Amikor úgy érzed, az életet teljesen, totálisan lényegtelen… amikor a napjaid annyira unalmasak és egyhangúak, hogy legszívesebben ordítva adnád a világ tudtára, hogy ez így kurvára nincsen jól… Amikor legszívesebben fejbe lõnéd magad orosz rulettezés közben, vagy beleugranál a kútba, csak mert azt mondják neked, mert már annyira eleged van az életbõl, hogy ez legalább egy kis szórakozást hoz az életedbe… na, olyankor érzed úgy magad, ahogyan én érzem magam azóta, hogy ebben a nyomorék iskolában kell rohadnom.

Fekszem a kolesz ágyán, bámulom a hófehérre mázolt plafont, keresve rajtuk a hajszálrepedéseket, és a pókok hálóit, és azon gondolkozom, mégis mi a francot szarhattam el ennyire az életemmel. Tizenkilenc éves vagyok, a csajok dögölnek utánam, mindenki az én barátom akar lenni, mindenki csak az én kegyeimet keresi.

Minden péntek, szombat este kilógok a suli területérõl a haverokkal, hogy elmenjek a szokásos, egyre unalmasabb, és borzalmasabb bulikba, csak hogy aztán pénzeljem azokat a piócákat, meg megismerkedtethessem õket a legjobb minõségû csajokkal. Én meg csak állok ott a pult mellett, minden egyes alkalommal, és azon gondolkozom, mi a francot keresek én ott. Aztán jön egy csaj, szebb, mint a többi, rám akaszkodik, és hagyja magát megdugni, abban a reményben, hogy ha össze tud velem jönni, akkor majd én pénzelem neki a költséges marhaságait.

Hét közben meg a szokásos talpnyalás, a szokásos dög unalom, és a szokásos mindenki által körül ugrálásom.

És mégsem. Mégsem keresi mindenki a kegyeimet, mégsem akar mindenki az én barátom lenni, mégsem döglik utánam minden csaj, mégsem ugrál engem mindenki körül. Egyrészt, mert ezek mind a Greystone családból akarnak egy darabot, másrészt pedig… Percy az, aki miatt az egész iskola, az egész környék meg van osztva. Õ az, aki elvesz tõlem mindent, még saját magamat is önmagam ellen fordít.

Minden nap ugyanaz a monoton, unalmas, borzalmas menetrend. Még a szavak is szinte ugyanazok, ugyanúgy nyalnak nekem a haveroknak mondott illetõk, ugyanúgy próbálja meg Percy fölcseszni az agyamat és ugyanúgy dicsérnek agyba-fõbe a tanárok. Még a Percyvel való összehasonlítgatásom is a mindennapi rutin része.

Ráadásul még a hétköznap esti önsajnáltatásom is a kibaszott napi program része! Ez nagyon szánalmas. Apám pépesre verne, ha látna most ilyen unott állapotban, hajszálnyira attól, hogy ne a legjobb legyek, hanem fej-fej mellett az egyik legjobb. A Greystone család nem engedhet meg ilyen borzalmat, igaz, apám? Nem engedhet meg barátokat, nem engedhet meg kudarcot, nem engedhet meg életet, nem engedhet meg semmit sem. Vagy legalábbis te úgy gondolod, hogy nem engedhetek meg magamnak, nehogy tönkre tegyem a család jó hírét…

Sóhajtok, és felülök az ágyon. Odakint már sötét van, az ég is dühöng. A nagy önsajnáltatásban észre sem vettem, de eleredt az esõ, vihar készülõdik. Imádom ezt az idõt. A levegõ ilyenkor a legjobb illatú, a legtökéletesebb hõmérsékletû, és teljes mértékben tükrözi ez az idõjárás az én érzelmeimet. Szeretem az esõt, szeretem a vihart.

Szeretem az õszt.

Tudom, merre kell menni, hogy senki ne vegyen észre, tudom, hogy hogyan kell elhitetni másokkal azt, hogy én idebent tanulok, esetleg már alszom, nem pedig kint császkálok, és ázom az esõben. Szerencsére apám elintézte, hogy saját fürdõszobás szobám legyen, így még attól sem kell tartanom, hogy ha esetleg teljesen eláznék, akkor hogyan kerüljem el azt, hogy lebukjak. Hisz ilyenkor, kilenc után ki már nem lehet menni, tízkor meg már takarodó van. Ilyen szigorúak a szabályok, pedig egy elit, bentlakásos fiú iskolában vagyunk – vagy éppen ezért…?

Egy kisebb kerülõvel, de sikerül észrevétlenül kijutnom a szabadba. Bár kapucni van rajtam, és csak két pillanat óta vagyok levegõn, máris majdnem teljesen eláztam. De jó ez így. Megnyugtató. Bár nem mondanám, hogy sikerül lecsillapítania háborgó, az egész világot, és magamat is utáló lelkemet, de segít abban, hogy a fejem kissé kiszellõzzön, és ne kövessek el valami meggondolatlanul idióta tettet.

Mondjuk, ne kezdjek el térden állva könyörögni Percynek, hogy bocsásson meg, igazán nem akartam elhagyni, nem akartam ellökni magamtól, de apám agyon vert volna, ha nem teszem meg. Vagy éppen ne hívjam fel apámat, és mondjam meg neki, hogy mennyire utálom, és megvetem õt, és hogy nem akarok soha többé sem a fia, sem az örököse lenni.

Egyik sem lenne túl jó ötlet, holnapra mind a kettõt megbánnám. Ez biztos. Még ha szívem szerint ezek mindegyikét megtenném legszívesebben, az biztos, hogy megbánnám õket. Hiszen apám nélkül hová mehetnék? Oké, hogy van egy halom pénzem, de csak apám révén. Ha õ nem tartana fiának, otthontalan, iskolátlan, nincstelen senkivé válnék. Nincs egy barátom sem, aki segítene rajtam, tudom jól. Nincsenek illúzióim.

Percy meg… biztosan nagyon utál, élvezettel alázna porig. Szóval jobb is, ha kiszellõztetem a fejem. Viszont lassan kezdek már eléggé szétázni, de bemenni még nem igazán szándékozom, így az udvar eddig felfedezetlen részein kezdek el bolyongani. A szokásos helyeimen kívül nem nagyon szoktam más merre járni, hiszen a csodálóim körében úgyis tök mindegy, merre vagyok, ha meg magányra vágynék, nap közben az udvaron nem nagyon találnám meg, erre való a szobám. Ám most nincs itt kint senki, így nem kell attól tartanom, hogy bárkibe belefuthatnék.

Egy pillanatra viszont mintha látnék valakit, egy padon ülve, ernyõvel a kezében, ám mikor meg akarnék fordulni, hogy ne vegyen észre, rájövök: nem kell tõle félnem, hisz az csak egy szobor. Régóta járok már ide, de ezzel a szoborral, ezzel a paddal még nem találkoztam, ám most pont tökéletesen jól jön. Nem kell visszamennem, de nem is fogok szétázni, látom, hogy az esernyõje alatt teljesen száraz a pad. Kész tökély!

Szinte lezuttyanok a padra, kapucnimat egybõl lekapom fejemrõl, hogy hajam ne legyen még vizesebb, és beletúrok. Nagyot sóhajtva fordítom az ég felé a fejemet, és élvezem a sötétszürke, viharos égboltot. Csodálatos. Nincs is szebb, tökéletesebb a természetnél.

Gondolataim viszont egyre csak borús irányt vesznek, és már nem bírom magam visszafogni, nem bírom a tökéletesség álcáját magamon tartani: elkezdek zokogni. Cseppet sem férfias, ám ez már nagyon kellett. Túl sok éven át tartottam magamban könnyeimet, hiszen egy férfi sosem sírhat. Ezt az egy leckét teljesen megtanultam, az elsõ két alkalommal, mikor apám még tovább vert, csak mert a fájdalomtól elkezdtem könnyezni, és könyörögve kértem, hogy hagyjon békén. Olyan tíz éves lehettem ekkor…

Szórakozottan a szoborra pillantok, igazán szép mûalkotás. Szeretem a mûvészeteket is, nem csak a természetet, ám most mégsem képes egyik sem elterelni a figyelmemet. Csak szenvedni tudok, mélyen belemerültem az önsajnáltatás bûzölgõ mocsarába.

Végül sikerül túljutnom a mélyponton, a szobor megnyugtató, biztonságot és megértést árasztó hûvös magánya segítségével. Köszönöm, szobor. Fölállok, és bár még mindig esik az esõ, úgy eláztam, hogy tök mindegy, hogy rajtam van-e a kapucni, vagy sem, szóval föl sem teszem. Még mielõtt eltakarnám a szobrot a fák, visszafordulok, megjegyzem magamnak, hogy ez itt van. Ide még biztos, hogy vissza fogok térni!

---*---*---*---

Másnap ismét kimegyek a kertbe, de most fényes nappal, könyvvel a kezemben. Igen, néha még én is szoktam olvasni. Lábaim, miután páran megzavarnak magányos olvasásomban, amihez most rettentõen nincsen kedvem, öntudatlanul is a tegnapi padhoz találnak. A szobor arcát most jobban meg tudom figyelni, és eléggé elcsodálkozom, mikor meglátom, milyen élethû. Ha nem lenne ilyen üres az arckifejezése, és nem ülne ilyen mereven, még azt is hihetném, hogy egy igazi ember, csak egy kicsit elbambult. Érdekes…

Végül leülök mellé, és folytatom olvasnivalómat. A Mester és Margarita. Érdekes olvasmány, bár én inkább maradnék az Anyeginnél. Azt valahogyan… sokkal jobban át tudom érezni, hiszen eléggé sok párhuzamot tudok vonni magam, és Anyegin között. Mind a ketten a felesleges ember kategóriájába tartozunk, neki sincsen jobb, se több dolga, mint nekem. Csak annyi a különbség, hogy õ, bár szenverészik, nem akar ellene semmit sem tenni, én viszont legszívesebben kitörnék a rám kényszerített keretek közül. De nem tudok. Még nem.

Halk zongoraszó dallamát fújja a szél errefelé. Általában nem szeretem a zongorát, sem a hegedût, hiszen azok nekem túl szolid hangszerek, én meg a rockot, nagyon maximum a technót bírom, ám most jól esik. Olyan, mintha itt megállt volna az idõ. Nincs körülöttem senki, nem kell megjátszanom magam, nem kell senkinek sem megfelelnem, csak magamnak. Halványan elmosolyodok, szinte észre sem veszem, olyan halványan, majd folytatom az olvasnivalómat.

Nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy ilyen jól éreztem magamat valahol. Még a szobámban is olyan, mintha össze akarnának nyomni a falak, mintha megfulladnék. Itt viszont olyan nyugodt, olyan csendes, olyan jó. Nem akarok fölkelni innen, nem is tenném, ha nem csak érezném, de már hallanám is a saját gyomrom korgását. Észre sem vettem, hogy már ilyen régóta kint vagyok, hogy már ebédidõ van. Kezemet a hasamra teszem, hogy csillapítsam a morgását, hiszen attól még, hogy dél környékére jár az idõ, nem biztos, hogy már ebéd is van. Ránézek az órámra, de még mielõtt beazonosíthatnám az idõt, megszólal a nagyharang. Áh, szóval nem csak azért vagyok éhes, mert nem reggeliztem, hanem azért is, mert egy óra van, pont ebédidõ.

Fölállok a padról, kicsit leporolom a fenekemet, hiszen ki tudja, mennyire lett koszos, majd elindulok. Csak pár lépést teszek, de megállok, és bizonytalanul hátranézek. Elhúzom a számat, nem tudom, mit csináljak. A könyvemet biztosan nem fogom bevinni az ebédlõbe, még azt hinnék, hogy nem vagyok elég menõ, hiszen olvasok, ráadásul szépirodalmat, a szobámba visszamenni meg nem akarok, mivel utána úgyis visszajönnék ide, hacsak nem jön közbe valami. Itt hagyni viszont nem szívesen hagyom itt, ahol bárki ellophatja.

Másodszorra is megszólalnak a harangok, jelezve, hogy mindenkinek tessék befáradni az ebédlõbe, különben nem marad kaja. Na, jól van. Marad a könyv.

Leteszem a padra, aztán nem is tudom, milyen indíttatásból, de a szoborhoz fordulok, mintha egy ember lenne.

- Vigyázol rá nekem? Késõbb visszajövök, addig viszont itt hagynám, ha nem gond. – Megrázom a fejem, de hülye vagyok. Nem hiszem el, hogy juthatott ilyen az eszembe, hogy szoborral társalgok… Idióta, idióta, idióta! De legalább nem kell attól aggódnom, hogy valaki észrevette, és sürgõsen beutalna a bolondok házába, hiszen nincs a közelben senki más, csak én. Megütöm a fejemet, hátha az kiûzi ezeket a hülyeségeket a fejembõl, miszerint ez az élethû szobor tényleg nem engedi majd, hogy ellopják a könyvemet, majd a fejemet rázva visszasietek a kollégiumba. Azt hiszem, az agyamra ment az olvasás és az egyedüllét.

Mintha nem is én volnék, aki átéli a mai ebédet. Mintha valaki más volna a saját testemben, valaki más beszélne helyettem, valaki más szekálná az embereket a nevemben, én pedig kívülrõl nézném magam. Látom, ahogyan az úgynevezett barátaim körülvesznek, és a ma esti buliról dumálnak, miközben én tele szájjal vigyorgok rájuk, és bólogatok, hogy naná, hogy megyünk ma is, és naná, hogy meghívok mindenkit egy italra. Látom, ahogyan elmegy mögöttem a valaha volt legjobb barátom, jelenlegi vetélytársam, és bár nem fordulok hátra, mégis, mintha a saját szememmel látnám, hogy kis szomorúság jelenik meg a szemeiben. Furcsa élmény. Olvastam valahol, valamikor olyanról, mint testen kívüli élmény. Valami ilyesmit élhetek át, hiszen látom saját magamat is, nem csak a többieket, viszont sohasem hallottam arról, hogy aki ezt átéli, az közben tud beszélni is közben.

Végül szerencsére az ebédnek is vége, és bár a többiek rángatnak, hogy bizony menjek már el velük csesztetni az alattunk levõ osztályos tanulókat, viszont semmi kedvem nincs hozzá. Inkább visszamennék a szoborhoz, és olvasnék, így pár kifogással lerázom õket, és visszasétálok az új kedvenc helyemre. Valamilyen szinten várom, hogy a pad ugyanolyan érintetlen maradjon, mint ahogy hagytam, rajta a könyvemmel, ahogyan azt kértem a szobortól, ám a másik felem nagyban anyázik az egyik felem miatt, és nagyban üvöltözi, hogy „én megmondtam, hogy õrült vagy!”, mikor csalódok a látványban.

Igen, a könyv még mindig ott van. Csak az a gáz, hogy ez bizonyos valakinek a kezében.

- Lám csak, lám! – vigyorogja Percy, ahogyan meglát. – Csak nem? – tettet hitetlenkedést a könyvemre pillantva. – Te tudsz olvasni? – kerekíti el a szemeit gúnyosan, mintha nem tudná, hogy egyrészt, tudok olvasni, másrészt pedig hogy nem véletlenül van csak a második helyen a jegyek terén. Tudja nagyon jól, hogy tanulok, nem pedig a nevem miatt kapom a jó jegyeket, de szeret úgy tenni, mintha csak õ tanulna sokat, én pedig kis elkényeztetett senki vagyok.

- Csak nem lopni próbálsz? – vágok vissza. Tudom jól, hogy nincs szüksége rá, hogy ellopja a könyvem, viszont ha valaki teljesen véletlenül szólna a felügyelõ tanárnak, hogy van nála egy bizonyos könyv, amibe az én nevem van beleírva… az nem igazán vetne rá túl jó fényt. Tehát jobb, ha békén hagy, különben meglátja, hogy miért is én vagyok a legjobb, és nem a pénzem miatt.

- Nem kell nekem a tetves könyved! – dobja nekem a könyvemet, és föláll a padról. – Viszont figyelmeztetlek! Ne tegyél keresztbe nekem, mert megbánod. Olyanokat tudok rólad, aminek nem örülnél, ha kitudódna. – Ohh, szóval már te is fenyegetõzöl? Rendben van, ha te így, én is így!

- Ne hidd, hogy csak te tudsz rólam dolgokat – vonom meg a vállam, mintha nem törõdnék az egésszel. Ez nem teljesen igaz, hiszen eléggé rossz lenne, ha pár dolog kiderülne rólam, de igazából az a jó, hogy róla sokkal rosszabb dolgok derülnének ki. Mondjuk egy bizonyos éjszaka, amikor õ, és egy másik srác… és bizony õ volt alul, nem a másik. Szóval rólam ilyenek nem derülnének ki, az biztos. Az viszont már más kérdés, hogy az éjjeli kis kisurranásainknak annyi lenne, ha az igazgató tudomására jutna a dolog. Persze, tudom, hogy tudja, hogy a fiúkkal ki szoktunk jutni, viszont az a hallgatólagos megegyezés van, hogy amíg nem jelentenek föl minket akárhol – nála, vagy akár a rendõrségen – addig nyugodtan. Ha viszont valaki más is észreveszi, nekünk annyi.

- Csak hagyj engem békén! - kiáltja dühösen, de egyben kétségbeesetten, és elviharzik. Értetlenül bámulok utána, hiszen oké, hogy fenyegettem, de hogy lehet ilyen érzékeny? Õ is fenyegetett engem, akkor meg mi a franc a baja?! Mondjuk, igazából nem nagyon érdekel, csak eléggé fura, hogy most ilyen kis érzékeny lett. Eddig sohasem viselkedett így, és… na, jól van, egy icike-picike részem, ami még mindig a barátomnak gondolja õt, aggódik érte. Mert ez azért tényleg eléggé furcsa tõle, hiszen õ kezdte az egészet azzal, hogy idejött, elvette a könyvemet, és fenyegetett, viszont még neki állt följebb. Na, mindegy.

- Kösz, hogy vigyáztál a könyvemre - morgom a szobornak, ahogyan levágódok a padra, és sóhajtok egy nagyot. De hülye vagyok… nem csak, hogy beszélek egy szoborhoz, még le is szúrom. Asszem, tényleg kezdek megõrülni.

- Azért én is jó vagyok… egy szoborral beszélgetek… - mondom ki hangosan is, de mondjuk az sem sokkal jobb, ha magammal beszélgetek. Fejben még oké, de hogy hangosan is…

 - Hajj… - sóhajtok föl keservesen ismét. Nem tudom, mit csinálják vele. Lehet, békén kellene hagynom tényleg, még ha a többiek gyengének is tartanának emiatt. Viszont nem akarom, hogy még ennél is jobban megutaljon, hiszen az addig oké, hogy elárultam a barátságunkat, de nem akarom a kifejezett kérését is félvállról venni. Még mindig kedvelem õt, már amikor nem fenyeget. Szóval, ha õ sem fog keresztbe tenni nekem, én sem fogok keresztbe tenni neki.

Megrázom a fejemet, próbálom kiûzni a gondolataim közül Percyt és inkább a könyvemre koncentrálok. Kinyitom, ahol abbahagytam, ám nem csak a könyvjelzõmet, hanem egy darab papírt is találok benne.

Valószínûleg, ha tudtam is beszélni veled, nem sikerült túl jól, így inkább itt is leírom. Nem próbálom átvenni a helyedet többet, szóval kérlek, hagyj nekem békét, ne kössetek belém többet a haverjaiddal. Ha valaha is jelentett valamit a barátságunk, tedd meg nekem. - Percy

Huh… ez nagyon nem hangzik túl jól. Lehet, hogy ez csak valami átverés, de az a helyzet, hogy ismerem eléggé Percyt ahhoz, hogy tudjam ez nem az. Ezt teljesen komolyan gondolja, és én természetesen megadom, amit kér, de… aggódom. Be kell, hogy valljam, eléggé aggódom miatta.

- Na, most már tényleg tanácstalan vagyok. Kár, hogy csak egy szobor vagy, és nem tudsz válaszolni, most elég nagy szükségem volna egy tanácsra - mondom a szobornak. Hiába várok, választ nem kapok, így inkább hagyom a fenébe a gondolkozást mostanra, és még a könyvet is becsukom. Azt hiszem, most tényleg rám fér az a bizonyos buli, szóval megyek is készülõdni.

Viszlát, szobor, majd még találkozunk…

(mjúzik)

Olyan szép az õsz!

Azt hiszem, ez a második kedvenc évszakom, a tél után. A tavaszt és a nyarat is szeretem, de ez a két, hidegebb… valahogy több örömet szerez. Ilyenkor mindig vannak diákok, nyáron mindig egyedül vagyok, nem zenélnek, nem nevetnek, nem bújnak el a bokrok között, nem jönnek hozzám. Ahogy a barnás levelek lágyan lehullanak, lustán fújja õket az õszi szél, az olyan csodás. Lágyan táncolnak, finoman lebegnek és hullanak alá cakkosan a földre, amit meleg színükkel terítenek be. Meleg szín. Nem tudom, milyen az a meleg, emlegetni szokták. A barna és a piros meleg színek, a sötétebb narancs is, a levelek felveszik ezeket az árnyalatokat, beborítják a talajt, mielõtt jön a tél.

Kristályos, fagyott vízcseppek hullanak az égbõl, néhányan le szokták rólam söprögetni a pelyheket, elolvad a kezükön, vízzé válik. Finoman gyöngyözik az ujjbegyeiken, átnedvesednek tõlük a kesztyûk és a sapkák, megannyi vizes, begöndörödött hajat láttam már. Milyen érzés lehet fázni? Furcsa pöttyök türemkednek ki a bõrükön, ha megcsapja meztelen bõrüket a hideg, fázósan húzódnak össze, fõleg, ha párban vannak. Akkor összebújnak, melengetik egymás kezét, csókolgatják a kipirult bõrt a másik arcán, szaladnak befelé. Az ablakokon látni szoktam, hogy gõzölgõ csészéket tartanak maguk elõtt, a fölé görnyedve olvasgatnak a párkányon, vagy tanulnak.

Olyan szép az õsz! A tél is!

Felcsendül egy hegedû hangja, lágyabb, melankólikusabb –azt hiszem így nevezik-, ha jól emlékszem, ezt a zenét csak egy fiú szokta mindig eljátszani, azt hiszem, Jonának hívják. Olyan szépen játszik! Mintha a természetet szólítaná elõ, erre a dallamra hullanak lágyan a levelek, huppannak le új helyükre, biztos várják, hogy valaki végre rájuk lépjen és hasznosak legyenek. Én is hasznos vagyok!

A szemben levõ bokrokat tegnap metszették meg, miután két fiú összeverekedett és beleestek, kis híján kiszakítva a helyérõl szerencsétlen bokrokat. Azt hiszem, az egyik féltékeny volt. És a másiknak fájt. Milyen az a féltékenység? Harmadik fiút emlegettek, de nem igazán tudom mire céloztak. Ismerem azt a fiút, Terence-nek hívják, most jött idén, de ez a két fiú idõsebb, ballagni fognak. Nem lehet jó dolog a féltékenység, mert fájt nekik. Nem szeretem, ha szomorúak vagy bánatosak, olyankor az arcuk… nem mosolyog. Nem nevetnek, nem látom a fehér fogaikat. Ilyenkor zárt a szájuk, a széle le is görbül.

Szürke, nehéz felhõk borítják be az eget, sok-sok árnyék nyúlik meg és töltik ki az udvart egészen. A hegedû hangját halk dörrenések, kisebb fénynyalábok szakítják félbe. Ezt viharnak nevezik, és tudom, hogy esni fog. Sokan szaladnak máris, tõlem is ellökik magukat, a fejük fölé emelik a táskájukat, pillanatokon belül szakadni kezd az égbõl a víz. Sötétre színezi a zsenge leveleket, az öregebb, szárazabb leveleken kopog, darabokat kapdos ki belõlük, majd azok is teljesen átnedvesednek, veszítenek kiszáradt tartásukból és a földre simulnak. Olyan szép!

Az esõnek is csodaszép hangja van, mikor kopog a tetõkön! És a hegedûvel együtt olyan lágy és mégis pattogós! Hagyom, hogy a zene és az esõ hangja elvarázsoljon, ezektõl mindig élõnek érzem magam, néha azon kapom magam, hogy fontolgatom, hogy felemeljem a lábaimat. De sajnos nem tudom, egyáltalán nem tudok mozdulni, azt sem érzem, hogy kopog az esõ a fejemen, csak látom, hogy a karomon és az esernyõmön folyik. A padon száraz a hely, ahonnan kiugrott a két fiatal, nem fúj a szél, nem is lesz vizes.

Nagyon gyorsan besötétedett, a hegedûszó is elhalkul, valakik tapsolnak, akikhez én úgy szeretnék csatlakozni! Én is hallottam! Csodálatos volt, annyira gyönyörû! Játssz még! Annyira szeretném…

Biztos késõre jár, mennek már aludni, vagy tanulni. Holnap lesz csütörtök, azt hiszem. Tegnap kiabálta az egyik tanár a verekedõknek, hogy „Még csak kedd van!”, tehát tényleg csütörtök. Most, hogy a zene elhallgatott, kicsit egyedül érzem magam, de az esõcseppek levernek pár gyengén kapaszkodó levelet, elbûvölve nézem, ahogy a nedvesség legyûri a kis sárgás aranyost. Aranyosnak fogom hívni!

Olyan kis apró, jelentéktelen, mégis olyan pompás színe van, mint semmilyen más növénynek körülöttünk. Beszélgetni szeretnék vele, de nem tudok beszélni, és õ sem. Régen volt itt egy fiú, aki a noteszébe irogatva figyelte a levélkéket, Õ is kiválasztott magának egy Aranyost, kérdezgetett, hogy szerintem is lenyûgözõ-e. Különös szavakat használt, amiket gyakran nem értettem, „Mûvész!” legyintettek rá sokan, akik ide akartak ülni, de már mellém kuporodott. Állandó jelleggel volt nála egy üveg víz, mindig nekem dõlt, annyira sajnáltam, hogy nem érzem.

Hangosan kopog az esõ a fák között, hallom, ahogy elkenõdnek az esernyõm tetején. Figyelmesen hallgatom a kopogást, szeretek benne észrevenni ütemeket, ismétlõdõ hangokat, mintha zene lenne. Nem sokáig hallgathatom, bár ezt nem igazán tudom megmondani, nem ismerem az idõt. Csak azt tudom, hogy van, mikor a Nap nagyon gyengén süt, van mikor erõsen, majd megint gyengén. Elõször felkel, felkapaszkodik, majd leereszkedik és eltûnik a cserepek mögött. Biztos a külsõ udvarban van helye, mint nekem itt, bent! Lehet, hogy a pályáknál van? Sokat emlegetik a pályákat, de oda már nem látok ki, túl sok az oszlop, a fal és cserép, túl sok a növény.

Teljesen besötétedik, odabent égnek a lámpák, fürdéshez és filmezéshez készülõdnek, vannak, akik az ablakban üldögélnek, hangosan mondják fel a holnapra feladott leckét. Nevetés, kiabálás, látom, hogy néhányszor szaladnak is a folyosón. Boldogan lesem õket, lopkodok pillanatokat az életükbõl. Megint ott van Gregory, épp internetet lop, hogy üzenhessen a barátainak, akik nem ebbe az iskolába járnak. Érkezik is Mrs. Gritelly, hogy elhessegesse onnan, szemüvege fenyegetõn villan meg a folyosó lámpafényében. Furcsa, a fény náluk odabent továbbra is ég, melegen. Idekint sötét van és hideg, a Hold fehéres fénye csak itt-ott bukkan elõ a felhõk körül, majd teljesen el is tûnik.

Vágyom rá, hogy én is bemehessek oda, annyira jó lehet! Minden csupa fény, nevetés, mindenki oda húzódik be, ha ilyen az idõ. Bögréket fognak, van, aki kinyitja az ablakot, kihajol, beleszagol a levegõbe. Biztos jó illata lehet! Úgy megkérdezném!

Váratlanul támad zaj a tegnap letrimbolt bokrok között, egy fiút látok meg. Fekete pulóver van rajta, a fejére húzta a csuklyáját, de már teljesen elázott. Jaj, gyere! Ide gyere! Itt nem fog rád esni az esõ, nézz rám!

Le is zuhan a padra, behúzódik az esernyõ alá, leveti a csuklyáját és a hajába túr. Ugyanolyan, mint Aranyos színe! Nem is láttam még ilyen hajú fiút, nagyon szép! De… Mi a baj? Hm? Meséld el! Én meghallgatlak, figyelek rád! Reszketegen felsóhajt, az arcát az ég felé fordítja, nem tudom, hogy most sír, vagy csak az esõcseppek szánkáznak le az arcán. Jaj, nem szabad sírni! Olyan szép a világ! Nézd, van ott egy levél, ami olyan, mint te!

Lassan felnyílnak a szemei, csodaszép, mint mikor a zsenge zöld levelek sötétedni kezdenek, ahogy megérnek a nyárra. Aki ilyen szép, az nem lehet szomorú! Ruhájának ujjából csurog a víz, ahogy végigsimít az arcán, a vállai némán rázkódnak. Ne sírj! Itt vagyok neked, nézd!

Végre rám néz, jaj de szép szemeid vannak! Hát szabad ezeket sírásra használni? Nézd, semmi baj nincs, nem is esik rád az esõ, az esernyõm alatt vagy. Itt senki sem lát, bármit megtehetsz. Pár pillanatig néz rám csak, annyira szeretném, ha a mosolyom szélesebb lenne, ha az én szemem is csilloghatna, ha esetleg megölelhetném… attól mindig olyan boldogok szoktak lenni, láttam. Megsimogatnám a fejét is, azt is gyakran csinálják, biztos jól esne neki.

Hátradõl a padon, a tarkójához pontosan illik a pad hátsó része, nem tudom hogy is hívják azt a részt… Sokáig ül így, összeszorítja a szemeit, néha kinyitja, az arckifejezése eltorzul, néha lehajol, a lábai közé hajtja a fejét. Csendben van, az esõ kopogását már nem is hallom, nem köt már le. Csak nézem, annyira vágyom, hogy segíthessek neki, de semmi mást nem tudok tenni, mint tartani az esernyõt, hogy ne legyen vizes. Ne legyél szomorú…

Be kellene menned, meg fogsz fázni, beteg leszel. Olyankor is piros az emberek arca, de nem a boldogságtól, furcsa hangok törnek ki belõlük, olyan karcos, fájdalmas hang. Nagyon rossz hallani… Egyszer az egyik fiú a kórusból ilyet csinált, nem énekelt nagyon sokáig, úgy hiányzott… Betakarnálak, de nem tudom levenni a ruhámat, nincs nálam semmi. Meg fogsz fázni! Menj be, tényleg, rosszul leszel, ne járj úgy, mint Aranyos! Kicsit nekem dõl, lehet, hogy elbóbiskolt. Jaj, nem szabad! Tessék felkelni, hideg lehetek neked. Felnéz rám megint, felsóhajt. Mid fáj? Mesélj nekem…

Egyszer csak feláll, megtörli az arcát a kezeivel és elindul arra, amerrõl jött. Megfordul, futólag rám pillant még utoljára, majd eltûnik a tuják között, látom, ahogy a csodás hajzata mozog, mint egy lámpás.

Én mindig itt vagyok, bármikor jöhetsz, akár holnap is! Jó? Ne legyél szomorú, ne sírj, ki fog sütni a nap, és akkor megszárad a hajad is, az arcod is, a szemeid is. Csak meg kell várni, míg megtalál! Holnap is itt leszek! Várok rád, ha szeretnéd, meg is hallgatlak, ha szeretnéd, mert hallok ám… Vigyázz magadra, meg ne fázz! Siess be, oda be, a meleg, fényes szobádba! Jó lesz ott, hidd el. Senkinek sem mesélem el, hogy szomorú voltál, minden titkot megõrzök. Bizony, senkinek sem mondom el, soha.

***

Másnap látom az udvaron, egyedül sétál, nincs vele senki. Nem piros az arca. Nem beteg, de nem is nevet, nem boldog. Néhány fiú köré gyûlik, furcsa mosoly kerül az arcára, az érkezettek meglapogatják a vállát, majd a hangos csengõszóra mindannyian elindulnak a termek felé. A vállára lendíti a táskáját, úgy halad a csoport élén, a pedig többiek követik, akármerre fordul. Ó, biztos Õ is olyan fiú! Olyan nagy és erõs, akit bálványoznak! Engem is bálványoztak már! Csak én nem vagyok nagy és erõs, mellettem már nem áll senki… De jó tudni, hogy vannak vele mások is, de a viselkedése velük… nem is tudom, olyan különös…

Mielõtt belép az ajtón, látom, hogy a tekintete errefelé téved egy apró, esõcseppnyi pillanatra. Jaj, én látlak ám! Te nem látsz, de itt vagyok! Menj csak órára, sokat fogsz tanulni, annyi mindent, amit én fel sem foghatok. Elindul befelé, el is tûnik a vörös téglás falak mögött, néha egy-két oszlopnál látom azt a csodás, Aranyos haját. Tényleg, Aranyos! Keresem a tekintetemmel, meg is találom az egyik nagyobb kupac levéltömeg alatt a szárát. Sajnálom, nem tudlak kihúzni onnan… De szemmel tartalak! Ó, valaki zongorázik! Ez a darab a kedvencem! Ez biztos Robert, néha el szokott egy hangot ütni, de én nagyon szeretem Robertet!

***

Véget ér a tanítás, csengetés, a diákok laza nyakkendõvel lépnek ki az ajtókon, kitódulnak a kerengõbe, majd onnan az udvarra özönlenek, aki teheti padot foglal be magának, némileg felszáradt már a tegnap éjjel esett esõ. Nem olyan régen volt itt a gondnok úr, felsöprögette a leveleket a kockákról, Aranyos messzire elkerült valahová, egy zöld bödönbe tuszkolták, a többi társával együtt. Úgy sajnálom, nem is találtam másikat azóta, aki csak hasonlított volna rá. Kivéve azt a fiút, akinek a haja ugyanolyan sárga, mint az övé volt.

Meg is látom, hogy az egyik padon ül, a sötétkék egyenruha nagyon jól áll neki, olyan, mintha az égkék vállakon a nap üldögélne. Olyan jó lenne megkérdezni tõle, hogy a Nap tényleg kint van a pályákon? És hová viszi a gondnok úr Aranyost? Mi fog történni?

A táskájából egy könyvet vesz elõ, biztos napozni akar egy kicsit, azért ült oda ki. Most nincs vele senki kivételesen, láttam a folyosói ablakoknál, hogy ott is kísérik sokan, sehová nem megy egyedül. A vele szemben levõ padon hangos nevetés támad, megörülve hallom meg a hangokat, amiket annyira szeretek, mint magát az õszt! Megrázza a fejét, a táska szíját átlendíti a fején, elindul felém. Jaj, idejössz? Gyere csak! Nincs itt most senki, nem olyan régen ment el egy fiú, aki furcsa ábrákat rajzolt a füzetébe. Nem tudtam, mit jelent.

 Meg is érkezik, kicsit nézegeti az arcomat, majd leül mellém a padra, felnyitja újra a könyvet és olvasni kezd. Bizony, itt kicsit nagyobb a csend, halkabban ér el a zsivaj, amit most nem is bánok. Õ olvas, ahhoz pedig nyugodtság kell, ezt tudom! Ezt tudom ám, van, aki direkt ezért jár ide, mert így tud olvasni. Jobban vagy már?

Meghallja Õ is a zongorát, kissé felemeli a fejét, hogy rendesen elérhessenek hozzá a hangok. Ugye milyen szép? Látod, én itt vagyok, minden rendbejött. Vagy nem?

Nem lett jobb, hogy valamennyire látom is- Aure eddigi ellenszenve nem csillapodott, sõt, ellenkezõleg, átcsapott valami rémülettel vegyes iszonyba. Összezavarta a képet és lassan ott tartottam, hogy elhessegetem, hogy lenyugodjon a légkör, amikor Athena megszólalt. Éles szavak, a hangsúly bántja a fülem, valahol lényembe mar az egész. A szívem pedig dacosan dörömböl, démoni szív, hallgass, hallgass! Galád gondolatokat suttogsz, árnyékot vetsz, csitt-csitt! Ritkán esik meg, de néha érezteti, hogy nem hozzám tartozik, nem lett lényem része, s a vonalak, melyek mellkasomban tartják, ilyenkor izzanak. Valamit mondani akar, figyelmeztetni vagy éreztetni, de nem értem. A lány, Athena, mondanivalója eljut hozzám, de idõbe telik, mire elrendezem a gondolatokat a fejemben, hogy egészet adjanak, valami értelmeset. Aztán hozzám simul, de nem úgy, mint aki közelségre vágyik, inkább mint egy báb, megszokásból, hidegen, érzelemmentesen. Beleborzongtam, az futott át a fejemen, hogy olyan, akár egy  halottat ölelni. Elhessegettem, hallgatva egy picit, hogy valahogy megfogalmazzam, ami nyelvem hegyén hintázott. Néha egyáltalán nem volt egyszerû épkézláb mondatokba önteni azt a zavaros érzetet, ami hatalmába kerített, fõleg, mert másképp érzékeltem a világot, mint a többiek. Mindig mérlegeltem, hogyan mondhatnám el ezt vagy azt az  õ nyelvükön is érthetõen.*
-Szúr a mosolyod...a szavaid olyanok, mintha pengét nyomnál a torkomnak, elszorul tõle a szívem... Szomorúság fog el, ha hozzád érek...Nagyon magányos lehetsz.-*tétován érintem, hiszen nem látom, madaram pedig ijedten menekült elõle. Sötét aura lengi körül, de ami enyémbõl megmaradt, mérsékli ezt, gyengíti, még ha fényem alig pislákol is már. Olyan...megvetõ, rideg, mintha egy fal elõtt állnék, beleütköztem és vakon tapogatózom, hátha lelek rajta egy rést, egy repedést, ahol beleshetek, az egész mögé. Nehezen találtam a szavakat, csak forgattam számban ide-oda, ízlelgettem, mert  az emberi beszéd olyan különös, tarka, árnyalatait nehéz volt megtanulni érezni. És haragszik...haragszik mindenre és mindenkire, bár fogalmam sincs, miért. Bennem nem marad meg a harag, magam sem tudom az okát. A vállát megtalálva ölelem át, ujjaim reménytelenül belegabalyodtak a hajába, elgondolkodva morzsolgatom az egyik tincset. Mi legyen most? Nem akarom elüldözni, de magammal vinni...én nem vagyok gazdának való, egyedül élek, amióta csak lekerültem és nem is tudom, mihez kezdjek vele...Egy hónap...nem tûnik soknak, de néha egyetlen nap is szinte végtelenné nyúlik. És nem értem teljesen, mit szeretne. Test, szenvedély, kehely...furcsa, számomra rejtélyes összeállítás, valami olyan lehet, amirõl az emberek nem beszélnek. Olyan sok rejtegetnivalójuk van, annyi titok és illem, álszentség. Nehezen igazodom el rajtuk. Megsimogatom arcát, bõre hûvös, mint akibõl még nem múlt el az éjszaka hidege.*
-Nekem indulnom kell, várnak rám. Ha akarsz, jöjj velem, ha nem, megvárhatsz itt, beteghez megyek s jobb, ha te a házat elkerülöd. Nem akarlak megkötni, nem akarok parancsolgatni- tégy hát kedved és belátásod szerint, amíg én gyógyítok.-*Finoman bontakozom ki az ölelésbõl, felállva, majd ellenkezést nem tûrve szólítva vállamra Auret, mert csak õ ismeri az utat, ebbe a városba csak nemrég érkeztem. A zsákomat felveszem, benne vannak a gyógynövények és a szerek, amiket magam szárítottam, válogattam, kevertem ki. Tanultam emberektõl is, de az erdõtõl is, aki néha megmosolyogta a halandók balgaságát- megesett, hogy nem tudtak bánni ajándékaival, s aztán átoknak tekintették a félreismert növényt. Várok egy kicsit, hogy eldöntse, akar-e emberek közé menni, vagy olyannyira csalódott felébresztõjében, hogy inkább meghúzza magát itt, az otthonos erdõben...nem tudtam eldönteni, szereti-e vagy ellenkezõleg, gyûlöli, hiszen itt kell töltenie napjainak nagyobbik részét, várakozva, s keserûsége okát sem ismerem még. Azon kaptam magam, hogy megint elkap a kíváncsiság, a vágy, hogy valahogy megértsem, megérintsem...érdekeltek a lelkek, olyanok voltak, mint egy vers, aminek szimbólumait nem érti tisztán senki, csak szépségüket érzi át, mint egy rejtvény, aminek a kulcsát nagyon jól elrejtették, mint a képek, amikben az alakok elbújnak a részletekben... Legyûrtem magamban a késztetést, hogy kérdezzek, mert mindig tömegével tolultak fejembe a kérdések, amiket senki sem szeretett. Toporogtam egy kicsit, aztán elindultam, ideges kalauzomra bízva magam, aki ráterelt az ösvényre, amelyen tegnap rágcsáló pajtásom kísért el.

-Jól van, Airisu...szépen javulsz. Még pár hét, míg meggyógyulsz, de pár nap múlva már felkelhetsz, ha addig jól viseled magad. És legközelebb óvatosan a kutyákkal, ne fuss elõlük, mert mindig gyorsabbak. Most már nem lesz szükség rám, csak azokra, amiket itt hagyok.-*Mosolyogva beszélek, halkan, miközben vissza betakarom a csúnyán összemarcangolt lábú fiút, miután átkötöztem. Összegyûjtöm a használt kötszert, kis gombolyaggá tekerve, fürge mozdulatokkal, majd néhány zacskót teszek az asztalra mellé, mielõtt vállamra dobnám a zsákom. Ai most már rendbe jön, érzem rajta, hogy megtelt életkedvvel. A sebláz és a fertõzés az életét fenyegették, két éjt virrasztottam át mellette, de mostanra túl van a nehezén, már csak a türelmét fogja igénybe venni a gyógyulás, melyet meggyorsítanak a fõzetek, amiket a nõvére segítségével fõztem meg. Azok közé tartoznak, akik nem engedhetnek meg maguknak hivatásos orvost, s akik a leginkább rászorulnak a segítségre. Volt, ahonnan emiatt kuruzslóként kergettek el, de nem bántam- ehhez értettem, hát ezt csináltam, s amikor a lány kézszorításában éreztem a hálát, elég volt. Egy kevés élelmet akartak rám tukmálni, de visszautasítottam, aztán nevetve menekültem kifelé, ahogy meglegyintett a kötényéül is szolgáló törlõruhával. Már tudta, hogy nem lehet megváltoztatni a döntésemet, nem is kísérletezett tovább. Gyermek voltam a szemében, csodálatra méltó gyermek. Jó volt így. Kint megálltam, élvezve, hogy a nap sugarai megsimogatják az arcomat, s próbáltam megállapítani, milyen magasan járhat már, mennyi idõbe telt utam és a látogatás. A vállamra röppenõ tollgombócot is üdvözöltem, ahogy segítségével képet kaptam az utcáról; õ a volt a bot, mellyel utamat kerestem és jártam. És most hátravolt a kérdés: merre?*