Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Yasuhiro:

Egy héttel késõbb kisebb meglepetéssel és nagyon kellemes csalódással ér, amikor egy várt személy lép be a rendelõ ajtaján.

- Jó napot… - lép be egész jó kedélyû hangnemben, ez fel is tûnik, de betudom annak, hogy talán jobb belátásra tért.

- Örülök, hogy látlak Juro-kun. Foglalj helyet – persze nem arra gondolok, hogy szeretném gyakran betegnek látni, csak… nem hittem volna, hogy ilyen „könnyedén” sikerül visszacsalogatni. Lehet kint ül az édesanyja? Mondani sem kell, rögtön a vizsgálóágyra ül - Jobban érzed már magad? – mire odaérek már ruháit veti le, igyekszem minél kevesebb figyelmet fordítani a tényre és inkább csak egyszerûen megvizsgálni.

- Igen, sokat segített a gyógyszer – kedvesen válaszol, megnyugtat, hogy talán tényleg sikerült megnyugodnia.

- Ennek örülök. Most pedig, sóhajts nagyokat, kérlek – ahogy hallom a légzéssel majdnem minden rendben, innentõl már talán magától is meggyógyulhat - Sokat javult az állapotod Juro-kun, bár még nem árt, ha pihensz egy kicsit. Továbbra se erõltesd meg túlságosan magadat, mert egyikünk sem akarja, hogy visszaess. Az ízületeid fájnak még? – ez az egyetlen amit nem tudnék olyan könnyedén megnézni, de hátha õszintén válaszol, ha már ilyen kedvesre vette a figurát. Gondolom jobban érzi már magát, azért is ilyen.

- Nem, már azokkal is minden rendben. – leugrik az ágyról, szinte szó szerint, de ha arcán nem is adja jelét, látom, hogy megremegnek a térdei és a kezei. Most kissé csalódtam, de valahogy mégis számítottam rá - Viszont nekem még mondanom kell valamit. Anyukám a gyors gyógyításért cserébe szeretné meghívni vacsorázni holnap – hogy… micsoda? Teljesen összezavar a kijelentett kérdés, és már épp utasítanám vissza, amikor közbevágva folytatja - Jobban jár, ha elfogadja, különben élete végéig a nyomában fog járni. Csak pár óra, semmi több. Higgyen nekem, nem lesz gond. Mosolyogjon, bólogasson, és hálálkodjon – na jó, most már kezdek zavarba is jönni, nem csak egyszerûen összezavarodni. Mentõövként a nõvérkére néznék, de Õt ismerve már tudom is a választ. Bólintással egyezem bele.

- Rendben. Nagyon köszönöm a meghívást, de...

- A kifogásokat, és minden egyéb dolgot anyukámmal kell megbeszélnie. Holnap este hatkor találkozunk, a címünket már tudja. Viszlát – és már ki is menekült… azt hiszem, hogy… ezzel végleg el van döntve a dolog… Hahh… pedig nem terveztem semmi különösebbet estére. Egy sóhajjal túrok a hajamba, kifújok egy nagy levegõt, majd szólok, hogy hívhatja a következõ beteget.

~*~

Nem is sötét, de nem világos ing, egyszerû öltözet. Rég nem voltam vendégségben, és most valamiért nagyon zavarban érzem magam. Egyáltalán szabadna ilyet csinálnom? Talán nem halok bele egy kis vacsorába, ha már mást nem fogadtam el. Ha igazak Juro-kun szavai, akkor így tényleg jobban járok. Most egyszerre letudom édesanyjának hálálkodását. Ha jobban belegondolok… kellemetlen lenne, ha mindig, vagy ha csak néha is a rendelõbe hozna nekem valamit. Azt sokkal nehezebb lenne visszautasítani. Hahh…

Mielõtt belépnék még veszek pár mély levegõt. Nyugi… csak egy családi kis vacsora, ahol amúgy semmi keresnivalóm nem lenne, csak szívesen látnak. Mindenesetre nagyon kedves gesztus, csak… hihetetlenül feszélyez a helyzet. Na jó…

Becsengetek, és alig pár másodperc múlva nyílik az ajtó. A hát olyan tiszta, mintha a nap minden órájában port törölnének, minden precízen a helyén van, és hihetetlenül kedvesek. Olyan mintha egy filmbeli jelenetben vennék részt és ez csak még jobban összezavar, de próbálok nyugodt maradni és olyan, mint mindig.

A vacsora jól telik, kellemes beszélgetéssel, és hihetetlenül finom ételekkel. Legutoljára talán drága nagymamámnál ettem ilyen finomat, biztosan jó recept alapján fõzhetett… és ha belegondolok, hogy ez talán mind miattam… Bár ahogy a lakást és a kedves anyukát elnézem, talán mindig ilyen csodás lehet a fõztje. Meg is dicsérem, fõként velük beszélgetek, de néha Juro-kunra is rátéved tekintetem. Mennyivel… másabbul néz ki. Amikor a rendelõbe jön sportosabb a ruházata, vagy jobban be van öltözve, de ez a könnyedebb viselet… Eltépem róla szemeimet, és visszafordulok édesapjához.

Beszélünk a sportról, munkákról de fõként az egészségrõl, elõbukkannak az óvatoskodó kis kérdések is, amire választ várnak. Lassacskán elfogy minden, elcsendesedik a kis társaság, én pedig kimegyek levegõzni, amíg mindenki dolgát teszi a vacsora után. Szokatlan…

Kiülök a terasz lépcsõjére, és a kertet figyelem. Nem is tudom mit keresek itt. Egyszerûen le kellett volna mondanom, vagy csak finoman visszautasítani, de nem ment. Nem érzem helyesnek ezt az egészet. Pár, halk lépést hallok meg magam mögül, és lassan hátra pillantok.

- Juro-kun? – persze, hogy õ az, és most, hogy észrevettem le is telepszik mellém a helyett, hogy visszavonulna.

- Ugye nem zavarok? – fejcsóválva válaszolok. Figyelem minden mozdulatát, ahogyan eddig is. Még mindig nem stimmel valami.

- Még mindig fájnak az ízületeid, igaz? – kérdezek rá a semmibõl, látom meglepi a kérdés.

- Mégis honnan tudja?

- Látni a mozgásodon. Juro-kun, jobb lenne, ha jobban vigyáznál magadra. Tudom, hogy a sport fontos neked, és pont ezért nem lenne szabad megerõltetni magad. Még a versenyt kibírtad, de ha tovább folytatod addig fajul, hogy soha többet nem sportolhatsz majd… hidd el nekem, hogy ez lesz… Szerintem…

- Dr. Baisutei... ugye maga a férfiakat szereti? – szakít félbe olyan simán feltéve a kérdést, mintha csak egy hétköznapi témáról lenne szó. De ez nem az… ez… ez honnan jön most ide? És… honnan tudta meg, hogy… - Mert ha igen, akkor... arra gondoltam, hogy elvihetne valahová. Kizárólag hétvégén, mikor nincs edzésem. – egyre jobban kezdem elveszteni a fonalat. Feláll és ellép tõlem, de… úgy nézek rá mint aki várja a meglepetést ebben az egészben - Az olasz kaja a kedvencem, a telefonszámunk tudja – a csattanó pedig csak ez után következik - De ettõl még nem tarom jobb orvosnak, ez jobb ha nem felejti el! Van még mit fejlõdnie, és akkor sem lesz olyan jó, mint Dr. Hattori! – huss… Halkan csapódik be az ajtó, én meg ülök a lépcsõn, és úgy eltátom a szám, mint aki a sült galambot várja.

Ez most… az amire gondolok? Most csak puszta szekálásból, vagy komolyan egy randit akart kérni? Randi… a gondolatra elõször leblokkolok, majd elmosolyodom és egy zavart nevetéssel túrok hajamba. Na jó, ez… kész. Erre tényleg nem számítottam. Az elõbb, mikor kiültem hûvösnek és csípõsnek éreztem a levegõt, most viszont olyan melegem van, hogy pár pillanatra el kell húzom magamtól az ing nyakát. Most nem tudom eldönteni, hogy puszta szívatásból, vagy komolyan gondolta. A második lehetõséget tartom kevésbé valószínûnek, mert ugye… az eddigi viselkedése alapján csak azt láttam, hogy elég ellenszenves, kivéve a legutóbbi találkozást a rendelõben. Ott viszont túlságosan is kedves volt, azt hittem rájátszik.

Nem tudom, mit gondoljak, és azt hiszem egyedül ennek nem is tudok utánajárni.

Felállok a lépcsõrõl, rendezem ruházatomat pár simítással, majd visszamegyek a házba. Az anyuka még mindig mosogt, apuka újságot lapoz, néha váltanak pár szót.

- Juro-kun, merre van? – kérdem körbenézve, mert sehol nem látom.

- Felment a szobájába, azt mondta nincs jól – közli apja, felnézve a lapokból.

- Felmehetnék hozzá? Kicsit aggódom érte – az anyuka megfordul, kissé ijedten, de végül biccent.

- Persze, menjen csak – kedvesen mosolygok rá, hátha ez megnyugtatja, és persze hozzáteszem, hogy semmi komoly. Remélem ennyi elég ahhoz, hogy nyugodtan befejezze a takarítást.

Szerencsére megjegyeztem melyik a szobája, talán annyira nem is nehéz. Megállok az ajtó elõtt, bekopogok, hallok valami választ, ezért benyitok. Az ágyban fekszik, begubózva és háttal az ajtónak. Belépek, nem szólok semmit, csak bezárom az ajtót magam mögött.

- Nincs semmi bajom anyu, csak azt hiszem gyorsan ettem – magyarázkodik és csak elmosolyodom a dünnyögõ hangra. Leülök az ágy széléra, ami besüpped alattam. – Anyu? – fordul meg a takaró alatt, és amikor meglátja, hogy én vagyok az, kikerekednek szemei, majd bebújik a takaró alá. Mosolyom csak kiszélesedik.

- Juro-kun… - szólítom halkan és nagy nehezen kibújik legalább a szeme és az orra a takaró alól. Édes látvány. Valamiért még a mellkasom is izgatottan dübörög.

- Most azért jött, hogy kinevessen? – kérdez még mindig a takaró alatt dünnyögve. Talán a mosolyomra céloz.

- Nem – rázom meg óvatosan a fejem. – Csak beszélni. Nem kellett volna elfutnod – oldalra néz, félig lesütve szemeit, ujjai megmarkolják még jobban a takarót. – Azt az elõbb mondtál… komolyan gondoltad?

- Miért, azt hiszi viccelnék ilyennel? – végre kilátszik az egész arca, ahogy félig lecsapja magáról a takarót.

- Õszintén? Abból kiindulva, ahogy eleinte viselkedtél… azt hittem, hogy… csak heccelni akarsz, vagy csak szórakozni rajtam egyet. – félig visszabújna a takaró mögé, de egyik kezét finoman lefogva tartom vissza. – És tegezz nyugodtan, most nem a rendelõben vagyunk.

- Oké… értem – dünnyögi halkan, arca kipirosodik. Visszafojtom széles mosolyomat.

- Próbáltad már valaha… fiúval? – hevesen rázza fejét. Ezen már nem tudok nem mosolyogni. – És biztos vagy benne, hogy olyannal szeretnéd kipróbálni, mint én?

- Miért? Hány éves… vagy?

- Huszonhét… de nem csak ezért.

- Szerintem az nem sok. De nem muszáj igent mondani… sõt… tudod mit? Inkább nem is mondtam semmit, felejtsük el – hátat fordítva burkolózna vissza a takaróba, de finoman vállába markolva tartom vissza, és talán csak a sajgó ízületeinek köszönhetem, hogy könnyedén vissza is tudom tartani.

- Juro-kun… - halkan szólítom, hátha figyel rám. Lesüti szemeit, vagy csak oldalra néz, de legalább felém fordul. – Csak azért mondtam, mert megleptél. Nem gondoltam volna, hogy komolyan… tudnál így közeledni – arca lassan olyan színû lesz mint a fõtt ráké, ujjamat rásimítom, és érzem, hogy milyen forró. Összeszorítja szemeit. – Igaz még nem is válaszoltam. Valóban a férfiakat szeretem. Talán tudom is, hogy hogyan jöttél rá – végre újra rám néz, persze csak óvatosan. Mosolyom levakarhatatlan – Reméltem, hogy nem fogod észrevenni, de lebuktam – apró, zavart kis nevetéssel próbálom oldani a feszültséget.

- Hát… nem vagyok vak. – motyogja halkan, és ahogy felém dönti fejét, homlokáról lecsúszik pár tincs. Megbûvölve figyelem.

- Szerintem még te sem vagy biztos a dolgodban, de… legyen… benne vagyok.

- Tényleg? – most õ figyel rám meglepetten, így hagyom, hogy kiszélesedjen mosolyom, bár azt hiszem ez megint zavarba hozza. Bólintok kérdésére.

- Igen… most szombaton, pont ráérek. Elmehetünk egy olasz étterembe, és még valahová. Mit szólsz?

- O-oké – el sem hiszem… ez most komoly, de valamiért feldob.

- Rendben, akkor szombaton – finoman hajába borzolok, majd egy ellágyult mosollyal ujjaimat végighúzom finoman arcán. – Most viszont mennem kell, mert késõre jár. Jóéjt – felállok az ágyáról, és lenézek rá – maradj nyugodtan, szeretném ha pihennél… vigyázz magadra. – így köszönök el tõle, magára hagyva a szobában, és mielõtt még kilépek, hallom az õ elköszönõ szavait is. Már csak egy búcsú a családjától, és megyek is haza, pihenni.

Yasuhiro:

Kikérdezem, majd meghallgatom a légzését is, azaz meghallgatnám, ha nem állítana meg.
- Várjunk! – mi lehet a baj? Talán úgy érzi ezzel le is bukna? Halvány mosollyal állok mögötte.
- Mi a gond? – kérdezem halkan.
- Csak annyit szeretnék, hogy bánjon óvatosabban azzal az izével. A legutóbb is annyira hideg volt, mintha jégkockákat vágott volna hozzám. Vagy melegítse föl, vagy legalább figyelmeztessen, mielõtt használni kezdi – magyaráz kimérten, sõt okoskodóan, de amilyen gyermeki arcot vág hozzá, csak a mosoly az ami arcomra sül.
- Értem, sajnálom a dolgot – próbálom komoly arcomat fönntartani addig, míg felém figyel.
- Annyira nem vészes, csak gondoltam figyelmeztetem, mielõtt még valaki bosszút áll a bánásmódért – vállat vonva fordul vissza elõre, s én széles mosollyal melegítem fel a sztetoszkópot, majd elkezdem végre meghallgatni. Nem túl tiszta, de kicsivel jobb, mint a múltkor volt. Felöltözik, miközben leírattatom az eredményeket.
- Sportolsz valamit? – kérdezem hirtelen, mielõtt kiengedném, hisz körültekintõnek kell lennem vele. Fiatal, és nem mindegy, hogy ilyen állapotban mit csinál, vagy mit nem csinál. Egy kicsi gondolkodási idõ után válaszol végre.
- Igen. Kilenc éve vívok – oh, milyen különös, manapság nem sokan ûznek efféle sportokat. És amikor ezt bejelenti olyan kellemes mosoly varázsolódik arcára, mintha egy másik ember állna elõttem. Kissé úgy érzem magam, mint akit megbabonáztak.
- Akkor talán nem lesz olyan nagy gond, ha kis pihenõre küldelek – válaszolom ezt, s sejtésem szerint be is teljesedik gondolatom, mikor a kedves arc, felháborodásba vált át, de nem is akármennyire. El is kezdem az igazolás begépelését, majd kinyomtatását.
- Miért?! Erre igazán semmi szükség! – hah… makacs, és azt hiszem ez nem fog változni. - Nemsoká itt a verseny, nem várhatja el, hogy otthon sziesztázzak az edzések helyett. Nincs tisztában ezzel a helyzettel! – mindig megszorul a szívem és ugrik egyet a gyomrom, amikor ilyenekkel támadnak le. Lehet, hogy nem értem nekik ez mennyire fontos, de nekem az egészségüket kell elõtérben tartanom, és nem az életük egyéb részét. Dühösen lép közelebb, s mélyen farkasszemet nézve próbál jobb belátásra bírni, ami nem lesz egyszerû, bár szemeim kényszeredetten vándorolnak ajkaira egy pillanatra, de ezt azonnal észre is veszi, majd úgy ugrik el, mint aki tûzbe hajolt. Arca is pont olyan vörös, mintha befûtöttek volna, bár be kell valljam, hasonlóan érzek, s csak remélem, hogy ez nem ült ki arcomra. - Én... bocsánat... – makogja halkan, és már ki is rohan eszeveszetten a rendelõbõl, csak az üres ajtót látom magam után. Egyik kezemet szám elé tapasztom szorosan, felkönyökölök a karfára, és meredten figyelem a járólapokat.
Majdnem… csak pár pillanat választott volna el attól, hogy… hogy én… meg… megcsó… Istenem. Hogyan foghatnám magam vissza jobban? Ennél is? De mit tehetnék, nem én mentem a közelébe. Mindegy, a lényeg, hogy senki nem látott semmit, még a reakcióját sem… remélem.
Pedig semmi nem történt.
Tényleg semmi.

~*~

Felhívtam a múltkori eset után dr. Hattorit, aki csak még több türelmet ajánlott hozzá. Lehet, hogy az édesanyjával kellett volna beszélnem? A hibáiból tanul az ember, viszont egy orvosnak nem illik hibázni akkor sem, ha kezdõ. Szerencsére ez nem nagy baki, de az biztos, hogy több figyelmet fogok erre a fiúra szentelni, mint másra. Nem azért mert megérdemli, hanem mert szüksége van rá. Orvosaként kötelességem egy fiatal fiúnak megtartani a jó egészségét.

Mikor egy órakor végzek a délelõtti rendeléssel, már épp köpenyem vetném le, de megcsörren a telefon.
- Shizuka-san! – kiabálok hátra, de semmi válasz. Ilyen gyorsan kiment volna? Csak nem sietett haza? Nah mindegy. Sosem hagynám itt a telefont.

Leülök, vissza székembe, és felveszem a készüléket.

- Tessék, orvosi rendelõ, dr. Baidutei vagyok.
- Oh, doktorúr, örülök, hogy maga vette fel – aggódó hang a vonal másik végérõl, ezt tisztán hallani.
- Miben segíthetek?
- Oh… elnézést, csak… - egy kissé elnémul, és a háttérben zajlik le egy nagyon rövid beszélgetés, amibõl nem sokat hallok. Remélem semmi komoly. – Imamura Miyuki vagyok, Juro édesanyja – azonnal felismerem a nevet, gondolkodnom sem kell rajta. Azonnal megdobban mellkasom a név hallatán, és kiszáradt torokkal várom a mondat folytatását.
- Nyugodjon meg kérem – a végén még rám ragad az anyai izgalma is. Egy nagy sóhaj zúg a telefonba, majd valamivel nyugodtabb hangnemben folytatja.
- Csak azért hívom, mert szeretném, ha eljönne. Nagyon magas láza van, és nehezen tud mozogni, nem tudom, mi lehet a baj, kérem…
- Persze, máris indulok, mi is a pontos cím? – leírom egy papír cetlire, és fejben máris megtalálom az utcát. – Rendben, körülbelül negyed óra, és ott vagyok. – elköszönve teszem le a telefont, és a zsebembe gyûrve a cetlit felkapom vissza köpenyem, a fekete orvosi táskát, és bezárok mindent. Még szerencse, hogy most autóval vagyok.

~*~

Barátságos kis ház, nyugodtnak tûnik. Leparkolok elõtte a járdán, majd becsengetek, egy kedves arcú, de aggódó nõ fogad. Bármivel kínál nem fogadom el, majd esetleg ha megvizsgáltam Juro-kunt, Õ az elsõ.
Bekopogok, majd belépek szobájába, s mosolyomat magamra öltve nézek az ágyon heverõ kupacra. Vastag takaró, vörös arc, lehunyt pillák. Közelebb lépek. Homlokán egy vizes kendõ pihen. Milyen nyugodt a arca, amikor alszik… hihetetlen. Olyan, mint… amikor kedvesen mosolygott rám. Mintha nem is Õ lenne. Csak az ágya felett állok megbabonázva, mikor lassan kinyitja szemét, s amikor meglát elõször kikerekednek szemei, majd megjátszott, szenvedõ sóhajjal forgatja szemeit.
- Anya! – kiáltja hangosan, mire az említett megjelenik az ajtóban. – Muszáj volt? Nincs semmi bajom, csak kimerültem a versenytõl.
Édesanyjáról felé vetül tekintetem, s rosszalló pillantással illetem a fiatalembert.
- Juro-kun. Szóltam, hogy pihenned kéne.
- Nem érdekel! – vágja rá – ha nem érti mennyire fontos, akkor hagyjon inkább békén! – makacs, de már hozzászoktam.
- Kérlek, ne ellenkezz a doktorúrral, nem akar neked rosszat. – az ajtó felé lépek.
- Semmi baj, már nagyjából ismerem – a mondat végét csak súgom, nehogy kifogása legyen az ifiúrnak. – ha nem lenne gond, most elfogadnám azt a teát – mondom mosolyogva, és halkan sóhajt egyet.
- Rendben – ahogy biccentve kimegy, behajtom a szoba ajtaját, de nem zárom be, nehogy azt higgye, hogy sarokba akarom szorítani. Visszalépek ágyához, egy kisebb széket mellé húzok, és ölembe véve a táskát kipakolom a szükséges eszközöket. Orvosi maszk, mérõeszközök.
- Mondtam már, hogy semmi bajom, Alszom pár napot, és rendben leszek. – dacoskodik velem.
- És én is mondtam már, hogy majd én eldöntöm, hogy jól vagy-e – közlöm mosolyogva, s kezemet arcára simítom, hüvelykujjammal picit meghúzom arcát, hogy jobban megnézhessem szemeit. Az arca csak úgy süt, és teljesen vörös, bár szerintem csak a láztól van. – Ne aggódj, csak megvizsgállak, kapsz gyógyszert, és itt sem vagyok. – hátha ez valamennyire hatással lesz rá.
Néma csendben figyelem nyakánál pulzusát.
- Takard ki magad. – rendes pizsama, legalább ez is segít abban, hogy csak betegként kezeljem. Egész jól haladok, hisz egy cseppnyi gondolat sem fordult még meg a fejemben. – Hol fáj?
- Nehezek a karjaim, és a lábam. A könyököm, a vállam és a térdem az ami kicsit néha fáj. – komoran, egyhangúan válaszol, óvatosan megtapogatva vizsgálom meg a mondott testrészeket.
- Megerõltetted magad – semmi válasz, csak egy lemondó sóhaj. Persze mosolyomból nem engedek. – Hogy sikerült a verseny? – kérdezem csak lassacskán arcára nézve. Összeszorítja ajkait, de végül csak válaszol.
- Nyertünk – makogja halkan, elfordítva fejét.
- Gratulálok. Legalább kifizetõdik a kemény munkád, ha már a testedre nem figyelsz rendesen. – durcásan magára rántja a takarót, alig bírom visszafogni halk kuncogásomat.
- Ülj fel, még meg kell, hogy hallgassalak. – duzzogó arccal ül fel, de legalább engedelmeskedik kérésemnek. Azt hiszem rájött, ha együttmûködik, gyorsabban szabadul tõlem. Nem tudom, hogy ennek örülnöm kéne-e, vagy sem. Józan eszem azt súgja, ez a helyes.
Lassan kigombolja pizsamájának felsõjét,s ahogy velem szemben ül, egyre nehezebbé válik a légzés. Nem… ez így nem jó, valami másik pontra kell figyelnem addig, amíg nem muszáj figyelnem. A végül még a saját szívdobogásomat fogom hallgatni a sztetoszkópban.
Leveti magáról, próbálok nem láthatóan nyelvi egyet, majd fülembe akasztom a sztetoszkóp egyik végét, s felkészülten, saját magam megnyugtatására is elmosolyodom, s így lehelem be a fém tappancsot, hogy melegebb legyen.
Amikor mellkasához érintem, picit megugrik.
- Hideg? – nem leheltem be eléggé? Fejrázással válaszol, így folytatom nyugodtan tovább. Romlott az állapota a kontroll óta, ami nem jó. Felállok és hátánál is végighallgatom, de ugyan azt tapasztalom. Egy nyugtalan sóhajjal akasztom vissza nyakamba a sztetoszkópot. – Öltözz fel. – kérem halkan, s mikor az utolsó gombot is beakasztotta helyére, tenyeremet homlokéra simítom, és közelebb hajolok hozzá. Nagyon vörös, forró a feje, magas a láza. Lehetett is látni, hogy akadozva mozog, de nem csak az izomfájdalmak miatt. Szemei kábán csillognak rám.
- Mióta nem megy le a lázad? – kérdezem halkan, majd lassan lesimítom róla tenyeremet.
- Teg-tegnap este óta – már a beszéde is akadozni kezdett? Nem jó.
- Hajtsd fel a pizsama ujját. – visszaülök a székre, majd a táskából elõveszek egy injekciót. Meredten figyel rám. – Muszáj beadnom. Lázcsillapító és izomlazító. Jobban leszel tõle.
Nem válaszol, csak fejét elfordítva tartja felém vállát. Vajon engedte volna, hogy a fenekébe adjam? Megmosolyogtat a gondolat. – Ne feszítsd meg az izmaid, az rosszabb. – ellazul végre, befújom bõrét, majd óvatosan beadom a szert, észre sem veszi szerencsére. – Rendben, visszafekhetsz. – elõveszem receptjeimet, és egy tollat – írok fel neked, egy kis magnéziumot, ezt akár edzések után is szedheted, valamint egy kenõcsöt. Ha nagyon fájnának az ízületeid, nyugodtan vegyél be fájdalomcsillapítót, de csak míg most beteg vagy. Ha máskor is fájna, akkor szólj nekem. – Miközben ezt sorolom, írom a recepteket, csak azt hallgatom, ahogy mocorog az ágyban.
- Élvezi, hogy igaza lett? – kérdezi halkan, s felnézek rá, majd lehúzom arcomról a maszkot.
- Nem – válaszolom õszintén, most komoly arccal. – Jobban örültem volna, ha úgy versenyezhetsz, hogy semmi bajod. – feszült néma csend, semleges szemkontaktus. – De remélem, tanultál ebbõl, és legközelebb jobban figyelsz majd magadra – mosolyogva állok fel a székbõl, feje búbján túrok puha tincsei közé, s finoman borzolok bele, mosolyogva, figyelve a durcás arcot, ami lassacskán teljes zavarba merülve szorítja össze szemeit. Milyen… kellemes az érintése, milyen puha a haja… milyen… jó…
Elemelem róla kezemet, s mielõtt szívritmuszavarom támadna, összezárom a táskámat, és kézbe veszem.
- Ezeket leviszem édesanyádnak – lebegtetem meg a recepteket, majd kifelé haladok, de még az ajtóból visszafordulok felé. – Egy hétig pihenj itthon, semmi megerõltetõt ne csinálj. Jövõ héten kérlek, gyere le kontrollra, ha jobban vagy – elköszönök tõle, majd kilépek, s egy nagy sóhajjal mosolyodom el.
Megint ez az érzés. Nem tehetek róla, bármennyire makacs, egy helyes fiú. Nem lenne szabad a betegeimre így gondolni, fõleg hogy nem közömbös. Nem tagadom. Viszont akkor is a betegem.

Lent már egy csésze gõzölgõ teával várnak, s mosolyogva fogadom el, mindent elmesélek anyjának is, és megkérem, hogy mindenképp tartsa itthon. és hogy küldje el hozzám az egy hét letelte után. Semmit sem fogadok el tõle a finom teán kívül. Kezébe adom a recepteket, és tõle is elköszönök, majd kimegyek a kocsimhoz, s karórámra pillantva nagyot sóhajtok.
Remélem senki nem lesz attól paprikás, ha negyedórát kések a másik rendelõbõl.

Yasuhiro:

Mikor megérkezem a rendelõbe, jó páran ülnek a váróteremben, táskámat testem mellett lógatva lépek be, mosolyogva, intve a betegeknek.
- Jó napot – rögtön jönnek is a válaszköszönések, van, aki csak biccent, majd belépek teljesen, és üdvözlöm az asszisztens nõt is.
- Hattori doktorúr kereste az elõbb, azt mondta nemsokára újra hívja.
- Köszönöm – mosolygok rá is, majd elvonulok, hogy átvegyem köpenyemet, ruháimat a helyükre pakoljam. Még le sem ülök helyemre, csak tartok a szék felé, szólok, hogy csengethet az elsõ betegnek. Mire belép, én már a helyemen ülök.

Hamar végzek az idõsebb hölgyekkel és urakkal, pár fiatal hölgy is megfordul, de alig két óra leforgása alatt már senki sem ül a váróteremben, így nyitva hagyjuk az ajtót, az újonnan érkezõknek. Épp Shizuka-san beszél arról, hogy mit csináld drága, alig öt éves kisfia, amikor megcsörren a telefon, és felveszi, de máris átadja nekem.
- Jó napot, Dr. Hattori, hallom keresett – üdvözlöm kedvesen, és hasonló választ kapok, majd elkezdi mesélni, mit is szeretett volna.
- Egy fiút küldtem most át hozzád, most múlt 19 éves.
- 19? De hát akkor már át kellett volna ide iratkoznia nem? – kérdezek közbe, majd elhallgatok.
- Igen, de… hogy is mondjam. Kissé nehéz eset. Nehezen akart elszakadni innen, ragaszkodó fiú, de biztos vagyok benne, hogy idõvel majd belenyugszik a dologba. Annyit kérek, hogy légy vele türelmes – öreg hangja rekedtesen kérlel, s habár õ ezt nem láthatja, de halovány mosoly szökik arcomra.
- Persze, majd figyelek rá, ne aggódjon. Igyekszem megszerettetni vele ezt a rendelõt is, bár nem fog hasonlítani az Önére…

Elköszönünk egymástól, majd leteszem, és Shizuka-sanra nézek.
- Úgy néz ki, lesz egy új páciensünk. Most hozza át egy fiú a kartonját.

Alig egy perc telik el, már hallom is lépteit, párszor megtorpan, de végül mégis csak belép, kedvesen fogadom, de arcából látva, nincs túl jó kedve.
- Jó napot – kissé morcos is, de majd megpróbálom felvidítani. - Ezt Dr. Hattori küldi, és már most szeretnék szólni, hogy nem szívesen jöttem – Oh… a fiatalember morcosabb, mint hittem, de csak megmosolygom reakcióját, és elveszem tõle a kartont, hogy átolvashassam.
- Én is nagyon örülök, hogy találkoztunk. Ülj csak le – intek a velem szemben lévõ szék felé, amire nagy nehezen ül csak le. Ahogy látom nem gyakran betegeskedett, és nem volt komolyabb baja, egy tüdõgyulladásnál. Nem allergiás gyógyszerre, és növényre, de az állatokra igen. A neve pedig…
- Juro-kun? – olvasom a kanjikat. Érdekes név, bár én sem „panaszkodhatom”. Mikor rám figyel, összecsukom a mappát, és viszonzom tekintetét.
- Remélem jól ki fogunk jönni.
- Én pedig remélem, hogy visszamehetek. Nem is ismerem magát. Lehet, hogy interneten szerezte a diplomáját, vagy nem is tudom. Egyáltalán mennyi idõs? Jó mindegy... – hadarja kissé sértett hangon, nem hittem volna, hogy ennyire elment a kedve attól, hogy ide kell átjönnie. Kissé rekedt a hangja, gondolom csak egyszerû kivizsgálásra jött, erre áttuszkolták, valahol megértem a felháborodását, pedig számíthatott volna rá.
Felsóhajt, elgondolkodik. Erre a viselkedésre még Shizuka-san is lesokkolt, persze engem is meglepett.
- Igazán sajnálom, csak nem szeretem, ha túl gyorsan történnek a dolgok. Egy kicsit ki tud borítani az ilyesmi. Remélem, nem ítél az elsõ benyomás alapján, inkább kezdjük elölrõl. Imamura Juro vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem. – elõre biccen ültében, köszönésképp, majd visszaegyenesedik. Jól van… úgy látom, csak ki kellett engednie a dühét. Lágyan mosolyodom el újra, majd én is biccentek.
- Dr. Baisutei Yasuhiro. Örülök, hogy mostantól én lehetek az orvosod. Mesélj, mik a panaszaid?
- Fáj egy kicsit a torkom, és azt hiszem megfáztam – mondja lassan, egyre rekedtem hanggal, majd köhécsel párat.
- Rendben – bólintok, majd megint intek felé. – Kérlek, derékig vetkõzz le, és ülj fel a vizsgáló asztalra. – Felállok én is helyemrõl, kezembe veszek egy fa spatulát, és mire megfordulok, épp a pólóját kapja le, egy pillanatra ledermedek, és belém reked a levegõ. Nyelnem kell, és úgy érzem melegebb lett a szobában. Mire észbe kapok már felült az asztalra, nyakamból lekapom a sztetoszkópot, és a fülembe akasztom.
- Kérek egy Á-t – suttogom, maszkkal az arcomon, eleget tesz kérésemnek, és így látom is, hogy piros a torka. – Rendben. És most sóhajts nagyokat. – Eldobom a spatulát, mellkasához nyomom a hideg sztetoszkópot, mire mellkasa ugrik egyet, és… amit nem kellett volna látnom, az a hidegtõl összeránduló mellbimbói… Jézusom…
A falra terelem tekintetem, mintha csak így figyelnék jobban a hangokra. Ki kell szûrnöm a heves szívdobogásaim közepette az õ hörgéseit. Szerencsére megy…
Ugyan ezt megcsinálom a hátán is, jól hallhatók a hörgõi.
- Egy kis hörghurut, szerencsére nem komoly. Lázad volt?
- Igen, tegnap. – Arcára nézve mosolygok akkor is, ha még mindig nem túl jó a kedve.
- Felöltözhetsz – az asztalomhoz ülök vissza, nem figyelve õt sorolom, mit kell tennie. Perifériámból mégis látom õt, de jobb mintha figyelném. – Kapsz egy kis antibiotikumot, és egy köptetõt. Ugye nincs gondod a tablettás gyógyszerekkel?
- Mennyi kérdés – dünnyögi halkan, szinte alig hallom meg – Nincs – kedvességet erõltet hangjába, persze ez nem lomboz le. Ez még csak az elsõ alkalom, idõvel ide fog majd szokni, csak meg kell barátkoznia a gondolattal… Remélem.
- Csak azért van erre szükség, mert elõször vagy itt. Legközelebb kevesebbet kérdezek. – aláírom a recepteket, lepecsételem, majd mosolyogva nyújtom át neki, szerencsére már rendesen felöltözött. – Négy nap múlva, ha elfogyott a gyógyszer, kérlek, gyere vissza kontrollra rendben? – kérem mosolyogva, de csak biccent, elveszi a lapokat, majd kifelé indul.
- Viszlát – szól még utoljára, én persze letegezve köszönök el tõle. Nagyon sóhajtok, mikor kilép.
- Nem lesz könnyû eset a fiú – szól Shizuka-san, és fáradtan mosolygok rá. Igaza van.
- Idõvel, majd megszokja. Nagyfiú már – az asszisztensnõ halkan kuncog a válaszra. – Egy pillanatot kérek. – kimegyek a mosdóba.
Hideg vizet engedek meg, megmosom arcomat, és a tükörbe nézek, mikor már megtöröltem. Ahogy felidézõdik elõttem a kép, ahogy nekem háttal állva felcsúszik rajta a póló, mindhiába, szívverésem megint felgyorsul… Ez… ez így nem lesz jó, kontrollálnom kell magam.

~*~

Négy nappal késõbb pontosan tudom, hogy jönni fog, szinte vártam, számoltam a napokat. Furcsa érzés egy olyan fiú pácienst várni, aki még elég ellenszenves.

Mikor megint elfogynak a betegek, Shizuka-san sóhajtva kapja fel a kabátját.
- Kiszaladok a boltba, mert nem hoztam ebédet. Ugye nem baj? Csak negyed óra az egész.
- Dehogy,– csóválom meg fejem mosolyogva, majd megnyugodva veszi át cipõjét. - menjen csak, most úgy sincs senki.

Épp mikor az ajtón lépne ki, az kinyílik elõtte, és a várt személy lép be, Juro-kun. Aggodalmasan pillant vissza Shizuka-san, de csak intek.
- Menjen nyugodtan, Juro-kun úgyis csak kontrollra jött.
Hálásan mosolyog, majd távozik, Juro-kun meglepetten jön be.
- Csak azért jöttem, mert megkért rá. De jól vagyok, már nincs semmi bajom, úgyhogy.
- Állj-állj! – szólok rá, mielõtt megfordulna, még elkapom pillantását, ahogy megforgatja szemeit, és csak az után áll vissza ismét a helyére. Széles mosollyal intek neki. – Gyere, ülj csak le. Nem úgy megy az, hogy bemondod jól vagy. Megvizsgállak, és megállapítom.
Bosszúsan felsóhajt, karba tett kezekkel, de végül leül a velem szemben lévõ székre. Jól van… Ha minden igaz, most nem leszek olyan izgatott, mint a múltkor… remélem.