|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| ef-chan | 2014. 05. 18. 00:33:34 | #29948 |
 Karakter: Langgeng Cahyo
Megjegyzés: (Jasonnek)
Az egész helyzet annyira abszurd, hogy az már szinte burleszkbe illő. Itt állok, előttem az a férfi mosolyog kényszeredetten, akinek köszönhetően tiszta "szexi" lett a képem, a lánya, aki miatt beverték a pofám - és aki jó, ha óvodás -, ráadásul a lábamba kapaszkodva sivítja, hogy homokos vagyok - még ha nem is abban az értelemben érti -, miközben az én kezemben sütis doboz, az övében pedig egy plüsspanda. Ha egy filmben látnám, felmordulnék, hogy ez mekkora faszság már, ilyen a valóságban nincs, és íme, itt állok, és lemeredve körülbelül csak nullával vagyok képes osztani. Ja, még arra se, mivel az nem értelmezhető művelet, és ezért futok neki gondolatban újra és újra... Az egész pillanat megfagyni látszik. Pedig elszaladnék, menekülnék ebből a helyzetből messze!
A torokköszörülés azonban olyan, mint a gongütés a varázsnál, megtöri a másodpercet, s a magából kifordult idő ismét megindul, hogy a "film" haladjon tovább. Leguggol, és máris üzletelni kezd a kislányával.
- Lena, kincsem, engedd el a bácsit - halkan, egészen parányi mértékben felhorkanok. Bácsi? Én?! Ez még túlzásnak is vicces. Mégis belenyugszom, hiszen egy ilyen kis pöttömnek akár bácsi is lehetek, még akkor is, ha kiver a gondolattól is a víz.
Hogy a következő pillanatban magamban picit felkuncogjak, ahogy édes hangján a kislány kioktatja az apját: - Bocsánatot kérsz tőle? Tudod, hogy nem szabad verekedni, még te mondtad nekem! - az arcát ugyan nem látom a kis huncutnak, hiszen még mindig a lábamon "lóg", de el tudom képzelni, és a kép óhatatlanul felderít. Míg fel nem zendül megint az ő hangja.
- Igen, bocsánatot kérek tőle.
Kis pajzsom máris besöpör a lakásba, és ahogy kettesben maradok a férfivel, a gyomromba megint visszaköltözik a kellemetlen gombóc. Lassan áll fel, a hajába túrva, kissé számomra gondolkodó benyomást keltve, pedig jó eséllyel ez is csak egy megszokás, semmi több. Aztán ahogy kiegyenesedik, felém nyújtja a kezét.
- Jason Logan Miller vagyok - mutatkozik be. Hirtelenjében nem tudom, mit kellene lépnem, csak figyelem a kezét, bámulok rá, mint valami hihetetlen jelenségre, de aztán felötlenek bennem Anne nővér szavai. Anne nővér volt a közvetlen tanárunk, aki egyebek mellett illemre is tanított. Márpedig nem egyszer a fejembe verte többek között azt is, hogy a köszönés minden formáját, akármilyen is a viszonyom akárkivel, el kell fogadni. Nem süllyedhetek olyan szintre, amikor annyira bunkóvá válok, hogy nem teszem meg. S ha más nem is, a nővér sűrűn meglendülő pálcája élesen az elmémbe verte ezt az alapvető szabályt. Hát elfogadom a kinyújtott kezet, és a sajátom rákulcsolva rázom meg picit, ahogy azt illik.
- Langgeng Cahyo - felelem. Anne nővér most felsóhajtana, hogy reménytelen vagyok, de tudom, magában azért büszke lenne rám, még ha nem is tettem a bemutatkozásomhoz felesleges kötelező sallangot, mint például egy "örvendek". Hiszen most, hogy nincs rajtam figyelő tekintete, végre először hagytam, hogy a tanítása meg is látszódjon rajtam. Épp csak a saját kedvem ölöm le, mert Anne nővérrel együtt az is eszembe jut, hogy az árvaház most már nem az otthonom. Kitettek még onnan is...
A kínos csend mondhatni rosszkor jön, nem rángat ki a kesernyés gondolatok közül, és külön rosszul esik, hogy végigméri az arcom. Mert úgy érzem, minden kiült rá, még ha nem is ismer annyira, hogy megértse. Mert a szégyenérzetemhez az bőven elég, hogy én tudom, hogy látszik, és ő most tüzetesen megvizsgálhatja töviről hegyire. S innentől kezdve a gesztusa is inkább tűnik alamizsnának, amely még inkább felbosszant, s amelynek köszönhetően még inkább magamba zárkózom. Mégis belépek a lakásba. Szánalmas vagyok, mert megtehetném, hogy keresek valami kifogást, de nem, nem vagyok rá képes, szükségem van a társaságra, mégha csak ilyen jutott, akkor is. Olyan kibaszottul egyedül érzem magam!...
Belépve végigsiklatom a tekintetem a lakáson. Annyira életteli. Bezzeg az enyém. Minden dobozokban. Nem mintha zsúfoltság lenne, egy nagyobb dobozom van a szobrászcuccaimnak és egy kicsi az egyéb ingóságaimnak. Az a nyomorult két doboz vagyok én, míg itt mindenhol van valami apróság, ami emlékezteti valamire az itt lakókat.
Végül a konyhában kötök ki, mire újra megszólal: - Először is tényleg szeretnék bocsánatot kérni. Csak elég rossz... Szóval elég rossz napom volt akkor, és ez a környék időszakos békés életet élt, féltem, hogy esetleg...
- Semmi gond. Megértem - legyintek, mielőtt olyasmivel folytatná, ami még inkább fájna. Már így is jól bemutatkozott, nincs szükségem a fizikai pofon után lelkiekre is. Főleg nem akkor, mikor azon a téren még sérülékenyebb vagyok, egy legyengült roncs. - De legközelebb, ha lehet, inkább ordibáljon, ne üssön - fűzök hozzá valami gyenge szellemességfélét.
- De én tényleg sajnálom - pillantása meglep. Úgy néz, mint egy nagy kuvasz, miután jól megharapott, hogy de ő nem úgy gondolta, csak játszott. Fura érzés kerít hatalmába, és egyszeriben tényleg kevésbé tudok rá csak haragudni. - A kislányom reggel mindent elmagyarázott és... - mesélné, de ismét félbeszakítom. Mert nincs erre szükség.
- Tényleg nincs semmi gond!
Úgy tűnik, most már végre felfogta és elfogadta, hogy nem kell a süketelés. Talán azért is, mert ő is megérezte azt a fajta változást, amit én sem értek. Mert ha a kis affér nem lett volna, és most találkoznánk először, kifejezetten rokonszenvesnek találnám különös érzelemárnyalatokkal átitatott, kék szemét, tiszta vonásait és a még tisztább, mégis valami okból megkapó arckifejezését.
- Rendben - bólint. - Teát vagy valami mást? Egy kis süteményt?
Megrázom a fejem. Hülye, a sütit én hoztam köszöntésképp, nem? Másikkal traktálnál komolyan? Érdekes egy fazon. Mindenesetre lassan, hogy ha nem szeretné, hogy lehorgonyozzak, azt valamiképp a tudtomra adhassa, az egyik bárszékre telepszem. Menők ezek a magasított székek.
Ő viszont kissé értetlen, csak nézem enyhén felhúzott szemöldökkel jelezve értetlenségem, hogyan pakolja elém a fél konyhát. Ha háromszor ekkora lennék, se tudnék ennyit enni, arról nem beszélve, hogy már megmondtam, hogy nem kérek semmit. Nem szeretem, ha valaki erőszakos...
(Vagy csak nem tudom kezelni, ha valaki kedves...)
Aztán valami egészen más vonja magára a figyelmem. Az pedig a kezében levő gyógyszeresdoboz. Kisebbségérzetem egész eltörpül, ahogy méricsgélni kezd mindenfélét. Mert hé, ha én szánalomra méltó vagyok, akkor ennyi gyógyszerrel már ő is annak számít. Komfortérzetem így még inkább megnő.
- És mikor költözött ide? - pillant rám fél szemmel. A magázódás zavar, nem mintha egyébként hű de bőbeszédűnek mutatkoznék, de ez még inkább visszafojt bennem mindent.
- Nemrég - felelem hát tömören.
- És honnan jött? Melyik városból?
Kérdések, mindig csak kérdések! Tudom, hogy ez a normális, mégis pont ez az a része az életemnek, amiről nem akarok beszélni: - Erre nem szeretnék válaszolni - teszem is egyértelművé érzelmeim. Aztán némiképp rosszul leszek attól, mennyi gyógyszert töm magába milyen egyszerű természetességgel. Ez a mennyiség már önmagában méreg. Mi rághat belülről egy ilyen egészségesnek tűnő embert, hogy ennyi méreg az, ami ellensúlyozza valamennyire? Rákérdezni viszont nem fogok. Ez olyan dolog lehet, amiről meg ő nem szeretne beszélni. Legalábbis én a helyében nem akarnék. És én még csak indiszkrét sem vagyok.
- És hogy tetszik a környék? Véleményem szerint elég csendes, a néha felbukkanó bandák ellenére is. Végül is Bronxban élünk... - cseverészik tovább.
- Tipikus lakótelepi hely játszótérrel és téveszmés apukákkal - válok ironikussá. Nem ő tehet róla, nem is a környék, egyszerűen csak keserűnek érzem magam, és ettől minden undorít itt. - Nem lett a szívem csücske, de jelenleg nincs jobb hely, ahová költözhetnék.
Arra vártam, hogy azért ez már némi ellenszenvet fog kiváltani belőle, szinte vártam, hogy gúnyosan elmosolyodva juthassak arra a következtetésre, ő is épp olyan, mint a többi állítólagos felnőtt, de semmi ilyesmit nem tudok kiolvasni a szeméből, amely továbbra is egyre csak fürkész, s amelynek pillantásától még inkább kényelmetlenül érzem magam.
- Ha jól láttam, szobrászkodsz - kezdi a támadást más oldalról. Nincs értelme letagadnom, bólintok. - És mióta? Mi vezetett ehhez?
Nagy bennem a kényszer, hogy ordítva vágjam a fejéhez, hogy mindig is kislányokat akartam megrontani ilyen módon, csak ez az egy dolog motivált egész idő alatt, de lenyelem az ingert. Helyette csak felsóhajtok, hogy valamelyest lenyugodjak, és a dobozt, amelyet eddig szorongattam, végre a pultra teszem. Aztán kimért szavakkal fejtem ki a véleményem.
- Nézze, Mr. Miller. Nem akarok udvariatlan lenni vagy ilyesmi, de tegnap tisztán a tudtomra adta a véleményét velem kapcsolatban, és nekem az pont elég volt. Nem szeretem az alakoskodást.
Egy darabig úgy érzem, megfogtam. Szeme elkerekedik, de aztán elneveti magát, amely letöri magabiztosságom szarvát. Egyáltalán nem értem, mi olyan kibaszottul vicces.
- Szólíts csak Jazznek - vigyorog még mindig, elérve, hogy haragosan összébb vonjam a szemöldököm. - Egyáltalán nem vagy udvariatlan, és az nem a véleményem volt, hanem félreértettem valamit. Szeretném még megélni azt a napot, amikor megérted végre, milyen az, ha egy apa idegen kézben látja a gyermekét - mondandója végére mosolya elkomorul, és biztos vagyok benne, hogy ennek köze van a sok gyógyszerhez. Mégsem tudok együttérezni. Mindenkinek megvan a saját baja, és mindenki képes azt kivetíteni másra. S ha már ő megtette, hát megteszem én is a magam módján.
- Jazz, előbb csókolnálak meg, mintsem hogy ilyesmit megtudjak. És ne értsd félre, nem hoznak lázba a pasik. De sosem leszek apa. Sosem leszek ennyire üresen csengő három betű. Az egész szó egy kibaszott nagy képmutatás, ahogy a szeretet és az ehhez hasonló marhaságok is.
Felhúz, ahogy hirtelen mindentudónak hiszi magát, és úgy vizsgál tovább.
- Nem, Cahyo, az apa szó nem üres és nem képmutató, csak vannak, akik nem érdemesek arra, hogy viseljék. De ők nem is azok.
- Nem tudok erről semmit - állok fel fagyosan. - Csak azt tudom, hogy engem ez mind nem érdekel. Ahogy senki más sem érdekel - s ahogy én sem érdeklek senkit, fűzöm hozzá magamban összepréselt ajkakkal, aztán csak megfordulok, hogy elmenjek. Felesleges itt jópofizni, hallgatnom kellett volna magamra, és leszarni a szomszédokat, meg hogy illik-e bemutatkozni vagy sem.
- Várj már, nem kell úgy felkapni a vizet - szól utánam, de nem foglalkozom vele, csak határozott léptekkel haladok az ajtó felé. Nincs olyan messze, hamar elérem, egészen hamar ott leszek, és elmenekülhetek ebből az egész nyomorék szituációból.
Legalábbis azt hittem, mert hirtelen toppan elém a kislány, nagy szemekkel bámulva fel rám. Olyan érzésem támad, mintha mindent tudna és értene, ahogy megfogja a kezem: - Homokos bácsi, legyél velem is, nézzük tovább a Cápamesét!
Egy picit megrándul a szemöldököm. - Nem homokos bácsi, hanem Cahyo, a nevem Cahyo, hallod - duzzogok, és hirtelen nem is tudom igazán , melyikünk a nagyobb gyerek, mert nem a kis csöppség látszik a gyerekesebbnek.
- Lena - mutat ugyanis magára egy cseppet sem zavartatva magát, majd húzni kezd a nappaliba.
- Nem mondtam, hogy nézem a mesét, nekem dolgom van - húzom vissza, jobban mondva inkább csak nem hagyom előre haladni. De az akaratos gyerekekre jellemzően úgy néz vissza rám, mintha legalábbis megöltem volna az anyját a szeme láttára. Tényleg, hol az anya?
- Nézzünk Cápamesét - néz rám könnybe lábadó szemekkel, és az ajkam megremeg. Az árvaházban sem tudtam nemet mondani a kicsiknek, túlságosan is a gyengém az, hogy megríkassak valaki ennyire picit, még akkor is, ha neki van családja, vagy legalábbis apja...
Teljesen tanácstalanul pillantok vissza Jazz felé, ő viszont csak jókedvűen széttárja a karját.
- Nincs mit tenni, ha egyszer akar valamit, úgyis kiharcolja, jobb, ha beadod a derekad.
- De én... - bizonytalanodom el teljesen, s a kislány ismét ráncigálni kezd.
- Gyere, gyere, most jön a kedvenc részem!
Egy pillanatig még viaskodik bennem a sértett büszkeség és a gyengeség, amely a kicsik könyörgésére mindig elönt, s végül reményvesztett sóhajjal hagyom, hogy a nappaliban kössek ki, s Lena azzal szögezzen ide, hogy félig az ölembe mászva, amolyan félig lelógok stílusban elterülve rajtam, tovább bámulja a mesét.
- Neked ki a kedvenc szereplőd? - kérdezi, pedig azt hittem, teljesen elmerült a rajzfilmben. Nem lenne gond, és minden további nélkül válaszolnék, ha az apja nem támaszkodna be az ajtóba, figyelve a kis jelenetet.
- Nincs kedvencem - felel mogorván, majd ahogy csodálkozva rám néz, elpirulva hozzáteszem. - Még sosem láttam, így nincs kedvencem.
- Hallottad ezt, apuci? - néz megilletődve az emlegetettre. - Cahyo még nem látta a Cápamesét - ismétli meg, majd felém fordul felülve. Tekintete, bár nem olyan komoly, épp olyan, mint az apjáé. - Milyen mesét láttál akkor?
Még inkább zavarba esek.
- Én nem igazán nézek mesét, inkább olvastam őket.
- Könyvből?
- Könyvből - helyeselek. Méregetni kezd.
- Nekem is olvasol könyvből?
A kérdés körülbelül pofánvág. - Talán egyszer - próbálok kibújni a dolog alól, de az arca úgy felragyog még erre is, hogy annak ellenére érzem magam aljas görénynek, hogy igazából nem ígértem meg konkrétan semmit.
Jazz megint felnevet, mire durcás képpel pillantok felé, majd tüntetőlegesen a másik irányba. Aztán megpróbálok valamit kisütni, hogy szabadulhassak.
* * *
Még kétszer próbáltam Lenát valahogy megpuhítani, hogy mégis csak elszabadulhassak, de egyszer sem jártam sikerrel, és minden egyes alkalommal még inkább felfortyantam azon, hogy Jason - már azért sem Jazz! - kifejezetten jót szórakozik rajtam, és az sem vigasztalt vagy higgasztott le, hogy végül visszavonult a konyhába, mikor Lena a mese után befogott játszani, azaz odahordott nekem mindent, nehogy elmenjek, mert vigyázzak erre, nézzem meg azt, hogy végül ráaludjon a combomra.
Halkan szólongatom a férfit, persze inkább a hosszabb nevét mondva, de mintha nem is hallaná, mire végül elvesztem a türelmem, és kicsit hangosabban szólok újra. - Jazz!
Végre felbukkant, így a lánykára mutatok: - Elaludt.
- Máris kiszabadítalak - most kicsit másabb, mint volt, bár tény, gépelés hangját hallottam, bizonyára visszakomolyította a munka. Azonban ahogy közelebb lép, félrefordítom a fejem megint, jelezve, hogy sértődöttségem még kifejezetten él. De talán egyébként is így reagálnék, mert elég feszélyezve érzem magam, össze is rándulnak az izmaim, ahogy végigsimít kézfejével a combomon, miközben Lenát nyalábolja fel. Nem ő tehet róla, nem ő tett furát, én utálom kifejezetten az érintés minden formáját. Bár még mindig a verekedést tűröm a legjobban, ha lehet választani, ott az indulat valós. A többi emberi érintkezésben nem vagyok képes már hinni.
Ezért is könnyebbülök meg, ahogy szó nélkül eltávolodik, hogy lefektesse az ágyába a kis csöppséget, aki a kezében mocorogva még motyog valamit az orra alatt, amire válaszol, majd eltűnik a kép előlem, ahogy kilép az ajtón.
Ez viszont számomra a kiutat jelenti. Mert nem várom meg, hogy visszajöjjön, halkan felpattanok, és nemes egyszerűséggel kimenekülök az ajtón egy viszláttal, majd szinte futva teszem meg a lakásomig az utat, hogy az ajtót magam mögött bezárva a földre rogyjak, és megpróbáljam valahogyan megemészteni magamban a mai estémet...
* * *
Az elmúlt két napban teljesen bezárkóztam a szobába, ami állítólag az enyém, de olyan idegen, mint a szembejövők az utcán, és megfigyeltem, mikor jönnek, mikor mennek. Legfőképp azt figyeltem meg, milyen hangokat hallok, ha otthon vannak, és milyeneket, ha nem. Mivel ő az egyetlen szomszédom, mert én lakom a sarkon, így nem nehéz eltéveszteni. Közben ezernyi gondolat forgott a fejemben.
Mégsem tudok túllépni.
Körbenézek a szobámban. Mindenfelé kosz, ahogy próbáltam alkotni, és feldühödtem, hogy mégsem sikerült. Egy értelmesebb vázlatot sem tudtam még csak papírra sem vetni. Roncs körülöttem minden, mint ahogy az életem. A magány olyan erővel szorongat, hogy úgy érzem, könnyebb lenne egyszerűen csak összeroppanni. Mégis motoszkál bennem valami, ami miatt próbálom egyben tartani magam, és tenni valamit. Kár, hogy csak azt érem el vele, hogy még inkább feleslegesnek érzem a létezésem, mert még csak arra sem vagyok alkalmas, amire eddig voltam.
- A picsába már! - tör ki belőlem az elkeseredettségem immáron indulat formájában, ahogy a falba vágok akkorát, hogy az egész kezem beleremeg sajogva. Kár hogy a lelkem még mindig sokkal jobban sajog...
Nyughatatlanságom sem csökken, így hirtelen gondolattól vezérelve végre kimozdulok. Leszarom a sulit, oda tuti nem fogok menni most, felesleges is lenne, hiszen még itthon sem tudok alkotni, nemhogy a suliban a kötelező maszlagokat. Sokat nem ront a helyzetemen pár igazolatlan hiányzás. Mert mit tesznek? Kibasznak? Nagy kaland! Most úgy is divat mindenhonnan kitenni, sokat már nem rontana a kedélyállapotomon!
Keserűen felnevetek: mindenkinek csak azért kellek, mert kötelező.
Felkapom a cipőm, és valóban nekivágok a városnak. Szándékosan a sikátorokat keresem, hátha belefutok valami olyan bandába, akik megpróbálnak belém kötni, de amilyen "szerencsém" van, most bezzeg senki nem jár erre. Így végül kivetődök az egyik forgalmasabb útra, szándékosan elkaszálva a szembejövőket, kivétel persze akad, valahogy mg ilyen állapotban sem visz rá a lélek, hogy kisgyerekeket, kisgyerekeket cipelő anyák, és öregek belekerüljenek a szórásba, sőt, kifejezetten a férfiakat célzom meg, de csak nem tudom kiprovokálni senkiből a verekedést.
Cserébe sikerül olyasvalakivel összefutnom, akivel nem szerettem volna. S akkora szerencsém sincs, hogy Anne néni ne vegyen észre.
- Cahyo, szia, te mit keresel itt, nem a suliban kellene lenned? - int messzebbről, és határozottan megindul felém.
- Nem volt kedvem bemenni - felelem flegmán, bezárkózva, ahogy mellém ér, még pillantásra se méltatva.
- Miről beszélsz? Ez nem kedv kérdése - dorgál meg, de pillantásomra, amelyben ott ég a fellángoló haragom lángja, elnémul, mégis ráborítom, amit érzek.
- Semmi közöd hozzá, senkinek semmi köze hozzá, mit csinálok! Nem kell úgy csinálni, mintha valóban érdekelne, mi van velem! Nincs szükségem a sajnálatra, nincs szükségem rá, hogy úgy csinálj, mintha valóban érdekelne, mi a fasz van velem, felejts el a férjeddel együtt, hiszen úgyis tök nyolc nektek is, másnak is, élek-e vagy halok! Nincs szükségem erre a felebaráti képmutatásra, kinőttem ebből a maszlagból!
- Cahyo - rökönyödik meg, de már nem tudok úgy nézni rá, mint aki elhiszi, hogy valóban fáj neki, amit mondok. Egyszerűen csak továbblépek, és faképnél hagyom. Majd pár lépés után, ahogy hallom, hogy megfordul, rohanni kezdek, hogy pár sarokkal arrébb egy ház falának támaszkodva bőgjem el magam.
* * *
Úgy gomolygok hazafelé, mint a borús esőfelhő. Úgy érzem, csak úgy árad belőlem a sötét pára, amely körbefon, és az emberek elkerülnek, de minimum nagy ívben kerülnek ki, mert nem bírják elviselni láthatatlan, mégis kézzel fogható negatív "kigőzölgésem". Önkéntelenül is magamba merülök emiatt, mikor valaki mégis áthatol ezen a falon, és a lábamnak csapódva öleli azokat körbe, teljesen lefagyasztva.
- Homokos bácsi - vigyorog fel rám. Először csak bámulok le rá megrökönyödve, amire meg is szeppen. De végül felsóhajtva simogatom meg a buksiját.
- Cahyo, Lena, Cahyonak hívnak. Nem kellene neked otthon lenni apukáddal?
- Nem, mert épp boltba mennek - szólal meg az említett, konkrétan megijesztve. Pedig bizonyára tök egyértelműen látható volt, csak annyira el voltam a magam mocsarába süppedve, hogy fel sem tűnt. - Amúgy kerestek téged az állami árvaházból, míg nem voltál itthon.
Míg eddig hátrahőkölve pislogtam rá, erre az utóbbi mondatra elkomorodom kiegyenesedve, ismét ellenséges ábrázatot öltve magamra.
- És mit akartak? - kérdezem jegesen, olyannyira, hogy a kislány el is enged, visszahátrálva az apjához.
- A sulid keresett rajtuk, és eljöttek ellenőrizni - úgy érzem, a tekintete fürkész és épp ezért éget.
- Hát, megvagyok - erőltetek magamra egy mosolyt, majd ellépnék, de megragadja a karom.
Erőszakosan tépem ki magam ujjai közül, robbanás közeli állapotban meredve rá. Hogy aztán teljesen ledöbbentsen megint.
- Láttam a munkáid, a nővér dicsekedett velük. Szeretnék magamról egy szobrot. Egy mellszobor elég. Lenának.
- Nem vállalok megrendelést.
Nevet. Már megint nevet. Komolyan felhúz!
- A nővér is ezt mondta. De én mégis szeretném. Ha nem vállalsz megrendelést, hát csináld ajándékba - talál is máris jókedvűen megoldást, bosszantva.
- Ugyan miért akarnék én bárkinek is ajándékozni ilyesmit, mikor benyomta a képem? - replikázok dacosan.
- Nem tudom, de fontos ez? - válik elgondolkodóvá. Olyan érzést kelt bennem arca, mintha üres tekintettel, remények nélkül bámulna bele a jövőbe, amitől kellemetlenül kezdem érezni magam.
- Sajnálom - magam sem tudom, miért mondom el neki, miért pont neki, de valahogy szemétnek érezném magam, ha nem indokolnám meg a visszautasításom: -, de képtelen lennék most bármit is szobor formába önteni. Keress mást!
|
| ef-chan | 2011. 11. 16. 23:34:39 | #17758 |
Karakter: Langgeng Cahyo
Megjegyzés: (Jasonnak)
Önálló élet. Külön lakás. A felnőtté válás kezdete. Ezek a vegyes érzelmeket ébresztő gondolatok kavarognak a fejemben, ahogy a panelházat szemlélem, amely itt árválkodik a külvárosban a sok kertesház közepette. Jó állapotban van ugyan, és nem az a tipikus "tömeglakótelep", mégis, szinte sír szégyenében, amiért ilyen lepusztult a környékhez képest, s kívülállónak tekinti magát, ahogy én is. Végigfuttatom a tekintetem a kommersz kerítésen, a mögötte elterpeszkedő közös udvaron, amelyre - minden bizonnyal az itt lakó családok gyermekei számára - játszóteret létesítettek. Nem nagy, épp csak egy hinta, egy kisebb csúszda és egy elkerített homokozó tartozik hozzá, a többi fű, fa, virág... Lényegében rendezettnek tűnő káosz az, amely az udvarrendezést jelen pillanatban jellemzi. Lehetne otthonos, de senkit sem ismerek, s senki nem fog a lakásban sem várni, s emiatt minden olyan rideggé merevedett. Mindig éreztem, de most már száz százalékig meg vagyok róla győződve, a felnőtté válás egyet jelent a magányossá, elszigetelődötté válással. A magamfajtának legalább is mindenképp.
Egy hónapja alakult úgy, hogy ebbe az irányba fordult az életem.
- Susan főnővér, ismét újak érkeztek? - lepődöm meg, ahogy belépek az árvaház udvarára, s egy tucat, számomra ismeretlen kisgyereket pillantok meg.
- Igen - sóhajt gondterhelten a nővér. A maga heves de kedves vérmérsékletéhez képest ez felettébb furcsa, főleg, hogy két órával később érkeztem, mint kellett volna, ilyenkor már rég gyilkolásra kész állapotban vár, hogy végigpapolja az egész délutánt. Kényelmesebb persze a kedves fogadtatás, látszólag büntetés nélkül megúszni egy adag lógást és szórakozást sosem rossz, de valamiért kellemetlen érzésem támad. Susan főnővér tekintete, hogy is mondjam, amikor rám pillant, egész fátyolossá válik és az arcára gond felhői gyűlnek.
Talán nem is nekem szól az egész, az árvaház így is nehéz helyzetben van, és ki kell számolni minden fillért, a helyről nem is beszélve, hiszen lényegében már vagy két éve telt ház van, és ahhoz képest vagy harminc fővel többen lettünk.
- Cahyo, vacsora után be tudnál jönni az irodámba, beszédem van veled - szól még utánam Susan főnővér, míg a kicsiket terelgeti maga előtt befelé.
- Persze - felelem megszeppenten, aztán világossá válik minden. Bizonyára nem akart a kicsik előtt rögtön rossz benyomást kelteni temperamentumával, ezért fog majd az irodában lekapni a tíz körmömről. Megnyugodva mosolyodom el. Igazából szeretem, mikor leordítja a fejem, mert mindig érzem a szavaiból, törődik velem, s szinte kiharcolom magamnak újra és újra, hogy nekem kelljen szentelnie a figyelmét.
* * *
Kopogás után lépek be az ajtón, s flegmán biccentek, mosolyogva. De semmi mérgelődés vagy morgás, még csak egy apró csípős megjegyzéssel sem illeti szándékos pofátlanságom. Ismét megnő bennem a feszítő, baljóslatú érzés, miszerint valami egyáltalán nincs rendben.
Susan nővér mélyet sóhajt, majd szabályszerűen bocsánatkérő tekintettel nézve rám kezd bele: - Cahyo, mint tudod, egyre kevesebb a hely az árvaházban.
Bólintok, pontosan tudom, hiszen eddig négyen laktunk egy szobában, most meg nyolcan.
- A tanács gyűlésén nehéz szívvel, de megoldást kellett találnunk a problémára. Az egyetlen járható út, ha azokat, akik hamarosan nagykorúvá válnak, és képesek fenntartani maguk, bizonyos anyagi támogatás mellett elbocsátjuk.
- Hogy? - rándul össze a gyomrom diónyira. -Susan főnővér, mit akar ez jelenteni?
- Cahyo, meg kell kérjelek arra, hogy keress magadnak egy olcsó albérletet, ahol ezentúl élni szeretnél.
- Hogyan? - érzem, hogy a szemem megtelik könnyel.
- Tudom, hogy nehéz, és hidd el, nekem is az, de szobrászkodsz, és van egy pártfogód, így nemcsak keresetet tudsz magadnak biztosítani, hanem függhetsz is valamennyire Mr. Sanderstől, aki ígéretet tett nekem arra, hogy továbbra is segít és egyengeti a pályafutásod, mert tehetségesnek tart. Te mindannyiótok közül talán a legjobb esélyekkel vagy képes magadról gondoskodni...
- Szóval eldobsz magadtól te is? Gyűlöllek! - pattanok fel, s nem törődve a könnyeimmel, tépem fel az iroda ajtaját, végigrohanok a folyosón, majd a bejárati ajtót indulatosan kinyitva és bevágva rohanok bele a hideg, éjszakai világba.
Nem mentem vissza, nem lettem volna rá képes. Mr. Sandersnél maradtam a műhelyében, mivel a családja miatt a lakásukba már nem fértem volna be. Nemrég sikerült rábukkannunk erre az albérletre. Kifejezetten olcsón számították meg, szinte táncikáltak örömükben, hogy végre ki tudták adni. Nem igazán értem, miért, mert kellemes sarokszoba, csak egy szomszéd zaja hallatszódhat át, s bár nem nagy, a célnak megfelelő, és még mindig jóval nagyobb, mint a szobám volt az árvaházban. Bánni viszont nem bánom, a részmunkaidőmből, amit végzek, ennyi még épp kijön majd.
- Szeretnéd, hogy maradjak, és segítsek kipakolni? - lép mellém a mesterem és egyben pártfogóm, Mr. Sanders.
- Nem, megoldom egyedül - legyintek. Későre jár, elhúzódtak a munkálataink a műhelyben, őt pedig várja a családja. Már a szóra összeszorul a gyomrom...
- Ahogy gondolod, de azért ne hanyagolj el majd minket - teszi kezét a fejemre mosolyogva. Kissé megenyhülve bólintok, s megvárom, míg beül az autóba, hogy elhajtson.
- Cahyo, még valami - szól még ki az ablakon, ahogy beindítja a motort. - Ránk mindig számíthatsz, és Susan főnővérre is - int, majd elhajt. Az a halvány mosoly is leolvad az arcomról, ami eddig ott volt. Tudom, hogy gyerekes vagyok, és tudom, hogy Susan főnővér nem taszítana el magától, de nem tudom neki megbocsátani, amit tett. Nekem ő és az árvaház jelentette a családot, ő viszont megtagadott engem. Még mindig annyira becsapottnak érzem magam, s újra kezd elönteni az a kétségbeesett düh és becsapottság, amit akkor is éreztem. Miért nincs senki, aki ragaszkodna hozzám, bármi történjék is?
* * *
Nem csomagoltam ki, csak azokat a dolgokat, amelyekre tegnap épp szükségem volt, de azoknak sem kerestem kimondottan helyet, csak lehánytam őket oda, ahol épp utoljára használtam őket. Nem érzem szükségét a rendnek, úgysincs senki, aki rám szóljon, s legrosszabb esetben is magam szívatom meg azzal, hogy valamit órákig keresek, mert elgórtam valamerre. Engem meg ez sem nem érdekel, sem nem zavar. Jó ez így, teszek rá!
Lustán mászok ki az ágyból. A mai sulit ellógtam, de alkothatnékom az van. Ránézek az órára. Tíz óra, mostanra jó esetben mindenki elhúzott dolgozni, vagy alszik, a benti dolgait végzi, vagy csak tesped a lakásban, a lényeg, hogy jó eséllyel nem fogok kinn senkibe belebotlani, miközben kiköltözöm a felszerelésemmel.
Gondosan bezárom azért az ajtót, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy bármim is eltűnjön, piszok nehéz lenne egy-egy szerszámom pótolni, de az alapvető felszereléseket sem lenne egyszerű. A kinti verandaszerű folyosón, amely levezet a magasított földszintről, nincs senki. Nem is nagyon szeretnék egyelőre találkozni senkivel. Ahogy őket sem érdekli, hogy valaki új költözött ide, engem sem érdekel, kik azok, akik eddig is itt tengették életüket.
Már amikor először megnéztük a helyet, megfigyeltem, hogy a ház mögött akad egy kis rész, ami udvarnak már kevés, de arra, hogy itt szöszöljek, tökéletes. Nagyon jó indulattal búvóhelynek is nevezhetném, de annyira sem eldugott, sem kicsi, hogy hivatalosan is azzá nyilvánítsam, de nincs annyira szem előtt, és nem nagyon tűnik úgy, hogy használnák. Csak egy öreg, lepusztult és elhasználódott, betonból öntött pingpongasztalként funkcionáló "torzó" terpeszkedik itt, kettéosztva a terepet. Kiváló munkaasztal lesz belőle az agyagvázlatokhoz, tanulmányokhoz.
Levágom a cuccom, s előszedem az asztalra sorjázva azokat az eszközöket, amelyekre szükségem lesz, majd kicsomagolom az agyagtömböt is, amelyet Sanderséktől hoztam, majd nekiállok, hogy érzelmeimnek formát adjak az agyagba "vésve".
* * *
Nem vagyok elégedett, az orra olyan... mondhatni irtó gáz. Ennél azért sokkal jobbra vagyok képes, és most még csak direkt sem volt a terveimben, hogy valami görbe, roppant előnytelen orrot varázsolok a figurának. Fene vinné el! Szabályszerűen beverném a képét, hogy újrakezdjem az arc kialakítását, mikor váratlanul vékony gyermekhang zeng fel mögöttem, a frászt hozva rám.
- A bácsi mit csinál?
Megilletődötten pördülök meg a tengelyem körül, mire a kis alak visszább hőköl. A leleplezőm, aki rám bukkant "magányomban" egy kislány, négy-öt éves formának néz ki, bár az is lehet, hogy egy kissé későn érő hat-hét éves. Sosem voltam jó a kor megtippelésében. Na jó, azért lehet, hogy a hét éves kor már erős lenne. A gyerekek inkább tűnnek idősebbnek a koruknál.
- Semmi különöset - igyekszem mellőzni, akkor majd szépen eltiplizik.
- A felnőttek is homokoznak? A bácsi ügyes - vigyorog, majd közel jőve néz rám nagy szemeivel. - Én is akarok! - nyújtózkodik, de csak nézek rá, nem igazán vágom, hogy mit szeretne.
- Fel, fel! - kezd követelőzni hangosabban, s hogy elkerüljem, hogy mindenki figyelmét felkeltse a hangoskodással, és idegyűlve nekiálljanak okoskodni, flegmázni, vagy ami még rosszabb, jópofizni, így felemelem. Kis kezecskéje azonnal szigorúan mutatja az irányt az agyagszobor felé. A megadott instrukcióknak megfelelően fordulok az elrontott mellszobor vázlata felé, s a kislány már tapicskolna is bele az arcába, de messzebb lépek reflexből.
- Hé, azt nem mondtam, hogy tönkreteheted! - förmedek rá a feje mellé hajolva a fejemmel. Kissé megszeppenten néz rám. Na ezt a tekintetet jól ismerem, mindjárt el fog törni a mécses, ha nem csinálok valamit, s akkor Susan főnővér... nem, ő már nem fog csinálni semmit.
- Semmi baj - mosolygok rá kissé megtörten, de a gyerekek az ilyesmit úgysem veszik észre. - Nem akartalak megijeszteni, csak óvatosabban szabad hozzányúlni, rendben?
Könnyes szemmel, de nagy komolyan bólint. Határozottan aranyos, meg tudnám zabáni, az ilyen kis csöppek mindig olyan könnyen levesznek a lábamról. Kissé közelebb húzva, mivel eltartva magamtól kezd rohadt nehézzé válni, a mellkasomnak döntve lépek vele ismét közel, s tündéri igyekezettel nyúl óvatosan az agyaghoz. Aztán megilletődve nézi az ujjaira tapadt "sarat".
- Ez koszos - háborodik fel, és nem sok híja van, hogy hangosan elkacagjam magam, jó ideje először derülve ekkorát teljesen spontán.
- Az agyag már csak ilyen, de nézd! - felteszem az egyik lábam arra a vödörre, amiben kihoztam az agyagot, és amit eddig széknek használtam, s a térdemre ültetem a lánykát, felszabadítva az egyik kezem, s belenyúlva a tál vízbe, amit a szobor mellé készítettem, fél kézzel kezdem kiigazítani az orrát, formálva tovább az arcot, hogy valami elfogadható külsőt öltsön végre magára. A lányka ámulatba esve figyeli ügyködésem, bár van egy olyan érzésem, nem sokáig fogja lekötni, de sosem lehet tudni, mikor gyakorolsz valakire maradandóan pozitív hatást.
- Látod, így alakul a külseje. Hogy tetszik? - kérdezem, mire nagy szemekkel néz rám, s őszintén fogalmazza meg a véleményét: - Ronda.
Nevetve nyomok egy puszit az arcára: - De még mennyire.
- Azonnal tedd le Lenát! - dörren egy hang mögülünk, mire Lena mosolya azonnal szélesebb lesz, s bár elkapom, és lesegítem, szabályszerűen lecsusszan a lábamról, hogy az újabb felbukkanó felé szaladjon boldog mosollyal. Hogy földet ér, én is felegyenesedem, s már épp üdvözölném, megjegyezve, hogy milyen aranyos a kislány, gondolom a lánya, mikor megelőz mindkettőnket, és közel lépve húz be egy akkorát, hogy azonnal a földre kerülök, s hirtelen azt sem tudom, mi történt, hol vagyok, csak az arcom fájlalom, és az orromból kiserken a vér. - Takarodj a környékről, mielőtt feljelentelek pedofíliáért! - villantja rám gyilkosan kék szemeit, majd már ott sincs, én meg csak tátogok és igyekszem felfogni, mi is történt, hogy mikor ez nagyjából sikerül, belebokszoljak az agyagszoborba, s az némán essen pofára a fűbe.
* * *
Egész éjjel kattogok. Még, hogy én pedofil! Semmi rosszat nem csináltam! Még csak meg sem fordult a fejemben semmi nem oda illő! S bár a hajnal úgy köszönt rám, hogy zaklatottan aludtam, ha aludtam egyáltalán valamennyit, mégis úgy döntök, hogy nem akarok itt maradni, hogy még véletlenül se fussak bele abba a pacákba a hihetetlen kék szemeivel... Ahh, felidegesít már az is, ha rá gondolok, mégsem tudom kiverni a fejemből a hihetetlen kék szempárt. Mindig is irigyeltem az élénkkék és élénkzöld szemmel rendelkezőket, mert ha jelentéktelenek is, a tekintetük mindenki agyába mélyen beleég, s akkor is fog rájuk emlékezni, ha semmi más nem lenne jelentős velük kapcsolatban. S pont ezért a rohadt kis apróságért egyszerűen nem tudom kiverni én sem a fejemből az átkozott tekintetét!
A nap borzasztóbb, mint az éjszaka volt. Mintha mindenki engem spécizett volna ki magának, a tanárok az előző napi hiányzásomért, a haverok, mert nyúzott vagyok, Mr. Sanders meg mert másodszorra gyúrom a földdel egyenlővé a vázlatom.
- Mi a baj, Cahyo? Ha bánt valami, nyugodtan beszélhetsz nekem róla - fordul felém, de csak morogva felállok, hogy sétáljak egyet az udvaron. Nincs humorom senkivel beszélgetni. Nem hiányzik, hogy megint elhiggyem, igazán fontos vagyok, és nemcsak megjátsszák, hogy ha majd nehezebbre fordul az életük, eldobjanak, mert már nincs idejük, pénzük és helyük egy "háziállatra".
- Jó, hogy jössz, Cahyo! - lép ki Anne néni, Mr. Sanders felesége a lakásból, s elkapja a frakkom, ahogy megpillant. Egy dobozt nyom a kezembe: - Sütöttem egy nagy adag sütit, két kisebb csomag van benne, az egyik neked, a másikat pedig vidd át a szomszédnak, nem árt jóban lenni velük sosem, ki tudja, mikor lesz szükséged arra, hogy kisegítsenek kissé.
- Erre igazán nincs szükség - morgom, de addig köti az ebet a karóhoz, hogy sóhajtva megadom magam.
* * *
Egész besötétedett, mire hazaértem. Lepakolok, majd tekintetem a sütisdobozra téved. Csak át kellene vinni, mert Anne néni tuti ki fog faggatni részletesen, kifélék, mifélék a szomszédok, és hogy ízlett nekik a süti. Annyira meg sosem voltam jó lódításban, hogy fenntartható legyen a látszat, átmentem valóban, mert körülbelül a második mondatom után elfelejteném, mit mondtam, és ellentmondanék saját magamnak...
Felkapom hát az egyik kisebb dobozt, s elbattyogok a szomszéd ajtajáig. Sóhajtva kopogok be, s közben azt kívánom, bár ne lenne otthon senki, de mozgás kél bentről, s a következő pillanatban nyílik az ajtó.
- Elnézést a kései zavarásért, az új szomszéd vagyok és... - kezdek bele, de ahogy felemelem a fejem, s megpillantom, elakad a szavam, és lesápadok: ugyanaz a kék szempár pillant vissza rám, amelyet egész nap el próbáltam felejteni.
- Homokos bácsi! Homokos bácsi! - lelkendezik elő bentről a kislány is, és azonnal kacagva öleli körbe a combom, mivel csak azt éri "fel". Tettére már konkrétan ledermedek, és immáron falfehérré válva kezdek reszketni, közel kerülve ahhoz az állapothoz, hogy felsikoltva vágjam inkább a fejéhez a dobozt, és az ajtót bevágva rohanjak vissza a fedezékembe.
Szerkesztve ef-chan által @ 2011. 11. 16. 23:42:48
|
| ef-chan | 2011. 08. 20. 13:22:47 | #16101 |
 Karakter: Unmei
Megjegyzés: (Kaijinak)
Csak arra emlékszem, kapaszkodom belé erősen, s nem akarom elengedni, mert ragaszkodom hozzá. Hogy él, hogy nem öltem meg, többé nem akarom elveszteni, most mégis zötykölődöm, s a robogás betölti a fejem. Megyek. Valahova megyek. De mikor indultam el? Fáj... A fejem piszkosul fáj... Az ő hibája, rájött a kangörcs! Én csak jól akartam magam érezni, olyan nagy baj ez? De egy olyan helyen, olyan helyzetben?!
"Jól vagy?" hajol közelebb suttogva, megbökve, ideje ébrednem. Bólintva engedelmeskedem, s lassan, hunyorítva pislogok fel először, majd ahogy betölt mindent a csodálatos kék, bátrabbá válva nyitom fel a szemeim, s kissé elmosolyodom halványan, éppolyan halványan, mint amilyen halványnak magam érzem.
- Itt vannak mind - figyelmeztetem, de egyben meg is nyugtatom. -, de a fájdalomtól nem tudnak felkelni. Mi ez a zötykölődés? - érdeklődöm kissé kábán. Hogy azok ketten ölik egymást a fejemben, nem kellemes, még ha Kicsi aggódva is pislog rám, várva, tegyek valamit. Minek, akkor azonnal a fejemre nőve próbálnák tovább művelni badarságaik.
- Valami vonaton ülünk, Uram - felel, és felkuncogok. Én meg az Uram? Maximum az orvos vagy az ápolók lehetnek Uram, Unmei csak ez vagy az vagy egyéb, még emberi mivoltom is ledegradáló jelzők.
Felülnék, de nincs erőm, s visszahanyatlom, s magamban mormogok, milyen egy szerencsétlen vagyok, hogy most ketten lehetnénk kicsit, míg azok el vannak foglalva egymással odabenn, de nincs erőm semmihez. Pedig csak meg akarom ölelni, megértetni vele, én nem vagyok olyan. Az nem én vagyok! Nem én... - Fejbe lőtték önt, de él - tudósít. - Azt hiszem, nem találta el rendesen, csak nagyon drámaian köpte pont jókor a vért az idegességtől, és azt hitték. A fejét bekötöttem, még fájni fog.
- Köszönöm - suttogom a vagon falának dőlve. Vicces, mert így ugyanúgy rázkódom, mint az. Ha hozzábújhatnék, mi is tudnánk "ugyanúgy" rázkódni? Nem hinném, mert lassacskán jön a jól ismert rész, feláll, és magamra hagy, mert már jól leszek. - El fogsz menni - állapítom is meg hangosan véleményem. Ha úgy tűnik, már nem lesz baj, egyszerűen ismét kámforrá válik, feloldódik az égben.
- Nem akarok - feleli. Vizslatom. Könnyű felelőtlenül kijelenteni dolgokat, de ez nem ennyire egyszerű. Én legalább is semmiképp nem vagyok sem egyszerű, sem könnyű eset. S akárhogy is, ez biztosan zavarja, mert ha nem zavarná, nem akarna távolságot tartani az Urammal és Önnel.
- Nem kedvelsz így, igaz?
- Nem szoktam meg - én sem. Ennyit még sosem beszélhettem nyugton magam, ha itt voltak. De most túl jó elfoglaltságnak bizonyul egymás ölése.
- Szeretnék így élni - kezdek bele, s elgondolkodom. -, de inkább leszek szétszakadt prizma, mint tiszta drágakő a kékség nélkül, Kaiji. - Lehunyom a szemem fáradt megadással. Nem tudom érzékletesebben kifejezni, s megértem, fél tőlem, talán én is félnék magamtól, ha nem rólam lenne szó. S hogy nem tudok ezen változtatni, még rosszabb, így inkább az ájult alvás mellett voksolva szunnyadok el ölébe bújva.
* * *
Ismét ébredek, ismét zötykölődik minden, de most puha és nem kemény. Kékség! Felnyitom szemhéjaim, s tekintete megint marón fúródik a sajátjaimba. Belekarolok a nyakába, hirtelen támadva le, s rámarok ajkaira, harapdálva, szívogatva, hogy aztán lihegve, fáradtan zuhanjak vissza ölébe, csak ölelve, nem engedve sehova. Birtokolni akarom, összetörni, összeszedni, megtartani, eldobni, ismét megragadni, játszani vele, akár egy rongybabával, pofont osztani és kapni, mindent, ami az emberi kapcsolatokhoz tartozik, mindent! Az érzést nem nehéz megérteni, mégis ha rázúdítom, s minden körmömmel belé marok, fél. Meg kellene kötni, hozzám láncolni, kezembe adva a pórázt, akkor nem maradna választása. Meg kell billogoznom, démoni jelet harapni a nyakába, eltörni a lábát, míg hozzám nem szokik, elcipelni mindentől messze, hogy más ne maradjon számára, s ne is akarjon mást, csak engem. Tekintetem őrülten zavarossá válik, ahogy a gondolatok elhatalmasodnak rajtam, aztán, még mindig szorítva, s nem engedve sehova, felnevetek, kacajom hol ártatlan örömmel teli, hol félelmetesen eszelős, egy csipetnyi bujasággal megszórt ragaszkodás. Hirtelen könyökölök fel, majd egész az arcához hajolva nézek vele farkasszemet.
- Felelős lettél azért, amit megszelidítettél, Kisherceg! - röfögöm gúnyos átszellemültséggel, közeledésemmel arra késztetve, hogy a hátára feküdjön, így teljesen fölé tudok görnyedni, fogságba tudom ejteni a két karommal, a testem nehezével, a lábaim határozottságával. - S én olyan leszek, mint a rózsa, nyomot hagyok a szívedben, tövist, mely emlékeztet arra, hova tartozol! - markolok bele tenyereibe, megragadva mindkét kezét, mint egy-egy konnektort, amelybe kapcsolódhattam, egy áramkört alkotva vele. Adj magadból! Többet, sokkal többet, hagy gyökerezhessek beléd, hogy többé ne légy képes kitépni magadból, s te sem leszel magányos többé, egyek leszünk, élősködöm majd rajtad, míg a halál mezsgyéjén örökre össze nem olvadunk a megsemmisülés gyönyörében sikoltva.
- Mit szeretne tenni? - kérdezi, s pofon vágom.
- Ne magázz, ne tolj el magadtól ridegen! - üvöltöm a mellkasára hajtva a fejem még erősebben markolva a két kezét. Nem engedem, nem hagyom, hogy messzire kerregjen tőlem.
- Valójában durván szereted, nem igaz? Azért bőszítesz fel ennyire - harapok erősebbet a ruháján keresztül mellbimbójába, s az érzésre felsikolt. Ránehezedek, hogy még inkább foglyommá tegyem, s durván szívok nyakába, véres foltokat rajzolva birtoklásom jeleként. Az enyém vagy, kár menekülnöd, hát nyugodj bele: megjelöltelek.
Könnyek szöknek a szemébe, amelyeket élvetegen nyalok le arcáról. Kezeit elengedem, már nincs rájuk szükségem, inkább a hajába marok, úgy utasítom tulajdonom: - Elégíts ki! - azzal mellkasára ülök, nem törődve vele, hogy lélegzete elnehezül, ahogy összenyomom a tüdejét.
- Gyerünk, azt mondtam, vedd a szádba a kurva farkam, és elégíts ki! - sziszegem újra, szabad kezem a nyakára fonva nyomatékosítva mondanivalóm. Keze elégedettségemre bizonytalanul mozdul, s kiszabadít nadrágomból. Hajánál fogva rántok fején, hogy arca a farkamnak nyomódjon, s már ennyitől kezdek beindulni. Az pedig egyenest végigperzsel, mikor szájába véve kezd rajtam dolgozni engedelmesen. Nem mintha lenne más választása ez vagy a feje átszabása közt. S ahogy egyre inkább hangulatba jövök, úgy kezdek mozogni én is, nem törődve fullákoló hörgéseivel, haját tépve, fejét rángatva, hogy aztán, mikor elér a gyönyör karma, erősen magamra szorítva telítsem el magvammal, s csak akkor engedem el, mikor az ernyedtség kezd úrrá lenni rajtam, hogy köhögve kiadja magából, ami még a szájában maradt belőlem. Mivel még mindig a mellkasának feszül testem, megtehetem, hogy derekam kiegyenesítve végigsimítsak a meggyötört arcon.
- Szeretlek - búgom felállva, nevetve pillanatnyi, meglepett dermedtségén, amely épp elég arra, hogy kihúzhassam a vagon ajtaját, s a szél belekapjon a hajamba durván.
- Ne tedd! - ragadja meg a nadrágom szárát hevesen, mire értetlenül pillantok le rá.
- Csak levegőzöm - felelem, pedig ha ésszerűen belegondolnék, rájöhetnék, hogy ez egy kattogó, hirtelen és rendszertelenül rángó szerelvényen azét nem veszélytelen módja az előbbi tevékenységnek. De meghalni bolond lennék, hiszen az enyém, a magamévá tettem jelemmel, s már nem vonz annyira a halál gondolata, hogy elengedjem miatta Kékségem.
|
| ef-chan | 2011. 04. 02. 01:16:37 | #12710 |
Karakter: Unmei
Megjegyzés: (Kaijinak)
Azt hittem, ha látom, minden megváltozik, úgy éreztem a Nap ismét felragyog, s a világ ezernyi színe visszatér a fekete és gyomorforgató rózsaszínből, de tévedtem. Olyan könnyedén tépték el tőlem, mintha sosem lett volna, mintha csak egy lázas, benyugtatózott álom lenne, amely újra és újra kísért, édesen kényszerítve, éljek még, mert a kékség rám vár, hogy újra és újra elmerülhessek benne. Talán nem is lenne baj, ha ez lenne a valóság. Szerezhetnék egy rakást gyógyszert és nemes egyszerűséggel végezhetnék magammal, őt választva az élet csalfa ígéretei helyett.
De előbb felrobbantom a kócerájt!
Fáj mindenem, Anya, annyira ég! El akarok innen menni, messze szállni a kékség szárnyain, fel az égig, megérintve és patyolatfehér felhővé válni! Már nem bírom, nem akarom bírni!...
Az ágy magába szippant, már nincs erőm kimászni belőle, ma már nem. Nem tudom, hányan voltak, ahogy azt sem, mennyi idő telhetett el. Nem tartom számon egyiket sem, nem akarom. Őt azért, ha lehetne, bevállalnám.
Mégis felállok, s végignyalok a kezemen. Tiszta vér, meg talán némi belsőség is, ki tudja, mi kerülhetett rá, miközben kivájtam a szemük, vagy épp a beleikben turkáltam mélyen. Kielégítettek, mindenhogy, kissé talán durván is, de szeretem, ha iszonyatosan fáj, mert akkor van okunk élvezni, ahogy a szemeikben ugyanaz a fájdalom keveredik a félelem neonzölden világító fényeivel.
Fájón dörzsölöm meg csuklóim, képzeletbeli kötelek vágta sebeim simogatva. "Sikolts csak, rühes kurva!" visszhangzik a fejemben, s felsikoltok valóban, halk kuncogásba fojtva félelmem. Az emlékek zavaros szilánkokként törnek fel, ahogy a könnyeim is. Zavarodott vagyok, s egyszerre repülnék a fellegekig és zuhannék a pokol legmélyebb bugyrába zihált röhögéssel. Melyik a gyötrelmesebb? Légszomjban szenvedni, mert ritka a levegő, vagy légszomjban szenvedni, mert forró a levegő, s az oxigén elégett belőle, marva a torkom? Azt hiszem, lélegezni a legfájdalmasabb.
Belerúgok az egyik halott fejbe, mikor nyílik az ajtó. Szemeim izzanak, ahogy felpillantok, s ujjaimmal mélyen belevájok saját tenyerembe. Ha kell, őt is megölöm, újabb szereplőt festve a groteszk csendéletbe!
Tekintetem azonban megnyugszik, s ajkamra vágyakozóan eszelős mosoly kanyarodik: - Megdöglöttek - közlöm a nyílvánvalót. Hogy nyomatékosítsak, ujjaim elernyesztve ragadom meg a csuklóját, hogy immár rámarkolva fűzzem össze, belémélyesztve körmöm, hogy többé ne ereszthessen el csak úgy. Nem veszik el tőlem, mert az enyém, az én egyetlen, kis játékszerem! S már kezdem is, ösztönösen hívja elő belőlem az undorító képeket szavak formájában. - Bántottak, féltékeny szájízt érzek, én akarlak megölni, kékség, mert a szemeid akarom elrágni porhanyós és ropogós, de te izgalmas vagy, téged kínozni kell, lassan kihúzni a beled a hasadból, és azzal bekötni a szemed! - elég legyen már! Hagyd abba! Nem elég, hogy kis híján összetörted! Ő az enyém, és vigyázok rá! Kussolj be, kis szar vagy nélkülem, egy utolsó kis senki! Majd én megmentelek, gyere, tűnjünk el előlük, bújócskázzunk, hogy ne találjanak meg, vagy legalább fogócskázzunk, hogy ne kapjon el Érted? Nem, nem érted, mégis mondom folyamatosan - bújócskázni, mami. Én vagyok a fogó és te meg vagy!
- Elmegyünk? - kérdi olyan természetességgel, amely megérint. Olyan nyugodt, mintha mi sem történt volna. Ez kifejezetten bosszantó! Megkönnyebbültem! Indulatosan tapasztom tenyereim izzóan rikító kékjeire, de hiába, így sem szabadulok kínos kötődésemből. Pedig a vesztünket fogja okozni, érzem! Kit érdekel?
Megkívántam, újra beleharapnék, tiltott gyümölcs kesernyés utóízzel, de már talán függő is lettem észrevétlen, s a láz emészt nélküle, őrjöngő álmok karmai közt vergődős. De el kell innen tűnni, tudom, a veszélyérzetem hatványozódik, s valamiért izzadtságcseppes viszolygás szalad végig kifáradt, vérben tocsogó testemen. Állatias ösztönöktől vezérelve vonom magammal riadtságomhoz képest gyengéden, de nem jutok messze. A lépcsőházban ütközöm belé, s felnevetek, miközben erejét és dühét rajtam tölti ki. Nevetek szánalmasan sírva, mert már tudom, ez a hely maga a pokol, ahonnan talán soha többé nincs kiút. Valahol meghaltam félúton, s észrevétlen buktam el a próbán, s most ő tettetett sajnálattal nézi bukásom, megaláztatásom, s végül apró darabokra cafattatásom... Kékség!...
* * *
A Pokol Teremtménye mart, tépett, szaggatott, újat azonban nem volt képes mutatni. Mintha az életem kimerítette volna már a kínszenvedés minden fegyvertárát, s ő csak ismételni tudná az élet leckéit. Hát alkalmazkodtam. Megszöktem onnan is, hát megszököm innen is. A képükbe fogok vinnyogva kacagni a senki földjéről! Mert engem nem lehet korlátozni, sem az Úr, sem a Sátán nem akadályozhat meg semmiben!
Egyelőre azonban meghúzom magam. Figyelek, minden apró rezdülésre. Mert ha ismered a szerkezetet, már könnyedén állítod meg vérkeringését, és szeded apró-cseprő darabokra. A napok csak múltak, onnan tudtam megkülönböztetni őket egymástól, hogy milyen intenzitással látogattak. Reggel: bilincs, s örökös rabság egészen délig, mikor is az utolsó ondófoltos kabát is eltűnik, s megjelenik ő, aki magáénak mond, s akinek mindig nevetéssel felelek, hiába karmol belém szíjával. Bár újabban csak porcelánbabát játszom, mert szükségem van arra, hogy maradjon erőm. Mert az éjszaka előtt újra és újra fürdeni kell, s fürdeni kell, bár akkor már gondosabb felügyelet mellett, láncokon vezetve minden szürke, fekete és kék arctalan ruhadarab között. Könnyebb az első előtt menekülni.
Egy valami azonban nem hagy nyugodni: kék szemei, amelyeket ma ismét elkaptam. Azonnal felkorbácsol. Mert bár a lehető legnagyobb közömbösséggel igyekszem elhaladni mellette, valójában képtelen vagyok lemondani róla. Pedig ő tehet mindenről! Mint egy kibaszottul kurva rossz ómen! Jól megvoltunk nélküle!
Akarom!
Törjük el a nyakát!
Akarom!
Vájjuk ki a kék szemeit, és tűnjünk el innen!
Akarom!
Fűzzük fel láncnak, csak végezzünk vele, mert villanása tönkretesz!
Nekem ő kell, nem a szemei! Az nem elég! Nem érted?!
Nem, te nem érted, te nyomorék!...
Az események folyása azonban döbbenetet rajzol az arcomra. Az engem kísérő őr apró roppanással zuhan a földre, szemei üvegesen tekintenek immáron a semmibe. A pokolban is meg lehet halni? A kék szinte felperzsel, ahogy furcsán örvénylő sugaraival pásztáz, hogy megragadjon, s magával vonjon, ki tudja, merre.
Én azonban jobb lehetőséget látok, így visszarántom, hogy a biztonsági őr holttestét átkutatva máris egy pisztolyhoz jussak. Frankó, legalább hat, de inkább nyolc fincsi kis golyó. Mintha újjászülettem volna, a fegyver magabiztosságot ad, s most már tudom, én maradok a főnök. Ráemelem a pisztolyt, s már köpöm is a szavakat.
- Mutasd a kivezető útat, büdös ribanc!
Nem teketóriázik sokat. Okos fiú, de engem nem ver át! Bár fogalmam sincs, mire gondolhat, a fegyvert folyamatosan magam előtt tartva, kibiztosítva követem. Ha úgy alakul, lelövöm, nem érdekelnek a többiek. Ahogy az is biztos, hogy ha valaki szembejön, az sem él majd sokáig. Ajkaimra ördögi mosoly ül ki, s végignyalok kiszáradni készülő alsóajkamon, s máris érzem a számban a vér semmivel sem összetévezthető fémesen sós ízét. Ma ismét a káosznak áldozok!
Egy lépcsőházba érünk, furamód nem futottunk össze senkivel, ami bosszant. A kis köcsög angyalfajzatja tuti elkerülte azokat a helyeket, ahol a társait pusztíthattam volna kedvemre. De nem számít, végre kinn vagyok, és ismét szabad, friss levegőt szívhat be a tüdőm.
- Igazán köszönöm a szívélyes segítséget - röhögök fel eszelősen, egyenesen a fejére célozva a stukkerral, s már épp meghúznám, mikor kivágódik az ajtó. A férfi azonnal ledöbben, és rántaná elő a pisztolyát, de nem tétovázom, azonnal ráirányítom a fegyvert, szemeimbe gyűlölet tüze költözik, s meghúzom a ravaszt. Ő volt, aki megvert, ő volt, aki elszakított tőle, és ő volt, aki azt hitte, megtörhet, birtokolhat, tulajdonává tehet, játékszerévé. Hát a fagyi visszanyalt. Üres tekintetű elégedettséggel szemlélem testét, amely krumpliszsákként hull alá a földre, és ömlik belőle a vér tetszetős pocsolyát képezve a járdán, megtöltve annak réseit, repedezéseit vörös élettel. Lélekemelő látvány!
Mire visszafordulok, már nekem lendül, kezemből kiverve a pisztolyt, amely a levegőben sül el ismét, de nem talál el semmit. Döbbenetemre ajkamra mar, s érzem, vesztettem, mert olyan ösztönöket ébreszt, amelyek elnyomnak.
Viszonzom a csókot, de eltol magától, mire sértődötten felmorranok.
- Mennünk kell! - pillant a halottra, és kénytelen-kelletlen engedem, hogy magával cipeljen a sikátorok dzsungelében.
Egy ideig. Mert határozottan unni kezdem a szaladgálást. Vágyom rá, mind vágyunk rá, mit számít, borul-e az egész világ!
Visszarántom könnyű testét, majd az egyik ház falának vágom, hogy ajkaira marhassak újra, folytatva, amit elkezdett. Ujjaim buján siklanak végig oldalán, hogy utat találhassanak a fölsője alá, de eltol komoly arccal, mire dühös leszek. Ne baszakodj velem, cica!
- Mennünk kell, még tovább! - mondja, s talán hallgathatnék is rá, de az agyam már elborult. Durván ragadom meg a torkát ismét visszavágva a ház oldalának.
- Akarlak, most! - jelentem ki ellentmondást nem tűrően, nem törődve tiltakozó kapálózásával, kezeim maró ujjaival, csak szorítom a torkát egyre eszelősebben.
A fejembe hirtelen nyilal a fájdalom.
Hagyd abba! Ne bántsd!
Könnyeim riadtan csordulnak ki, ahogy összeszűkülő pupillákkal, lassan eszmélve arra, hogy most én irányítom a nyakára fonódó ujjakat, eresztek szorításomból, s végre kapkodón jut az éltető levegőhöz, meggörnyedten köhögve fel.
- Sajnálom. Sajnálom! Sajnálomsajnálomsajnálomsajnálom - kántálom térdre hullva előtte, könnyeimtől fuldokolva.
Riadt hirtelenséggel ragadok meg a nadrágját, felnézve rá. - Veled akarok lenni! - könyörgöm bele az éjszakába, kezeim rákulcsolva a combjára. Nem mehet el, nem hagyhat itt. Ha bántom, sem, mert függővé tett. Fogalmam sincs,mikor és hogy de tőle függöm minden percben, s bár azt hittem, el tudom felejteni, hogy kiverik a fejemből a kegyetlen öklök, mégis, egyre lüktet a fejemben a kék izzás, amely belőle árad. - Nem hagyhatsz itt! - sikoltom szinte, félve, hogy ő elijesztette, hogy sikerül elmarnia tőlünk. Akarom, annyira akarom, hogy maradjon!
|
| ef-chan | 2011. 01. 23. 22:28:27 | #10735 |
Karakter: Unmei
Megjegyzés: (Kaijinak)
Egyetlen reakciója, hogy leül. Kibaszott kurva életbe, hát nem hallod, hogy éhezem? Mocskos, fukar disznó, kristálykék szemekkel...
- Szia - ennyi. Ha tehetném, most végigmarnék az egész testén, s addig cincálnám, míg mozog, de egyelőre csak annyira van erőm, hogy a térdem durcásan verjem a földhöz, s szisszenés nélkül a fejéhez vágjam: - Miért nem jössz ide, ha akarsz valamit?
- Önnek rossz odabent?
He? gondolkodom el, s valami különös melegséghullám indul meg, melynek centruma a gyomrom. Enyhén előrébb dőlök, amikor is fülem megüti a reccsenés jellegzetes zaja. A szívem tripla sebességre kapcsol, s arcom eltakarva nyöszörgöm egész halkan: - Félek tőle, mami...
Durván lököm félre a kis szarost. "Állandóan csak szirénázol, még egy mukk, és lenyeletem veled a saját lábad!" morranok rá, majd tekintetem ismét kifelé fordul, s fenyegetőn villan.
- Meg akarom baszni a lyukadat de ez a rohadt kurva szobor nem engedi!
- Mi a neve?
Nem értem őt, miért nem fél?
Talán kíváncsi rám...
- Unmei - felelem, s már magyaráznám is, hogy Kicsi miért fél. - Hiányolja anyut - de nem fejezhetem be, félrelök durván. -, mert baszni akar a hulláddal! - nem tetszik a reakció.
"Hmm... tegnap óta csak finomabb husi lett" nyújtózom egyet mögötte. Ő rám néz, s összekacsintunk.
Úgy támadok rá, mint a kiéhezett oroszlán, egész a földre teperve. Élvetegen nyalok végig ajkaimon, miközben letépem róla a testét takaró rongyokat. Az uralkodás, a hatalom érzete egész felajz.
- Lotyó vagy! Viselkedj úgy! - sziszegem, s rámarok mellbimbójára, melynek izgalmas ízt kölcsönöz a kis testékszer. Megfertőzöm, széttöröm, összezúzom!... hogy ismét összeragasszam magam kedvére.
- Elszállunk a kékségbe, amik a szemeid, és vérbe fojtjuk. Eperízű ajkaid színére maratjuk a kékséged.
Átszellemülten marok végig az arcán, s gyönyörködöm a kibuggyanó vér vörösében, mely épp olyan vadítóan élénk, mint szemei, melyekkel csak engem néz reszketőn. Bár mindig így lehetne, ha mást többé képtelen lenne látni, ha én tölthetném be számára az egész világot! Megadnék neki mindent, még azt is, amire valójában csak én vágyom sötét vigyorral.
- Anyunak lefolyik a szája, a kurva szája - becézem, haját simítva, tépve pusztító szerelemmel. S nem tudok tovább várni: ujjaim vasmarokként markolnak combja puha húsába, hogy feltárjam vágyott mennyországom torzóit, s végre elmerülhessek az általa kínált kéj barlangjában egy határozott s durva lökéssel.
Rég elfeledett érzelemhullámok csapnak át a fejem felett, ahogy egyre inkább elragadnak az ösztönök. Csípőm ütemesen mozog, s ő előzékenyen könnyíti meg dolgom, s nem is fogom vissza magam, elevenen falom fel, darabjain kapaszkodva egyre magasabbra a gyönyör lajtorjáján, míg végül testem meg nem feszül, s pillanatnyi boldogság után alá nem hullok kielégült-csalódottsággal, vissza földre záró porhüvelyembe.
Kihúzódva belőle ülök le a padlóra, kapkodva saját lélegzetem, mely csalafinta pillangóként szálldos nyugtalan ütemben, utolérhetetlenül, s még mindig csak őt nézem, s a könnyem kicsordul.
Összetörtem a csodaszép üveggyöngyöket.
* * *
Mennyi idő telhetett el? Számomra az idő fogalma nemcsak ismeretlen, felesleges is volt, sosem kötött korlátaival feszítőn, így nem is tartottam volna akkor sem számon, ha tisztában vagyok létezésével. Csak ülök a földön, fejét az ölembe húzva, révetegen bámulva egy pontot, s figyelem, hogy hűl ki testünk egyre inkább, miközben rég elfeledett szövegű dal ritmusán próbálom magamban visszaidézni hangos dudorászással, vérében pacsázva.
"Megölték?" "Szép lassan igen"
Felnyöszörgök, mikor kattan az ajtó. Erősen magamhoz szorítva pillantok fel az ismeretlenre, aki döbbenten pillant vissza rám. Szeme egy hatalmas fekete folt. Tenyere ökölbe szorulva lendül a magasba, hatalmas koppanással csattan a cipő, s az én fejem a padlón. De csak szorítom, nem veheti el senki, ő az enyém - Ő az enyém! - ahogy a fájdalom is, a feszítés, két hatalom csap össze, az ismeretlené, és az enyém. De most nem jön elő, most nem segít. Kielégülten röhög a háttérből, míg el nem sötétül minden.
* * *
Pofon. Újabb vérfoltok a hófehérre mázolt falon. Ordít, de nem értem, nem akarom érteni, törött marionett-bábuként lógok magam alá nemtörődöm közömbösséggel. Elveszett. Nincs többé kék. Minden fekete, minden undorítóan rózsaszínes-málló tapéta, minden ragacsos, spermiumbűzös gyötrelem. A szoba közepén, az ágy mellett egy csonka mutatóujj hever árván, elhagyatottan, bénán és kisemmizetten. Leharaptam. Mert én nem akartam, hogy hozzám érjen.
- Rohadt kis kurva! - ordít, és rugdos, a szemhéjam is felszakadt talán, mindenesetre mindent betölt a vörös. Épp mint akkor. Dühös. Hatalmas, habzó büdösbogár, olyan, mint aki idehozott. Szerintük az övék lettem, szerintem csak meg akarok halni. Akkor talán szárnyakat kaphatok, és megkereshetem Kékségét az ég színe mögé lesve.
Dúdolni kezdek, mire a hajamba tépve rángat ki a szobából, hogy a hideg zuhany alá vágjon, s "megrendszabályozzon" elővéve "nevelőpálcáját", de ahogy keresztülrángat a folyosón, valami megváltozik. Mintha látomásom lenne, áll előttem, törött, toldozott-foltozott, fehér gyolcsokkal egybetekert múmia, gyönyörűszép, kék szemekkel.
- Kékség? - rebegem, s a könnyem kicsordul, tekintetem érzelmekkel telik meg, miközben küzdök, hogy kitépjem magam a szorításból, hogy láthassam, hogy érinthessem, hogy meggyőződhessek, valóban ő az. Könnyedén válok meg csomókban a hajamtól, nem törődve a fájdalommal, melyet veszteségük váj érzékeimbe, csak rohanok, míg neki nem csapódik testem, s körbe nem ölelhetem, arcom a vállába fúrva, beszívva az illatát. Él. Él! ÉL!
Szerkesztve ef-chan által @ 2011. 01. 23. 22:29:08
|
| ef-chan | 2010. 09. 20. 01:36:45 | #7954 |
Karakter: Unmei
Megjegyzés: (Kaijinak)
Lehunyt szemmel mennyei érzés, ahogy lassan elszivárog belőlem az élet. Süppedős, ragadós, de elriasztja, mert neki élve kellesz, erősen és rettegve, a halál ráadásul nagyobb és szimpatikusabb úr. Le van ejtve, most már minden le van ejtve.
A képek random villannak fel, de mindük a kék köré összpontosul, az a hihetetlen világítós, mindent átható és betöltő kék körülöttem sertepertél. Megnyugtat. Nem kell egyedül lebegni a semmiben...
Az apró, de fájdalmasan meglepő pöccintés letépi szárnyaim, s ólmos súlyokat aggatva rám taszít a földre: dühösen mérem végig.
- Hé! - szólít meg, mire végre reszkető tagokkal pillantok egyenesen a szemeibe. Ajkaim éhes mosolyba torzulnak.
- Kicsikajcsi - emelem meg a hangom, hogy aztán félelemmel telve, könnyes szemmel sírjam el tömör bánatom. - Fáj...
Átölelném kétségbeesetten hozzábújva, keresve a kék biztonságos melegét, de elhátrál előlem, így ujjaim csak a levegőt markolják, hogy aztán becsapjon a villám.
- Hülyegyerek - ordít fel bennem felé csapva, közben védem elveszett látásom. Ha elérné, már rendellenesen billenne félre a feje örök kifejezéstelenségbe merevedve. A kéket magammal vinném belőle...
- Ne bánts... - sír fel újra kicsi, akit körbeölelek. Buta, ha gyengének mutatkozol, Ő dühös lesz megint. De csak rám mereszti hatalmas szemeit, hiába mászok "hintaszékbe" ringatva. - Hiányzik anyu. Az anyu mindig tudja, mit kell mondani... - hatalmas pofont kap, s elterül, Ő pedig valóban dühös, beleordít a képébe: - egy kurvának!
- Nekem nem - feleli a mélykék, miközben ismeretlen csúcsok meghódításába kezd. Elgondolkodva rúgunk bele a székbe, csikorgatva azt. A hang olyan hátborzongató. Ő duzzog, bosszantja, hogy nem fél tőlünk, s még csak azt sem hagyom, hogy móresre tanítsa. Jobb híján acsarog, villogtatva szemeink: - El foglak kapni, te picsa!
Nem néz rám, valami dobozzal varázsol, amelynek illata ismerős ösztönöket indít be, olvaszt egybe és szaggat szét.
- Be kell kötözni a karod - ugrik a földre ereszkedve alá. De nem hat meg minket, mert ő fújni akarja tovább a mondókáját.
- Finom leszel. Aztán megeszem a szíved ebben a mocskos lakásban.
- Elég! - üvölt rám zavarodottan, felém lendülve. Gúnyos mosoly terül el az arcunkon, kezd összeomlani nyugodtsága erős fala. Azonban a kifejezés leolvad az arcomról, ahogy felbillenve a hajamba mar, hogy enyhítse a kemény érkezést. Számítása azonban nem jött be, csupán annyit ér el, hogy magára ránt, s én teljes testtel mélyedek gyomrába.
A düh pillanatok alatt lep el, és hatalmasat vágok a padlóra a feje mellett, szemeim szikrákat szórnak, ahogy rá pillantok. "Megöllek" akartam kiáltani, de kezeim megremegtek, s a legtöbb minden homályossá vált. Csak ajkai vöröslöttek kívánatosan, gondolkodás nélkül vettem őket birtokba, ízlelgetve, szívogatva. Makacssága felemészti utolsó erőtartalékaim is, átkarolom elszakadva szájától, inkább vállán pihentetve meg a fejem.
- Olyan finom, puha és meleg vagy - suttogom elgondolkodva. - Hideg van - jelentem még be, mielőtt lehunynám a szemeim. - Angyal, repüljünk messze, fel az ég felé, a semmibe... - álmodom, még ébren vagyok, haldoklom vagy épp megszületek? Talán mindez egyben, más-más dimenziókban, más-más lélekben de egy testben összeforrva és szétesve teljesen.
- Ne merd feladni! - a keze nyoma égeti az arcom, s szemeim felparázslanak. Ujjaim a nyaka köré fonódnak, eszelősen nevetek fel, ahogy elnémulva, levegő után kapkodva kapálózik, s ujjai megpróbálják lefejteni az enyémeket. - Szaros pöcs! - sziszegem, de gyenge vagyok. Félrefordulva engedem el, hogy a számra tapasszam a kezem. Émelygek...
Felzokogok fájdalmasan, fejet hajtva a nagy Istenség előtt. A fejem csak úgy koppan és cuppan egyszerre a kövezeten, s a sötétség bekebelez hűvös nyugalmával.
* * *
Álmosan nyújtózva ülök fel az ágyon. Már megint az ágyon... Ujjbegyeimmel simítom végig a karomon díszelgő fehér gyolcsot. Megjelöltek. Talpam a földre simul, s megpróbálok felállni. Lábam azonban meglepően gyenge, kicsuklik alólam, s összerogyom rozzant kártyavárként. A kékség az ajtóban áll. Felé nyújtom kezem.
- Értem jöttél igaz? Kérlek, vigyél magaddal, veled akarok menni, bárhová! - felkuncogok a gondolatra. Össze kellene kötnöm magunk valami olyannal, amit nem lehet szétvágni, amelytől nem tud megszabadulni, és így mindig velem kellene maradnia. Létezik ilyen a világon? Ha igen, hol tudnám beszerezni. Megtennék bármit, akármit! - Édességre vágyom, mami - eperízű ajkaidra.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 09. 20. 01:38:00
|
| ef-chan | 2010. 06. 10. 00:36:09 | #5361 |
Karakter: Unmei (Kaijinak)
Már lemondtam róla, már épp megbékéltem volna vele, hogy mégsem fordul meg, hogy a hangom nem ér el ezen égi tüneményig, ezen tiszta kékig, amikor valami mégis megváltozott. S a kék ismét rám vetült, eszelős örömmel mosolyodtam el megkönnyebbülve. Újra az enyém, ismét az enyém, csak az enyém ennek a kéknek a figyelme.
- Mit akarsz? - veti felém, de én csak zavartan térdelek, miközben felnézek rá áhítattal, torkom kiszárad, s a szívem hevesebben ver. Nem csoda, ha valami artikulátlan torokhangon kívül semmit sem bírok kinyögni, Ő pedig csak nevet rajtam gúnyos őszinteséggel: szánalmas vagyok.
Talán igen, de mit számít, a kék most csak az enyém!
A fiú, a kék tulajdonosa közelebb lép, és a kezét nyújtja. Bizonytalanul fogadom el, ahogy megpróbálok lábra állni, küzdve gyengeségemmel, önnön biológiai korlátaimmal.
"Majd én tartalak" lép mögém ő, s saját lábára állít, miközben szemei megvillannak. Tudom, mire gondol, de nem engedem. Még nem.
- Elszállásollak - jelenti ki hirtelen varázslatos lényével teljesen magával ragadva. - Ki is rabolhatsz , ha akarsz, nem érdekel.
Hol jobbra, hol balra döntöm a fejem, nem értem őt. Mit jelent, hogy elszállásolni? Mit jelent, hogy kirabolni?
Azt, hogy egy életunt szerencsétlen flótás. De majd én segítek rajta.
Nem!
De Ő nem törődik velem, csak kacag, miközben már el is tűnik valamerre a sötétségben, önnön árnyékában.
Érzem, Ő nem kedveli, jobban mondva túlságosan kedveli, mert akiket kedvel, lassan, kínozva segíti át a túlvilágra, s tudom, a szemeit vájná ki elsőnek, majd élvezné, ahogy lassan lefolyik vérről, s könnytelen sírással, reszketve vergődik, míg ő paráználkodik teste felett. Mégis, nem tudok lemondani róluk, bolondjuk lettem, elvarázsoltak, kellenek nekem, így biccentek. Nem számít semmi, amíg a kékek közelében lehetek. Drágakövek, rejtett kincsek. Bűvkörében úszva hagyom, hogy megfogja a kezem, meg is szorítom, biztosan ne váljon köddé, majd minden erőmet összeszedve követem.
* * *
Lépcsők, fokok, emeletek, szintek. Vajon felérek, vajon elérhetem a következőt, vagy végleg megadják magukat lábaim, és leszédülök? Már rég feladtam volna, ha nem lenne a "fény", mely továbbvisz, a halványindigó sugár. Végül ajtóhoz érünk. Ez is megpróbál majd örökre bezárulni mögöttem? Kit érdekel, csak ő ne menjen ki, őt nem engedem ki többé!
"Nézd, milyen szép lakás, milyen szép is lehetne, ha Anya is itt lenne!" Valóban, kedves és takaros. Még szobát is kapok, más mint az előző, mindenféle különös tárgy van benne, amiket szét lehet szedni, meg sokkal kényelmesebb ágy. Csak simogatom a finom anyagot, amely borítja, majd mindent megvizsgálok.
Aztán Ő lép színre, hogy rendbetegye testünket, neki fontos, mert még feladata van, amit el kell végeznie, még nem lehetünk gyengék, én már rég feladtam volna.
Azonban eddig passzív énem, végigsimítva magán megállapítja, irány a fürdő, mert különben magunktól lesz rosszul. Az állandó erotikus vágyai mellett sznobizmus is szorult belé, persze csak ha ez nem akadályozza szexuális játékaiban.
A fürdő is egész más, olyan túlvilágian fehér és tiszta. S az a sok különös illat, amely mind más tájra kalauzolja csapongó elmém... Alig tudok betelni ezzel a sok újdonsággal. Végül megnyugodva engedek vizet a kádba, és locsolok bele mindenfélét, majd felderülve játszadozom el a habokkal, mikozben lemosom magamról hosszú utam porát.
Kilépve megtörölközünk gondosan, majd belövi a haját, elhatározta, hogy jó benyomást kelt vendégünkre. Nem ellenkezem, inkább átadom a terepet.
A frottier anyag könnyedén fogja körül nyúlánk alkatom. Ennek ellenére nem mondhatnám, hogy magas vagyok, így a méretes darab bőven leér a térdem alá. Lassan, de céltudatosan lépek ki, mikor is megcsapja az orrom a kellemes illat. A gyomrom rögtön feléled, és követeli immáron két napja folyamatosan elmaradó jussát.
- Finom az illata - jegyzem meg az ajtófélfának támaszkodva. Az étvágyam megnőtt, határozottan megnőtt. Kiéhezve pillantok rá, majd hozzáteszem: - Én is kérek - ajkamra már a perverz gondolatok rajzolnak mosolyt, perverz és szadista gondolatok. A háttérben felkacag Ő, kedvét leli a kis játékban, amit tervezek.
- Nyugodtan - mondja ki zavartan a varázsszót, mire ellököm magam eddigi helyemről, s gyors, erős, határozott mozdulattal lököm az asztalhoz, hogy befurakodhassak lábai közé.
- Enni is fogok - jelentem ki, mire elakad a lélegzete, és engedelmesen nyílik résnyire a szája, hogy rávethessem magam kiéhezett dögkeselyűként, s vadul hatolhassak be rajta, nyelvét kéretlen-őrült táncra hívva.
Belenyög, vagy -fullad a csókba, egyre megy, kezeim már rég az övét bontják ki, hogy a következő dolga az lehessen, hogy erősen körbefonhassa, vékony dereka helyett még vékonyabb kezeit. Az öv épp annyira vágyik rá, mint mi magunk, megfeszül, s többé nem enged. Arcomra végre fölényes-gyengéd mosoly ül, immáron nem menekülhetsz! A felső hamar cafatokban hever valamerre, csak egy kis részét használtam fel, amellyel befedtem rémült-izgatott szemeit, s egy másikat, amellyel "megövezett" kezét rögzítettem az asztal lábához. Lassan kész a terítés, már csak feljebb kell helyeznem az asztalon.
- Ne aggódj, csak enni fogok - suttogom, miközben a derekára ülve apró csókokat lehelek a nyakára, mellkasára. Ezután kezembe akad a vacsora, ebéd vagy reggeli, egyre megy, s lassan csorgatom "megtisztított" felsőtestére, majd kezembe veszem a pálcákat.
- Jó étvágyat! - rajzolok párhuzamos vonalakat az oldalán a hónaljától le egész a csípőéig, majd a pálcák segítségével eltűntetem róla az étel nagyobb részét, a többihez pedig a nyelvem és az ujjaim használom kuncogva.
Szegény fiú talán csak akkorra térhetett ismét teljesen magához, mire meglazult az öve, én pedig meztelenül libbentem tova a szobámba, s jóllakottan eldőlve álomba merültem.
* * *
Sikoltva térek magamhoz, de az ébredés nem hoz megváltást. Ott motoszkál sötéten, gonoszan az ágyam alatt, s nekem csontomig hatol a rettegés. nem akarom látni, nem akarok vele szembenézni. Anya, Anya kérlek, én rettenetesen félek! Remegve húzom védekezőn magam elé a takarót, amelyet valaki minden bizonnyal rám terített. Meztelenségem azonban még nagyobb rémületet rajzol a szívembe. Mellettem járt, itt volt, elvette a ruháim! Istenem, talán ha nem ébredek fel, elvitt volna engem is! Elvitt volna, s örökre bezárt volna a sötét álmok börtönébe, ahonnan még a halál sem menekíthet meg, még az ő hatalmas keze sem ér el odáig. Eszelősen túrtam a saját hajamba, nem törődve a saját magamnak okozott fájdalommal. Mit tegyek? Téptem a saját hajam, de nem hozott megváltást, a motoszkálás nem akar szűnni, helyette immáron serceg, pattog és susog.
A koppanásra elpattant bennem valami, s újabb sikoltással, amelynek végét elfojtottam önnön öklöm számba préselésével, kirohantam a konyha felé, hatalmas erővel vágva be az ajtót. Éreztem a leheletét a hátamon, a karmai csak milliméterekkel tévesztették el az Achilles-inaim! Nem adom magam! Nem adom magam!
A fiók könnyedén nyílik, hogy csörömpölve zuhanjon a mélybe, szemeim csak a fémes csillogásra fókuszálnak, ahogy a késsel lesújtok saját kezembe mélyesztve annak ezüst fogát. Csak a vérvörös hozhat megnyugvást, hogy megsemmisülve nevethessek a képébe: Inkább a halált választom, mint téged!
|
| ef-chan | 2010. 06. 10. 00:30:58 | #5359 |
Karakter: Unmei (Kaijinak)
Ki kell jutnom innen, csak ez járt a fejemben. Ez is csak egy olyan börtön, mint az előző volt. Hamarosan majd újrakezdik, ismét fájni fog és égetni. A karmaik közé akarnak kaparintani teljesen, de nem teszem meg nekik ezt a szívességet. Nem!
- Csak bízd rám - kacsint rám megint. Talán igaza van. Onnan is Ő mentett ki, Ő erős és ügyes, könnyedén elbánik velük. Össze kell dolgoznunk. De mi van, ha megint túlzásba viszi, mi van, ha megint egy sarokban kuporogva térek magamhoz, és mindent körbeleng a halál és a vér szaga, miközben minden idegsejtem majd szétrobban?
- Szerinted ők törődnek azzal, hogy veled mi lesz? Neked miért kellene törődnöd velük? - kérdése jogos. Lassan jön közelebb végigsimítva az arcomon. Annyira őszintének tűnik.
- Kijutunk innen, ígérem, ez lesz az elsődleges - "utána lesz lehetőségem még tengernyi, hogy kiéljem magam" kuncog a képembe. Igaza lehet. A kinti világ sem jobb, a nyugalom szigetei múlandó dolgok, és ha eljön a zavargás kora, ismét ölnünk kell, ölnünk kell, hogy mi életben maradhassunk. Mert minden ember számára a saját nyomorult élete a legfontosabb, még akkor is, amikor állítólag másokért áldozza fel saját életét. Nem lehet kiszállni a körforgásból!
- Rendben - adom meg magam neki, mire elégedetten és gonoszan elmosolyodik. Ilyenkor mindig az az érzésem támad, hogy ő tulajdonképpen valami gonosz démon.
* * *
Az alkalmas időre vártunk, tudtuk, nem siethetjük el a dolgot. Már kitalált mindent, igazi pszichopata stratéga. Kicsikénket tolta az előseregbe, aki nyöszörögve kuporgott a sarokban. Tudtuk, hogy ő következik a vacsorával. A nevét nem tudom a férfinek, de azt igen, hogy roppant naiv gyakornok, akit be lehet palizni könnyedén.
Az ajtó nyílt és valóban ő lépett be. A kicsi tudta a dolgát, azonnal összerezzent, és sírdogálni kezdett.
- Ne félj, csak én vagyok, a vacsorát hoztam - próbál nyugtatgatni kicsit kétségbeesve. Szegényke annyira iparkodna, de olyan, mint elefánt a porcelánboltban, és ezért eléggé kifelé áll a rúdja. Így még inkább igyekszik, ami nekem kapóra fog jönni.
- Kérem... - suttogja két szipogás között Kicsi. - Nem etetne meg... ahogy Anya tette... kérem...
A fiú egy ideig hezitált, de végül megadóan közelebb húzódott, majd féloldalt fordulva az étellel kezdett matatni. Ekkor következett ő.
"Szép munka" veti oda a kicsinek félretaszítva őt, hogy a következő pillanatban kezei a fiatal férfi nyakára fonódjanak, és egy könnyed és gyors mozdulattal kitekerjék a nyakát. Nem sikoltott, nem kapálózott, élettel teli keze egyszerűen holtan hullott alá, csak a gerince roppanása visszhangzott egyre a fejemben, ami pánikkal töltött el.
- Ne most szarj be! - gúnyolódik, majd az ajtón kilépve nekiindulunk a férfi köpenyében a férfi kártyájával, és a férfi ujjával a zsebünkben, amit előzőleg Ő harapott le, mert kell az ellenőrzéshez. Még éreztem a számban a sós-fémes ízt, amitől a gyomrom brake-et járt a hasüregemben.
* * *
Immáron a kerítésen és vagy négy-öt hullán túl az erdőben rohanok lélekszakadva. A riasztó hangja kilométerekre elhangzik, ahogy a kutyák csaholása is a fülembe erőszakolja magát. Követnek. Nem fog sikerülni!
- Kussolj már be, nem hallok semmit! - hurrog le, keze tiszta vér, ahogy az arca is, az arcunk. Megborzongok az emlékre, ahogy belemélyeszti fogát az őrbe, és elszedi tőle a fegyvert, és halomra lövi a másik férfit, míg a fegyverből ki nem fogy a töltény. Ezután a kést vette magához, és a kerítésnél zavartan a riasztóval elfoglalt férfi torkát vágta fel, élvezettel nyalva le az ujjairól a vért.
Most meg csak futunk, még talán ő sem tudja hová, nyomunkban a kutyás őrök, akik hamarosan utolérnek...
Egy tó bukkan fel a bokrok ágai között, azonnal arra kanyarodik, majd nem törődve a víz jeges hidegével, beleugrik, és eltűnünk a habok között egy nagy levegővel. Csak akkor bukkantunk fel újra, mikor már a túlfelén vagyunk a sűrűbb nádasban, és olyannyira éget a tüdőnk, követelve a friss oxigént, hogy már nem bírjuk tovább, és megadjuk magunk neki. Csendben hallgatózunk, nagy megkönnyebbülésünkre a kutyák és emberek zaja a tó túloldalán felháborodott szerencsétlenkedésbe fullad. De egyelőre nem mozdulunk. Megvárjuk, míg távoznak.
* * *
Több órán keresztül kuksoltunk a tóban, teljesen átfagytam, s már vacogtam a hidegben. Ekkor döntött úgy, ideje indulnunk. A testünk nehezen engedelmeskedett, tagjaink el voltak gémberedve, talán meg is fagytak egy picit. Hamarosan azonban ismét szaladtam a sötétségben, hogy minél távolabb kerülhessek erről a helyről.
* * *
Koszos voltam, rettenetesen fáztam, és olyan éhes voltam, hogy úgy éreztem, többé nem vagyok képes megmozdulni. Valami városba érkeztem, s az egyik sikátorban hevertem egy szeméthalmon, amely legalább valamennyire meleget adott. A sikátor egy viszonylag forgalmasabb útra nyílt, és az ott elsétáló emberekre bámultam üveges tekintettel. Némelyikük visszapillantott rám, majd gyorsabb léptekre kapcsolt. Némelyikük észre sem vett. Nem érdekelt a világ, csak éhes voltam, iszonyúan éhes...
Egészen addig a pillanatig. A fiú, aki elhaladt, talán olyasmi idős lehetett, mint én, de ez nem is számított, hanem azok a szemek. Olyan kékek, akár a miénk, ha nem kékebbek. Megfogalmazhatatlan vágy ébredt bennem, amely ismét erőt adott, egy utolsót, hogy kicsámborogjak a forgalmasabb úttestre.
- Hé te! - ordítottam utána, de a lábam megrogyott, és térdre estem. Felnéztem elszántan, valahogy meg kell állítanom. - Kék szemek! Kék szemek! Kék szemek!!! - hajtogatom egyre hangosabban és egyre inkább úgy, mint egy megszállott. Végre megfordul?
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 06. 10. 00:32:30
|
|
