|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Onichi | 2012. 08. 23. 21:25:21 | #23078 |
 Karakter: Joshua Ward
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Joshua:
Már hamar kinyilnak a szemeim, amint a nap meleg sugarai elkezdik cirógatni bőrömet. Szerencsére én mindig könnyen ébredek, nem úgy, mint egyesek. Mosolyogva fordulok oldalamra, hogy szemügyre vehessen szunyókáló tükörképemet. Még van két perce aludni, addig én sem fogom fölébreszteni. Olyan meghitt, ahogy csendben szuszog. Mindig ő volt a jobb alvó kettőnk közül. Az emberek azt hiszik nem lehet megkülönböztetni minket, hiszen ikrek vagyunk, de ez egyáltalán nem igaz. A természetünk annyira eltérő. Persze vannak közös dolgaink, hiszen együtt nőttünk föl, de ha az ember beszélget velünk, megismer minket, rájön, hogy ez a két tojás mégsem annyira egyforma, mint hitte. Ez ebben a szép. Persze ha azt szeretnénk, akkor nehéz minket megkülönböztetni, de én sosem voltam az ilyen játékok híve. Illetve igen, de akkor még nagyon picik voltunk. Azóta nem szeretnék Jossyra hasonlítani. Nem szeretném, ha összekavarnának minket, és tudom, hogy ő sem.
Lassan, gyengéden kezdem cirógatni az arcát. Igazán nem lehet egy szava sem, mert az utolsó pillanatig hagytam aludni. Mindig ez van. Csak erre ébred föl, minden más apró zaj, ha ő alszik. Ha nem lennék itt, már minden reggel elkésett volna. Egész napokat tudna átaludni a lustája.
- Jó reggelt Jossy... - mosolyogva köszöntöm amint fölnyílnak szemei. Kába, de boldog mosolyt kapok viszonzásul. Ha én keltem sosem nyűgös. Olyankor szinte olyan, mintha örülne neki, hogy felkelhet. Persze ez csak a látszat.
- Neked is jó regget - felhagyok cirógatásával, és inkább felülök. Tele vagyok energiával. Kár hogy ezekből nem tudom most egy keveset átadni Jossynak.
- Szeretnél most először te zuhanyozni? - kérdem kíváncsian, de szokás szerint előre enged. Mostanában mindig ezt csinálja szerintem azért, hogy ennyivel is többet aludhasson. A kis cseles... de ha egyszer rajta akpom, akkor majd megjárja. Vidáman libbenek be a fürdőbe, gyors zuhany, majd törülközőmmel derekamon lépek vissza a szobába.
- Kész vagyok! - jelentem lelkesen, majd a szekrénybe bújok, hogy találjak magunknak tiszta, vasalt egyenruhát. Nem is olyan egszerű feladat ám ez. Gyors, rohanó léptek, majd az ajtó csapódása. Aggódva hajolok ki a szekrényből, kezemben két egyenruhával. Az egyiet az ágyra terítem, a másikat elkezdem fölvenni, miközben tanácstalanul pislogok a fürdő ajtajára. Mostanában mindig oda rohan reggelente, és nem akarja, hogy lássam. Lehet hogy valami komoly betegség jele? Kezdek tényleg aggódni érte. Ha még három napnál tovább tart, akkor el kell rángatnom egy orvoshoz. Nincs mese.
- Jossy? Lent megvárlak, jó? - aggódva tapasztom fülem az ajtóra, de csak a víz csobogását hallom. Hát jó. Innen úgysem tehetek érte semmit. Inkább előkészítem a reggelijét is, hogy ne késsünk el a suliból. Ha rajta múlik, akkor bizony nagy esélyünk van rá.
A suli felé menet nem sokat beszélünk. Azt hittem miatta lesz késésveszélyes a nap, de amikor a park emllett sétálunk el, muszáj megállnom. Nagyons szép virágok nyíltak ki a hétvégén! Muszáj lerajzolni őket. Én ha Jossy nem rángatna tovább, akkor ezt most tenném meg. Így viszont marad a komoly elhatározás, hogy itt hazafelé mindenképpen megállunk.
A suliba érve azonban nem bírok magammal, és előveszek egy papírt. Emlékezetből próbálom rá fölvázolni a növényeket. Olyan gyönyörűek voltak, ezt még Jossynak is el kell ismernie. Látom ahogy engem figyel, de nem nagyon zavar. Gyakran csinálja. Lehet hogy azt képzeli, valami tükör vagyok, és így próbálja beállítani a haját.
Amint belép a tanár, elteszem a rajzot, és teljes erővel a jegyzetelésre koncentrálok. Legalább egyikünknek kell erre figyelnie, és ez sosem lesz Jossy. Kíváncsi lennék mihez kezdene nélkülem. Mindig a jegyzeteimből tanul, mindig a segítségemmel. Mi így teszünk ki egy teljes embert.
Felé pislantva látom, hogy megint csak engem bámul, azzal a szokásos arcával, a mivel szokot. Ilyenkor pont úgy néz ki, mint egy bamba aranyhal. Olyan sokszor megígértem már neki, hogy megörökítem, de eddig még nem sikerült. Az én kérésemre sosem tudja ezt az arcot vágni... zsigerből jön.
- Jossy! Inkább figyelj oda egy kicsit, úgy kevesebbet kell majd otthon tanulnunk - finoman meg is lököm lábammal a pad alatt, mire elvigyorodik, de azért a tanár felé fordul. Bár azt hiszem ez nem fog túl sokáig tartani. Való igaz, hogy nem a legérdekesebb az anyag, és az irodalom sosem volt Jossy kedvence, de én sem szeretem. Neki viszont nagyon szeretek segíteni. Ő mindig vigyáz rám, így ennyit megtehetek érte. Meg kell tennem érte.
Mikor végre kimegy a tanár, újra vázlataimat húzom magam elé, és ismét firkálgatásba kezdek. Szinte sosem mászkálok el a szünetekben sem. Jossy nélkül nem szeretek a folyosókon lenni, mert... mert olyan furcsán néznek rám. Mindig félek, főleg a felsőbbévesektől. Nem tudom mi a bajuk velem, de szinte érzem ahogy berántanak egy kihalt folyosóra, ahol utána mindenféle borzalmat át kell élnem. Viszont ha Jossy velem van, akkor sosem történik ilyen. Nem magasabb nálam, csak egy kicsivel izmosabb, de... de itt a jellemen van a hangsúly. Én sokkal érzékenyebb vagyok, aki mindig csak gondot okoz. Mintha azért kaptam volna egy ikertestvért, hogy legyen aki vigyáz rám. Egy testőr, aki mindig velem van, úgy néz ki mint én, és teljesen megért engem.
- Jossy? - rajzomból fel sem pillantva hívom föl figyelmét, hátha megint elbambult valamerre. Halk hümmögéssel jelzi, hogy már teljesen rám koncentrál. - Ma is lesz edzésed ugye?
- Igen, rögtön órák után. Megvársz, ugye? - bólintok, és egy pillanatra rámosolyogok, majd vissza a papírhoz.
- Persze, mikor mentem utoljára nélküled haza? De aztán ne nagyon fáradj ki, mert este tanulnunk kell a matek felmérőre - hallom fájdalmas nyögését, mire kuncognom kell. Vicces, hogy mennyire nem szereti a "tanulni" szót. Tudom hogy sokkal szívesebben lustálkodna vagy focizna, de vannak kötelességeink, amiknek eleget kell tenni. Ő is tudja, hogy nem szerezhet rossz jegyeket, hiszen akkor eltiltják a sporttól. Ezt nem konckáztatná.
- Nem tűnik túl izgalmas programnak - meg sem lep az a fájdalmas fintor, ami arcán terül el, mikor rá pillantok. Talán egyszer majd meg is sajnálom.
- Majd én izgalmassá teszem - ránevetek, mire végre ő is elmosolyodik. Sokkal jobban szeretem ezt az arcát. Válaszolna valamit, de a belépő tanár miatt már nincs rá lehetősége. Inkább csak váltunk egy utolsó mosolyt, majd visszatérek jegyzeteimhez. Nos, akkor kezdjük...
oOoOo
A lelátón ülve, ölemben üres lapokkal, hunyorogva figyelem a pályát. Leszívesebben vad integetésbe kezdenék, mikor észreveszem Jossyt, de visszafogom magam. Tudom, hogy nem szabad elvonnom a figyelmét. Nem szeretném, ha miattam kapna ki az edzőtől, vagy a csapattársaktól. Inkább csak elbűvölve figyelem ahogy nekikezdenek. Mindig csodáltam őket, hiszen gyorsak, ügyesek és sportosak. Én sosem tudtam ilyen gyorsan futni. Már attól is kimerülök, ha Jossy végigkerget a házon. Valahogy nekem a rajztábla, vagy a festőállvány előtti üldögélés jutott. De nem bánom. Már egészen rég óta rájöttünk, hogy neki teljesen más dolgok mennek, mint nekem, de ez így van rendjén. Elfogadtuk, és tökéletesen kiegészítjük egymást. Én vagyok az ő ügyetlen kis árnyéka. Egyszer megpróbált focizni velem még kisebb korunkban, aminek az lett a következménye, hogy elestem a labdán, lehorzsoltam a térdeimet, és sírva kuksoltam a földön, míg Jossy ölelgetéssel meg nem nyugtatott. Azóta nem igazán erőltetjük ezt a dolgot.
- Öhm... Joshua? - összerezzenve kapom föl fejem, de a mellettem álló egyáltalán nem az, akire számítottam volna. Nem egy felsőbb éves srác, aki a piszkálásom miatt érkezett, sőt... még csak nem is srác. Katie az, az egyik osztálytársunk. Zavartan gyűrögeti ruháját miközben leül mellém.
- Katie? Te... te hogy kerülsz ide? Illetve... örülök, hogy itt vagy - gyors mosolyt varázsolok arcomra, hogy kicsit őt is megnyugtassam. Elég rettegősnek tűnik. Ha jól emlékszem korábban sosem eszéltünk, mindig csak olyan kedvesen mosolygott rám. Talán egyszer próbáltam hozzászólni, de az sem végződött jól. Szegényke magára öntötte az innivalóját.
- Joshua, én nem szeretnélek zavarni, csak... - leteszem magam mellé a papírokat, és felé fordulok ültömben. Olyan piros szegény... talán rosszul érzi magát, és segítséget szeretne? Dehát nem kell olyan sokat sétálni az orvosiig.
- Egyáltalán nem zavarsz. Öhm... örülök egy kis társaságnak - igazából most szívesebben nézném Jossyt, de nem szeretnék udvariatlan lenni. Láthatólag kicsit bátrabb lesz kedvességemtől.
- Ennek... örülök. Rég szeretnék már beszélni veled, de szinte sosem vagy egyedül, és így nehéz - zavartan vakarom meg fejem, közben elmosolyodok.
- Igen, tudom. Mindig Jossyval vagyok, de attól nyugodtan odajöhetnél. Tőle nem kell félni.
- Nem is azért, csak... csak amiről én akarok beszélni, az olyan... olyan személyes... - döbbenten pislogva figyelem ahogy összeszedi bátorságát. Lassan kezdek rájönni, hogy mit is szeretne.
Ó te jó ég...
oOoOo
- Jossy? - fejemet combján pihentetem, miközben mind a ketten a matek könyvünket bújjuk. Még nem meséltem neki arról, hogy Katie mit mondott ott a lelátón. Azt látta, hogy beszélgettünk, de hárítottam. Utálok hazudni neki, olyan, mintha egy halatmas sziklát akasztanának a szívemre, de nem volt bátorságom elmondnai neki. Még a végén meghallja valaki. Meghát, amennyire félt engem, nem tudom hogyan reagált volna a dologra. Itthon talán a nyugodt körülmények miatt jobban fogja viselni. Nem akarom, hogy miattam legyen morci.
- Mondd csak - szinte örömmel teszi le a matek könyvet, mert amíg beszélünk, addig sem kell ezzel foglalkoznia. Tudom hogy fáradt, de a nehezén már túlvagyunk. Elmagyaráztam neki mindent, már egész jól meg tudja oldani a példákat, már csak a könyvben lévő pár fogalmat kell megtanulnia, és minden jól fog menni holnap.
- Szerinted... szerinted hogy állna nekem egy barátnő? - tudom, hogy nem illik így fogalmazni, de értelmesebben most nem ment. Én is leteszem könyvem, és a plafon tanulmányozásába meredek.
- Egy barátnő?! - döbbenten kezd fészkelődni, érzem, hisz rajta pihen fejem, és nem sokkal később már arca is megjelenik, ahogy fölém hajol. Értetlenül pislog rám, én pedig vörösödök, mint homár a forró vízben. - Honnan jött ez most?
- Hát... tudod... ugye mondtam, hogy beszélgettünk Katievel délután, és... és igazából nem mondtam igazat. Ne haragudj... - bocsánatkérően pislogok saját szemeim tökéletes másába. Csak az övében jelenleg a teljes döbbenet csücsül.
- Szóval járni szeretne veled? - látok arcán átsuhanni valamit, ami... ami nem tűnik túl bíztatónak. Aggódva ülök föl, és bámulok rá. - Hát ez remek hír. Gratulálok hozzá... - Pár pillanat az egész, és már mosolyog is, de tekintetét nem tudja elrejteni. Igazból nem örül neki. Talán valami baja van Katievel? Nem szeretném, ha mérges lenne rám...
- Jossy... - motyogom halkan, de mosolyogva teszi ujját a számra, hogy elhallgattasson.
- Nem kell magyarázkodnod, ez teljesen természetes. Igazán rádfér már egy... barátnő - szemei továbbra sem mosolyognak úgy mint szája. Miért nem mond nekem igazat? Borzasztó rosszul esik... ő nem szokott ilyet csinálni. Elszomorodva, kászálódok föl mellőle.
- Ma én fürdök előbb, jó? - mire magamra csukom az ajtót már szipogok. Nem zárom be, hiszen sosem szoktam. Miért lenne okom titkolózni előtte? Mindent látott már belőlem, hiszen együtt nőttünk föl, és tudom, hogy nem nyitna be csak úgy. Ő olyan sosem tenne. Mindigis tiszteletben tatotta a dolgaimat.
Még a gyors zuhany sem segít. Maximum annyit, hogy a víz elhogymja szipogásom hangját, és nem látszanak tőle a könnyeim. Én nem akartam rosszat. Én tényleg nem. még csak nem is az én ötletem volt. Persze jó lenne végre megtudni, hogy milyen egy barátnő, és Katie is nagyon aranyos meg kedves, de... de én úgy szerettem volna, ha ennek Jossy is örül. Nekem még ez sem sikerül. Miért kell még ebben is ügyetlennek lennem? Tényleg csak jót akartam.
Elzárom a vizet, derekamra tekerek egy törülközőt, majd kilépek a zuhanyfülkéből. Illetve lépnék. Nem is igazán tudom miben, de megakad lábam, és mire föleszmélek, már sikkantva zuhanok a padlóra. Próbálnék megkapaszkodni valamiben, de annak is csak az a vége, hogy leverek a polcról pár dolgot, amik csörömpölve hullanak mellém.
- Josh! - kiáltás, ajtókattanás, majd ölelő karok. Könnyezve, szipogva bújok ikremhez. - Mi történt? Hogyan sikerült elesned? Beütötted valamidet? Hol fáj? - záporoznak a kérdések, de én csak még jobban bújok hozzá. Mindig ő aggódik értem a legjobban. Mindig ő vigyáz rám, és ha bajom esik, akkor is mindig ő van ott először. Térdem kellemetlenül lüktet, ahogy felhúzom lábaimat, de nem teszem szóvá. Így is eléggé ideges miattam.
- Na haragudj... - szipogom mellkasába, miközben ő még nedves hátamat simogatja. Szeretem mikor átölel. Mindig biztonságban érzem magam tőle. - Nem akartam, hogy haragudj rám... ha... ha téged zavar, akkor nem lesz barátnőm... nem szeretnék neked gondot okozni. Mindig csak vigyáznod kell rám... még most is, mert ügyetlen vagyok. Ne haragudj Jossy... Ne haragudj...
|
| timcsiikee | 2012. 05. 27. 14:46:02 | #21188 |
 Karakter: Joseph Ward
Megjegyzés: ~ Onimnak
Joseph:
Mint minden alkalommal, korán ér a hajnal, de ami a meglepő, hogy van, aki hamarabb kelt, mint én. Kicsi Josh… Még talán nem is zavarna, hogy ha nem simítgatná az arcomat. Nem lesz ez így jó… ha így folytatja, egyre gyengébb lesz az önuralmam, és akkor…
- Jó reggelt Jossy… - mondja bájos mosollyal, és nem tudok ellenállni, csak nagy nehezen annak, hogy viszonzott mosoly helyett megcsókoljam.
- Neked is jó reggelt – válaszolok halkan, haloványan beleremegek érintésébe, biztos vagyok benne, hogy ez keltett fel. Mindig ezt csinálja, ha azt hiszi, hogy el fogok aludni.
- Szeretnél most először te zuhanyozni? – kérdezi halkan, s a takaró alatt hasamnak feszülő vágyamra gondolok. Talán nem kéne, hogy meglássa… Sőt…
- Nem, menj csak nyugodtan. – boldogan pattan ki az ágyból, majd be is siet a zuhanyzóba. Hahh…
Nagyot sóhajtva ülök fel az ágyon, orrnyergemet gyűrögetve. Nem tudom, meddig bírom még. Minden reggel vele ébredek, minden este vele fekszem, és szinte minden percemet vele töltöm. Nem is tudnám magam elképzelni nélküle, kis ideig sem, mégis… olyan távol van tőlem, amit el sem lehet képzelni. Mintha egy mennyei világképbe öntenénk bele a pokol keserű ízét. Mintha díszes csomagolásban kátrány lenne. Legszívesebben minden egyes porcikáját birtokolnám, amit csak lehet, de… nem tehetem meg. Az emberek, az osztály számára még így is furcsa, hogy mennyire jóban vagyunk egymással, és hogy ennyire szeretjük egymást… ha tudnák, hogy én máshogy is érzek… és ami a legfontosabb, hogy vajon Joshua mit gondolna rólam? Nem hagyhatom, hogy egy ilyen dolog miatt elszakadjon tőlem. Félek, hogy elveszíteném.
- Kész vagyok! – libben ki egy szál törülközőben, én pedig nagyot nyelve figyelem, ahogy gurulnak hófehér bőrén a vízcseppek, és a szekrény ajtaját tárja ki az egyenruhát keresve.
Némán kipattanok az ágyból, majd gyorsan berohanok, hogy ne vegyen észre, csak a fürdő ajtaja csapódik hangosan, és pedig a hideg, lakkozott fának támasztva hátamat zihálok kikerekedett szemekkel. Közel volt, nagyon is.
- Jossy? – hallom értetlen kis hangját, és magam előtt látom meglepett arcát. Elég gyakran csinálom ezt, főleg ha Ő megy hamarabb zuhanyozni reggel. – Lent megvárlak jó? – szól be az ajtón, majd hallom távolodó lépteit, lefelé a lépcsőn. remek, így biztos nem fog semmit hallani.
Belépek a zuhanyfülkébe, útközben szétszórom pizsimet, majd a fülke ajtaját magamra húzva nyitom meg a meleg vizet. Csak egy féle módon tüntethetem el ezt… lassan lesimítom kezemet, másik tenyeremmel a csempének támaszkodom, és lassan lehunyom a szemem, nagyon könnyű magam elé képzelni Őt… Mmm…
~*~
Gyors reggeli után irány a suli, és persze egész úton mehet az, ami minden reggel. Amikor elhaladunk a park mellett, úgy kell utánam húzni ikremet, hogy ne álljon le rajzolni, vagy beszélgetünk a suliba menet, olykor csak csendben haladunk egymás mellett. Nagyritkán, ha tudjuk, hogy engem fognak feleltetni valamiből, akkor még ilyenkor kikérdez. De szerencsére, ma ilyenre nem kell számítanom.
Az iskolaudvaron figyelek minden mozzanatra, főleg ahogy öcsémet méregetik. Féltékenység? Talán… de eddig mindig megvédeni kellett másoktól, ami egyre ritkább mióta kiállok érte. Ezért is lettem valamivel erősebb, hogy megvédhessem őt mindentől.
A teremben leülve látom, hogy szinte azonnal előveszi a kis füzetét, vagy lapjait, és máris rajzolni kezd, én pedig mellette ülve, halovány mosollyal figyelem a körvonalakat. Ezt láttuk most reggel a parkban is.
|
| timcsiikee | 2011. 04. 18. 20:21:21 | #13042 |
Karakter: Joseph Ward
Megjegyzés: ~ lady lawnak
Joseph:
Csak arcát figyelem ábrándozva, miközben magyaráz. Csak azért jegyzek meg pár dolgot tanulékony meséjéből, mert az ő hangja az ami rögződik fejemben. Mindenem… szó szerint mindenem kötődik hozzá, s ha már valójában nem lehet velem, legalább a plátói imádatom legyen teljes. Addig míg ki nem bírom, az utolsó cseppig, míg vissza nem tudom fogni magam. Óvni akarom és védeni hogy mellette lehessek amíg csak lehet.
Egy idő után akadozni kezd magyarázása, felülök az ágyon, ujjaim hajába bújnak, mire feleszmél.
- Hé. Min gondolkozol annyira?
- Én csak… Arra gondoltam, hogy talán... – valahogy félénkebben tűnik, mint szokott pedig velem szemben mindig bátrabb és őszinte.
- Mire?
- Hogy be szeretnék lépni a foci csapatba... első döbbenetemben még levegőt sem tudok venni, fejem kissé megkavarodik, majd próbálok értelmes szavakat formálni.
- Mi-miért? – azt hiszem az értelmes része még nem megy tökéletesen.
- Mert érdekel, és gondoltam kipróbálhatnám... – vajon… a mai nap történtekért csinálja? Nem akarom összetörni. Én nem. Viszont azt sem akarom, hogy baja essen. Majd vigyázok rá, talán jobb is, hogy erre gondolt és nem másra, mert így legalább teljesen szemmel tarthatom és óvhatom minden pillanatban, mert mellettem lesz. Talán pár, vagy talán mér az első edzés után rájön, hogy nem az ő világa lesz a sport, de persze ezt magának kell megtudnia, hagyom hogy maga döntse el.
- Ha komolyan szeretnéd megbeszélhetem a többiekkel – megborzolom finoman a puha tincseket, lelkes csillanás jelenik meg szemében, majd elégedett sóhajjal elnyúlva az ágyon, tovább kezdi magyarázni az anyagot. Lágy hangjára bármikor könnyedén el tudnék aludni.
~*~
A fiúk már a negyedik kört tudják le, mikor Josh a második felénél jár. Én persze mellette futok szinte helyben, és szelíd mosollyal figyelem. Nem hagyom magára egy percre sem még most a bemelegítéskor sem.
- Még meggondolhatod magad – láthatatlan mosollyal ejtem ki a szavakat, viszont mosolyom erőteljesen jelenik meg a válaszra.
- Kih... zárt – milyen lelkes. Tudni szeretném, hogy pontosan mi is hajtja. Beállítjuk a kapuba, rúgásokkal sorozzuk meg közelről és távolról is, aggódva figyelem, de szerencsére semmi baja. Egy idő után rossz érzésem támad, mintha vihar előtti csend lenne, s végül ezt kettősen is megmutatkozik.
Josh leül a padra, néha felé nézek, de ugyan úgy nekem is edzenem kell, de a következő pillanatban mikor újra felé nézem, látom azokat a barmokat és felé sietek.
- Megint egyedül gyakoroltok? Az edző úgysem lesz még pár napig, a csaját dugja valahol Hawaiion, mit szólnátok egy játékhoz.
Elé állok de hiába próbálja visszafogni a kezem, az akaratlanul lendülne meg.
- Húzzatok innen ti gerinctelen al...
- Vállaljuk. – félbeszakítva válaszol, csak elkerekedett szemekkel sandítok felé.
- De Josh, nem em... – hiába próbálkozom, újra félbeszakít.
- Vállaljuk. – hangja komor és határozott. Ha ezt szeretné… érte megteszem.
- Te Josh, értékeljük a bátorságodat, de mindjárt esni fog az eső!
- Hehe, szerintem ez gyors menet lesz.
Lehullnak az első esőcseppek, elkezdjük a meccset szinte hivatalos keretek között. Persze azonnal vezetünk, nem is lehetne más az eredmény akkor is ha csak egy cselről van szó, de hiába készültem fel a múltkoriból tanulva szabálytalanságukra, váratlanul ér egy „támadás” és a földre zuhanok egy pontos rúgástól. Egy ismerős nyekkenés üti meg a fülem, fejemet felemelve látom ahogy egyik társam közelítene Josh felé, de ahogy a huligánok kezdik lassan körbevenni, elszakad bennem az acélcérna.
Minden fájdalmam elfeledve a múltba süllyed, felpattanok a földről, rohanok felé.
- Hagyjátok békén – ordítom szinte rekedtesen, majd odaérve egyesével kapom el őket. Kit egy ütéssel rendezek le gyomorszájon, kit fejen. A fő marha nyakánál húzom meg pólóját úgy, hogy csak reccsen, öklöm lendül, de még nem ütöm meg.
- Mikor… fogjátok fel, hogy hagyjatok minket békén? – lihegem kisebb hörgéssel, szeme határozott mintha a halállal nézne fapofén farkasszemet. Szinte így is van.
- Ugyan… nem értem mi bajod. Az öcsid egyszer sem mondta még nekünk, hogy bármi ellenére lenne – szemeim kitágulnak, még levegő, majd ütésen sorozatával látom el ocsmány arcát.
Dühös könnyeim az esővel keverednek arcomon.
Leterítem a földre, úgy folytatom tovább, a sokadik ütés után elindul orrából is a vér.
- Ne! Jossy – szinte a távolból hallatszik a sikoly, az esőcseppek függönyén keresztül, majd megérzem a reszkető karokat felkaromba kapaszkodni, és megállok minden mozdulatban.
- Kérlek… kérlek hagyd abba – hallom hangján hogy sír, lenyugszom nagy nehezen, leszállok a melákról és őt karolom inkább.
Lüktet az öklöm, de nem érdekel… nem érdekel semmi, amíg ő velem van.
- Nem akarom hogy bajba kerülj miatta… miattam.
- Josh – egyik tenyeremet arcára simítom, nem látom könnyeit arcán a hideg eső cseppjei folynak végig. – Megegyeztünk nem? Nem fogod magadat hibáztatni.
- De… én mondtam, hogy vállaljuk a meccset… pedig focizni sem tudok. Miattam bántanak. Én… én csak nem akarom, hogy bajba ess. – arcán vizes pólóba fúrja, csak még szorosabban ölelem meg. Most már érzem a forró könnyeket, bele is borzongok, ahogy kiráz a hideg. Meg fogunk fázni.
- Gyere, menjünk be – nem mond semmit nem is bólint, csak követ, ahogy vezetem. Az öltözőben mér a többiek rég bent vannak, és ahogy látom már át is öltöztek, a gyorsabbak már mennek is, végül magunkra maradunk. Senki nem szól semmit, csak elköszönünk egymástól.
Elé guggolok, térdére támaszkodva és felnézek rá megvárom míg ő is arcomra néz.
- Fáj valahol? – kérdezem halkan, mire egyik keze a nedves pólóra simul hasán.
- Itt… egy kicsit. De már nem vészes – műmosolyt villant felém. Oh, kicsi Josh… elfelejtetted, hogy nekem nem tudsz jól hazudni? Mellé ülök, hasára simítom tenyeremet, és óvatosan simítom. Csak most látom igazán, mennyire rátapad ez a ruha, ami teljesen átázott testén… ahogy az enyémen is. De sokkal izgatóbb látvány az, ahogyan őt figyelem. Szívem zakatolni kezd zihálva.
Talán… egy picit bűnözhetek. Felsimítom hasán egy kicsit a pólót, amilyen nedves csak felgörgetem, majd előre hajolva egy puszit kap hasára, meg is rándul a meglepettségben. Végre egy őszintébb édes mosolyt kapok cserébe.
- Máris jobb – mindig… mindig ilyen szép, mosolygó szemekkel nézz rám Josh, és soha ne hagyj el… mert én sem foglak.
Magamhoz ölelem, szinte szorítom meglepetten nyekken egyet, de úgy szorongatom, hogy megmoccanni is alig tud.
- Jossy… nem kapok… levegőt – kuncogásom visszafogva eresztem el.
- Öltözzünk át, és menjünk haza – javaslom mosolyogva, majd elfordulva tőle gyorsan vedlek át rendes ruházatomba ügyelve arra, hogy véletlenül se pillantsak felé.
~*~
Nem… egyáltalán nem kellemes náthásnak lenni, 38 fokos lázzal. Egyetlen reményem és vigaszom, hogy nem vagyok egyedül. Már javában elkezdődött az iskola, a nap besüt az ablakon vígan, mintha a pár nappal ezelőtti vihar nem is létezett volna.
Még alszik.
Kezemet oldalt fekve arcom alá siklatom, és lágy mosollyal figyelem. Olyan ártatlan és angyali arcú, nem csoda hogy egy könnyű célpont. De én… nem fogom hagyni, hogy bárki akár csak egy ujjal is hozzáérhessen. Jobb leszek mint az őrangyala. Sokkal jobb, és igazi.
Hirtelen köhögés roham tör rám, bármennyire próbálom magam visszafogni csak nem marad abba, végül mikor szempillái megremegnek tudom, hogy eddig tartott a pihenés, pedig nem szándékosan költöttem fel.
- Sajnálom – köh, végre utolsó – felkeltettelek? – óvatosan megrázza fejecskéjét, arca a láztól piroslik.
- Már nagyjából felvoltam. – bármit is kérdeznék tőle, biztos vagyok benne, hogy nem tudna bántót mondani. Ő ahhoz túl ártatlan.
- Lázad van? Hagy nézzem – közelebb hajolok, döbörgő szívemet csitítva hajolok közelebb, kezem nyakára mag tarkójára simul, homlokunk összeér, és lehunyom a szemem pár hosszú pillanatra. – Nagyon forró vagy, mindjárt hozok valamit – már épp kelnék fel az ágyból, mikor kezem után kap, és visszatart.
- Ne… ne hagyj itt… - nagy, csillogó szemei ellenállhatatlanok számomra, főleg szavai. – Te jobb vagy nekem, mint bármelyik gyógyszer – ha nem tudnám, hogy valójában hogyan is gondolja, erősebben lobbanna fel vágyam mint most, viszont a remény akaratlanul is felüti fejét bennem. Nem… el kell terelnem a figyelmem. De így nem fog menni.
Visszafekszem mellé, mosolyogva ölelem magamhoz oldalt fekve, miközben úgy bújik mint kiscica a radiátorhoz télen. Hátát simogatom, hátha újra álomba tudom ringatni.
Ajkam homlokára simulva hint rá apró csókot, perzsel a forró bőr, de nem számít. Csak féltem… még a széltől is óvnám. Talán így is van. Viszont ha ez így megy tovább, nem fogom tudni kontrollálni a cselekedeteimet.
A gyógyszer sem segít józanságomban, csak még jobban kábít, és lassan viszi le a lázamat.
Újra elaludt volna? Remek, hagy pihenjen. Nekem is ezt kéne tennem, de mellette szinte lehetetlen. Hátrébb csúszom pár centit, hogy jól láthassam arcát, vele egy vonalban fekszem, karja nem ereszt. Olyan puha és illatos, és halványan mosolyog álmában. Nagyon kimerült lehet.
Nyelek egyet, ahogy halkan súgja nevemet ajkai résnyire nyitva maradnak, arca teljesen el van lágyulva, angyali szép. Újabb félhangos nyelés.
Nem… nem fogom kibírni.
Csak egy kicsit… csak egy apró mozzanatot had engedjek meg magamnak. Ha alszik, talán nem is fog tudni róla, nem fog emlékezni főleg, ha nem lesz mire emlékezni. Lassan csúszom közelebb hangtalanuk, minden egyes milliméter leküzdésével erősebben, gyorsabban kezd verni a szívem, míg nem közvetlen arcához nem érek. Forróság önt el, vággyal teli sóvárgát, melyet ebbe az apró mozzanatba sűrítek, hogy csillapítsam saját testemet. Remélem sikerül. Csak egy kicsit.
Mérhetetlenül lágyan simítom ajkaimat övére, s egy pillanatig tartó apró kis csókot lopok forró szájéról.
|
| timcsiikee | 2010. 12. 09. 15:33:05 | #9706 |
Karakter: Joseph Ward
Megjegyzés: ~ lady lawnak
Joseph:
Az óra lassan folyik, többet figyelek oldalra, mint a tanárra, s rejtve figyelem Josht, ahogy jegyzetel, és a táblára mered csillogó szemekkel. Talán… nem is csoda, hogy nem vagyok jó az olyan tantárgyakból, ahol gondolkodni kell. Mert sosem figyelek oda mindenre, és csak őt figyelem. Ilyenkor megtehetem, sőt szinte bármikor megtehetem, de nem tudok soha betelni vele. Ha nem érinthetem úgy, ahogyan akarom, legalább nézhessem akkor, amikor csak akarom.
Kicsengő után jön a szünet, ami szinte megváltás, ha azt nézem, hogy nincs bent tanár. Mivel lemaradtam a jegyzetelésben elkérem öcsimtől a füzetet, nem szeretnék egyetlen otthon töltött pillanatot sem arra pazarolni, hogy átmásolom a füzetet. Hacsak nem közben ott van mellettem.
Kivesz egy könyvet a táskájából, még fél füllel hallom, hogy elviszi a könyvtárba, csak bólintok, és jegyzetelek tovább. Ez most… miért van így? És miért pont így? Na mindegy, majd otthon megkérem, hogy magyarázza el. Gyorsan leírom a maradékot, Walter még leszólít valamiért, és beszélni kezdünk, egy pillanatra el is feledkezem arról, hogy öcsim a könyvtárba ment még a szünet elején, és még nincs itt.
- Várj, mindjárt jövök – állítom meg a mesélésben, felállok a padomból, majd kirobogok a teremből, és nem messze a folyosó végén meg is pillantom… Ott van, és nem egyedül… ráadásul… Az a rohadék, hozzá mert érni.
Gyors léptekkel érek oda gyorsan, felmorranva adom tudtukra jelenlétemet, és végre mindegyik bumburnyák felém fordul.
- Engedjétek el! – nehezen tartom vissza magam, hogy ne támadjam le azonnal, de én soha nem kezdeményezek verekedést. Egyetlen kivétellel. Ha bántani merik az én Joshuamat.
- Különben mi lesz? – vakkant felém a fő muki, felvillannak dühösen szemeim, s csak öklömet halkan ropogtatni kezdem. Válaszként elvigyorodik, majd majdnem egyszerre támadnak be, de rajtam nem fognak ki. Dühös vagyok… zabos, mert hozzá, mert nyúlni, ráadásul majdnem meg is… ha belegondolok, csak még jobban felmegy bennem a pumpa.
Az utolsót is leverem, persze nem hagyok olyan sebeket, amik 2-3 nap múlva ne gyógyulnának be, nem hiányzik az intő, se semmi. Csak önvédelem volt, amúgy is.
testvérem felé kapom tekintetem, aki a falnál kuporog összegörnyedve azonnal hozzá sietek, mindent magam mögött hagyva. Mikor észreveszi, hogy felé megyek, hirtelen ugrik fel, szemei könnyesek, sőt még arca is, azonnal karjaimba reppen, én pedig szorosan ölelem át. Nyugodj meg, már itt vagyok… soha nem hagyom, hogy bárki bántson… Soha…
- Úgy sajnálom... Jossy – még mindig szipog, hiába nyugtatom. Nem szeretem sírni látni, és gyűlölöm azokat, akik ezt előhozzák belőle. Miért nem lehet egy ilyen édes teremtést mosolyogni hagyni? Miért?
Ujjamat lassan álla alá simítom, felterelem magamhoz arcát, vágyakozva nézek szemeibe, persze csak ennyit teszek, nem többet. Megvédem, megnyugtatom, és nem hagyom magára.
- Nem a te hibád – mondom halkan, lágy mosolyt kényszerítek ajkaimra, vállánál karolom át, és visszamegyünk a terembe.
~*~
A következő szünetben elkísérem a könyvtárig, hogy visszaadhassa a könyvet, szúrós tekintettel pillantok az összegyepált alakokra, akik a fal mentén támaszkodva figyelik minden mozzanatunkat.
A könyvtár ajtajában megvárom, az énektanárnő a könyvtáros az iskolában, és míg Joshua visszarakja helyére a könyvet, addig beszélek pár szót vele.
- Még mindig jársz edzésekre? – kérdi kedvesen, én pedig vállamat az ajtófélfának támasztva mosolyodom el.
- Igen, ma is lesz délután egy edzés.
- Ma délután edzés lesz Jossy? Nem is mondtad – bukkan ki buksijaz egyik polc mögül, én pedig zavartan kezdem vakargatni a tarkómat.
- I-igen, bocsi… az előző szünetben szólt Walter nekem is.
- Megnézhetlek majd? – mosolyodik el, ahogy utána én is. Na ez már sokkal jobban áll neki, mint a könnyes szemek.
- Persze – bólintok rá, mosolykája kiszélesedik, majd ekkor pont megszólal a csengő is, és rögtön meglepetté válik arckifejezése.
- Máris csengettek? Sietnünk kell – gyorsan el is rohan mellettem, szinte süvít.
- Josh, várj! – sarkon fordulok és szaladnék utána, de a kedves hang megállít.
- Joseph… - megtorpanok, és vállam felett pillantok vissza. – Látom nagyon szereted – mosolyog kedvesen, oldalasan fordulok meg, fejemet teljesen visszairányítom a hölgy felé.
- Persze, hisz a testvérem – válaszolok mosolyogva, majd egy utolsó intéssel eredek öcsém után. Pedig ha tudná…
~*~
A délutáni edzés a szabadban van, hisz jó az idő, és mivel az edzőnek mégis dolga akadt, csak játszunk egymással. Szabad pillanataimban Josht nézem, mintha ellenőrizném, valójában csak a látványára vágyom. Nincs egyedül a padok környékén, jó pár lány veszi körül, de ő rájuk sem hederítve rajzolgat, és néha fel-felnéz ránk a füzetből. Rámosolygok, de inteni már nem merek, mert szerintem a sok lány is rögtön azt hinné, hogy nekik integetek, és tudom, hogy annak nem lenne jó vége. Nem mintha érdekelném őket de… mindegy is.
Walter a hátamra csap, mikor megtörlöm homlokomat, komoran nézek rá, igaz nem fájt az ütése, de amikor meglátom, hogy meredten pillant előre, követem tekintetének vonalát. Fenébe… mit akarnak már megint.
- Nocsak… egyedül játszogattok fiúk? Mi lenne, ha kiállnátok ellenünk? – félszeg mosollyal, szinte csak vicsorítok válaszként, gúnyos grimasszal pillantok végig rajtuk. Milyen tohonya mindegyik.
- Felőlem… úgyis mi nyerünk. – Fociban nem vernek le, sokszor még a saját csapattársaim sem.
- Majd meglátjuk, kisköcsög – heh… látom még mindig nagy a szája, pedig az első szünetben milyen szépen laposra vertem.
Az egyik kispados srác lesz a bíró, egymással szemben állunk 4-4-en, én és a fő bumburnyák pedig közvetlenül a labda előtt. Hosszú pillanatig játsszuk a farkasszempillantásokat, majd amikor megszólal a síp, a másodperc törtrésze alatt kapom el a labdát lábai elől, és gyorsan haladok is vele tovább, könnyedén cselezem ki talpnyalóit, majd egy csinos gólt rúgva szerzem meg rögtön a vezetést.
Egy pacsit lenyomok Walterral, öcsim felé kacsintok bíztatóan, aki elmosolyodik. Figyeltem ám szemem sarkából, mennyire feszült, remélem, nem aggódik túlságosan, hisz nem kell.
Következő menet, egy újabb szép gól, igaz észrevették magukat, és sokkal jobban védekeznek. Óvatosan kell rohangálni, hisz aszfalton vagyunk, a cipőm sem csúszik mindig úgy, ahogyan szeretném.
A harmadik indításnál látszik, hogy egyre keményebben próbálkoznak, már meg is tudják szerezni a labdát és vigyorogva rohanna vele a kapuhoz, de utána iramodok, egy könnyed csellel kihappolom lába elől a lasztit, és sietek vele az ellen kapu felé. Már át is rohanok a középvonalon, hallom fél füllel, ahogyan a lányok hajráznak, majd a következő pillanatban a semmiből bukkan elő egy láb, már nincs idő visszahúzni magam akaratlanul is elbukom benne, majd jó nagyot tanyálok, és csúszok, görgök párat az aszfalton, az első, ami megüti a fülem az a sikoltás, majd édes ikrem hangja.
- Jossy! – lelki szemeimmel is látom, oda sem kell néznem, hogy tudjam, épp felém rohan… Fenébe… elfelejtettem, hogy az ilyen faszfej alakok előszeretettel tisztességtelenek. – Jossy! Jól vagy? – rögtön felém guggol, hátamra gördülök, és fájdalmas fintorral szisszenek fel.
- Persze, semmi baj – végignéz rajtam, szemeiben a mérhetetlen aggódás csillan, majd enyhe félelem, a lábamat és karjaim figyelve.
- Te vérzel! Gyorsan, menjünk be az orvosiba, gyere, segítek – istenem annyira édes… Vajon meddig fogom bírni visszafogni magam?
Habár tudnék magam is menni, hagyom, hogy segítsen elbicegni. A kuncogásokat eleresztem fülem mellett, csak azzal törődök, hogy most büntetlenül érinthetem az én édes öcsimet.
Mikor leérünk a gyengélkedőre a védőnő épp akkor kulcsolja az ajtót, és bosszúsan sóhajtva dobbant egyet.
- Ej fiúk, mindig az utolsó pillanatban kell jönnötök – habár kelletlenül, mégis kedvesen, de kinyitja az ajtót, órájára néz, majd engem még végig tüzetesen. – Ahogy látom nem komoly, csak pár horzsolás. Ki kell tisztítani, és leragasztani estig. Meg tudod csinálni? – mosolyog Joshra, de úgy meglepődni, hogy szólni is elfelejt, így átveszem tőle a szót, fáradt mosollyal.
- Persze, menjen csak, a kulcsokat pedig leadjuk a portán.
- Rendben, akkor sziasztok. – Kitipeg, és behajtja maga után az ajtót, így magunkra maradunk.
- Akkor… lássuk – felülök a gyengélkedő asztalra, ő pedig velem szemben csücsül egy kisszéken. testem mellett megtámaszkodva figyelem halvány mosollyal, majd lomház mutatok a vitrin felé.
- Nézd! Minden itt van – a mutatott irányba kapja fejét, és izgatott kis mosollyal veszi elő az eszközöket.
Olykor halkan felszisszenek a fertőtlenítő csípésére, ilyenkor még óvatosabban kezd törölgetni a vattával, majd a megtisztított sebet leragasztja.
Elkomorulok, amikor egy néma könnycseppet látok végiggurulni arcán, előre hajolok, ujjaimat hajába fúrom.
- Josh… mi a baj? – nem rejti el tovább, halkan szipog egyet, majd alkaromon leragasztja az utolsó sebet is.
- Sajnálom… Minden az én hibám… Ha meg tudnám védeni magam. – Istenem… megszakad a szívem. Kezem lesimul arcára, felemelem, hogy jobban láthassam, de kissé megbánom, meg fájdalom nyilall mellkasomba.
- Ne hibáztasd magad… kérlek… - hüvelykujjammal törölgetem le arcáról a könnyeket, keserű mosollyal figyelem, ahogy kinyitja könnyes szemecskéit. – Azért vagyok, hogy megvédjelek… Most én voltam figyelmetlen, nem a te hibád. – Arcát tenyerembe dörgöli, sóváran sóhajtok egyet, halkan, reszketeg hangon. Annyira… vágyom rá, de nem tehetek ennél többet. Ha mindent elmondanék, félek, hogy elveszíteném, és azt nem élném túl.
- Jossy – nyöszörgi halkan, próbál mosolyogni, de még mindig a szomorúság uralkodik arcán, hirtelen felpattan a székről, hozzám hajol, én pedig készséggel ölelem át. Sokáig szorítom és hosszan, nem akarom elereszteni, de nem tarthat sokáig, ideje visszaadnunk a kulcsokat. Elhajolok tőle, ő is lazít karjai szorításán, vállaira teszem kezeimet.
- Megígéred, hogy nem magadat fogod okolni? Kérlek… A kedvemért… - kérem halkan, letörölgeti az utolsó könnyeket szipogva, és bólogat – Rendben. – mosolyom kiszélesedik, szerencsére most nem láthatja szemeimben a sóvár fájdalmat. – Akkor most siessünk haza, még szeretném, ha kémiából korrepetálnál.
- Már megint? – élénkül fel, szívem megdobban, és máris jobb kedvre derít az, hogy lassan visszaölti szokásos formáját. Annyira szeretem.
|
| timcsiikee | 2010. 10. 17. 17:58:29 | #8682 |
Karakter: Joseph Ward
Megjegyzés: ~ lady lawnak
Joseph:
Mint minden alkalommal, korán ér a hajnal, de ami a meglepő, hogy van, aki hamarabb kelt, mint én. Kicsi Josh… Még talán nem is zavarna, hogy ha nem simítgatná az arcomat. Nem lesz ez így jó… ha így folytatja, egyre gyengébb lesz az önuralmam, és akkor…
- Jó reggelt Jossy… - mondja bájos mosollyal, és nem tudok ellenállni, csak nagy nehezen annak, hogy viszonzott mosoly helyett megcsókoljam.
- Neked is jó reggelt – válaszolok halkan, haloványan beleremegek érintésébe, biztos vagyok benne, hogy ez keltett fel. Mindig ezt csinálja, ha azt hiszi, hogy el fogok aludni.
- Szeretnél most először te zuhanyozni? – kérdezi halkan, s a takaró alatt hasamnak feszülő vágyamra gondolok. Talán nem kéne, hogy meglássa… Sőt…
- Nem, menj csak nyugodtan. – boldogan pattan ki az ágyból, majd be is siet a zuhanyzóba. Hahh…
Nagyot sóhajtva ülök fel az ágyon, orrnyergemet gyűrögetve. Nem tudom, meddig bírom még. Minden reggel vele ébredek, minden este vele fekszem, és szinte minden percemet vele töltöm. Nem is tudnám magam elképzelni nélküle, kis ideig sem, mégis… olyan távol van tőlem, amit el sem lehet képzelni. Mintha egy mennyei világképbe öntenénk bele a pokol keserű ízét. Mintha díszes csomagolásban kátrány lenne. Legszívesebben minden egyes porcikáját birtokolnám, amit csak lehet, de… nem tehetem meg. Az emberek, az osztály számára még így is furcsa, hogy mennyire jóban vagyunk egymással, és hogy ennyire szeretjük egymást… ha tudnák, hogy én máshogy is érzek… és ami a legfontosabb, hogy vajon Joshua mit gondolna rólam? Nem hagyhatom, hogy egy ilyen dolog miatt elszakadjon tőlem. Félek, hogy elveszíteném.
- Kész vagyok! – libben ki egy szál törülközőben, én pedig nagyot nyelve figyelem, ahogy gurulnak hófehér bőrén a vízcseppek, és a szekrény ajtaját tárja ki az egyenruhát keresve.
Némán kipattanok az ágyból, majd gyorsan berohanok, hogy ne vegyen észre, csak a fürdő ajtaja csapódik hangosan, és pedig a hideg, lakkozott fának támasztva hátamat zihálok kikerekedett szemekkel. Közel volt, nagyon is.
- Jossy? – hallom értetlen kis hangját, és magam előtt látom meglepett arcát. Elég gyakran csinálom ezt, főleg ha Ő megy hamarabb zuhanyozni reggel. – Lent megvárlak jó? – szól be az ajtón, majd hallom távolodó lépteit, lefelé a lépcsőn. remek, így biztos nem fog semmit hallani.
Belépek a zuhanyfülkébe, útközben szétszórom pizsimet, majd a fülke ajtaját magamra húzva nyitom meg a meleg vizet. Csak egy féle módon tüntethetem el ezt… lassan lesimítom kezemet, másik tenyeremmel a csempének támaszkodom, és lassan lehunyom a szemem, nagyon könnyű magam elé képzelni Őt… Mmm…
~*~
Gyors reggeli után irány a suli, és persze egész úton mehet az, ami minden reggel. Amikor elhaladunk a park mellett, úgy kell utánam húzni ikremet, hogy ne álljon le rajzolni, vagy beszélgetünk a suliba menet, olykor csak csendben haladunk egymás mellett. Nagyritkán, ha tudjuk, hogy engem fognak feleltetni valamiből, akkor még ilyenkor kikérdez. De szerencsére, ma ilyenre nem kell számítanom.
Az iskolaudvaron figyelek minden mozzanatra, főleg ahogy öcsémet méregetik. Féltékenység? Talán… de eddig mindig megvédeni kellett másoktól, ami egyre ritkább mióta kiállok érte. Ezért is lettem valamivel erősebb, hogy megvédhessem őt mindentől.
A teremben leülve látom, hogy szinte azonnal előveszi a kis füzetét, vagy lapjait, és máris rajzolni kezd, én pedig mellette ülve, halovány mosollyal figyelem a körvonalakat. Ezt láttuk most reggel a parkban is.
|
|
