idióta buzit, stílusát. Vállat von és elkuncogja magát, ami semmi jót nem sejtet.
- Hagyd, és csak tartsd szemmel. Amíg a klubban vannak, nem tud semmit tenni, ha mégis hát a kidobók intézkednek, ha meg megpróbál lelépni vele majd utánuk mész. – magyarázza, majd arca komolyra vált. – Akkor viszont ne kíméld! – teszi még hozzá, és visszatér a lányokhoz. Én inkább kimaradok a buliból, és a kis párocskát figyelem. Nagyon nem tetszik, ahogy az a rohadék, magabiztosan rángatja Lout. Felforr a vérem és legszívesebben kitekerném a nyakát. A pasas megitat vele pár pohárkát, majd a tánctérre viszi kínlódni. Azt amit lemûvelnek, még véletlenül sem lehet táncnak nevezni. A faszi a seggét markolássza és csak ép nem dugja meg itt helyben, majd egyik pillanatról a másikra lesmárolja, és átkarolva derekát elindul vele a hátsó kijárat felé, ami a sikátorokba visz. Nekem sem kell több, és felállok.
- Uram… - szólnék apámnak, de már nincs a nõk társaságában. Észre sem vettem, hogy eltûnt, de vajon hová? Wodán felé fordulok, aki nagyban smárol egy csajjal. – Wodán, hol a fõnök? – kérdésemre elszakad a nõtöl.
- Azt mondta dolga van.
- Szuper, akkor mond meg neki, ha visszajön, hogy a megbeszéltek alapján leléptem. Na csá… - köszönök el, mire bólint. Addigra persze az a rohadék már eltûnik Louval. Nem tétlenkedem, fegyver van nálam, de ha nem lenne is utánuk mennék. Ügyesen szlalomozok a tömegben, célom felé, és mikor elérem a kijáratot, szinte feltépve az ajtót, és kirongyolok rajta. Sajnos sehol sem látom õket, de akkor apám lép elõ az árnyékból.
- Arra mentek. – hangjára kapok egy kisebb infartust. Nem számítottam rá.
- Uram?
- Én is megyek, csak nem gondolod, hogy kimaradok egy ilyen jó mókából. A tag már amúgy is a bögyömben van, de megígértem az apjának, hogy nem bántom. Te viszont semmit sem ígértél igaz? – kuncog és elindul abba az irányba amerre mutatott. Nagyokat pislogok, de követem.  A sikátor egy kis beugrójánál állunk meg. Csöndre int,  attól tartana ordibálni támad kedvem. A kis beugróból, halk nyöszörgések jönnek ki.
- Ne ellenkezz, mert megjárod! – hallom meg a pasas hangját. Nyílván hiába a sok pia amivel megitatta.
- Ne… nem akarom… - Lou hangja nagyon elcsigázott. Túlságosan is az. Ez nem csak alkohol. Azonnal bemegyek a kis ficakba, apám pedig követ, de csak mint külsõ megfigyelõ. Ahogy beérek, világossá válik, hogy mi van készülõben. Lout igyekszik a rohadék levetkõztetni, de a szexi vadmacska nem hagyja magát. Harag és mérhetetlen indulat kezd fölhalmozódni bennem.  Nem is tudom, hogy mikor éreztem ilyesmit utoljára, sõt abban sem vagyok biztos, hogy valaha éreztem ilyet.  Gondolkodás nélkül lépek két nagyobbat, és a hátuk mögé kerülve megragadom a tag vállát, majd lerántva Louról a falnak taszítom.  A tag rendesen meglepõdik, én pedig rideg tekintettel mérem végig.
- Mi a faszt akarsz te rohadék?! – kiált rám, de senki sem hallhatja.
- Megölni! – vágom ré, nemes egyszerûséggel, mind ezt olyan stílusban,. mintha egy vadállat lennék. Hát igen, ezen a téren még nem vagyok olyan kifinomult mint apám. Sem  a józan eszem, sem a hidegvérem sem  tudom megõrizni. Ekkor apám is kilép a sötétbõl, egy vasrúddal a kezében. A pasas hirtelen rémületébõl felocsudva nyugszik meg, ahogy apámat észreveszi.
- Niro? – apám elvigyorodik és felém nyújtja a vasrudat
- Ezt használd, izgi lesz… - kuncogja. Teljesen el vagyok ködösülve, és jelen pillanatban kicsit sem érdekel, mi lesz a következménye a dolognak. Már nyúlok is az eszközért, mikor a tag rimánkodni, és fenyegetõzni kezd. Pedig tudhatná, ha Niro egyszer kimond valamit az úgy is van.
- Ha apám ezt megtudja neked annyi, megígérted neki… - szemében rémületet fedezek föl, de nem tudok sajnálatot érezni. Egyértelmûen a halálát akarom.
- Én egy ujjal sem nyúlok hozzád… - kuncogja. Több se kell nekem. Elveszem a vasrudat és ami haragom felgyülemlett testemben, azt kiadom. Addig ütöm, amíg képes mozogni. Mire befejezem a nem túl nemes, de annál nyugtatóbb feladatot, a tag már szó szerint felismerhetetlen. A vasrudat ledobom a kezembõl. Nem kell foglalkoznom az ujjlenyomattal, mivel kesztyûben vagyok. Apám elégedetten bólogat és odasétál Louhoz, aki kómásan ücsörög a földön. Apám odamegy hozzá, és elé guggol, majd alaposan megvizsgálja a szemét.
- Beadott neki valamit. Így nem hagyhatjuk magára! Hozzád visszük! – magyarázza, nekem pedig eszemben sincs ellenkezni. Nem is tehetném, de nem is akarok, így helyeslõen bólintok. Kicsit még lihegek is, a stressz és a testmozgás miatt. - Gyere ápolók gyöngye, hazaviszünk… - nyúl Lou dereka alá. Én szeretném vinni, de a ruhám véres, és nem akarom õt is összevérezni. Lou csak motyog, de nem ellenkezik. A karjába veszi, mire a fene tudja miért, de kinyitja gyönyörû szemeit, apámra néz és elmosolyodik.
- Dominik, tudtam, hogy nem halhattál meg… - motyogja és se szó se beszéd, szájon csókolja apám. A levegõ megfagy, egy pillanatra ledermedek és azonnal átfut az agyamon. Meg fogja ölni! Ennek ellenére megszólalni sem merek, csak várom a reakciót. Apám teljesen lesokkolódik, majd észbe kapva dobja el magától. Az utolsó pillanatban kapom el, és bár nem akartam összevérezni, ez ebben a helyzetben mellékessé vált. Apám veszett pillantással nézi õt, és a száját törölgeti, mintha minimum szar került volna rá.
- Uram, nincs magánál. összekeverte valakivel… - próbálom menteni a menthetõt
- Tudom bassza meg!! – morogja. – Csak a drog áll közte és a halál közt. Normál esetben leszedném a fejét! – morogja tovább, majd int, hogy haladjunk, de még mindig a száját törölgeti. Alapból viccesnek találnám, hogy ennyire kibukik egy apró csók miatt, de most Lou élete a tét. Ha kinevetném, a fene tudja mit tenne vele, vagy velem. Biccentek és magamhoz ölelve indulunk el a kocsim felé. A hátsó ülésre fektetem, és apám felé fordulok.
- Velünk jön?
- Eszemben sincs. Akad itt dolgom bõven… - int a sikátor felé. – Vidd haza és vigyázz rá, majd holnap meglátogatlak, és felvilágosítom, hogy ha még egyszer összekever valakivel, bedrogozva, vagy józanul, kicsinálom. – ismét csak biccentek, és elköszönve tõle beszállok a kocsiba és haza hajtok.
***
Haza érve, beállok a garázsba és kihalászva Lout, beviszem a házamba. Azonnal a fürdõ felé veszem az utunkat, és szépen levetkõztetve, engedek neki, egy finom fürdõt. Végig motyog, de nem igazán tudom kivenni, hogy miket. Leginkább összefüggéstelen dolgokról beszél, de egy van amit tisztán ki tudok venni. Annak a fickónak a neve. Dominik! Ki a fene lehet ez a tag? Nyílván meghalt, és biztos õt szerette annyira, de ez akkor is ködös. Összekeverte apámmal, amit a drognak kellene betudnom, de az igazság, hogy csak azért tudta összekeverni, mert a lelke mélyén még mindig azt akarja hinni, hogy a fazon él. Valahol nagyon is féltékeny vagyok arra a hullára, ami már magában is nevetséges.
- Szent ég Adán, ejtsd már a dolgot… Sosem lehet kapcsolatod ezzel a sráccal! – próbálom észhez téríteni magam, de nem nagyon megy.
Én is levetkõzöm és a bemászom mellé a hatalmas kádba. Lefürdetem és én is alaposan megfürdök, majd kimászom és óvatosan kiveszem õt is. Megtörölgetem és egy pólómat ráadom, hogy mégse legyen teljesen meztelen. A magatehetetlen testtel nehezen boldogulok, de mivel Lou nem túl nehéz, sõt inkább pille súlyú, ez jócskán megkönnyíti a helyzetem. Az ágyamba fektetem és betakargatva én is felöltözöm. Egy alsót veszek magamra és egy fehér pólót, majd befekszem mellé a ágyba. Aludni persze képtelen vagyok. Öltem, és amúgy is zakatol az agyam, így csak fekszem és alvó arcát figyelve néha megcirógatom. Annyira szép a pofija, még sosem vonzódtam ennyire senkihez, és ez megrémít.
- Dominik, kérlek gyere vissza… - könnyek csordulnak ki csukott szemén. – Nem megy nélküled… kell az erõd, hogy erõs lehessek… - nem tudom milyen indíttatásból, de közel vonom magamhoz és cirógatni kezdem.
- CSSS semmi baj, vigyázok rád… - suttogom és lágy csókot hintek édes ajkaira. Haloványan elmosolyodik és hozzám bújva, immár jóval nyugodtabban alszik tovább. Nagyit sóhajtok és tovább cirógatom a vállát, egészen addig, míg el nem nyom az álom.
Másnap a csengõ ébreszt föl. Kómásan pillantok Lora, aki békésen szunyókál. Kimászom mellõle és egy köntöst magamra kapva megyek ajtót nyitni. Az ajtóban nem túl nagy meglepetésemre apám áll.
- Jó reggelt uram… - köszönök neki illendõen.
- Neked is kölyök… Az ápolók gyöngye? – lép be és int a kocsijának, hogy távozhat.
- Még alszik… - felelem. Valójában még én is alszom, de ez persze mellékes.
- Remek, akkor fõzz egy kávét. – dobja le kabátkát a kanapéra. Nem szólok semmit, csak beteszem mögötte az ajtót és a konyhába megyek. Két csészét rakok a kávégép alá, és két eszpresszót készítek. A gép teljesen profi és rozsdamentes acél. Imádom a kávét, egyenesen a megszállottja vagyok, és amilyen alacsony a vérnyomásom, napi 4-et is megiszom belõle. Az egyik csészét apámnak adom és kimegyünk a medencéhez, elkortyolgatni. Alig kezdenénk bele a beszélgetésbe, mikor az üvegajtónál Lou jelenik meg, kómás és értetlen ábrázattal.
- Jó reggelt Mayfair ápoló… - köszön neki apám.
- Jó reggelt Lou.. – köszönök én is, de mintha föl sem fogná hol van, vagy mi történt elõzõ este.
- Hogy kerültem ide? – szegezi nekünk a kérdést.
- Én hoztalak ide. Emlékszel bármire a tegnap estébõl? – kérdezek vissza, egy kisebb válasz után. Egy kicsit elgondolkodik, majd megrázza a fejét.
- Nem, de a fejem eszméletlenül hasogat.
- Örüljön neki, hogy van amije hasogathat. Az anyukája nem tanította meg, hogy idegen bácsiktól nem fogadunk el kétes eredetû italokat? – ezt megmosolygom, de csak mert pont õcinizmussal adja elõ. Lou felvonja a szemöldökét és közelebb lépdel.
- Nem tudom mi történt, én csak arra emlékszem, hogy bementem egy klubba, rendeltem egy italt, de utána már csak foltok, vagy inkább az sem. Ha bajban voltam és segítettek köszönöm! Most viszont mennék, hol vannak a ruháim? – ahogy ezt kimondja megszédül. Azonnal mellõzöm a kévét és hozzá lépve megtámogatom.
- A ruhád sajna tönkre ment, és amúgy sem vagy olyan állapotban, hogy szaladgálj. – ültetem le, de érzem szíve szerint elküldene a picsába. Nem örül neki, hogy láthat az már egyszer szent.
- Nem akarok itt maradni, majd otthon pihenek… - vágja rá határozottan, mire apámnál kiborul a bili, és fölpattanva lekever egyet Lounak. Azonnal fölpattanok és mint egy választó fal közéjük állok. Nem tudom mit tehetnék, így csak igyekszem gátat szabni az esetleges erõszaknak.
- Kicsit hátrébb az agarakkal! Nekünk köszönheti, hogy nem lett kicsipkézve az a csinos pofija! Büdös a légkör? Szokjon hozzá, mert istenemre nem szabadul tõlünk!! – nagyon ki van akadva, pedig igazán nem érzem, hogy oka lenne rá.
- Uram kérem, ezzel halálra rémiszti. Nem kért a segítségünkbõl. – próbálom nyugtatni, de Lou úgy tûnik cseppet sem fél tõle. Fölpattan és bár járása ingatag, lazán ugat vissza apámnak.
- Már megköszöntem, mit vár, hogy hajbókolva csókolgassam a lába nyomát? Azt lesheti. – nem is tudom eldönteni, melyikük a nagyobb kiskakas jelen pillanatban.
- Nem kell hajbókolnia, de még így is lóg nekem egy bocsánattal!! – szóval innen fúj a szél, még mindig a csókon lovagol? De miért?
- Bocsánatot, mégis miért??! – háborodik fel, és immár úgy érzem, jobb ha visszavonulok.
- Amiért lesmárolt!! Rühellem a buzikat. – Lou egy pillanatra ledöbben, de gyorsabban vág az esze, mint az elsõre látszik.
- Még, hogy én magát? Az ki van csukva. Amúgy is leszarom, hogy mit rühell, én meg a maffiózókat rühellem, mégis belekényszerít!! Amúgy sem emlékszem arra a csókra, de ha megtettem, hát õszinte részvétem… - ettõl a kirohanástól, ismét megszédül és visszaül. Az arca kipirul, ahol apám megütötte, de nem is foglalkozik vele.
- Készítek kávét, meg hozok egy fájdalomcsillapítót. – szólok közbe, és magukra hagyom õket, de azért hallótávolságon belül maradok.

MIRIA ESKÜSZÖM EZ AZ UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS! HA LEGKÖZELEBB IS LÁTOM, HOGY A MEGJEGYZÉS RÉSZRE SMILEYT TESZEL, TÖRLÖM A BEJEGYZÉSEDET!

-Clark! -Wilson idegesítõen aggodalmas és odafigyelõ hangja töri meg az étert.