|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Laurent | 2013. 10. 26. 18:05:37 | #27891 |
 Karakter: Luada Myron - Ördögfattyú
Megjegyzés: ~Lulunak~ villám
Ördögfattyú:
Kialudtam magam, és a világ is derűs. Voltam odakint, állataimmal eljátszottam egy ideig, majd elfáradva vettem utam Lukas szobája felé. Fura, hogy az oda vezető út természetesnek tűnik, és maguktól visznek lábaim, már gondolkodni sem kell rajta. Könnyedén lépek a szobába, és a látottaktól nem perdülök táncra.
- Mit csinálsz?
Sápadt, bőre fénylik, arca izzik, szeme csillog, és nem jól néz ki. Megint az a szúró érzés a mellkasomnál, nem tudok még lépni se, odafagytam a küszöbre.
- Tippelhetsz.. – tornázgat morcosan.
- Feküdj vissza. - sietek hozzá, hisz imbolyog, én pedig... én pedig mi?
- Francokat.
- Lukas, felnyílhat a sebed, feküdj vissza. - de csak feláll, habár próbálom visszatolni az ágyba. Még így is bivalyerős.
- Lukas… - miért nem tud lepihenni, amíg kicsit lecsillapodik? Csak árt magának.
- Engedj el – tekintete nem olyan, amit megszoktam, de fényesebb is, betudom annak.
- Feküdj vissza.
- Engedj.. - de nem eresztem, bár vállára vigyáznom kell, így nehéz, de lám, nem mozdul tovább. - Luada...
Dac villan át arcán. S mielőtt felkészülhetnék bármire is, megmozdul. Azt hittem, nekem akar feszülni, és meglöktem, erre magával rántott, és... és... Azt hiszem bevertem a fejem, és elájultam. Ez a magyarázat. A kötésből kilátszó bőre fénylik, illata jellegzetes, férfias, pézsmaillatú. Kezem rajta. Haja kavarog minden felé, akár az olvasztott csokoládé.
De az igazi álom akkor kezdődik, amikor arcomra simít. A levegő is belém szorul, nehogy egy szusszanással elfújjam a pillangó-szerű pillanatot. Butaság, de érzem bőrmelegét a porcelánon át. És életemben először irigylem, hogy nem tudok érezni vele. Belefagyok a pillanatba, és lassan szemem is lehunyom, hátha arcomon is megérzem... És közben inkább saját pír-melegem érzem. Emeli arcom, és bármennyire inkább rejteném, nem engedi. Felcsábít. Én pedig mint lepke a fényre, repülök.
És látom mosolyát. Szemeiben azt a lágyságot, ami miatt talán megkedveltem. Még akkor is ha ujja si... simogat. Gyönyörűnek találom, olyannak, amilyen én sosem leszek, mégis, ahányszor hozzámér, mindig kicsit szebbnek érzem magam. Ő elfogad. Így, ahogy vagyok. Elsőként nem én mozdulok, ami nem meglepő. Homloka enyémen, és még a fura, elsőre kényelmetlen,... inkább szokatlan póz sem tűnik fel. Szinte azt lélegzem, amit ő. milyen lehet az arca, ha...
- Ne haragudj..
Halk hangja kizökkent a mélázásból és az álmodozásból. Újra megpróbálom minden hév nélkül eltolni, és visszadugni az ágyba, de persze újra meglep. A mosolya! Teljesen lefagyok. Tényleg nekem szólt? Az enyémnek akartam tudni, de nem vagyok elég erős, hogy magaménak követeljem. De elhúzódik, távolodik, én meg még mindig csüggök arcán, az előbbi szép mosolyra vadászva, pedig az az enyészeté lett már. De látni akarom még. Mit kell tennem érte? Annyira... gyönyörű volt.
Szólni akarok, a pillanatot nyújtani, vagy visszahozni, de ahogy moccanok, hogy kezem emeljem, és máshová tegyem, felszisszen, és sima vonásait fájdalom gyűri meg. Megint agyoncsaptam az egészet. Kiugrok az ágyból. Közel, meleg, sok... Lám, az én hibám. Pihennie kéne, én meg itt... ahogy ölel... csak...
- Nem akartam.. én..
Már megint alig ismerek a hangomra. Talán jobb lesz, ha mondjuk egy pillanat alatt eltűnök innen. Valahol nagyon messze innen tökéletes lesz. De ujjai elkapnak. Valahol mélyen ezt vágytam. Akartam, s vártam. Félek tőle ezért, és félek magamtól. S bár szabadulhatnék, nem teszek rá kísérletet. Itt akarok lenni.
- Er..
- Nem! – nem ereszt? Sosem? – Nem engedlek el. Nem engedem, hogy elmenj és megint bemeséld magadnak azt a sok szarságot. Nem történt semmi. – iszom szavait, mintha hipnotizálna. Talán azt is teszi, szavai mindig sebeket szaggatnak fel, amik egy éjszaka alatt forradnak. – Nem akarom, hogy elmenj.. szeretem a társaságod Luada. – nem hagyja mondandóját félbe, pedig azért én most hálás lennék. Túl... – Maradj itt.. kérlek..
Moccanok az ajtó felé, és a kezem fogó ujjak lazulnak. Sőt elengednek. Nem tart vissza. Nem tudom, hogy erről mit gondoljak. Talán csak azt, hogy lázas. Mély levegőt véve tudatosan lazítom el magam, majd visszafordulok az ágy felé. A melegbarna szemek annyira mélyek, mint egy-egy tó, ami elnyel. Nyelek, és ahelyett, hogy bámulnám, a vizes kancsóból öntök neki, és fejét megemelve hajolok közel hozzá, megitatva, és ő bizalommal teli szemekkel néz fel rám.
Lassú mozdulatokkal hámozom ki a kötésből, sebét átmosom, s újra lekenve átkötöm. Ablakot nyitok, és végül kissé tétovázva állok meg az ágy mellett. Talán gondolatolvasó. Odébbcsúszik, és én leülök mellé. Cipőim csendben veszem le, és puhán siklok a takaró alá megszeppenve. De ő nem liheg a nyakamra. Felém fordulva fürkész újra azokkal a szemekkel, míg én két kezemre fektetem fejem, és szusszanok.
-Pihenj. - kérem őt halkan. - Ha felkelsz és jobban leszel, majd kimegyünk sétálni.
Motyog valamit, és szemei parancsra csukódnak. Ellazulva figyelem szuszogását, és ahogy a láza felszökik, hideg borogatást teszek forró homlokára. Amikor meg vacogni kezd, óvatosan ülök fel, és fejét ölembe fektetem. Hátam az ágy támlájának döntöm, és csitítva cirógatom homlokát. Nem csak aranyos, ahogy szuszog, de olyan, mint egy állatka. Egy beteg állatka, aki a segítséget kéri, és keresi, majd ahogy megkapta, odébbáll, csak adós marad.
Szórakozottan fonom be tincseit, de nem ébred fel rá. Mivel hajgumim nincs, csak úgy szabadon lógnak szerteszét a rendszertelenül fonott tincsek, és viccesen is néz ki, de nem bánom. Tudom, hogy igazán nem haragudna rám.
~*~
Már késő este van,a mikor felébred. A szobában csend van, és meleg, habár a tűz kialudt már, és csak a parazsak izzanak. A láza lement, és néha a szájába csepegtettem egy kevés vizet. De most érzem, ahogy a légzése gyorsul, meg-meg moccan, majd sóhajt, és megmozdul. Érzékeli, hogy itt vagyok, és mozdulatai lassulnak kicsit, ahogy nyújtózik. Finoman végigsimítok még búcsúképpen a tincsein, majd elhúzódnék, de fejét addigra visszateszi ölembe.
- Örülök, hogy itt vagy.
Súgja hangtalan a sötétbe, én pedig megint csak hasztalan keresek szavakat válaszul, nem találok, így csak kommentár nélkül hagyom. Kinyújtva kezem poharat veszek kézbe, fejét kissé megdöntve itatom meg, puhán tartva, amíg szomját oltja.
- Átaludtam a napot?
- Igen. - válaszolom a rekedt kérdésére, míg szusszanva arcát végigdörgöli. - Lázad lement, és a sebed is szépen gyógyul.
- Azt mondtad, sétálni viszel, ha felkelve jobban leszek. - csintalan tekintettel néz fel rám, én pedig szusszanva sóhajtok fel.
- Elég nehéz, ha az ölemben vagy. - dünnyögöm halkan, bár ebben a csendben úgyis hallja.
- De kényelmesen fekszek most. Látod, pihentem is.
Felmosolyog rám. Azzal a meleg görbével, amitől újra megkukulok. Hihetetlen számomra, hogy ez a mosoly nekem szól. Nem tudom, kezem mikor emeltem fel, de ujjaim hirtelen ott vannak azon a mosolyon. Érezni akarom, az enyémévé tenni, hogy ne illanjon el. Szemei elkerekednek, én pedig elrántom ujjaim, levegőt-visszafojtva várva reakcióját. De csak továbbra is csodálkozva néz rám, és számomra annyira érthetetlen... Biztosan megleptem. Nem szoktam csak úgy hozzáérni. Ráadásul a száján! Mit képzeltem!?
Megpróbálok kikúszni alóla, de úgy tűnik mégsem a láz beszélt belőle, amikor legutóbb azt mondta.... Azt mondta. Ő nekem. Nyelek egy nagyot, hátha a gombóc eltűnik torkomból, és reszketegen levegőért kapok. Bizonytalan mosolyt küld felém, majd egy pillanatra lehunyja szemét. Vajon most utál? Undorodik? Miért nem szól? Mondjon már valamit! Zúg a fülem... Az egyenletes légzést próbálom fenntartani, de nem megy. Pihegek, szédülök, jéghideg, még mindig kesztyűtlen ujjaim a párnát gyűrik, de ettől nem leszek jobban. Utálok gyenge lenni.
-Nyugalom. Semmi baj.
Kissé felül, és magához húz, finoman ölelve át, hátamat cirógatva, én pedig kényszerítem magam. Mély levegő be, és ki. A kép nem torzul el, talán csak hirtelen izgattam fel magam. Tény, rég nem edzettem, és a támadóimmal sem kell küzdenem, így a testgyakorlatoktól elszoktam... kicsit még a melegbe dőlök, magamba szívva a pézsmaillatot, majd megmozdulok, és ő elenged.
Megnyugtató, hogy ha mennék, ő elenged, és nem marasztal, nem vonszol, erőszakol vagy akadékoskodik. Ujjaimmal amolyan... megnyugtatásképpen, vagy köszönetképpen talán végigsimítok az ő ujjain, és lassan felkelek. Megköszörülöm a torkom, s öntök még neki vizet.
-Elmegyek, és felöltözök, mert kezdek fázni. - szünetet tartok. Mennyi éve vártam arra, hogy egy ilyen egyszerű, semmitmondó apróságokat mondjak valakinek! Kiélvezem a pillanatot. - Sietek vissza. Igyál, és ha kell valami, csöngess. Ne kelj fel, mert nem tudlak felszedni a földről.
És sikerült mindezt nem énekelve elmondani. Hangom inkább szórakozottnak tűnik, mint boldognak. Helyes. Egy picit még állok, mert a távozás valahogy helytelennek tűnik, de mivel nincs semmi, ami eszembe jutna, hát csak szó nélkül távozok. Az ajtót halkan csukom be, s ahogy megszokottá vált, az ajtónak dőlve kicsit pihegek.
Fáj még a fejem. Nem lesz ez így jó. De megígértem Lukasnak, hogy elkísérem. Lehet, nem szorul rá, de... Szeretek a közelében lenni. Csak én nem merem úgy kimondani, ahogy ő. aprócska mosolyt engedek meg magamnak, de rajtakapottan tüntetem el, megtartva magamnak, holott porcelánmaszkomon át vajmi keveset látni belőle. De sietnem kell. Várnak. Engem.
Későn veszem észre a kapkodó légvételeimet, a fülemben tamtamoló szívemet. Csak amikor pördül a világ, és sötétedik, akkor tudom, hogy valami baj van. Kezem tétován nyújtom ki, mert többnyire úgysincs mibe kapaszkodni, vagy elütik kezem, hiszen én én vagyok még... És hagyom magam a mélybe zuhanni. Jobb mint reménykedni, fuldokolni, majd úgy a semmibe veszni. Valahogy méltóságteljesebbnek tűnik. Valahonnan még hallom a nevem kiáltani, majd süket csönd következik.
~*~
- ...le!
Éktelen ordításra kelek. Zavaró, s belezúg a fejem, amit egyébként elég... ijesztően üresnek érzek. Tétován pislantok, de a kép nem tisztul. Ja, az álarc... pislogok még párat. Pár sötét folt a sötét szobában. Nem vagyok közelebb.
- Nem fogod! Soha nem vette le senki előtt, és ezt tiszteletben tartod! Lehet, hogy nem utállak, de attól még a kezed hátratöröm, ha hozzáérsz. - Kon mint egy anyaoroszlán.
- És ha valami komoly baja van? Nem ez az első eset! - Lukas rekedt hangja, valami furcsa éllel a hangjában.
- És nem is az utolsó. Az orvosok azt mondták, hogy túl gyenge ahhoz, hogy éljen. Hogy csoda, hogy minden nap felkel. Ehhez képest harcol, és az ég tudja, hol csatangol... - visszahalkul Kon, úgy tűnik hogy Lukas kihátrált a veszélyzónából, vagy csak kevésbé tettrekésznek tűnő.
- Eddig nem volt semmi baja. - testőröm hangja valahogy vádló.
- Gyógynövényeket kapott rá, amiket úgy tűnik nem fogyasztott az utóbbi időben. El volt foglalva a seggeddel, amit a halál küszöbéről rángat vissza. Hagyhatott volna megdögle... tűnj innen!
- Vegyétek le a rohadt álarcot! Mi van, ha azóta valami komolyabb lett a baj?
Tajtékzik a távolabbi folt. Egy karcsú a fejemnél megmoccan, s jellegzetesen sikkant. Rosi most is mindent megeszik, amit mondanak. Kon hallgatása úgy tűnik azt jelenti, fontolóra veszi annak szavait, aki az elmúlt napokat velem töltötte.
- Mondott neked valamit? - hangja halk, inkább aggodalmát palástolandó, mint féltékenységét, ezért kicsit megkönnyebbülök.
- Persze, miközben az időjárásról csevegtünk, szót ejtettünk a front okozta hatásokról a szervezetre. - gúnyolódik Lukas.
- Akkor tehát marad. Aprócska kora óta senki sem látta anélkül. Ha felkel, és nem lesz rajta...
- Csak megnézni, nem verte-e be a fejét. Csak a lázát. - újabb lépéssel közelebb a távoli folt.
- Persze, az arcát akarod te is látni, mi? Kibújt a szög a zsákból.
- Ebből elég.
A foltok összefolynak, majd némi szuszogás, koppanás... Hol lehetek? A bent maradt győztes közelít. Ahogy lehajol sem látom arcát. Puha kéz simít enyémre, és Lukas jelenléte valahogy megnyugtat. Jobb, mintha Kon idegeskedne. Csak akkor rezzenek meg, amikor ujjai a maszkom nyitját keresik. Erőtlenül fogok csuklójára, és egy pillanatra meglepett fújást hallok, majd enged. Ujjaival enyéim kulcsolja.
- Le kell vennem, Luada. Nem megyek ki, amíg jól nem leszel.
- Semmi... - torokköszörülés. - Semmi bajom. Gyakran...
- Igen, hallottam, hogy gyakran megesik, de...
- Miért nem pihensz?
- Mert az ajtómtól pár lépésnyire estél össze. Mint egy baba, akinek elvágták a tartózsinórjait. - hangja higgadtabb, én pedig szusszanok.
- Hol...
- A könyvtárban. Kon nem engedte, hogy a szobádba vigyelek. Pedig jártam már ott. - csendben maradok, újra torkot köszörülök. Kiszáradtam. - Innod kéne. - hallgatok, ezzel megerősítve őt. - Leveszem...
- Ne...
Halkan lehelem, kérlelve, és mégis... Mégis meghallotta. Sóhajtva tölt vizet, majd kicsit megmozgatja a vállát próbaképpen.
- Felvigyelek a szobádba? - kérdezi, és lágyan fejet csóválok. - Márpedig én sem hagylak magadra. Te sem tetted.
Megint hallgatásba süppedek. Figyelem őt, de a vonásai még mindig homályosak. Álmos vagyok. Kényelmes ez az akármi. Könyvtár... tehát a kanapén vagyok. Hideg, bizsergő, és egyelőre érzéketlen ujjaimmal az álarcom pántjához nyúlok, és finoman kioldom. Lukas foltja nem mozdul, így finoman mozdítom meg felfelé. Hogy a szám kilátszódjon, s közben ahogy tudom, karommal a többit takarom, holott biztos vagyok benne, hogy minden lényegeset takar a maszk. Ő csak fejem alá nyúl, finoman megemel, semmi hirtelen mozdulat. Poharat emel a számhoz, és megitat. Ízén érzem, hogy ez az a borzalmas tea. Nesze nekem.
Aztán megvárja, amíg visszabújok, és a takaró alá vackolom magam fázósan, mintha a fagyos bensőmet szellőztettem volna meg. Meleg tenyér simít egyik kezemre, és fejem újra felé döntöm. A homályos pöttyök alakokat nyernek lassan. Megnyugodva fújok magam elé.
- Most te pihenj.
- Menj te is... - súgom neki.
- De viszlek magammal.
-Jó.
Ha meg is lepte válaszom, nem látom még. Finoman emel, és mintha ringatna, úgy visz. Sosem éreztem, hogy valaki így törődött volna velem. Tenyerem a mellkasára simítom, s szívén figyelem, mikor leszek túl nehéz. Hát nem leszek. A puha párnák közé ereszt, majd ő is mellémbújik. Meleg van. Ép kezével magához húz, és hagyja kezemet a szíve fölött.
Félálomban járok, amikor puhán mozdul mellettem. Figyelő tekintete közelít, és az álarcomon simít végig, majd annak arcára egy puszit nyom. Nem tudja, csak én, hogy pont a sebhelyem fölé. És ezzel a pici mozdulattal eléri, hogy menten életem legnyugodtabb és legpihentetőbb álmába kerülhessek.
|
| Lureka | 2013. 10. 25. 20:30:59 | #27874 |
 Karakter: Lukas Frethigman
Megjegyzés: ~ Laumnak
Nem szól, de látom az enyhe remegését, és ha ez nem lenne elég csuklója és kocsonyaként vacok ujjaim között. Aggódva nézek fel rá, fürkészve őt, de a rohadt maszktól megint nem látok semmi használhatót. Mi van vele?
Gyengéden kezdem el húzni magamhoz, és nem is kell több, már ül is le, majd lassan ledől mellém a párnára. Olyan mint egy reszkető gyermek a kardok sűrűjében. Mi baja?
Elfordítja arcát, majd egész testét és úgy bámul valamerre, de nem foglalkozom evvel. Ami vele történik az sokkal jobban izgat. Sosem esett még így össze.. a barlangban sem amikor elhagyta azt a szart. Akkor most mi van?
- Nem szabad hagyni, hogy a hataloméhes zsarnokok újra elfoglalják a trónt. Apám apja ideje alatt változott meg az egész királyság, jó irányba. – suttogja halkan, mintha szégyen lenne minden szó amit kiejt a száján. - S bár engem itt annyira nem érintene, hogy ki ül a trónon, hiszen talán ha megkapják, amit akarnak, legfeljebb száműznek... De nem a vagyon érdekel. Ha érdekelne, itt is aranyból lenne a küszöb. A királyi családhoz lojálisokat sajnálnám. És a népet. Jobbat érdemelnek. De... mindenki naphosszat bámulna, mutogatnának, és azt lesnék, mikor őrülök meg, vagy mikor bújik elő a sátán belőlem... – elhalkul egy pillanatra. Francba.. El sem tudom képzelni milyen szar lehetett az élete. - És ha nem a nyomástól és az udvari elvárásoktól, akkor ettől zavarodnék meg. – jelenti ki halkan, és összeszorul a gyomrom szavaitól. Nem a szavaktól, hanem a súlyoktól. Tudom, hogy igaza van. A nép könnyen félrevezethető, és ha nem egy példaképet látnak.. akkor vége a bizalmuknak. - Félnének tőlem, és engem kiáltanának megint ki mindennek hibájáért. A zendüléseket nem verhetném le. Jobb hát nekik nélkülem. És nekem is nélkülük. Nem leszek újra bűnbak. – mondja, és közben kis teste lassan újra reszketni kezd. Mintha átfagyva, vizesen ülne kint a hidegben. De ami ennél is rosszabb, hogy ez a fagy a lelkében van és az emberek ültették oda. Kezem magától mozdul, és felé fordulva gyengéden kezdem el simogatni hátát, hogy kicsit megnyugodjon.
- Még azért a páremberért sem, akik számítanak rád? Akik várnak? Akik bíznak benned? – kérdezem halkan tőle, reménykedve abban a válaszban amit szeretnék hallani. Tudom, hogy szemétség.. ha mást mondana azt is elfogadnám, de..
Vállait lassan félősen húzza fel. Tekintettem ellágyul a reakcióra. Ismerem ezt.. megijedt. Egy ijedt gyermek.. megint..
Óvatosan mozdítom a kezem és gyengéden ölelem át, majd amikor nem ellenkezik, egészen közel húzom magamhoz. A finom virág illat újra megcsap és élvezve hajtom fejem a párnára. - Csak értük lennék képes. – válaszol végül kérdéseimre. - Nem akarok senkit cserbenhagyni. Csak...
- Nem könnyű. – fejezem be helyette a mondatot. Ezt az érzést ismerem. Amikor az emberek számítanak rád, de azt nem látják, hogy te egyedül vagy és.. rajtad múlik mindenük..
- Nem. Nem az.
- Visszamennél, akkor is ha ott vannak, akik az életed pokollá teszik?
- Igen. Mert kötelességem lenne.
- De nem akarnál király lenni? – kérdezek rá végül arra, amit igazából tudni akartam. Bár ezek után.. elég egyértelmű a válasz
- Valaha akartam. – súgja fojtott hangon, de nekem ez elég. Szemeim ellágyulnak, és óvatosan mozdulok, hogy közelebb legyen, viszont nem számítok arra amit tesz. Magától fordul meg, így csak vissza kell magamhoz húzni. Újra hátamra dőlök, és szinte magamra húzva ölelem át ép karommal melegen. Akarta.. Lehet sosem lesz király, de apja nyomába akart lépni. Segíteni, irányítani támogatni az embereket. Azokat, akik ide üldözték.. Tudom, hogy ilyen lenne.. Határozott, erős kezű, de jószívű uralkodó. Ilyen az igazi kisördög..
- Jó király lennél – mondom ki halkan gondolataim. Érzem ahogy megmoccan és felnéz rám a maszk. kíváncsi lennék az arcára.. de.. azt hiszem tudom milyen érzések tombolhatnak benne. Hiszen hálásan bújik még mindig hozzám. Mellettem marad és nem menekül el. Nem fél, mint eddig..
Lassan elégedetten hunyom le szemeim. lelkem megnyugodott, testem kellemes melegségben bizsereg, pedig a takaró csak hasamat súrolja. Még sem fázok. Ez a kis test.. Ez az apróság felmelegít. Azt hiszem, még sosem hunytam le ilyen békében a szemem sérülten. De most.. most valamiért nyugodt vagyok.. Vagy talán.. valaki miatt..?
~~~***~~~
Nyögve nyitom ki szemeim. Izzadok, a fülem zúg, és.. fáj a karom. A francba..
Fogamat összeszorítva ülök fel és egy mozdulattal rántom le magamról a takarót. Meleg van.. rohadt meleg. Ez vagy a sebem oka, vagy az egyik szar fű mellékhatása.. akár hogy is nem jó. Ablakot kéne nyitni.. és szomjas is vagyok!
Morogva mozdulok. egy láb le, majd még egy. Utána lassan kicsúszok az ágy szélére, de még így is szívom a fogom. Csíp az izzadtság, fáj a fejem.. Utálok beteg lenni! Mintha a gyerekszobában lennék. Nem csinálhatod ezt, nem csinálhatod azt.. pihenned kell és gyógyulni. Nem, nem dolgozhatsz.. nem kefélhetsz.. semmit se csinálhatsz!
Mérgesen fújom ki a levegőt, és nyugtatom le kicsit magam. Bőröm már nem olyan furán izzadt, szinte már nyálkás, a hűs levegő jót tesz. Asszem nyűgös vagyok.. Nagyon..
Főleg a tegnapi után. Itt volt.. mellettem megint. Hozzám bújt. Éreztem a törékeny kis alkatát, a puha bőrét a finom illatát. Erre reggel mire ébredek? Üres ágyra és Kon vizslató szemeire.. Nem volt vicces.. nagyon nem. Tudom, hogy nem álom volt, de visszagondolva mégis olyan valótlan az egész. Rohadt élet.. Miért retteg tőlem ennyire?
- Mit csinálsz? – hallok meg egy rekedtes halk hangot, mégis mintha kicsit ideges lenne. Kérdőn nézek fel és a kisördög álarcos képével találom szemben magam, aki az ajtóban áll és mered rám. Dühös lenne? Miért?
- Tippelhetsz.. – morgom vissza és kicsit megmozgatom elgémberedett lábaim. Sokkal jobb.
- Feküdj vissza – hallom higgadt parancsot és ahogy felnézek, már előttem áll bámulva. Pontosabban a maszk bámul. Mint mindig.
- Francokat – válaszolom tömören. Végre kimászhattam ebből a szarból, nem fogok az egy szavára visszafeküdni. Nem hibbantam meg és papucs sem lett belőlem a gyógyszarai hatására..
- Lukas, felnyílhat a sebed, feküdj vissza – szól újra, de egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Jó kezemre támaszkodva kezdem magam álló helyzetbe nyomni. Izmaim ellenkeznek, egész testem ólom súlyú, de nem foglalkozom vele. Fel akarok kelni. Mozogni. Sétálni. Valamit csinál. Bármit, csak ne itt ülni és baszni a rezet..
Egy vékony kesztyűs kéz jelenik meg hirtelen vállamon és nekem feszülve próbál visszanyomni.
- Lukas… - hallom meg megint azt a fojtott ideges hangot a maszk mögül. Na nem.. egy ilyen törpe nem fog megállítani.. mégis nehéz ellenszegülnöm neki. Ennyire legyengített volna az a sok szar?
- Engedj el – morgom mérgesen a maszknak, ami alig 5 centire lehet tőlem.
- Feküdj vissza.
- Engedj..
Nem válaszol csak tart továbbra is, ami nem lehet könnyű. Bármennyire is az ő segítségére van az állapotom sokkal erősebb és nagyobb vagyok nála. Fizikai előnyöm vitathatatlan, mégis… elszánt kis ujjam vállamat tartják, másik keze kicsit lejjebb mellkasomon pihen, hogy vigyázzon sebemre és érzem, hogy feszül nekem, valószínűleg teljes erőből.
- Luada.. – mordulok fel, de nem mozdul, csak áll mint egy sóbálvány. Kurva élet.. Feszülten ragadom meg oldalát, hogy nemes egyszerűséggel arrébb tegyem az útból, de erre ő is megmoccan. Lendületesen, de vigyázva lök rajtam egyet, és a támasztékom nélkül dőlök is el, vissza az ágyra, vele együtt. Kezem derekára csúszik és belekapaszkodva rántom magammal, mint egy apró babát. Meglepve pislogok párat. Finom ruhája simogatja bőröm, vékony teste rajtam fekszik mozdulatlanul.
Lassan nézek fel, de a maszk előre bámul, mellkasomra, feszült dermedtségbe fagyva. A franc.. ezt nem így terveztem. Illata az orromba kúszik megint, puha tincseit nézem és vékony alakját, ami olyan jól mutat rajtam. Mintha oda való lenne..
Mielőtt átgondolnám mit teszem kezem emelem és az álarcra simítom tenyerem, hátha feltudom édesgetni tekintetét. Ujjaim begyével arcélét simítom gyengéden és érzem milyen forró a bőre, de.. nem zavartatom magam. Zavarban van. Tudom, hogy rohadt dolog, de.. jól esik. Élvezem, hogy zavarba tudom hozni.
Óvatosan mozdítom ujjaim, és noszogatva, hogy felemelje maszkos arcát, és megteszi. Nagyon lassan, de felnéz rám az álarc. Arcomra halvány lágy mosoly kúszik, bár nem látom arcát, biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lehet most. Azok a vörös szemek hatalmasak, fehér bőre vöröses színben játszik, mintha egy jól megérett paradicsom lenne.. Hüvelykemmel óvatosan simítom meg a maszk orcáját, mintha az ő bőre lenne ott, és bár zavar a hideg porcelán érintése, mégis.. képzeletemben egészen más ez az egész. Tudom, hogy tudja mit csinálok. Még ha nem is érzi.. tudja..
Kicsit bizonytalanul veszem el végül a kezem és oldalára fonom beteg karom, másikkal megtámaszkodom és vele együtt ülök fel. Kis lábai combomon pihennek, levegőben lógva, tekintetét megint mellkasomra függeszti és.. Szívem szerint most felemelném az állát és megcsókolnám. Úgy istenigazából.. hogy sose felejtse el ezt a csókot.. De..
Halkan fújom ki a levegőt, és kicsit előredőlve döntöm homlokomat fejéhez. Puha haja simogatja a bőröm és ennyi elég, hogy az erős ingert legyőzzem. Nem, nem mászhatok rá. Most nem..
- Ne haragudj.. – suttogom halkan, szinte alig hallhatóan lehelem a szavakat, mégis tudom, hogy értette. Teste újra megfeszül, kis kezei vállamon pihennek, nyugtatón, amitől elmosolyodom. Nyíltan, lágyan, kedvesen, ahogy már nagyon rég nem. Talán egy másik életben.. ahol semmiben sem találtam igazán örömöt.
Percek telnek el, mire elég erőt gyűjtők és elhúzódok tőle. Lágyan nézek le rá, ahogy kiegyenesedem, és.. felnéz. Magától, kérés vagy ösztönzés nélkül. A maszk rám pillant, de szinte látni vélem a vörös íriszeket mögötte. Nem szólok, és láthatóan ő is hezitál. Nem tudom mit szeretne, mennyire zavarja ez az egész, vagy.. megint menekülni fog. Valószínű.. de nem zavar. Már nem. Tudom, csak azért bújik el a kis vackába, mert zavarja ez a számára indokolatlan közeledés. Pedig ha tudná…
Kis keze hirtelen moccan meg és bőrömbe vájva felszisszenek. Vállamon végig fut a fájdalmas ideg. Rohadt élet..
Ijedten rezzen meg, és már pattan is. Kis lába a földön, egy lépés hátra, majd megáll olyan szoborként mint szokott. Bár kicsit remeg egy szoborhoz képest..
- Nem akartam.. én.. – szólal meg halk, mégis kissé éles hangon, aztán már fordulna is. Felkapom a fejem, de még az utlsó pillanatban mozdulok elkapva vékony kis ujjait. Nem. Nem engedem. Ha nem lenne ez a szar seb, meg sem éreztem volna. Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen faszság miatt megint begubózzon a kőfalak mögé.
Egész lénye megdermed, és érzem benne a feszültséget. Fél.. azt hiszem. Attól amit tett.. A francba. Erősen, de nem fájdalmasan szorítom ujjait. Csak akkor mehet el, ha rángatni kezdi a kezét és a kesztyű lecsúszik. De azt nem engedem.
- Er..
- Nem! – vágok azonnal gyenge szavába keményen. – Nem engedlek el – jelentem ki, majd nagylevegőt véve mondom tovább. – Nem engedem, hogy elmenj és megint bemeséld magadnak azt a sok szarságot. Nem történt semmi – folytatom tovább keményen, hogy eszébe se jusson ellenkezni. Tudom, hogy ez bántja. Egész életében szörnyként kezelték. Gyilkosként.. démonként.. – Nem akarom, hogy elmenj.. szeretem a társaságod Luada – őszinte szavakhoz, halk gyengéd hang párosul, amit már évek óta nem használtam. Sőt.. ilyen formán, talán sosem.. – Maradj itt.. kérlek.. – az utolsó szót szinte suttogom. Nem tudom mi lesz, ha most elrohan. Nem.. Nem tudom elképzelni..
|
| Laurent | 2013. 10. 25. 11:16:04 | #27861 |
Karakter: Luada Myron - Ördögfattyú
Megjegyzés: ~Lulunak~ villám
Ördögfattyú:
Roni szalad be hozzám szólni alig pár óra múlva, hogy Lukas visszatért, és nincs túl jó bőrben. Érthetetlen, és beazonosíthatatlan érzés suhan át rajtam. Szúr a mellkasomnál, és a tüdőm mintha behorpadt volna, nem kapok levegőt. Némán biccentek, és hangtalanul roha... vagyis... sietek a testőröm szobája felé. Mindenre fel vagyok készülve, csak arra nem, hogy ott rajzanak körülötte, és sápítozik a fehérnép. Én... Én ezt nem értem.
Miért van mindenki itt? Nem bűntudat ragyog az arcukon, nem is sajnálat vagy káröröm. Talán kezdenek benne bízni végre? Egy hosszú pillanatig aztán a sérültet nézem. Sápadt, apró ráncokba szalad arca a fájdalom fintoroktól, és ráadásul pont Kon az, aki ott sürög-forog, és... végül megelégelem a nézelődést. A szobába lépve senki sem vesz észre, a sérült ember előnye.
- Rosi, hozz meleg vizet. Kon a füveket.
És eltűnnek a zsibongók. Hangtalan lépek oda, nem zaklatva az ígyis eléggé felborzolt alakot felesleges balgaságokkal, hogy ugyan hol sérült meg és mi történt. Sejtettem, de őszintén szólva nem hittem... Illetve reméltem, hogy nem ez lesz a vége. Lukas arca egy pillanatra kisimul, ahogy csend lesz, én pedig odalépve megvizsgálom a sebét. Fényt csinálok, hogy levetkőztetve őt megnézhessem, mennyit kell ezt ápolni. És megrendülten látom arcát ellazulni, meg őt magát is, ahogy odalépve megnézem. Mintha orvos lennék tán, vagy tudor. És nm fél tőlem!
- Ronda... - szólok halkan, míg leszedem ingét, hogy majd lekezelhessem sebét.
- Tudom. - hangja fáradt, így örülök, hogy a kért holmikat hamar megkapom.
- Max? - amíg választ kap, hagyom a bent lévő kotnyeleseknek feltakarítani a felfordulás nagyját, majd elengedem őket.
- Mi történt? - halk kérdésemre sötét tekintettel válaszol.
- Elfajult a baráti beszélgetés.. - ügyesen és rutinosan tisztítom ki a sebet, mikor felszisszen kicsi óvatosabban bánva vele.
- Otthagyhattad volna.. - nyelvemre harapok, ígyis bezsebelhetek egy meglepett pillantást. Bár visszaszívhatnám...
- Ismersz, az érzékeny lelkivilágom nehezen viseli a gorombaságot – kissé nyugodtabban nézek fel rá, ha már van kedve gunyorra, akkor jól lesz. Óvatosan tisztítom sebét, nem akarva több fájdalmat okozva.
- A fővárosban zúgolódások vannak.. - mintha csak a meghívóm mellé csatolt meglepő kicsi levélkét olvasnám. Már-már félve következő szavaitól, de felnézek rá, a folytatást várom. – Elbeszélgettem a futárral..
Már nem csak öcsém van a játékban. Más sejteni, mint tudni... hogy ne kelljen még szólnom, inkább a sebkötözését fejezem be, és hagyom, hogy közben gondolataim csapongjanak. Nagyon jól tudom, mi lesz ennek a vége. Aki most a trónon ül, az egy báb. Kérdés, hogy mikor lesz elég bátorsága hozzá valakinek, hogy megölesse. Talán ha felmegyek a városba, hogy rámkenjék. És amíg ezen jár a fejem, elegánsan kikerülöm a rám vonatkozó témákat.
Segítek Lukasnak lefeküdni, és nem tudom nem látni a fáradtságot arcán. Elteszem a gyógyfüveket, a vizet félretolom, a kötszereket is egybeteszem. Majd később valaki visszaviszi a helyére. Menekülni akarok. Talán a szavak elől, amik a levegőben lógnak. Nem akarom sem kimondani, sem hallani. Még egy betűnyit sem belőle. Elfordulok. Hagyom pihenni felkiáltással távozóba lépek át. Vagy menekülőbe – súgja egy kis hang belül. Miért van Lukas hangja? De mielőtt kimehetnék, vagy elléphetnék, meleg kéz fogja meg az én hidegeimet, és ezzel megtorpanásra késztet. Elgyötört pillantást vetek rá. Miért akarja mindenképpen? Nem akarom. Elzárkózok előle, és akkor lehet nem is történik meg. Én nem vagyok trónra való! Majd valaki más... egy unokafivér – mivel a családunk elég... kicsi, így rajtunk kívül csak egy szomszédos országban van valami rokonféle... - vagy valami elfeledett dilis nagybácsi... Csak van valaki!
- Te is tudod, hogy ez mit jelent.. - lehunyt szemmel hallgatom. Tudom hát! Törzszülött vagyok, nem fogyatékos! - Meg foglak védeni. Nem fordulok ellened Luada. De az öcséd nem bír örökké ellenállni. El fog bukni. - miért így mondja, hogy még a szívem is belesajdul és beleremeg egyszerre? - Mit fogsz tenni akkor?
Csendben pihegek, lassanként remegve a kezében kezemmel. Nyelek, megnyalom ajkaim, és igyekszek szabályozni egyre gyorsuló légvételeim. Hiába. A kicsi csillagocskák megjelennek, fülem egy pillanat alatt zúgni kezd, a kép apránként sötétül el, és mintha víz alatt lennék... kicsit az ágynak dőlök, gyengeségem úgysem veszi észre senki, igaz? Lukas sem, aki puhán húz az ágy felé, én pedig előbb csak vonakodva leülök, majd engedve a húzásnak és a most már csak pörgő szobának, távol tőle, de a párnára hajtom a fejem.
Lassú, mély levegőket veszek. Igaz, utóbbi napokban nem ittam a gyógyteát erre. Várható volt. Átható pillantás fürkész, én pedig elfordulva tőle kissé, az ajtóra függesztem tekintetem, hogy úgy tehessek, mintha nem lenne itt. Takarója puhán simul felém, beleborzongok az érzésbe, ahogy a biztosan messzebb lévő teste sugározza a hőt. Vágyom érezni közelről, odabújni. Emlékszem, ott a barlangban annyira kellemes volt, és meghitt... Ha odabújnék, lazaság ide vagy oda, sikítva menekülne el. Valahol tudom, nem így van, de valahogy ez a világ rendje.
- Nem szabad hagyni, hogy a hataloméhes zsarnokok újra elfoglalják a trónt. Apám apja ideje alatt változott meg az egész királyság, jó irányba. - súgom rettentő halkan, mintha titok lenne, hogy tudok erről, vagy csak hogy ne hallja, habár biztos vagyok benne, hogy hallja. - S bár engem itt annyira nem érintene, hogy ki ül a trónon, hiszen talán ha megkapják, amit akarnak, legfeljebb száműznek... De nem a vagyon érdekel. Ha érdekelne, itt is aranyból lenne a küszöb. - elhallgatok egy pillanatra, szédülten kavargó gondolataim markolászva. - A királyi családhoz lojálisokat sajnálnám. És a népet. Jobbat érdemelnek. De... mindenki naphosszat bámulna, mutogatnának, és azt lesnék, mikor őrülök meg, vagy mikor bújik elő a sátán belőlem... És ha nem a nyomástól és az udvari elvárásoktól, akkor ettől zavarodnék meg. - a kép lassan végre tisztul. Fájó rájönni, hogy erről sosem beszéltem, és még ha most halkan lehelem is magam elé a maszktól mélyített hangon, akkor is valahogy könnyebb elviselni a mérgezett tudást. - Félnének tőlem, és engem kiáltanának megint ki mindennek hibájáért. A zendüléseket nem verhetném le. Jobb hát nekik nélkülem. És nekem is nélkülük. Nem leszek újra bűnbak.
Aprócskára húzom magam, mire egy kar nyúl felém, és finoman megsimogat. Megdermedek, nem is vettem észre, mikor kezdtem remegni. Csupasznak, védtelennek érzem magam. Nem szándékoztam ennyit elmondani, de mintha egy poharat löktek volna fel. És bár sajgok, de könnyebb. Konnal sosem tudtam beszélni ezekről, talán mert ő valahogy... elvárja, hogy egy nap majd ott üljek azon a csicsás széken a fővárosban. Ha ezt elmondanám neki, csalódna, és... Nem akarom.
- Még azért a páremberért sem, akik számítanak rád? Akik várnak? Akik bíznak benned?
Hogy lát így a vesémig? Finoman húzom fel vállaim, és csak úgy, szó nélkül hagyom, hogy előbb csak finoman, tessék-lássék öleljen meg, de mivel nem állok ellen, hát egy szoros, és meleg ölelésben találom magam. Nem fordulok felé, még nem akarok erről belül tudomást venni. Egyszerre egy nagy falatot, mert a torkomon fog akadni. De azért kedves tőle, hogy vigasztal... vagy mi. Sóhajtok egy aprócskát, de a testem még nem képes ellazulni és élvezni. Nem hiszem, hogy most ránt tőrt, de a berögzült szokásokat nehéz lerázni.
- Csak értük lennék képes. Nem akarok senkit cserbenhagyni. Csak...
- Nem könnyű. - lehunyom a szemem.
- Nem. Nem az.
- Visszamennél, akkor is ha ott vannak, akik az életed pokollá teszik? - kérdése halk, és bántónak hangzik, de én ilyen közelből hallom, hogy nem az.
- Igen. Mert kötelességem lenne.
- De nem akarnál király lenni? - és kimondta a szót, amit kerülgetünk, én pedig egy pillanatra a légzést is felfüggesztem.
- Valaha akartam. - hangom az álarc mögött rekedt.
Finoman mozgat meg, talán mert fáj a válla, így szinte gondolkodás nélkül mozdulok. A gondolkodást már egy ideje nem csinálom, talán akkor maradt abba, amikor maga mellé fektetett. Maga felé fordít, én pedig makacsul csak a mellkasát figyelem. Kezeim közénk szorulva, én pedig picinek érzem magam mellette. Rettentően picinek, akit a tenyerébe vesz, megmelenget, aztán zsebre tesz.
- Jó király lennél.
Tágra nyílt szemekkel nézek fel rá. Évek óta nem sírtam, most mégis bepárásodott valahogy minden... ajkamra harapva nyelek, és rettentően mondani akarok valamit, de nem várja. Csak finoman magához húz, és a hátam simogatja ép kezével, amin fekszek, félig a mellkasán, míg ő a hátán pihen. Mezítelen felsőtestéhez fúrom arcom, elrejtve előle még a kifejezéstelen álarcomat is. Már abból is tud olvasni.
Csend ül a szobába, gondolatokkal telve, pihenéssel, és nem fájó képekkel. Hosszú évek után, annyi keserű pirula után... Most először. Először, hogy úgy vélem, visszatértem a fővárosba talán nem is olyan rossz ötlet. Talán tényleg fel kellene mennem. És ha kétség marja magát szívembe, a mély hangja súgja, hogy jó lennék. Ő mondja ezt, aki talán bárkinél jobban ismer, belém lát, de nem engem. Nem az ördögfattyút látja, nem a szörnyet, a démont... hanem azt, aki rettenetesen várta, reménytelenül, hogy eljöjjön egy ilyen alak.
- Köszönöm.
Súgom bőrének, amikor légvételei lassúak lesznek, egyenletesek, az ég pedig világosba fordul. Állataim közül is osontam már ki, és nem keltek fel, talán innen is sikerül. Felülök, majd visszahajolok. Arcom közel az övéhez, ami nyugodt, pillái sem rebbennek, csak árnyékot vetnek arcára. Ajkai mozdulatlanok, arca kisimult. Már lehet a gyógyfüvek dolgoznak benne. Ujjaimmal puhán simítok végig arcán, ráfogva, hogy lázát nézem, majd halkan felsóhajtva osonok ki az ágyból.
Hangtalanul csukom be az ajtót magam mögött, és nekitámasztom a hátam, úgy véve mély levegőt. Csak amikor megmoccan, akkor tűnik fel, hogy Kon itt áll, arcán azzal a nagypapás pillantással. Kezét a vállamra teszi, megszorítja, és elmosolyodik. A világom egyenesben van. Helyrebillent.
-Amíg sikerül ennek az alaknak elérnie, hogy ráébresszen, nem szobor, sem bábu az úrfi, addig nem ellenzem, hogy itt legyen. Örülök, hogy ilyen nyugodtnak látom. Megyek, vigyázok rá, pihenjen le.
Csak biccentek, és a szobám felé veszem utamat. Változik a világ. Érzem az ablakon befújó szellőn, az este hangjain, a hold fényén, a levegő hűvösén bőrömön. Arcomon végigsimítok, majd a sebhelyen, ami megbélyegezett. Állok az ablak előtt, és az üveg tükörképében nézem magam. Furcsa. És más. Nem látom már magam szörnynek. Csúfnak talán.
Buta gondolataim az ablakpárkányon hagyom, és megyek én is lefeküdni. Hosszú nap volt az előző, és már a másik kezdődik.
|
| Lureka | 2013. 10. 24. 11:19:29 | #27848 |
Karakter: Lukas Frethigman
Megjegyzés: ~ Laumnak
Békésen telik el a nap. Pakolok, javítok, rendezgetem az udvar. Kardjaimat késeimet élezem, és sokszor jár az éjszakán az eszem. Lehet őrültség. De nagyon élveztem. Végre láttam egy kicsit belőle. A másik arcából. A gyerekből, aki uralkodóként próbál viselkedni.
Magamban mosolygok a dolgon, viszont gyorsan elrepül jókedvem, ahogy egy lovas léptett be a kapun. Morogva állítom meg, és hallgatom a kérését. Királyi futár.. az ilyen szemetek sosem hoznak jó hírt.
Kedvetlenül sétálok be, és a könyvtár ajtaján kopogva figyelem a herceget, de láthatóan nagyon elbambult. Valamit rajzolgat a maszkján.. Hm..
- Herceg – szólok csendesen. Összerezzenve ugrik meg, keze mozdul, és ha nem tudnám mi következik, valószínűleg el is találna. Oldalra lépve kerülöm el a tű támadását és kissé bosszúsan nézek a kölyökre.
- Kopogj! – morogja mérgesen tincseit cibálva. Heh.. ő morcos amiért majdnem eltalált? Igazán kedves.. - Mit szeretnél?
- Azért szóltam, mert nem figyelt fel a kopogásra.
- Mert netalán olvastam. – válaszolja, és nem szólok. Átlátszó hazugság kisördög..
- Elnézést, ha megleptem. Csak gondoltam, szólok, hogy a bejáratnál egy futár vár önre. – szólok közönyösen, és a morcos válaszának sem tudok örülni. - Királyi futár, herceg. – mondom végül. Egy pillanatig csak mered maga elé. A feszültség szinte süt róla, majd egy sóhajjal tápászkodik fel, és siet ki, én pedig a nyomában. Rohadt futár..
- Liam király, negyedik e néven üzenetet küldött Luada hercegnek, a trónörökösnek. – szól ünnepélyes protokoll szerint a futár, és térdre ereszkedve nyújtja át a levelet.
- Luada, első e néven, köszönöm a meghívót, és üzend királyodnak, megtisztelő, hogy gondolt rám. – válaszolja miközben átveszi a levelet.- Ajánlatát megfontolom, és válaszom megüzenem neki. Add át jókívánságaimat, és kérésem, hogy ezentúl inkább madárposta útján keressen. Nem szeretném, ha drága idejét rám pazarolná.
- Átadom. – mondja és szívére szorítja kezét, ahogy az etikett megkívánja, majd lassan feláll és körbe néz. Tekintette vizslató, és rohadtul zavaró. Ismerem ezt… Tudom mit figyel. Nekem is volt ilyen küldetésem. Útvonalakat, gyengepontokat keres. A szemét..
- Ajánlanék szobát, míg megpihensz, de nem készültünk vendég fogadására. Engedd, hogy testőröm a faluig kísérjen. A vadak az erdőben igen veszélyesek tudnak lenni. Ott megmutatja a fogadót, ahol pihenhetsz, mielőtt újra útra kelsz. – szól újra a herceg, majd rám pillant maszkján keresztül. Nem jó.. - Lukas, kérlek, kísérd le a faluig. Roni felnyergeli a lovad, és Kon odaadja a fizetésed is. Maradj kedved lent kedved szerint. Holnap reggelig nem lesz rád szükségem.
- Köszönöm, felség. – hálálkodik a véznaság, én viszont csak aprót biccentek. Nem tartom jó ötletnek itt hagyni őt. De ha még mindig a berögzült tervet követik nekik nem lehet bajuk.. Bizalmatlanul nézem a vézna futárt. Nem tetszik, hogy itt van. Nagyon nem. Ismerem az ilyen alakokat, és a szokásainkat. Sunyi, alattomos féreg. Mind.
Némán ülök fel Maxre, miután Kon átadta a jussom, majd csendesen lovagolunk ki a kapun. A nap lemenőben, mire visszajutok már bőven sötét lesz. A kisördög elengedet, de eszem ágában sincs lent maradni és meghalni ilyen rohadékok keze által. A faszt. Inkább megpróbálok valamit megtudni erről a vézna féregről itt mellettem.
- Megmutatom hol van a fogadó, utána tovább állok, ha nem bánja. Szeretném hasznosan tölteni a szabad estém – szólok, megtörve a hosszú csendet, amit eddig csak az ágak ropogása zavart meg a lovak patái alatt.
- Persze. Köszönöm – mondja tömören. Szóval nem bízik bennem. Nem csodálom. Én sem bíznék egy olyan őrültben, aki önszántából van az ördögfióka mellett. – Úgy emlékeztem csak négyen szolgálták – folytatja végül, hosszú percek után és elmosolyodom magamban. Hohó.. lehet mégsem olyan elrettentő a kinézetem?
- Jól fizet.. – válaszolom közönyösen, mintha semmilyen érdek nem fűzne ahhoz, hogy a kölyök él-e vagy hal.
- Értem – mondja csendesen, de a bizakodó hangsúlyt nem nehéz kiérezni. Arcán is halvány félmosoly. Ch.. azt hiszi már meg is vett? Kíváncsi vagyok hány idiótát küldtek most. Amúgy is unatkoztam már.. semmi jó szórakozás nincs abban a kibaszott várban a kisördögön kívül. Igaz a vele töltött éjszaka igazán.. kellemes volt. De nem eléggé. Lehetett volna jobb is.. Bár továbbra sem hiszem, hogy ő ilyesfajta szórakozást úgy értékelne, ahogy én..
Némán haladunk tovább és ahogy a falu fényei feltűnnek, halk megkönnyebbült sóhaj hagyja el a futár száját. Beszari..
- A fogadó a falu szívében van – mondom, és kicsit előrébb léptetek mutatva az utat. Az úton szinte senki sincs, csak kint állnak páran a házak előtt. Csuklyás férfiak? és persze minden kihalt. Elég átlátszó.
Csendben fordulok be az egyik szűk keresztutcába ami egyenesen kivezet a faluból, és pár lépés után megállítom Max-et. A vézna féreg mellém áll, majd három sötét alak áll meg előttünk, és kettő lép be még a hátunk mögött. Ch.. szar trükk. De hatásos. Hat az egy ellen nem túl fer játék.
- Hallgatlak – mondom tömören és már lovagol is elém nagyvigyorral. Barom.
- Ha beviszel minket a várba meghagyjuk az életed – mondja nyíltan. Ohh milyen kedves.. – Tudod szép summa jár a fattyú fejéért..
- Nem túl kecsegtető ajánlat – válaszolom hidegen. – Valami más?
- Megkóstolhatod az acélt.. – jelenti ki idegesebben – Hatan vagyunk, semmi esélyed – mondja határozottan és szavaitól lassan gúnyosan elmosolyodom. Semmi? Ez érdekes. Kíváncsivá tett.. Talán olyan jók, hogy meg tudnának ölni? Hatan együtt..? Ch..
Lassan emelem át a lábam Max háta felett és csúszok le.
- Már majdnem megfontoltam az ajánlatod.. – mondom békésen, majd egy jól irányzott mozdulattal vágok a lovam hátsójára. Nem is kell több neki, nyerítve ágaskodik fel és közvetlenül az idióta lova mellett csattannak patái, amitől a másik állat is megriad. Prüszkölve dobja le a férfit magáról, majd a két állat úgy rohan ki az utcából, mintha tűz elől menekülnének. Szép volt Max.
Morogva áll fel a féreg és dühösen mered rám. Hallom a fém rezdülését ahogy mind fegyverükhöz nyúlnak.
- Az Ördögfattyú tényleg elveszi az emberek eszét.. – morogja indulatosan, majd int az egyik társának, aki hirtelen mozdul és csata kiáltással vetődik felém. Kardját magasra tartva akar lecsapni egy jól irányzott ütéssel. Amatőr.
Némán lépek oldalra, majd karját elkapva használom ki saját lendületét és csapom a falnak. Egy kiálló kis dudornak vágódik a koponyája és hátborzongató reccsenés után csúszik le a földre, élettelenül. Balszerencse. Szar ügy.
- Ki a következő? – kérdem halkan a többi ötre nézve. Arcomra halvány mosoly szökik az izzó tekinteteket látva. Ohh igen.. végre egy kis igazi szórakozás…
~~~***~~~
- Kurva élet.. – morgom orrom alatt, amikor végre beérünk a kapun. Egy örökké valóságnak tűnt az út.. És még annál is fájdalmasabbnak. Max csendesen prüszköl egyet és sietősen lépdel tovább. Ő is aggódik értem, pedig.. csak egy kibaszott karcolás..
Végül megáll az ajtó előtt. Szitkozódva mászok le róla, majd az ajtóhoz lépve nyitok be. Végre..
- Konrad.. ha ráérsz.. – szólok halk, kissé fojtott hangon a nekem háttal álló öregnek, aki épp matat valami az egyik polcon. Kérdő, ellenkező tekintettel fordul felém, de egy másodperc múlva már az elképedés látszik. Hangosan kiált Roniért, majd mellém lépve támaszt meg és én halkan felnyögve könnyebbülök meg. Utálok másokra hagyatkozni, de..
- Mi történt? – kérdi azonnal, szinte aggódva, amin meglepődnék, ha nem fájna ilyen kibaszottul a vállam.
- Max.. – mondom halkan kitérve a válasz elől, miközben lassan elindulunk a szobám felé.
- Majd Roni elintézi – vágja rá, és berúgja az ajtót, majd egy perc múlva már az ágyamra ültet le. Köpenyemet lecsatolja, majd a cipőket hámozza le rólam, közben Rosi is bejön és faggatózni kezd. Basszátok meg.. szerintetek mi történt? Vérzik a vállam, alig állok a lábamon, és rohadt szar kedvem van. Biztos kellemes pikniken vettem részt..
- Rosi, hozz meleg vizet. Kon a füveket – hallok meg hirtelen egy halk, de határozott hangot, és mielőtt felnéznék felismerem. Kisördög.. nem hittem volna, hogy egyszer örülni fogok ennek a kölyöknek..
Egy pillanat alatt ürül ki a szoba, és nem kell sokat várnom, hogy megjelenjen előttem. Kesztyűs kezei azonnal mozdulnak. Gyertyát gyújt, ingemet gombolja, majd óvatosan tapogatva a sebet vizsgál. Kissé megnyugodva fújom ki a levegőt és… tudom, hogy faszság, de mintha kevésbé fájna..
- Ronda.. – állapítjameg csendesen, majd lehámozza rólam teljesen ingemet.
- Tudom – válaszolom halkan. Közben megjön Rosi és Kon is a kért holmikkal. Fasza.. kitisztogat és aludhatok.
- Max? – kérdem halkan az öregtől, de válasza megnyugtató. Jól van és kapott enni. Helyes. Fárasztó utunk volt, megérdemli a pihenést. Végül Luada kihessegeti őket, hogy takarítsák fel a mocskom, majd ő ezt elintézi.
- Mi történt? – hallom meg a halk kérdést hosszú percek múlva a maszkon keresztül és lassan felnézek az előttem álló fiúra. Alig pár centire van az arca az arcomtól. Ha nem lenne az az átkozott porcelán.. Akkor.. akkor se tehetnék semmit. A rohadt életbe.. nem tehetném ezt, de.. annyira hozzá akarok érni. Lehet akkor nem bírnám ki.
- Elfajult a baráti beszélgetés.. – válaszolom tömören, de alig hogy befejezem halkan felszisszenek a fájdalomtól. Kurva forró víz!
- Otthagyhattad volna.. – szól újra, hangja szinte alig hallható, de.. meglepve nézek fel. Ez most aggódást jelent, vagy csak rossz fogalmazást?
- Ismersz, az érzékeny lelkivilágom nehezen viseli a gorombaságot – mondom enyhe gúnnyal, mire a maszk felém néz egy pillanatra, majd vissza a sebre. Csöndben mozognak ujjai, én nem mozdulok csak hagyom és figyelem őt. Haja előre hullik, a hosszú szőke tincsek szinte combomat simogatják. Finom virágillata megcsap és.. Lassan kifújom a levegőt. Nyugalom Lukas. Csak a vérveszteség.
- A fővárosban zúgolódások vannak.. – szólok halkan és egy másodpercre lefagy a munkában. Az álarc lassan mozdul és felém néz, de ezt a mozdulatot már ismerem. – Elbeszélgettem a futárral.. – válaszolok a néma kérdésre. Elfordul tőlem és befejezi a kötözést. Tudom, hogy tudja ez mit jelent. Most hatan jöttek. A nemesek egyre nagyobb vérdíjat tűznek ki a fejére. Ezek kétezer aranyért jöttek ide az isten háta mögé. Igaz nem voltak igazán kemény harcosok. De ha így nő a kölyök ára, lassan tényleg bajban leszünk.
Szótlanul hagyom, hogy segítsen lefeküdni, majd pakolászni kezd mellettem. Nem tetszik ez a némaság. Baj lenne.. vagy tanácstalan? Tudom, hogy csak egy bál miatt írt az öccse. De a féleszű biztos tanácsot is kér, a helyzetre. A nemesek hatalmat akarnak és félre állítani. Viszont ha ez megtörténik, valószínűleg az ország szétesik. Bár.. ez nem az én gondom. De vajon az ővé? Vagy ő sem akar belefolyni ebbe az egészbe?
Elkapom a kezét, amikor el akar fordulni, mert végzett. A maszk felém fordul, és tudom, hogy dühös. Vagy legalábbis morcos, de nem érdekel.
- Te is tudod, hogy ez mit jelent.. – szólok halkan, de csak bámul rám a maszk. Persze hogy tudja, és ha most látnám az arcát.. biztos beszédes vonásai vannak. – Meg foglak védeni. Nem fordulok ellened Luada. De az öcséd nem bír örökké ellenállni. El fog bukni – mondom ki a nyilvánvalót, és a maszk elfordítja tekintetét. – Mit fogsz tenni akkor?
|
| Laurent | 2013. 10. 22. 11:04:52 | #27810 |
Karakter: Luada Myron - Ördögfattyú
Megjegyzés: ~Lulunak~ villám
Ördögfattyú:
- Nyugodtan lepihenhetsz.
Hangja halk, megnyugtató, s merem állítani, csak az elkalandozott gondolataim miatt rezzentem össze hangjára. Szokom, hogy mellettem van. Csendes, odafigyel, és bármilyen hihetetlen, kedves. Nem mutogatja ám, de én látom az apró jelekből. Törődik. Legalábbis ha nem velem, akkor a pénzadójával mindenképpen. De ez túl sok gondolat.
- Most nem tudnék aludni.
S ő nem kérdezget, miért, nem ajánl füvet, vizet, ennivalót. Nem akar altatni, hiszen valahol remélem ő is sejti, nem az a gyerek vagyok, akinek érkezésekor hitt. Szinte már vártam, mikor ül megint mellém. Maszkon át illatát annyira nem érzem, és ezt sajnálom, ámbár megdorgálom magam, hiszen mire is mennék, ha mégis? Semmire. Már nem csak eltűröm, inkább hagyom, hogy meleg tenyere rajtam csúszkáljon. De attól még nem könnyebb. Aprókat lélegzek, hogy ne torzítsa a csendet hörgésszerű fújtatásom. Szokatlan, hogy valaki csak így hozzámér, és én meg engedem. Még Konrad is csak ritkán mer átölelni. Sőt, nem merem bevallani magamnak, de valahol élvezem, és többet akarok. Úgy ér hozzám, mintha ember lennék, akár a többiek.
- Nem is tőlem félsz, hanem az emlékeidtől, igaz?
Nem akarok válaszolni, sem a kérdést megfontolni. Félek, igen lenne a válasz, és a miérjét kutatva olyasmit találnék, ami nem tetszene. Így csak élvezem a meleg tenyerét, megnyugtató közelségét, és hogy nem fecseg feleslegesen. Kielégítő. És andalító. Bár testem ösztönösen olyan, akár egy darab fa, én kissé megbékéltem már Vele, és nem mondom, hogy nem rezzenek majd össze, ha hozzámér, vagy dermedek meg, de... talán nem érzek majd késztetést, hogy ujjait levágjam.
Vagy a haját, ami annyira puhának tűnik. Vajon ha bőrrel érinteném, akkor mit éreznék? Selymes lenne? Vagy erős, és vastagszálú? Ujjaimon pergetem a őket, morzsolgatom, és elképzelem, hogy milyen lenne, ha levenném a kesztyűt, és úgy érnék hozzá. Olyan, mint a csokoládé. Ritkán kapni, de olyankor annyira jó leülni a könyvtárban a tűz elé egy könyvvel.
Hirtelen húznak közelebb nem csak a tapogatott hajhoz – aminek gondolatától kislábujjig vörösödök – hanem Lukashoz is. Érzem, hogy hozzáérek, és nem csak egy-két helyen. Melegséget sugároz teste. Annyira élő és mozgó, és mégis homlokegyenest más, mint az állatkáim.
- Lukas... - Rá sem ismerek a hangomra. Mint egy rozsdás páncélé!
- Sss.. Semmi baj. - és tudom, hogy érzi zavarom, még ha nem is mutatja. - Pihenj. Így nem fogunk fázni.
~*~
Aú! Mi ez a... Hogy a fene essen a kovácsba, biztosan szándékosan csinálta ezt a tőrt is ilyen díszesre, hogy ha ráfeküdnék, akkor lyukasszon ki! Majd tisztul a kép. Maszk... Barlang. Ó, igen. legszívesebben végigdörgölném arcomat, ennék vagy ilyesmi, de... feltápászkodok inkább a kívángatás helyett. Komolyan, egy kis komolyság nem ártana!
- Jó reggelt Herceg! Jól aludt?
Mogorván meredek rá a maszk mögül. A nénikéje aludt jól! Azt hiszem a táborozás ötletét elvetem, amíg nem találják fel a pici helyre eltehető ágyat, ami kényelmes és tele van puhasággal. Még egy este valami göröngyös padlón, és én magam megyek a mágját meggyújtani magam alatt... Ejj, de bal lábbal keltem. Lukas nem szól, pakol, hát én is kelek, hogy hamarabb érjünk vissza. Közben meg megenyhülök.
Mire a lovakra ülve indulunk, tulajdonképpen jó kedvem van. Valahogy kedvem lenne fütyörészni, vagy kicsit felelőtlenül szaladgálni. De ahogy ezt sosem tehettem meg, és nem lehettem gyerek, úgy most sem fogom. Nagy vagyok már ilyesmihez. De az este jó volt. Olyan melegben aludtam, mintha az állatkáimmal a könyvtári kandalló előtt szundikáltunk volna. És az alvás életem egyik legpihentetőbbje volt. Lopva Lukasra pillantok, de nem tűnik másnak. Melyik az igazi ő? Aki nekem dolgozik, vagy aki olykor az álarcom alá lát? Összezavar.
Ám az út véget ér, még ha lassan is haladunk a cuppogó út miatt. Tyúkanyóm odakint, és látom, mennyi érzés és gondolat cikázik benne rendezetlenül, próbálva rájönni, merre bomolhat a hullám, ha egyáltalán... így amikor leszállok a lóról, már biztos vagyok benne, hogy a személyzet jön könnyet törölgetni. Mintha egy engedetlen gyerek lennék, aki kiszökött az éjjel!
- Uram.. úgy aggódtam! Minden rendben?
És keze vállamon. Más az, amikor ő érint meg. De miben? Nem akarózik beszámolnom, nem tartozok én nekik semmivel, akár mondhatnám, hogy mindenki forduljon fel tőlem, de... De a jókedvem még pislákol, így kelletlenül válaszolgatok, merre voltunk, hogy ettem, aludtam, minden rendben... Elegem van belőlük. Annyit beszélnek, és semmi veleje! Így belegondolta talán ezért szeretem Lukas társaságát. Ezért is.
- Ó köszönöm, hogy aggódtatok! Semmi bajom, de tényleg! – értetlenül pillantok a mögöttem állóra. – Kicsit hűvös éjszakánk volt, de túléltem Konrad. Nagyon kedves tőled, hogy így aggódsz.
Nem bírom elfojtani, nyikkanok, mint az egér, akire ráléptek. Szerencse, hogy rángatózó arcizmaim nem látják, még azt hinnék, valami kórt kaptam el. És amíg szerintem a többiek rémülten merednek e megszokatlan reakció miatt Lukasra, én olyan jókedvűen lépek otthonomba, mint még soha. Talán többször kéne odakint táborozni... Fintorogva veszem le a maszkomat, és a derekam masszírozom. Hát, talán majd később. Máskor. Előbb megyek, és fürdök egyet.
~*~
- Úrfi, bejöhetek? - a könyvtárajtóban Kon kopog, tudtam, hogy most már nem fogom megúszni.
- Persze. - a könyvet elegáns mozdulattal teszem félre, és összekulcsolva ujjaim felé fordulok.
- A múltkori miatt jöttem bocsánatodat kérni. Elszaladt a ló velünk, és meggondolatlanul szóltunk. - öreg térdeire veti magát, és nem néz rám.
- Mióta hívtok úgy a hátam mögött? - kérdezem csendesen.
- Hangosan? Mióta Lukasnak engeded, hogy hercegnek szólítson. - kikerekedik a szemem.
- Én nem engedem. - és mégis a fejemben cikázik a sok alkalom, amikor így hívott, én meg eleresztettem a fülem mellett. Döbbenten kövülök a székembe.
- Uram. - némi hezitálás. - Tudom, nem fogadtam túl szívélyesen az új lakót. Most is bizalmatlan vagyok vele szemben, de többször megmentette életedet, és egyben visszahozott a környékbeli sétáidról. Tudom, biztonságban vagy, de...
- Kon. - már-már kérdő hangsúlyomra felemeli a fejét. - Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy a háládat felé, épp nekem mondod el. - zavartan süti le a szemét.
- Nem azért vagyok hálás, mert itt van. Nem szívlelem, hiszen annyira más mint mi. Gyerekként kezeli uramat, és nem akarom, hogy a végén csalódjon.
- Vigyázok magamra, Kon. Meg tudom magam védeni. És másokat is. - talán nem csak engem félt, de magát is?
- Tudom, úrfi. Csak... Ne hagyja, hogy olyat tegyen magával, amit nem akar.
Meglepetten nézek a távozó után. Kissé fáradtan nyújtózok, majd hívatom Rosit. Mivel a tűz újra fellobban, szusszanva veszem kézbe a könyvemet. Tanulmányaim lassan rendszerezhetném. Majd ha a királyi fővárosba megyek talán. Elgondolkozva simítok az álarc jobb szeméhez, és a sebhely vonalát rajzolgatom végig gondolatban. Vajon ha Lukas látná, mit szólna hozzá? Elfutna? Mert nem láthatta előző éjjel. Már nem lenne itt. Vagy mégis? De képtelenség... Aki látta, azok mind malacként visítottak. Anyám majd beleőrül, ahányszor rámnézett. Amíg persze meg nem ölették.
- Herceg.
Nem hallottam, hogy jönne bárki is, így megrándulva legyintek a kezemmel, és a kis mérgezett tű már süvít is a meggondolatlanul szóló Lukas felé. És ha nem lenne ilyen ügyes, akkor egy ideig mereven feküdne a földön. Paprikásan nézek rá.
- Kopogj! - dörmögöm kissé irritáltan, míg ujjaimmal a hajam fésülöm hátra, hogy kissé lecsillapodjak. Ha nem regisztráltam volna, hogy az ő hangja, akkor a második nyíl épp ott állt volna meg, ahol a válla van. Így csak egyet kapott. Szusszantok. - Mit szeretnél?
- Azért szóltam, mert nem figyelt fel a kopogásra. - szemem sarkából meglepetten nézek rá.
- Mert netalán olvastam. - hangom semmitmondó, de tudom, hogy átlát úgyis rajtam.
- Elnézést, ha megleptem. - szerencsés szóválasztás. - Csak gondoltam, szólok, hogy a bejáratnál egy futár vár önre.
- Nem értem, miért nem veszi át valaki a levelet, ahogy máskor is. - unottan fordulok vissza a könyvemhez.
- Királyi futár, herceg.
Lehunyom a szemem, és figyelek a lassú, nyugodt légzésre. Csak semmi pánik. Nem tanácsot kér, nem száműzet, és nem ölet meg. Csak valami meghívó lesz megint. Így van. Sóhajtva jelölöm meg, hol tartottam a könyvben, majd felállok, és egy láthatatlan porszemet lesöprök kifogástalan ruhámról, majd megyek. És lám, odalent egy régi ismerős arc. Mégsem látszik, hogy ő felismerne. Hát persze... hiszen sosem látott, amíg leskelődtem.
- Liam király, negyedik e néven üzenetet küldött Luada hercegnek, a trónörökösnek. - térdre ereszkedve nyújtja a levelet, míg elé nem lépek.
- Luada, első e néven, köszönöm a meghívót, és üzend királyodnak, megtisztelő, hogy gondolt rám. - berögzült ünnepélyes szavak... - Ajánlatát megfontolom, és válaszom megüzenem neki. Add át jókívánságaimat, és kérésem, hogy ezentúl inkább madárposta útján keressen. Nem szeretném, ha drága idejét rám pazarolná.
- Átadom.
Elveszem a levelet, ő pedig szívére szorítja a kezét, és meghajtja a fejét. Feláll, kissé szusszan, és körbenéz. Engem pillantása elkerül, nem úgy az enyém őt. Tudom, hogy messze a királyi palota, és az út kimerítő, hát még a gondolat, hogy egy magamfajta kastélyát kell megközelíteni. Felajánlanám, hogy maradjon, de úgyis elvetné, tekintete lehet akármilyen leplezett, én a rémületet kiszagolom mérföldekről. És az undort. Ujjaim meggyűrik az üzenetet rejtő tekercset.
-Ajánlanék szobát, míg megpihensz, de nem készültünk vendég fogadására. Engedd, hogy testőröm a faluig kísérjen. A vadak az erdőben igen veszélyesek tudnak lenni. Ott megmutatja a fogadót, ahol pihenhetsz, mielőtt újra útra kelsz. - kissé elfordítom a fejem, de a szemem végig a futáron tartom. Értek már meglepetések... - Lukas, kérlek, kísérd le a faluig. Roni felnyergeli a lovad, és Kon odaadja a fizetésed is. Maradj kedved lent kedved szerint. Holnap reggelig nem lesz rád szükségem.
-Köszönöm, felség.
Elfojtom borzongásomat. Lukas csak biccent, nem szól, tekintete engem fürkész, a futáré meg őt. Elfordulok, és a könyvtáram magányába megyek. Olvasni. Sajnos nem könyvet. A futárok többnyire arra vannak, hogy felmérjék, hol lehet bejutni, milyen állapotban vagyok, kik védenek. Sóhajtva vackolom magam a fotelbe. Azt hinné az ember, már megszoktam ennyi idő után...
|
| Lureka | 2013. 10. 21. 22:25:33 | #27805 |
Karakter: Lukas Frethigman
Megjegyzés: ~ Laumnak
Rám mered a maszk, hosszan és nem tudom eldönteni, hogy vár valamit, vagy.. épp fürkészne? Kíváncsi mit gondolok belül. Mi van az érzelemmentes szemeim mögött.. Hm.. Kis teste remegni kezd ujjaim alatt, mintha semmit sem érne a melengetésem. A francba. Sóhajtva nyúlok a takaró szélért, majd egy mozdulattal bújok be a kisördög mellé és ölelem át gyengéden. Egészen kihűlt a kis teste. Vagy mindig ilyen hideg lenne? Nem csak úgy néz ki mint a márvány, hanem a teste is olyan..?
Kis éles tárgy nyomódik oldalamnak, de nem is törődök vele. Ha meg akarna ölni, már réges-rég megtette volna. Csak figyelmeztetés. A figyelmeztetéseket, pedig magasról leszarom. Főleg ha egy olyan porcelán baba próbál fenyegetni. Kezem magától mozdul és gyakorlottan masszírozom végig testét, hogy valami vérkeringést varázsoljak a apró testbe. Vállát, oldalát karját simogatom meleg ujjaimmal, és lassan de érezhetően felmelegszik az apró alak mellettem. Igaz olyan mereven ül, mintha egy márványbabát próbálnék életre kelteni, de nem zavar. Az jobban meglepett volna ha ellazulva bújik hozzám mint egy.. egy..
Fú.. nyugalom Lukas. Ő nem olyan. Te pedig nem rég keféltél. Nyugi. Amúgy is ennek a kölyöknek testőr kell nem a farkad. Ha azt lóbálnád itt sírva menekülne el, pedig neki védelem kell. Bizalmat akarok tőle elnyeri nem pedig könnyeket kicsikarni.
- Nem mindenki tör az életére, herceg. – szólok hozzá csendesen, mire egy halk sóhaj a válasz. A kés lassan eltűnik oldalamról, a maszk elfordul és az apró test összegömbölyödik karom alatt. Még mindig fázna? Vagy szavaim ijesztették meg..?
- Ebben nem lennék biztos.
- Én nem akarlak megölni. – válaszolom halkan, de a hirtelen jött szavai meglepnek.
- Te nem vagy mindenki. – vágja rá szinte azonnal, halk gyermeki hangon. Meglepve nézek le rá várakozva, hogy kapok valami folytatás, magyarázatot erre de.. semmi. csak ül ott, mint egy összegömbölyödött márvány törpe a rohadt porcelán maszkjában és bámulja a tüzet. Nem vagyok mindenki? Ezt mégis hogy értetted kisördög? Ha nem mindenki akkor ki.. ki lennék neki? Nem egy egyszerű testőr vagyok akit olyakor ápol és húzza az agyát a hülye kis ötleteivel, mikor úgy tartja kedve?
Lassan megmoccan újra, mire tekintettem a tűzről a szőke hajzuhatagra terelődik újra.
- Ott a sarokban, a farakás mellett, a szénánál... az alatt van egy kis kosár. – mondja halkan és már modulok is. Széna szét, kosár ki, kisördöghöz vissza. Kíváncsian nézek bele, de mikor csak finomságok sokaságát látok mást nem nyugodtan adom a kölyök kezébe. Némán veszi ki a szárított húsokat, aszalt gyümölcsöt és bort. Látom már felkészültek egy ilyenre, vagy rosszabbra, bár nem csodálom. Majdnem mindenhéten jön egy kedves bácsi, hogy kivájja a szívét. Némán eszek egy kicsit, majd mikor viszonylagosan jóllakok kicsit összébb pakolom a ételt. Közben Luada felállva sétál az állatokhoz és eteti meg őket is. Némán figyelem őt, majd hangtalanul állok fel és lépek mögé. Hosszú tincseit figyelem, közben gyengéden simítom meg Max orrát, aki hálásan bújik kezemhez.
- Mit szeretnél, Lukas? – kérdi csendben hátra sem fordulva. Mit szeretnék? Magam sem tudom még biztosan. Talán, hogy a közeledben lehessek. Hogy ne rettenj meg az érintésemtől. Hogy ne reszkess amikor kedvesen szólok hozzád. Hogy ne félj minden alakalommal, a kardomtól. Hogy végre..
- Hogy bízz bennem. Hogy ne hidd, én állandóan az életedre török. Mert nem. Hányszor kell megmentselek, hogy elhidd? – adok hangot gondolatimnak végül, de szavaimba nem engedem a benne dübörgő kételyeket vegyülni. Csupán a közönyös némasággal nézek rá, mint mindig.
- Súlyos árat fizettem már, nagyon sokszor. Mondtam, nem fogadunk magunk közé embereket, ezért szokatlan, hogy semmire sem készülsz. A legtöbben... – válaszolja, de félbe hagyja a mondatot. Szóval csak ezért? Vagy azért ítél el aki vagyok? Azért a névért amit apámtól kaptam..?
- Tehát nem azért, mert apám az, aki? – kérdem halkan és elfordulva nézek magam elé, hogy lenyugtassam zakatoló gondolataim. Miért érdekel a válasza? A rohadt életbe. Ez nem én vagyok! Mi a faszomért akarom, hogy megbízzon bennem? Miért akarom, hogy.. válaszoljon? Hogy hozzá érhessek? Ennyire kiéheztetett volna a csini kis hátsója?
- Ha csak kicsit is gyanítanám, hogy tényleg apádra ütöttél, akkor már nem élnél. – válaszolja és számat nyitva fordulok újra felé, de leint. - Bátor vagy, és erős harcos, nem vitás. De amíg a javításokat végezted, nagyon sok alkalmam lett volna lelőni téged. Én az ördögfattyú vagyok, aki bármire képes. – hangja halk és hallom rajta a szórakozott felsőbbrendűséget ami véréből adódik, de.. sosem tudtam komolyan venni. Arcomra halvány félmosoly szökik, kezem magától mozdul, hogy gyengéden ragadjam meg az állát, maszkos arcát magam felé fordítva.
- Nem. Te Luada vagy. – jelentem ki csendesen. - Suttogó sarlatán, akitől valami ostobaság miatt félnek. Lám, eddig sem haraptad le kezemet... – fejezem be csendesen. Kis teste megmerevedik szavaimtól és mint egy élő szobor úgy áll ott. Ha most levenném… Némán engedem el állát, mire azonnal hátrébb lép, majd sietős léptékkel halad el mellettem, és kuporodik vissza a tűzhöz. Azt hiszem ezt elbasztam. Utána nézek, majd sóhajtva cirógatom meg lovam. Hülye vagyok. Egy fasz. Mégis mit képzeltem, hogy majd ez a márvány baba más? Ő is csak egy kibaszott arisztokrata, aki úgy ugráltatja a magamfajtát, ahogy neki tetszik.
Csöndben sétálok vissza a tűzhöz és telepedek le a kisherceg mellé. Itt legalább meleg van, de.. átakarom ölelni.
- Nem eszel? – kérdem halkan, hogy tereljem a furcsa gondolatokat.
- Nem.
- Megtehetnéd. Ha zavarna, hogy látlak, akkor addig a barlang bejáratánál várnám meg, míg álarcod visszakerül. – mondom csendesen, de válasz hosszú percekig nem érkezik. Talán megleptem, hogy ilyesmire is odafigyelek? Nem lecsatolható az álarca, és tudom, hogy anélkül nem létezik mások előtt.
- Maradj. Nem vagyok éhes. – mondja végül, és én elmosolyodom magamban. Aha persze.. Azért köszönöm. – teszi még hozzá hosszú csend után. Hangja most furcsán gyengéd és szinte már kedves.. Előbújt volna a maszk mögé jól elrejtett gyermek?
Némán húzódom közelebb és karolom át őt megint, majd a takarót magunkra húzom, hogy ne fázzon. Még mindig feszülten ül mellettem, de már kevésbé kelti egy darab fa hatását. Csendben nézi a tüzet, és én sem szólok. Csak várok és figyelem az esetleges zajokat, de a tűz ropogásán kívül, szinte semmilyen gyanús hang nem zavarja meg figyelmem. A vihar kint továbbra is tombol. Kíváncsi vagyok milyen állapotban lesz holnapra az erdő. Elég kemény éjszakája lesz, az biztos. Ahogy nekünk is. De legalább a víz elkerül minket és viszonylag meleg is van. Ha egyedül lennék nem aggódnék, de evvel a vakarccsal..
Érdeklődve nézek le rá, a hosszú szőke tincsekre, és csak most tűnik fel a lassú egyenletes szuszogás. Olyan mintha… Kezemet felemelve intek egyet a maszk előtt de semmi reakció. Szóval tényleg elaludt? Az ölelésemben, nekem dőlve? Elmosolyodom a gondolaton, majd finoman nyúlok alá a könnyed kis testét felemelve sétálok kicsit arrébb ahova a másik pokrócot terítettem ágy címen. Lefektettem az improvizál fekhelyre, kis buksiját gyengéden teszem a „párnára” amit a köpenyemből csináltam mellé, majd hangtalanul dőlök el én is mellette. Hogy ezt nem lenne szabad? Leszarom. Egy ilyen lehetőséget nem fogok kihagyni. Csupán azért vagyok itt, hogy ne fázzon meg. Semmi másért.
Magamban mosolyogva nézem a szőke tincseket. Kezem hasán pihen, mellkasom hátához simul melegítve őt, a takaró rajtunk pihen, és a vihar tombolását szinte észre sem veszem. Finom virág illat szökik orromba, és akaratlanul húzódok még közelebb. Meleg, apró, puha… tényleg mint egy kisgyerek. Egy nagyon édes kisgyerek.. A rohadt életbe. Miért ilyen édes?
Hosszú órák, talán napok telnek el így. Némán fekszem mellette szememet lehunyva élvezek minden pillanatot, bár testem ugrásra kész. Kardom kezem ügyében, de nem lihegem túl a dolgot. Csak élvezem ezt a… nem is tudom mit. Hogy mellettem fekszik egy édes kis fattyú. Formás feneke csak centikre van ágyékomtól, puha bőre szinte milliméterekre számtól és illata agyamat bódítja mintha alkoholt innék. Puhán szinte hangtalanul szuszog, ki tudja milyen álmokat hajtva abba a furcsa fejében. Azt hiszem átmentem önkínzóba… de nagyon.. miért nem terítem egyszerűen le és csókolom meg? Miért akarom, hogy ne rettegjen tőlem? Azt akarom, hogy évezzen, majd minden pillanatot amit vele fogok tölteni. Ágyban. Párnák közt. Ruhátlanul. Igen.
Hirtelen moccan meg mellettem a vékony alak, de meg sem rezzenek. Légzésem nyugodt, szemeim lehunyva tartom, és várok.
Lassan mozdul újra és félve kúszik ki ölelésemből, finom illata eltűnik, de a hangos zihálását még a maszkon keresztül is hallom. Megijedt?
Majd halk motoszkálás üti meg a fülem. Arrébb mászik és valamit kicsomagol. Hm.. Óvatosan nyitom résnyire szemeim, és ahogy hozzászokok a sötétséghez, már látom mit csinál. Nekem oldalt ül, kapucni a fején haja szinte teljesen eltakarja arcát, de a néha feltűnő villámok fényében látok egy keveset belőle. Orrának finom vonalát. Hófehér bőrét. Csillogó haját. Összeszorítom fogaim a sötétségben.
Rohadt szép. Még mindig. De eltakarja. Avval a szarral mindennap eltakarja ezt.. Bort vesz fel és ahogy hátrahajolva félre csúsznak tincsei.. Mint egy igazi nemes. Semmi karc, semmi.. csak a gyönyörű hibátlan bőr. Király lehetne, igazi herceg. Egy példakép.. de ehelyett elbújt ide az isten háta mögé.
- Jóllaktál? – kérdem halkan, miután látom, hogy elpakolt. Választ persze nem kapok, csak újra megdermed, mint egy szobor. Némán ingatva fejem, kelek fel és mögé lépve terítem rá a takarót. Nem próbálom kilesni arcának titkát. Tudom, hogy nincs rajta az álarca. Másképp nem tudott volna enni. Pedig szívesen leülnék most is mellé és.. hn..
- Hol van? – kérdezi hirtelen egy bársonyos hang, kirántva gondolatimból.
- Micsoda? – szólok vissza azonnal felé fordulva, de csak arcának halvány derengését látom a sötétben. Kis keze idegesen kezd matatni az ágy körül, szinte egész testében remeg. Mi baja?
- Mit keresel? – kérdem halkan mellé lépve és kezének útját nézem egy pillanatig, majd őt. Hirtelen dörren kint egy villám bevilágítva a barlangot és meglátom arcát. Riadt, rémült tekintettel néz rám, vörös szemeiben maró félelem bújik és úgy mered rám, mintha épp fel akarnám falni élve. Mi a..?
Kezemet ösztönösen mozdítom és hátára simítok gyengéden, nyugtatón. Francba.
- Lélegezz! – mondom lágyan. Lehet beteg? Volt valami szar az ételben vagy..? Kezemet mozdítom és evvel egy időben újabb villám villan kint és világít meg minket. Reszketve mered rám, de nem állok meg. Ujjaimat finoman simítom arcára. Állát érintem először, majd óvatosan futok fel arcán keresztül egészen homlokáig, amire tenyeremet simítom. Nem ég a láztól. Akkor csak megriadt volna? De mitől?
- Lélegezz. Semmi baj. – súgom újra és kezének irányába nézek és meglátok egy apró hosszúkás tárgyat. Ezt nem találta? Persze.. hiszen levette és védtelen volt velem szemben. Kezem önkéntelenül simít végig újra hátán, közben másikkal felveszem maszkját és óvatosan érintem meg vele kis kesztyűs kezét.
- Az...
- Itt volt végig. – válaszolom lágy, nyugtató hangon. Azonnal elveszi, és hallom, hogy hangosan nyel egyet. A maszk pillanatok alatt kerül vissza a helyére és tudom, hogy már is nyugodtabb. Sokkal nyugodtabb.
Némán fordulok el tőle és lassan felélesztem a tüzet. Kezemben a kövek csattognak, fejemben pedig a gondolatok. Nem értem hogy képes ennyire rettegni. Félt. De nem tudom, hogy tőlem vagy.. attól amit láthatok?
A gyenge fény lassan újra felmelegíti a barlangot. Elégedetten fordulok vissza a herceghez, aki a pokrócba bújva figyeli a maszkján keresztül a tüzet. Nem mozdul, nem néz rám, de tudom, hogy figyel. Nem tudnám megmondani, miért vagyok biztos ebben, egyszerűen csak tudom. Talán most már bízni is kezd bennem. Még ha retteg is, de nem hiszi, hogy meg akarom ölni.
- Nyugodtan lepihenhetsz – szólok hozzá csendesen, de csak egy apró rezzenés a válasz. Megmoccan az álarc, egy pillanatra tám tekint, majd vissza a tűzre.
- Most nem tudnék aludni – válaszolja halkan. Sejtettem. Nem tudnék olyat kitalálni, amitől így rátörne a frász. Sóhajtva sétálok mellé és némán bújok be a takaró alá. Megrezzen ahogy hozzáérek, és átölelem, de nem húzódik el, és most, kevésbé érzem azt, hogy egy darab kavicsot szorongatok. Kezem oldalára simul melegítve, és némán nézem a tűzet vele együtt. Valahogy.. szinte természetesnek tűnik ez az egész. Már-már meghittnek. Gyermeki teste ahogy nekem dől, a halk torz pihegése a maszk alatt. Tudom, hogy zavarba hozom evvel a természetességgel, és nyugodt viselkedésemmel. De nem érdekel. Jól esik neki, ahogy nekem is. Nem tudna olyan kifogást mondani, ami miatt ne tenném meg ezeket. Még ha félne is.. akkor is így tennék. Mint egy félénk őzike.. először csak néha kell megérinteni, utána ha már hozzászokott megsimíthatod, és végül bárhol érintheted. Akárhol.. Kíváncsi lennék kik voltak azok az eszement idióták, akik felnevelték. Semmi baj nincs az arcával. Semmi.. mégis úgy rejtegeti, mintha egy torz szörnyeteg bujkálna alatta.
- Nem is tőlem félsz, hanem az emlékeidtől, igaz? – kérdem halkan, de persze választ nem kapok. Fejét csak egy picit hajtja lejjebb és némán bámul tovább maga elé. De ennyi nekem elég, hogy tudjam a választ.
Csend telepszik ránk újra, de nem zavartatom magam. Mindketten jól ismerjük ezt a némaságot. Nem zavaró, vagy bántó, nem feszült, csupán beterít minket, mint egy lágy baráti takaró. Egy ismerős társ. Mégis meglepődök, amikor pár perc múlva apró motoszkálás zavarja meg gondolataim. Lelógó hosszú tincseimet, amik eddig a kölyök karját cirógatták, most kíváncsi ujjak tapogatják meg. Megsimítva, cirógatva, játszva becézgeti hajamat a kis ördögfióka. Mintha én is csak az egyik kisállata lennék. Édes..
Arcomra lassú lágy mosoly telepszik, és ahogy letekintek a Luadára látom, hogy az álarc és a hajamat bámulja a kis résen keresztül. Furcsa játékaid vannak kisördög..
Némán mozdítom karom, szinte észrevétlenül még közelebb húzva magamhoz a fiút. Azonnal megdermed, keze lefagy, de nem törődöm vele. Válla lassan teljesen hozzám simul, és végül feje is vállamnak dől. A szőke tincsek szinte világítanak fekete ruhámon, mégis tetszik a látvány. Nagyon tetszik..
- Lukas.. – jön egy halk ismeretlen, szinte nyekergő hang a maszk mögül, és ha ennyiből nem jönnék rá, hogy zavarban van, lángoló teste igen erős bizonyítékul szolgál. Szinte melegíti a kezem a ruhán keresztül is, pedig eddig olyan hűvös volt, mint egy márványfal. De most…
- Sss.. Semmi baj – suttogom halkan, és bár szívem szerint fülébe súgnám szavaim visszafogom a kényszert, és nyugton maradok. – Pihenj. Így nem fogunk fázni.
~~~***~~~
Vidáman sétálok ki a barlang szájához, és nyújtózkodom meg a reggeli kellemes napsütésben. Már is több motivációt érzek haza caplatni ahhoz a lehetetlen társasághoz mint a tegnapi esőben. Persze.. ehhez hozzájárul a tegnap éjszaka is. Igaz elég furcsa volt, mégis… szinte élveztem a perceket, amit evvel az elcseszett kiskölyökkel tölthettem. Bármennyire is riogatnak az emberek, aranyos kis fattyú.. Tegnap éjjel újra elaludt a karjaimban, viszont nem ébredt fel. Csak szuszogott mellettem édesen, ahogy egy rendes kisfiúnak illik. Inkább nekem kellett visszafognom magam mellette.. ilyenkor áldom a kiképzésem. Olyan önkontrollt vertek belénk, hogy semmilyen esetben se veszítsük el a fejünket. Pedig…
Hangtalanul sétálok vissza a szuszogó herceg mellett, majd a lovakhoz érve kezdem előkészíteni őket az útra lehetőleg minél csendesebben. Nyereg fel, kantár vissza, közben gyengéd cirógatások, izgatott lábdobogás a lovak részéről, végül egy halk nyögés. Kíváncsian nézek hátra, és ahogy a maszk felkell majd körbe pislog. Milyen szívesen megnézném a reggeli álmos ördögöt..
- Jó reggelt Herceg! – köszöntöm a szokásos közönyösségemmel. – Jól aludt? – kérdem és nem bírom megállni az enyhe pimaszságot. Az álarc felém fordul, de mosolyomat visszafogom, csupán a faarc néz vissza rá, majd folytatom a munkát. Nem válaszol, csupán felkell, megigazítja ruháját, majd ő is elkezd pakolni. A kosara teszi vissza a helyére, majd gondosan összehajtogatja a pokrócokat, míg én befejezem a két ló felszerszámozását. A takarók végül vissza kerülnek a lovagló táskámban, és némán sétálunk ki hátasainkkal.
Az út is némán telik, talán a tegnap estét emészti, vagy a ma reggelt. De gondolom nem várt mást. Az éjszaka elmúlt és most már újra a munkaadóm és nem egy fázós gyermek az éjszakában a takaróm alatt. Igaz.. az utóbbit sokkal jobban szívleltem. De azt hiszem nem ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyennek láthattam..
A várban persze már tűkön ülve várnak minket. Konrad az ajtó előtt járkál fel alá, mint egy aggódó apa, aki kislányát várja haza az esti bálról. A megkönnyebbülés is hasonló az arcán, amikor meglátja a kisördögöt egyben. Én persze csak gyilkos pillantást kapok. Ch…
- Uram.. úgy aggódtam! Minden rendben? – kérdi azonnal a köszöngetés után, és én szem forgatva csúszok le Max-ról. Elég nevetséges feltételezés, hogy baja eshetett volna, miközben velem volt. Bár nem lep meg, az öreg sosem kedvelt. A többiek is kiérnek és örömködnek a kishercegnek aki tőmondatokban válaszolgat. Hm.. csak nem fáradt? Vagy talán ideges..? Pedig igazán kellemesen aludt mellettem..
- Ó köszönöm, hogy aggódtatok! Semmi bajom, de tényleg! – emelem meg a hangom és tettet fáradtsággal nyújtózkodom, kezemet hátamra téve mintha fájna. – Kicsit hűvös éjszakánk volt, de túléltem Konrad. Nagyon kedves tőled, hogy így aggódsz – fejezem be végül és gúnyosan vigyorgok a dühös arcra. A többiek döbbenten állnak mellette, de ami jobban meglep a halk csuklás szerű szusszanás, ami a maszk mögül jött. Ez lenne a nevetése..? Vagy talán őt is felidegesítettem? Nem.. akkor valószínűleg ő is csak meredne rám és nem sétálna be ruganyosan az ajtón otthagyva a bámészkodó fogadóbizottságát.
|
| Laurent | 2013. 10. 18. 17:44:40 | #27723 |
Karakter: Luada Myron - Ördögfattyú
Megjegyzés: ~Lulunak~ villám
Ördögfattyú:
- Szereted a rántottát?
Miért van még itt? Miért nem ment a többiekkel? Miért törődik velem ennyire? Ki vagyok én, hogy így... Terít, nem figyelve rám, vagy csak nem néz rám... Aprócskát biccentek, ő pedig már fordul is el, és hamarosan kellemes illat tölti be a konyhát. Teát akarok, vagy inkább bort inni. Előttem a serpenyő, és a meleg szemek engem fürkésznek. Úgy érzem, a maszk alatt tapogatnak le. Hogyhogy?
- Jó étvágyat Luada.
És vár, míg szedek, aztán ő eszik is, így lassan én is evőeszközt ragadok, és lelazítom a maszk állkapcsát. Elpakolás után a szobájába kísérem vissza, nem akarom, hogy a folyosón essen össze. Átkötöm a sebét, és motoszkálok körülötte. Nem akarok kimenni innen, ahol rettegő, vagy jobb esetben bűnbánó tekintetek kísérnének. Itt olyan nyugodt minden! Ropog a tűz, és a kinti zajokat is elnyomja a bent lévő mocorgása.
- Mik a terveid mára? – meglepetten pillantok fel, elvégre ha mennék is valahova sem mondanám el neki. Amíg ilyen állapotban van... nem.
- Semmi érdekes – lehelem csak úgy, és nem értem, miért várom, hogy marasztaljon....
- Van kedved barkóbázni?
Még soha senki sem akart velem ,,játszani”. Mintdenki azt hitte, én csak ocsmány dolgokra gondolhatok, ilyen arccal, így kizártak minden játékból. És ő csak úgy felajánlja, mintha nem lenne ez több a semmiségnél. Mintha én tennék neki szívességet. Ordítva sírni lenne kedvem, mégis csak csendben maradok, mert nem bízok a hangomban.
- Vagy van valami halaszthatatlan programod? - nem tudok erre válaszolni. Mi dolgom lenne itt az isten háta mögött ugyan? De azért nem kéne így mosolyogni hozzá... - Gondoltam... - arrogáns alak!
~*~
Sosem éreztem még ennyire élőnek magam. Lukas nem húzódik el kezem elől, nem hajtja le fejét, hogy ne kelljen rám néznie, már-már mintha örömmel várna, és ezért én is szívesebben húzódok hozzá, a sok kellemetlen alak helyett, akik a birtokon tüsténkednek, hátha megbékélek. Jó, mert Lukasnak nem kell magyarázkodnom, ő csak figyel azokkal a mindent látó és értő szemekkel, és hallgat. Én pedig elengedem magam kissé a társaságában, mintha Konnal lennék. Olykor hiányzik a brummogós, de valahogy nem találom. Kerülhet. Vagy bűnbán, vagy vádol. Egyik sem túl jó rám nézve.
De Lukas most is itt van, és fedezi a hátam, amíg én az esőszagú levegőben a gyógynövényeket gyűjtöm. Újhold van, nem mintha látszódna a vastag felhőktől, de jó az aratásra.
- Herceg, lassan indulnunk kellene. Későre jár – de látom ám, hogy az eget kémleli, nem a nap végét keresi.
- Mindjárt.
Válaszolok, mert sisakvirágot még nem találtam, és az errefelé kell, hogy nőjjön... Megvan! Óvatosan szedem le mindet, majd a kíséret felé fordulok. Fura arccal néz rám, sőt bámul, míg én a szerzeményeimet a lóra kötöm fel. Kezemben a kantár, és már pillanatok múlva haladunk is a házam felé. A szél csapkod, de nem hajolhatok most a drágámra, hiszen látnom is kell. Nem lenne jó, ha a szél egy fát kicsavarna előttünk, Kill ígyis eléggé... ideges. Tudom, hogy miattam, elvégre a kiscsikója vagyok, fura szokásokkal, de hát istenem.
Egy kéz állít meg minket, én pedig idegesen pillantok rá. Miért állunk most meg? Miért nem jó neki a biztos fedél? Tudom, mit akar, látom ám rajta, de én nem akarok oda menni, ahol a legrosszabb helyzetekben tervezünk elbújni. Mert igen, tudom ám, hogy lesz még ennél az életnél is roszabb. Én csak azt kapom mindenből. Nem akarok megállni. Haza akarok menni, és... De miért aggályoskodik ennyit?
- Lukas... - hangom elsodorja a szél, talán nem is hall...
- Menedéket kell keresnünk – elzárva a világtól, csak ő meg én... És erőm persze nincs fölényben, megölni nem akarom...
- Szükségtelen, haza érünk. - persze belül tudom ám, hogy nehéz lesz, de meg tudjuk csinálni, ismerem az utat... bár z ő lova nem biztos hogy bírja. Az enyém is toporog, nem érti, miért állunk itt.
- Van a közelben barlang, vagy valami viskó?
Megdörren az ég, és a lovam idegesen kapálja a földet. Ha levet a hátáról és elszalad, baja esik... Mi szörnyűbb? A lovam elvesztése, vagy hogy ezzel a furcsa alakkal maradok elzárva a világ végén? És ezért otthon majd megint lesz susmus. Valahol egy farkas vonyít fel, alig hallhatóan. Mérges vagyok. Magamra és a helyzetre. Biccentek, és már haladunk is. A barlang olyan, ahogy évek óta itt hagytuk. Nem jár erre a madár sem, ugyan ki vackolta volna ide be magát?
A lovakat lepakolja, majd sürgölődve tüzet gyújt, én közben a lovam nyakához simulva figyelem őt. Miért is kerültünk ide? Mert hogy ez nem egészen így lett tervezve, az is biztos. Otthon kéne lenni, mégis jól esik figyelni a megszokottá vált mozdulatokat, ahogy készülődik, és meleget csihol a sötétbe... Pokróc is kerül... Teljesen tábor hangulata van. Én sosem engedhettem meg magamnak, hiszen kíséretem csekély, ölni vágyók tábora nagy, így az ilyen sátras dolgok... Pedig mindig úgy vágytam a szabad ég alatt aludni, akár más kapitányok. És most itt az alkalom, mégsem rzem magam repesni. A tűz mellé telepszek inkább, a nyirkos levegő még a vastag ruháim alá is benyomul, hiszen testem aprócska és támadható.
- Fázik?
Nem válaszolok, nem értem, miért kérdezi. Rosi tenne mellém egy kupac pokrócot szó nélkül, Kon meleg teát nyomna takargatás közben kezembe... soha senki nem kérdezi, én mit érzek, vagy gondolok. Ő miért akarja tudni a választ? Vagy ha nem is akarja, hát miért kérdezi? Nem felelek, úgysem lenne értelme. Persze, emberből vagyok.
S lám, kerül rám pokróc, és a hideg nagy része kinnmarad. Arcát nézem a tűz fényében, de nem tudok róla leolvasni semmit sem. Nevet rajtam, hogy emberből vagyok? Gyengéimet keresi? Miért csinálja ezt, ha semmi haszna belőle? Ó, értem, hálás azért, hogy ápoltam. Legalább a tegezésről leszokott, mire meggyógyult. Miért nem tudok ellenállni neki? Oly észrevétlen jutott a páncél és a sodronyingem közé. Kihajítom fejemből a bolond gondolatokat. Méghogy hálás... inkább a melegbe tekerem magam.
- Nyugodtan lepihenhet – minden idegszálam vigyázzba áll, ahogy mellémül. – Őrködöm – a tüzet bűvölöm, de a szavai nem változnak. Ő sérült, gyógyul, neki kéne pihenni, de fázok, és...
- Lukas… - nem nézek rá, csak a szemem sarkából próbálok rájönni, hogy mit szeretne. – Miért csinálod ezt? – eljutottam addig a pontig, hogy már kérdezek. Akármi a válasz, tudnom kell, mert a saját válaszaim megőrjítenek.
- Mit?
- Ezt.. – még mindig értetlenül néz rám, talán neki ez annyira természetes... míg én ezen problémázok. – Hogy figyelsz.. – megértés gyúl a szemeiben, de a tűz táncoló fényétől elkenődnek a gondolatok bennük.
- Ez a munkám Herceg – hát persze, fizetek neki. Ha meghalok akkor nem jár jól. Én meg túlképzelem. Ennyi. És fázok, mert hideg van, nem a csontjaim belsejét érzem zörögni. - Még mindig fázik?
És már húzódik is közel, érezni vélem a belőle sugárzó hőt, és a testének mozdulatait. Az illatát, ami ilyen messziről lehetetlen, mégis... És átkarol. Nem azért, hogy kitekerje a nyakam, vagy oldalba szúrjon. Én nem is moccanok védekezni. Ennyire megbíznék már benne? És ez mióta? Egész testem megfeszül, és megkövül, igyekszem nem mozogni, nehogy a kéz tovább csússzon, habár mindegy lenne, mert úgyis... fel-alá csúszik. Fejemből a simogat szót régen kidobtam, felesleges, hacsak nem én csinálom és az állatokkal.
- Ennyire ijesztő vagyok?
Halk kérdés, és a keze megáll, furcsa, bizsergő érzést hagyva maga után, mert testem ösztönösen érzi, mintha a ruhákon át is melegítene... és testem fázik ott, ahol nem ér hozzám. Kérdése halk, tettethetném, hogy nem hallottam, de... ajkamat rágcsálom egy kicsi, majd kissé felé fordulok, alaposan végigfürkészve az arcát. Nem értem, még mindig nem. Ezért is fizetek?
A vihar odakint tombol, mégis idebent érzem tombolni. Haloványan vacogok a pokróc alatt, amíg Lukas sóhajtva nem bújik mellém a pokrócom alá, és magához húzva átkarol. Egy fadarab sokkal lazább tőlem, komolyan. Úgy dőlök neki, mint azok a merev hullák. Dörgöli karomat, oldalamat, majd a vállamat, útban lévő tincseimet félresöpri... és a vacogásom alább hagy. Nem kérdezett, csak csinálta. Holott biztos érezte az oldalát böködő tőrt, amit a hirtelen mozdulattól szegeztem neki.
- Nem mindenki tör az életére, herceg.
Hangja halk, megnyugtató, én pedig reszketegen, hangtalan sóhajtok fel. Mindenem csupa kérdőjel. Nem értem. Vagy csak én gondolom túl. Dehogynem. Mindenki a halálom akarja. Mennyi aranyat is érek már? Ezreket? Többet? Visszafordulok a tűz felé, s közben elteszem a késemet, fázósan összébb húzva magamat.
- Ebben nem lennék biztos. - súgom halkan, habár a maszknak hála úgyis hallatszik.
- Én nem akarlak megölni. - talán hogy tegez, vagy csak mert megint ilyen közel van...
- Te nem vagy mindenki.
Anélkül csúszik ki a mondat, hogy megállíthatnám. Szerencsére elég merev vagyok, nem tűik fel remélhetőleg, hogy ezt nem terveztem kimondani. Nyelvemre harapok. Érzem a levegőben, hogy Lukas várja a folytatást, és kérdezni sem fog, ám az nem jön. Nyelvem a fogaim börtönében moccan egyet, és alábbhagy. Nem fecsegős úgysem. Feltűnően a tüzet bámulom hosszú percekig, majd amikor eléggé felmelegedtem, és már nem bizsergek mindenütt, akkor finoman megmoccanok, és Lukas újra rám figyel a gondolatai helyett.
- Ott a sarokban, a farakás mellett, a szénánál... az alatt van egy kis kosár.
Lukas feláll, és hozza is a kosarat, kíváncsian nézve bele, és akármi is jár a fejében, faarccal nyújtja át, hogy nincs benne kígyó-béka. Hangtalanul veszem elő a szárított húsokat, a mindenféle sokáig elálló kő-kenyereket, és a vizet, bort, aszalt és szárított gyümölcsöket. Csendesen vacsorázik, míg odakint egyre jobban dúl a vihar. Jóllakottan pakol kicsit össze, én meg megyek a lovakat megetetni, és inni is adok egy kicsit nekik. Aztán csak simogatom őket megnyugtatóan, élvezve a viszonylagos csendet, míg a tarkómon a kicsi pihék égnek nem állnak, jelezve, hogy mögöttem áll.
- Mit szeretnél, Lukas? - hangom halk, talán az éjszaka kiszámíthatatlansága miatt.
- Hogy bízz bennem. Hogy ne hidd, én állandóan az életedre török. Mert nem. Hányszor kell megmentselek, hogy elhidd? - nem tudok olvasni a hangjából, nem tudom, hogy számonkér vagy csak nem érti.
- Súlyos árat fizettem már, nagyon sokszor. Mondtam, nem fogadunk magunk közé embereket, ezért szokatlan, hogy semmire sem készülsz. A legtöbben... - elhallgatok, fantáziájára bízva mindent.
- Tehát nem azért, mert apám az, aki?
Önkénytelenül pördülök meg, látni akarván arcát, de háttal áll, így pedig semmit sem látok belőle. Némán felsóhajtva billentem oldalra a fejemet.
- Ha csak kicsit is gyanítanám, hogy tényleg apádra ütöttél, akkor már nem élnél. - szavait megelőzve leintem. - Bátor vagy, és erős harcos, nem vitás. De amíg a javításokat végezted, nagyon sok alkalmam lett volna lelőni téged. Én az ördögfattyú vagyok, aki bármire képes. - hangom a maszk mögül szórakozottan cseng, amíg két ujj nem emeli állam Lukas irányába, én pedig dermedten hagyom neki.
- Nem. Te Luada vagy. Suttogó sarlatán, akitől valami ostobaság miatt félnek. Lám, eddig sem haraptad le kezemet...
Ledöbbenve állok a félmosolyra húzott ajkak előtt. Ha most szúrna le, talán még reagálni sem akarnék. Gondolataim teljesen lefagytak. Hát ő nem fél? Miért nem? Megkövülten állok, amíg a keze el nem tűnik, akkor kapok csak rendesen levegőt, és fellélegezve lépek hátrébb a bűvköréből. Zúg a fülem. Vagy csak a vihar miatt? Fürkész tekintete elől lassan, elgondolkozva telepedek vissza a tűz mellé a pokróc alá, és beletelik egy kis időbe, mire Lukas is mellém ül.
- Nem eszel?
Ebben a fülsüketítő zajban annyira... helyénvalónak tűnik, hogy tegez. Nem szólok hát rá semmit. Talán nem is vagyok már éhes. Úgysem vagyok nagy étkű. A kosár felé fordulok, majd leesik, hogy egy egyszerű álarc van csupán rajtam, ebben elég nehéz lenne enni. Majd ha kialszik a tűz talán...
- Nem.
- Megtehetnéd. Ha zavarna, hogy látlak, akkor addig a barlang bejáratánál várnám meg, míg álarcod visszakerül.
Újra megkukulok. Honnan...? teljesen ledöbbenve ülök, pedig még hozzám sem ért. Nyelek egyet, majd vállat vonok.
- Maradj. Nem vagyok éhes. - némi csend után hozzáteszem. - Azért köszönöm.
Hangom teljesen lágy és halk, ritkán hallottam ilyennek, és elképeszt, hogy nem tudok erőt venni magamon. Kevésbé zavar, amikor pár pillanat múlva Lukas mellém ülve újra magához húz, én pedig bár még mindig összehúzva magam, szaporán zakatoló szívvel, és dermedten kuksolok a fél... ölelés... szerű... valamiben, azért nem rántok már fegyvert. Csak élvezem, hogy meleg van, csend, és nem kell semmire sem gondolnom.
~*~
Valami keményre ébredek. Fene, miért vannak a fegyvereim... és a maszkom is rajtam? Halk eső hangját hallom a sötétben. Megmozdulok, és valami.. meleg... és puha mozdul velem a hátam mögött. Úgy dermedek meg, mintha halott lennék. Tágra nyílt szemekkel fekszek a sötétben, és igyekszem visszafojtani a hisztérikus kackacot. Egy test fekszik mögöttem, egy kéz karol... halk szuszogás a nyakamon...
Haloványan remegve kukacolok ki a lehető legkisebb mozgással az ölelésből, és vérvörösen pihegek mellette, amíg le nem csillapodok. Lukas látszólag nyugodtan szuszog, és nem ébredt fel. A tűz ugyan kialudt, de tudom ám, merre mit találok, így halkan odébb araszolok, hogy azért ne essek ,,kézre” és még egy kis várakozást is megejtek. De Lukas nem moccan. Kelletlenül szusszanva halkat húzom le az álarcomat. És a köpenyem csuklyáját húzom helyette fejemre, hogy kissé takarjon, nem mintha a sötétben számítana.
Odakint a szél újra felzúg, és az eső nekikezd újra, amíg én a kosárból kiveszem az elemózsiát, és nekilátok. Finom az itteni bor, nem véletlenül, kellemesen át is melegít, hiszen nem melegít a tűz sem, de nem melegít... A Ruha Sem! Megborzongva nyelem le az utolsó szárított barackot, majd újabb korttyal leöblítem. Csendben pakolok el, ám az üveget itt hagyom kéznyire. Nem vagyok már álmos, inkább csak üldögélek, hallgatva az eső zúgását odakint. Hófehér bőröm már-már világít a sötétben, sőt fluoreszkál. Felhúzom a kesztyűmet, és a takaró csücskét magamra terítem.
- Jóllaktál?
Halk kérdés, mégis újra kővé dermedek. Az álarcom... kéznyújtásnyira tőle, tőlem meg... vagy két lépésnyire. Nagyot nyelve bólintok hát. Előrébb hajtom a fejem, hajam arcomba hull, ahogy a csuklya is lejjebb kúszik. Csak nem lát! Ugye nem látott meg?!
Mögöttem Lukas mocorog, majd a takarót rám teríti, és finoman elfordul, hogy a tűzhelyhez lépjen. A tűz menthetetlen, teljesen kialudt. A levegő nyirkos és hideg. Én is ezt tettem volna. Oldalra pillantva nem látom azt, amire a legnagyobb szükségem lenne. Szívem úgy dobog, mintha futottam volna. Szemeim dühösen villannak a nekem háttal állóra.
- Hol van? - hangom nyugodt, egyenletes, a maszk nélkül sima, bársonyos, már-már ismeretlen számomra.
- Micsoda?
Kérdőn fordul felém, én pedig úgy fordulok, ha látna is a sötétben, akkor is csak a ,,jó” oldalam lássa. Nem ő vette el? Lehet tényleg csak én reagálom túl. A hidegre fogom a kezeim remegését, ahogy elfordulva áttapogatom a fekhelyet, de nem találom. Kiszárad a szám, és úgy érzem, mindjárt elájulok. Az az egyetlen támaszom, a biztonságom a vészben, a rejtekem a félnivalóban! A fényem a sötétben...
- Mit keresel?
Hangja túl közelről szól, szinte egy időben dörren az ég odakint. És csak ezért rezzenek úgy össze, mintha a villám engem sújtott volna. Lélegezz, Luada! Nem akarom, hogy lásson. Nem akarom, hogy féljen tőlem, vagy rémületében kardot rántson, vagy rám kiabáljon! Nem hagyhat itt sem! Azt hittem, hogy végre találtam valakit, valakit odakintről, aki elhiszi, hogy nem vagyok olyan nagy szörny!
- Lélegezz!
Hátamon egy meleg kéz, fülemben egy megnyugtató hang, már-már azt remélem, Kon az, és a karjába húz majd. De Lukas az. A villám mint beragyogó, pillanatnyi fénye megvilágítja az arcát, fürkésző tekintetét, nyílt, és kissé aggódó vonásait, csodálkozástól, vagy talán elhalt szavaktól elnyílt ajkait... A kezét, ami arcom felé, vagy ki tudja, merre tart, míg én a pillanatba belefagyva ülök megkövülten, remélve, rettegve, megrökönyödve, akár a csapdába esett vad, aki nem tudja, hogy a vadász kiszabadítja, vagy megeszi.
Sötét lesz újra a barlangban, de nem csönd. Én mégis belefagytam a semmibe. Mennyit látott? A hajam kell hogy takarja a szememet, de az arcom! A seben kívül mindent látott! Most itt fog hagyni. Elmegy, jó esetben. Vagy itt helyben leszúr. Senki sem tudná meg. Ki jár ugyan erre?
Egy finom, tapogatózó kéz jelenik meg az államon, én pedig tágra nyílt szemekkel ülök. Nem tudom, akarom-e ezt. Játszik? S ha nem, mit akar? Végigsimít arcomon, reszketegen kapok levegőért. Homlokomra tévednek az ujjak, megpihennek, majd eltűnnek.
- Lélegezz. Semmi baj.
Mintha erre vártam volna, felsóhajtva nyelem a hideg levegőt. Itt maradt. A perc elszállott, és ő is itt van, meg én is. Tehát nem látott? Végigsimít még egyszer rajtam, majd újra hozzámér, ám ami ezúttal piszkál...
- Az...
- Itt volt végig.
Hangja nyugtató, nem nevet ki, nem gúnyol, hogy így megijedtem. Talán sejti, hogy anélkül még sosem láttak. Hogy ez nem túl... ,,kellemes” téma nekem. Nagyot nyelve veszem el tőle, és sietve, remegő kézzel teszem helyre, míg ő újra tüzet csihol. Megvárta, míg elbújhatok. A torkomban dobogó szívem csillapodik a pokrócok alatt, ahogy a tűz felé fordulva, még mindig hajfüggönyöm és kámzsám mögé bújok. Nem szól, én sem teszem sokáig. Szédülve a megkönnyebbüléstől figyelem őt, megnyugtató mozdulatait, és ahogy motoszkál. Élek. Látott, rémisztő volt, és mégis. Valahol vágytam tudni, mit szól, vagy mit nem. Vagy tényleg nem látott, csak én képzelek az egészbe sokat. Meg fogok őrülni azt hiszem.
|
| Lureka | 2013. 10. 17. 22:24:23 | #27702 |
Karakter: Lukas Frethigman
Megjegyzés: ~ Laumnak
Néma csend, szobor merev test, és mozdulatlan ujjak.
Érdeklődve figyelem az apró alakot. A testét, az álarcot, az ujjainak rezdülését markomban, de… semmi. Semmit sem csinál. Csak ül ott, mint aki karót nyelt. Mint egy élő márványszobor. Mire gondolhat? Talán megsértettem?
Gondolkodva fürkészem, nyakán mintha sötétebb lenne bőre, de a félhomályban nem látom jól. De az biztos, hogy libabőrös. Fázna? Vagy talán…
Végül egy nedves orr ér kezünkhöz, megpiszkálva, hogy vele is törődjön valaki, és erre úgy kapja ki vékony ujjait kezemből, mintha megégettem volna. Hm..
- Persze... – nyekergi, még a maszkon keresztül is furcsán éles hangon. - Én... szívesen, meg... – hebeg, olyan bizonytalanul, mint egy szűz hercegnő. - Nekem most mennem kell... Ki. – fejezi be végül zagyva beszédét, és úgy áll fel, mintha parancsba adták volna, majd méltóságteljesen kiiszkol. Ch..
Mosolyogva nézem végig a jelenetet, majd ahogy a szőrös fej hozzám bújik lenézek rá, de mosolyomat nem tudom letörölni. Zavarban volt? Zavarba hoztam ennyivel? Pont úgy viselkedett, mint az ártatlan kisasszonyok, akiket táncba vittem még pár hónapja. Csak.. a vörös arcot nem láthattam. De biztos vagyok benne, hogy nem csak szemem játéka volt, a sötétebb bőr a nyakán. Elvörösödött..
Lehet, hogy.. ő sem közömbös felém? Hm.. az igazán jó lenne, de ennyire sajnos nem alapozhatok. Ennél több kell nekem. Sokkal több. Mégis, ahogy belegondolok. Furcsa… de aranyos kisfiúvá változott.. sosem gondoltam volna, hogy ilyen is lehet ez az apró ördögfióka. Főleg egy ilyen apró mozdulattól… Igazán édes..
- Te mit gondolsz? – kérdem halkan a bundás dögtől és fülét vakarom meg, mire élvezettel nyomja fel magát, nyelvét kinyújtva, mintha épp egy régi fájó csomót masszíroznék ki. – Szerinted is zavarba hoztam? – kérdem halk hangon, de csak lihegéssel válaszol. Ha nem lenne az a maszk… tökéletesen láttam volna a hófehér bőrét és most nem kellene ezen tépelődnöm. De azért így is elég… egyértelmű volt a viselkedése. Jó pár hasonló esetett láttam már. De hogy ennyitől így megriadt… mint egy félénk őzike.. hozzáértem.. egy pillanatig élvezte, majd úgy rohant el, mintha dárdával kergetném… Pedig azért ennél több kell, hogy nadrágomban lévő hímtagom kemény dárdává változzon.. Hehe..
~~~***~~~
A nap gyengéd sugarai ébresztenek. Kábán nyitom ki szemeimet, a sebem sajog és mindenem elgémberedett a sok fekvéstől. Azt hiszem eljött a nap, hogy végre kimozduljak ebből a rohadt lyukból.
Kedvetlenül nézek fel, viszont a látvány ami fogad igazán meglep. Ő itt? A tegnapi után.. visszajött? Nocsak.. Ez érdekes..
- Jó reggelt, Luada. – szólalok meg, de hangom szinte ismeretlenül cseng számomra. Ehh.. ez a szar repedtfazék hang az enyém? Fasza..
- Maradjunk az uram, vagy a herceg megszólításnál. - pillant rám, és hangja tompán, mégis hűvösen cseng a maszk mögül. Ohh.. csak nem visszatért a komoly kisherceg? - Munkaadódként ragaszkodom hozzá.
- De most nem vagy a munkaadóm. – nézek rá, és halványan elmosolyodom - Inkább az ápolóm talán. – teszem hozzá, de alig ejtem ki a szavakat, már a szőrös dög jelenik meg a látóteremben és büdös száját kinyitva nyal végig arcomon. Ble.. Fúj.. rohadt dög. Nyálas lettem..
- Hogy... mered... Hogy mersz ilyen tiszteletlenül szólni az úrfihoz? – csattan mérgesen egy hang, mire felnézek, bár már előtte tudom, kit dühítettem fel. Konrad áll az ajtóban, mérgesen pufogva, mint egy rossz öregapó, és bármennyire is gyilkos a tekintete.. csak egy gúnyos mosolyra futja tőlem. Talán zavar valami öreg?
Már épp nyitnám a számat, hogy rákérdezzek idegességének okára, de sarkon fordulva tűnik el az ajtóból. Ch..
- Tényleg nem bír engem.
- Nem vagyunk hozzászokva, hogy hozzád hasonló idegenek jönnek ide. Kon néha elég... anyás tud lenni. – válaszolja a kisördög, majd megmozdulva csúszik le a párkányról - Megyek, megkeresem. Felküldöm Rosit, hoz majd reggelit.
- Nem kell, lemegyek. – mondom határozottan, bár elég kelletlenül, mert ez a túlméretezett kutya rohadtul útban van. Egyszer szőnyeget csinálok belőlük.. az összesből!
- Akkor elkísérlek. – jelenti ki, mire elhúzom a szám, de nem szólok. Végülis.. ha mellettem van, legalább valaki elszórakoztat.. Nagy nehezen felállok és megnyújtózva kaparom össze ellustult izmaim. Ohh igen.. ez kellett már.
Reflexszerűen simítom meg arcomon a borostát, de úgy döntök még várhat a letisztítása. Amúgy is ágyhoz leszek kötve még egy jó pár napig. Teljesen felesleges jól kinéznem. Anélkül is el tudok szórakozni a kisördöggel.. Némán sétálunk le a konyháig, és csendben nyitom ki a kékvérű előtt az ajtót, ahogy illik.
- ...És tegezte! – morran fel Konrand hangja újfent - Nem tűröm tovább. Azt hiszi, csak mert annak a begyöpösödött királyi seggnyalónak a fattya, már mindent szabad neki. – csattan mérgesen és megdermedek a mozdulat közben. Királyi seggnyaló fattya? Mi a faszom?!
- Kon, túlreagálod. Az Úr úgy tűnik kedveli, máskülönben a többi mellett lenne már.
- Túl sok fájdalmat okozott már annak a családja. Ha megbántja felséget bármilyen szóval, tettel, én magam döföm le. – fenyegetőzik az öreg, amitől összehúzom szemeim és kezem megfeszül. Ohh szóval így állunk. Csak a szemembe nem mered mondani igaz?
- Ugyan, apa! A fenség sosem... – kezdi el a fia, de belevág a szavába.
- Ne merészeld folytatni. Én csak nem bírnám végignézni, ha megint visszabújna a csigaházba. Aki ismeri, tudja, hogy az öccsének kellene itt lennie, és rettegnie az emberektől. Azt hiszi az a fráter olyan, mint ő. Hogy nem érti félre az ő naiv és észre sem vett mozdulatait. Az egy sátán, én mondom! Őfelsége belül olyan, akár egy aggastyán, túl sokat tud korához képest. De legbelül egy ifjoncot is lepipál! És az a kurafi meg mérgező leheletével öli meg a hófehér virágot orrunk előtt! – fejti ki nyíltan gondolatait, és egy pillanatig nem tudom dühös, vagy döbbent vagyok inkább. Ez a barom azt hiszi, hogy naphosszat a herceggel enyelgek amikor kettesben maradunk? Ennyi ideig ismeri és mégis képes ilyesmit feltételezni erről a kölyökről? Ch.. idióta barom..
- Konrad, nem tudhatod, hogy őfelsége fejében olykor mi jár. Ismered, de telepata nem lehetsz! Honnan tudod, hogy ennyire ártatlan? – vonja kérdőre Rosi is.
- Onnan, hogy... - halk hangja, mégis...
- Pontosan, Konrad. Honnan is tudod? – szólal meg végre a kisördög és elég egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam mi a helyzet.. Hangja metsző és rideg, de kis teste úgy feszül, mint egy felhúzott íj húrja. Azt hiszem, jobb lesz ha Konrad fülét-farkát behúzva térden állva könyörög.. Kis keze kezembe váj, amivel még mindig az ajtót tarom, de nem zavartatom magam. Nem igazán okoz fájdalmat és ha ez a kis feszültség levezető megment minket a kiborulós hisztitől..
- Fel... – kezdenék, de arrogánsan feljebb emeli az állát. Ch.. le se tagadhatná a kék vérét. – Úrfi
- Látom, kevés a dolgotok. Nem baj. A kastély renoválása, és teljes kitakarítása remélem elég elfoglaltság lesz ma estére, hogy közben elgondolkodhassatok egyenként, hogy hol a helyetek. – mondja halkan, szinte suttogva, mégis ez a legrémisztőbb az egészben. Főleg az ilyen barmoknak, akik nincsenek hozzá szokva a királyi vénához. - Csalódtam. Ha holnap bejárom a birtokot, és kivetnivalót találok, kénytelen leszek alkalmazni valakit, akinek lesz gyomra a hulláitok eltakarításához. –jelneti ki végül halk szinte sziszegő hangon, és nem kell több. A személyzet úgy rohan el, mintha kígyók potyognának az egéből, és bár tudom milyen szar érzés, mégis vigyorognom kell rajtuk. Idióták. Mind.
A kisherceg mérgesen engedi el végül karom és határozottan, de túlságosan precíz mozdulatokkal kezd el mindenfélét csinálni a konyhában. Teát tölt, kenyeret szel, paradicsomot szeletel.. összevissza, értelmetlenül csinál mindent, csak hogy mozogjon. ismerem az érzést Le kell higgadnia. Hm..
- Szereted a rántottát? – kérdem csendesen és mielőtt válaszolna már mozdulok. Tányért, majd evőeszközt veszek elő és teszem az asztalra, előtte is megterítve, nem törődve a figyeli maszkkal. Aprót biccent válaszként, és már mozdulok is. Szalonnát, hagymát, kolbászt, mindenfélét előszedek, majd egy serpenyőbe beledobálom őket. Végül tojást veszek elő, és felverve öntöm rá az egészet. Közben kenyeret szelek, és azt is az asztalra teszem, majd amikor kész a mű a serpenyőt teszem a kisherceg elé. Az álarc továbbra is csak figyel, de nem foglalkozom vele..
- Jó étvágyat Luada – mondom csendesen, ahogy az asztalhoz ülök és a serpenyő felé bökök a fejemmel, hogy szedjen. Előbb a kékvér, aztán az alattvaló. Ahogy illik. Pár perc némaság, gondolom szúrós tekintett a két vonal mögül.. de végül szed és ez a lényeg.. a többivel nem foglalkozom.
Némán eszünk, majd együtt mosogatunk el, és visszakísér a szobámba. Seb és kötés ellenőrzés, majd újra ágyhoz kötésre ítél csendesen, de nem foglalkozom vele. Sokkal, de sokkal jobb terveim vannak mára, mint hogy ez zavarjon.
- Mik a terveid mára? – kérdem halkan amikor végez és kezét törli némán. Rám pillant a maszk, majd vissza a rongyra.
- Semmi érdekes – válaszolja szinte hangtalanul. Ohh igen. Tudtam én, hogy te is itt akarsz velem maradni és szórakoztatni. - Van kedved barkóbázni? – szólok hozzá újra, de kérdésemtől keze megdermed, és szinte látom a hatalmas vörös szemeket az álarc mögött.
Lassan mozdul meg, rám tekintve a maszk, de én csak halványan mosolygok rá, minden bántó szándék nélkül. Ugyan már.. mindketten unatkoznánk. Legalább üssük el jól az időt… - Vagy van valami halaszthatatlan programod? – csupán a csend válaszol hosszú perceken keresztül, így hátra dőlök és mosolyogva bámulom a falat. Ha nincs.. akkor itt maradhat velem játszani. Nem igaz? – Gondoltam..
~~~***~~~
Hosszú napok teltek el. Újra.
A sebem meglepő gyorsasággal gyógyult, bár magam sem tudom, hogy a kisherceg finom ujjainak hatása volt ez, vagy a kicsattanó jókedvem segítette ennyire felépülésem. Azóta a bizonyos konyhai incidens óta Luada, meglepő mód többször keresi a társaságom. Gyakran meglátogatott a szobámba, ellenőrizte a kötésem, és bár nem sokat beszélgettünk, jól esett ez a közelség. A puha ujjak simogatása oldalamon. A kellemes délutáni felébredések, amikor ott ült az ablakomban és bámulta a kertet, dolgozóival együtt. A többiek – fogukat szívva – de kerültek engem és rendet raktak mindenhol. Egy kóbor porszemet nem lehet találni most a várban. Igaz nem tudom miért félnek ennyire a hercegtől. De szórakoztat ez a helyzet.
Kellemetlen, erős szél tép ki gondolataimból és faarccal, mégis kíváncsian figyelem, ahogy a herceg előttem sétál. Ma délután újabb növénygyűjtő útra indult a szépség és természetesen vele jöttem. A sebem már majdhogynem teljesen begyógyult. Még néha fáj egy kicsit, ha túlerőltetem magam, de volt már rosszabb. Másrészről mégsem hagyhatom, hogy egyedül csatangoljon idekint. Főleg ilyen messze a vártól.
Átlovagoltuk az egész erdőt, és most egy mezőn mászkál, mint egy kisgyermek a hatalmas fűszállak között. Válláig ér a legtöbb gyom, de láthatóan őt ez cseppet sem zavarja sőt. Nyugodtan sétál, én pedig némán követem lovainkkal.
- Herceg, lassan indulnunk kellene. Későre jár – szólok hozzá csendesen, és fürkészve pillantok az égre. A nap lemenőben, de ami jobban aggaszt a sötét felhők gyülekezése. Ebből nagy vihar lesz az éjjel.
- Mindjárt – válaszolja halkan és eltűnik a fűben, hogy egy újabb dudvát szedjen le. Türelmetlenül nézem a hátát, de tudom, hogy csak erőszakkal tehetném fel a lovára. Addig úgy sem fogunk indulni, amíg ő nem akar. Viszont nincs nagy kedvem szarrá ázni ma éjjel, szóval kapkodhatná a formás kis combjait…
Furcsa… de minél több időt töltök, itt annál jobban érdekel ez a kölyök. Eddig szinte fel sem tűnt, milyen finom alakja. Formás, izmos idomok, de mellette olyan törékeny, mint egy árva őzike. Vagy csak kezdek nagyon beleunni ebbe az életbe és ő az egyetlen személy aki szint visz ebbe a mérhetetlen unalomba... Sosem érdeklődtem ennyire valaki iránt.. főleg egy ilyen kölyök után.. Ch… amúgy is túl szűz nekem. Annyitól megriadt, hogy a kezét megfogtam. Mi lenne ha megcsókolnám? Sikítozva rohanna el..?
Hosszú percek telnek el, mire megáll és végre felénk fordul. A maszk rám tekint, majd mellettem elsétálva pakolja el a gyomokat és ül fel saját lovára szótlanul. Némán adom vissza kezébe a kantárt, majd én is felugrom Max hátára és már indulunk is. A szél egyre hevesebben tép ruhánk és a felhők lassan teljes sötétségbe borítják a környéket. A franc nem lesz ez így jó..
Csendben ügettünk át a mezőn, majd fel a dombra, viszont az erdőbe érve, a szél már szinte tépi ruháinkat és alig látni valamit. A fák recsegnek a lovak idegesek.. Rohadt élet.. Perceken belül leszakadhat az ég.
Idegesen sarkantyúzom meg lovam és elkapva a herceg kantárját, állítom meg mindkét lovat. Érzem magamon a kisördög mérges pillantását, de nem foglalkozom vele. Szemeimet az égre szegezve fürkészem az égboltot, de semmi jót nem ígér ez az idő. Kibaszottul ránk fog szakadni az ég…
- Lukas.. – szól rám türelmetlenül a gyenge fiú hang.
- Menedéket kell keresnünk – jelentem ki határozottan, az álarcra pillantva. Nyakán újra megfeszül a bőr, és más helyzetben ez szórakoztatna, de most..
- Szükségtelen, haza érünk – mondja békésen. Hát persze… villámok között, szétázva, a lovak lehet megbokrosodnak. Másrészt egy ilyen viharban pillanatok alatt felázik a talaj és hason kúszva fogunk tocsogni a sárban. Remek kirándulásnak ígérkezik.
- Van a közelben barlang, vagy valami viskó? – kérdem nem foglalkozva az előbbi kijelentésével. Hosszan mered rám a maszk, a kis kéz ökölbe szorul. De nem érdekel. Legyen dühös, felőlem ordibálhat is. De csak holnap reggel megyünk haza, a vihar után kellemes napsütésben. Pont.
Hosszú percek múlva végre megmozdul, fejével balra intve. Szó nélkül engedem el a kantárt és mellé sorolva figyelem a fákat és az égboltot. Remélem jó kis helyet tud, és még sikerül néhány száraz ágat összeszednem, hogy ne fagyunk halálra az éjjel..
szerencsére gyorsan oda érünk, egy eldugott és jól védett balrangba vezet. Nem túl mély, de a célnak megfelel. Fa is van az egyik sarokban és kővel körbe rakott tüzelő hely. Nagyon fasza..
Némán szállok le Maxről, és a barlang végébe vezetem a két lovak kikötve őket, majd pillanatok alatt leszerszámozom őket, hogy tudjanak pihenni. A csend lassan telepszik ránk, de nem zavartatom. Gyakori az ilyen. Én teszem a dolgom, a kis vakarcs pedig álldogál, mint egy élő szobor és nézi amit csinálok. Mint most is. Hol engem, hol a szürke esőfüggönyt bámulja, mintha valami választ keresne benne. Ch..
Unottan veszem elő a kova köveket és a kis kupacot gyorsan meggyújtva varázsolok egy kis otthonos meleget a barlangba. Így már is jobb.. Nem ázunk szarrá, nem fogunk fázni és nem kell Konrad hülyeségeit hallgatnom egész este. Azt hiszem ennél szebb napom már nem is lehetne..
Magamba mosolyogva, némán ásom elő a pokrócokat, ami állandó felszerelésemmé vált az évek során. Igaz nem kéne mindig cipeltetnem szegény Max-el ezeket. De tudom, ha nincs nálam akkor kell a legjobban.
A kisherceg is megmozdul végre és szótlanul kucorodik a tűzhöz. A maszkos arcának egy része félhomályba kerül és akaratlanul is eszembe jut az az éjszaka, amikor láthattam a szemeit. Olyan szépek.. mégis eltakarja őket…
- Fázik? – kérdezem érzelemmentes hangon, leterítve az egyik pokrócot, hogy legyen min aludnia a kölyöknek. Nemet int az álarc és szívem szerint rámordulnék. Úgy kuporog ott mint egy árva kisfiú a nyaka tiszta libabőr, de nem fázik mi? Na persze..
Szó nélkül lépek hozzá, majd egy könnyed mozdulattal terítem rá az egyik meleg takarót. Azonnal felpillant rám, megint megfeszül a bőr a nyakán, de az a rohadt maszk.. zavarba jött? Vagy csak az zavarja, hogy figyelek rá? Vagy.. meg akar ölni, mert nem engedelmeskedem a hülyeségeinek?
Lehet.. de nem érdekel. Nem fog megfagyni amíg én figyelek rá. Leszarom mit gondol és mennyire utál.
Szótlanul húzza magán össze a meleg takarót és magamban elmosolyodom, a gyermeteg viselkedésén. Na ugye. Tudtam én, hogy igazam van kisherceg.
- Nyugodtan lepihenhet – mondom halkan, miközben leülök mellé. – Őrködöm – teszem hozzá, de nem kapok reakciót, csak tovább bámulja a maszk a tüzet. Vajon.. fény mellett is olyan szépek a szemei? Rohadt élet.. olyan szívesen megnézném..
- Lukas… - szól halkan és érdeklődve pillantok le rá, bár ez nem látszik arcomon – Miért csinálod ezt? – kérdi szinte suttogva, mintha.. félne? Vagy csak furcsán recsegtette a hangját az a szar?
- Mit?
- Ezt.. – válaszolja egyszerűen, de ahogy felém fordul a maszk felvonom a szemöldököm. – Hogy figyelsz.. – teszi hozzá, mire magamban elmosolyodom. Igen. Tudtam, hogy baj van a fejével. De hogy ekkorra..
- Ez a munkám Herceg – válaszolom békésen, mire azonnal elfordul tőlem az álarc. Talán.. Nem ezt várta? Fürkészve nézem őt, de semmit sem látok rajta, csak.. még jobban összehúzza magát. Hm..
- Még mindig fázik? – kérdem halkan, de még mielőtt megvárnám a válaszát, közelebb húzódok és lassú de határozott mozdulattal karolom át. Kezemmel gyengéden dörzsölöm meg a takaró alatt pihenő vékony karját és szótlanul nézek le rá. Már megint megdermedt. Mint egy kibaszott félős márványszobor. Ennyire félne tőlem? Vagy mindenkitől így tart?
- Ennyire ijesztő vagyok? – kérdem halkan és abba hagyom a gyengéd melengető cirógatást. Ha bántani akarnám… arra már lett volna alkalmam. Sokkal több és jobb alkalmam. Akkor mitől tart ennyire?
Szerkesztve Lureka által @ 2013. 10. 17. 22:30:42
|
| Laurent | 2013. 09. 10. 21:40:58 | #27284 |
Karakter: Luada Myron - Ördögfattyú
Megjegyzés: ~Lulunak~ villám
Ördögfattyú:
Halk nyögésre ébredek fel. Ahogy kinyitom a szemem a sötétben, nem értem, miért van még mindig rajtam a maszk, amíg a kezemet egy forró nyelv végig nem nyalja, és nem fordulok az ágyban magát dobáló alak felé. Szinte repülök az ágy felé, mert ha sokat mocorog Lukas, akkor felnyílik a sebe. A karjára fogok, hogy reménytelenül próbáljam az ágyban tartani. És a következő pillanatban fordul a szoba, már-már úgy érzem, repülök. Nyikkanni sincs időm. Alakja felém magasodik, torkom és én magam szorításban. Forró bőre majdnem éget engem, de nem elviselhetetlenül, csak... zavarba ejtően. A hideg és a meleg kerülget egyszerre.
A maszk mögött hangtalan kapkodok levegőért, és igyekszek mozdulatlan maradni, mert ez az állatoknál bevált, hát nála is be fog. És lám. A homályos szemek fókuszálnak, kezei lassan ernyednek, és a felismerés arcán feldereng. Lassan elereszt, de még mindig csatakosan hajol felém. Illata akarom vagy sem, orromba kúszik, és belsőm megremeg. Sosem hittem, hogy valaki izzadtan fog felettem feküdni... vajon ha... azt csinálnánk... is így nézne ki? Csak kevésbé sápadtan?
-Sajnálom.
Zavaró és ijesztő irányt vett gondolataim közül a rekedt hangja ránt ki. Összes érzékem rá van kihegyeződve, rémülten remegve. Akarom és rettegek, hogy bármit is csinál a következő pillanatban. Megzavar, feldúl és felkavar. Nem értem. Már megint.
- Semmi gond.
Hangom alig önmaga. Fürkész tekintetétől valahogy gyorsabban ver a szívem. Elengedve távolodik kissé, így a közelségétől görcsbe állt testem felenged, és némileg darabos mozdulatokkal felülök. Megvárom, hogy a halovány remegésem elmúljon. Csak megijedtem. Igen, ezért remeg így mindenem belül. Felkelek, és eltávolodok az ágytól, berögzült mozdulatokkal igazgatva ruhámat, hogy kissé lehiggadhassak.
- Azt hittem már rég elment – szólal meg, én pedig összeszedem magam, hogy nyugodtan válaszolhassak.
- Elaludtam – hallom, hogy felém fordul. Talán meglepődött, hogy én is alszok? Felé fordulva fürkészem arcát. - Rémálom?
Kérdésem elég halk, hogy úgy tehessen, mintha nem hallotta volna. Mégis biccent. Arcát hideg vizes ronggyal törlöm végig. Amíg kimosom a rongyot, Szürke dugja ide megint a fejét. Automatikusan nyúlok a bundájához, megmártva benne ujjaim.
- Nem festesz valami jól.
- Egy ilyen álom után senki sem festene jól – némi kíváncsiság férkőzik a bőröm alá, és ő engem nem látva mégis válaszol kimondatlan kérdésemre. – Csaták és háborúk emlékei.. – finom, és óvatos mozdulattal simít végig a farkas szőrén, majd folytatja közömbösen, holott tudom, hogy belül egészen más. A szemein látom. – Nem irtózom a vérontástól. De az ilyesmi az acél idegeket, és a félőrült gyilkolókat is megviseli. Amikor az egész mezőt hullák terítik be. Mindenhol élettelen szempár néz rád.. – bár a harctéren sosem jártam, mégis ismerem. Túl sokan haltak meg, amikor életemre törtek. Talán ezért bújik Szürke hozzá olyan közel. Rokonlelkek vagyunk. – Kellemetlen. – újabb cirógatás, és a szőrmók szinte mászik az ágyra a folytatásért. – De már megszoktuk. Egy katonát mindenki oda küldi, ahol szar neki. Elvileg lovagoknak és árvák megmentőjének képeznek ki minket. De a valóságban..
- Csupán gyilkosok.
Szörnyű szavak szörnyű igazságról. De ha önkéntes alapon menne, akkor egy ország sem győzne háborúban, csak a barbárfélék. Figyelem, ahogy fáradtan nyúlik el az ágyon, és figyel engem töprengve. Vajon mi járhat a fejében? Akaratlanul eszembe jutnak a szavai két nappal ezelőttről, és a szívem valahogy furcsán félrever. Zavarban vagyok.
- Köszönöm. - megrezzenek, ilyet sem mondott még nekem senki komolyan.
- Mit? – igyekszek elnyomni minden érzést, de a halkan elsusogott szótól valahogy mégis izgatott lettem.
- Hogy ápol.. – milyen hányavetin odadobott szavak, mégis egy világ tűnik teremtődni nyomában... – Kevesen tennék meg ezt értem. Pontosabban a családomon kívül… Senki. - Ez... ez nem jó ötlet. Kissé érdes, nagy kéz araszol felém, én meg megkövülten, tágra nyílt szemmel figyelem a maszk szemrésein át, tehetetlenül. Megbénít, és nem tudom, hogy ez jó-e. Hozzámér, sőt, a meleg tenyerébe zárja békahideg kezemet, és... megsimogatja. – Köszönöm, Luada…
Nyitom a számat, de életemben először nem jutok szóhoz. Elakadó lélegzettel próbálok reagálni valahogy, de nem megy. Hála... a torkomban megjelent gombóc ugye szemmel nem látható? Egy herceg könnyeit senki sem láthatja... nem mintha az arcom ma élő ember látta volna... hófehér ujjaim a sötét karamell bőrön szobornak tűnnek, görcsösen mozdulatlannak maradva, míg ő puhán tartja, mintha lepkét tartana.
Gondolataim csaponganak. Összeszedett énem teljesen molekuláira potyog, és maradok egy kéz, ami fáradt őzikeként kucorodik a meleg tenyérben. Zúg a fülem, és mégis visszhangzik benne az utolsó két szó. Megköszönte. Milyen egyszerű dolog, mégis milyen... Súlyos. És a nevem is nem átokként köpte, vagy szerető nagypapaként gügyögte, hanem... valahogy másképp mondta.
Egy nedves orr nyomódik a kezünknek, én pedig felocsúdva rántom el a kezem, mélyen a bundába rejtve, és elhúzódva az ágytól kissé. Kicsit meleg lett a maszk mögött. Megköszörülöm a torkomat, és lassan a hajam ujjaimmal fésülve végig megigazítom, hogy lehiggadjak.
- Persze... - hangom kissé túl hangos és vékony, otromba és irritáló. - Én... szívesen, meg... - elhallgatok, hogy a habogásom megszüntessem. Előttem az ágyon a szürke szemek szórakozottan villannak. - Nekem most mennem kell... Ki.
Állok fel sietve, és a lehető legtöbb méltóságot összekaparva, igyekszek ráérősen kisietni a szobából. Kintről dőlök az ajtónak, mély levegőt véve, és a mellkasomra szorítva kezemet. Fáj. Miért? Hát persze, ő épp egy lázálomból ébredt. Megint csak félrebeszélt. Így van. Én meg túlreagáltam. Mit fog gondolni? Ijedt aggodalom lopja magát a szívembe. Mintha számítana! Rosi jelenik meg a folyosón, és engem meglátva kissé aggódva pillant végig rajtam, de gyorsít.
- Minden rendben, uram?
Kérdése annyira ártatlan, én pedig ráordítanék, hogy nem... Mély levegő! Biccentek csupán, és ellököm magam az ajtótól. Elfelejtettem Szürkét kihívni a szobából! Nem baj, nem lesz gond. Ajkamat rágcsálva, gondolataim közé veszve sétálok el az ajtótól. Legközelebb a karámok előtt ocsúdok fel, ahogy Kill szőrét simogatom. Meggyógyult a legutóbbi őrült támadástól, így türelmetlenül várja, hogy kimozdulhasson. Ez kell nekem. Gondolkodás nélkül fogom össze hajamat, és lóra pattanva úgy vágtatok ki a kapunk, hogy csak porcsíkot hagyok magam után. A menetszél legalább kipucolja a fejemet.
~*~
Későn érek vissza, már teljes sötétség uralkodik. Egyedül a hold világít be az ablakon, és a kertben lévő vöröslő szempárok. Az éjszaka őrei. Remélem, hogy a veteményest nem legelik le... Itt állok az Ajtó előtt, és nem merek benyitni. Nevetséges. Hiszen a láza valószínűleg lement, és már nem fog félrebeszélni.
Benyitok hát, és lobogó talárral lépek be a szobába. Az ágyon, de szigorúan Lukas lábánál egy nagy szürke bunda szuszog, de beléptemkor odaporoszkál hozzám boldogan. Örülök, hogy azért nem pártolt el teljesen. Holnap majd kiengedem. Tétován állok meg az ágy végében, a holdfényben fürdő arcot nézve. Hosszú haj legyezőként terül szét a párnán. Hangtalan lépek közelebb, és mint a gyerek, aki először lop a piacon, úgy nyúlok a tincsek felé. Puhák, simák, szinte a kezembe illenek. Kedvem lenne simogatni, ujjaim között morzsolgatva tekergetni...
Megrebbennek a szempillák, én pedig pillekönnyűen simítok végig a homlokán. Nincs hőemelkedés. Megigazítom a takarót, majd szusszanva állok meg a fejénél, lenézve rá. És amikor felnyílnak az ezüstszín szemek, nem tágulnak ki rémülten, hogy egy magamfajta fattyú, vagy kísértet áll felette. Sőt, megnyugszik, és visszaalszik. A kalapáló szívem hát megnyugszik. Talán ideje ennem valamit.
~*~
Mikor a hajnal első fényével átöltözök, megmosdok és új napra készen ülök Lukas szobájában az ablakpárkányra, nem értem magamat. Miért jövök mindig vissza ide? Egyik lábam lógatom a padló felé, hogy azt Szürke böködhesse orrával, másikat meg magamhoz ölelem, és a térdemre támasztom államat. Hajam a kivételesen teljesen lenge ruháimhoz passzolva terül szét mindenfelé. Kezemen kesztyű, nyakamban sál, arcomon maszk, aminek lecsatolható az álla, hogy ehessek, és ne kelljen elbújdokolni. Igyekeztem minden látható felületet elsatírozni magamon, eltüntetni vagy befedni.
- Jó reggelt, Luada. - szól egy rekedt, álmos hang, és a táj bámulásáról az ágy felé kapom tekintetem.
- Maradjunk az uram, vagy a herceg megszólításnál. - hangom összeszedett, és elég higgadt. Messze van tőlem, és már nem beteg, így nem érhet ma meglepetés. - Munkaadódként ragaszkodom hozzá. - teszem hozzá, hiszen ismerem Lukas nyakas természetét.
- De most nem vagy a munkaadóm. - arca nyílttá válik egy pillanatra. - Inkább az ápolóm talán.
Semmi bántó nincs szavai mögött, bár tudom, ez alatt azt mondja, hogy amíg ő lábadozik, bizony kissé bensőségesebb megszólítással kell együttélnem a részéről. De ha ilyen jól van, nem szorul rá a társaságomra. Apropó, Szürke megörülve az éber alaknak felmászik az ágyra, hogy szó szerint pofán nyalja. Egy csuklásnak tűnő hang mögé rejtem a feltörni vágyó szusszanásomat. Tetsző kép.
- Hogy... mered... Hogy mersz ilyen tiszteletlenül szólni az úrfihoz?
Kon áll az ajtóban, liluló fejjel, az ajtót markolva, talán hogy visszafogja magát. Sistergő tekintetére Lukast tűzi áldozatul, és a feldúltságban alig kap levegőt. Vagy valami mástól talán? Mióta állhat ott? Lukas újra arrogáns arcot vág, szítva a tüzet. Leszállok a párkányról, szótlanul várva, hogy beavatkozhassak, ám Kon csak kifordul a szobából.
- Tényleg nem bír engem. - jegyzi meg halkan a beteg. Nem válaszolok, úgy érzem felesleges.
- Nem vagyunk hozzászokva, hogy hozzád hasonló idegenek jönnek ide. Kon néha elég... anyás tud lenni. - kommentálom, majd csomót kötök a nyelvemre ezen a téren. Sokat köszönhetek mentoromnak ígyis. - Megyek, megkeresem. Felküldöm Rosit, hoz majd reggelit.
- Nem kell, lemegyek. - tápászkodik fel, még ha a farkas oly rafináltan is próbálja útját állni és megakadályozni.
- Akkor elkísérlek.
Hangom olyan végleges, mint az övé, ha épp elhatározza, hogy a dajkámat játssza. Elhúzza a száját, de végül feláll, és némi nyújtózás után elindul, állán simogatva a borostát. Szürke kioldalgott már a szobából, remélem, hogy az udvar felé. Pár lépéssel ugyan Lukas előtt, de majdhogynem mellette megyek amíg eléri a konyhát.
- ...És tegezte! - fojtott indulattól remegő hang, gazdája nem is kérdéses. - Nem tűröm tovább. Azt hiszi, csak mert annak a begyöpösödött királyi seggnyalónak a fattya, már mindent szabad neki. - Lukas megdermed két mozdulat között, de merev arcáról nem sok mindent tudok leolvasni.
- Kon, túlreagálod. Az Úr úgy tűnik kedveli, máskülönben a többi mellett lenne már. - csitítja Emily a feldúlt öreget.
- Túl sok fájdalmat okozott már annak a családja. Ha megbántja felséget bármilyen szóval, tettel, én magam döföm le. - sötét, és nem üres fenyegetés, meg kell kapaszkodnom. Kon nem ilyen! A kapaszkodóként használt kéz megmoccan tenyerem alatt, ijedten húzom vissza kesztyűs kezemet. A véletlen kihallgatás alatt olybá tűnik, egymás támaszaivá avanzsáltunk.
- Ugyan, apa! - kiált fel Ronie. - A fenség sosem...
- Ne merészeld folytatni. - fáradt hang, úgy tűnik sokat lejátszották már ezt. - Én csak nem bírnám végignézni, ha megint visszabújna a csigaházba. Aki ismeri, tudja, hogy az öccsének kellene itt lennie, és rettegnie az emberektől. - összeszorítom a fogamat. - Azt hiszi az a fráter olyan, mint ő. Hogy nem érti félre az ő naiv és észre sem vett mozdulatait. Az egy sátán, én mondom! Őfelsége belül olyan, akár egy aggastyán, túl sokat tud korához képest. De legbelül egy ifjoncot is lepipál! És az a kurafi meg mérgező leheletével öli meg a hófehér virágot orrunk előtt!
- Konrad, nem tudhatod, hogy őfelsége fejében olykor mi jár. Ismered, de telepata nem lehetsz! Honnan tudod, hogy ennyire ártatlan? - fonja keresztbe karjait Rosi.
- Onnan, hogy... - halk hangja, mégis...
- Pontosan, Konrad. Honnan is tudod?
Hangom megtévesztően bájos, udvarias, de mégis belül fortyogok. Sajnos a kezem ügyébe akadt Lukas-csuklót szorongatom dühömben. Mióta felségeznek a hátam mögött? Már ez felségárulás, és kötél jár érte! És mi közül hozzá, hogy életemben ez a maroknyi ember az össz, akikkel szóba álltam! Kon meg miért teregeti ki? Elárulva érzem magam. Ha átgondolnám, talán másképp látnám, de így...
-Fel... - magasba emelem államat, és a négy hang elfullad. - Úrfi!
-Látom, kevés a dolgotok. Nem baj. A kastély renoválása, és teljes kitakarítása remélem elég elfoglaltság lesz ma estére, hogy közben elgondolkodhassatok egyenként, hogy hol a helyetek. - hangom vészesen halk és szinte sistereg. - Csalódtam. Ha holnap bejárom a birtokot, és kivetnivalót találok, kénytelen leszek alkalmazni valakit, akinek lesz gyomra a hulláitok eltakarításához.
Sziszegek, és a maszktól torz hangom hátborzongatóvá teszi hangomat. A sápadt fehér arcok szinte hangtalanul és villámként tűnnek el a szemem elől. Túllőttem a célon, de ők is átlépték, amit nem lett volna szabad. Lefeszegetem ujjaim szegény Lukasról, és bár szédülök, hangtalan s határozott léptekkel megyek a kondérhoz. Teát töltök, kenyeret szelek. Mindezt haláli higgadtsággal. Csak időt kérek, hogy átgondoljam, és lehiggadjak. Honnan vették a bátorságot, hogy a nem létező szerelmi életemről beszéljenek! És sértegessék Kont! Kimért mozdulatokkal vágok paradicsomot, majd lecsatolva a maszk állát leülök, és békésnek tűnve enni kezdek. Nem érdekel, hogy az állatokat nem zártam vissza. Oldják meg!
|
| Lureka | 2013. 09. 10. 17:31:28 | #27278 |
Karakter: Lukas Frethigman
Megjegyzés: ~ Laumnak
Halk motoszkálás. Az ajtó nyílik. Valaki bejött? Vagy épp most távozott..?
-….de hajlandó vagyok elismerni, hogy talán tényleg hasznunkra van. És hajlandó vagyok szemmel tartani, amíg fel nem épül – morog valaki mellettem és kezem megrezzen a takaró alatt. Ez az öreg hangja. Valakihez beszél. Talán…
És igen. Már válaszol is. Két napja csak fekszem itt. Amikor felébredtem általában Rosi fogadt, vagy a vénember bámult rám az ajtó mellől. De a kisördögöt azóta nem láttam. Egyszer sem.
Tudom, hogy nem álom volt. Nem a vérveszteségem miatt képződött szülemény. Hozzáértem. Az arcához. Puha volt. Sima és hideg. De nem éreztem úgy, hogy undorodnom kellene. Sőt..
- De az vagy, Luada. – hallom az öreg meglepően gyengéd hangját. Mint egy apa… - Még ha nem is ismered el. Egy napon az az együgyű öcséd is meghal, és kell majd valaki a trónra. Neked ki mer majd ellentmondani? Jó király le...- hirtelen hall el a hang, és én kicsit bizonytalanul nyitom résnyire szemeim. Ott állnak. Az öreg félszegen átöleli a fiút, és hagyja.. Mit hagyja! Élvezi… fogamat összeszorítom egy pillanatra, bár arcom közömbös marad. Nem hittem volna, hogy egyszer olyasmire vágyom, amit az öreg csinál..
Végül kisétál a vénség. A kisördög még néz utána egy ideig, majd végre felém fordul. Újabb maszk. Nem látom az arcát, és azokat a szemeket. De tudom, hogy ott vannak. Csak elbújtak újra a nagyvilág elől..
Nem szól, csak mellém lép és a hűvös vékony ujjak homlokomra simulnak. Arcom nem rezzen, de magamban elmosolyodom a finom érintéstől. Ugyan ilyen volt..
- Fáj valahol? – kérdi komoly, nyomott hangon, amit a maszknak köszönhet, de nem zavar.
- Már nem. – válaszolom csendesen, mire aprót biccent, de mielőtt szólhatna, kintről halk sikkantás szűrődik be, majd az ajtó csapódik, és Rosi zagyválása tölti ki a folyosót. Remek..
Kedvetlenül nézem, ahogy a fiú az ajtóhoz sétál, majd résnyire nyitja, de mielőtt bármi mást tehetne egy szürke szőrös valami rohan be. Az a farkas..
Elhúzom a szám és úgy figyelem, ahogy finoman dögönyözi és simogatja, majd a dög hozzám indul és én bizonytalanul húzom el a kíváncsi nedves orrától a kezem. Kösz, de nem. Nekem az ilyen falra kell, nem pedig körülöttem lebzselve.
Persze ez a dögnek sem tetszik.. vagy pont igen, mert lábát felemelve spricceli le az ágyam alatti rész, amitől fintorognom kell. Rohadt dög.. most szagolhatom egész éjjel a bűzöd.
Mérgesen nézek a szürke dögre, ahogy mint aki jól végezte dolgát elsétál az ágyam végéhez és a kandalló előtt a szőnyegen fekszik el. Nagyon fasza.. Remélem nem akarják itt tartani egész éjszaka, mert én nem értékelem a nyelvlógató bolhás szőrősöket..
Kintről halk kuncogás folyik be, de nem zavartatom magam. Voltam már ennél megalázóbb helyzetben is. Most inkább az érdekel eltüntetik-e a dögöt.
- Tetszel neki. – szólal meg újra a kisördög, hogy megtörje a csendet. Remek..
- Sejtettem. – morgom, és kelletlenül próbálok feljebb ülni. Sebem ég, de nem foglalkozom vele. Muszáj felülnöm, és megmozdulnom, mert már unom ezt az egyhelyben fekvést.
- Ne kelj még fel. Ha felnyílik a sebed, egy testőrrel foglak ágyban tartatni. – szól rám a fiú, de nem foglakozok vele. Hangja érzéketlen, pedig.. eddig sosem foglalkozott különösebben az állapotommal. Vagy csak nem tűnt fel?
- Nem vagyok az a pihengetős fajta. – válaszolom kedvetlenül, és hagyom, hogy megigazítsa mögöttem a párnát, majd egy sóhajjal dőlök neki. Végre. Ülhetek.
Tálca kerül a kezembe, majd a fiú mellém, és békésen figyeli, ahogy eltűntetem az utolsó morzsát is. Egyébként is sokat bírok enni, de ilyenkor még többet. Kell az energia, hogy felépüljek.
- Köszönöm, hogy megint megmentettél. – mondja csendesen, és elveszi a kezemből a tálcát, üresen.
- Ez a dolgom. – válaszolom kedvetlenül, hiszen – bár magam sem tudom miért, jól esik – de felesleges a köszönet. Azért vagyok itt, hogy megvédjem az életét.
- Akkor is kevesen vannak, akik megvédenének. Egy életre elég pénz ellenében sem. – mondja, és mintha más lenne a hangja. De mielőt ezen elgondolkozhatnék egy kis üvegcsét nyújt nekem. - Ezt idd meg.
- Mi van benne? – kérdem bizalmatlanul, beleszagolva a kicsit sárgás löttybe.
- Gyógyszer.
- Itt volt az orvos? – vonom fel a szemöldököm, de a hallgatásából már is tudom, mi a válasz. Nem. Ez az ő kotyvaléka. Fasza.. Lehet most fog megölni, mert hozzá értem?
- Kicsit aludni fogsz tőle, de segít a vérveszteséget gyorsabban pótolni. – válaszolja végül, és elhúzom a szám. Csodás. Remélem igaza van és nem keverte össze valami mással.
Rosszkedvűen fekszem végül vissza, a párnát magam alá húzva, majd a maszkot figyelve húzom le az egészet egyszerre. Kicsit kesernyés, gyógyfüves íz. Brhh.. mindig is utáltam az ilyesmit.
- Akkor jó éjt, Herceg. – mondom végül és lehunyom szemeim.
- Csak aludj. – hallom még a hangját, majd lépteit. Gondolom ő is elmegy lepihenni. Kár, hogy nem marad itt és alszik velem..
~~~***~~~
Acél csattan. Hangos kiáltás. Vér folyik a kezemre.
Megremegve nézek fel. Az egész mező, tele van halottakkal. Az élők nem is figyelnek rájuk. Csak rohannak előre. Kivont karddal. Ordítva. A halálba.
Kiáltani próbálok, de képtelen vagyok rá. Nem jön ki hang a torkomon. Mindenhol vér.. élettelen szemek.
- Lukas! – csattan valakinek a hangja, de.. nem tudom ki az. Megfordulok. Arcok. Elmosódott fekete arcok, de egyet sem ismerek fel a csata hevében. Valaki felém fut, dárdával a kezében. Későn mozdulok. Kirántom a kardom de.. késő. A dárda fájdalmasan fúródik testembe..
Valami hideg ér a karomhoz…
Lihegve ragadom meg támadóm karját, és egy mozdulattal teperem le magam alá. Egyik kezét ágyamra nyomva, másik kezem alkarja, pedig nyakának feszül, hogy bármelyik pillanatban megfojthassam ha kell. Nem tudom hol van a késem. De most már mindegy.
Nagyokat pislogva nézek le gyilkosomra. Fejem kába, testem izzadt, és még a rémálom hatása alatt vagyok.
Hosszú szőke tincsek, törékeny test. Értetlenül nézek le, főleg a maszkra, majd lassan kitisztul minden.
A kisördög? Mit keres még itt?
Felengedve veszem el karom a nyakától és támaszkodom meg mellette. Hallom a pihegését, de nem tettem benne kárt. Csak a frászt hozhattam rá.
- Sajnálom.. – mondom halkan, az álarcot nézve, de nem tudok semmit kiolvasni belőle. Mint mindig. Pedig.. olyan kifejező szemei vannak. Miért rejti el?
Tincsei kócosan terülnek el alattam, és csak az a vékony ing van rajta. Kis keze macsom alatt, megfeszülve. Ó istenem.. Pár napja átkeféltem egy éjszakát. Most mégis kész lennék egy újabbra…
- Semmi gond.. – hallom meg végül az ő fátyolos hangját, de most nem tudja elrejteni a bizonytalanságát.
Lassan engedem el a karját, kissé vonakodva és mellette megtámaszkodva hagyom, hogy felüljön lassan. Arcom egy szintbe kerül a maszkkal, és ha nem lenne.. én most..
Higgadtságot erőltetek magamra, és közömbösen figyelem, ahogy szép lassan kikászálódik az ágyamból. A fekete testre simuló nadrág semmit sem bíz a képzeletemre. Mindene jól látszik benne.. minden.
Végül nyögve fordulok én is vissza és az ágytámlának dőlve ülök fel. Vérem forr és testem lángol. Lázam lehet, azért jöttek elő újra ezek a képek.
- Azt hittem már rég elment – mondom halkan, szemeimet lehunyva, hogy kicsit lenyugtassam zakatoló szívem. A francba..
- Elaludtam – hangzik a nyomott válasz és kérdőn nézek fel, de csak a hátával találkozom, ahogy igazgatja ruháját. Majd hosszú pillanatok múlva újra felém fordul, rendezett szoborként. - Rémálom? – kérdi halkan a fiú és felnézek a maszkra, majd aprót bólintok. Minden komoly csata beleég az emlékezetünkbe. Ez foglalkozási ártalom.
Kis kezek mozdulnak és egy hideg ronggyal törli meg égő arcom, de én csak őt figyelem. A mozdulatait, a precizitását, a maszkot. Minek van még mindig itt? Tényleg csak elaludt volna?
Végül leül mellém és megmossa a rongyot a hideg vizes tálban. Egy szürke árny mozdul mellette és pár pillanat múlva szőrős fejét nyomja kettőnk közé. Ch.. rohadt dög..
- Nem festesz valami jól – szól újra halkan a fiú, farkasa fejét simogatva és én csak nézem az állatot és a puha ujjakat, amik eltűnnek a sötét bundában, majd újra elő bukkannak.
- Egy ilyen álom után senki sem festene jól - válaszolom csendesen, mire az álarc felnéz rám. talán kérdő a tekintete.. vagy csak én képzelem a testébe a kíváncsiságot? – Csaták és háborúk emlékei.. – mondom halkan és bizonytalanul nyúlok a szőrös jószághoz, majd nyakán kezdem el cirógatni finoman a szőrt, épp hogy ujjam begyeivel, mintha félnék, hogy összetöröm. – Nem irtózom a vérontástól. De az ilyesmi az acél idegeket, és a félőrült gyilkolókat is megviseli – folytatom, magam sem tudom miért. Tudom, hogy arcom érzelemmentes, ahogy a hangom is. Mintha csak az időről, vagy valaki egészen másról beszélnék. Akihez semmi közöm. – Amikor az egész mezőt hullák terítik be. Mindenhol élettelen szempár néz rád.. – hangom egészen elhalkul, majd ahogy a bundás közelebb fészkeli magát és kezem alá bújik összevonom a szemöldököm, mintha a hideg csapott volna meg. – Kellemetlen. – teszem hozzá, majd egy sóhajjal fújom ki a levegőt, és cirógatom meg a dög fülét, amitől élvezettel kezd el bújni és feljebb evickélni. – De már megszoktuk. Egy katonát mindenki oda küldi, ahol szar neki. Elvileg lovagoknak és árvák megmentőjének képeznek ki minket. De a valóságban..
- Csupán gyilkosok – fejezi be helyettem a mondatot, pár pillanatos csend után a gyermeki hang és felnézek. Pontosan. Olyanok akik nem rettennek meg semmitől és senki sem sajnálja őket, mert a nemzetért haltak meg. Pedig lehet saját előjárójuk vágta le a fejüket, engedetlenségük miatt.
Fáradtan dőlök hátra, majd újra a maszkra nézek. Még mindig engem bámul. Csak tudnám miért. Szívem szerint levenném róla. De azt hiszem akkor az életemmel fizetnék érte. Pedig.. szívesen megnézném most azokat az íriszeket, hogy lássam mire gondol.. mit érez… ki is ő valójában.. De azt hiszem, erre még várnom kell.. nagyon sokat.
- Köszönöm – szólok végül csendesen, és látom, hogy megmozdul a nyakán egy ín, ami halvány alig látható félmosolyt csal az arcomra. Megleptem..
- Mit? – kérdezi fojtottan, de hallom a kíváncsiságot.
- Hogy ápol.. – válaszolom nyugodtan. – Kevesen tennék meg ezt értem. Pontosabban a családomon kívül… - hangom elhalkul, ahogy a minden csicsát mellőző álarcot figyelem. – Senki. - fejezem be végül és kezemet lassan bizonytalanul csúsztatom feljebb, hogy elérjem az ő simogató ujjait. A vékony ujjak azonnal megkövülnek és kis teste megrezzen ahogy hozzá érek. Gyengéden fogom markomba ujjait és simítom meg őket hálásan. Puha, vékony, tökéletes ujjpercek.. Pont ahogy emlékeztem. – Köszönöm, Luada… - mondom halkan szinte suttogva a szavakat.
|
|
