|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Nauki | 2016. 05. 01. 23:25:31 | #34255 |
 Karakter: Aaron Mendeln
Megjegyzés: Erdő szellememnek ~kezdés
Késő délután jártunk már, mikor az egyik patak menti ösvényen sétálgattam. A lágy szellő bele-bele kapott rövidre nyírt hajamba én pedig élvezettel adtam át magam az érzésnek. Ahogy sétálgattam, megütötte a fülemet pár puska dörrenése, ami önmagában nem lenne szokatlan, hiszen vadászterület ez, viszont most vadászati tilalom van érvényben állomány felmérés miatt. Dühösen meggyorsítottam a lépteimet és a hang irányába lódultam. Az oldalamon csak az az egy riasztópisztolyom volt, amit esetleges medvetámadásra hordok magamnál. De mit számít nekem egy két golyó? Nekem így is megvan a halálos ítéletem.
Ahogy a tisztáshoz közelebb értem megláttam a két ürgét, akik nagyban mutogattak és kiabáltak egymással, hogy melyikük vétette el többször.
- Elnézést!- kiáltottam oda, mire meglepetten tekintettek felém. Elővettem a zsebemből az ellenőrzési engedélyemet. Még tavaly a helyi erdésztől kaptam, hiszen errefelé én járok többet és gyakran előfordult, hogy besegítettem neki.
- Mit akarsz kölyök!- ahogy közelebb értem a rend kedvéért, még a pici jelvényt is megmutattam, ami szerint erdész segéd vagyok. Erre csak még jobban elhűltek.
- Vadászati tilalom van! Adják meg a vadászengedélyük törzsszámát, és hagyják el a területet!- szólítottam fel őket, ahogyan azt az erdész, MR. Frierbach tanította. Az idős férfi Németországból költözött ki még évekkel ezelőtt. Azonban a felszólításom ellenére, igazolás nélkül el akarták hagyni a tisztást, azonban Max morgása figyelmeztetően hatott. Egyből puskát szegeztek rá.
- Nem ajánlom!- mondtam ridegen és határozottan.
- Kölyök, meg kell értened, egy igen ritka fehér szarvast üldöztünk éppen, engedj utána, részesülhetsz, ha nem jelentesz- dörzsölgette a markát a másik, akinek a vállán pihent a fegyvere.
- Akkor csak még inkább tilosban járnak! –erre a mondatomra a puskás fejbe vágta a másikat.
- Te idióta!- szidta, én pedig csendre intettem őket.
- Nekem úgy is jó, ha nem igazolják magukat- láthatóan megkönnyebbültek még el is mosolyodtak-, amikor átlépték ennek az erdészeti területnek a bejáratát az egyik fára rejtett kamera rögzítette a kocsi rendszámát. Vissza tudom kerestetni, ha ezen múlik, akkor viszont eljárást kell indítanunk, mivel nem voltak hajlandóak igazolni magukat- vontam meg a vállamat, de belül ideges voltam-, nos? –kérdeztem diadalittasan. Elsavanyodtak és a lábaim elé dobták az igazolványaikat. Én szépen lefotóztam őket a telefonommal és visszaadtam nekik. Elkísértem őket a furgonjukhoz és egészen addig néztem a távolodó autót, míg el nem tűnt az egyik kanyarban.
- Gyere Max ideje bemenni!- szóltam oda zsebre dugott kezekkel egyetlen társamnak ezen a most már magányos vidéken. Egyből szót fogadott és a nyomomba szegődött. Hátra hajtottam a fejemet és fák lombjain át beszűrődő narancssárgás derengést szemléltem. Eszméletlen látvány, mikor a nap nyugodni tér. Árasztja magából a békét, és valami ismeretlen megértéssel bizsergeti a lelkemet. Megért, a Nap ért meg a legjobban, hiszen tudja, hogy mennyire szeretek én is éber lenni és mindig tenni, venni, ám, ha aludni kell térnem, akkor egyből elkezdek azon gondolkozni, hogy mit mulasztottam el, hogy mit nem tettem meg, mi maradt még hátra. Egy percet sem akarok vesztegetni ebből a kis silányan rövid életből, ami nekem jutott. Sosem panaszkodtam, van, akinek ennyi se jut, viszont mikor meglátogat a legjobb barátom, sőt az egyetlen barátom, akkor elgondolkozom azon, hogy mi lenne, ha én is normális lehetnék, mint ő. Mert az minden csak nem normális, hogy kiskoromtól kezdve leukémiával küzdök és közlik velem, hogy meg fogok halni egy bizonyos idő elteltével.
Az élet pont azért izgalmas, mert nem tudod mikor ér véget, nem tudod kiszámítani és uralmad alá vonni. Valamilyen szinte ezáltal, hogy tudom mikor fog véget érni, úgy érzem, mintha rendelkezhetnék felette, hogy meg tudnám szabni, mikor mi fog történni, túl kiszámítható lett, és az ilyen minden csak nem élet. Ezért jöttem ide, ezért menekültem el távol az emberektől. Nem akarom látni mások boldogságát, azt, hogy szerelembe esnek, és gyerekeik lesznek, vagy várjunk… én azt meg se fogom érni, hogy a korombeliek megöregszenek, szóval ez innentől kezdve tárgytalan. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy magamhoz láncolok a szerelmemmel valakit, hiszen minek. Az űr, amit hagynék, neki fájdalmasan nagy lenne, és egy idő után felemésztené. Nem akarok ilyen önző lenni, nem akarok ilyen gonosz lenni.
Mélyen magamba szívtam a hegyi levegőt. Valamiért néha úgy érzem, hogy figyelnek. Aztán észhez térek és megnyugtatom magam, hogy sok az erdei állat és biztosan csak ők azok. Ilyenkor mindig megvonom a vállam és magamba elmondom, hogy milyen paranoiás tudok lenni esetenként. Max előttem vonyított, jó lassan sétáltam, így nem kicsit hagyott le.
- Megyek már pajti ne aggódj!- mosolyogtam rá, azzal a szokásos melankolikus mosollyal. Sosem tudok felhőtlenül boldog lenni, akármennyire próbáltam a boldogságomat fenntartani, elhitetni magammal, nem ment. Mostanra, csak a külvilágot hitegetem, magamat már nem. Komótos léptekkel léptem ki az erdő szélén a murvaútra, ami felvezet a hegyoldalba lévő faépülethez. Innen gyalog már csak 5perc az út. A követ rugdaltam a bakancsom alatt, mire Max rám vakkantott, mert nagyon zavarta egy kis idő elteltével. Feltartottam magam mellett a kezeimet, mint, aki nem tudja, mire gondol. Apám bolondnak tart, amiért úgy gondolom, hogy a farkasom érti, amit neki mondok, sőt, hogy tudja, tudatosan felfogja maga körül a dolgokat. Szerintem ő is éppolyan intelligens lény, mint én vagy apa. E felől kétségem sincsen. Mikor belenézek, a szemeibe látom benne az értést és a tudást.
A lépcsőn felfelé haladva a bakancsom hangosan dörömböl a fagerendákon. Előkeresem a zsebemből a kulcsot és kinyitva az ajtót, utat engedek Maxnek, aki egyből be is rohant. Fejemet csóválva néztem utána. Hallottam, ahogyan a karmaival végigbaktat az alsó szinten, ami a
bolt szintje, és ott a lépcsőt eltakaró ajtó előtt megáll és kaparászni kezd. Bezárom a bejárati ajtót, lehúzom a reluxákat és megyek is felengedni. Ezen az ajtón is zár van, szóval ezt is kinyitom a megfelelő kulccsal. Elismételjük, amit a kinti ajtónál, azonban most megvár. Bezárok, és együtt felmegyünk a lépcsőn. Az emeleten lakunk mi. A lépcső egyből a tágas fagerendás nappaliba nyílik. Az egyik oldalán a konyha, étkező. A másikon két vendégszoba és az enyém. Annak ellenére, hogy utóbbi a legkisebb egyáltalán nem zavar. A lépcsővel egy oldalon, fürdő és WC. A nappali szemközti falát teljesen ablakok borítják, és a völgyre néz. Lassan odasétálok és végignézem, amint a nap alábukik, és teljesen eltűnik. Teljes sötétségbe burkolózik a szoba, így feloltom a villanyokat. A függönnyel nem bajlódok, túl magasan van ez az emelet a földhöz képest, meg a völgyre nyílik a látkép, senki se láthat be, még ha égnek a villanyok, akkor sem. Még egyszer elindulok lefelé ellenőrizni a külső ajtót, mikor kopognak rajta.
Kíváncsian vonom fel a szemöldököm és halkan felfüttyentek a lépcsőn. Max egyből mellé szegődik, nem is kell rá sokat várni. Kinézek a reluxán. Egy hosszú világos szőke hajú lány áll az ajtó előtt. Mellette egyetlen egy táskával. Kinyitom az ajtót és megállok közvetlen a lány előtt. Alacsony, főleg így mellettem állva. Gömbölydedek a vállai, alakja egyszerűen lenyűgöző. Nagy szemeivel kíváncsian fürkész engem, ajkai enyhén szétnyílnak, a csodálkozástól?
- Miben segíthetek?- kérdezem hangomra találva, aztán eszembe jut, hogy apa azt mondta m jön a kisegítőm, a diákmunkásom- Te lennél a diákmunkás?-kérdeztem felvonva a szemöldökömet. Max leült mellettem a lábamnál és kiskutyaszemekkel nézte a jövevényt és folyamatosan csak halkan, kérlelően vonyított, mire a jövevény felemelt kecses kezét és megsimogatta barátom fejét, aki láthatóan megkönnyebbült ettől.
Aprót köhintettem várva a választ kérdésemre.
~Max~
|
| linka | 2014. 07. 25. 18:07:44 | #30769 |
Karakter: Sky
Az élet sosem volt egyszerű feladat, de az enyémet már túlontúl fájdalmas elviselni.
A veszteség számomra egészen mást takar, mint a halandóknak. Ők, talán életük párját látják meghalni, talán saját gyermekeiket, szüleiket, barátjukat. Titkolt szerelmeiket. De azok, akik fontosak számomra, az én figyelmetlenségem miatt halnak meg. Azért, mert nem figyeltem rájuk kellőképp. Nem láttam a szavaik mögött, a sorok között, amiket nekem mondtak. Nekem elég egyetlen figyelmetlenség ahhoz, hogy megtörténjen a galiba. Ez az egyetlen, amit sosem engedhetek meg magamnak. Pár percre sem érezhetem magam nyugalomban, hiszen ebben a világban minden azért van, hogy keresztbe húzza az én számításaimat. Hogy elbuktassa azokat, akikre felesküdök. Ezért is olyan kegyetlenül nehéz az én létem. Nincs ebben szemernyi boldogság sem. Itt mindenre rányomja bélyegét a fájdalom, és a háríthatatlan veszteség.
Újabb embert temettem el, akit védenem kellett volna mindentől. Akit a legdrágább kincsként kellett volna őriznem, és nekem mégsem ment.
Miért nem értik meg végre, hogy ez nekem nem megy már? Annak idején jó voltam. Nyíltan kijelenthetem, hogy a legjobbak között álltam. De mára már nem látok mást akárhányszor végignézek magamon, mint egy fáradt, életunt alakot, aki már célját sem látja a világban.
Akit látok felnőni, el is veszítem. Ha nem elragadják, akkor idős korából kifolyólag huny ki szemeiből az élet szikrája.
Könyökeimmel megtámaszkodva görnyedek előrébb. Minél jobban próbálok beletemetkezni a múltamban, annál több emléket kaparok fel. És ezek az emlékek többségben fájnak. Elviselhetetlen kínt jelent ennyi halálra visszaemlékezni úgy, mintha csak tegnap történtek volna. Elhagyhatnám őket, de én túlságosan is kötődöm a múltamhoz. Egy szentimentális bolond vagyok.
Többen is vannak idebent, de mindannyian elkerülik tekintetükkel azt az asztalt, ahol én ülök. Mindenki tudja én ki vagyok, hallották a nevemet, dicsérnek, példaképként tekintenek rám, bálványoznak. De egyikük sem tudja ki vagyok én valójában.
Nem messze tőlem beszélgetés neszei ütik meg füleimet. Illetlen hallgatózni, de mégsem tudom kizárni őket. Megszoktam, hogy nekem mindig, mindenre figyelnem kell. Még mikor látszólagos pihenésben vagyok, akkor is. Villámként vág végig rajtam a döbbenet, amit beszélgetésük témája, és főszereplője vált ki belőlem. Idejét sem tudom már mikor volt az, amikor bárkinek is sikerült meglepnie, vagy ehhez hasonlatos érzelmeket előidéznie belőlem.
- Um, mit hozhatok, uram? - számtalanszor, számtalan személytől, számtalan hangsúllyal végighallgattam már ezt a kérdést. De válaszomon mindez szemernyit sem változtat.
- Semmit. Nem szükséges sem ennem, sem innom.
- Sky, ugye? - első alkalom, mikor nyíltan kimondják nevemet. Nem tudok mihez kezdeni ezzel, így csak némán bólintok. Igen, Sky. Nem az eredeti nevem. Nekem nincs nevem. Ez csak úgy rám ragadt. Mint némely halandóra a manó, és az édes. Ezek mind becenevek, de nekem a Sky már saját nevemként szolgál. Mindenki így szólít engem, hangosan, vagy halkan, gondolatban.
- Részvétem az előző védencedért. Nem lehet könnyű most. Biztosan ne hozzak semmit? - nem könnyű? Nem, valóban nem az. Valójában pokolian nehéz, de elfogadom. El kell fogadnom, hiszen nem egyszer éltem már át ilyesmit.
- Miért hoznál nekem bármit is, mikor kijelentettem, nincs szükségem semmire? - nem felé irányul hirtelen feltörni készülő haragom. Ezt mint a világ iránt érzem. Ez a világ régen egészen más volt. Tisztább, tündöklőbb. Nemesebb, életrevalóbb lelkek éltek itt, mint most.
Miért várja el tőlünk bárki is, hogy ezeket óvjuk, neveljük, vigyázzuk? Mi értelme, ha nem kapunk semmit cserébe? Egy kedves jó szó nem ért, csak panaszt, szitkot, és morgást hallottam örökké. Amióta csak az eszemet tudom. Hát kinek lenne így kedve élni a napjait újra és újra?
- Letört vagy – ül le elém, az asztal túloldalára. Több pincér is van itt, nem esik baja, ha pár percre megpihen. De én magányra vágyom, és arra, hogy esélyt kapjak a nyugalomra.
- Mi meglepő van számodra ebben? - kezemet az asztalra csúsztatom, hosszú, vékony ujjaimat vizsgálgatom. Számtalanszor felfedeztem már a különbségeket köztem, és a halandók között. Persze a legkézenfekvőbb mindig ott motoszkál elmém hátsó, sötét zugában. Ők halandók, születnek és meghalnak, míg én örök életű vagyok. Ez számomra nagyobb büntetés bárminél. Gyakran érzem úgy, hogy jobb volna elmúlni a következő pillanattal. Gyakran nemlétbe vágyom.
- Így nagyon könnyen feladhatod!
Itt jön el a pillanat. Mikor végre felnézek rá. Sötét, dús haja fátyolként omlik vállaira, majd az alá. Nem tudom láttam-e őt már ezelőttről. Nem rémlik, de ez nálam nem számot tevő. Gyakran feledkezem meg a környezetemről. Még mielőtt neki válaszolhatnék, körülnézek az épületben, ahová ki tudja hanyadik alkalommal jövök el, de eddig még egyszer sem néztem körül. Mindig csak elfoglaltam helyemet az asztalnál, és gondolataimba merülve merengtem.
Színtelen tekintettel mérem végig ezt a helyet. Minden bútor csokoládébarna, és ugyan olyan négyzet alakú. Egyetlen miniméter eltérés sincs a bútorok között. Szinte már túlságosan is tökéletesek, arányosak, és ugyan olyanok. A sötét fapadló minden egyes nap fényesen csillog a halványsárga megvilágításban, ami az asztalok melletti falakba szerelt lámpákból érkezik. Néhány hófehér falon régi hajókormány, aranyozott trombita, és ősrégi fekete-fehér képeket lehet fellelni. Ezzel is rányomva a hely hangulatára egy keveset. Szeretek itt ücsörögni, nyugtató, békés közeg.
- De nem teszem – szólalok meg tekintetemmel rátalálva zöld szemeire. - Nem tehetem – teszem hozzá szomorkásan elmosolyodva. Persze mindezt ő nem értheti. Hallottam róla, legalább annyira felkapott téma a társaink között, mint amennyire én. Ezzel nem lehet mit kezdeni, csak elfogadni csendesen, és bízni benne, hogy egyszer majd megunják a folytonos, értelmetlen pletykákat, amik többségben szárnyról kapottak. Nincs semmi hátterük...legalábbis többségüknek. De van, amiben több igazság van, mint ahogyan azt az elbeszélője gondolná.
- Tudod, tisztellek téged – töprengve szólal meg, mintha maga sem tudná még hogyan is folytathatná ezt a mondatot. Érdeklődve pillantok rá fel. Mi oka lenne neki tisztelnie bárkit is? Pont engem?
- Kaptam egy újabb megbízást – nem körvonalazódott előttem igazán, miért is mondom pont ezt neki el, de nem is baj. Csak úgy jött. Úgy gondolom, talán könnyebb lenen nekem, ha elmondanám végre valakinek. Nyomasztó ezt magamban tartani.
- És...?
- Nem – rázom meg a fejem lassan. - Nem vállalom el.
- Egyenlőre – teszi hozzá, noha fogalma sem lehet arról, hogy én mit akarok tenni, vagy mit nem.
- Tudod...kezdem unni, hogy itt mindenki jobban tudja, mit akarok kezdeni magammal a jövőre nézve. Nem fogom elvállalni, hiszen Őt is nemrég temettem el. Nem várhatják tőlem el, hogy majd érzéketlenül fogok mindenhez állni.
- Pedig ezt kell tenned!
- Miért? Mert őrangyal vagyok? Mert jobb vagyok akármelyiküknél? Miért hiszi itt mindenki azt, hogy könnyű nekem, vagy akármelyikünknek az, ha elveszítjük az emberünket? Mindannyiunknak vannak érzései.
|
| linka | 2013. 12. 31. 14:57:19 | #28739 |
 Karakter: Jayce
Megjegyzés: Siriennek
Imádom az éjjeleket, legfőképpen akkor, amikor csillagos az ég odakint, engem pedig hagynak nyugton aludni. Komolyan, az még rendben van, hogy én vagyok a főnök, a vezető és a nagy testvér egyben. De akkor is. Pihenni azért nekem is kell. Felkönyökölök az ágyban és meredten bámulok az ajtómban álló lányra.
- Mit akarsz Marry? - kérdem ásítva. A lány alsó ajkát beharapva néz rám aztán toporog egy kicsit. Nem szólok semmit, ha volt annyira tökös, hogy kopogás nélkül benyitott legyen olyan tökös ahhoz is, hogy bejön és kinyögi végre mit akar. Felülök és összevont szemöldökkel nézek rá. Nagyon nem akarja elmondani, hogy mit akar. Felsóhajt és kilép maga után jó erősen bevágva az ajtót. Meghökkenve nézek utána. Ezek a nők! Felállok és kimegyek utána, még mielőtt kiléphetne az ajtón elkapom felkarját és visszatartom.
- Mit akarsz? - kérdem álmosan ránézve. Először karján pihenő kezemre néz majd egyenesen a szemeimbe. Legtöbbször nem tolerálom ezt senkitől sem, tekintetét akár vehetném kihívásnak is.
- Elmegyek – mondja egy sóhaj kíséretében. Vállat vonok. Bánom is én mit tesz, csak jöjjön vissza.
- Hova?
- Jayce szeretek itt lenni, titeket is szeretlek, de szükségem van egy saját életre. Egy normálisra – szavait óvatosan mondja, alig halhatóan. Nem lepődöm meg, Marry soha sem szerette igazán ezt az életet. Csípőmet a szekrénynek döntöm és elengedem a kezét. Gondolkodva nézem őt, figyelmemtől zavarba jön.
- Tényleg ez az amit akarsz? - kérdem színtelen hangon. Hevesen bólogatni kezd. - Soha sem lehet normális életed és ezt neked is tudnod kell. Bármi is történjék veled, ne feledd, hogy a családod mindig visszafogad – mondom semlegesen, mintha nem lenne fontos számomra. Döntése több mint elkeserítő. Mindig is a család része volt. Most pedig pont ő az aki itt hagy minket. Elfordulok tőle és felkapva kabátomat az ajtó felé indulok.
- Jayce! - felé fordulok, bocsánatkérőn néz rám. Érzelmei tonnád súlyként nehezednek rám. Nincs szükségem erre, ha el akar menni innen tegye. - Sajnálom – motyogja lesütött szemekkel.
- Te döntöttél így. Innentől kezdve nekem nincs beleszólásom az életedbe, csak bízni tudok abban, hogy okos döntéseket fogsz hozni az életed során – mondom magára hagyva őt. Fel kell készülnie arra, hogy a többiektől is elbúcsúzzon. Én könnyedén elengedtem őt, elvégre megbízom benne. Felkapom a kabátomat és kimegyek a szabadba. Hűvös téli szél kócolja össze hajamat. A havazás már elállt szerencsére. Minden egyes állat szagát érzem ami erre járt.
- Jayce! - felnézek a felém futó Brian riadt arcára. Meghökkenve nézek rá, ritkán látni rajta ilyen érzelmeket.
- Történt valami?
- Igen, gyere – ragadja meg felkaromat és vonszolni kezd maga után. Még fiatal, nem tudja mit szabad és mit nem. Csak egy ostoba kölyök. Követem őt és amikor testvérét meglátom egy test felé hajolni futni kezdek. Egy lány felett térdel, óvatosan megérintem jéghideg bőrét. Van pulzusa, életben van. Megvizsgálom nem esett-e komolyabb baja. Homlokából vér csordogál, talán beverte a fejét, vagy leütötte őt valaki.
- Tettetek vele bármit is? - fordulok a fiúk felé akik sértetten néznek le rám.
- Nem tettünk semmit! Így találtunk rá – kiáltják egyszerre. Elfordulok tőlük és felnyalábolom a lányt majd a házba cipelem őt. Beérve többen is körénk sereglenek, aggódnak. És bár aggodalmuk leginkább felém irányul a lányt is szem,ügyre veszik a karjaimba. Fáradtan fektetem őt az ágyamba és betakargatom. Ha nem találnak rá akkor megfagyott volna odakint. Csak a szerencsén múlott az élete. Egyik emberem egy tál vizet hoz be és egy rongyot nyom kezembe. Homlokomat ráncolva nézek fel rá.
- Hogy én? - kérdem értetlenül. Én még soha sem ápoltam senkit. Azt se tudom mit kell ilyenkor tenni. Én legtöbbször csak sérüléseket okozok nem pedig gyógyítok.
- Igen te. Te találtál rá, a te felelsz érte – mindig is különösnek tartottam, hogy van egy ember aki velünk él. Mindenki szereti Laylat, ő olyan mintha mindenki édesanyja volna.
- De...- elég szemeibe néznem ahhoz, hogy elhallgassak. Ennyit ér az én tekintélyem.
- Nincs itt semmiféle de. Majd megfogja hálálni neked a kis lányka. De ahhoz tenned is kell – nyomja kezembe a nedves rongyot és kiviharzik a szobából. Grimaszolva fordulok vissza a lányhoz, és homlokát kezdem el tisztogatni, majd amikor ezzel végzek bekötöm a fejét. Nem hinném, hogy olyan jó munkát végeztem, de jobb a semminél.
Ahhoz képest, hogy mennyire álmos vagyok, egy pillanatra sem vagyok képes lehunyni a szemeimet. Ennyi kellett csak nekem, hogy történjen egy kis galiba az amúgy sem idilli életembe. A lány arcára vándorol tekintetem. Szempillái megrezzennek ahogyan lassacskán ébredezni kezd. Elmosolyodom majd felállok helyemről és a szobámba kezdek el mászkálni.
- Hol vagyok? - hangja egészen halk. Felé fordulok, de nem megyek közelebb hozzá. Nem akarok ráijeszteni.
- A házamba – válaszolom hátamat a falnak támasztva.
- Hogy kerültem én ide? - ül fel. Mellésietek és finoman visszanyomom őt a párnákra.
- Én hoztalak ide téged. Megsérültél és majdhogynem kihűltél – magyarázom nyugodtan. Semmi szükség arra, hogy felzaklassa magát. - Az én nevem Jayce és ne aggódj itt biztonságban vagy.
|
| Luka Crosszeria | 2013. 07. 05. 03:19:04 | #26395 |
 Karakter: Victor Contreaz
Istenem, ha hallasz a mennyekben, kérlek, segíts! Mintha a világ hirtelen kifordult volna magából, és minden mocska a nyakamba zúdult volna! Kezdve ezzel a…. a…. kalózzal! Nem elég, hogy el kellett látnom, még az adósommá is vált, így biztos, hogy egykönnyen nem vakarom le a nyakamról. Levakarni… inkább bitófára küldeni, elégetni, felkoncolni! Mocskos kutya, az volna való neki!
Vergődök ebben a sáros pocsétában, és arra gondolok, vajon mikor találom hűlt helyét. Minek hagytam ott? A tengerbe kellett volna kötnöm, hátha belefullad, ha elkezd emelkedni a vízszint.
Csípnek ezek az átkozott rovarok. A ruhám nyirkos, a bőröm sós, mocskos! És még én gyűjtsek neki fát, hogy őkelme csontja remekül összeforrjon?! Mi vagyok én, tán valami szolga?? Egy birodalomból szökött, utolsó csicska? Nem, én a spanyol Armada legderekabb kapitánya vagyok!!
Morogva csörtetek vissza hozzá a fákkal. Legszívesebben a torkán nyomnám le őket. Hadd karistolja a kéreg a nyelőcsövét, köpjön, okádjon vért!
Jó keresztényhez híven sínbe teszem a karját. Rögzítem, nehogy elmozduljanak a csontok. Szívem szerint addig kínoznám, amíg könyörögne a halálért, de emberek, hajó és megfelelő menekülési terv híján nem tehetem. Szükségem lesz rá, ki kell használnom… minden téren. Ez az, ami visszafogja a karom a gyilkosságtól.
- Most pedig indulni kellene megkeresni azt a csónakot – szólalok meg. - Nem akarok itt éjszakázni, és a tengeren sem szívesen, de akkor már inkább ott.
Ki tudja, mi fenevadak portyáznak itt, ha leszáll az est… vagy felkel a Nap.
Kell nekem, ezért talpra állítom. Nem igazán ismerem a környéket, talán a vadállat életmódja kihúz minket a csávából. Aztán megölöm.
Bő egy óra gyaloglás a jussunk. Hamarabb is ment volna, ha ez az ostoba tengerrém nem bukdácsol, mint egy masszív alkoholista. Kétlem, hogy ilyen fájdalmai lennének… de ha mégis, kit érdekel? Csak egy kalóz…
***
Sötétedik, mire újból partot érünk. A tagjaim zsibbadnak a fáradtságtól, alig kapok levegőt, mikor kikötünk.
- Arról a szigetről tudsz valamit? – lihegem.
- Ott kiköthetüönk éjszakára, hajnalban pedig továbbmehetünk, akkor elérjük még holnap a szigetet. Már nem vagyunk messze.
Pazar. Úgy dőlök el, mint egy homokzsák, és azt kívánom, bár ne kellene többször megmozdulnom. Mintha ólommal öntötték volna le a tagjaimat. Azt hiszem, egyre siralmasabb a helyzet. Valamit ki kell találnom… Ha a kalózai rám találnak, elmetszik a torkom, mi több, élve feldarabolnak, hogy megetessék a cápákat. Cseppet sem vágyom erre a kegyre.
A pilláim egyre nehezebbek, ám a szűnni nem akaró gondolatáradat nem hagy nyugtot nekem. Mi a fenét csináljak? Mit? Mit??
Már kezdeném feladni, mikor megérzem, hogy a teste lassan az enyémhez simul. Elemi erővel csap belém a felismerés. Hát persze! Hogy nem jutott eddig eszembe! Talán… ha gyengéd érzelmeket táplálok iránta… Ha azt hiszi, a szeretője lettem, van némi esélyem a túlélésre! Hisz melyik kalóz dobná el az ágyasát?
A zsenialitás szikrája szinte elborítja az elmém, gusztustalan vigyorral pillantok felé, majd ölelem át lassan a derekát. Érzem, ahogy mindene megfeszül, tán a szívverése is kihagy. Pompás! A gondolataim úgysem hallja, az uralkodó szerint pedig páratlan színészi véna szorult belém. Úgy tűnik, végre kamatoztathatom!
- Pokoli hideg van – lehelem a nyakára.
Háttal fekszik nekem, nem látom az arcát. Nem úgy tűnik, mint aki gyanakszik. Inkább a kezdeti sokk hatása alatt lehet. Bár ki lát bele egy ilyen féreg fejébe? Még a saját koszos fajtája sem. Veszélyes népek ezek.
- Remélem, nem bánod – fúrom az arcom a tarkójához.
A hideg rázza, nem csodálom, még ruhában is fázok. Nincs mit tenni, a tűzgyújtáshoz túl sötét van már. Megfagyni pedig nem fogunk. Amíg az undorító testéhez simulok, nem… És őt sem engedem megdögleni. Majd a bitófán.
***
Napos reggelre ébredek. Nem haltam meg. Még élek. És egy kutyát szorongatok a karjaim közt. Undorodva húzódok el tőle, majd nyúlok a vízbe, hogy megmossam az arcom. Szép kis reggel. Valahogy nem így képzeltem el. Túlságosan is eltér attól, amit csinálni szoktam. Vasalt, patyolat tiszta ingben szürcsölöm a legfinomabb kávét, amit valaha látott a világ. Élvezem, ahogy a szolgálók sürögnek körülöttem, a napsugarak lágyan simogatják az arcom. Távolról sirályok vijjogása hallatszik, majd a befutó hajóhadak zaja is beszűrődik a szobába. Kellemes illatok terjengnek… Haza akarok menni!
- Hol vagyok? – hallom meg a kalóz hangját.
- A lehető legrosszabb helyen – sóhajtok fel.
Ahogy elnézem, megviselte az éjszaka. A teste forró, az ingemen át is érzem… nekem pedig megint a kiszolgáló szerepébe kell szorulnom.
- Lázad van? – nyúlok a homlokához.
Akár a tűz, a forróság hamar az ujjaimba vájja acélos karmait. Felszisszenek, ez nem tréfa. Nem halhat meg, különben vele veszek én is!
- Gyere innen, szereznünk kell valahonnan növényeket!
Alig tudom kicibálni a csónakból, az erőm még mindig nem tért vissza rendesen. Ennünk kéne valamit, de azt se tudom, mihez fogjak elsőként. Egy közeli fa törzsének döntöm, majd, mintha bevett szokásommá vált volna, a sűrűbe vetem magam. Egy órán át is keresgélhetek, mire találok valami számomra ismerős növényt. Pár gyümölcsöt is leszakítok, így jócskán megpakolva térek vissza. Ahogy azonban a homokra lépek, a szemeim elkerekednek. A vízszint emelkedése miatt a csónakot kimosta az ár a zátonyokra, és ripityára tört. Hát persze, nem kötöttem ki, nem kötöttem ki!
- Conju de la puta perra madre! – üvöltöm.
- Nem tudtam… - nyögi.
- Ah, hallgass! – mordulok fel.
A kalóz elé térdelek, majd gondosan összetépem a növényt, hogy rágni már alig kelljen neki.
- Edd meg! Pocsék az íze, de hoztam gyümölcsöt is.
Mintha a katonám lenne, engedelmesen hagyja, hogy a szájába tömjem a növényt. Még az ujjamról is lenyalja, ami ráragadt. Olykor nagyot nyelek, mert valljuk be, kecsegtető volna, hogy megerőszakoljam… mégis elképzelhetetlen, hogy puszta önös vágyakból belé mártsam a farkam… nem!
- Építenem kell egy csónakot – túrok a hajamba.
- De…
- A kés a másikban maradt, tudom – vicsorgok az óceán felé.
Mintha a sors valami kegyetlen módon igyekezne kibabrálni velem…
|
| Rauko | 2013. 03. 04. 11:17:09 | #25264 |
Karakter: Daz Cooper
Megjegyzés: ~ Lukának és dögömnek
- Kelj fel, kutya! – hallom meg a hangját, fogalmam sincs, mennyi idő után.
Reagálni sincs időm, hiszen épp most ébredtem csakfel. Nem kellett volna, ugyanis hirtelen nyilall a fájdalom mindenhova, ahová ütött vagy rúgott. Hallom, ahogy a kulcsok csörrennek az ujjai között és már fel vagyok rákészülve, hogy ismét meg fog verni, amikor hirtelen meghallom a jellegzetes hangot, ami minden hajós, mindegy hogy kalóz vagy nem kalóz rémálma...
* * *
Ismét elvesztemaz eszméletem, és nem tudom, mi történt vagy hogy kerültünk ide, de már sziládr talajt éérzek a lábam alatt. Még mindig vacakul vagyok és Contreaz iott van velem, bár sokat segítene, ha tudnám,hogy hol is vagyunk.
Ismét rám parancsol, hogy keljek fel, de már legalább beszélni tudok, ígx válaszolok neki. Igaz, röviden...
- Nem… nem tudok – felelem neki őszintén. A bal karomat egyáltalán nem érzem, és a mellkasom is szúr. A sebeim lüktetnek, hiszen senki nem nyúlt hozzám, mióta megvert. Nem is akartam volna, csak legalább egy kis vízzel kimoshatta volna valaki. Bár tény, hogy most kicsit mintha tisztább lennék, de azt hiszem, elsüllyedt a hajó, és ő kihozott engem a partra. De....miért?
Ahogy ismét hozzám ér, valami furcsa érzés szalad rajtam végig. Félnék tőle?
Nem kizárt. Nem szégyen a félelem, és ő eddig nem ért hozzám, csak ha fájdalmat akart okozni. De ahogy a hátam egy fa törzséhez dönti, kicsit megnyugszom.
- Ha elszöksz, megöllek – morog rám, és mintha nem lenne neki elég bizonyíték, hogy beszélni sem tudok, ki is köt.
* * *
Mikor ismét kinyitom a szemem, rádöbbenek, hogy megint elaludtam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, hiszen még nappal van, de biztosan aludtam valamennyit... vagy megint elájultam.A lényegen nem változtat, hiszen megint picit jobban érzem magam. Bár kiabálni nem tudok, a lehető leghangosabban szólalok meg - ami viszont még mindig túl halk.
- Contreaz! - mondom ki a nevét, hátha itt van valahol. Nem felel senki, nemhallok neszezést, de pillanatokkal később megjelenik előttem. A ruhája már száraz, és eléggé idegesnek, nyugtalannak látszik. - Hol vagyunk? - kérdezem halkan.
- Úgy tudom, nincs neve a szigetcsoportnak - feleli a kérdésemre.
- A sziget belseje felé van valami, - kérdezem még mindig eléggé halkan, kikötözve, hiszen nem oldozott el.
- Egy vízesés, de édesvíz, nem sós, és egy szikla. - Elgondolkodom. Nem sok sziget van, aminek a belsejében találni édes vizet, ami nem forrás, hanem vízesés, és ha ismert ely lenne, nyilván tudná a nevét és elmondta volna. Lehunyom aszemem egy pillanatra és próbálok gondolkodni, hogy mit hallottam ilyen helyekről, amikor beugrik a törzsfőnök tanácsa, a kannibálok vezetőjéé, akiknél a Shandorát hagytuk.
- Ez a hely onnan délre van - suttogom magamnak, majd felpillantok rá. Vűárakozóan, türelmetlenül néz rám. - Valahol van a parton egy kis hajó, amivel a bennszülöttek küzlekednek. Ide szokták hozni a bűnösöket kivégezni.
- Miről beszélsz? - kérdezi felvont szemöldökkel és közelebb lép.
- Innen északra van egy sziget, ahol kannibálok élnek. Jó barátságban vagyok velük, és ha mindenigaz, ez az a hely, amitől óva intett a törzsfőnök.Az ő hitük szerint gonosz szellemek és démonok laknak itt, de a tények szerint, és amit az öreg kalózoktól tudok, ez a sziget roppant veszélyes a vadállatok miatt.Meg kell keresni a kis csónakot és el kell eveznünk a bennszülöttek szigetére, ott már nem lehet baj. Ott a hajóm, és ha a foglyaik közt vannak használható tengerézek, akkor már minden rendben lesz - foglalom össze. Mozdulnék, de ahogy előre hajolok kicsit, a mellkasomba megint szúrni kezd valami és felordítok, mire azonnal mellém ugrik, és visszanyom egyenes helyzetbe.
- Ne ficánkolj már, idióta! - morran rám. - Keresek két ágat, az ingeddel az oldaladhoz tudom kötni, amíg el nem érjük azt a szigetet, addig kibírja - mondja, és a hangja most valahogy olyan megnyugtatónak hat. Olyan kellemes érzés jár át tőle...
Eloldoz, és finoman lefektet a homokba. Minden pillanatban,. ahogy hozzám ér, picit melegebb lesz minden, eszembe jut, ahogyérintett, ahogy kínzott és lassan érzem, ahogy félihg megkeményedek. A vékony nadrág és a kiszolgáltatott helyzet miatt egyszerűen képtelen vagyok elrejtwnielőle, így mire visszatér a két faággal, nekem már félig merev a tagom. Mázlimra viszont vagy nem érdekli, vagy nem érzi az időt alkalmasnak, de nem tesz megjegyzést, nem bánt, csak segít. Leveszi az inget, felültet, az oldalamhoz illeszti a két gáat és így egyenesebb a felsőtestem,nem is fáj annyira.
- Most pedig indulni kellene megkeresni azt a csónakot - jegyzi meg. - Nem akarok itt éjszakázni, és a tengeren sem szívesen, de akkor már inkább ott.
Figyelem, ahogy elhajol és lábra segít, majd hagyja, hogy belé kapaszkodjak, sőt, még az én jelenleg eléggé lassú tempómat is tartja, miközben haladunk a parton.
Alig egy óra menetelés után végre rátalálunk a csónakra. Az ő ötletére arrafelé haladunk, ahol a csónak volt, hioszen akkor nyilván onnan jönnek ők is. Csendben vagyunk, ő sem szól és én sem. Hiába mentette meg az életem, miatta vagyok ilyen állapotban, ő tette ezt velem, megkínzott és megvert, plusz ugyanolyan aljas, rohadt dög, mint a többi! És valami ilyesmi lehet az ő véleménye is rólam. Egy pillanatra merül csak fel bennem, hogy nekiadom a kannibáloknak, de aztán elvetem az ötletet. Inkább kérek tíz foglyot, őt a Shandora tömlöücébe vitetem, és elengedem majd valahol. Kiváló ellenségem lehet, azt hiszem, és nem fogok ilyen aljas eszközökhöz folyamodni, ha már ennyire kiszolgáltatott helyzeteben vagyunk. Segítek neki, ezzel meghálálom, hogy nem hagíott a hajón elsüllyedni, de ennyi. Nem vagyok neki többé adós semmivel, ha megmentem a kannibáloktól.
* * *
Már sötét van, éés még mindig nem értük el a kannibálok szigetét, bár már látszik. Oldalra pillantra meglátok viszont egy másikat, amiről tudom, hogy teljesen lakatlan, csak néhány ehető bohgyókat és gyüümölcsöket termő fa van rajta. Víz nincs, ez igaz, de a gyümölcsökből úgyis tudunk nyerni valamennyi italt.
- Arról a szigetről tudsz valamit? - hallom meg a hangját.
- Ott kiköthetüönk éjszakára, hajnalban pedig továbbmehetünk, akkor elérjük még holnap a szigetet. Már nem vagyunk messze.
Ahogy kjikötünk és kiülünk a parttól nem messze egy kis mélyedésbe, rájövök, hogy rajtam nincs semmi felső, és megfagyok lassan, hiszen éjszaka a tengeren hideg van. Remegni kezdek, és valahogy ösztönösen próbálok közelebb mászni hozzá, amennyire tudok mozogni. El is lökhet, ez tény, de azt hiszem,ő is fázhat valamennyire.
|
| Luka Crosszeria | 2013. 02. 23. 13:49:31 | #25206 |
Karakter: Victor Contreaz
Soká érlelem magamban a gondolatot, ami a kalóz fattyú távozása óta mardossa a belsőm. Soha többé nem tudok már nőre nézni? Sosem élvezem velük a szexet. Olyanok, mint a hiénák, undorít a mohóságuk, amivel elém vetik magukat. Ellenben a férfiak… Számtalanszor lett már merevedésem pusztán pár emlékkép felidézésétől. Miután elszórakoztam a kalóz söpredékkel, rémülten vettem észre, hogy a falloszom kis híján szétszakítja a nadrágom. Tagadhatatlan, rég voltam mát együtt bárkivel is.
Mikor legközelebb lesétálok kedvenc rabomhoz, már társasága is akadt. Valami idegen férfi, de a külsején látom, hogy kalóz. Hallatlan. Magamhoz vonom az egyik kalózt, és a virgonc kapitányhoz lépek. Hiába kérdem, nem hajlandó beszélni. A szemem közé köp, mire hatalmas pofont adok neki. Olcsó kis kurva!
Indulattal ragadom meg a kalóz torkát, majd vágom át. Minden haragom beleadom, közben a kapitány arcát fürkészem.
- Ez történik az összes rohadt kalózzal, ha a kezem közé kerül! – mennydörgöm.
Az érzelemmentes arca kiborít, fékezhetetlen dühöt érzek. Ütöm-vágom, ahol épp érem, az sem érdekel, hogy tiszta vér lesz a csizmám. Jókorát rúgok a fejére, majd a hajam hátratúrva csörtetek ki tőle. Azt hiszem, ez már kellett.
- Uram, közelítünk egy szigetcsoport felé. Bölcs lenne kikerülni őket – lép oda hozzám az egyik tisztem.
Megvonom a vállam, majd visszatérek a szobámba. Dühömben a falat ütöm, szép kis zúzódásokat okozok magamnak. Lihegve dőlök a kabin falának, majd törlöm meg a véres kezem. Ez nem méltó hozzám. Ritkán szoktam ilyen dühös lenni, de azt hiszem, a kalózok iránti mérhetetlen gyűlöletem az, ami ennyire tűzbe hozott. Élveztem, ahogy elcsuklik a hangja, ahogy a fájdalomtól felnyög. Megérdemelte!
***
Már legalább fél napja lehetünk úton, ám hamar elsötétül az ég, és hatalmas viharfelhők lepik el a végtelen kékséget. Félek, hiszen Alig hagytuk el azt a szigetcsoportot. Ismeretlen terület, nem civilizált emberek lakják, így egy hajó sem köt ki ott sosem. Állítólag veszélyes fenevadak lapulnak arrafelé. Nem kockáztatnám meg az ott éjszakázást. A két rossz közül a kisebbiket választom, egyenesen a vihar közepe felé kormányzom a hajót. Remélem, ép bőrrel kijutunk, hiszen nem egyszer előfordult már, hogy több méter magas hullámok hátán lovagoltunk.
- Kapitány! Kapitány! – rontanak be sorra a tisztjeim.
- Egyenesen előre! – adom ki a parancsot.
Összenéznek, majd kisietnek a fedélzetre, hogy irányítsák a legénységet. Összeszorult szívvel nézek ki a kabinom ablakán. Félek, hiszen nem tudom, miért lett dühös ránk a tengerek istennője. A kalózok felett aratott győzelmünk miatt? Aligha…
Érzem, ahogy a hatalmas hullámok szinte az egekig emelik a hajót. Kirontok a szobámból, és a kormányoshoz sietek. Kétségbeesetten kapaszkodik a faragott fába, és várja, hogy a vad szelek kevésbé tépázzák szeretett hajónkat.
- Dornez! – ordítom, hiszen a mennydörgés miatt alig hallik a hangom.
- Uram, nem bírjuk sokáig! – kiáltja kétségbeesetten. – Túl erősek a hullámok!
Magam is így látom, ezért a karjára szorítok, sugallva, hogy bízom benne, majd lesietek a hajó gyomrába. Mikor próbálnának megszökni a foglyok, ha nem most?
Mikor leérek, meglepődök, hiszen az a tetves kapitány még mindig a padlón fekszik. Úgy tűnik, rendesen helyben hagytam, mert fel sem pillant rám, mikor a cellája elé lépek.
- Kelj fel kutya! – ordítok rá, majd jókorát rúgok a rácsba.
Összerezzen kissé, ám továbbra is a földön marad. Már épp nyúlnék a kulcsokért, hogy móresre tanítsam, mikor hatalmas reccsenések közepette megrázkódik a hajó. A földre zuhanok, s csak eztán veszem észre, hogy rohamos sebességgel ömlik a hajó gyomrába a sós óceán. Zátonyra futottunk.
***
Köhögve kapaszkodok egy széles deszkába. A hajó oda, a legénységem nagy részével együtt. Nem merek hátranézni, csak mikor már partot értünk. Igen, értünk, ugyanis még mielőtt a víz elborította volna a hajót, a hátamra kaptam a nyomorult kapitányt, és kivonszoltam őt a cellájából. Lihegve tolom ki a deszkát a partra, majd remegő lábakkal fekszem a földre. Partot értünk… sértetlenül. Nem tudom, hány órája vonszolhattam a kalózt, hogy ennyire kimerültem. Először azt hittem, színészi tehetségét igyekszik megvillantani, ám alig mozdult, csak érthetetlenül motyogott valamit. Nem is érdekel.
Lihegve töröm meg a képem, majd ülök fel. A hajóhad teljesen szétszéledt, úgy szórt minket szét a hatalmas vihar, ahogy a szél fújja szét a megsárgult leveleket a földön. A sors iróniája talán, hogy kettecskén maradtunk ezen a szigeten. Az én ápolásomra szorul, hiszen a királynak ígértem a fejét. Az ő kardja által veszhet csak fel.
- Kelj fel, kutya! – morgok rá.
- Nem… nem tudok – leheli.
A szemem forgatom, majd a karjánál fogva rángatom fel. Ahogy elsimítom a vizes hajtömeget az arcából, rájövök, hogy talán túlzásba estem, mikor ütlegelni kezdtem. Hiszen csak egy taknyos kölyök. Igaz, ha jobban belegondolok, egy kalóz. Egy kisgyermeket is megölnék, ha ezeket a tengeri férgeket szolgálná.
Morogva vonszolom ki a vízből, majd egy fa tövének döntöm.
- Ha elszöksz, megöllek – sziszegem, majd a biztonság kedvéért kirángatok egy kötelet a hajóroncsok közül, és a fához láncolom vele.
Bevallom, igencsak félek, hiszen épeszű ember nem téved ezekre a szigetekre. Még a kalózok sem. Ahhoz képest most készülök belevágni a sűrű sötétségbe, hogy őfelsége örömére megmentsem ezt az átkozott kalózt.
|
| Rauko | 2013. 02. 19. 11:01:21 | #25177 |
Karakter: Daz Cooper
Megjegyzés: ~ Lukának
A dolgok hirtelenjében azt sem fogom fel,hogy mi akadályozza meg a támadásomat, de mikor legközelebb kinyitom a szemem már biztosan tudom: egy börtönbenvagyok. Koszos, büdös cellában.
Aztán megjelenik ő, kicsivel az után, hogy az őrök egyik kérdésére sem felelek..
- Nocsak. A bűzlő kis disznó még nem köpött? – kérdezi undorító hangon.
- Még nem, uram.
- Hm, lehet megeredne a nyelve, ha levágnánk az ujját...
- Kétlem. Az arcára van írva, hogy kemény legény – pillant rám. – Mosdassátok meg, és hozzátok elém!
Micsoda? Minek kellene nekem felmennem hozzá, megmosdatva? Ez rosszul kezdődik...
***
Amikor végeznek velem, feltaszigálnak a lépcsőkön, egyenesen egyhatalmas ajtóig, ami gondolom a szobája.
- Hm, máris emberibb külseje van a fiatalembernek, nemde bár? – veti oda fellengzősen. Undorodom attól, aki ő maga, de mint férfi kedvemre való lenne, ezt tagadni is kár.
Utasítja a kutyáit, hogy jól zárják ránk az ajtót, majd ismét felém fordul.
- Beszélgessünk. Mi is a neved? Cooper? Sosem hallottam még rólad. – Eszemben sincs beszélni vele.- Szeretnél leülni? A magadfajta kutyáknak ott a padló – nevet fel saját viccén. - Nem vagy túl beszédes. Én sem. De ha megtisztellek, te mocskos féreg, elvárom, hogy dalolj!
Még mindig nem felelek, ő pedig felemelkedik a székéből.
- Szóval nem beszélsz...
Mellém lépve a hajamba túr és annál fogva ránt valahova, de nem látok semmit, azt az örömöt viszont nem szerzem meg neki, hogy felordítsak, inkább beharapom az ajkaimat.
Valami puhára lök, majd a hátamra fektet és a lábaimra ül, így téve mozgásképtelenné.
- Szégyen volna, ha bemocskolnálak, ugye? Kapitány – leheli a számra.
Bemocskolni? Engem? Picit már elkésett vele, és bánatára nem lenne ellenemre a dolog, hiszen kifejezetten izgató férfi. - Persze… sosem lennék képes hozzáérni egy ilyen… féreghez. Kímélj meg, és áruld el, hol vannak a társaid? Biztosra veszem, hogy többen is vagytok.
Amikor nem felelek, a hasamon lesimítva kapja el a férfiasságomat, de nem nyögök fel, inkább megfeszítem minden izmom és ellenállok a knyszernek, hogy lökjek a csípőmmel.
- Ahh, milyen szép méret – suttogja a fülembe, bókolva. Ahogy az ajkamba harap,. nem esik jól, de amikor az ujjai közé fog, az már inkább. - Ez jól esik, igaz? Szereted, ha így bánnak veled, ugye, kapitány?
Már itt érzem, hogy ebből valami terv lesz. Egy ilyen nem osztja meg az ágyát egy kalózzal szimplán csak a testi vágy miatt. Arra vannak kurvák, katonák, szolgálók, a szemükben előkelőbbek és tisztábbak, mint mi.
Ahogy ez tudatosul bennem, próbálok ellenkezni, de nem tudok, és az agyam hiába tudja, hogybaj van, a testem elárul.
Amikor pedig elrántja a kezét, mielőtt kirobbanhatna a vágyam, már remgek.
A kilencedik alkalom után pedig már szenvedek...
- Hányan vagytok? – Mennyire meg akarja tudni.
- Csináld! – parancsolok rá. Nem bírom. Fel fogok robbanni...
- Hányan vagytok?
Amikor tudatosul benne, hogy csinálhatja ezerszer, akkor sem fogom elárulni a társaimat, pofon csattan az arcomon. Ez az, végre vége ennek az egésznek! Alávaló és aljas kínzási módszer egy szemétnek való semmitől. Méghogy nemes vér és előkelőség...
Kitaszigál az ajtón és megaláz. Nem pattan bennem semmi, csendben jegyzem meg a dolgokat, hiszenkki fogok szabadulni. Tudom, ő pedig egyszer a karmaim közékerül. Ahol az életéért fog könyörögni, amikor a legnagyobb és legundorítóbb kalózom keféli véresre mindenki szeme láttára.
Ne izgulj Contreaz, visznzom még a kedvességet.
- Vigyétek vissza ezt a tejfelesszájú ficsúrt a cellájába. Kössétek a kezét a rácshoz, mozdulni se bírjon – adja parancsba, engem meg már visznek is. Utálom és megvetem még a fajtáját is. Anyámat is ők ölték meg.... ugyanezek a mocskos, rohadt állatok!
* * *
Lent aztán észreveszem, hogy a mellettem levő cella, távozásomkor bár üres volt, már nem az. Ahogy odapillantok, meglátom Sharkot, a Kalózok Királyának első tisztjét.
- Hát te mi a fe nét keresel itt? - kérdezem tőle.
- Hallottuk, hogy a legényeidet megölték és foglyul ejtették, te pedig ennek a szemétnek a börtönében vagy. A Király parancsára jöttem, hiszen tudod, kedvel téged - vigyorog rám. Tőlem alig idősebb, helyes, fiatal férfi. Már volt szerencsénk egymáshoz többször is, de nem köt össze minket semmi.
- Szóval ki fogtok juttatni innen? - kérdezek rá halkabban.
- Ki hát - vigyorog, és ahogy oldalra nézek látom, hogy a mamlasz őrök nem is figyelnek a beszélgetésünkre. - De mit csináltak veled odafent? - kérdezi felvont szemöldökkel. - Tiszta vagy és áll a farkad - jegyzi meg.
Közelebb lépek a két cella közti rácshoz. Ő átnyúl, pont annyira fér át a keze,hogy kiszabadítson és ujjaival végre eljuttasson a beteljesülésig. Nem nyögökfel, hiszen közben az őrök elmentek egy hátrébb levő cellához, ahol hajól hallottam, valamin összekaptak. Én a rácshoz hajtom afejem, Shark meg röhög.
- Na, mi van? Hálás vagy, igaz? - kérdezi röhögve.
- Az - felelem neki, még mindig a megszokott, érzelemmentes stílusban. - Mikor megyünk?
- A Király embereket küld, hogy megtámadják ezt a támaszpontot - feleli. - Maximum néhány nap.
Bólintok, és befejezzük a csevegést, hiszen az őrök is elindulnak vissza. Nem kell, hogy ezek az idióták akármit is meghalljanak.
Egy éjszaka telik el, mire ismét látom Contreazt. Ismét megjelenik a maga előkelő gusztustalanságában, és megáll a cellám előtt, de mielőtt hozzám szólna, a mellettem levő cella felé pillant.
- Ő ki? - fordul az egyik őr felé.
- Valami nevenincs hajó egyik tisztje - rántja meg a vállát a mamlasz. Na, igen. A Király, és azösszes legényének személyét homály fedi előttük, sosem láthatják őket, sosem hallották a nevüket, így nem tudják, kik ők - maga Contreaz sem.
Ismét felém pillant. Kinyittatja a rácsot és belép rajta. Nem hátrálok, ugyanott ülök a földön, ahol eddig. Itt jön egy kis napfény a réseken.
- Még mindig nem árulsz el semmit? - kérdezi elém lépve. Nem felelek neki. Ekkor jelenik meg egy csettintésére két másik őr, akik a hajóm egyik legényét hozzák elém. - Egy esélyed van még. - Egy tőrt vesz elő az övéből, és a pengét a tisztem nyakához szorítja. - Na, beszélj!
A hangja végigszánt a börtön csendjén, de nem felelek, nem beszélek. Kalóztörvény. Egy életért nem cseréljük el a Tanácsot és a Királyt.
Felállok, elé lépek, és a legényem szemébe nézek. Beletörődés villan meg benne, tudja, itt a vége, de nem bánja.
Ahogy Contreaz vigyorogva rám pillant felszívok egy adag undormányt és egyenesen a szemei közé küldöm. Megszeppen, majd idegesen letörli és hatalmas pofon csattan az arcomon. Megvárja, amíg felnézek, és így vágja el a legényem nyakát. Mit elvágja, dühében majdnem a fejét is levágja.
- Ez történik az összes rohadt kalózal, ha a kezem közé kerül! - villannak rám dühös szemei. Nem reagálk neki semmit, aztán elgondolkodom azon, amit a Király mondott egyszer.
Sokkal jobban fáj, ha valakit nem támogatunk a dühében. Eltüntetek hát minden érzelmet az arcomról,így nézek fel rá.
- És bele se merj gondolni,hogy veled mi történik majd, ha a mi kezeink közé kerülsz - felelem neki nyugodtan, mire ismét elém lép és rúgni,. ütni kezd, ahol csak ér.
Shark egy szót sem szól, meg sem mukkan, felénk sem nagyon néz, én meg tűrök. Johnért, a legényemért haláláért cserébe ennyit el kell viselnem.
Amikor idegesen kicsörtet a börtönből, már vérzek, ahol csak lehet. Az egyik idősebb őr látja, hogy rosszul festek, mert Contreaz után lép, és hallom, ahogy beszél neki valamit, mire ő megrántja a vállát és dühösen kiront.
Pedig most nem ártana, ha valaki lefertőtlenítené a sbeimet. Az egész arcom vérzik,szerintem két bordám eltört a dühétől, ha ezek elfertőződnek, már mindegy lesz, hogy mit tervez a Király... de akkor sem beszélek neki semmiről. Nem tud és nem fog megtörni. Nem adom ki a népemet!
Szerkesztve Rauko által @ 2013. 02. 19. 11:03:29
|
| Luka Crosszeria | 2013. 02. 17. 23:13:36 | #25167 |
Karakter: Victor Contreaz
Megjegyzés: Raukonak
Kalózok. Hányingerem van az összestől. Ahogy kinéznek, ahogy póriasan beszélnek. Földhöz ragadt, múltban élő, koszos férgek, akik azt hiszik, szembe szállhatnak az emberiséggel. Micsoda ostoba feltételezés.
Szinte könnyedén csapunk le a magukat vérbeli kalózoknak nevező bandára. Olyanok, mint a kóbor kutyák. Falkában veszélyesek, ám egy jól irányzott csapás elég ahhoz, hogy szétszéledjenek. Vértől bűzlik a tenger, a vörös hullámok vadul csapkodják a hajónk oldalát. Ágyúk dörrennek a háttérben, a győzelmünket hirdetik. Elégedetten vigyorgok, ahogy megpillantom azt a rozoga kis vezérhajót. Ch, csupán annyi telik tőlük.
- Megcsáklyáztuk a hajót, uram! – lép oda az egyik tisztem.
Elégedetten intek, majd előrántom a kardom, és a hajó korlátjához lépek. Még csak lőfegyverük sincs már. Mindenüktől megfosztottuk őket. Ostoba, nyálzó kutyák.
Ahogy a vezérhajó fedélzetére lépek, megpillantom a kapitányt. Azt hiszem. Ez még csak egy taknyos kölyök. Igaz, elég szemrevaló, taknyos kölyök, ahhoz képest, hogy csupa kosz. Azt hiszem, már tudom, milyen játékot fogok játszani vele.
- Add fel, kalóz – sziszegem a fülébe, ahogy hátulról elkapom.
Legnagyobb bánatomra, összevérezi a ruhám. Nocsak, megsérült. De még így is elég virgonc.
- Soha nem adom fel – morogja.
- Ideje lenne – felelem.
Azt hiszem, a hirtelen mozdulat miatt, amit tett, összecsuklanak a lábai. Nem mondanám, hogy túl sok erő lakozik ebben a féregben. Mit számít, annál könnyebb lesz lenyesni a fejét.
- Nahát, új ismeretség – néz fel rám.
Értetlenül bámulok rá.
- Cooper kapitányt nem fogja senki börtönbe zárni! – ordítja, majd nekem esik a kardjával.
Jókora pofont sózok oda neki, mire kibillen az egyensúlyából. A katonáim persze rögtön nekiesnek, jól megrugdossák, így gyakorlatilag eszméletlenül hozzák őt a hajómra. A többi latort levágják, vagy a többi hajó gyomrába száműzik. Elszórva tartjuk őket, nem kockáztatunk meg egy esetleges szabadulási kísérletet.
***
Estefelé meglátogatom a kis vadócot. Már magához tért, épp a hajó padlóját bámulja kínos alapossággal.
- Nocsak. A bűzlő kis disznó még nem köpött? – kérdem hangosan az őrtől, aki vigyáz rá.
- Még nem, uram – rázza meg a fejét.
- Hm,, lehet megeredne a nyelve, ha levágnánk az ujját – vigyorog rám az egyik katonám.
- Kétlem. Az arcára van írva, hogy kemény legény – nézek végig a fiún. – Mosdassátok meg, és hozzátok elém!
Azzal elindulok felfelé. Magamon érzem a fiú szúrós tekintetét, de nem foglalkoztat. Odafent meghagyom az őreimnek, hogy mielőtt elém hozzák, gondosan kötözzék meg a kezét, és a bokáit is. Nem hiányzik, hogy beleköpjön a levesembe.
***
A szobámban várakozok, türelmetlenül kopogok az asztalon az ujjaimmal. Nagy sokára azonban megérkezik a kis fogoly. Talpig le van csutakolva, ahogy kértem. Most, hogy nem borítja mocsok, még talán egy röpke pillanatra meg is tetszhet.
- Hm, máris emberibb külseje van a fiatalembernek, nemde bár? – szegem fel az állam.
Szúrós szemekkel bámul, de az arcán nem suhan át egy érzelem sem. Tökéletes, végre kipróbálhatom az új játékot, amit kitaláltam.
- Gondosán csukják be az ajtókat – mutatok a bejáratra, mire az egyik matróz bólint, és bereteszeli az ajtókat.
Vigyorogva fordulok a gúzsba kötött fiú felé.
- Beszélgessünk. Mi is a neved? Cooper? Sosem hallottam még rólad – telepedek a kényelmes székembe.
Nem felel, csak kifejezéstelen arccal bámul rám. Hm.
- Szeretnél leülni? A magadfajta kutyáknak ott a padló – kuncogok.
Persze, tudom, lépni is alig tud, hiszen rövid kötél fogja össze a lábait. Így elszökni is képtelen lesz.
- Nem vagy túl beszédes. Én sem. De ha megtisztellek, te mocskos féreg, elvárom, hogy dalolj!
Semmi reakció. Kezdek dühös lenni.
- Szóval nem beszélsz – vigyorodok el, majd felemelkedek a székemből.
Odasétálok hozzá, majd a hajánál fogva rántom be egy kisebb, sötét helyiségbe. Hallom, ahogy izgatottan szuszog, ám nem engedem, hogy körülnézzen. Hiszen ez a hálószobám. Az ágyra taszítom, majd a hátára fektetem, és fölé térdelek. Gondosan ráülök a lábszáraira, hogy még csak véletlenül se tudjon kapálózni.
- Szégyen volna, ha bemocskolnálak, ugye? Kapitány – hajolok az ajkaira, és szinte rálehelem.
Érzem, ahogy enyhén megfeszül alattam.
- Persze… sosem lennék képes hozzáérni egy ilyen… féreghez. Kímélj meg, és áruld el, hol vannak a társaid? Biztosra veszem, hogy többen is vagytok.
Nem felel. Gondoltam. Finoman lesimítok a hasán, majd a férfiasságára markolok.
- Ahh, milyen szép méret – búgom a fülébe.
Érzem, ahogy az izmai megfeszülnek, a férfiassága pedig lassacskán megkeményedik. Erőszakosan az ajkára harapok, majd magam felé húzom az alsót. Szusszan egyet, mikor előhalászom a nadrágjából a becses kincsét, és finoman mozgatni kezdem a kezem.
- Ez jól esik, igaz? – morgom a fülébe. – Szereted, ha így bánnak veled, ugye, kapitány?
Egy elfojtott sóhaj a válaszom. Tökéletes. A nyakához hajolok, és odafúrom az arcom. Ellenkezik ugyan, de túl szorosak a kötései ahhoz, hogy tettlegességig fajuljanak a próbálkozásai. Lágyan csókolgatom a nyakát, igyekszem minél érzékibb élményt nyújtani neki. Visszafojtja a lélegzetét, ám ezzel csak tovább fokozza a kínjait. Vigyorogva figyelem a rezdüléseit, így mielőtt beteljesülhetne, elkapom a kezem. Csalódottan szusszan, ahogy ernyedten visszaejti az ölét az ágyra. Várok egy kicsit, majd újból izgatni kezdem. Ezúttal a száját harapdálom, a füle alját csókolgatom. Újból nem hagyom, hogy elmenjen.
A kilencedik alkalommal már erősen zihál. Vágyakozva mozgatja az ölét, hátha megkönyörülök rajta ám kegyetlenül megvonom tőle az élvezetet.
- Hányan vagytok? – búgom a fülébe.
- Csináld! – nyögi elfúló hangon.
- Hányan vagytok? – kérdem újból.
Elkeseredetten nyög, ahogy végigcirógatom a hasát. A kínzás azonban hiábavaló, nem árul el semmit. Ez feldühít. Mérgemben hatalmas pofont kenek le neki, majd úgy, ahogy berángattam, a hajánál fogva tessékelem ki. Felrángatom a nadrágját, mit sem törődök az álló férfiasságával, majd kitaszítom a szobámon kívülre. A szoros, rövid kötelek miatt hatalmasat esik. A legénységem felnevet, én pedig elégedetten vigyorgok.
- Vigyétek vissza ezt a tejfelesszájú ficsúrt a cellájába. Kössétek a kezét a rácshoz, mozdulni se bírjon – adom ki a parancsot.
Végre látni vélek érzelmeket az arán. Düh villan át a szemein, elvetemülten vicsorog rám. Kénytelen lesz a hideg vashoz dörgölni a koszos farkát, ha ki akar elégülni, mert nálam rossz ajtón kopogtat.
|
| Rauko | 2013. 02. 17. 12:00:17 | #25159 |
Karakter: Daz Cooper
Megjegyzés: ~ Lukának
- Cooper kapitány! Hamarosan elérjük a Cápa-fokot – hallom meg a kormányosom, Smith ordítását.
- Már mindjárt kész! – kiabálom vissza, és ismét lepillantok a lábaim előtt heverő, fiatal férfire. Az egyik magas rangú tiszt öccse, aki épp az utunkba hajókázott. Elfogtam hát, küldtem egy rövid üzenetet az egyik szemgolyójával a testvérének, majd erre vettem az irányt. Természetes, hogy nem akarok komolyabb bajt semmiből, feleslegesen pláne. De ha a családjában van tiszt, meg kell öljem, és mivel magas rangú, így hát kegyetlenül. Bár alig él, annyira megvertük, nem nagyon fogja érezni, ha a cápák darabokra szedik, sőt, azt hiszem, inkább megváltás lesz majd. Az arcán nincs ép terület,az egyik szemét kitoltuk már az első percekben, a másikra alig lát. A bal karja még a helyén van, a jobbat levágtam, amikor elkapta és megszorította a bokámat.
Vele volt a felesége és egy kislány, olyan kilenc év körüli lehetett. Mindkettőt megöltem, ez csak természetes, nők a Shandora fedélzetére nem léphetnek! Tilos, és azt hiszem, babona. Talán…
Mindenesetre hamarosan nagy csata következik, ebben biztos vagyok, így amint itt végzünk, hajót kell váltani. A Shandora nem süllyedhet el, ha esetleg hátrányba kerülünk vagy engem elfognak.
* * *
Alig egy órával később már visszafelé hajózunk. Mivel a leengedése előtt még mocskos kalóznak nevezett, így nagyon lassan engedtettem le a kötélen, ha rajtam múlt volna, akkor még tovább lóg, de az egyik cápa félbe harapta. Ideje volt mondjuk,. Akkor már percek óta hallgattuk az üvöltését.
Én meg azt hittem, a halálán van. És nem.
Hah. Milyen hangos volt és mennyire idegesítő…
De már vége, én meg mehetek vissza a Rejtett Szigetre, ahol az öbölben a Shandora kiváló helyen lesz, amíg ezt a kis affért lerendezzük az armadával. Az ott élő őslakók mindig vigyáznak a hajóra, szinte sajátjukként szeretik, soha nem tettek még kárt benne és másnak sem hagyták. Kannibál törzs, minket valamiért megkíméltek, bár most is viszek nekik pár tisztet, akik vigyáztak erre a hangos idiótára. Hála, lekenyerezés, minden így megy manapság.
Amikor lecseréljük a hajót egy ott állomásozó, általunk odavitt másikra, ami harcra alkalmasabb,de a szívemhez nincs annyira hozzánőve, hogy akár fel is áldoznám, indulunk is a főváros felé vezető úton, hiszen onnan fognak közeledni, könnyebb, ha megtalálnak minket. Gyorsan elpusztítjuk a flotta fő hajóját, és már sikerült is. Mindig idióták, és a fő hajót tartják elöl, ha pedig azt elpusztítjuk, a többi megfutamodik. Mint a kapitány nélküli hajó, vagy a vezér nélküli sereg. Egyszerű logika, és olyan tiszttel még nem sodort össze az élet,akinek lett volna annyi esze, hogy ne az első sorba tegye a fő hajót. Bár nem tudom, mennyire lenne sikerünk, ha valakinek ez végre eszébe jutna. Álcázás, átverés, mind szép, de kissé túl kalózos dolog az armadának.
Bár a kalózok közt is vannak idióták, sokakat pusztítottak el amiatt, mert azonnal nekimentek annak, aki nem a fő, vezető volt.
Victor Contreaz. A legutóbbi Kalóztanácson külön felmerült a neve, mint jelenlegi, legkomolyabb fenyegetés. Mi még nem találkoztunk vele, de csak néhány kalóz élte túl, ha ő volt az ellenfele. Érdekes lehet, és mivel nagy hatalmú ember családjárt irtottam ki teljesen a fiatalabbik ágon, így valószínűnek tartom, hogy ez a viszonylag fiatal, és állítólag kemény ellenfélnek számító tisztet küldik most ellenem. Az egyik fiatal kapitány szerint, aki egyszer már látta, kifejezetten férfias. Erős, magas, szigorú, rideg arcú. Felkeltette a figyelmemet, szívesen megküzdenék vele.
* * *
Bár ne hallgatták volna meg a tenger istenei a kérésem!
A csata fél napja tart, lassan elveszítjük az egész hajót. Én magam is megsérültem, a legénységem nagyobbik része vagy halott, vagy fogságba esett. Azt hiszem, ha tettem volna valaha ilyet, feladnám, de nem teszem, viszont ahigy erre gondolok, hátulról egy test szorul az enyémhez, miközben hangosan zihálva mérem fel a terepet, a veszteségeket. Aztán egy izmos kar nyúl előre és egy penge villan a nyakamnál.
- Add fel, kalóz – sziszegi a fülembe valaki.
- Soha nem adom fel – felelem vissza.
- Ideje lenne… - Hm, azt hiszem, ez végre az, aki nekem kell, viszont az előző vágás, ami a hátamat érte, eléggé mély és ahogy mozdulok, ismét elkezd fájni. A hirtelen ingertől összecsuklik alattam a láb, mire tíz katona gyűlik körém, majd megpillantom Victor Contreazt.
Tényleg… Mennyire férfias jellem.
- Nahát, új ismeretség – nézek fel rá, de arcom rezzenéstelen, mint mindig. Sem a fájdalom,sem az aggodalom nem látszik rajta. Hajam már rég szétterült, kihullott belőle a szalag, felsőtestemet már nem fedi ruha, arcom véres-mocskos. – Cooper kapitányt nem fogja senki börtönbe zárni! - üvöltök fel és felkapva a kardom, nekirontok! Engem nem fog börtönbe juttatni! Inkább itt halok meg, most! Ha elkap, úgyis akasztófa, vagy bitófa vár rám.
Szerkesztve Rauko által @ 2013. 02. 17. 12:01:40
|
| Meera | 2011. 02. 21. 19:38:52 | #11578 |
Karakter: Nathaniel Westwood
Megjegyzés: {Vége}
Sajnálatos módon, közös megegyezés alapján lezárjuk a játékot, előrehaladást nem látván benne ^_^
|
|
