|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Laurent | 2013. 09. 10. 09:47:21 | #27276 |
 Karakter: Luada Myron - Ördögfattyú
Megjegyzés: ~Lulunak~ villám
Ördögfattyú:
Mögöttem kissé fújtatva és láthatóan komor arccal jön Lukas. De szó nélkül baktat a hatalmas medvével. Azt hiszem tetszik, hogy ilyen. Most nem morog. A karámba érve szólok neki, és megjegyzések nélkül fordul a kötszerekért, majd segít a bundást megfordítani. Az állatok csak csendben figyelik őt, bizonytalanul a jelenléte miatt, ő pedig a szőrösöket tartja szemmel, hogy mikor melyik ugrik hozzá.
Úgy tűnik a macikánál elmúlt a gyógynövény hatása. Kába, és joggal kissé irritált, hogy elaltattam, így morogva próbál felkelni, ám a próbálkozásait Lukas könnyedén töri le.
- Finoman...
Megnyugtatásképpen a kezem a bundásra és Lukas kezére egyaránt simítom. Ez a mozdulat állatoknál be szokott válni, mert lehiggadnak, sőt mondhatni megszelídülnek tőle. Várom a reakcióit, de abból nem sokat találok ki. Nagy talány ez a férfi. Miért nem nyiszálta még le a karomat? Sikoltva sem menekült el... Nem értem.
Sőt, tétován ér hozzám, mintegy véletlenül újra. Talán tényleg fogadásból van itt. Hogy megtudja, mi a gyenge pontom... elkomorulva állok fel, miután elláttam a mackó sebeit, és ő árnyékként követ. A morgó macit még egy búcsú simítással leszedálom, és otthagyom a fajtája között. Tudom, hogy meg fog békélni.
~*~
Úgy érzem, valami általam nem ismert játék áldozata lettem. Lukas egyre furcsább, vagy csak én nem vagyok szokva az ilyen stílushoz. Kon állítja, hogy meg kéne már szabadulni tőle, habár nem olyan nagy a meggyőződése, mióta a faluból többé-kevésbé élve hazahozott. Végül a tépelődő bizonytalanságból Kon ötlete rántott ki. Unatkozik. Hát persze. Hiszen a nagyvilágban biztos egyik akció jön a másik esemény után. Neki ez nem lehet túl... meggyőző. Hát ellátom pénzzel, és ő tényleg elporzik. Mivel éjjel nem jön vissza, gondolom, hogy a bordélyba vackolta magát.
Én meg addig az ablakpárkányon könyökölve bámulok kifelé, és próbálok nem erre gondolni, nehogy olyan vágyaim támadjanak, amik úgysem teljesülnek be sosem. Az éjszakát végül a csillagos ég alatt töltöm, szőrös, élő párnák között. És nagyon igyekszek nem a holnapra gondolni.
~*~
Szokatlan zajokra ébredek. Alig van időm felébredni is. Valakik sietnek fel a lépcsőn. Dulakodás, dübörgés... Kábán kelek fel, álarcot sincs időm húzni. Akik látnak, úgyis kisüttetem, és az állatkáimmal etetem meg a szemüket. Acél csöngés lentről. Fura aggodalom sző be. Késeket rántok a párnám alól, és a nyíló ajtó felé lendítem őket. Legyezőm mérgezett nyilai is sorra mondanak csődöt. Hallom lent az állatok nyugtalanságát. Zúgnak a fák. A hold gyenge fénye vastag felhőkön át sem jut át. Az ellenfelem lassan szorít vissza. Hátrálok...
Nem félek, ezt a napot túl sokszor megálmodtam, hogy most frászt hozzon rám. Csak az álmomban én halok meg, nem fordítva. Figyelem, ahogy egy vastag penge bukkan fel ezen az oldalon a férfiből, a szemeiből a lélek pilácsa egy pillanat alatt huny ki. A lomha test elterül a földön, én pedig csak állok idekövülve. Mezítelenebbnek érzem magam Lukas előtt maszk nélkül, mintha kopaszon, és minden ruha nélkül talált volna itt.
- Jól van? - érkezik a halk kérdés, én meg helyeslőn hümmögök, de őt nézem. Nem értem. Sötét pöttyök tarkítják a szobám padlóját, én meg követem a vérpatakot.
- Vérzel. - egy lépéssel termek mellette, és ujjaimmal a sötétben ,,nézem” meg a sebét. Súlyos és csúnyán vérzőnek tűnik elsőre, de nem helyrehozhatatlannak.
- Csak egy karcolás.
Milyen hősies, mint mindig. És közben fel sem tűnt, hogy egy szinte teljesen idegen ember bőrét... fogdosom. Szólnék neki, hogy feküdjön le, amíg ellátom sebét, hogy ne vérezzen el, de elbukok az első hang előtt. Nem emlékszem, hogy érintett-e valaha is bárki arcomon. Szívem egyszerűen megszűnik dobogni hosszú percekre. A sötét elmélyül, a vér fémes illata úszik a levegőbe. Kísérteties libabőr ráz végig a vékony hálóingben. Ő most... ő most... simogat. Szinte csak súgni merem a szót is fejemben.
- Így sokkal szebb vagy...
Azt hiszem mégis meghaltam. Megdöbbenve, elhűlten, és már-már rettegve nézek fel. Ezüst-szín szemei olvadtak és furcsán csillognak. Még meleg, ám hűlő ujjai lassan csúsznak végig bőrömön. Látom a majdnem sötétben, ahogy ajkai felfelé kunkorodnak. Kinevet? Gúnyol? Miért? Forog a szoba, én nem találok egy molekulát benne, amit ismernék, pedig elvileg az én szobám. Szétesek... segítség!
- Luada!
És lám, újra kapok levegőt, a szokatlan dobolás is elhallgat füleimben. A kéz leesik arcomról, én pedig összevakarom magam. Ennél durvább helyeteket is átéltem. Ez csak egy lázas félrebeszélés volt hát! Enyhül a görcs a gyomromban. Lukas jólétéről győzködve csúszik a padló felé, én pedig sietve fordulok, s öltök álarcot. Még Kon sem látott így. Vajon ő... ő igen? Magabiztos színjátszó énem vasmarokra fogja a jelenlévőket, és mindenkit elküldök, én pedig Konnal levitetem a sebesültet a szobájába. Egyszerű hely, talán nem is érzi igazán a sajátjának.
Csendben ülök mellé, illetve az ágya mellé, természetesen, és mivel tudom, hogy a házban parancsra is csak tessék-lássék, kelletlenül fogják ellátni sebét, hát én magam mosom ki, és picike öltésekkel varrom össze, így alig lesz látható belőle valami. Gyakorlatom nagy van benne. Láza felszökik, hát egy rongyot megmártok a gyógynövényes teában, és a száját törölgetem vele. Szerencse, hogy senki sem látja, a maszk mögött milyen vörös vagyok.
~*~
Már második napja fekszik Lukas lehunyt szemmel. Legalábbis, amikor én látom, mindig eszméletlen. Szorosan bekötöm a sebét, és betakarom, majd a homlokára teszek egy kis kötést, majd otthagyom ideje az esti vendégeimmel foglalkozni. Pár órával később, amikor a szemtelen alakok a falon lógnak társaikkal, visszabolyongok a sérülthöz. Kon mellette ül, morcosan, de ott ül. Talán mert megvédett ez az ember.
- Nem látom őt itt szívesen, de hajlandó vagyok elismerni, hogy talán tényleg hasznunkra van. - dünnyögi mereven az eszméletlent nézve. - És hajlandó vagyok szemmel tartani, amíg fel nem épül. - morog, akár egy öreg medve, akinek vastag mancsába egy kicsi tüske ment, de épp csak zavarja, ám nem fáj.
- Kon, menj és lásd el a dolgodat. Én is elláttam a sajátomat. Éjjelre majd nyisd ki a karámokat, hadd levegőzzenek a vendégeink. - hangom torz a kemény, és vastag porcelánmaszk mögött. - Amióta Lukas itt van, azóta ritkán eresztettük ki őket.
- Rendben, herceg. - tápászkodik fel.
- Kon. Ne hívj így. - kérem csendesen, maszkomat a lapockájának döntve, támaszt és némi társaságot keresve. Odasandít az ágyra a láthatóan alvó betegre, majd mint egy nagybácsi, átkarol kissé félszegen. - Nem vagyok herceg, tudod jól.
- De az vagy, Luada. - mondja meglágyult hangon, majd megkócolja összefogott tincseimet. - Még ha nem is ismered el. Egy napon az az együgyű öcséd is meghal, és kell majd valaki a trónra. Neked ki mer majd ellentmondani? Jó király le...
Jéghideg ujjaim a szájára szorítom. Nem bírom tovább hallgatni. Sóhajt, majd biccentve felém hangtalanul távozik. Megengedek magamnak egy pillanatot, hogy halkan utánabámulva elvesszek gondolataim között, majd összeszedve magam finoman megfordulok. És ezüstösen bámuló íriszekbe botlok. Csillognak a láztól, de elég ébernek tűnik. Megkérdezném, mennyit hallott, de felesleges kérdés lenne. Olyan embernek tűnik, aki még félholt állapotból is felébred, ha Kon van körülötte, inkább csak gyanakvásból, mint félelemből. Hangtalanul sóhajtok fel, majd odalépek az ágyhoz, és ujjaimat a homlokának érintem. Hőemelkedés. Gondolom, éjjel még lesz egy kis lázroham, de erős a szervezete. Csak bírjuk őt ágyban tartani, hogy felépüljön.
- Fáj valahol? - kérdezem tőle, ahogy visszahúzom kezemet, a hosszú köpenyem alá rejtve. Félek előtte kevesebb ruhában mutatkozni, ígyis mezítelennek érzem magam a vizslató szemei előtt.
- Már nem.
Biccentek. Válaszra nincs idő, mert Rosi felkiáltva kezd el hangos szóhadarásba, majd heves ajtócsapkodás következik, és a zajokból ítélve bár semmi komoly baj nem történt, mégis valamit kergetnek... és egyre közelítenek. Felállok az ágy mellől, és az ajtóhoz lépve épp csak kinyitom, amikor egy szőrmók furakodik be rajta. Talán érzi a vérszagot. Szürke az, aki egy kutyát megszégyenítő farokcsóválással botorkál hozzám. A lába már egész jól van, csak néha sántít rá. Fejcsóválva paskolom meg, megdögönyözöm, és magamhoz ölelem kissé. Szürke magasba csapott farokkal, igazi területvédőként lép délcegen az ágyhoz, busa fejét a beteghez dugja, aki láthatóan nem tudja eldönteni, hogy tartson-e az állattól.
A kérdést eldönti Szürke. Hercegien emeli meg a fájós lábát, megjelöli a területét, és ezzel ,,befogadja” a vendéget, majd elégedetten az ágy végében lévő szőnyegre telepszik. Az ajtóból halk kuncogás hallatszik. Úgy tűnik a nézők jól szórakoznak. Lukas meg láthatóan morcos. Finoman köhintek, mire pillantok alatt újra magunkra hagynak. Úgy tűnik nem akarózik senkinek távozásra bírni a farkast.
- Tetszel neki. - töröm meg a zavaróvá vált csendet.
- Sejtettem. - nyög fel, ahogy tápászkodna fel ülő helyzetbe.
- Ne kelj még fel. Ha felnyílik a sebed, egy testőrrel foglak ágyban tartatni. - hangom közömbössé torzul a jellegtelen maszk mögött.
- Nem vagyok az a pihengetős fajta. - válaszolja, amíg én a párnáját igazítom meg, hogy kényelmesen üljön, de azért félig feküdjön is.
Megjegyzés nélkül hagyom. A kisasztalról a kezébe nyomom a tálcát, rajta teával, meg könnyű ebéddel. Rosi ugyan nekem hozta, de itt úgysem ehetnék. Egy jó ideig, amíg meg nem győződök arról, hogy Lukas semmit sem látott, és hozzáállása nem változott, úgysem öltök a mostaninál lazább álarcot. Vissza akarok bújni a csigaházamba.
- Köszönöm, hogy megint megmentettél. - mondom neki halkan, amikor már jóllakott.
- Ez a dolgom. - szusszan fel majdnem sértődötten. Vagy csak kívülre az? Mi járhat a fejében?
- Akkor is kevesen vannak, akik megvédenének. Egy életre elég pénz ellenében sem. - elveszem a tálat, és egy kis fiolát nyújtok neki. - Ezt idd meg.
- Mi van benne? - szagolgatja gyanakodva.
- Gyógyszer. - válaszolom, hiszen egyértelmű, nem? Ha eddig gyógyítottam, miért most ölném meg?
-Itt volt az orvos? - pillant fel meglepetten, ám diplomatikusan hallgatok. Ugyan minek jött volna ide, ha nincs kolera?
-Kicsit aludni fogsz tőle, de segít a vérveszteséget gyorsabban pótolni. - térek ki a válasz elől, de arcára van írva, hogy ő is sejti már.
Elhúzza a száját, de nem mozdulok én sem. A maszkom elleni farkasszemezés felesleges és hasztalan. Végül újra elfekszik nehézkesen az ágyon, fintorogva, gondolom mégis fáj neki valahol. Végig rajtam tartva a szemét végül eltünteti a fiola tartalmát.
-Akkor jó éjt, Herceg.
-Csak aludj.
Válaszolok neki felállva, és letelepedek az ágy végébe Szürke mellé. Hátam nekidöntöm a bundájának, és szórakozottan játszadozva karcsú ujjaimmal borzolom a szőrét. És amikor Lukas elalszik, én is lehajtom a fejemet. Este ha tényleg nem lesz sok alvás, akkor most kellene pihennem.
|
| Lureka | 2013. 09. 09. 19:33:22 | #27270 |
 Karakter: Lukas Frethigman
Megjegyzés: ~ Laumnak
Kedvetlenül nézem a cirkuszt amit csinál. Kaját vesz fel, állatokat hoz, a többi dög, meg némán szomorúan nézi társaikat. Ch.. csak engem nem hat meg ez az egész?
Morogva követem őket, ahogy elindulnak kifelé a várból. A tegnapi kis nyíláson át távoznak, majd utánuk megy a kisördög és végül én figyelem őket tisztes távolságból.
Séta egy dög elmegy, megint séta majd még egy dög leválik. Őzek, farkasok, rágcsálók. Minden amit csak ellehet képzelni. Rohadt dögök. Még húst is ad nekik..
Bizalmatlanul lépkedek utána, majd amikor az utolsó vakarcsot is elengedte, gyorsít a tempón. Néha megtorpan hallgatózva, majd elfordul, mintha keresne valamit. Vagy valakit..
Közben lehord, hogy hangos vagyok, de nem zavartatom magam. Az én feladatom, az ő védelme, nem az, hogy az erdőben mászkáljak hangtalanul vadakat kergetve..
Újabb gyors kanyar, majd egy türelmetlen intés felém és mielőtt láthatnám hova megy, már egy farkast ölelget. Hát ez remek. Ha megtámadja, utána én tekerem ki a nyakát..
Rosszkedvűen figyelem, ahogy simogatja, majd egy hirtelen mozdulattal rántja ki a fenevad lábából a nyíl maradékát, amitől megsérült.
Hangos morgás, fogak csattanása és kardomhoz kapva lépek feléjük, de lehet így is elkéstem.
- Herceg! – szólok hozzá, de meg sem mozdul. Karját lassan húzza ki a hófehér agyarak közül és én fogcsikorgatva engedem el feszült tagjaim. Faszomat, hogy mindig szórakozik velem..
Hosszú percek után felemelkedik a dögöt a karjaiban tartva, majd jobbra fordulva sétál békésen valamerre.. Fenomenális..
Mérgesen megyek utána, majd a patakhoz érve jó pár méterre megállok tőlük és egy fának dőlve figyelem ahogy tevékenykedik.
Kitisztogatja a sebet, majd sálját feláldozva kötözi be a sebét. Mintha attól jobb lenne.. Falra a fejét dísznek. Másra nem jó az ilyen dög.
Közömbösen nézem, ahogy mozog márványszín keze, majd felállva sétál feljebb, ahogy egy medve szenved látványosan, de én ugyan nem mozdulok feléjük. Ha azt akarja, hogy egy ilyen dög megegye, hát egye. Elegem van, ezekből a kibaszott túrákból..
Hatalmas csapások, de a vékony kis test, úgy hajol el előlük mintha előre látná minden mozdulatát. Ide hallom a barna dög morgását, de nem foglalkozom vele. Csak nézem, ahogy vizet vesz a patakból és saját markából itatja meg az állatot. De ami jobban meglep, hogy elfogadja. Alacsony, törékeny és mérhetetlenül fehér.. semmi ide való nincs benne. Mégis úgy bújnak hozzá és fogadják a segítségét, mint egy régi barátnak.. Nem értem.
Végül pár perc múlva a medve elalszik és szemöldökömet összehúzva figyelem, ahogy annak a dögnek is kitisztítja a sebeit. Gondolom kisegítette egy kis altatóval.. Hm..
- Ha már itt van, akkor segítsen. – szól hozzám újra a kisördög és felvonom szemöldököm, ahogy feláll a farkassal karjában. - A brummogót hozhatja haza – jelenti ki békésen, és megvillannak szemeim. Hát persze. Ha már úgy is van egy hülye aki mindenhova veled megy, miért ne cipeltessünk vele egy alvó medvét?
Kelletlenül sétálok oda, majd nagy nehézségek után fogást találva a dögön emelem fel és indulok a kisördög után. Karjaim alig pár perc után égni kezdenek. Biztos megvan vagy fél mázsa ez a dög.. ha nem több. Nagyon fasza..
- Ha nem lennék itt... hogy vinné haza? – kérdem nehézkesen, és dühösen, bár utóbbi nem igazán hallatszik. Rohadt élet..
- Vontatva. Még úgy fél mérföld és otthon vagyunk. – válaszolja és én a fogamat csikorgatom.
Fél mérföld? Nagyon fasza.. Annyi idő alatt megszakadok ettől a rohadt medvétől. Mi a fasznak kell ezeket a dögöket összeszednie? Olyan gyönyörű szőnyeget lehetne ebből is itt csinálni, a falra. Még a hideget is felfogná. De nem ennek a vakarcsnak állatke..
Halk nyögéssel szorítom meg a bundást, ahogy próbálom visszanyerni egyensúlyom. Két lépés előre, majd egy másodperc pihi és lassan kiegyenesedek. Kibaszott gyökér..
A szőrgolyó halkan morran fel, majd szusszan egyet, és mintha mi sem történt volna a fejét nyakamhoz simítja. Remek. Ha útközben felébred, a fejemet le is csattinthatja a cuki kis fogaival. El sem hiszem, hogy ekkora kibaszott bohócot csinál belőlem ez a vakarék. De ezt még megbánja… Azt garantálom, hogy jó pár napját meg fogom keseríteni. Bazd meg, milyen büdös ennek a dögnek a szája!
Fújtatva lépkedek a kis fattyú után, és amikor végre meglátom a vár falát, kicsit megkönnyebbülők. Már csak pár méter.. pár rohadt méter..
A kisajtón megyünk be, majd azonnal a karámhoz irányít a kölyök. Oda érve békésen nyitja ki az ajtót, és a gyilkos tekintetektől kísérve lépek be utána, majd lassan letérdelve teszem le a hatalmas dögöt. Végre.
- Hozz vizet, és a kis kötszeres dobozt az istállóból – szól hozzám a vakarék, aki már a farkasánál matat. Magamba morogva fordulok meg és pár perc múlva egy vödör tiszta vízzel és a kis dobozzal térek vissza. A farkasok megint morognak, de csak egy szavába kerül, hogy duzzogva, de beengedjenek területükre. Rohadt dögök… Minek kellenek ezek ide? Csak a baj van velük.
- Segítene? – kérdi a vakarék, amikor nem bírja úgy fordítani a medvét, hogy be tudja kötni a sebét. Kelletlenül hajolok le, és alá nyúlva emelem meg a dögöt, de úgy tűnik az altató hatása elmúlik, mert felkapj a fejét.
Dühödten morogva és ösztönösen kapom el a nyakánál és nyomom vissza a földre. Teste még zsibbadt és kába, ezért tudom ilyen könnyen lefogni, de így is izeg-mozog, fogát csattogtatva. Rohadt élet.
- Finoman… - szólal meg mellettem a kölyök és fehér kis ujjai a medve nyakára simulnak, megcirógatva az állatot, majd.. az élő márványujjak hozzá érnek bőrömhöz. Ráteszi kis kezét enyémre, és szinte világít a barna bőrömön az ujjai.
Értetlenül nézek rá, de csak a maszkba futok megint. Abból nem sokat olvashatok le. Franc.
Elfordítom a tekintetem, és a még mindig gyilkos tekintetű dögre nézek. Lassan mozdítom meg az ujjaim, és simogatom meg a bundáját, majd bőrét és hosszú percek múlva a morgás elhal. Felvonva szemöldökömet folytatom, közbe a kis kéz lecsúszik rólam, végig simítva az állat bundáján, majd a sebével foglalkozva. Kitisztítja, lefertőtleníti, végül bekötözi, majd mint aki jól végezte dolgát fel áll és én mozdulok vele együtt. A medve halkan mordul fel, de nem foglalkozom vele. Csak nézem, ahogy a kölyök vissza fordul és megsimogatja békésen minden félelem nélkül. Mintha nem is aggódna azért, hogy egy ütéssel megölhetné ez a dög…
~~~***~~~
Arcomon hatalmas mosollyal ügetek be a birtokra. Az éjjel alig aludtam két órát, még sem érzem hiányát. Sőt. Ennyire kipihent rég voltam már. Nincs feszültség, idegőrlő merevség. Csak a kellemes felhőtlen kielégültség. Mennyire vártam már ezt.
Hosszú napok teltek el az erdős kalandunk óta. Hosszú és végtelenül unalmas napok. Csak ez az egy éjszaka éltetet, és most, hogy túl vagyok rajta… Egy jó ideig semmivel sem lesz gondom. Békeségben dolgozhatok, és nyúzhatom tovább a kisördög idegeit. Milyen szép is lesz így az élet..
Mosolyogva szállok le Max hátáról, és vezetem be nyugodtan az istállóba. Leveszem róla az összes szerszámot, majd megetettem. Szegényke egész éjjel unatkozott. Remélem nem fog nagyon ellustulni az itt töltött idő alatt. Annak nem örülnék.
- Kellemesen telt az éjszaka? – hallok meg egy megvető hangot hátam mögött és vigyorogva fordulok felé. Konrad. Amikor bejelentettem, hogy lelépek egy éjszakára nagyon felkapta a vizet. Bár nem értem miért. Ő is férfi.. tudhatná hogy megy ez.
- Remekül – válaszolom nyugodt szívvel, amiért újabb gyilkos pillantást kapok. Mosolyogva indulok el felé és mellé érve folytatom halkan. – Egész éjjel keféltem. Újra és újra, megdugtam a kicsikét.. és rohadt jó volt – mondom félhangosan, hogy az épp belépő fia is hallja és fülig vörösödjön. Hogy a dühtől, vagy zavartól… nem tudom, de nem is érdekel különösebben. Nem az esetem. Apja hangosan hördül fel, de még mielőtt elkezdene velem ordibálni tovább sétálok. Át kéne öltöznöm, megfürödni és dolgozni. Meg persze jelenteni a kékvérűnek, hogy visszatértem.
Napok óta az idegein táncolok, és egyre jobban élvezem. Hogy miért?
Nem igazán tudom.. Talán mert ez az egyetlen igazi szórakozásom ebben a vacak várban. Vagy mert jó lesni, a kis apró jeleket, hogy ideges. Nem tudom. De élvezem. Nagyon élvezem..
~~~***~~~
Csattanás. Üvegtörés. Fojtott hangok.
Szemeim azonnal kipattan és kábán nézek körbe, de egy másodperc alatt észhez térek. Az éjszaka közepén, ki a faszom mászkál odakint? Ha Rosi tört össze valamit..
Morogva dobom le magamról a takarót. Inget, csizmát fel, majd kardomat megragadva nyitom ki az ajtót és nézek körbe a sötétségben. Faszomat.
Mérgesen indulok el a folyosón és nem kell sokáig figyelnem, hogy lépteket halljak. Nehéz, sietős léptek egyenesen a torony felé. Ez nem Rosi. Rohadt életbe..
Hangtalanul sietek végig a folyosón, majd a lépcsőhöz érve nézek fel, és már látom a settenkedő alakokat. Cehh.. szemetek. Azt hittétek ekkora zaj után, eljuttok a kisördögig? A faszt. Ha valaki megfojtja azt a kölyköt, az én leszek.
Fogaimat összeszorítva lépek utánuk, de sajnos a meglepetésnek lőttek, mert közel érve meghallják cipőm kopogását a kövön. Azonnal fordulnak felém és már villan is az acél. Dühösen hárítom a kést, majd felé csapva zavarom meg őket, de balszerencsémre elugranak a pengém elől. Egymásra néznek és az egyik tovább siet, míg a másik teljesen felém fordul. Francba.
- Ki a faszom vagy? – kérdem elég idegesen. Nem szeretem ha felzavarnak az éjszaka közepén. Nagyon nem. Főleg, hogy a tegnap estém mozgalmas volt. Nem sokat aludtam. Kurvára nincs kedvem szórakozni.
Persze nem válaszol, csak kardot húz ő is, és egy pillanat múlva már keményen harcolunk. Mérgesen taszigálom egyre feljebb, majd egy rést kihasználva csapok felé, de a lendületem elhal..
Nyögve ernyed el a kezem, és akaratlanul lépek hátrébb. Erős szúró fájdalom, és meglepve simítom oldalamra kezem. Megvágott. Ez a szemét.
Szemeimet összehúzom, ahogy meglátom a sárga fogsort. Ez rossz ötlet volt.
Két lépést teszek. Egy mozdulat és kardja hangos csörömpöléssel esik a földre, sajátom pedig a mellkasába hasít. Döbbenten mered rám, de én csak hűvösen nézek le rá.
- Rossz emberrel kezdtél – morgom, majd kirántva fegyverem indulok tovább sietős léptekkel.
Szinte futok, és a nyitott ajtón belépve, még épp időben érkezem. Kések a földön és egy fehér árny áll az ágy mellett. Kurva élet.
Karját emeli, hogy lecsapjon a kölyökre, de még épp időben vágom bele kardomat. Markolatig természetesen, hogy a hegye látszódjon a túloldalt.
- Elbasztátok a napom – mondom félhangosan, hogy emlékezzen a hangomra, még mielőtt meghal. A túlvilágon találkozunk… Egy gyors rántással húzom ki, és élvezettel nézem, ahogy lassan térde esik és eldől. Rohadék.
Lihegve nézek fel, a kölyök arca árnyékban van, csak a fehér alvós ruhája világít, amibe szinte beleolvad bőre. Úgy tűnik nem sérült meg.
- Jól van? – kérdem halkan és a kicsit bizonytalan igen után megnyugszom. Szívem normális ütemben kezd verni és fülem nem zúg vérem áramától. Helyette egészen mástól kezd fájni a testem. Rohadt élet. Fáradtan simítom meg sebem, és érzem, hogy kezem véres lesz. Békésen csordogál a vér. Fasza.
- Vérzel – szólal meg halkan és meglepve nézek fel. Hirtelen lép elém, fehér kis kezével gyengéden el húzza el mancsomat a sebről és kezdi el vizsgálgatni. Puha ujjak simogatják bőröm. Idegesek, mégis határozott mozdulatok, és valami egészen más helyzetben ez..
- Csak egy karcolás – mondom halkan, de közben őt figyelem. Hosszú szőke haja, szinte beteríti törékeny testét. Bőre puhán ér hozzám és valami finom virág illat szökik az orromba. De amin legjobban meglepődök, hogy nincs rajta maszk. Igaz arcát nem látom a sötétben, csak szemeit. Barnás, már-már vöröses színűek. Még sosem láttam ilyet. Szinte világítanak, a enyhe fényben ami beszűrődik, de mégsem érzem démoninak. Élénken fürkészik sebem, de nem törődöm vele. Kezem akaratom ellenére mozdul. Meg akarom érinteni. Tudni akarom milyen a bőre.. milyen az arca. Miért gyűlöli őt mindenki..
Gyengéden simítom meg két ujjam hátával arcát, vigyázva, hogy ne mocskoljam be véremmel bőrét. Érzem, ahogy megdermed, de nem foglalkozom vele. Milyen puha. Pont olyan finom, mint amilyennek képzeltem. Sehol egy karc, pattanás, sebhely.
- Így sokkal szebb vagy.. – súgom halkan és kerek szemeit felemeli rám. Barnás vöröses íriszek, szinte beleégnek elmémbe. Gyönyörű… miért takarja el ezt? Bőre hűvös mint a márvány, de mégis annyira finom. Igazi herceghez illő bőr. Arcomra halvány, lágy mosoly szökik, bár nem hiszem, hogy ezt ő látná..
- Luada! – vágja félbe a pillanatot mögöttem egy ideges hang. A fájdalom újra elér hozzám és ahogy felkapja a fejét leengedem a kezem. A francba. Konrad.
- Hozz vizet és kötszert! – csattan magabiztosan lágy hangja és elmosolyodom.
- Fölösleges. Jól vagyok.. – mondom halkan, de keze hirtelen mozdul és egy gyors rántással tépi ki ingem egy részét a sebből, ami rátapadt. Nyögve esek térdre, kezem kardomat markolja, és lassan a földbe szúrom, hogy valami támasztékom legyen.
- Nincs jól – mondja csendesen és eltávolodik tőlem. Ez volt a bosszú mert őszinte voltam? Látom, ahogy felcsatol egy álarcot, de nem foglalkozom vele. Már tudom, hogy több van az álarc mögött, mint vártam. Újra le fogod venni. El fogom érni..
Lassan fújom ki a levegőt, és lehajtva a fejem érzem, hogy valami húz lefelé. De nem zavar. A vérveszteség miatt ez természetes. Testem lassan eldől. Valaki a nevemet mondja, de nem tudom beazonosítani ki az. Még sem zavar. Nem fogok elpatkolni. Nem. Addig nem, amíg újra hozzá nem érhetek. Meg akarom érinteni. Megint.
|
| Laurent | 2013. 08. 31. 20:25:00 | #27151 |
Karakter: Luada Myron - Ördögfattyú
Megjegyzés: ~Lulunak~ villám
Ördögfattyú:
Kellemesen telt a nap. Minden szükséges rendelés le lett adva, a levelek elküldve, és még a tanulmányaimmal is sokat haladtam. Sikerült Rosival is beszélnem, úgy tűnik a tegnapi nem rázta meg túlságosan. Emilivel egyeztettem az étrendet, és Kon is jött jelenteni, meg sertepertélni körülöttem. Én pedig ugyan úgy, mint annak idején, ott sündörögtem mellette, olykor nekidőlve, megpaskolva őt, és élvezve az illúziót, hogy egy normális ember vagyok, akinek van saját élete.
És most romlik el az egész! Amikor kilépek a kastélyból, útra készen, csemegékkel megtömött ruhával. Felesleges minden fegyver, hisz ahova megyek, öngyilkos merénylő kell, hogy megközelítsen. Ezért is állok meg, ahogy meglátom a nyilvánvalóan rám várakozó alakot.
- Mondtam, hogy nincs szükségem kíséretre. - irritáló mosollyal fordul felém Lukas, kését dobálgatva, alaposan végigmérve.
- És én is megmondtam, hogy nem megy el egyedül. - egy csúnya választ nyelek le, figyelve azt a fogcsikorgató mosolyt arcán.
- Nem nyitok vitát. Én fizetem, szóval itt marad. - indulok neki, de nem tetszik, ahogy rám néz.
- Ha ezen múlik, már vissza is adom a pénzét Herceg.
Mintha falnak mentem volna, úgy állnak meg lábaim. Felé fordulok, és próbálom eldönteni, hogy miért teszi. Miért jó neki, ha feldühít, és elküldöm? Büszkeségből nem akar felmondani, és el akarja érni, hogy én tegyem meg? Értetlenül állok az ügy felett. Már megint. Nem értem ezt az alakot. Végül inkább csak újra nekiindulok. Ha annyira akar, hát jöjjön, de én felelősséget nem vállalok épségéért. Hogy miért kell ilyen makacsnak lennie!
- Arra nem lesz szükség. - nézek a vállam felett hátra, késére utalva, mire elkapom a tűnődő arckifejezését, ahogy továbbmegyek.
- Azt majd én eldöntöm.
Elfojtok egy sóhajt, és inkább csak megyek a karámok felé. Ideje, hogy pár vendégemtől megváljak. A hátam közepében érzem Lukas pillantását, de nem törődök vele. Megállok a nyitott kapunál, és kinyújtom kezemet. Elefántcsont-szín ujjaim a fekete kesztyűből megint démonian világítanak, fekete körmökkel ráadásul...
És mégis. Bár tekintetük Lukason, azért jönnek, és bújnak, vannak, akik búcsúznak. Akik maradnak, azok némán állnak egyféle sorfalat. Odakint már újra ellenségek lesznek az erdőben talán. A játékos őzbakot is lefogom az agancsánál fogva, hogy ne szúrjon le, és becsukom mögöttük a kaput. A tegnapi kis réshez megyünk, a falnál, és elsősorban az állatokat eresztem ki. Félek, ha Lukassal hagyom őket, akkor felbolydul a kis csoport. Kiérve végigsimítok mindenkin, és elindulok arrafelé, amerre megtaláltam őket, hogy ott egy kis utolsó csemegével elbúcsúztassam őket.
Értékelem, hogy Lukas közben nem lép a sarkamra, hanem üdítő távolból követ csupán, fürkészve és vizslatva. Társaik jönnek üdvözölni őket, és csapatostul, falkástul tűnnek el a sűrűben. Végül csak a vállamon csücsülő csincsillával maradok. Lágyan cirógatom buksiját, és hosszú hajamba túrok, hogy a zsebemben lévő szalaggal összefoghassam.
Az álldogálásomból egy őzt leköröző mozdulattal termek a bozótban. Zaj nélkül, és minden más nélkül. Tudom, hogy Lukast nem tévesztem meg, de legalább hátha meglepem. A szokásos úton bolyongok, hol gyorsítva, hol meg épp csak lépésben haladva. Csak elég nehéz úgy keresni, ha közben folyton megzavar valami. Megtorpanva újfent megvárom, míg kíséretem beér.
- Leköteleznél, ha a csörtetésedtől hallanék valamit.
Azzal tovább megyek. Ugyan emberek nem hallják ahogy ő megy, de én, aki csak az apró neszekre vadászok, nem illő hangokra, nekem igen bántja a fülem egy-egy visszacsapódó faág, a levelek súrlódása... Ezért nincs rajtam ma köpeny sem, csak rám simuló nadrág és lengébb ing. Meg persze a nyakamra a sál. És lám, épp csak két lépés, és meghallom, amire vártam. Újabb gyors kanyar, és manó-léptekkel közelítem meg a helyet. Szegény alfahím farkas úgy tűnik egy rosszul célzó vadász áldozata lett. Combjából mindkét oldalt letört nyílcsonk néz kifelé. Nemrég még én etettem tejjel, amikor kölyökként hozzámkerült, árván. Lám, most is megkeresett...
Egy hessintő mozdulattal intem távolabb szemtelen és kolonc kísérőmet, majd kinyújtom egyik kezem, és közelebb lépek egy fél lépésnyit. Érezni rajtam az erdő illatát, és a társaiét, így bizonytalanul billeg felém, ám Lukast továbbra is szemmel tartja, és fenyegetően morog, állkapcsát csattogtatja. Aki nem ismeri úgy az állatokat, ahogy én, úgy tűnhet, hogy megbolondult az állat, és rám is vicsorog, de inkább fájdalmát mutatja ki felém. Lassan térdepelek le, megvárva, míg hozzám jön, és az ölembe rogyik szegény, akkor zárom csak karjaim közé, és ráhajolok.
- Üdv újra, Szürke. Megjártad...
Halkan suttogok neki megnyugtatón, ő pedig szusszanva lazul el. Ez fájni fog... Simogatom egész testét, majd egy hirtelen mozdulattal nyúlok a csonkhoz, és kirántom a nyilat. Felmorranva csattan fogsora a karomon, de nem fájdalmasan, csak figyelmeztetőn. Még a bőrt sem sérti fel a kezemen, ahogy az inget sem lyukasztja ki penge-fogaival.
- Herceg!
A fülem botját sem mozdítom az elfojtott hívásra. Inkább megvakargatom a fülénél a drágát, és amikor ellazul, akkor finoman kihúzom kezem a fogai közül. Aztán alányúlva emelem fel, és maszkommal bújok hozzá. Akármilyen arcom legyen, ő mindig megismer. Az igazi barát. Karjaim között viszem, akár egy sérült hölgyet, és bár magam sem épültem fel még teljesen, minden nehézség nélkül indulok vele tovább. Egy kis pataknál aztán kitisztítom kissé a sebet, és a sálammal tekerem körbe, hogy ne szennyeződjön tovább. Megpaskolom, és felállva indulok fel a folyó mentén.
- Hát te is jól nézel ki.
Egy szép nagy medve hever a patak mellett, úgy tűnik jól helyben hagyták a társai. Úgy tűnik, vezér-harc volt, vagy párt keresnek már... Ő még nem járt nálam, és elég bizalmatlanul is méreget, morog, csapkod mancsaival, én meg ügyesen hajolok el előle, hiszen egy kifáradt medve nem tud ártani. Pofájához érintem a kezemet, és várom, hogy fújtatva abbahagyja a harcot. Nem adja magát. Fel akar tápászkodni, de vérző teste eléggé kifáradt, képtelen rá. Vizet merek kezembe, és úgy emelem a pofijához, hagyva, hogy igyon belőle. Aztán lopva gyógynövényt csempészek a következő adag vízbe, és nem kell sok idő hozzá, szemei felakadnak, és hangos morgással szundikálni kezd. Szusszanok pihenésképpen, és sebeit szintén kimosom. Időközben Szürke is felsántikált hozzánk, és most a könyökömnél pihenteti magát, időnként nyelvét a vízbe lógatva unottan. Megszokta, hogy nem ő a világ közepe.
- Ha már itt van, akkor segítsen. - szólalok meg halkan, de annyira elég hangosan, hogy a túloldalt fának dőlő Lukas meghalljon. - A brummogót hozhatja haza.
Azzal felállok, karomba kapva régi cimborámat, és elindulok vissza a vár felé. Nem kell nekem tudni, hol vagyok, hiszen a környéket jobban ismerem bármelyik vadnál. Könnyen ugrálok át a patak nagyobb kövein a túloldalra, megvárom, míg a nagy szőrmókkal beér a hűséges kuty... testőröm, és továbbindulok.
- Ha nem lennék itt... hogy vinné haza? - érkezik a kérdés kissé fojtottan, elvégre az a medve kifejlett, és dögnehéz lehet.
-Vontatva. - vonok vállat, míg átlépek egy gyökeret emlékezetből. Sajna semmit nem látok a nagy farkastól az ölemben. - Még úgy fél mérföld és otthon vagyunk.
Teszem hozzá csak úgy mellékesen, lepillantva a nyelvét lógató, farkát csóváló négylábúra az ölemben. Élvezed a fuvart, mi?
|
| Lureka | 2013. 08. 31. 19:30:21 | #27150 |
Karakter: Lukas Frethigman
Megjegyzés: ~ Laumnak
Néhány szó és a kisördög mindent elintéz és egy perc alatt mindenki munkához lát. Rosit is elviszi az öreg karjaimból, de nem érdekel különösebben a lány. Jobban foglalkoztat ez a kölyök.. Meg se hatotta ez az egész?
- Ronie... Kimegyek. Ne várjatok meg. Csak a lovam... Inkább a vadakkal megyek. – szól csendesen és én felvonom a szemöldököm. Ilyenkor, ki akar menni? Mi a francnak?
- Nem mehet ki egyedül, Herceg. – jelentem ki határozottan, mire felém fordul az álarc, és bár arcát nem láthatom, mintha kicsit feszültebb lenne a tartása a szokásosnál.
- Már miért ne mehetnék? Törvény tiltja tán? – kérdezi kíváncsian, mintha csak egy új könyvről beszélgetnénk. Hm.. - Nem vagyok már gyerek, Lukas. A pénzét akkor is megkapja, ha véletlenül elhaláloznék, mert elvisz egy betegség, egy orgyilkos, vagy a balszerencse – hangja hidegen csattan, és megvillannak szemeim. Veszélyes helyre úszol, ha kioktatsz egy katonát kölyök..
- Akkor is önnel tartok. – morgom rosszkedvűen, de úgy tűnik nem hatja meg, hogy fölé magasodok. Rohadt ördög..
- Ha nem kell pihennie, hogy holnap újult erővel dolgozhasson, ám legyen. – tekintettem elsötétül szavaira, de nem válaszolok. Félek, akkor igen gyorsan munka nélküli lennék, és akárhogy is kell az a rohadt pénz, mert különben ezt a kis vakarcsot kötözöm ágyhoz és kefélem meg úgy, hogy egyszerre sikítson az élvezettől és a fájdalomtól. Na jó.. Nyugalom Lukas.
Aprót biccent, majd sarkon fordulva indul el és én sarkában járva, szinte léptei nyomán sétálok utána. Testem lenyugszik, ahogy megcsap az esti hűvös levegő, és csak a szőke hajzuhatagot figyelem, ami előttem lobog, mintegy irányjelzőként.
Ág, bokor, titkos ajtó, és kibaszott szűk ösvény. Remek.. ennél jobb éjszakai túrát nem tudott kitalálni a kölyök?
Morogva lépek utána, majd amikor megrezzen a bokor mellettünk kardomra teszem a kezem, de már késő. egy öreg farkas terítette le a kisördögöt, és láthatóan nagyon örül, hogy látja ezt a vakarcsot. Csak tudnám miért..
Végül arrébb mászik az a dög, és Luada feláll, bár nem fogadja el a segítő kezem, bár talán ez most érthető. Ellent mondtam neki már többször is, és ő úgy tűnik egészen engedékeny, mert ezt mások nem tűrték volna ilyen jól. Bár tény, hogy ők tudtak is volna valamit tenni ellenem.. ez a kölyök, esetleg szavaival tud bántani.
Egy kis tisztáson állunk meg újra. A kiskölyök leguggolva vizsgálja a növényeket, majd kis kése megvillan, de engem jobban érdekel a minket körülvevő világító szemek. Állatok.. körben. Nem tudom megmondani, hogy gyilkosok, vagy asztalra valók, de.. az biztos, hogy sok van és ha nem lennék itt, most mind ide jönne ehhez a vakarcshoz, és ki tudja mit művelne velük. Gondolom valami olyasmit, amitől nagyon szeretik…
- Látsz valami gyanúsat, Lukas? – kérdi kissé pimasz hangsúllyal, de nem törődök vele.
- Úgy tűnik nagyon jól ért az állatok nyelvén – válaszolom színtelenül a dögökkel farkasszemezve.
- Úgy tűnik.
- Mire lesznek a gyógynövények? – kérdem halkan, ahogy lenézek rá és felismerem az egyik gyakori növényt a kölyök kezében.
- Gyógyszerek.
- Hát az orvos?
- Gondolod, hogy ide... Nem is. Gondolod, hogy hozzám kijönne akárki is, ha a halálomon lennék? Egy ország ünnepelné azt a napot évezredez múlva is. – válaszolja nagyon komoly hanggal, és az a csengés, ami kihallatszik szavaiból. Pedig igaza van. Én is velük ünnepeltem volna bármikor, ha meghallom a hírt, bár teljesen érdektelen lett volna számomra ez a tény. De nem tudom.. ezek után is így lenne?
Lassan áll fel, kicsit mozogva, hogy elzsibbadt tagjait életre keltse, majd halk huhogás, és kezét már emeli is fel, hogy egy bagoly rá szállhasson.
- Úgy hangzik, mintha a halálra készülne.
- Nos, az életem csak a túlélésről szól. Nincs helyem a világban, talán halál után majd találok magamnak egyet. Holnap szabadnapot kapsz. – vált hirtelen témát és én felvonom a szemöldököm.
- Hová tervez menni? – kérdem nyíltan, mert másért nem küldene el. Mindenhova vele megyek, szóval valami olyasmit akar csinálni, amihez én nem kellek. Vagy amit nem szeretné, hogy lássak..
- Ahová senkit sem szoktam magammal vinni.
- Mostanáig. – jegyzem meg csendesen.
- Nem nyitok vitát... Ha eddig túléltem, akkor ez után is túl fogom. Nem mondták még, hogy a sok aggodalom öregít? – kérdi és hangjában valami más is van, de nem tudom mi... - Holnap ebéd körül majd gyere fel a könyvtárba. Átadom a fizetségedet, és a rendelést, ami a faluból fog kelleni, lassan itt az ősz és a betakarítás. – fejezi be, és én sem szólok. Mit mondjak erre? Hogy akkor sem engedem el egyedül. Igazán vicces lenne. Nem. Ennél okosabb vagyok. Majd holnap alakítom úgy, hogy ne tudjon elmenni nélkülem.
Arcomra gonosz mosoly szökik, és nyugodtan figyelem így a fiút, aki még egy kicsit szöszöl, majd elzavarva állatkáját indul el visszafelé, velem a nyomában. Tudom, hogy nem lát belőlem semmit, így megtehetem, hogy egy kicsit más legyek. Ahogy ő is megtette. Sosem beszéltünk még ennyit, főleg így nem. Élveztem ez a morgósabb ördögöt. Talán ha kicsit tovább húztam volna előbújik valami olyan is, amit eddig senki sem látott.. Vagy nem. A hosszú évek alatt igen nagy nyugalomra tett szert. Nehéz lesz előcsalogatni az igazi embert az álarc mögül. De én előfogom. Nem tudom miért akarom, és honnan tudom ezt. De biztos vagyok benne, hogy pár hét múlva már más oldalával is megfogok ismerkedni. Esetleg egész lényével..
~~~***~~~
Szórakozott mosollyal támasztom a falat a bejárati ajtó mellett. Kezemben egyik késemmel játszom. Dobálom, pörgetem, mint fiatal koromban, amikor csak ismerkedtem a fegyverrel. Reggel megint korán keltem, utána gyors ebéd, majd egy óra alatt megfordultam a városban. A kisördögtől megkaptam a pénzem és miközben a megbeszélt szállítmányt kértem meg, betértem a bordélyba és megrendeltem a kis szépségemet is. Az öreg hölgy csak úgy hüledezett az ötletemtől, viszont az előleget látva már egy rossz szava sem volt. Pár nap és megérkezik.. Végre.
Viszont ami ennél is jobban feldobta hangulatom, hogy tegnap óta kicsit.. furcsább a hangulat köztem és a kis kölyök között. Olyan mintha egymásnak feszülnénk.. egyrészt mert kíváncsiak vagyunk a másikra, másrészt talán mert nem bírunk a másikkal. Nem értem őt, és egyre jobban izgat kit rejt az álarc. Ki az a férfi, aki így parancsolgat az embereknek? Hova bújt az a gyermek, aki tegnap dühösen pufogott nekem és sérülten a mellkasomhoz bújt? Ki ez a suttogó, aki mellett a legdühösebb vadmacska is aranyos kiscicává válik?
Nehéz bevallanom, de élvezem, hogy nem tud mit kezdeni a közömbösségemmel és nem lát át rajtam. Hogy pimasz mosolyomra gúnyos szavakkal válaszol. Hogy határozott szavaimra és tetteimre, csak csípős szavakkal tud reagálni, de egyébként képtelen komolyabban ellenkezni velem. Lehet ez a környezet fertőzött, vagy tényleg démoni vér van a kölyökben. De egyre jobban tetszik ez a helyzet. Mintha egy makacs kisfiút törnék be.. Bár lehet nem állok messze az igazságtól. Csak itt nem testileg töröm meg, hanem a tudatába mászok bele, amíg nem képes máson gondolkozni, csak rajtam, tetteimen, szavaimon, és mosolyomon.
- Mondtam, hogy nincs szükségem kíséretre – csendül fel az a jól ismert hang. Igaz megint tompán, nem olyan bársonyosan, mint tegnap éjjel, de nem bánom. Úgy érzem nem az volt az utolsó alkalom, hogy hallhattam az igazi hangját. Mosolyogva pillantok fel. Megint teljes feketében pompázik, arcán az egyik szép álarca, de most már nem zavar az két vonal, amit szemének hagytak. Tudom, hogy mindig rám figyel..
- És én is megmondtam, hogy nem megy el egyedül.. – válaszolom pimasz mosollyal és szemeimmel őt fürkészem. Nyakán lassan megfeszül bőre.. Ohh csak nem? Talán dühös grimasz miatt feszült meg? Vagy épp gúnyos mosolya miatt?
- Nem nyitok vitát. Én fizetem, szóval itt marad – mondja nyugodt hangon, de mosolyom csak kiszélesedik, ahogy elindul lefelé a lépcsőn.
- Ha ezen múlik, már vissza is adom a pénzét Herceg – szólok és hangom megint színtelen. A hatás nem marad el, úgy torpan meg, mintha parancsba kapta volna. A maszk felnéz rám és tudom, hogy engem fürkész, de arcom ugyan olyan csöndben van, mint szám. Semmi sem látszik rajta.
Végül tovább lép, mintha meg sem hallotta volna amit mondtam, de mintha kis karja is megfeszülne.. Helyes. Reagálj csak arra, amiket csinálok. Meg akarom tudni kit rejtegetsz a világ elől oly nagyon gonddal.
Ahogy elsétál mellettem már fordulok is ki utána az ajtón, kezemben még mindig a kést pörgetem, mire hátra sandít.
- Arra nem lesz szükség – és már fordul is előre. Hm.. lehet tényleg az agyára mentem ma. Bár.. pont ez volt a célom.
- Azt majd én eldöntöm – válaszolom kurtán, de azért elteszem a helyére, ahogy közelítünk a kis karámhoz, ahol állatait tartja. A farkasok azonnal gyilkosan merednek rám és az őzek, sem mernek teljesen a kerítéséhez jönni, mint ahogy szoktak, ha megjön a gazdájuk. Szemöldökömet értetlenül vonom össze, majd az előttem szálló szőke hajra pillantok. Mit akar ezekkel a dögökkel?
|
| Laurent | 2013. 08. 30. 23:24:23 | #27143 |
Karakter: Luada Myron - Ördögfattyú
Megjegyzés: ~Lulunak~ villám
Ördögfattyú:
Kon lép utánam egy pár lépést, ahogy távolodok, de nem állok meg, így nem követ. Csak sejti, hogy mi játszódhat le bennem. Túl régóta ismer, és sokat tud rólam. Néha nem is kell az arcom takarnom, hogy tudja, épp mit fontolgatok. Vagy milyen a hangulatom. Ezért szeretem. A toronyba mászok fel az ebédemmel, és egy kis benti gyakorlással töltöm az időt, majd egy kis pihenéssel, mielőtt még meglepetésszerűen elájulok a megerőltetéstől. Ideje lenne egy kis gyógynövényt szedni majd. Úgy tűnik vérproblémáim súlyosabbak, mint hittem. Az orvost is fel kellesz hozatni.
Ujjaimmal elgondolkodva cirógatom ajkaimat, és úgy piszkálom az ebédet. Nem vagyok éhes, de ha nem eszek, akkor rosszabbodni fog a helyzet estére. Azt hiszem inkább lepihenek...
~*~
Kezdem megszokni a fal körül dolgozó alakot, hogy a személyzet kissé felbolydult. Kellett egy kkis változás. Félek néha, hogy a sok egyhangúság azzal jár, hogy mindenki elfelejtett, és hogy egyik napról a másikra egy másik időzónában találom magam, ahol nem is létezek. Talán csak valaki álma vagyok. De ki olyan elvetemült, hogy magamfajtával álmodjon?
Végre eljött az este. Kivételesen nem vonulok vissza hamar. Azt hiszem ideje újra szóba állnom Lukassal. Nem hinném, hogy a hallgatásom feltűnt volna neki. Egyébként is alig lát talán, vagy nem is foglalkozik velem. Elég tisztán kifejtette, hogy csak a munkaadója vagyok. Egy pénz-szütyő.
És lám, nem is kell sokat várnom, belép, és egy pillanatra ugyan megtorpan, alaposan végigmérve engem. Kon mesélte, hogy fiatalabbnak nézett engem, de vajon mennyivel? Azt hittem hogy a támadás után eleget megtudtam róla. Talán mégsem. Tudni akarom, hogy mit rejt a maszkja alatt! Biccentve lép az ablakhoz, kinézve az erdő felé.
- Még meg sem köszöntem. - szólalok meg, mert ő sosem szól hozzám elsőként.
- Mit, Herceg?
- Megmentetted az életem. - leteszem a csészémet, hogy komolyan beszélhessek vele. Igen, kevesen akarnak tényleg megmenteni.
Újra felém fordul, és megint megbámul. Egy pillanatra megfordul bennem, hogy felállok és elfordulok tőle, hogy ne kelljen ezt a vizslatást elviselnem, de rá kell jönnöm, nem kellemetlen ahogy néz. Valahogy... Más, mint a többi.
- Nem kell megköszönnie. - lép tovább. Ennyi? Igen, neki csak ennyit jelent az én életem vagy halálom.
- De igen. - szavaim mögé többet értek, mint puszta dacot. Köszönöm neki, hogy nem hagyott csak úgy ott, sőt segített...
- Örömömmel tettem
Fel kéne szisszennem ekkora hazugság hallatán. Nincs ember, állat vagy egyéb létező lény vagy dolog a világon, ami örülne, hogy köze lenne hozzám, pláne ha meg is mentene, vagy a földön élt napjaim hosszabbítaná meg. Mielőtt azonban szólhatnék, és ironizálva rávenném, hogy igazat mondjon, ide nem illő, szokatlan zaj hallatszik kintről.
- Maradjon.
Idegesítő, mindenttudó mosoly jelenik meg Lukas arcán ahogy kisiet. Azt hiszem elszoktam a világi emberektől. Nem vettem észre, hogy neki ez az egyhangúság túl... szürke. Hozzá van szokva ahhoz, hogy odakint mindig történik valami. Míg itt megreked az ember tér és idő között.
Sikítás ránt ki a gondolataim közül. Ha van hangja, még él is, nem? És Lukas lelkiismeretesen siet a konyhába, így mire odaérek, már csak az utolsó végszavakat hallom. Egy pillanatra megbotlok egy nem létező küszöbben, és meg kell állnom az ajtó mellett. Várom a halálnyögést, és csak akkor merészkedek közelebb, amikor már mérges szavait nem fröcsögheti szerteszét. Rezzenéstelenül figyelem, ahogy a szolgálólányhoz siet vigasztalni. Ezalatt befutnak a többiek is, és halk suttogással próbálnak rájönni, mi történt. Nem kell hozzá zseninek lenni ám! Kedvem lenne megint itthagyni az egészet, de ez nem megoldás. Lukas engem bámul a zokogó Rosi válla felett, és engem próbál olvasni, de úgy hiszem, csak annyit lát, amennyit én belőle. Semmit.
- Felség...
Hófehér fogsorom kivillan, ahogy felszisszenek. Konrad felé fordulok, újra kifejezéstelenül, ő pedig fáradt szomorúsággal néz rám. Tudja jól, hogy az örökös nem én vagyok, még ha az elsőszülött vagyok is, vagy ha a régi király lányának ivadéka is vagyok. Nem számít, hogy a beházasodott kékvérű nemzett egy ,,fattyat” a trónra, aki érzelmileg instabil és kiszámíthatatlan, befolyásolható... Összeszorítom a fogaimat, hogy elkerüljek minden érzelmi kitörést, és átgondolom a helyzetet.
- Ronie, a vendégünk lásd el. - szólalok meg halkan, és a fiú lép is, felemelve a hullát, eltűnve vele. - Emily, megkérhetlek...
- Persze, Herceg. - nem néz a szemem felé, csak meg és hozza a vizet, hogy felmosson.
- Kon...
Elfojtott hangon nyögök, merthogy mentorom még mindig nem mozdult. Felocsúdva lép Rosihoz, és kifeszegeti Lukas karjai közül, hogy eltüntesse a szobából a lányt. Nem tűröm a zokogást. Gyerekkoromban számtalan ember fakadt sírva, ha rámnézett. Ha valakinek, hát nekem van hozzá jogom. Pár lassú légvétellel lecsillapítom magam, majd hajamba túrok egy fáradt mozdulattal. Azt hiszem, újabb két napra teljesen biztonságos kimenni. Ronie lép vissza a konyhába, egy ronggyal törölgetve magát.
- Ronie... - halk hangom megállítja, és bár fáradtnak tűnik, mégis ugrásra kész néz rám várakozón. - Kimegyek. Ne várjatok meg. Csak a lovam... - elhallgatok. Kill még nincs olyan állapotban, hogy eljöhessen velem. - Inkább a vadakkal megyek.
- Nem mehet ki egyedül, Herceg. - és lám, a kötelességtudó is megszólalt, így nem sok jót ígérve fordítom oldalra a fejemet.
- Már miért ne mehetnék? Törvény tiltja tán? - kedélyes, érdeklődő hangnem, ami aztán kissé átfordul valami másba, aminek igen csúnya éle van, és nagyon hideg. - Nem vagyok már gyerek, Lukas. A pénzét akkor is megkapja, ha véletlenül elhaláloznék, mert elvisz egy betegség, egy orgyilkos, vagy a balszerencse.
Elsötétül a tekintete, és nem tudom, hogy dühös, vagy épp nagyon rossz helyen turkálok. Inkább az előbbi, mert eléggé... fenyegető beállással kel fel, kardját helyére téve, és kissé megigazítva a harctól zilált ruházatát.
- Akkor is önnel tartok. - hangja nem tűr ellentmondást, de én sem tűröm, hogy akárki fia parancsolgasson.
- Ha nem kell pihennie, hogy holnap újult erővel dolgozhasson, ám legyen.
Ezzel mintha megkérdőjeleztem volna eddigi munkáját. Mintha azt mondtam volna, hogy eddig csak úgy ímmel-ámmal dolgozott. Mintha egész éjjel mulatott volna, és nappal meg lazsált volna. Megvillan a szeme, ajkai megmoccannak, de nem mond semmit. Biccentek, akárha kísérete nekem lenne megtisztelő. Azt hiszem a rossz kedvem nem a legújabb emberen kellene levezetni. Megelégelve a szópárbajt a sarokban lévő kosarak felé fordulok, és felkapok egy kosarat, majd szó nélkül otthagyok minden bámészt.
Hallom a sarkamban csikorduló lépteket, de nem törődök a bébiszitteremmel. Akár egy szellem, úgy suhanok át teljesen hangtalanul a nagy kerten, majd a virágos kerten vágok át. Ismerem, így könnyen kerülgetem az ágakat, az ágyásokat, és egyéb akadályokat, amiket én csináltam persze. Út közben a kesztyűmet arra cserélem, amikből az ujjaim is kilógnak, mert csak tapintással tudom eldönteni, mire van szükségem a gyógynövényekből. Egy kis titkos résen át bújok ki a birtokról, egyenesen a legvadabbnak tűnő bozót, és köves lejtő közepébe. Egy őzcsapáson indulok el, hajam közben lazán átvetve vállamon, és úgy vetve magam a sűrűbe.
Nem telik sokba, hogy a rekettyés körülöttünk mozgolódni kezd, és mielőtt Lukas akármilyen fegyverért nyúlhatna, már a földön is találom magamat, és összeszorított ajkakkal tűröm, hogy egy hatalmas szőrös állat nagy nyelvcsapásokkal letámadjon. Iszonyúan szuszog, láthatóan igen sietett, hogy köszönthessen.
- Monda!
Dorgálom meg finoman, mire lelkesedését hagyja eloszlani. Feltápászkodok, figyelmen kívül hagyva a felém nyújtott kezet, és leporolom magam. Megpaskolom a Lukas miatt bokorban lapuló vénséges farkas buksiját, és megyek tovább. A kis tisztáson bár elsőre nem látszik, sokan várnak. A hold a lombok között bevilágít, így látom, hogy mihez hajoljak le, és miután az állapotát felmértem, tőrömmel szakértő mozdulattal nyesem le őket.
- Látsz valami gyanúsat, Lukas? - hangom érdeklődő, és mégis kissé gunyoros, de mégsem törődik vele.
- Úgy tűnik nagyon jól ért az állatok nyelvén.
Nem tudom eldönteni, hogy gúnyol, hogy az emberekén viszont nem, csodálkozik, meglepett, vagy talán lenéző... felpillantok, de a sötétben semmit sem látok Lukasból.
- Úgy tűnik. - dünnyögöm utána, visszatérve az aratásomhoz.
- Mire lesznek a gyógynövények? - semleges hangnem, úgy tűnik inkább unalmát űzné el a beszélgetéssel. Nem?
- Gyógyszerek.
- Hát az orvos? - jogos kérdés.
- Gondolod, hogy ide... Nem is. Gondolod, hogy hozzám kijönne akárki is, ha a halálomon lennék? Egy ország ünnepelné azt a napot évezredez múlva is.
Hangom komoly, semmi jele, hogy viccelnék. És a komolysághoz mérten kissé mélyebb is. Felállok, és a sok görnyedéstől sajgó hátam, és még fájó vállam kissé megmozgatom. Jellegzetes huhogásra emelem fel a kezemet, és a rászálló uhut megcirógatom.
- Úgy hangzik, mintha a halálra készülne. - megjegyzésére elmosolyodom.
- Nos, az életem csak a túlélésről szól. Nincs helyem a világban, talán halál után majd találok magamnak egyet. - vonok finoman vállat, és odébb sétálok, hátha a témát lezárhatjuk. - Holnap szabadnapot kapsz. - ez aztán a váltás a halál gondolatai után, nem?
- Hová tervez menni? - szusszanva fordulok meg. Ha mosolygós típus lennék, most talán elismerőn vigyorognék. De így csak egy apró fintorra futja.
- Ahová senkit sem szoktam magammal vinni.
- Mostanáig. - micsoda makacs jellem!
- Nem nyitok vitát... - egy kézlegyintéssel hessintem el szavait. - Ha eddig túléltem, akkor ez után is túl fogom. Nem mondták még, hogy a sok aggodalom öregít? - újra visszatértem a kor témához. Megcsóválom a fejemet. - Holnap ebéd körül majd gyere fel a könyvtárba. Átadom a fizetségedet, és a rendelést, ami a faluból fog kelleni, lassan itt az ősz és a betakarítás.
Elhalkulva töprengek inkább magamnak, hangosan, amíg egy újabb virágot teszek a majdnem teli kosaramba, majd az uhut elküldve felpillantok az égre. Szeretem a holdat. Elnéző és megbocsájtó, nem vakít, mint a nap, minden hibát nem ragyog körbe. Mély sóhajjal túrok hajamba, és búcsút intve a holdfényben fürdőző állatoktól indulok visszafelé. Jól ismerem ezt az utat, és még ha napközben olyan veszélyesnek is tűnik, ha tudja az ember, hogy hova lépjen, nem esik le. Remélem, hogy Lukas nem töri nyakát.
|
| Lureka | 2013. 08. 30. 22:17:34 | #27140 |
Karakter: Lukas Frethigman
Megjegyzés: ~ Laumnak
Másnap korán kelek, és karomat egy fáslival bekötözve sétálok ki az udvarra, hogy folytassam a munkám. Ha már más szórakozásom nincsen…
Pakolok, növényt írtok, befejezem az új kereszt rudat, és mire észbe kapok az idő már dél körül jár. Fáradtan sétálok be az istállóba és pakolom le szerszámaim, majd lovamat megsimogatom, amit hálásan fogad. Ő is unatkozik. Meneteléshez, vágtához és harchoz edződött. Nem ehhez az unalmas élethez.
- Minek kellett az a fát felaprítani? – hallok meg a dühös hangot, és csak fejemet fordítom felé egy pillanatra, majd tovább cirógatom Max-et.
- Mert a kapu szörnyű állapotban van. Lehet egy fát is kifogok vágni és az egészet felújítom – válaszolom békésen Konradnak, de tudom, hogy ennyivel nem lesz lezárva a beszélgetés.
- Azt nem teheti meg.
- Miért nem? A Herceg azt mondta bármit megváltoztathatok.
- De fát nem vághat ki – vágja rá dühösen az öreg, mire csak a szemem forgatom. Vízért sétálok, közbe egy pillantást vetek a kint szórakozó ördögre.
Csak egy fehér ing és a fekete nadrágja van rajta. Köpenyén fekszik békésen, lábát lóbálva mint egy igazi kiskölyök és egy mókussal játszadozik. Nem értem, hogy képes ennyi állatot egy helyen tartani, de.. valamiért hallgatna rá ezek a dögök. Persze rám meg morogtak a farkasok.. Főleg ilyen törékeny kisfiú.. Az ing nem sokat takar. Hófehér bőrét ha lehet még jobban kiemeli, és a tűző napban szinte fénylik egész teste. Vékony, mégis izmos, de.. olyan gyengéd finom izomzata van, hogy alig lehet észre venni. Egy igazi gyermek teste..
Sóhajtva fordulok el, majd egy vödör vízzel térek vissza lovamhoz és itatom meg, amit örömmel fogad. Közben újra morogni kezd Konrad, de egyszerűen figyelmen kívül hagyom szavait.
- Uram – vált hirtelen gyengéd hangnemre és fia is megszólal.
- Herceg – biccentek én is a fiúra pillantva, de ő ránk sem néz, csak elsiet. Furcsa. Bár sejtem, hogy nem épült még fel a tegnapiból. Csodálom, hogy ilyen békésen mászkál.
- Nem értem minek kell maga. Eddig is jól megvoltunk, és a herceg sem sérült meg – kezdi megint az öreg. Leteszem a vödröt és hidegen meredek rá.
- Én nem kérdőjelezném meg a helyében a Herceg döntését. Ő így gondolja jónak. És most ha megbocsátanak megebédelek.
Némán sétálok el, nem törődve a gyilkos tekintetükkel. Elegem van ebből a hisztérikából. Nem ezért jöttem ide. Nekem pénz kell és egy formás segg, nem egy kibaszott vénember, aki azt hiszi többet ér nálam.
A konyhába érve boldogan ülök le a székre és felkapva a kanalat kezdek neki az ebédemnek. Rohadt sok munka van, de szép lassan haladok és nem sokára megkapom a bérem és eltűnhetek egy éjszakára. Remélem minél előbb. Kezdem unni ezt a helyet és a kezem már nem segít. Komolyan elgondolkodtam már, hogy rámászok Ronira.. pedig nem szokásom, de.. nincs mibe kiölnöm a feszültségem.
- Ízlik? – szólal meg Rosi, és csak most tűnik fel, hogy mellettem ülve bámul rám csillogó szemekkel. Túlságosan csillogó és reménykedő.
- Igen – válaszolom tömören, mire mosolya kiszélesedik és enyhe pír jelenik meg az arcán. Még egy szerelmes szűz… Fasza…
Csendben eszek tovább, nem törődve a pásztázó tekintettel. Aranyos lány.. de nem az esetem. Nagyon nem. A szőke haja szép, de a többi..
- Tudod.. nagyon csodállak – szólal meg megint csendesen és ahogy felnézek újra elpirul. Kérdőn vonom fel szemöldököm, mire lesüti kék szemeit. – Sérülten hazahoztad őt és még ellent is mondtál neki, sőt… hozzáértél – mondja, mintha ez valami hatalmas bűn vagy csoda lenne.
- Nem értem, miért olyan nagydolog ez – válaszolom nyíltan, hiszen nem démon, nem az ördög fia, csupán egy kisgyerek.
- Sosem engedte senkinek ezt.. és senki sem merte ezt megtenni. Még amikor sérült volt akkor sem – néz rám újra, és nem tudom kiolvasni mi van az arcán. Csodálat, félelem.. Hm.
- Így van.. senki sem tett ilyet – szól közbe egy hideg hang, és fel sem kell néznem, hogy tudjam ki az. Konrad.
Gyilkos tekintettel mered Rosira, aki elvörösödve pattan fel és kezd el pakolászni, majd az öregnek is ad egy tányért. Mosolyogva nézem a jelenetet. Nem értem miért gyűlöl ennyire az öreg.
- Egy sérült kisgyerek véleményére nem sokat adok ilyen helyzetben Rosi – válaszolom a lánynak, csak azért is, hogy kicsit piszkáljam a vénséget. Tudom, hogy ő itt az úr, a kisördög után, de velem nem tud mit kezdeni..
- Luada huszonnégy éves. Már nem gyerek – csattan megint a rideg hang és kezem megáll a levegőben. Döbbenten nézek fel, de a halvány mosolyát látva kicsit észhez térek, de.. mégsem. 24? Ez komoly? A kardom nehezebb mint az a vakarcs. Ali ér a feje búbja a vállamig és olyan törékeny teste van, mint egy kislánynak. Nem. Nem lehet, hogy csak két év van közöttünk… Két év lenne közöttünk?!
- Ne szórakozzon. Az a kölyök 30 kiló vasággyal.. – morgom rosszkedvűen. Ennyire félreismertem volna?
- Szoktam én viccelődni Lukas? – kérdi békésen a férfi, és hangjától még dühösebb leszek. Ez valami rohadt színjáték. Képtelenség, hogy az a vakarék ilyen idős legyen. Akkor már rég trónon ülhetne. Már az övé lehetne az egész ország. Ha nem lenne ördögfattyú.
Elgondolkodva nézek a tálamra, majd némán termelem be a maradékot. Ki ez a kölyök? Vadállatokkal barátkozik, úgy viselkedik mint egy kiskirály, az életére törnek.. Mégis miért?
Átvert.. azaz álarc teljesen becsapott. Hogy nem vettem észre? Ki ez a kölyök?
~~~***~~~
Három nap telt el a támadás óta. Mégis mintha éveknek érezném. A borostyánt már eltűntettem, és kissé megerősítettem a kaput is, de félek ki kell cserélni az egészet, mert az a korhadt fa nem sokat ér. Minden csendes, minden ugyan olyan, a napok ugyan úgy telnek. Élvezem ezt a nyugalmat, de furcsa számomra ez a szürkeség. Hozzászoktam a feladatokhoz, a bálokhoz, a jelentésekhez.. Megszoktam, hogy mindig van valami nyüzsgés körülöttem, de itt. Mintha megállt volna az idő…
Sóhajtva zárom be az ajtót és csendesen sétálok beljebb. Minden este ellenőrzöm az egész várat. Először kint, utána bent. De az időpontot változtatom, és éjszaka is éberen alszom. Bár nem tudom minek. Nem hiszem hogy a közeljövőben újabb támadó környékezne meg minket.
Szótlanul lépek be a szalonba, hogy ott is körbe járja, de az ajtóban megtorpanok egy pillanatra. A kisördög ott ül egy fotelban, teát szürcsölgetve. Láttam a fényt, de a kölyök ilyenkor már a tornyában szokott lenni.
Kíváncsian nézek rá főleg mert most csak a fél arcát takarja maszk. Még sosem láttam így, de a lényeget, most csészéjével takarja. Fene.. Végül felé biccentve köszöntöm szokásomhoz híven, és az ablakhoz sétálva ellenőrzöm és lesek ki a sötétségbe.
- Még meg sem köszöntem – szólal meg halkan a fiú és a lágy, tiszta hang szinte újdonságként ér. Eddig sosem hallhattam ilyen tisztán a hangját.
- Mit, Herceg?
- Megmentetted az életem – válaszolja csendesen és, ahogy a csésze koppan a tálon, lassan felé fordulok.
Mintha egy karvenálból lépett volna ki, olyan az álarca. Bár nem annyira csicsás, de mindenképpen gyönyörű kézi munka. Apró kék vonalak, a szeménél sárga szemek, amiket üvegből vagy szövetből szokták csinálni, hogy az illető tökéletesen láthassa a világot, de az idegenek ne lássák őt. Mégis ami jobban megfog a szája, ami most kínálkozva néz rám. Finom vonalú, igazi kékvérű vonások, mégis olyan csókolni való.. Mindig is szerettem az ilyeneket megrágni. Kár, hogy egy démon szája..
- Nem kell megköszönnie – válaszolom közömbösen, majd tovább lépek a következő nyílászáróhoz.
- De igen – jelenti ki határozottan. Halvány mosollyal ellenőrzöm a következő ablakot is. Még hogy 24… úgy viselkedik néha mint egy 14 éves gyerek.
- Örömömmel tettem – válaszolom színtelen hangon. Igaz ez nem teljesen igaz, mert nem érdekel túlságosan ez az egész. De akkor legalább valami izgalom volt ezen a tetves helyen. Most meg.. úgy érzem magam mint valami huszadrangú senki..
Viszont mielőtt válaszolhatna hangos puffanás zavarja meg a békés csendet. Arcomra elégedett mosoly kúszik. Oh igen… Nem rég kiraktam pár csapdát. Egyik sem veszélyes, csak arra szolgál, hogy ha illetéktelen betéved, akkor meglepjem egy kicsit. Ami hallhatóan sikerült.
- Maradjon – mondom csendesen, majd kisietve az előtérbe lépek az ajtóhoz és hallgatózik egy kicsit, de csak síri csend fogad. Hm.. az ablakok zárva vannak. Akkor merre mentél?
Hangos sikítás ad választ kérdésemre, és alig egy másodperc alatt már a konyhában vagyok. Rosi áll reszketve egy igen csúnya képű fickótól pár méterre. Az istenit.. miért kell ennek a libának nyitott ablaknál dolgoznia?!
Kezem kardomon, a betolakodó vigyorogva mered rám. Nem fiatal, és nem valami jól felszerelt. Több mint valószínű, hogy csak egy piti bérgyilkos, akit a falubeliek fogadtak fel. Röhejes, hogy ilyen emberekkel kell harcolnom…
Pár másodperces farkasszemezés, majd megforgatja az a kardnak nevezet vackot a kezében és már mozdul is. Egy másodperccel előtte lendülök én is, és Rosi vállánál fogva magam mögé lököm, hogy hárítsam a támadást. Az acél hangosan csattan, a férfi elvigyorodik és megcsap az alkohol szaga. Barom. Részegen akar gyilkolni?
Egy könnyed mozdulattal lököm el kardostul a férfit, majd előrébb lépek, hogy teljesen megóvjam a mögöttem lévő lányt.
- Miért véded ezeket? – szólal meg érces hangon. – Démon féreg.. nem ide való.
Nem válaszolok, csak kivédem az újabb eszeveszett támadását. Gondolkodás nélkül ugrik nekem. Nem mér fel semmit, csak csapkod. Az alkohol pedig úgy árad belőle, mintha ő maga termelné. Szánalmas.
Megunva ütöm ki a kezéből fegyverét, mire elhátrál és egy kést húz elő. Szemében düh villan és most már az idióta vicsorgása is eltűnt.
- Megöllek téged, aztán végzek azzal a szörnnyel – sziszegi dühösen, majd hangos csata kiáltással esik nekem. Egy lépés, majd egy gyors mozdulat, és kardomat markolatig testébe fúródik.
- A szörnyek nem bújnak el a világ szeme elől, és nem menekülnek várfalak mögé, barátom. A szörnyek kint járnak az utcán áldozatot keresve. Pont olyanok mint te meg én.. - hangon színtelen, de jól érthető, és ahogy szemembe néz, látom, hogy felfogja amit mondtam. Arca dühösen rándul meg, de már vége. Még egyet lökök rajta és halk nyögéssel ernyed el.
Ennyit erről..
Némán húzom ki belőle a kardom, majd egy ronggyal letörlöm. Az élettelen test pedig a padlót piszkítja össze. Fasza. Ezt minél előbb el kell tűntetni, mielőtt beleissza magát a padlóba.
Csendben fordulok meg, Rosi a falhoz húzódva sírdogál és úgy bámulja a testet, mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna. Az ajtóban Luada áll, a maszktól megint semmit sem tudok kivenni. Semmit. Rohadtul idegesítő.
- Rosi, nyugodj meg. Vége – mondom és mellé lépve guggolok le, majd gyengéden törlöm le az arcát. Kábán néz fel rám, majd arca eltorzul és hirtelen borul a nyakamba még jobban zokogva. Sóhajtva ölelem át, és hagyom, hogy kisírja magát. Gyenge, törékeny kislány. Mit reméltem?
A következő pillanatban a többiek is betoppanak. Konrad először majd az összes többi lakó. Ijedt, falfehér, ideges… De én nem válaszolok a kérdésekre. Valami jobban leköt.
Az ördög fióka engem néz. Bámul az a maszk, csak nem értem miért. Arcom érzelem mentes, tudom, hogy semmit sem tud róla leolvasni. Nem érdekel ez az ember, sem a halála sem az élete. A munkámat végeztem. Ezt ő is tudja. De akkor miért figyel ennyire ez a maszk?
|
| Laurent | 2013. 08. 29. 11:15:35 | #27115 |
Karakter: Luada Myron - Ördögfattyú
Megjegyzés: ~Lulunak~ villám
Ördögfattyú:
- Herceg. - lám, nem fog hallgatni, és inkább ösztönből cselekszik, mint hogy tiszteletben tartsa a fél métert legalább körülöttem. - a lova lesántult, ön gyenge és el kellene indulnunk... - nem moccanok, próbálom a világot egyenesbe hozni. Kezd derengeni, hogy ez nem a szokásos rosszullétem. Finom érintés a vállamon, amitől újra megmerevedek, és várok. - Hagyja, hogy segítsek.
- Jól vagyok. - mondom, mert tényleg így érzem, és elengedem a lovam nyakát. De ez is egy pillanatnyi idő, mert tudom, hogy mindenem remeg.
- Sajnálom.
Azt hiszem minden meglepettségem ellenére számítottam erre. Mégis kiesik a kés a kezemből. Gyűlölöm ezt a tehetetlen érzést. Ez volt az első oka annak, hogy tanulni kezdtem. Semmi más. Felpakol a lóra, én pedig a sörénybe kapaszkodok. Máskor megsimogatnám a lovat, de most nem érek rá. Lukast nézem. Nem értem őt, és a reakcióit. Miért tesz meg ennyi mindent... értem? Csak mert fizetek, ennyi minden van a szolgáltatásai között? Lám, megint meglep. Mögém ugrik a nyeregbe, és bár próbálok elhúzódni, képtelenség.
- Gyerünk!
És már vágtatunk is. Amíg az én lovam olyan, akár egy dühödt mamut, az övé mint egy kecses gazella, aki szökken, és megnyújtva izmait szinte repül. Talán ezért nehezebb rajta utaznom.
- Hogy van?
Válaszolni akarok, hogy a nénikéjének tegyen fel ilyen ostoba kérdéseket, de a szavak elmorzsolódnak a számban. Nem lesz ez így jó.
- Mit csinálsz? - kérdezem, ahogy némi tanulmányozás után leugrik a lováról.
- Dőljön előre.
Amíg nem a maszkomról van szó... Azt hiszem ezt könnyen megteszem. Előredőlve hagyom, hogy megkötözzön, habár egy idegen és bizonytalan alak érintése kellemetlen, és kissé... Habozok bármire is gondolni közben. Majd köpenyt kapok magamra. Nem segít sokat, de legalább a szél valahogy nem süvít annyira. Érzem, tiszta libabőr vagyok.
Lassan beérünk a várhoz. Ezt is inkább csak sejtem, mert percek óta azzal küzdök, hogy eszméletnél legyek. Legalább már van róla fogalmam, hogy mi lehet a baj. Nem alvadt most meg a vérem, és ez okozza vesztemet. Hallom Kon hangját, érzem, ahogy megfogja a kezem. Örülök, hogy a fájdalmam és minden veszteségem a maszk mögött marad. És amíg én kábán szedem össze magam, hogy végre lepihenhessek, a szavak lassanként eljutnak hozzám.
- Nem.
Nem akarom, hogy akárki is vigyen engem, vagy holmi gyerekként törődjön velem. Nem akarom, hogy közben bámuljanak, vagy összesúgjanak mögöttem. Hogy honnan a bizalmatlanság azokkal szemben, akikkel élek? Nem tudom. Nem akarom. Egyenesbe akarok jönni, ám kést rántani képtelen vagyok. Talán neki is elkellene egy sérülés, hogy fejezze be a pattogást.
- Alig bír mozogni. Nem fogom hagyni, hogy az értelmetlen erőlködésbe haljon meg. - tovább fürkészem arcát, de megint csak nem látok át rajta. - Felőlem isten fia is lehet, de most sérült és én vigyázok magára. Hagyja, hogy bevigyem, vagy lefogom és úgy viszem be.
Tudom, hogy megteszi. Már megtette egyszer, nincs rá garancia, hogy máskor nem fogja. Azt is tudom, hogy a teremben mindenki az én szavamat várja. Nevetséges. Hagyom hát magam. Lehunyt szemmel lazulok el, legalább így nem fáj annyira a sebem sem. Biztos kezek nyúlnak felém. Gyűlölöm, hogy már most a torony felé cipel magával. Összeszorítom a számat dühömben. A meleg testhez húzódok, akármennyire nem akarok, ösztönös, és nincs erőm hadakozni most. Fürdőt akarok, és pihenni.
Leültetnek az ágyamra. Örülök, hogy nemrég volt itt Rosi, nem mintha nagy koszt hagynék magam után, de olykor nincs erőm elpakolni a ruháimat. Szerencse, hogy a sötétben nem látszanak a falra festett mintáim, a toll-gyűjteményem, vagy a sok kis ketyerém, amiket ide gyűjtöttem, többek között az ablakpárkányon a kis íjpuskám...
Kom már sertepertél. Tudja, hogy a legalsó ruharéteget rajtam kell hagynia, még ha meg is halok, akkor is. Elnyomják a vérzést, és mivel most semmilyen gyógyszert nem fogok lenyelni, mert ahhoz le kéne venni a maszkot, hát a hátamra kenik, és remélik, gyorsan hat. De én közben csak Lukast bámulom. Miért mentett meg? Miért ment el ilyen messzire, hogy akaratom ellenére is cipelt? Gondolom, gyereknek tart, de ennyire? Összeszorítom fogaim, a fájdalomtól is és a néha dühtől. Figyelem, ahogy megfordulva távozik, mintha az ő munkája itt véget is ért volna.
Konnak válaszolgatok halkan, ahogy erőmből kitelik, és végül halk szusszanással elégedetten nyúlok el az ágyamban hasra fektetve. Leginkább akkor lazulok el, amikor mindenki kimegy, és végre levehetem a maszkomat. Az ágy végéből egy nagy mackót kapirgálok elő, majd magamhoz ölelem. Ilyenkor örülnék, ha nem mindenkinek csak egy nyűg lennék, egy kötelesség, vagy egy munka. Egy kellemetlen feladat.
Nyomorúságos gondolatokkal nyom el az álom, és tudom, hogy az ébredés sem lesz jobb.
~*~
Elég magasan jár a nap, amikor felriadok. Nem magamtól, hanem mert dörömbölnek az ajtón. Legalább még valakit érdekel a véleményem, hogy a kastélyomban mi történjen. Elfordítom a fejem az ajtótól, és a maszkot bár nem teszem fel, de az arcom elé kapom. Halkan dünnyögök, és azonnal nyílik az ajtó. Nem bánom, hogy felkeltettek. Úszok a verítékben, rémálmaim nem hagytak mára sem békén.
- Uram, jobban van? - aggódó hangsúly, de úgy látszik nincs túl jó kedve Konnak. Finoman megmozdítom a vállam, és örülök, hogy nem látszik, ahogy fintorgok. Bár Kon úgyis tudja. - Nem kellene még erőltetni, Uram. Pihenjen.
- Nem! Ki kell mennem. Nem bírom, ha be vagyok zárva.
A kezdeti él a hangomból kiveszik. Hiszen tudja jól, miről beszélek. Talán ezért lép hozzám, és kicseréli a kötést a hátamon.
- Segítsek átöltözni? - halk kérdés, akár úgy is tehetnék, mintha nem hallottam volna.
- Nem. Menni fog. Ma reggel nem akarok enni. - válaszolok ugyan olyan halkan. - Lukas?
- Uram?
- Tegnapról még van annyi emlékem, hogy tudjam, a karján ő is megsebesült. Remélem, jól van.
-Ha kora reggel kint volt az udvaron, akkor egészen biztosan.
Biccentek, majd amikor tiszta kötés van rajtam, akkor elengedem. Óvatosan nyírom le magamról az ingemet, és húzok a kötés felé egy tisztát. Rá egy hosszú köpenyt, ami alá rejthetek akármit, és megint csak lábaimra feszülő nadrág. Egy teljesen egyszerű szürke maszkot veszek fel ma, amin fekete mintázat van, és úgy indulok kényelmes tempóban lefelé.
Első utam a boksz felé visz. Látom, már ellátták a lovamat, gondolom a lovász volt, ha már tegnap nem sündörgött az ágyam körül. Megpaskolom, enni adok neki. Végül a nadrágom övébe tűrt kesztyűre cserélem az enyéim. Azokból az ujjaim kilátszanak. Nem olyanok, mint egy férfié, de hosszúak, és igazi herceg-kezek. Fekete körmökkel. Az állatok mégsem félnek tőle. Hosszú hajam kibontva, második palástként hullik hátamra. Sejtem, egy szellemre inkább hasonlítok.
A lovam után végre a hátsó karámokhoz veszem az irányt. Vannak, akik a finom vérszagra előrébb-merészkednek. Belépve a karámba most senki sem dönt le, és nyalja le képletesen a maszkomat arcomról. Őzek bújtatják fejüket hónom alá, hogy támaszkodjak rájuk, és a farkasok pedig a reggelijük maradékát kínálják fel. A medve az, aki odajön melegíteni, amikor leülök. Nekitámasztom a hátamat, és ujjaimmal a sűrű bundába túrok. Egy kicsi rókaifjonc kucorodik ölembe.
Délre olyan meleg lesz, hogy a köpenyem leterítem a földre, és arra heveredek le. A többiek árnyékba húzódtak, én meg egy helyes kis mókussal szemezgetek a palást túlvégén. Mogyorót dobálok, ő meg ugrálva kapja és tömi a fejébe. Lábaim a levegőben lóbázva élvezem a napsütést vékony ingemen keresztül. Sejtem, hogy sokan nem takar, és a képzeletre se bíz semmit, hiszen amilyen lenge... Legalább nem átlátszó.
Bizsergésre fordítom el a fejemet. Az istállónál hárman állnak, Kon, Ronie, és Lukas állnak ott, és úgy tűnik jól elbeszélgetnek. Vagy épp felelősségre vonják a testőrömet. Mintha máskor, amikor önfejűen egyedül indultam el, rosszabb állapotban tértem volna vissza. Vagy jobban. Felállok, és búcsút intek az állatkáimnak. Köpenyem a karomra fektetve mászok át a karám szimbolikus kerítésein. Nem arra vannak, hogy bent tartsanak valakit, és kintről is bejöhet bárki. Inkább csak jelzi nekik, hogy meddig és nem tovább.
- Uram. - biccent a két ,,szolgám”.
- Herceg. - Lukas is biccent.
Szó nélkül megyek el mellettük. Elég volt. Mára nem akarom egy ember arcát sem látni.
|
| Lureka | 2013. 08. 29. 10:29:38 | #27114 |
Karakter: Lukas Frethigman
Megjegyzés: ~ Laumnak
Csendben lovagolunk ki, és a fiú olyan úton indul, amit reggel nem vettem észre, bár nem zavar túlságosan. Legalább legközelebb könnyebben fogok ide találni. Gyorsít a tempón így követem a szőke hajzuhatagot, ami előttem lobog. A lovára feküdve, szinte nem csinál semmit, csak hagyja, hogy az állat vezesse. Érdeklődve nézem az egészet, hiszen ilyet még sosem láttam. Teljesen megbízok Maxben, hisz régóta együtt vagyunk. Ő az egyetlen hűséges barátom és ez kölcsönös. Nem tudom mit tennék ha elveszíteném. De ezt.. ezt nem csinálnám vele.. Már azért sem, mert így mindketten védtelenek vagyunk.
A városhoz érve viszont rendezi magát és nyugodtan ügetünk a kovácshoz. Leugrik lováról és egy kis tarisznyát elvéve, hagy ott pár aranytallért. Senki sincs az utcán. Még a közelben sem. Nem tetszik ez nekem. Mintha tudnák előre, hogy lesz valami. Túl nagy a csend..
Rossz érzésem beigazolódik, ahogy egy kés repül a fiú felé. Azonnal mozdulok, és ellenségeinket meglátva pattanok le a nyeregből. Max vágtatva vonul fedezékbe, így rá nincs gondom. csak fél szemmel figyelem a herceget, de úgy tűnik ő is eltűnt a lovával együtt. Helyes.
Kemény csapások. A fém csattog. Sokan vannak és keményen harcolnak, de képzetlenek. Csupán néhány dühös paraszt, ahogy látom. Egy csapás, vágás, és kettőnek vége. A többihez fordulok, de az egyik azelőtt összeesik, hogy megmozdulnék. Meglepve vonom fel szemöldököm és meglátom a kis fekete ördögöt. Fasza. Mit keres itt?!
Mielőtt észbe kapnék hárman esnek nekem. Rohadt életbe. Óvatlan voltam.
Dühösen hárítom az ütéseket, majd nagy nehézségek árán elérem késem és pár gyors mozdulattal végzek evvel az értelmetlen hadakozással. Lihegve állok fel lassan, és szemmel a kis alakot figyelem aki felém sétál. Úgy tűnik nem esett baja.
- Minden rendben? – kérdem, de válasz nem kapok. Csupán megáll mellettem, kihúzva magát, mint egy igazi kékvérű, csettint lovának, aki már jön is. Igaz botladozva. Az nem jó.. megsérült volna? Remek..
Kifújom a levegőt és én is füttyentek Maxnek, aki békésen siet hozzám. Vidám vagy mi? Kellemes volt a műsor, te dög. Mosolyogva simogatom meg a nyakát, amikor hozzám ér és ő hálásan fújja rám a levegőt.
- Menjünk – mondja nyugodtan a fiú és felé fordulva várom, hogy mozduljon. Viszont nem indul el, hanem lova nyakának esik, majd lassan átöleli. Aggódva nézek rá. Megsérült?
- Minden rendben? – kérdem újra. Kis teste megremeg, mély és nehéz lélegzés. Ismerem ezt. Már túl sokszor láttam. Valami nincs rendben. Nagyon nincs..
- Csak egy pillanatot kérek. – válaszolja erőtlenül fejét lovának döntve. A francba. Ez nem egy pillanat lesz.. Felé nyúlok és köpenyét félre húzva látom meg már is rosszullétének okát. Viszont mielőtt jobban megnézhetném egy kés kerül a torkomhoz. Ez..? Mikor? Észre se vettem, hogy mozdul.
- Mondom, egy pillanat. – szól csendesen, szinte suttogva, de hallom a hangján az erőlködést. Tudom, hogy hajtja a büszkesége, és fél tőlem, de nem fogom hagyni, hogy elvérezzen. Meg kell néznem a sebet.
Lassan veszi el a kést, és teszi vissza ruhája alá. Keze remeg, és egész testében reszket, de nem csodálkozom. Ha egy gyermek megsérül.. nincs is annál nehezebb. De csodálom, hogy ilyen jól viseli.
- Herceg – mondom lágyan, megtörve a hosszú csendet, amit lovába kapaszkodva töltött. Nem lesz ez így jó.. mennünk kellene, a sérülés miatt, másrészt még egy rajta ütésnél bajban lehetünk. – a lova lesántult, ön gyenge és el kellene indulnunk.. – mondom sürgetően, hátha az észérvek jobban hatnak, de csak áll mint a szobor. Felsóhajtok, majd vállára teszem gyengéden a kezem. Megrezzen, de most legalább nem akar a torkomnak esni. A maszk felém fordul, és én komolyan nézek a két vékony csíkra. – Hagyja, hogy segítsek.
- Jól vagyok. – jelenti ki, majd lassan elengedi lovának nyakát, de lábai mint a kocsonya úgy reszketnek. Rendben. Te akartad.
- Sajnálom.. – mondom halkan, és mielőtt felfoghatná amit mondtam, megragadom derekát. Keze mozdul, de előtte járok. Könnyedén emelem fel az apró testet, érzem, hogy megriad, reszkető keze, elejti a kést, majd saját lovam hátára téve engedem el. A szürke óriását gyors mozdulatokkal kötöm saját nyergemhez, majd amikor kész vagyok, még egy gyors pillantással körbe mérem a terepet. Sehol senki. Szerencsénk van, de így is minél hamarabb el kell tűnnünk a városból.
Felnézek és látom hogy a maszk engem bámul. Kis kesztyűs kezek görcsösen markolják lovam fekete sörényét, és természetellenesen előre dől. A fenébe! Meg kell néznem minél előbb a sebet, mielőtt elvérzik.
Lábamat a kengyelbe téve ugrok fel mögé egy mozdulattal, majd gyengéden fogom meg előtte a kantárom. Megdermedve ül előttem, kis teste hozzám simul és érzem, nedve a ruhája. Francba!
- Gyerünk! – morranok, és sarkamat Max oldalába lökve indulunk el. Érzi ő is a veszélyt, és azonnal kilő. Alig kell pár perc már az erdő mélyén vagyunk, és lovamat is lenyugtatva léptetek, megtartva előttem az apró testet. Reszket. Rohadt életbe! Nem most fogok felsülni az egyszer biztos. Egy ilyen kölyök nem hal meg az én védelmemben. Hogy hatna az a hírnevemre?
- Hogy van? – kérdem csendesen, de a válasz csak valami halk motyogás. Idegesen állok meg, majd egy mozdulattal söpröm félre a köpenyét,hogy megnézhessem a sebet. A hold fényénél nem látom jól, de még mindig vérzik. Nem tűnik mélynek, viszont ez a vérzés nem tetszik. Ez az erőltetet tempó sem tesz jót neki.. A fenébe!
- Mit csinálsz? – hallom meg a fátyolos hangot, de nem veszek róla tudomást. Leugrom lovamról, majd kis táskájából előveszem életmentőm.
- Dőljön előre – mondom és vállára fektetve kezem gyengéden fektetem Max nyakára a fiút. Engedelmesen teszi amit mondok, vagy inkább ösztönösen. Ha nem lenne az a kurva maszk, legalább látnám az arcát, hogy milyen állapotban van. Rohadt életbe már!
Gyors mozdulatokkal kötözöm be a sebet. Ez csak vész megoldás, de legalább lassítja a vérzést. Végül visszahúzom a köpenyét, majd sajátomat levéve terítem rá azt is, hogy ne reszkessen annyira. Fázik..
Max kantárját elkapva indulok tovább, erőltetet menetbe, már az a lovaknak meg sem kottyan és így ő is kényelmesebben tud utazni, mégis egész jól haladunk.
Nem tudom mennyi idő telik el, mire a várhoz érünk. A kapu nyitva és szinte minden ablak mögött fény van. Szóval ők is aggódtak. Remek.
Csendben sétálok vele az ajtóig, ahol már Konrad vár ránk és meglátva hercegét szemei elkerekednek és rohan felénk.
- Mi történt? – kérdi sietve és a herceg mellé lépve fogja meg a kezét.
- Megtámadtak minket. A lapockáján van egy vágás. Amennyire tudtam lassítottam a vérzést. Ágy kell neki és kötszer – mondom pontosan majd mellé lépve húzom le róla a köpenyem. – Menj intézkedj, én beviszem.
- Nem – csattan fel hirtelen a fiú hangja és a maszk újra engem bámul. Lassan nagyon lassan próbál felemelkedni kinyomva magát, de még mindig reszket. Ez nevetséges. Kinek hősködik? A levegőt kifújva nyúlok felé, de most résen vagyok. Látom mikor mozdul a keze és elkapom, mielőtt késéhez nyúlhatna. Nem durván, csak határozottan.
- Alig bír mozogni. Nem fogom hagyni, hogy az értelmetlen erőlködésbe haljon meg – jelentem ki, és komolyan nézem a maszkot. – Felőlem isten fia is lehet, de most sérült és én vigyázok magára. Hagyja, hogy bevigyem, vagy lefogom és úgy viszem be – mondom csendesen. Feszült némaság. A többiek dermedten állnak körülöttünk, de nem foglalkozom vele. Komolyan gondoltam amit mondtam. Ha egészséges lenne akkor sem lenne sok esélye velem szemben, de így..
Lassan, nagyon lassan elernyed az ő keze is, ami eddig próbált ellenkezni velem, végül egész testéből kiszáll a feszültség. Vállait leengedi, csak a maszk bámul még mindig felém, de nem bánom. Bár először bizarr volt ez a fehér kép ami mindig néz, kezdem megszokni. Finoman nyúlok fel, majd ügyesen emelem le könnyű kis testét. Vékony teste hozzám simul, ahogy ölembe veszem, alig érzem a súlyát. Mint egy apró kisgyermek. De nem csodálkozom, hiszen az is. Egy kisfiú, aki próbálja felnőttként tűrni ezt az egészet.
Ahogy elindulok befelé, mindenki feléled. Furán néznek ránk, viszont csinálják a dolgukat. Valahonnan lesz meleg víz, majd kötszer, és közben Rosi felvezet a herceg tornyába. Véres köpenyét valahol elhagyjuk útközben. Felérve azonnal az ágyhoz viszem és gyengéden ültetem le rá, majd az átázott kötéstől fosztom meg. Közben megjelenik Konrad is, és pillanatok alatt a háttérbe szorulok. Kötés, meleg víz, kérdések, valaki kikapja a kezemből a véres rongyot.. Végül felsóhajtva nézek a hercegre és a maszk még mindig engem bámul. Talán megbántottam? Lehet. De tudom, hogy ez volt az ésszerű, és nem érdekel a véleménye. Nekem az életét kell megvédenem, nem a véleményével foglalkoznom. Csendben fordulok ki a szobából és sétálok le, hogy én is lepihenhessek. Csak most kezdem érezni, hogy karomon ég az egyik apró vágás. Fasza..
|
| Laurent | 2013. 08. 28. 23:51:56 | #27113 |
Karakter: Luada Myron - Ördögfattyú
Megjegyzés: ~Lulunak~ villám
Ördögfattyú:
A délelőttöt lovaglással töltöm. Végigjárom a birtok széleit, és a kedvenceim pedig elősomfordálnak innen-onnan, némi falatkákat várva tőlem, amit persze meg is kapnak. Kill, a lovam minden rezzenés nélkül követi a parancsaimat. Akik ,,ismernek” azt mondták anno, hogy olyan vagyok, mint egy Suttogó. Egy idő után a hatásom alá kerül minden élőlény, és halltag rám. Erre a sűrű kert a bizonyíték, ahol olyan növények is megfogantak, amik nem honosak errefelé. Mutálódtak, de nem haltak ki. A vadállatok, szelídek és agresszívek, akik nálam békében fekszenek le egymás mellett aludni. És az emberek, akik talán egy kézzel megölhetnének, mégis halk szavamra engednek. Ki érti.
Visszaérve a könyvtárba vackolom magamat, mert onnan jól belátni az egész birtokot, hiszen ablakai szinten minden oldalra néznek, és miután megebédeltem, túlbuzgó újoncomat nézem, ahogy ügyködik a falaknál. Nekiállok a vaskos köteteknek. Ugyan senki nem kéri számon, de kitaláltam a saját tantervemet, kitaláltam, mi érdekel, mit akarok elérni, és meg is valósítom. Nincs talán senki, aki ellenőriz, vagy kijavít, de haladok. Mindennel.
Olykor el-el kalandozik a tekintetem, ahogy figyelem, és irigylem a kint dolgozó férfit. Izmai megfeszülnek, kinyúl, hajol, emel, vág, visz... és bár leizzad, nem áll le szédelegni, ahogy én tenném. Talán csak ez a visszavonult élet, vagy talán valami komoly lehet, de megint kiújult a rosszullét-rohamok gyakorisága. Bár ha mégsem tör rám, akkor elég jól haladok a kertemmel. Csak nem szeretem, ha bárki is kinéz akkor. Nem mintha nem lenne rajtam ruha, soha ilyen meg nem fordulna a fejemben, bár a kesztyűktől olykor bizonyos mértékig megválok... És egy szál ingben maradok. De semmi több...
Megrázva a fejem visszatérek a tanuláshoz, levelet írok, majd Rosival üzenek a kint szorgoskodó alaknak, hogy készüljön. Kon megpróbál lebeszélni, de hasztalan. Tudnom kell, hogy mennyit bízhatok erre az alakra. Látom, dolgozni tud, és nem csak az arrogancia beszél belőle. De mást is tud? A sajátján kívül tényleg megvédi az én életemet is?
Halk léptekkel megyek le a lépcsőn. Hallom Kill-t, ahogy kint kapálja patáival a földet, türelmetlen már. Megint nem jutott időm a karámokra... Eligazítom a fegyvereimet a ruháim alatt, a köpenyem magamra terítem, és megyek a nagy ajtóhoz. Lukas már vár, teljes harci díszben. Nem látni ugyan, de én, aki azzal töltötte az életét, hogy az emberek külseje alá tanult meg belátni, bizony átlátok rajta, mint a szitán. Álarca egyelőre még ismeretlen, de nem fog sokáig tartani, míg megfejtem, mi van alatta.
- Herceg. - csak biccentek, amíg kilépünk, Kon figyelő tekintete felesleges és nevetséges.
- Láttam máris nekikezdtél a munkának. - jegyzem meg, hogy szóra bírjam. Szeretem a hangját hallani, azt hiszem.
- Nem láttam értelmét várni.
Megint csak minden felesleg nélkül beszél, majd könnyedén megpaskolja lovát, és felül rá. Irigylem, hogy ilyen könnyedén megy neki minden. Kill türelmesen vár, és nem mozdul, amíg rántva a nyergen egyet fellebbenek. Nem volt könnyű megtanulni, de elértem ezt a szintet. Amikor végre ő is nyeregben van, akkor indulunk csak el. A kapunál lassítva nézek végig a mai munkáján, és kissé megnyugszom, hogy a drága áldozataimat, mondhatni barátaimat tényleg otthagyta.
Mielőtt még végleg elhagynánk a birtokot, meg sem fordulva intek a vár ablakiban lógó kíváncsi szemeknek. Tudom, hogy úgyis ez lesz a vacsora-téma. Fejcsóválva bököm oldalba a lovamat, és a bozótnak eredet. Tudom, hogy nem azért maradt le mögöttem Lukas, mert a bozóttól félti lovát, hiszen ha én megteszem egy jóval nagyobb lóval, az övé könnyedén veszi majd az akadályt. Inkább az, hogy ilyen vakmerő lehetek, vagy talán hogy csak így felfedek előtte egy ilyen utat. De hallom a lova poroszkálását mögöttünk, így gyorsabb tempóra váltok. Szinte teljesen ráhasalok Kill hátára, és vitetem magam.
Szeretek rajta lovagolni. Átkarolom a nyakát, minden szerszámot eleresztve, lábaim kivéve a kengyelből, és érezni, ahogy a menetszél a tincseim cibálja. Ugyan a szalag még szorosan tartja őket, de a kapucnim lecsúszik, és a lófarok kibuggyan, hosszú hajcsíkot húzva magam mögött a levegőben. Egy kicsi csomagnak tűnhetek talán messziről ezen a nagy lovon.
Ahogy közeledik a város, úgy lassítok. Végül csak lépésbe váltok, és kiérve újra az útra visszahúzom a kapucnimat. Nem mintha nem tudnák, ki vagyok, de... Nem állok le csevegni, nincs kivel. Maszkom mögül viszont szégyen nélkül mustrálhatok akárkit. Már aki az utcán marad, mert ahogy meglátnak, mind a közeli házakba somfordálnak be, hogy maguk mögött talán még a nyílászárókat is eltoloncolják. Kommentár és megjegyzés nélkül megyek a kovácshoz. Lám, a megrendelt holmi ott lóg, rajta egy kicsi vörös szarvacska-hímzés. Sátán, mi? Elegánsan hajolok oldalra, kikapva a tőröket, az íjakat és a kis tűket a zsákból, majd aranytallérokat potyogtatok a szütyőbe.
Ám mielőtt visszaülhetnék a nyeregbe, ismerős fütyülést hallok meg. Szinte azonnal lapulok lovam oldalához, ahogy prüszkölve lő ki, akár egy nyílvessző. Edzett ló, az én életstílusomhoz. A kés, amit felém küldtek, a szemközti ház falában áll meg nagyot koppanva. Amint a lovam fedezékben, leugrok róla, és a farára csapva küldöm el őt, és kikukkantok. Odakint folyik a harc, és ígyis jelentős részéről lemaradtam. Egy darabig csak figyelem az újdonsült testőrömet, majd legyezőt rántok.
Na nem nézelődni. Akár táncolhatnék is, olyan kecsesen legyintek vele, és a szövetet tartó fadarabok mellé illesztett mérgezett tűk halálpontosan találnak el nyakat, kezet, bokát, így bénítva meg három és öt másodperc alatt bárkit. Nem szeretek ölni, ezek is csak elveszik az emberek érzékeit, amíg ki nem tisztul két nap alatt a szervezetéből. Nem fognak látni, hallani, érezni semmit.
A mögém osonó alak torkához villám mozdulattal szegezek tőrt, és úgy rúgom a mellkasán meg, hogy a szíve egy pillanatra félreverjen. Ennyi nekem elég. Odébbsuhanok tőle. El kell jutnom az én kis testőrömhöz. Derekasan harcol, habár eldönteni nem tudom, hogy ki vére kente már össze. Fülemnél újabb kés suhan, de szerencsére álarcom nem csak papírból vagy üvegből van, hanem acélból, így fémes kondulással vált irányt a fegyver, egy apró karcolást hagyva hátra, és lepattintva róla pár üvegcseppet.
Mielőtt megfordulnék, hogy leszúrjam, többen felkiáltanak, és nagy nyögések támadnak, így a figyelmem félrevonják. Épp csak annyit látok, hogy Lukas kissé fáradtnak tűnve emelkedik ki egy kisebb kupac alól, és lapockámon éles fájdalom suhan végig. Úgy tűnik, a szívemnek szánták, de gyorsan fordultam el. Egy egyszerű mozdulattal vágom el a kellemetlenkedő torkát, majd a hátamhoz nyúlva bosszankodva nézem az éjsötét kesztyűn csillogó sötét testnedvet, majd Lukas felé indulok.
- Minden rendben?
Kérdése komolynak tűnik, mégis szinte gúnyosan szusszanok fel. Nem. Most megint keresgélhetek olyan alakot, aki képes a tűimmel vacakolni. Talán érdemes lenne összeszedni a szétdobáltat? Ugyan, nem vagyok én rászorulva! Kezemben lévő késemről higgadtan törlöm le a vért, majd visszadugom a helyére, legyezőmet is elteszem, és a kibomlott hajkoronámat megigazítom. Hosszú hófehér tincseim szinte vakítanak a sötétben.
Kesztyűben csettintek, és bevárom, amíg hű lovam lassan beér. Aggaszt, hogy így sántít. Valamibe belelépett volna? Jól nézünk ki. Úgy tűnik, csak Lukas lova úszta meg teljesen sértetlenül. Bár az én sebem is inkább csak felületi, legalábbis nem érzem mélyben. Aztán ki tudja. Ennyi ruha alatt nem csoda, ha nem érzem, igaz? Végigsimítom kezemet a lábán, és megvizsgálom. Hát, ezzel lesz otthon még gondom. Megpaskolom, majd megfogom a kantárt. Így csak gyalog mehetünk haza...
- Menjünk.
Én szólalok meg, de mégsem mozdulok. Egy pillanatra érzem a világot megpördülni körülöttem, s Kill nyakába karolok, hogy ne essek el. Mélyeket lélegezve próbálok egyenesbe jönni, de egy pillanatra elsötétül a világ, a fülem bedugul, halovány remegés lesz rajtam úrrá. Azt hiszem kicsit túlzásba estem. Kijöttem a gyakorlatból. Lassan egy hónapja, hogy senki sem szagolt felém. Kill az orrával megbökdös, megnyugtatóan nyihog a fülembe.
- Minden rendben? - Lukas hangja, de most nem tudom felmérni, milyen hangulata lehet, távoli duruzsolásként ér el hozzám hangja.
- Csak egy pillanatot kérek.
Bizsergek, és nem jó értelemben. Homlokomat a lovam meleg nyakához döntöm, és mélyeket lélegzek. Mindjárt elmúlik, csak... Finom érintés a fájós lapockámnál, és a kezemben frissen köszörült pengém villan. Egy pislantásnyi idő alatt szegezek tőrt meglepett testőröm nyakához, és ideje sincs reagálni. Kisebb vagyok, és gyorsabb ebből adódóan. Kár, hogy a kezem remeg, és mindenem jéghideg a verítéktől.
- Mondom, egy pillanat.
Hangom rekedt, és fátyolos, még a maszk torzítása mellett is. Nagyot sóhajtva szedem magam össze. Haza akarok menni, és fürödni. Ledobálni ezt a sok göncöt, és ezt a maszkot... Összeszorított foggal, kicsit darabos mozdulattal veszem el a kést a torkától. Ujjaim meglazítom a görcsös markolászásból, és visszateszem a helyére. Azt hiszem, ilyen állapotban kicsit még pihennem kéne, mert félek reggelre sem érek haza...
|
| Lureka | 2013. 08. 28. 22:37:20 | #27111 |
Karakter: Lukas Frethigman
Megjegyzés: ~ Laumnak
Újabb csend. Kis kezeit összeteszi maga előtt, mintha gondolkodna, és valószínűleg ezt is teszi. Megfontolja, hogy megérem-e a kockázatot. A tábornok fiaként, bőven lehetek kém, vagy én a gyilkos egy jó színjátékban. Talán tényleg mókás lenne egy ilyet eljátszani. De most ennek ez ötlete sem tud feldobni. Kidobtak otthonról, mint egy rühes kutyát.. Szóval bármit, csak lekössem magam.
- Kon...
- Uram! Aludjon rá egyet! – hmh… azt hiszem nyertem.
- Köszönöm, kialudtam magamat.
- De gondolja át még...
- Elég, Kon. Tisztában vagyok vele – tesz pontot a beszélgetés végére. Jól sejtettem, tartanak tőlem. Talán nem is alaptalanul.. De cseppet sem számít ez most. Nincsenek nagy igényeim.. csak egy ágyat és ágymelegítőt akarok..
- Vezesd őt a keleti szárnyba. Mutasd meg neki a birtokot, hogy hova nem mehet, és hogy hová szigorúan tilos néznie is. – a fiú hangja halk, de mégis olyan biztosan cseng, mintha épp egy áruló felett mondana ítéletet. - A hátsó boxban lévő lovakat vigyétek.
- Igen, uram.
- Lukas... ha nem bánod, tegezni foglak. Bármilyen gondod van, a személyzettel megbeszélheted. A változtatásokat a déli tornyon kívül bárhol eszközölheted. Tégy kedved szerint. De kérem, hogy a drága barátaimat a falról ne tüntesd el. – beszél hozzám megint a maszk. Vajon látni fogom valaha is azt az arcot.. – Üdvözöld a vendéget illően a sátán tornácán. Mostantól a kollégád. Nem urad, nem parancsolód. Ahogy te sem neki. – mondja az öregnek, kis kesztyűs kezét karjára helyezve, mint egy igazi barátnak. Hm..
-Értem, Luada. – válaszolja az öreg, majd a kisfiú feláll és kilibben pont olyan csendben és méltósággal ahogy érkezett. Érdekes, az egyszer biztos..
- Jöjjön utánam.. – morog mellettem az öreg, és elég egy pillantást vetnem rá, hogy tudja mennyire gyűlöl. Beléptem a területére, vagy félti a kölyköt? De ha félti, akkor még sem lehet olyan démon mint amilyennek híresztelik. Hiszen a démonokat ki féltené..?
A körbevezetés több mint unalmas. Szárazon, de illendően beszél hozzám az öreg, még ha nem is kedvel. Végig vezet a várban, ahol csak a déli torony tabu, az a Herceg részlege, oda nem mehet fel senki, csak vészhelyzetben. Hm.. nem igen értem, így hogyan gondolja, hogy megvédjem, de a vár kiskirálya tényleg magabiztos. Ha neki így jó nekem is az lesz..
Az udvaron is körbe megyünk. A herceg állataival óvatosan kell bánnom, de egyébként ott is bárhova mehetek. Megmutatja a szerszámokat is, majd összeszedjük lovamat is, és bevezetem a többi közé, és holmimat levéve róla indulunk tovább.
- Ez lesz a szobája – mondja végül az öreg, és benyit egy kopott ajtón. Nem túl nagy, de ami kell az megvan. Ágy, íróasztal, szekrény fürdő, és egy kandalló. Csupán bólintok, majd beljebb lépve teszem le táskáim, és csendben nyitom ki az ablakot, hogy egy kis friss levegő bejöhessen. Viszont az ajtó nem csukódik és tarkómon még mindig érzem a szúrós tekintet. Kérdőn fordulok meg, és az öreg gyilkos tekintetét látva, halványan elmosolyodom.
- Van még valami? – kérdem színtelen hangon, és bár nem akarom őt bőszíteni, tudom, hogy zavarja a jelenlétem.
- Nem bízok magában. Nem tetszik nekem. Se az, amiért itt van. De egyet megígérek, ha a Herceget bántani meri, saját kezűleg ölöm meg – mondja majd választ sem várva csukja be az ajtót, és hallom a távolodó lépteket.
Megöl.. milyen kedves. Arcomra gúnyos mosoly szökik, még ha tudom, komoly fenyegetés volt. Nem érdekel. Ha megöl, megöl.. Legalább nem fognak kinézni többet a saját házamban..
Halk sóhajtással nyújtózkodom egyet, majd gyors mozdulatokkal dobom le köpenyem, majd zekémet, míg csak lenge fehér ingem marad meg. Ideje csinálni is valamit, és nem csak a számat jártatni.
Az ajtót becsukva sétálok ki az udvarra, és a kis házikóból hozok kést, ollót és minden egyebet amire szükségem lehet. Végül megállok a kapu egyik oldalán és ügyes mozdulatokkal kezdem elpusztítani a borostyánt. A fal elég magas, ha innen leakarnának ugrani, van rá esély, hogy közben megsérül az illető. Bár ez gyakorlat személynél ritka.. de nem akarom megkönnyíteni a dolgukat. Leszaggatott növényeket egy kupacba gyűjtöm, majd megyek tovább, közben azt figyelve, hogy a fal tetejével mit érdemes kezdeni. Valamit oda is tehetnék, hogy legalább egy kis meglepetés érje a támadóinkat. Hm..
A nap lassan egyre magasabbra ér, és mire elérem a fal egyik sarkát, már félmeztelen vagyok. Hajam hátul összefogva, csak rövidebb tincseim simogatják arcom. Testem izzadt.. és most nem festhetek olyan fényesen mint reggel, de nem zavar. Sosem riadtam meg a kétkezi munkától. Egy katonát mindig oda küldenek ahol szar neki. Volt már ennél keményebb munkám, és azért egy árva petákot se kaptam..
Közben az egyik cseléd ételt is hoz nekem, én pedig elkezdtem letakarítani a kapu másik oldalán húzódó falat is. A két oldalsóval és a hátsóval majd később foglalkozom. Előbb ezt a rész akarom megerősíteni, már azért is, mert innen valószínűbb a megközelítés. Hátul a sziklás részekhez kevés őrült menne, és ők is sok pénzért.
Késő délutánra avval is végzek, majd baltát fogva kezdem el felaprítani az egyik nagyobb fát, hogy a kaput valami erősebb fával tudjuk bezárni, mert az az elkorhadt vacak nem sokat ér.
- Lukas.. – szólal meg mellettem egy félénk hang, és felegyesedve kérdőn nézek fel. A kislány az, aki reggel a szobát takarította, vörös arccal és félénk szempilla rebegtetéssel. – A Herceg a városba akar menni estére.. kéri, hogy készülj el – mondja megilletődve, és én megtörlőm izzadt homlokom. Pislog még kettőt majd eliszkol, én meg csak mosolygok rajta. Izmos, magas, izzadt férfi, ráadásul jóképű és nemes. Nem csodálom, hogy megriadt tőlem.. Túl jól nézek ki egy szende szűznek..
Alig fél óra alatt elkészülök. Tisztán felöltözve, felfegyverkezve várom a Herceget az előtérben, kardom helyén, de mellette kések köpenyem és ruhám alatt. A fekete ing és sötét nadrágom mellett nem tűnik fel semmilyen kés, vagy tőr. Hosszú csízmám, pedig még jobban titkolja szépségeimet.
Nem kell sokat várnom, mire a kis ördög fióka és megjelenik. Feketében, elegánsan, újabb maszkkal. Hajából megint csak néhány tincs látszik a többi a ruhája alá rejtve.
- Herceg – szólok csendben, és végig mérve biccent, majd elindul az udvarra, ahol már lovaink várnak.
- Láttam máris neki kezdtél a munkának.. – mondja ő is csendesen, de meg se rezzenek a hangtól. Ha szól én is szólok. Mint mindig..
- Nem láttam értelmét várni – válaszolom, majd lovamhoz lépek, gyengéden megsimítva nyakát és várakozón pillantok a fiúra. A maszk felém néz, majd pár pillanat után, egy könnyed mozdulattal ül fel szürkés lovára. Követem példáját, és pár perc múlva már csendben ügettünk ki a kapun. Látom, hogy munkámat jól megszemléli. Talán mégis hasznosnak tart, talán nem. Igazából nem is érdekel. Csak fizessen ki minél előbb.. akkor végre én is szórakozhatok kedvemre.
|
|
