|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Luka Crosszeria | 2013. 04. 25. 17:11:11 | #25655 |
 Karakter: Benjamin Caffrey
A terv készen áll. Magamra öltöm a fegyőrruhát, amit még Mosietól kaptam, aztán az összetákolt borotvám után nyúlok. Levakarom a képemről a felesleges szőrt, majd összetúrom a hajam. A koszos tükrön át egy elszánt férfi bámul rám. Hajrá, Ben!
Felkapom a baseball sapkát, majd egy hamisított kártyával tessékelem ki magam a cellából. Zsebre dugott kezekkel sétálok a szűk folyosókon, a földet fixírozom. Nem akarok feltűnést kelteni, bár ki figyelne rám pont ebédidőben. 3… 2… 1… Az ajtó kinyílik, hiszen a fegyőrök pontosan 12:31-kor érkeznek. Mosolyogva sétálok ki a külső folyosóra, és intek az érkezőknek. Kedélyesen társalognak, kb. le se szarnak. Megigazítom a sapkám, majd a legutolsó, rácsos ajtóhoz lépek. Hirtelen egy fegyőr vágódik elém, szigorú tekintete szinte lyukat éget a homlokomba. Nagyokat pislogok csak… ne már, hogy itt fogok elbukni…
- Hello – mosolyodik el hirtelen, majd tárja ki előttem a kijáratot.
- Hello – bucskázik fel a torkomon a hang.
Szorított fogakkal sétálok kifelé, igyekszem visszafogni a lépteim, mert legszívesebben futnék. A kinti levegő arcul vág, bárgyún mosolygok a semmibe. Kijutottam. Kint vagyok…
Leveszem a sapkám, majd a sarkon befordulva rohanni kezdek. Fékevesztetten nevetek, annyira üdítően hat rám, hogy szabadon mozoghatok. Egy mellékutcába vágódok, ahol ki is figyelek egy használt ruha árust. Briliáns ötletem támad. Elcserélem a fegyőr zubbonyt és a sapkát egy neon sárga nejlon kabátra. A hónom alá gyűröm, majd a legközelebbi autómosó felé vágtázok. Lekushadok az egyik nagyobb cserje mögött, és a rikító kabátba bújok. Remek, még a cég emblémája is rajta van. Vigyorogva egyenesedek fel, majd lépek egy begördülő Ford elé.
- Hello! – intek barátságosan a sofőrnek.
- Üdv! Teljes takarítást kérek – veti oda, majd a kezembe nyomja a kocsi kulcsát.
- Ahogy óhajtja – szinte meghajlok neki.
Flegmán araszol a mosoda kávézója felé, én pedig már a kocsiban is vagyok. Fél óra előnyöm van, addig úgysem jön rá, hogy elkötöttem a verdáját.
~
Leparkolok Kelly háza elé, úgy vágom be a kocsi ajtaját, hogy kis híján leszakad. A ronda kabátot az ülésre vágtam, így egy szál pólóban rohanok fel a lépcsőn. Baromság, ő nem hagyhat el engem. Hiszen már az esküvőnket terveztük. El akartam venni, gyereket tőle! Szép ház, család, még egy kutya is belefért volna…
Az ajtó nyitva, a kulcs a zárban fityeg. Hunyorogva bámulom az ismerős kulcscsomót, majd rázárom. Nem kell, hogy bárki megzavarjon. Ahogy végignézek a lakáson, elszorul a szívem. Szinte teljesen üres. Egyetlen borosüveg árválkodik a helyiség közepén. Odalépdelek hozzá, majd leülök elé. Palackozott üzenet, milyen frappáns. A kedvenc borunk üvegét tartom a kezemben, de mégis rossz érzésem van. Nagyon rossz érzésem… Percekig csak bámulom az üveget, majd felkapom, és a dolgozó felé veszem az irányt. Ahogy láttam, az egyetlen helyiség, amit nem rámolt ki. Az asztalhoz ülök, majd könyörtelenül kicibálom a papírt a „borítékból”.
Úgy érzem, hiba volt látni. A szavai fájnak, pedig nem mocskolódik… Mégis… burkoltan elküldött az anyámba. Miért? Ennyire félreismertem volna? Talált volna mást, amíg sitten voltam? Nem, nem tudnék ilyet elképzelni róla… Hiszen boldogok voltunk. Mindent megadtam neki…
Fogalmam sincs, meddig ülhetek ott, de az ajtó egyszer csak betörik. Biztos a jard, el is felejtettem őket. Bár már úgyis mindegy… Jobb férfit talált nálam… az a riherongy…
- Vége a játéknak, Mr. Caffrey – hallom meg a hátam mögül.
Nocsak, ez a kedvenc kopóm. Személyesen jött el értem. Milyen kedves. Ha volna hozzá kedvem, még mosolyognék is. Vagy nem…
Hirtelen valami őrült gondolat fogalmazódik meg bennem. Talán… ha agresszívnak ítél meg… akkor lelő. Véget vet ennek a szörnyű játéknak. Semmi kedvem sincs tovább játszani… semmi.
- Az a ribanc… Itt hagyott! – morgom.
Igyekszem minél bosszúsabbnak tűnni, pedig legszívesebben sírnék. A felszarvazott szerető képe cseppet sem olyan szánalmas, mint az árva gyermeké.
- A földre! Kezeket a tarkóra! – harsogja.
Gyűlölködve nézek rá, úgy kívánom magamba azt a golyót, mint semmi mást.
- Mi a fenét képzelt?! – tolja közelebb a fegyver csövét.
Lőj már le!
- Már én sem tudom. Nem akar bilincsbe verni? – kérdem.
Titkon azt várom, hogy azt mondja, inkább lelőne, mint egy karóhoz kötözött korcsot. Mennyivel egyszerűbb volna minden.
- Nem. Talán később. El akar menekülni?
El, de nem úgy, ahogy te gondolod.
- Már nincs értelme.
- Miért hagyta el? – kérdi mellém guggolva.
Na, ne, ezt ne! Nem játsszunk pszichológusost, pont veled…. Minek nézel te engem? Egy utolsó, szerencsétlen félnótásnak??
- Így is jó, de akkor tényleg megbilincselem, pedig nem akartam.
- Amit csak akar – mosolygok rá.
Megragad, majd hirtelen kifelé kezd vonszolni. Döbbenten konstatálom, hogy olyan erővel cibál, kis híján leszaggatja rólam a ruhát. Ez…. hová visz? Bilincs nélkül?
- Mi a franc?! – hördülök fel, ahogy a kocsijába dob, mint egy kajás zacskót.
Válaszra sem méltat, bepattan elém, majd elindul. Visszavisz. De nem is ez az eljárás, mi a franc?!
- Ezt nem mondhatja komolyan! – hördülök fel.
Veszettül próbálok az ajtó oldalán kaparászni.
- Nem ajánlom, hogy kiugorjon, amilyen gyorsan megyünk, nem úszná meg pár törött csont nélkül.
Csak úgy… kijelenti. Csak… úgy. Egyre dühösebb leszek rá, már nem is kell játszanom. Mit képzel, mit gondol??
A telefonja megcsörren, felveszi a fülére azt az idióta hallókészüléket, és abba beszél. Hirtelen elmosolyodik, és hátra néz rám, majd megfordul. Már végképp nem értek semmit.
Egy múzeum előtt állunk meg, majd ki is száll. Értetlenül pislogok rá, mikor kinyitja az ajtóm.
- Kifelé – mutat maga elé.
Elképedve bámulok rá, de engedelmeskedek. Egy pillanatra elfelejtem, mi volt az eredeti tervem, felkeltette a figyelmem a furcsa viselkedése. Feléledt a vadászösztönöm, érzem, valami készül. Hm. Egy múzeum. Hányat fosztottunk már ki. Nem is tudom pontosan… az a rengeteg pénz, a játék izgalma… bárcsak újraélhetném.
- Hajrá, Caffrey, talán kihúzhatja magát a csávából.
- Mert? – szalad fel a szemöldököm.
- Elraboltak egy igen értékes festményt. Magán áll vagy bukik, hogy megkerül-e – vigyorodik el.
Hirtelen megremeg a kezem. Legszívesebben szájon vágnám. Mit vigyorog itt nekem…
- Jöjjön csak – ragad karon, majd cibál a múzeumba.
Egy szemüveges, kopaszodó férfi vág elénk.
- Végre! – rikácsol.
Őt is szájon vágnám… vagy tarkón, még nem döntöttem el.
- Fel sem tudom fogni, hogy történhetett! – tárja szét a karjait.
Tarkón, inkább tarkón…
- Egy Van Gogh tűnt el a 6. teremből. A kamerák semmit sem rögzítettek, nem látott senki semmit! – sipítozik.
Az ügynökömre nézek, majd lassan hátrahúzom a fejem, ahogy sejtelmesen rám mosolyog. Már értem…
- Nyugodjon meg. A nevem Mark Fuller. FBI. Ő pedig a segítőm, Benjamin Caffrey. Műértő – veregeti meg a vállam.
Élvezi, hogy szívat, bár nem tudtam volna elképzelni, hogy ez a húzás belefér az egójába.
- Richard Reynolds – emeli magasba az orrát a vén fószer.
Ó, ismerősen cseng a neve. Talán már kiraboltam… párszor. Mégis csak szájon vágnám inkább.
- Megnézhetjük a helyszínt? – kérdi Fuller választ sem várva.
- Erre – indul el az öreg.
Lépnék utána, de az ügynökmajom elkapja a karom.
- Ha szökni próbál, Caffrey – morogja a fülembe.
- Akkor mi lesz, cica? – vágok vissza.
- Golyót eresztek a seggedbe – mordul rám.
Kicsit meglep a stílus, a tegezés, de a meglepettség ellenére is fintorgok egyet a szemeim forgatva. Előre taszít, meg sem állunk az említett teremig. Egy kép üres helyét mustrálom. Elragadó. Egyszerű rablásnak… tűnne, ha véletlenül nem tévedne a tekintetem a hiányzó melletti festményre. Hunyorogva lépdelek oda, és hajolok egészen közel. Hm.
- Valami baj van, Caffrey? – lép mögém a kopó.
- Ez nem eredeti – rázom meg a fejem.
- Tessék? – hajol oda ő is, majd pillant rám.
- Mondom. Ez nem eredeti – bámulok a képébe.
Hunyorogva ránt aprót a fején, jelezvén, hogy halványlila gőze sincs arról, mit beszélek.
- Az ecsetvonások – mutatok a képre. – Ez nem Van Gogh.
- Honnan veszed? – bámul közelebb hajolva a képre.
- Nem ezért hívtál ide? – fintorgok rá.
Lassan felém fordul, szigorú tekintete láttán kicsit behúzom a nyakam.
- Jó… hamisítottam már Van Goghot – súgom neki.
- Valahogy éreztem – forgatja meg a szemeit. – Gondolod, a többi is az?
Tűnődve sétálok körbe, és nézem meg alaposan a festményeket. Hosszú percekig időzök el mindegyiknél, mire biztosra veszem:
- Ezek nem hamisak – fordulok felé.
- Ez érdekes – néz a hamisítványra az ügynökmajom.
Több, mint érdekes.
A hamishoz vágtázok, majd nemes egyszerűséggel lekapom a falról. A riasztó üvölteni kezd, a vén fószer pedig pillanatokon belül ott rikácsol. Már megint…
***
Az ablakon bámulok ki, a kocsi motorjának halk dorombolását hallgatom. A gondolataim a kép körül forognak. Egész felcsigázott a dolog.
- Van egy ajánlatom – szólal meg hirtelen Fuller.
- És pedig? – kérdem gépiesen.
- Lehetsz a segítőm.
Felvonom a szemöldököm, majd lassan rá pillantok. Már az is fura, hogy ezúttal mellette ülök.
- Ha most visszamegyünk a fegyházba, talán sosem szabadulsz. Tíz évre is bevarrhatnak, amiért megszöktél.
Még mindig fura a tegezés, de folytassa, Sherlock!
- Üzletet ajánlok.
- A seftelés nem a bűnözők dolga? – billentem oldalra a fejem.
- Maradjunk annyiban, hogy kölcsönösen jól járnánk.
- Miért is?
- Mert szabadon mozoghatnál két mérföldes körzetben.
Újból csodálkozva nézek rá.
- Kapsz egy nyomkövetőt, hogy ne szökhess meg. A kollégáim éjjel-nappal rajtad tartják a szemüket. De velem oda mész, ahová akarsz.
Hm.
- Csak nekem tűnik paradoxonnak a szabad rabság?
Halkan kuncogni kezd, majd fejet ráz.
- Ha nem, hát nem.
- Nem mondtam ilyet! – ripakodok rá.
Itt ez az ügy, talán meg is oldhatnánk. Ráadásul innen könnyebben tudnék Kelly nyomára akadni, mint a sittről. A tíz év pedig baromi hosszú idő.
- Én segítek, szabadon mászkálhatok egy cellánál nagyobb ketrecben… te pedig a hátamon felkapaszkodsz a ranglétrán. Korrektül hangzik – fonom össze a karjaim a mellkasom előtt.
- Ha nem csal a szimatod… egy idő után talán te is közénk tartozhatnál – pillant felém egy röpke másodpercig.
- Hogy én? – nevetek fel.
Micsoda nevetséges feltételezés… a mostani ügy viszont baromi izgalmas.
- Hol hordanám a nyomkövetőt? – kérdem halkabban.
Újból felkuncog, majd a hajába túr.
- A lábszáradon.
Elfintorodok. De legalább tudok majd fürödni…
- Rendben. Segítek – bámulok ki újból az ablakon.
- Nagyszerű – tapos a fékbe hirtelen.
Kis híján megcsókolom a szélvédőt, ahogy előre lendülök.
- Szóltam, hogy kösd be magad! – kattintja ki a biztonsági övét.
- Szóltam, hogy kösd be magad! – utánzom fintorogva, elmélyített hangon.
Kiszáll, mire én is kipréselem magam a kocsi ajtaján. Egy lakóház előtt álltunk meg, hunyorogva nézek fel a tetejére. Jó magas.
- Itt lakom. Lakunk mostantól – néz rám a nyomozómajom.
- He? – hőkölök hátra.
- Hotelszobát vártál pezsgővel és kaviárral? – húzza össze a szemeit.
- Minimum – hördülök fel.
- Az utca végén van egy kis hotel. 8 dollár naponta a szállás. Ha esetleg oda kívánkoznál – vigyorog rám.
Jól ismerem már az olcsó szállásokat… túl jól.
- Jó vicc – kapom oldalra a pillantásom.
Gyűlölöm, hogy incselkedik velem.
- Nos? Szerény hajlékom megfelel az uraságnak, vagy szerezzek egy dobozt?
Nem felelek, megindulok bosszúsan a bejárat felé. Hülye barom…
~
A lakás szép. Egyszerű, de szép. Nem olyan, mint az enyém volt, de megteszi. A holmimat, azaz az ingemet a jövendőbeli fekhelyemre, a kanapéra dobom. Ügynökmajom szerint nem ártana megfürödnöm, mielőtt elmegyünk ruhát vásárolni. Rémálom…
Zuhanyzás után alsónadrágban sétálok ki. Meglepődök, mikor a nyomozó hirtelen elém lép, majd letérdel előttem. Aztán megérzem azt a szorító érzést a bokámon. Nem akarom…
- Szép a nyomkövetőd. Még vízálló is – egyenesedik fel.
- Kurva jó – mordulok fel.
- Holnap visszamegyünk a múzeumba. Remélem, találunk is valamit – zuttyan le a kanapéra.
- A hamisítók mindig rajt hagyják a kezük nyomát a művűkön. Mintha szignóznál – vonom meg a vállam.
- És ezt eddig miért nem mondtad? – mordul rám.
- Kérdezted? – vonom meg a vállam.
Bosszúsan bámul rám, majd bekapcsolja a tévét. Szurkoló közönség moraja tölti meg a szobát.
- Nem megyünk ruhát venni? – kérdem.
- Ott az ajtó – mutat a bejáratra.
Hüledezve nézek rá.
- Előbb idedobnál egy sört? Az évszázad meccse lesz – biccent a konyha felé.
Érzem, ahogy felmegy bennem a pumpa. Bele fogok őszülni ebbe…
|
| Luka Crosszeria | 2012. 12. 22. 01:56:42 | #24536 |
Karakter: Benjamin Caffrey
Megjegyzés: szexi kopónak
Már megint ebben a sötét, nyálkás cellában ébredek. Kezdem azt hinni, hogy sohasem fogok kikerülni. Még négy hét, egy nap és 9 óra. Nemsokára véget érnek a megpróbáltatásaim, igaz, megérte. Teljesen megérte. Imádok hamisítani. Mások ezt pénzszerzési forrásnak tekintik: én életcélnak, életstílusnak. Manapság nem sokan értékelik egy gyönyörű festmény részleteit. Azokat a finom ecsetvonásokat, festékpacákat. Kihalóban a felsőbbrendű intelligencia.
Ma végre láthatom az elragadó ügynököt, aki rács mögé dugott. Szimpatikus, gyakran incselkedik velem. Ha nem lennék a sitten, biztosan összebarátkoznék vele… miután kizsebeltem, persze. Az órák olyan lassan vánszorognak, mint egy elhízott, lusta macska, ám nagy sokára eljön az én időm. A zár hangosan kattan, a rács pedig eltűnik előlem. A fegyőr a csuklóim köré kattintva a bilincset, majd egy láncon keresztül vezet egy hányásszínű szobába. A kemény padra ülök, és érdeklődve figyelem a rácsos ablakot. Fény szűrődik be rajt, olyan délután három lehet. Vagy tíz percet várok, mire beér hozzám a fiatal férfi. A szemei izgalomtól csillognak, sejtelmes vigyorba kunkorodik a szája. Nocsak.
- Megtudhatom én is az öröm okát? – billentem oldalra a fejem.
- Hogyne – foglal helyet velem szemben, majd kinyit egy mappát, és látványosan rendezgetni kezdi, mint aki ráér.
Lassan a papírokra pillantok, majd rá. Tudom, ki akar hozni a sodromból, és ez majdnem sikerül is neki.
- Bocsánat, a rend mindenek felett – vigyorog rám.
Viszonzom a gesztust, majd az ujjaimat összefonva nézek mélyen a szemeibe.
- Tehát? – kérdezem.
- Már csak négy hét a szabadulásáig – jelenti ki a nyilvánvalót. – Jól mondom?
- Tökéletesen – bólintok.
- Ez a négy év talán a hasznára vált. Igaz, én azt vallom, aki egyszer bűnözővé válik, az sosem javul meg.
- Ugyanez igaz az igazságügyre, jól gondolom? – vigyorgok rá sunyin.
Nem szól semmit, kék szemeit azonban rám függeszti. Némán utasít csendre, hát legyen.
- Hazudnék, ha azt mondanám, az állapota érdekel – hajol előre.
Nocsak!
- Egy percig sem feltételeztem – suttogom.
- Megkímélte magát egy csalódástól – bólint egyet. – Hogy van a barátnője?
Hátrahőkölök. Persze, tudom, hogy az életem minden mozzanatával tisztában van, de… Kelly más téma, őt sosem keverték bele.
- Megvan. Legyen elég ennyi – válaszolom kissé ingerülten.
Hűvös mosollyal jutalmaz, majd egy gyűrött papírt csúsztat elém. Először a mosolyát bámulom, majd a hófehér lapra pillantok. Szinte rögtön felismerem a gyöngybetűket. Ezek Kelly vonásai. Kétségtelen.
- Mi ez? – kérdem, hogy leplezzem a zavarom.
- Ezt inkább magának kellene tudnia, hm? – mosolyog rám továbbra is, ám most inkább nyálasnak tűnik.
Kedvem támad letörölni azt a kunkort a szája széléről. Kelletlenül a lap után nyúlok, majd beleolvasok. El sem hiszem, amit látok. Kelly mintha megveszett volna. Az első sorokban arról ír, mennyire szeret. Örülök neki, hiszen egy hónap múlva már nem a házastársin kell együtt lennünk. Gondolom… ám ez az álomkép szertefoszlik, ahogy az utolsó sort is elolvasom: „ … nem lehetünk együtt. Kérlek, ne keress többé… ” Nem is értem. Hogy történhet ez? A döbbenet leplezetlenül ül ki az arcomra. Ez a nyomozó, a levél, Kelly… mi a fene folyik itt??
- Ezt honnan szerezte? – morgok rá.
- A barátnője adta – hüledezik.
- Hazugság.
- Jobb, ha szembenéz a tényekkel, Mr. Caffrey. Én csak amolyan futár vagyok – fintorog a szó miatt.
A kezeim remegni kezdenek, érzem, ahogy elönt a harag és a gyűlölet. Nem értem, mi a fene történt. Hogy kerül össze Kelly és ez a fószer. Miért dobott ki… most szabadulnék!
- Remélem, nem csinál hülyeséget – veti oda az ügynök, majd felemeli a seggét, amit legszívesebben szétrúgnék.
- Viszlát, Mr. Caffrey – búcsúszik el, majd távozik a helyiségből.
Mintha csak erre készült volna. Hogy megalázzon, belém rúgjon egyet. Talán ő írta a levelet, az ő műve az egész!
A fegyőrök visszakísérnek a cellámba, majd kárörvendően vigyorogva nyomják a kezembe Kelly levelét. Még belém is rúgnak egyet. A hazajutás gondolata már nem is olyan édes, mint elsőre annak tűnt. Nem is tudom, mit hittem. Hogy boldog leszek? Hogy minden visszatér a régi kerékvágásba? Hogy Kelly szeret? Bármit is írt abban az átkozott levélben, biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan. Talán csak tényleg tréfa… vagy…. valami.
***
Napokig csak tűnődök a levélen. Bárhogy csűröm-csavarom a dolgokat, sehogy sem jutok értelmes magyarázatra. Egyre csak az jár a fejemben, Kelly veszélyben van, segítenem kell neki. Hátha kényszerből írta. Megfenyegethette az FBI… vagy valaki más! Már a levél olvasása után elhatároztam, hogy megszökök. Terveim szerint szerzek egy fegyőrruhát. Remek, már csak egy beléptető kártya kell. Szerencsére eleget tanulmányoztam a börtön alapzatát, hogy belsősnek tűnjek. Semmi sem akadályozhat meg abban, hogy kijussak.
|
| Konancica | 2010. 10. 30. 18:09:42 | #8944 |
 Karakter: Damno
Megjegyzés: Miriamomnak
Goiki elmegy, de gondolom látja, hogy ez nekem nem igazán tetszik.
Mit akarhat tőle az a srác? Ha belekever a dolgomba, esküszöm nem teszi zsebre tőlem, amit kapni fog! Ezer százalék, hogy valamit kitervelt, mert olyan szarkeverő feje van…
Igazam is van, mert Goiki öt perccel később kisírt szemekkel, és kezében egy baseball ütővel lép be a cellámba. Tehát az a kis köcsög elmondta neki…
-Sajnálom… - sütöm le a szemeimet. Ezek szerint a hősszerelmes őröcske megmutatta neki a bizonyítékokat, amik azt bizonyítják, hogy én öltem meg a családját. Igen, sosem tagadtam.
-Mit sajnálsz? Hogy elmebeteg vagy?! –kezd el sírni. Közelebb lépnék hozzá, hogy megöleljem és megvígasztaljam, de úgy látszik nem kér belőlem. Ezek után… meg is értem.
-Ne... Ne gyere közelebb! Miért kellett idejönnöd? –szólal meg elhaló hangon, mire nekem összeszorul a szívem.
-Isten akarata volt .- válaszolom egyszerűen.
-Hogy megöld a családomat?!- néz rám fájdalommal teli szemeivel.
-Talán igen. Akkor nem találkoztunk volna.
-Ez egy baromság! –üvölti válaszát.
-Igen? –nézek mélyen a szemeibe - Akkor magyarázd el nekem észérvekkel, miért hoztak engem ide egy sokkal biztonságosabb börtönből. Te is tudod, hogy az biztonságosabb. Pont ide, ahol te is vagy. És pont abba a zónába... Hm? –de választ nem kapok rögtön, csak néz rám. Úgy látszik, felfogta, hogy ez nem éppen a sors akarata volt. Tudtam róla, miután megöltem a szüleit, hogy volt egy fiúk. Könyörögtek, hogy ne öljem meg őket, mert akkor a „kicsi fiúk” árva marad. Nem érdekelt akkor, ez nem gátolt semmiben. De mikor bezártak…elkezdett érdekelni, hogy mi lett a megváltottak rokonaival. Ekkor találtam rá Goiki aktájára. Az ő családja volt az, akiket másodszorra váltottam meg. Kiderült az is, hogy börtönőr lett. És mivel pénzért bármit meg lehet venni, átvitettem magam abba a börtönbe, ahol ő dolgozik. Még azt is sikerült elintéznem, hogy ő legyen a cellaőröm…
-Hozd vissza a szüleimet... –gyűlnek könnyek a szemébe. Összeszorítja a fogait, majd mikor felé lépek, felemeli az ütőt. Ő is jól tudja, hogy lehetetlent kér tőlem.
-Bántani akarsz? –nézek rá. Ha akarsz, csak nyugodtan. Nem fogok védekezni.- üzenem tekintetemmel.
-Te is tudod, hogy nem! –üvölt rám, de az ütőt akkor sem engedi el.
-Ez Isten döntése volt. A családod tiszta lélekkel került a paradicsomba, semmi okod arra, hogy szomorú légy. Most az a dolgom, hogy megvédjelek...- szólok hozzá halkan és nyugodtan, próbálom felvázolni a helyzetet.
-De miért...? –csuklik meg a hangja, majd letörli a könnyeit. Meg sem mozdulok, csak őt nézem szomorúan.
-Nem tudhatjuk. Isten útjait kell járnunk. – sóhajtok egy nagyot hangosan, majd mélyen a szemeibe nézek.
-Én... Én bíztam benned! És... Szeretlek! Te... Te tudtad végig, ugye? –néz rám, szemeiből kezd kihunyni az az élet, amit annyira imádok benne. Ezt nem hagyhatom ennyiben!
Várjunk csak… azt mondta, hogy…szeret? Nagyot dobban a szívem gyors vallomásának hatására. Csak állok és döbbenten nézek rá.
Kirohan a cellámból és a folyosón a földre csuklik. Sír. Odalépek hozzá, megölelem és kezemet pici homlokára teszem. Olyan kis törékeny… És miért pont engem szeret? Meg se érdemlem…Se őt, se a szerelmét. És mégis…annyira vágyom rá. Semmi mocskos dologra vele kapcsolatban, csak hogy tarthassam a karjaimban, és megvédhessem mindentől. Hogy hallgassam, ahogy levegőt vesz, és nyugodtan alszik nekem dőlve…
-ERESZD EL, TE ÁLLAT! –hallom „kedvenc” őröm hangját, majd gyors lépéseit, melyekkel felénk közeledik, félbeszakítva ezzel ábrándozásomat.
-Nem akarom, hogy verekedjetek! –néz rám kérlelően - veszélyben van az életed... Nem kell több balhé. –Csakis az Ő kedvéért, de elengedem és visszahúzódom a cellámba. Nem akarom, hogy ennél is rosszabbul érezze magát, ezért inkább megteszem, amit kér.
Az őr pedig becsapja az ajtót és rám zárja.
-Ne aggódj, te őrült... –vigyorog felém, mire találkozik gyűlölettel teli tekintetemmel –nem sokára te is eljutsz a "paradicsomba".
-Akkor jutok el a Paradicsomba, amikor az Isten úgy akarja –válaszolok neki hangomban tele undorral. Az a rohadék meg „felsegítés” ürüggyel felsegíti Goikit a földről. Undorító, ahogy a segítőkész lovagot alakítja… És ahogy tapogatja, meg hozzásimul…a hányinger kerülget! Na meg a féltékenység…
-Jól vagy? Ne aggódj! Mást választunk ennek a zónának az őrzésére, soha többé nem kell látnod! – intézi szavait Goikinak úgy, hogy én is halljam. Ez a köcsög direkt provokál! Ha nem lenne itt Goiki, esküszöm, úgy megverném, hogy egy évig se bírna megmukkanni!
-Haza akarok menni –nyögi ki végül Goiki, mire ez a ficsúr már ugrik is a segítségére:
-Hazaviszlek! Ilyen állapotban nem vezethetsz! –ajánlkozik az a nyomulós rohadék, mire szegényem nem is ellenkezik.
-Hát... Jó. –majd elmennek.
*****
Órákig vártam, semmi. Úgy látszik nem volt sok szemtanú, különben már jöttek volna. A pillantásom a baseballütőre esik. Nem vették el… Hmmm. Ez roppantmód érdekes…
-Milyen hülyék vannak errefelé!- nevetek fel, majd eldugom az ütőt. Ennek később még sok hasznát fogom venni…
*****
-Szia, Damno! –jön errefelé az a köcsög, aki olyan nyilvánosan kedveli az ÉN Goikimat.
-Mit akarsz, te féreg? –vágom hozzá undortól sikamlós szavaimat, mégsem hátrál.
-Csak gondoltam adok egy lehetőséget, hogy elbúcsúzz Goikitől…- látok meg kezében egy papírfecnit és egy egy tollat.
-Milyen problémád van?- nézek rá értetlenül.
-Hát, benyújtottam egy kérvényt a bírósághoz, és elfogadták. Meg fogsz halni, mert elaltatnak- feleli vidáman.
-Hát, ha ez a helyzet, akkor kénytelen leszek meglógni innen. Tudod, még van egy kis …khömmm…dolgom Goikivel…- vigyorgok rá kajánul, mire a földre hajintja a papírfecnit, és idegbeteg fejjel rám üvölt:
-Ha hozzá mersz érni…!- fenyegetőzik.
-Igen? Akkor mi lesz? Talán bántasz? Ennyi idősen, mint te, én már egy falunyi embert bedaráltam, ÖCSKÖS!- néztem rá kegyetlen vigyorral arcomon. –És ha ennyire zavar, csak úgy megmondanám, hogy nem a kézfogásig jutottunk el!- élvezem, ahogy arca egyre vörösebb árnyalatra vált.
-Undorító vagy! Nem merd bemocskolni őt! Megértetted?!
-Ja, hogy neked is fáj rá a fogad…Ő az ENYÉM! És ezt nem mondom el még egyszer, úgyhogy nyisd ki a füled, vakarék! Rohadtul nem érdekel, hogy a kicsi szíved érte repes, mert ő ENGEM szeret! És hogy őszinte legyek- változtatom arcom normálisra- nekem is fontosabb, mint azt te gondolod…
-Ezt akkor sem fogom hagyni! És nem tudom, honnan veszed azt a baromságot, hogy Goiki a gyűlöleten kívül bármi mást is érez irántad!- üvölt rám, mire csak nyugodtan nézek .- De még ha igazad is lenne…a kettőtök közti kapcsolatnak már most vége lesz, mert te meghalsz! De tételezzük fel, hogy végül is nem végeznek ki… Mit gondolsz, boldoggá tehetnéd úgy, hogy te itt bent rohadsz? Te is jól tudod, hogy ő jobbat érdemel nálad. Én…én bármit meg tudnék adni neki! Ha azt akarná, a csillagokat is lelövöldézném neki az égről! –bizonygatja érzéseinek tisztaságát. Elhiszem, hogy szereti…de hogy őszinte legyek, nem ő az egyetlen…
-Igen, nálam jobbat érdemel. De nem tudom, te mióta állsz fölöttem…És nem érdekes, hogy itt bent vagyok, mert tudod ez jelenleg csak átmeneti állapot. Csak idő kérdése, és eltűnök innen, jó messzire. Vinném magammal őt is, de nem akarom, hogy bajba keveredjen. Nem mintha ez annyira rád tartozna…-veszem elő lenéző tekintetemet. –Na, ennyi elég volt belőled mára, szevasz!- intek neki búcsút, majd elrakom magam holnapra. A srác morog valamit az orra alá, majd elvonul. Ma hosszú estém lesz… végig kell gondolnom sok mindent, és kidolgozni egy jó kis szökési tervet…
*****
Lássuk csak: az első dolog, amit tisztáznom kell, azok az érzéseim. Utána jöhet a szökési terv.
Mit is érzek valóban? Húú… jó kérdés, annyi biztos. Mint ahogy az is, hogy kedvelem Goikit. Nagyon is. Vagy legalábbis nem véletlenül gyötör a féltékenység, ha azzal az őrrel látom; nem csak úgy érzem magam rosszul, ha ő sír. Istenem, ha az a köcsög nem jön! Addig suttogtam volna fülébe simogató szavaimat, míg a békét hozó álom elnyomja, s míg én karjaimba nem zárhatom az a törékeny kis testét… Bármit mondtam volna neki, akár még a legelképesztőbb hazugságokat is a számra vettem volna, csak ne kelljen a könnyes szemeibe néznem. De ez is csak az én hibám, mert olyan gyenge leszek, ha őt sírni látom… bármit megtennék azért, hogy neki jobb legyen! De hogy miért…? És bármikor, ha vele vagyok, meg akarom érinteni. Megsimítani az arcát, magamhoz ölelni, de olyan szorosan, hogy semmi se állhasson közé és közém. Pedig még csak rövid ideje ismerem, és ez rémít meg a legjobban: ilyen rövid ismertség során senki sem váltott ki belőlem még csak hasonlót sem…
Azt hiszem…azt hiszem szeretem Goikit.
Nagyot sóhajtva hanyatt vágom magam az ágyon, és elkezdem a plafont nézni. Most is csak rá tudok gondolni…a hangjára, az ízére…sosem fogom elfelejteni.
Na de most már a szökésemen kéne gondolkoznom, mert ugyebár egyetlen őr sem fog magától kiengedni innen, hogy menjek csak, amerre látok… és első dolgom lesz Goikit meglátogatni, amint megléptem innen.
Hmm… van egy baseball-ütőm. Azzal kiklopfolom a fél intézetet, ha nagyon belelendülök, meglesz az egész is. De olyan időpontban kéne meglógnom, mikor jóval gyengébben őriznek, és mikor jön is valaki. Mondjuk holnap reggelinél! Mivel nem Goiki hozza a kaját, biztos jön még legalább egy őr is. Ha kettővel számolok, plusz aki a kaját hozza, akkor az három. Bőven benne van. Először neki megyek az őröknek, aztán a kajahozónak, mert azok a gyengébbek, az ráér, ha már az erőseket kiütöttem. És onnan merre? Ááhh, majd rögtönzöm a hátralevőt. Ha kijutottam a cellámból, már fél lábbal kint vagyok. Onnan egyértelműen Goikihez fogok menni. Aztán majd meglátjuk…
Végül elálmosodok a sok gondolkozásban, és elalszom.
*****
Másnap reggel kulcszörgésre ébredek. Egy nyeszlettebb őr meg egy kísérő hozzák a reggelimet. Csak ketten vannak?! Azt hiszem meg fogok sértődni, hogy ennyire lebecsülnek. Főleg, hogy még baseball-ütőm is van… ez abszolút megváltásért kiált! Kedvesen rávigyorgok a bejövökre, akik gyanúsan néznek rám. Utána meg ijedten, ahogy megpillantják a baseball-ütőt a kezemben. Arra sem hagyok nekik időt, hogy reagáljanak: nekik esek, és addig ütöm őket, míg csak föl-le mozogni látom a mellkasukat. Csak ütöm-vágom mindkettejüket, az sem érdekel, hogy vérük beszennyezi a falat és az én testemre is fröcsög nem is kis mennyiség.
Aztán kezemben a véres ütővel, otthagyva a felismerhetetlenségig roncsolt holttesteket, kisétálok a cellámból. Meglátok egy pár villanykapcsolót és konnektort, visszasétálok egy pillanatra a vérben úszó kis szobába, és a reggelimből megmaradt folyadékot (volt egy kis szívószálas a földön) kibontom, és nyakon öntöm vele a kapcsolót. Nekiáll szikrázni, aztán elsötétül az összes folyosó.
Na, ennyit az áramotoknak. Áram nélkül meg biztonsági rendszer sem lesz. Van körülbelül 10-15 percem meglógni, aztán megoldják az áramgondot. Tehát sprint.
Végül is könnyebben ment, mint gondoltam: kiverekedtem magam a sötétnek hála, a hátsó kijáraton át kijutottam, kiütve úgy 10-15 embert, és 8-9-et megölve. Egész jó arány. Nekem meg semmi bajom, leszámítva azt a sok vért… hogy ezek mennyit tudnak koszolni! Hihetetlen…miattuk tiszta büdös leszek, mire elverekszem magam Goiki lakásáig! Szép kis köszöntés lesz…csupa véresen beállítani hozzá…
*****
Fél óra csavargás után a sötét sikátorokban, eljutok Goiki lakásáig. Még jó, hogy anno megjegyeztem a telefonszámát, lakcímét…még az alsógatya méretét is tudom. Mire nem jó, ha valaki sokat örököl a megváltott szüleitől?
Odasétálok az ajtaja elé, és becsöngetek. Kicsit sötét van, így már senkit sem izgat, mennyire vagyok véres meg hasonló…
Hallom, ahogy valaki az ajtóhoz sétál, majd kattan a zár, és nyílik az ajtó. Goiki döbbent tekintetével találkozom, ahogy meglát. Bár szerintem nem azon lepődött meg, hogy itt vagyok, hanem hogy ilyen…véresen.
-Damno! Jól vagy? Úr Isten, tiszta vér vagy!- kap ijedten a szájához.
-Semmi baj, ez nem az én vérem. Az össz problémám, hogy leizzadtam. –nyugtatom meg. Nem érek hozzá, mert nem akarom összekoszolni, de azért közelebb hajolok hozzá és egy üdvözlő csókot lehelek ajkaira. –Bejöhetek?
-Ömm..hát…hát persze .- dadogja édes zavarában, végül besétálok. Hogy ne koszoljak össze mindent, rögtön a fürdő felé veszem az irányt, és ott kezdek el vetkőzni. A baseball-ütőt már valahol útközben elhagytam, tehát annyival kevesebb dolgom van. Először leveszem a felsőmet, aztán a nadrágomat… nem túlzok, mikor azt mondom, hogy még az alsógatyám is véres. Mennyi vérük van ezeknek?! Most dobhatom ki miattuk a kedvenc cuccaimat. Ennyit az egész kóceráj nem ér! Cöhhh!
Végül meghallom, ahogy Goiki közeledik, kezében egy szemetesvödörrel. De amint meglát egy szál semmiben, anyaszült meztelenül és véresen; elvörösödik, becsukja a szemeit és lerakja a földre a szemetest és elfordul.
-Dobd csak ki az összes ruhádat, majd kerítek valahonnét másikakat…-szólal meg halkan, láthatóan még mindig zavarban van. Nem mintha engem ez túlzottan irritálna, mert olyan kis ennivaló olyankor…
Zajcsapás nélkül mögé lópodzom és hátulról átölelem.
-Hiányoztál…- suttogom a fülébe, mire érzem, hogy megrezzent. – Óó…nézd csak! Te is véres lettél. Most neked is meg kell fürödnöd…- vigyorodom el kajánul, mire már a fülecskéjéről látni, hogy céklaszínű a kicsike. –Amúgy sem tudtuk befejezni legutóbb a „Foglalkozzunk egymással”- szakkörünket… Most bepótoljuk a dolgokat. –kapom fel ruhástul, és beültetem a kádba. Megengedem a meleg vizet, és bemászok mögé. Vicces látvány,hogy a kék víz mikor még csak alig éri a bőrömet, már vérszínűvé válik. Végül átállítom a csapot, szerencsésebb volna most zuhanyozni…
Goiki meg se mukkan, még mindig vöröske szegényem és össze van kuporodva a lábaim között.
-Nem harapok, és alapból sem értem, miért vagy ilyen kis vörös. Pedig még nem csináltam semmit, már is megirigyelhetné az arcszínedet pár cékla…kíváncsi leszek, akkor milyen színű leszel, ha majd történni is fog valami. –Megfogom, és óvatosan közelebb húzom magamhoz, hogy a hátát az én hasfalamnak döntse. Kicsit reszket, így a kis buksijára irányítom a tusolófejet, hogy ellepje a meleg víz. Ahogy a meleg vízcseppek lecsöppenek a hajáról, és végigfutnak a finom bőrén, egészen be a pólójába, aztán ott még lejjebb… Szívesen követném a nyelvemmel a vízcseppek útvonalát… na de csúnya gondolatokat félre, most Goikit kéne megfürdetnem.
Óvatosan benyúlok a pólója alá, nem ellenkezik. Elkezdem simogatni puha bőrét, majd kezem kicsit feljebb siklik…fel a mellkasára, onnan a kis nyakához, majd óvatosan megemelem az állát magam felé, és óvatosan csókot nyomok a szájára. Hagyja, hogy elmélyítsem a csókot; hogy újra és újra megízlelhessem finom aromáját, ahogy bebarangolom szájüregét. Miközben csókolózunk, kezem sem tétlenkedik: a hozzám bújó Goiki nadrágja felé veszem az irányt, de egy szavával megállít, mielőtt még benyúlnék, és…
-Ne! –néz rám kétségbeesetten, mire bólintok egy aprót; kezemet elvéve a számára érzékeny területről. Inkább a mellkasát simogatom és cirógatom, a másik kezemmel pedig a tusolót irányítom. Bevizezem magamat is, majd megkérem, hogy fogja meg a tusolórózsát. A tusfürdőért, a samponért és a hajbalzsamért nyúlok, sikeresen elérem őket.
Leveszem Goikiről a felsőjét, bár láthatóan meglepődött ezen. Pedig gondolom nem ruhában szokott fürödni esténként… mikor azonban a nadrágját szedném le róla, már nyilvánosan ellenáll.
-Mondtam, hogy ne! –ripakodik rám mérgesen. Bár szerintem inkább csak bizonytalan és ijedt, mint dühös… a szemeit is lesüti. Egy ujjamat óvatosan az álla alá teszem, és ezzel „kényszerítem” óvatosan arra, hogy a szemembe nézzen.
-Miért félsz? Nem fogok csinálni semmit, csak megfürdetlek. Te is jól tudod, hogy ha meg akartalak volna erőszakolni, már rég megtehettem volna. Nem akarlak bántani, érted?- nézek mélyen a szemeibe. –És nekem te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. Gyönyörű vagy, nem kell ezt előlem takargatni…- búgom halkan a fülébe, mire végre hagyja, hogy lassan és óvatosan, de leszedegessem róla a nadrágját. A látványtól még a szám is nyitva marad… - Istenem, de szép vagy…- mosolyodom el kedvesen, mire ő kissé szégyellősen hozzám bújik. Ha ezt még párszor eljátssza, nem fogom tudni megállni, hogy le ne teperjem, és khümm… pár pózt meg ne tanítsak neki….
-Tiszta vér leszel…-„szidom” meg, mire ő csak elpirul.
-Már így is az vagyok…- néz rám nagy ártatlanul.
-Tudom, ezért most fürdünk egy jót… - nyomok a testére egy nagy adagnyit a tusfürdőből, majd elkezdem óvatosan belemasszírozni marcingolni való bőrébe. Épp a haját kezdeném el mosni, mire nekem szegez egy kérdést.
-Pár órán belül ide fognak jönni értem, mert jelenleg házi őrizetben vagyok. Mi lesz ezután? –néz rám szomorúan.
-Az lesz, hogy először is megmosom a hajadat, utána meg kitaláljuk a többi fürdés után, rendben? –nyomok puszit arcára, és vidáman folytatom tovább a csutakolását.
Vidáman... hát kívülről igyekszem ezt a látszatot fenn tartani, de belül nagyon kész vagyok. El kell mennem, mert bajba sodrom őt… Jobbat érdemel nálam…. Ha maradok, megölnek… Ha elviszem, tönkreteszem az ő életét is. Milyen élet lenne számára a bujdoklás? Előbb halnék meg, minthogy csak ez maradjon. És ha itt hagyom őt? Hogy fog boldogulni? És ha valaki bántja…? Nem tudok semmit. Össze vagyok zavarodva, és csakis az előttem ülő meztelen fiú hibája. Mármint inkább a sajátom, hogy hagytam, hogy beleessek…
De egy biztos: valamit sürgősen ki kell találnom! De mit?...
|
| Miria | 2010. 09. 04. 15:32:03 | #7555 |
Karakter: Goiki Kuro
–Még a nevedet sem tudom... Noha biztos vagyok benne, hogy te ismered az enyémet. -ó... Ez eszembe se jutott...
-Goiki Kuro... -nehezen jön ki hang a torkomon, a lábaim enyhén remegnek... Nem jöhet elő a klausztrofóbiám... Érzem leheletét a nyakamon, majd mély hangját is hallom, érzem, nem beszél, inkább a fülembe leheli a szavakat... Az érzésbe beleremeg az egész testem...
-Goiki….hhmmmm…… És most mesélj csak. Miért is nem tudsz aludni? -már komolyan mondja, s ettől magamhoz térek. Mit képzel ez?!... Viszont ahogy cirógat... Okleveles szélhámos... Nem tudom eldönteni, miket rajzolgat az ujjaival az oldalamra, és a hasamra... Annyira jó érzés, hogy nem tudok koncentrálni... Semmire.
-A szüleim…..pár éve megölték őket. Mikor hazaértem….ott voltak….vérbe fagyva. Minden csupa vér és rumli volt…. -fakadnak ki belőlem a szavak, próbálok a mondandómba nem belegondolni, mert félek, elsírom magam...
-És te hol voltál akkor? -kérdi halkan.
-Egy…táborban. De ha én is ott vagyok, akkor én….én…. -nem bírom kinyögni, ő segít... A szavamba vág.
-De nem voltál ott, és most itt vagy. Nem eshet semmi bajod. Régen történt. Felejtsd el, így lesz a legjobb. Ez kísért rémálomként, mikor alszol, igaz? -végigsimítja az arcom, ha agyonvernének se tudnék egy hangot se kicsikarni magamból, de... Mintha kisebb lenne a szoba...
-Jól vagy? Mi a baj? Goiki! -magához húz, én pedig minden erőmmel megpróbálok kapaszkodni. Gyerünk, mondd mi a bajod, Goiki!
-A falak… -minden elhomályosul előttem. Ne ájuljak el! Könyörgöm! Kissé megilletődött hangot hallok... De csak tompán, mintha víz alatt lennék, és föntről beszélnének hozzám...
-Semmi baj! -tompa lépteket hallok. a lábaim lebegnek! A falak még mindig közelednek, összenyomnak... Összeszorítom szemeimet.
-Összenyomnak! -kiáltok, és mégjobban szorítom. Lábaim érik a talajt, egy kéz fogja a fejem, mintha törékeny, vékony üvegből lennék.
-Nyisd ki a szemed!- szól kellemes hangon, én pedig kinyitom őket... Először őt látom... Sárgás szemei csakúgy virítanak... .-Kint vagyunk. Nagy, tágas helyen vagyunk. Rengeteg a levegő. Egy egész hadsereg beférne ide.
-Tényleg?
-Hát persze. Nézz csak körül. -a folyosó végéig tekintek... Majd a másikig. Nagy, tágas tér...
-Gyakran jön elő a fóbiád? -ezt nem hiszem el! Mit akar még tőlem? Miért csinálja ezt velem? Teljesen összezavar, ahogy barátságos tekintetét felém szegezi... Egyszerűen gyűlölöm érte...
-Semmi közöd hozzá! Így is elmondtam olyat, amiről senki sem tud! Ez mért nem elég?! Mit akarsz még tőlem?! -folytatnám azzal, miért teszi ezt, de csak elvigyorodik, közelebb hajol. Ajkait végigsimítja az enyéimen, megnyalja a szám, megcsókol... Őrültek háza! Sírjak vagy nevessek? Fejemet maga felé nyomja, ahogy a nyelve simogatja ez enyémet, egyszerűen nem tudom ellökni magamtól... Túl jó ez a helyzet ahhoz, hogy ezt megtegyem... Biztonságban érzem magam! Mégjobban belekapaszkodom, az élvezettől meg-megremegek, majd fülelni próbálok.
Léptek zaját hallom közeledni, mire gyorsan elszakadok tőle, ellököm magamtól. Mit tegyek? Ha meglátnak... Bele se merek gondolni... Damno feláll, felhúz, és a fürdőig rohanunk.. Hát persze!
-Játsszuk el, hogy most végeztél a fürdéssel, és viszlek vissza a celládba. -mondom az ötletemet, ő csak mosolyog... Mintha élvezné a helyzetet... A fegyverem előkapom, rászegezem.
-Indulj! -szólok, mire el is indul a cellája felé, szemben meglátom Benéket, ahogy egy új rabot hoznak... Azt hiszem, ő is tömeggyilkos, bár nem vagyok biztos benne...Ben igen gyanakvóan néz Damno-ra és rám, úgyérzem, itt helyben elsüllyedek... Szörnyű! Damno pedig lekicsinylően Benre... Hátez... Komolyan, mintha hatalmas piros neon-nyilak vennének körül rám mutatva, azt kiírva:
Ittjárt Damno...
Erőlködnöm kell, hogy ne nevessem el magam a kép elképzelése miatt... Másrészt szörnyű lelkiválságot okoz nekem ez a fiú... Már bánom a napot, mikor a Rendőrakadémiára jelentkeztem.
Beengedem a cellájába, közben Ben kiált az automatától.
-Goiki! Gyere egy kicsit, kérlek! -fejemet a hang irányába fordítom, bólintok, majd kulcsra zárom a cellát, ránézek Damnora... Mintha zaklatott lenne... Nem. Biztos nem, hisz semmi oka nincs rá. A kulcsot kihúzom, majd megindulok Ben felé.
Mikor odaérek, mélyen a szemembe néz, és megfogja a karom.
-Mondanom kell valamit, Goiki... -értetlenül nézek rá, nem értem, mit akar. A karomnál fogva visz az asztalig, ott kihúzza nekem a széket. Ránézek.
-Ez valami vicc, Ben?
-Kérlek, Goiki, ülj le! -eleget teszek a kérésének, majd kiváncsian méregetem. Ő sóhajt, majd elővesz egy aktát... Damnoét. Nane... Erre most nincs szükségem!
-Nem merted még megnézni, jól mondom?
-Igen. -nyelek egyet.
-Nagyon sajnálom, Goiki...
-Mit sajnálsz, bökd már ki! -hadarom ingerülten. Néz a szemembe, majd kinyitja az aktát. A szüleim neve. Nem... Nem lehet...
-Goiki... Itt a bizonyíték, hogy Damno... Ölte meg a szüleidet. -hulla csönd... Mereven bámulom a szüleim és a testvérem hulláját ábrázoló képeket. Ugyanolyan szimbólumok vannak vésve a testükbe, mint Damno összes többi áldozatának testébe... Nagyobbat nem is eshettem volna. Úgy érzem, mintha kitépnék a szívemet a helyéről. Kezdek homályosan látni a könnyeimtől.
-Goiki! -hajol oda hozzám Ben, elkezdi simogatni a karom.
-NE érj hozzám! -üvöltök, s elugrom az asztaltól. Ben csitítani próbál.
-Ülj le, Goiki... Kérlek! -visszarogyok a székre, de egyszerűen most nem tudok sírni, csak a könny csorog végig az arcomon... Leblokkoltam. Damno... A helyzet az, hogy sejtettem... Ezért nem akartam belenézni az aktába. Köszönöm szépen, Ben.... Most sokkal jobb!
-Van egy ötletem, már a bíróhoz fordultam vele... -súgja halkan, én pedig ránézek, remegő hanggal kérdezem:
-Mi lenne az? -Ben elégedetten hátradől a székében, és elkezdi.
-Damno egy gyilkos... Nem is akármilyen. kikérvényezem, hogy altassák el... Öljék meg, most! Így nem kell vele foglalkoznod, Goiki! Nem lenne ilyen szörnyű teher a válladon, és végignézhetnéd... Végre bosszút állhatnál a szü...
-FOGD BE! -üvöltök, ő pedig meredő szemekkel bámul -Kuss legyen! NEM! Nem altathatod el! NEM, NEM és NEM! -nézek rá eszelős tekintettel, majd rájövök, hogy az ajtóban az összes őr és rendőr engem bámul... Gondolom az egész fegyházat bejárta a hangom.
-Húzzatok innen! -kiált rájuk Ben, mire kiszállingóznak az ajtóból, én pedig kezeimbe temetem az arcomat. Végre rámtört a zokogás. Damno... A családom után ő az, aki kötődik hozzám, aki foglalkozik velem... És ő ölte meg a családomat... És őt akarják most megölni! A gondolatok vihara lepi el az agyam. Észre se veszem, mi történik... Ben felhúz magához a székből, és szorosan átölel.
-Ne aggódj Goiki... Segítek neked. -nem tudom, mennyi ideig vagyunk ebben a pózban, mikor lenyugszom nagyjából, és a sarokban egy baseball-ütőt látok meg.
-Ben, ez a tiéd? -elmosolyodik.
-Igen, neked hoztam, hogy levezethesd a feszültséget.
-Megköszönném...
-Csak tessék! -ezzel magamhoz veszem a baseball-ütőt és eszeveszett sebességgel rohanok a 669-es cella felé. Odaérve előkapom a kulcsot. Miközben próbálom kinyitni a cellaajtót, látom, hogy Ben rám szegezi aggódó tekintetét a folyosó végéről. Beérve Damno meglepett arcával találkozom. Látja kisírt szemeimet, és az ütőt a kezemben. Fájdalmas grimaszra húzza ajkait, tudja...
-Sajnálom...
-Mit sajnálsz? -meredek rá. -hogy elmebeteg vagy?! -újra előtör belőlem a sírás, lábaim remegnek, az ütőt kétségbeesetten szorítom magamhoz, ő néma csendben áll, közelebb lép.
-Ne... Ne gyere közelebb! -nyögöm elhaló hangon. -miért kellett idejönnöd?
-Isten akarata volt.
-Hogy megöld a családomat?!
-talán igen. Akkor nem találkoztunk volna.
-Ez egy baromság!
-Igen? -tekintetét az enyémbe fúrja -akkor magyarázd el nekem észérvekkel, miért hoztak engem ide egy sokkal biztonságosabb börtönből. Te is tudod, hogy az biztonságosabb -csak most gondolok bele... És tényleg - Pont ide, ahol te is vagy. és pont abba a zónába... Hm? -nem tudok megszólalni, csak meredek rá.
-Hozd vissza a szüleimet... -szólalok meg végül, mire újra lép felém egyet, az ütőt felemelem.
-Bántani akarsz? -néz rám.
-Te is tudod, hogy nem! -vágom hozzá, de az ütőt még mindig remegő kezeimben szorítom.
-Ez Isten döntése volt. A családod tiszta lélekkel került a paradicsomba, semmi okod arra, hogy szomorú légy. Most az a dolgom, hogy megvédjelek...
-De miért...? -csuklik meg a hangom, könnyes szemeimet dörzsölgetem. Már rég megszökhetett volna, ha akar...
-Nem tudhatjuk. Isten útjait kell járnunk.
-Én... Én bíztam benned! -naiv vagyok- és... Szeretlek! Te... Te tudtad végig, ugye? -kérem számon, majd érzem, hogy hirtelen elgyengülök, az ütőt ledobom a földre, a válaszát meg sem várva rontok ki a cellából, majd összeesek.
Csak egy pillanatra csuktam be a szemem, most kinyitom, Damno már fordít is maga felé, hűsítő hideg kezét a homlokomra teszi. A csendet Ben üvöltése zavarja meg.
-ERESZD EL, TE ÁLLAT! -rohan a folyosó végéből felénk.
-Nem akarom, hogy verekedjetek! -nézek rá -veszélyben van az életed... Nem kell több balhé. -fejezem be, mire óvatosan elenged, visszahátrál a cellájába, s őrült gyűlölettel méregeti a felém futó Ben-t... Majd még utoljára rámnéz... Gondolom csak miattam ment vissza.
Ben ideér, becsapja a cellaajtót, kulcsra zárja.
-Ne aggódj, te őrült... -motyog felé -nemsokára te is eljutsz a "paradicsomba".
-Akkor jutok el a Paradicsomba, amikor az Isten úgy akarja -veti oda Damno utoljára gúnyos megjegyzését Benhez. Ben felém fordul, felsegít.
-Jól vagy? Ne aggódj! Mást választunk ennek a zónának az őrzésére, soha többé nem kell látnod! -ezt Damno is hallhatta.
-Haza akarok menni -nyögöm ki.
-Hazaviszlek! Ilyen állapotban nem vezethetsz!
-Hát... Jó -egyezem bele... Kisegít, beültet a kocsiba. Üres tekintettel szállok ki a házam előtt, megköszönöm Bennek, hogy hazahozott, majd bemegyek a házba, ahol újra zokogni kezdek. Damno... Csak rá tudok gondolni...
Csak másnap este ébredek fel. Úgy érzem magam, mint akin átment egy tehervonat. Iszonyatos fájdalom nyomja egész bensőm. Mire is ébredtem?...
Csörög a telefon.
Felkelek, odajutok, a fülemhez emelem a kagylót.
-Haló?
-Goiki istenem! -Scout az, aki a kamerákat figyeli.
-Mivan?!
-Mindenki azthitte... Szóval örülünk hogy jól vagy!
-Értelek.
-Nem csak ezért hívtalak...
-Gondolom. Mi a helyzet?
-Semmi jó...
-Igen?! -ingerülten sürgetem.
-Szóval... Damno cellájában benthagytad a baseballütőt... Reggel, mikor etetni készültek, leütött mindenkit... És megszökött... -újabb hulla csend.
-De... A börtön biztonsági rendszere...?
-Kiiktatta...
-HOGYAN?!
-Senki nem tudja. Egyszerűen hihetetlen, csodával határos módon kijutott... Ezt nevezhetjük...
-Isteni segítségnek... -mondom monoton hangon.
-Pontosan. A helyzet az, hogy te vagy az egyetlen, akit nem bánt, nem tudjuk miért... Ezért te házi őrizetben leszel, és ha két napon belül nem találjuk meg, segítened kell a keresésben!
-Értem...
-Ugye tudod, hogy sosem fogsz megszabadulni tőle?
-Hogy érted?
-Nem bánt, tehát te leszel vele mindig...
-Aha, értem... Most reggeliznék... Szia Scout!
-Az vacsora lesz... Nagyon vigyázz magadra, és gondolkozz, hova szökhetett! Szia... -leteszem a telefont, azzal a ki nem mondott kérdéssel: "Bárcsak tudnám"...
Hol járhatsz, Damno...? Eljössz értem? Mit teszel?
Nagyon-nagyon vigyázz magadra!
|
| Konancica | 2010. 07. 22. 19:13:14 | #6234 |
Karakter: Damno
Csak igen lassan és fájdalmasan térek magamhoz, testem tele van a kábító lövések fájdalmas nyomaival. Még mindig annak a tucatnyi nyugtatónak a hatása alatt állok, amit pár órája belém eresztettek. Minden homályos,szedülök, és hányingerem van. Valamit…valamit nagyon félremérhettek abban a nyugtatóban, mert nagyon rosszul vagyok. Túladagolhatták a szert…bllöhhh….
Nem szándékosan tettem, de szépen összehánytam a cellámat. Olyan dolgok is kijöttek belőlem, amiknek a megevésére abszolút nem is emlékszem. Ha tehetem, elmegyek az egyik sarokig és ott adom ki magamból a kijövő dolgokat, de így, kiláncolva….Mind egy láncra vert kutya.
Hirtelen beugrik, hogy mi történt. Szegény fiú….mekkora egy állat voltam azzal a kis angyallal….Még csak egy rossz szava sem volt hozzám, én pedig újra összetörtem, ahogy annak idején is valami kikészítette…vagy valaki? Emlékeztet a háborúban harcoló katonákra. Ők azok, akik hasonló traumákon átestek. Van egy mondás, miszerint ami nem pusztít el, az megerősít. Ez ostobaság. Aki ismeri az emberi lelket, pontosan jól tudja, hogy azok a katonák, akik túlélték a háborúkat, sosem voltak képesek rendes, egészséges ember módjára élni azok után, amiket láttak és éreztek. Egy erősebb érzelmi ráhatás, egy rossz emlék…képes annyira összetörni az embereket, hogy azoknak nagyon nagy támadási felülete alakul ki. Mint mikor valaki majdnem belefulladt kiskorában a vízbe….az esetek többségében –sőt, én még sose hallottam olyat, hogy ezek után valaki profi úszó legyen- soha többet nem megy az illető víznek mégcsak a környékére sem. Még ha vizet se inna többet, azt is megérteném. Egy ilyen sokk érhette az őrömet is…..ettől ilyen érzékeny. Könnyen támadható, és érzelmileg labilis. De a halálom napjáig utálnám magam, ha ezután kerülne engem, és nem jönne mégcsak a cellám közelébe se. Hiszen az én hibám volt…..
Úgy látszik, a kamerákon keresztül valaki észrevette, hogy hánytam, mert bejött pár őr. Hoznak vizet, fertőtlenítőszert, és nekiállnak takarítani. Fizikailag már egészen egyben vagyok, bár még fáj egy picit a fejem; de ezt leszámítva elmúlt a gyomrom émelygése, már nem szédülök és tisztán látok.
-Hol van a cellaőröm?- kérdezem meg az egyiktől.
-Te utolsó mocsadék! Szerinted?! Otthon próbálja kikúrálni magát azok után, amiket vele tettél, te állat!- üvöltözik velem az egyik. – Az a szerencséd, hogy nem esett komolyabb baja, mert különben már halott elmebeteg lennél!
Óóó….csak nem táplál VALAKI gyengéd érzelmeket az ÉN cellaőröm iránt? Cöcöcö…ő az ENYÉM, és aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok egy osztozkodó fajta.
-Nem nekem kéne kiteregetni a lelki világodat, hanem neki kéne szerelmi vallomást tenni….-nevetek a képébe, mire bepöccen, és nekem esik. Persze a bajtársai sem maradhatnak ki a bunyóból, így vagy negyed órát püföljük egymást, mire jön az igazgató, és helyre rakja öket. Azalatt kaptak tőlem pár pofont, elszedtem z egyik kését, és jól megszúrkáltam vele. Persze én se panaszkodhatok: én is begyűjtöttem tőlük jópár pofont és pár puszit is a gumibotjaiktól. De legalább a hányadékomat feltakarították….
Pár órát még egyedül és több sebből vérezve töltök, majd végre bejön az, akire ez alatt az idő alatt végig gondoltam: az őröm.
Már annyira vártam, hogy megjöjjön, és most itt van…..hirtelen elmúlik a bűntudatom, és egy kellemes, belül felmelegítő és cirogató érzés kerít a hatalmába.
-Meghoztam a vacsorát...!- lép be az étellel, amit óvatosan, kissé gyanakodva és elővigyázatosan le is rak elém. Aztán látom rajta, hogy valamit nagyon el akar mondani. Igazam is van, mert elkezd beszélni:
-Nagyon sajnálom... Miattam történt ez...-süti le a szemét. A hagja tele van sajnálattal, de legfőképpen lelkiismeret-furdalással. Olyan arcot vág, Istenem! Bármit megtennék, hogy jobb kedve legyen. Kimutatni azonban nem mutatok ki semmit, ezért is lepi emg, mikor már kifelé tart, és és megszólalok:
-Mi történt...? –kérdezem kíváncsian, mire ő meglepődve fordul vissza.
-A tegnapra gondolsz...? Nem mindegy?... S emmi, jól vagyok, bajom nem lett.- Hát, ez igazán megnyugtató tény, de én egészen másra gondolok, picim.
-Nem arra gondolok...mi történt veled... Ami miatt nem mersz este lefeküdni...?-Úgy látszik, most elszakítottam a cérnát, mert hangosan rámordított:
-Honnan veszed, hogy... Én nagyon is jól alszom! Semmi, az égvilágon SEMMI nem történt velem! Minden perc boldogan telt el eddigi életemben!- Hümm…nem hazudsz jól. Vagy legalábbis nem ELÉG jól ahhoz, hogy engem át tudj verni a dumáddal. Még hogy semmi….nagyon tagadod, így igazán nyilvánvaló. Talán szégyelled? Vagy csak simán fáj még felhoznod a témát, megnyilnod és beszélned róla? Talán ez az utolsó a legvalószínűbb. De róla azért a legelső változatot is könnyen el tudnám képzelni. Nem szegény bevallani, hogy félünk valamitől. Senki sem tökéletes, mindenki fél valamitől, vagy valakitől….én például attól félek, hogy Neki baja esik. Igen, ez elég…szokatlan részemről. Nekem is új ez a fajta féltés, amit iránta érzek. És hozzátenném, az sem épp kedvemrevaló, hogy az egyik őrnek is szemetszúrt a kis gyönyörűség.….
Ja igen, a kis angyal most dühösen, felháborodottan távozik, úgy becsapva maga mögött a cellajtót, hogy egy kilóméteren belül biztos meghallotta mindenki…
Egy rövid időn belül azonban visszajön. Először nem értettem, hogy miért, de aztán végül kibökte:
-Megyünk fürdeni...- jelenti ki, kicsit idegesebben a szokottnál. Valami gond van?
-Együtt? –nézek a szemébe, kissé kéjesen.
-Ha-ha, nagyon vicces!- úgy látszik, most nincs éppen a humora teljében…..
Végre leoldozza a láncaimat, mire megmarkolom a vállainál fogva.
-Nem akartalak megijeszteni.- búgom neki őszintén, majd kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy újra megízlelhessen mézédes ajkait. A múltkori alkalom….egyetlen pillanatra sem bírom elfelejteni. Ahogy az illatát, a tekintetét se…..
-Meg ne próbáld! Nehogy, kérlek, most mész tusolni, utána foglalkozunk egymással, de most fürödj, kérlek!!!- El tudnám én utasítani az Ő ajánlatát? Áááá…..De csakis azért megyek bele, mert Ő ezt kéri. Ha más kérné, nem érdekelne. Talán szégyellős vagy? Kissé zavart volt a pillantása….Rezzenéstelen arccal egyezek bele, majd kilépek a cellámból. Hümm…csak ő van itt? Fürdetni általában sokkal több őr szokott elkísérni….
Elsétálunk Nakashima nevezetű rabtársam cellájáig, majd kiengedjük. Nakashima egy szánalmas, életet sem érdemlő bűnöző, méghozzá a legrosszab fajtából. Ha jól hallottam a kislányokat szokta megrontani, aztán megölni. Igazán undorító dolog Isten eme csodálatos, tökéletes alkotását ilyen módon bemocskolni. Ő is pontosan jól tudja, hogy mennyire lenézem ezért. Neki se lehetek a kedvence, olyan őrült pillantással köszönt.
Végülisnem törődök vele, ilyen kisstílű lénnyekkel nincs időm –se kedvem- foglalkozni. Elérünk a fürdőig. Kicsit beelőzöm a többieket. Nakashima mögöttem, az ő háta mögött pedig kedvenc cellaőröm sétál. Zajt hallok, amire egy villámgyors hátrafordulással reagálok. Látom, hogy Nakashima rátámad a fiúra. Na, Nakashima, ezt nem kellett volna…ezzel most megástad a sírod….
Hirtelen mérhetetlen düh önti el az agyam, ahogy ott látom Őt ilyen életveszélyes helyzetben. Nem hagyom, hogy bátnsa. Mögé kerülök, és lefogom a kezét. Hagyja őrömet, és inkább velem foglalkozik: kettőnk közül egyértelműen én vagyok a veszélyesebb. Mind a két kezével felém csap, de könnyedén kikerülöm erőteljes, de lassú kézcsapásait. Rögtön vissza is támadok. Nem is kell magamnak elképzelni, hogy bántja a cellaőrömet-akinek még a nevét sem tudom….-, így is vagyok eléggé ideges, hogy teljes erővel hasbarúgjam. Nekivágódik a falnak egy hangos puffanás és egy haragos nyögés kíséretében. Még ki sem tud mászni a falból, már ott is termek, és elkezdem karmolászni, tépni, marcingolni a bőrét. Végül a fiú holtsápadt tekintetére lehiggadok. Nem ölhetem meg ezt az állatot, bármyennire is elfajzott. Ő itt van, és nem szeretném, ha végignézné. Végül elengedem Nakashimát, aki eszméletlenül rogy össze.
-Azt... Azt hiszem ma...-be se fejezi a mondatot, keserves sírásban tör ki. Már megint….egyszerűen én szenvedek attól, hogy Őt sírni látom. Elég szánalmas részemről, hogy míg más emberek könyörgése és sírása a saját életükért meg sem hat, de ha ez a fiú elkezd sírni, már is kész vagyok…
Megpróbálnám megvígasztalni, de ellenkezik:
-Ne érj hozzám!!-nyöszörgi elhaló hangon. Mintha egy kisegér cincogna…nem érdekel az ellenállása, és hogy erősen kapállódzik és próbál ellökni magától, szorosan megölelem. Azt akarom, hogy tudja, én itt vagyok, és vigyázok rá. Nem eshet baja, ameddig én élek. Csak hallgatok, és hagyom, hogy kisírja magát a vállamon. Sírj csak, nyugodtan aranyom….
Mikor abbahagyja a sírást, és végre megnyugodik; Nakashimával kell valamit kezdenünk. Ő nem tudja megmozdítani, és most amúgy is kímélni szeretném a történtek végett, tehát fél kézzel, a hajánál fogva visszaráncigálom a cellájába. A fiú bemegy egy elsősegélydobozzal, hogy ellássa a sebeit. Én csak áhitattal nézem, ahogy a nagyobb sebeket –kissé ügyetlenül, de- beköti. Ahogy a szép, puha kezecskéivel beköti azokat a serüléseket…..szívesen lennék most annak a mocsadék Nakashimának a helyében.
-Mit nézel rajtam?! Van rajtam valami érdekes?! – veszi észre, hogy nézem.
-Na, ezt majd a fürdés után megbeszéljük...- vetek rá egy kissé kaján mosolyt. A kis édes erre elpirul! Hát ez a szín egész jól áll neki. Ezentúl gyakrabban fogom zavarba hozni.
Végül a fürdőre mutat, én pedig engedelmesen megyek a mutatott irányba. Gyorsan lefürdök, majd elkapom a fiút. Óvatosan a falhoz nyomom.
-Szavadon foglak... Foglalkozzunk egymással!- duruzsolom a fülébe, majd egyik kezemmel oldalát, míg másikkal puha és fényes haját kezdem el cirógatni. –Még a nevedet sem tudom….-térek rá rögtön a problémára.- Noha biztos vagyok benne, hogy te ismered az enyémet.
-Goiki Kuro.-böki ki halkan.
-Goiki….hhmmmm……-fejemet direkt úgy tartom, hogy leheletemmel csiklandozzam a füle és a nyaka közötti érzékeny bőrt. –És most mesélj csak. Miért is nem tudsz aludni?- változtatom komolyra a hangom. Tudom, hogy a válaszra picit várnom kel, így azidő alatt elszórakozom azzal, hogy különböző szimbúlumokat rajzolgatok az odlalára és a hasára. Körübelül fél percet kell várnom, mire megkapom a várt választ:
-A szüleim…..pár éve megölték őket. Mikor hazaértem….ott voltak….vérbe fagyva. Minden csupa vér és rumli volt….-hangja meg-megremeg párszavanként.- Tehát az a látvány volt ilyen súlyos trauma…
-És te hol voltál akkor?- kérdezem kíváncsian.
-Egy…táborban. De ha én is ott vagyok, akkor én….én….-meg se várom, hogy befejezze.
-De nem voltál ott, és most itt vagy. Nem eshet semmi bajod. –cirógatom meg óvatosan könnyektől vizes arcocskáját.- Régen történt. Felejtsd el, így lesz a legjobb. –próbálok tanácsot adni.- Ez kísért rémálomként, mikor alszol, igaz?
A válasz csak egy gyenge kis bólintás. Istenem, Goiki. Hirtelen érzem, hogy megremeg.
-Jól vagy? Mi a baj? Goiki!-rögtön a faltól magamhoz vonom, hogy szembe legyünk. Ha nem tartanám, összeesne.
-A falak…..-csak ennyit bír kibökni. Klausztrofóbiás? Az lehet. Körülnézek. Ez a fürdő elég kicsi, és mikor a falhoz nyomtam…..a fene!
-Semmi baj!- karjaimba veszem, és kisétálok vele a fürdőhöz képest robosszus méretű folyosóra. Úgy csimpaszkodik rám, mint a majommamára a kölyke. Jólesik a közelsége, csak most éppen rosszul van…
-Összenyomnak!-kiáltja kétségbeesetten, mire leülök vele a földre. Kezemmel megfogom fejecskéjét.
-Nyisd ki a szemed!- mire óvatosan kinyitja azokat a gyönyörű, csillogó szemecskéit.- Kint vagyunk. Nagy, tágas helyen vagyunk. Rengeteg a levegő. Egy egész hadsereg beférne ide.
-Tényleg?
-Hát persze. Nézz csak körül.- mire kissé félénken körbenéz, és megnyugodik. Goiki…egy érzelmi roncs, és klausztrofóbiás. Hát, ezt a Jó Isten jól összehozta neki….
-Gyakran jön elő a fóbiád?
-Semmi közöd hozzá!- vágja hozzám kissé ingerülten. Visszatért az önbizalma….-Így is elmondtam olyat, amiről senki sem tud! Ez mért nem elég?! Mit akarsz még tőlem?!- nagyon vadító, mikor ilyen kis agresszív….
Már épp belekezdene a következő számonkérő mondatba, mikor megcsókolom. Először csak ajkaimmal simogatom az övéit, de mikor meglepetésében kicsit tát a száján, nyelvemmel utat törve magamnak barlangolom be fincsi szájüregét. Megtalálom nyelvecskéjét is, mellyel kellemesen, finoman eljátszogatok. Hmmm…de finom. Az örökkévalóságig bírnám csókolni…Kezemmel megsimogatom fejét, majd a tarkóját magam felé nyomva támasztom ki. Vad csókolózásban törünk ki, már ő is aktívan részt vesz nyelveink fogócskázásában, pár perc játszadozás után mégis ellök magától. Léptek közelítenek, de eddig túlzottan le voltam foglalva a kis őrömmel, hogy észrevegyem. Sok, egyre közeledő lépés….valamit tennünk kell, különben ebből botrány lesz. Sajnálatos módon pontosan az én cellám felől jönnek, tehát nem tud visszazárni.
Megfogom a fiú kezét, és berohanok vele a fürdőbe.
-Játszuk el, hogy most végeztél a fürdéssel, és viszlek vissza a celládba.- mondja parancsolóan. A kis akaratos…de okos. Én is pont erre gondoltam. Előveszi fegyverét, és rám szegezi.
-Indulj!- jelenti ki határozottan, mire én megindulok, ki a fürdőből. Kint egy halom őr jön, kkísérnek egy rabot. Hmm..tehát ezért nem voltak itt. Mert jött egy új fiú, és most hozzák be. Jól megnéznek engem és Goikit, hogy eddig tartott a fürdés, de nem szólnak semmit. Csak az az őr néz rám mérgesen, aki annyira odavan Goikiért.
Ő az enyém, bármit is teszel. Fincsi dolgokat csináltunk ám, míg te elvoltál, úgy ám!- üzenem neki tekintetemmel. Végre visszaérünk a cellába. Goiki bezár a kis szobába, majd hallom, hogy szólítják, Még hozzá az a rohadék őr….csak nem most fog végül szerelmet vallani? Még egyszer rám néz, aztán elmegy a hang irányába. Remélem, hogy az a hülyegyerek nem kever bele a dolgomba…
|
| Miria | 2010. 06. 13. 02:31:57 | #5419 |
Karakter: Goiki Kuro
Kiosztottam az élelmet, így most nyugodtan ülhetek le az asztalomhoz, meginni a kávémat, amit még az ebéd osztás előtt elkészítettem magamnak. Le is hűlt, de én így szeretem!
Megérkezik a pap, én elfordulok, de természetesen velem szeretne beszélni...
-Jó napot, Kísértet! -hé hé, már ez is így hív?! Pedig a katolikus hitben elvileg a lelkek csak a mennyországban, vagy a pokolban foglalhatnak helyet... Ej-ej... A következő kérdést sokkal halkabban teszi fel -Merre található az új bárány...?
-669-es cella -vágom hozzá.
-Értem... Ma még nem megyek be hozzá, erőt és hitet kell gyűjtenem, hogy kellő diplomatikussággal kezelhessem... -szemeimmel szikrákat hányva tekintek vissza rá.
Tehát magára hagyod egy hívő testvéredet? Szép vagy, mondhatom. Nesze neked, hit, nesze neked, vallás! Mintha egy üzletember szájából hallottam volna az előbbi mondatokat, nem pedig egy papéból. Dehát ilyenné válnak ezek, itt bent, ahova nem jut el "Isten mindenható szeretete" ugyebár...
-Persze... Értem én! -mondom, miután lenyugtattam magam.
-Akkor... Indulok! -böki ki, ekkor láttam, hogy két őrrel hajlandó végigjárni a cellákat, hogy ossza az igét. Egyikhez odamegyek, kezébe nyomom a kulcs csomót, nem vagyok hajlandó velük menni, hamár 3-an vannak. Gyorsan végigjárják, nem pocsékolják az időt.
Eltelik 1-2 óra, hirtelen sokkot kapok, ahogy az üvöltés bejárja az egész folyosót, semmi kétség... A 669-es cellából jön a hang. Azonnal felpattanok, kulcscsomómat szorítva rohanok a cella felé. Mire odaérek, egész testemben remegek, a golyóálló kis üvegen benézek, és meglátom, hogy Damno vonaglik a szoba kellős közepén...
-SEGÍTSÉG! Orvost! Gyorsan! Az egyik rabnak rohama van!! -üvöltöm, s megpróbálok kulcsommal betalálni a lyukba, de nem megy, annyira remegnek a kezeim. Mindkét kézzel próbálom, és eltelik fél perc, mire végre ki tudom nyitni az acél ajtót. Kitárom, két lépést teszek felé, és ekkor jövök rá, hogy csapdába estem...
A nálam sokkal magasabb férfi egyszerűen felugrik a földről, és felém veti magát. Az idegtől túl lassan reagálok, így próbálom elrúgni magam tőle, de elkap... Végem van! Kezeimmel próbálok kiszabadulni, de erősen a földhöz nyom. Eluralkodik rajtam a kétségbeesés... Meg fog ölni...! Próbálok a fegyvereimért nyúlni, de lefog, és testével rám nehezedik. Páni félelem fog el, és egyszerűen nem tudom, mit csináljak... Mereven néz rám. Meg fogok halni... Nem engedhetek utat a könnyeknek, nem! Nem mutathatom magam gyengének!
A könnycseppek mégis utat engedtek maguknak, és patakokban folynak most le az arcomról, én pedig zokogok... Hihetetlenül szánalmasnak érzem magam, de nem érdekel. Meg fogok halni! Úgy, mint a szüleim... Sírás közben elhomályosul világom, és csak arcának körvonalát látom.
-Ssss….ne félj, nem bántalak. Ssss…semmi baj, nyugodj meg. Nem foglak bántani, senki se fog. -ez hallucináció volt, ugye? Vagy meghaltam... Nem, Damno, egy közönséges elmebeteg gyilkos nem mondhat nekem ilyet! Látom kezének körvonalát, közeledik a fejemhez... Biztos megfojt...!
Majd kezének gyengéd tapintását érzem a fejemen. Mit jelentsen ez?!! Egyik kezemet kiszabadítom, és elcsapom a kezét, majd mellkasomtól arcomig takarom el testem a kezeimmel. Egy pár pillanatig semmi sem történik, majd könnyed mozdulatokkal nyomta el a kezeimet arcomtól, így megint teljesen szabad prédává váltam. Szinte fülemen éreztem ajkait:
-Semmi baj... -játszik velem... Csak csitít, hogy ne csapjak nagy zajt, és miután megölt, elszökhessen. *Menj a fenébe!!* üvöltöm gondolatban, de nem jön ki egy hang sem a torkomon, csak a fuldokló zokogás. Kezének érintését, majd simítását érzem arcomon, majd közelebb hajol... Jézusom, mit akar?! A következő pillanatban elhomályosul minden, egyszerűen nem akarom felfogni, mit tesz velem.
Ajkait az enyéimhez érinti, és míg én bénultan kissé nyitott szájjal zokogok, nyelvével utat tör magának ajkaim közt, és épphogy az enyémhez érinti... Majd elhajol, hogy könnyeimet törölgesse...
Ekkor észbe kapok, és minden erőmet megfeszítve lábammal az arcára célzok, és el is találja, a vér máris csöpögni kezd az orrából. Gyorsan a fegyveremért nyúlok, miután másodszor is elejtettem, felkapom, és kirohanok a cellából, magam mögött bezárom. Szívem a torkomban ver, és fogalmam sincs, mire véljem az előbb történteket.
Végre ideérnek az őrök.
-Kísértet! Nincs semmi bajod?! -mereszti rám Ben hitetlen szemeit.
-Nem, nem történt semmi... -be se fejezem a mondatot, ellöknek az ajtótól, kinyitják, és tüzelnek... Szerencsére nem golyókkal... De amikor már a 13.-at is kieresztették, elegem lett.
-Elég! Ez nem egy bika elefánt! Nyugodjatok már meg! Elég! -Ben rámnéz, mint egy űrlényre:
-Te jólvagy? Baszki simán kinyírhatott volna ez az elmebeteg!
-De nem nyírt...-nézek magam elé...
-Goiki... Menj haza... Mi ezt lerendezzük. De holnap délután gyere be... És te viszed fürdeni a rabokat! Akár egyenként. -nyelek egyet, úgy érzem, mindjárt megint elsírom magam, de inkább elindulok...
Otthon beveszek egy nagy adag nyugtatót, egy jó erős nyugtató teával, és lefekszem aludni.
A nyugtatók elnyomtak éjjel, így rosszat álmodni se volt erőm. délután 1-kor kelek, 5-re kell bemennem a börtönbe. Nem akarok...
Csak ülök az ágy szélén, és megint elsírom magam, visszagondolva a tegnap eseményeire, és mint egy kisgyerek, a párnámat magamohoz szorítva ringatózom, hogy lenyugodjak...
Beérek ötre. Ben már empatikusabban szól hozzám, látja rajtam, hogy kiütött ez a kis eset.
-7-kor vacsora, most nem lesz módja elkapni! Utána fürdetés... Mi most elmegyünk, hoznak egy kb ilyen szintű rabot... És mi besegítünk. Összesen asszem hárman lesztek az egész börtönben, úgyhogy vigyázz magadra! Ha bármi van,. nyomd meg a vészcsipogót... -ez annyit tesz, hogy hívom a közeli rendőrséget. -na szevasz!
Ééés elindulnak. Még utoljára látom, hogy az egyik cellaőr arcába mintha kést szúrtak volna... Másiknak egyik szeme kiütve. Mi történt? Ugyanúgy egyedül maradok... Mostmár a cellának a közelébe se megyek, csak ha nagyon muszáj.
Márpedig nagyon muszáj... 7 óra van, és érkezik a szállítóautó a raboknak szánt étellel. A kaját még behordják a folyosó végén lévő étkezőbe, amit nem használ senki, és onnan hordom egy kis kocsin az ennivalót(amibe előzőleg egy közepes hatóanyagú nyugtatót tettem)
A fiúk hagytak nekem egy igen hasznos tárgyat, csak most veszem észre... Egy kis doboz van az asztalomon, kibontom, és egy sokkoló van benne. Óh, erre volt szükségem! A pisztolyom mellé egy tokba helyezem, és először a gyengébbeket, majd az erősebbeket "szolgálom ki". Néhány szánalmas próbálkozás zajlik le, a sokkoló segítségével szépen elhárítom a támadásokat. Gyorsaságommal kompenzálom gyengeségem. A legvégére hagyom Damnot... A kulcsot lassan teszem be a zárba, ugyanilyen sebességgel fordítom el, közben remegnek a kezeim... Majd az ajtó nyílik, utat engedve a látványnak...
Az ajtófélfába kapaszkodok, és megértem, miért néztek ki úgy a kollégák, ahogy...
Damno láncra verve ül az egyik sarokban, oldalra dől. Gumibottal adtak neki tegnap... A keze, a teste, az arcának az egyik oldala is fel volt puffadva, és kék-zöld-lila színekben pompázott. Szerencsére nem verték agyon, csak néhány ütést kaphatott, miután leláncozták, és felébredt a nyugtató hatása alól... Ez... gerinctelenség!
Hirtelen hihetetlen düh árasztja el egész valómat, legszívesebben Bennek ugranék a sokkolómmal... Majd amint Damno rámtekint, és valamiféle érdekes fény csillan meg a szemében, a bűntudat szorítja össze a gyomrom. Könnyeimet most visszanyelem, és szólok:
-Meghoztam a vacsorát...! -továbbra is engem néz, óvatosan közelebb megyek, majd lerakom az ételt. Lehet, hogy ez is csapda, ezért vigyáznom kell! Fölemelkedem, kezemet tördelve mondok olyat, amit nem hittem volna, hogy valaha is egy rabnak fogom mondani:
-Nagyon sajnálom... Miattam történt ez... -ő csak néz, szemeim lesütöm, és megfordulok, hogy kimenjek, csak ekkor szólal meg:
-Mi történt...? -értetlenkedve fordulok vissza.
-A tegnapra gondolsz...? Nem mindegy?... -kicsit elszégyellem magam -semmi, jól vagyok, bajom nem lett.
-Nem arra gondolok... -most meg mit szeretne?! Bökd már ki, kérlek! -...mi történt veled... Ami miatt nem mersz este lefeküdni...? -szemeim kikerekednek, a gyűlölet hihetetlen gyorsasággal és erővel tölti meg a fejemet, s a szívemet.
-Honnan veszed, hogy... Én nagyon is jól alszom! Semmi, az égvilágon SEMMI nem történt velem! Minden perc boldogan telt el eddigi életemben! -vágom hozzá remegő hanggal, majd gyorsan sarkon fordulok, és kiviharzok a cellából. Mégegy kávéért... Még, még, mert szétrobbanok!! Honnan... Honnan vette? Ki ez az ember? Mit akar tőlem?!
Most nem tudok főzni, csak előveszek a zsebemből néhány aprót, és a nem messze lévő automatához rohanok, hogy megihassam a feketémet...
Miután az utolsó cseppet is magamhoz vettem, egy nem enyhe gyomorgörccsel indulok fürdetni... Egyesével... Nem lehet... Mert akkor holnapután is fürdetnék! jólvan, az én szektoromban (rengeteg az üres cella) 27-en vannak. Nézzük. vannak itt olyanok, akik gyengék, csak épp okosak, ezért kaptak életfogytiglant... Talán többszöröset.
Ötösével viszem őket tusolni, már pisztollyal, mert a sokkolóval enyhénszólva én is rosszuljárnék.
Telljesen problémamentesen telt a zuhanyoztatás, teli hassal senkinek nincs kedve rendet bontani. Az utolsó körhöz hozzácsaptam egy embert, így most ketten maradtak... Damno, és Nakashima...
Nakashima egy hatalmas izomtömeg, a szó szoros értelmében, a koponyájában is izom van... Egy sutyerák... 5-szörös életfogytiglanra ítélték, mert dolgozott a japán maffiának, és fiatal lányokat kapott el, erőszakolt meg, majd megölte őket... Undorító féreg... Késztetést érzek, hogy Damnot engedjem ki előbb.
Újra benyitok, és csak abból a jelből veszem észre, hogy egyáltalán evett valamit, hogy piszkosak az evőeszközök... Nem merek ránézni, a kulcsot szorongatom a kezemben, amivel eloldozhatom, és közben minden erőmet összeszedve mondom:
-Megyünk fürdeni...
-Együtt? -néz rám.
-Ha-ha, nagyon vicces! -Sziszegem idegesen. Egy nagyon halvány mosolyt ereszt arcára... Mintha elhagyta volna az erő... De hamar elhagy ez a gondolat, amint lekerül a lánc, felállok, és mintha a sérülései nem is léteznének, felpattan, és megfogja két vállamat, amire egy jó ágyékonrúgással reagálnék, de visszafogom magam...
-Nem akartalak megijeszteni. -néz egyenesen a szemembe. Egy gyilkos, egy bűnöző, a tekintete mégis olyan tiszta, hogy elveszek benne... Továbbra is fogja a vállaimat, kicsit közelebb hajol.
-Meg ne próbáld! -feszülten pislogok rá -nehogy, kérlek, most mész tusolni, utána foglalkozunk egymással, de most fürödj, kérlek!!! -magam is meglepődöm az ajánlatomon, és szívem vadul kalapálni kezd... Viszont az ő arcáról egyszerüen nem tudom leolvasni, hogy mit gondolhat, mindjárt beleőrülök! Kéjesen néz rám... Mindketten tudjuk, hogy én csak ezzel az "ajánlattal" tudom biztosítani azt, hogy ő most szét ne szedjen (vagy ami még rosszabb, megerőszakoljon), és utána elszökjön innen... Elereszt, és Nakashima celláját is kinyitom. Kijön, végignéz Damnon, elvetemült vigyorra húzza a száját. Hú, de gyűlölöm ezt az embert!
Nocsak-nocsak, a kis Goiki féltékeny?!:Szólal meg bennem egy hang... Ez baromság!! Én.. heh! Soha nem foglalkoztam a szexszel, és nem is érdekel mostanság sem, leszarom, hogy antiszex Casper-nek hívnak...!
Elindulnak elöl, s a kezem a pisztolyom környékén babrál...
Már a fürdő előtti öltözőnél járunk, Damno előremegy, és ezzel a lendülettel Nakashima megfordul, és felém üt, még épp kitérek öklének irányából, előrántom fegyverem, de megint elkapott a remegés, nem tudom normálisan bebiztosítani a fegyvert, eleve nem figyeltem, mert az eszem máshol járt... Úgy látszik, neki több nyugtatót kellett volna a kajájába csempészni.
A hegyomlás férfi nekicsapott a falnak, és már ütne, mikor keze görcsbe rándul, egész teste megvonaglik. Megfordul... És látom, hogy Damno áll előtte, és eszelős gyűlölettel méregeti Nakashimat, aki jobb, majd bal kézzel csap, Damno mindkettőt könnyedén kikerüli, és hatalmasat rúg Nakashima hasába, pont mellém érkezik, ő is a falnak csapódik, de Damno nem éri be ezzel. Nekiront, és vadul kaszabolni kezdi arcát, mellkasát, amin azelőtt egy ronda halálfejes tetkó éktelenkedett... A körmei egy vadállaténál is mélyebb nyomot hagytak Nakashima bőrén. Damno rámpillant, és azonnal abbahagyja... Még szólni se tudtam, hogy ne tegye, annyira megijedtem... Biztos a halálfélelmet olvassa le az arcomról... Puhán az arcomat simította tegnap azzal a kezével, amelyikkel ma Nakashima arcát kaszabolta le... A hatalmas férfi összeesik, én csak bámulni tudom egy ideig, majd felnézek Damnora.
-Azt... Azt hiszem ma... -és nem tudom befejezni a mondatot, mert keservesen sírni kezdek... Megint... A második legkínosabb helyzet életemben. Damno közelít, azt hiszem vigasztalni akar, de nem kérek belőle.
-Ne érj hozzám!! -eresztem ki vékony, gyenge hangomat... Még a hangom is gyenge. Hirtelen olyan elveszettnek, és céltalannak érzem magam. Meg se tudom védeni magam, hogy állhatnék bosszút a szüleimért?! Damno egy laza mozdulattal magához ránt, és szorosan magához ölel. Próbálok kiszabadulni, ellökni magamtól, de nem sikerül... Akkor ölelgessen, nem érdekel... Csak sírok a mellkasán, ő pedig most hallgat.
Kisírtam magam, épp Nakashimat próbálom visszahúzni a cellájába (nem mozdul, de legalább nem halott... tökéletes állapot!) Damno fél kézzel, a hajánál fogva húzza be a cellába. Segít nekem... Asszem drog volt a kávémban. Leüthetne, és elrohanhatna. Mi a célja? A cellaajtóhoz megyek az elsősegélydobozzal, begézelem gyorsan a legnagyobb karmolásokat, majd a cellaajtót hangosan becsapom, és bezárom kulccsal. Damno engem néz...
-Mit nézel rajtam?! -nézek mélyen a szemébe -van rajtam valami érdekes?!
-Na, ezt majd a fürdés után megbeszéljük... -ereszt el egy gyenge mosolyt. Konkrétan zavarba jövök, az arcom égni kezd, elfordulok, és a fürdő felé mutatok. Elindul, én utána. Míg fürdik, próbálom lenyugtatni magam, és eldöntöm, kábítópisztolyért indulok... Illetve indulnék, ha egy erős kéz nem akadályozna meg ebben. Damno végzett a fürdéssel, és most hátulról ölel át, hirtelen mozdulattal lök a falnak, fejemet oldalra fordítva, hassal a fal felé támaszkodom, mikor mögém áll, és egyik kezével hajam simítja, másikkal az oldalam... Halk, de erőteljes hangjára leszek figyelmes...
-Szavadon foglak... Foglalkozzunk egymással! -nem is emiatt esek kétségbe a legjobban, amit csinál, hanem a felismerés miatt, hogy bizsereg az egész testem, gyorsul a szívverésem, és hogy tulajdonképpen élvezem azt, amit csinál. Na ezen is mindjárt elbőgöm magam. Heh...De most eszelhetek, hogy fogok ebből a helyzetből kijutni...
|
| Konancica | 2010. 06. 10. 14:52:39 | #5367 |
Karakter: Damno
Szokásosan lefeküdök aludni, hiszen tudom, hogy szükség lesz az erőmre. Holnap átszállítanak egy másik helyre, ami elvileg jobban védett. Nem mintha innen nehéz lenne meglépni….csak néha úgy elkábítanak, hogy ha a nevemet megkérdeznék, se tudnám megmondani. Például az étkezéseknél szoktak megrakni egy kis nyugtatóval. Megetetnek, aztán kisprintelnek a cellámból.
Hamar elalszom, reggel pedig frissen kelek. Hajnal körül 5 köpcös katona bejön a cellámba, és rákötnek egy gurítható állványra. Teljesen olyan pózban kötnek rá, mint ahogy a múmiákat szokták a szarkofágba helyezni: két sarok összeér, kezeim pedig keresztbe a vállaimhoz érintve. Elég kényelmetlen, főleg, hogy úgy meghúzzák a bilincseket, láncokat és szíjakat, mintha csak attól félnének, hogy leszabom magamról…..így hát levegőt is alig kapok. Mondjuk egy hónap után már nagyon fel se tűnik…annyi helyen voltam már ezalatt az egy hónap alatt….ezt mondjuk inkább annak köszönhetem, hogy eddig 9 fegyházban öltem meg az összes cellaőrömet, helyenként kettőt-hármat is. Túl ostobák hozzám….az meg a másik, hogy a Jó Isten nem hagyja magára a küldöttét, és mindenhol óv engem. Így esélye sincs a sok ostoba pogánynak. Néha még így is megnehezítik a dolgomat és lassítják a Szent Úton való élőre jutásomat…de csakis azért, mert nem értenek meg. Túl emberi a felfogásuk, és mire megértik, hogy mekkora jót teszek azzal, hogy Megszabadítom őket a bűneiktől, és haláluk után tisztán juthatnak be a Mennyek Országába, ott pedig áldhatják az Úr nevét, és megköszönik a sok erőlködést, amit értük tettem, majd csak soká lesz. Én vagyok az, akit az Úr azért küldött, hogy Megváltsa nyáját, és terelgesse őket a helyes úton. A bűnösöket megtisztítom, a betegeket megszabadítom szenvedéseiktől ( és ettől a szenvedéssel teli, bűnös élettől is.).
És ebben az esetben a jó cél érdekében senkit sem kell feláldozni. Hisz a halál csak egy igen rövid folyamat, mikor az Úr az egyik tenyeréből áttesz a másikba. Az, amit én teszek, az kinek rossz? Senkinek, mert így mindenki jól jár. Csak ők ezt még nem tudják, és mire megértik, addigra én már bevégeztem sorsomat.
Beraknak egy nagy szállítóautóba, majd megindulunk. Az úton semmi fennakadás nem történt, nagyon élveztem, hogy végre láthattam valamit a világból, mikor kihoztak az épületből, és kicsit körülnézhettem.
Pár óra múlva, még ebédidő előtt megérkezünk az új „otthonomba”. Mielőtt kiszedtek volna, hallottam, amint kint beszélgetnek, meg kiabálnak, aztán végre kihúznak a kocsiból.
Pár semmitmondó alak vár kinn. Mikor alaposabban körbenézek, megakad a szemem valakin. Egy fehérhajú, sötétszemű fiún, akinek gyönyörű szép világos színű bőre van, és nagyon méricskél. Le se tudom venni róla szememet. Olyan….különleges ezek között a barbár, ostoba lények között. Nem tagadom, felkeltette az érdeklődésemet. Olyan szép, marcangolnivaló bőre van….kíváncsi lennék ,milyen illata van, de biztosan nagyon fincsi. Ez a fiú…mintha csak ki lenne írva a homlokára, hogy „Egyél meg! Finom vagyok.” De megkóstolnám….
Kicsit ledöbbenek magamon. Nem tehetek róla….ember vagyok, és vannak emberi ösztöneim, és vágyaim. Általában, sőt: mindig türtőztetni tudom magam, és még a csúnyább gondolatokkal is csak igen ritkán jáccadozom el, de ez a fiú…olyan gyönyörű teste van…Én a helyébe azon se csodálkoznék, ha az egyik nagydarab idióta elkapná a drágát….
Na, mocskos gondolatokkal félre, most meg kéne figyelnem a terepet. Mert ugye a cellából szökni nehéz lenne mindennemű helyismeret nélkül…
-Gondolom el kellene önöket vezényelnem a hatos szektorba...- szólal meg kellemesen csilingelő hangon a fiú. Ő lenne a cellaőröm?
-De okos fiú vagy! Gratulálok, kis pöcs! És most takarodj előre, hogy követni tudjunk, tudod... értelem szerűen!- vágja hozzá a szavakat az engem toló őrök egyike. Ennek a fickónak előbb-utóbb biztosan leszabom a száját. Olyan mocskos szavakat használ….a Jó Isten se nézi jó szemmel. De majd én megszabadítom az őt rágó démonoktól….és a nyelvétől is. Ahogy látom, a fiúnak sem nyerte el a tetszését a férfi. Ha megszököm, majd meglátogatom mocskos szájú barátom családját…és persze őt is várom vendégségbe!
Hamarosan odaérünk a semmitmondó, és igen kicsi cellába, ami mostantól az új kis lakom lesz- persze csak átmenetileg!
Egy vécé mosdóval, ágy, asztalka és egy lámpa az összes bútor.
-Hé, kisfiú! Egy nagyon erős nyugtató kéne.- böki ki kívánságát a rendőrtiszt.
-Máris.- válaszol készségesen a fiú, majd elfut egy injekciós tűért. Kiszabják a kezemet addig a kísérők, majd a fiú a vénámba nyomja a tűt. Én közbe mélyen a szemébe nézek. Mintha valamit mondani akarna….elhessegetem a gondolatot, mivel úgyis kezd zsibbadni a testem. Szép lassan lecsukódnak a szemeim, az utolsó pillanatokban is a megváltó erejű, szépséges arcocskáját figyelem….
Aztán egy kis ideig semmit sem érzek. Érzékellenül, és kissé tudattalanul lebegek a semmi közepén, majd szép lassan visszatérek.
Egy hangos sóhajtással vakarom fel magam a földről, miközben érzem, hogy valaki figyel. Csak nem Ő lenne az? Tényleg…még a nevét sem tudom. Egyszer csak elárulja….vagy ha nem, hát majd elkapom, és megkérdezem…erre a gondolatra elvigyorodom, mire egy tál étellel belép az emlegetett szamár.
Benyit, és az ételt nyújtja:
-Nesze, egyed, mert kb fél óra múlva jön a pap...- mondja igen unott és türelmetlen hangnemben. Nem vagy hívő?...pedig a te érdeked is, kicsike….
A tálért nyúlok, mire a fegyverét előszedve védekezik. Hmmm…ilyen ijesztő lennék? Nem hiszem. Áááá….csak nem valami rossz emlék nyomaszt éjszakánként, drágaság?
-Takarodj! –üvölti, mire én teljesen nyugodtan a szemébe nézve elveszem az ételt a kezéből. Mindössze egy halvány mosoly a reakcióm az előbbi kitörésére. Ő pedig kissé idegesen távozik.
Biztos sok dolga van….viszont szeretném a környéken tudni. Megeszem az ételt. Sajnos semmit nem tartalmaz, amit felhasználhatnék, így hát csak a kanalat teszem el „emlékbe”.
* * * * *
Órák teltek el, én meg még mindig csak ülök és várom a csodát. Úgy gondolom, ideje szórakozni egy kicsit. Elkezdek teli tüdőből üvölteni, és rángatózni, mint akinek rohama van. Pár pillanaton belül meg is jelenik kedvenc cellaőröm, aki miután meglát, hangosan orvosért kezd el üvöltözni. Kétségbeesetten próbálja nyitni az ajtót, de valószínűleg úgy remeg a keze az idegességtől, hogy ez nem igazán jön neki össze. Végre beletalál a kulcs a lyukba, kattan a zár, ő pedig ijedten belép. Nem is igazán tud mit csinálni, úgy látszik kissé leblokkolt a drága. Én pedig csakis erre vártam….mivel a doktorok valószínűleg még csak most pakolják a rohamcsomagot és nem hallok lépéseket, szó szerint rágugrok. Ahhoz képest, hogy milyen kis törékenynek látszik, igen nagyokat rúg- de lehet, hogy csak az adrenalin miatt van ez így-, de elkapom, és megakadályozom, hogy a fegyvereihez nyúljon. Kétségbeesetten kapálózik, mire én erősen a földre nyomom és lefogom. Ijedt, kétségbeesett tekintete találkozik az enyémmel, végül sírásban tör ki. Igazam lehetett, hogy valami komoly trauma érhette még fiatalabb korában.
-Ssss….ne félj, nem bántalak. Ssss…semmi baj, nyugodj meg. Nem foglak bántani, senki se fog. – Hirtelen nagyon elfogott a bűntudat- nekem olyanom mióta van?! Megsimogattam a fejét, mire idegesen rám csapott. Tényleg nem akartam megölni, se bántani, csak már kezdtem hiányolni, és gondoltam szórakozok egy kicsit. Erre halálra ijesztettem, és elkezdett sírni is miattam. Pedig ő tényleg nem ártott nekem, olyan kis….nem is tudom, mi a megfelelő szó rá. Olyan…tiszta. Érintetlen, ártatlan…csak párszor láttam eddig, és még csak nem is katolikus, de akkor sem tudnék ártani neki. Még nagyon viccből se, ha tudom, hogy ez lesz. Nem tudom, ki lehetett az, aki mégis képes volt erre. Fizikailag vagy lelkileg…de egyszer valaki nagyon összetörhette. Én meg felszabom a régi sebeket. Vagy nem is olyan régieket?
A jó élet…..még sosem éreztem magam ilyen rosszul, mint most. Istenem…..
A kezei védekezően még mindig ott voltak, óvatosan lefeszegettem őket.
-Semmi baj….-duruzsoltam halkan a fülébe, majd megsimogattam az arcát és a lehető legóvatosabban megcsókoltam. Elkezdtem letörölgetni a könnyeit, mire kezdett megnyugodni, és a vadsága is kezdhetett visszatérni, mivel jól arcon rúgott. Összekaparta a fegyverét, valahogy kimászott a cellából, és rám zárta az ajtót.
Nem is akartam utánamenni. Noha nagyon fájt az orrom, és vérzett is, tényleg úgy éreztem, hogy ennél sokkal többet is megérdemelnék az előbbiekért. Remélem, azért nem lesz komoly baja.
Hirtelen berontott egy rakat őr, kezükben fegyverekkel, és rám lőttek. Valamiféle nyugtató és kábítópisztolyok lehettek, mert miután vagy tizet belémeresztettek, kidőltem. Kábultan, mereven előre néző szemekkel csakis Rá tudtam gondolni…
|
| Miria | 2010. 06. 09. 09:43:19 | #5342 |
Karakter: Goiki Kuro
-Halló?
-...Goiki Kuroval beszélek?
-igen!...
-Jónapot Kívánok! Hiei Higarashi, az Osakai rendőrkapitányság igazgatója vagyok. Sürgősen haza kellene jönnöd, fiam...
-Mi, miért?!
-A szüleid... Nincsenek valami jó állapotban...
Remegve, ülök fel hirtelen az ágyamban, folyik rólam a víz. Magam elé meredek. "Már megint... Miért kell mindíg újra átélnem? Miért?!" gondolom, és körülnézek a szobámban. Az ablakomon lévő lenge, mintás függönyön szűrődik ki a kora reggeli, narancssárga fény, befestve ezzel a szobát. Az éjjeliszekrényen lévő papírzsebkendőkupac felé nyúlok, egyet kiveszek, s törölgetem magam.
Lassan kikászálódok az ágyból, a fürdőszoba felé veszem az irányt, pizsamámat levetem, behajítom a szennyeskosárba...
-Tegnap vettem elő újat... Erre teleizzadom... -motyogom alig hallhatóan, s belépek a zuhanykabinba, a vízsugár elindul testem felé, mire elforgatom a csapot...
Már elrendeztem magam, az egyenruha élére vasalva rajtam van, a frizurám hajszálra pontosan elrendezve. Elindulhatok...
Lakásomból kilépek a lépcsőházba, ahol azonnal megpillantom legközelebbi lakótársamat, Yura-t, amint a tacskójának sétáltatásáról tér vissza. Együttérzően végignéz rajtam, majd szóra nyitja száját:
-Szia Goiki... Hogy vagy? Megint oda mész, ahova nem vagy való...?
-Jaj ne, már megint ezzel jössz? Hadd döntsem már el, mi való nekem, és mit szeretnék!
-Nem tudsz bosszút állni, nem érted? A bűnöző még mindíg szabadlábon, és sose fogod tudni elkapni, mert nem vagy képes rá! -néz rám,tudom, nem rosszindulattal mondja, de piszkosul rosszul esik... -ma is rosszat álmodtál, ugye? Üvöltöttél, hogy bele zengett a lépcsőház! Goiki kérlek, magadért, hagyd abba! Ne kínozd magad, bele fogsz őrülni! Alapíts inkább családot, teremts nyugalmat magad körül! -nagyon jól tudja, mi a válaszom...
-Soha, soha nem lehetek nyugodt, ha nem látom, és legalább nem mondom meg neki a magamét... Yura, nagyon kedvellek, de a saját lelkiismeretemet köpném szembe, ha ezt abbahagynám. És most mennem kell... Elkésem a munkából! -megrökönyödve néz maga elé, majd rámpillant, míg csukódik a lift ajtaja.
Nincs messze a börtön. A város határától 10 km-re. Szuperbiztos, állandó az őrség, a kerítésbe áram van vezetve, és a rabok csak a cellájukban kapnak enni. Szinte minden négyzetméteren biztonsági kamerák figyelik a folyosókat, a foglyokat acélkabinokban tartják.
Alig vártam, hogy beengedjenek anno. Most ittvagyok, mégsem vagyok boldog.
Megállok, az autómban félrefordítom a kulcsot, kilépek, Bezárom, s elindulok a bejárat felé.
-Ó, kísértet! mosolyog felém egy izmosabb, és igen erős munkatársam -képzeld! Ma hoznak egy igen kemény fiút!
-Jó reggelt, Ben, és mégis milyenre gondolsz?
-Több éve körözték a senkiházit! Sorozatgyilkos, hétszeres életfogytiglant kapott! -több munkatárs fütyül, tapsol -rengeteg embert ölt meg... Isten nevében -megfagy az ereimben a vér -szabályosan lemészárolta az áldozatait... -elkezdek remegni, tovább figyelem Bent.
-És...? Mikor hozzák? -kérdezem.
-Egy másik börtönből idehozzák, ez biztonságosabb. Olyan szuperbiztos kocsiban hozzák majd...! Még kényszerzubbony is van rajta elvileg, és a kocsi két rendőrautó társaságában fog ideérkezni.
-Mikor kapták el?
-Úgy... Egy hónapja. Szerintem örülni fogsz neki... -vigyorog rám, szinte szadizmussal.
-Miért örülnék neki annyira? -kérdem remegő hangszínnel.
-Hmm, nemtudom. Jöjj rá magadtól! -Majd eleresztenek egy erőltetett nevetést, s elindulnak, mindenki a maga dolga felé. Ben még visszafordul:
-Ja... És mégvalami! Ma jön a pap!
-Jaj nee! -sóhajtom őszinte elkeseredéssel.
Megérkezik az autó, a 2 kísérő rendőrautóval,mindenki kiváncsi a jövevényre, s szinte körbeálljuk a rendőrautót. A sofőr kiszáll, két társával, az autó hátsó ajtajait feltépik, az egyik végignéz rajtunk:
-Nem a Nagycirkusz érkezett, idióták! Most takarodjatok innen a dolgotokra, különben szétrúgom a seggeteket! -már sarkon is fordulok, és teszek egy lépést, mikor folytatja:
-Kivéve a hatos szektor cellaőrét! -magam mögül visszanézek, szemeim a férfira merednek, megállok.
-J-jelen! -hebegem. A férfi végignéz rajtam. Majd fintorogva mgszólal:
-Ezt nem mondod komolyan, hogy te őrzöd az egyik legveszéjesebb zónát! Hát ezt nem hiszem el! Ilyen a mesében nincs!
-Uram, legyen szives, a lényeget! -vágom hozzá ingerülten. Ő ügyet sem vet rám, bemászik az autóba, hogy segítsen társának, és kihozták... Megláthattam! Egyáltalán nem olyan, mint amire számítottam. Őszintén szólva egy Jézuskinézetű, szakállas, agyongyúrt seggfejre, de ez nem olyan volt... Ahogy kitépik az autóból, rám mered, biztos hatalmas különlegesség vagyok neki az egyongyúrt, nulla IQ-ju emberek között. Én is megfigyelhetem őt.
Hosszabb, fekete haja takarja el most arcát, de szemeit még így is látom, sárgák! Ilyet még nem is láttam. Izmos férfi, de nem olyan, mint az átlag, és magas. Az arca nem szétütött, eltorzult, hanem szép ívű, és a bőre selymes.
Nem is érdemli meg, hogy ilyen szép legyen!
Miközben viszik, rángatják, az őr, akivel beszéltem, biccent a fejével, hogy menjek énis.
-Gondolom el kellene önöket vezényelnem a hatos szektorba...
-De okos fiú vagy! Gratulálok, kis pöcs! És most takarodj előre, hogy követni tudjunk, tudod... értelem szerűen! -fröcsögte igazán kedves és diplomatikus modorában a tisztelt rendőrúr. Előreszaladok, hogy mutathassam az utat, közben elképzelem, hogy kínozhatnám meg ezt a férget... Nyitom nekik az ajtót, az új cellalakó jeges tekintettel mered rám.
Mutatom nekik a cellakabint, melyben egy ágy, egy vécé, egy kisasztal és egy mosdó foglal helyet. Ablak nincs, csak lámpa. Őszintén szólva, én megőrülnék, ha itt kéne lennem életem végéig.
-Hé, kisfiú! Egy nagyon erős nyugtató kéne.
-Máris! -mondom kelletlenül, majd sietve szaladok egy ampulláért, és a többi szükséges kellékért.
Visszaérek, a férfi halálnyugodt, odahajolok hozzá, az egyik rendőr kiszabadítja a bal kezét, én megkeresem a vénát, majd szúrok. A rab nem tesz semmit, nem ellenkezik, tűri a nyugatót, ami egy medvét is elég könnyen kifektet, közben engem néz. Gondolom azon gondolkozik, mit keres itt egy olyan gyenge kis egyén, mint én... "Talán pont téged, barátom..." gondolom, majd kihúzom a tűt.
-Elkezdett kábulni! -szólal meg az egyik. Elkezdik leszedni róla a kényszerzubbonyt, majd otthagyják a földön.
-A feladatunkat elvégeztük, úgyhogy megyünk. Vigyázz ám magadra, kisfiú, nehogy a végén megfarkaljanak! -nyerítve távoznak a kabinból, én meg magamra maradok ezzel az elmebeteggel. Végignézek rajta, legszívesebben hoznék egy baseball-ütőt, és míg kába, agyonverném. De kiváncsi vagyok rá, ki ez, mi ez... Ó bazdmeg, hogy a nevét nem kérdeztem meg! Kimegyek, az acélajtót gondosan bezárom magam után, s az asztalom felé sietek. Mint ahogy azt reméltem, egy halványsárga mappa feküdt az asztalomon, rajta egy név:
"Damno"
"Damno?! Csak simán Damno? Gratulálok!" Magamhoz veszem a mappát, s kezdem olvasni a férfi életrajzát, de gyorsan eszembe jut -egy üvöltésnek köszönhetően- hogy ebédidő van, és rohanok, hogy kiosszam a kaját, elvégre ez is az én dolgom.
Odaérek az ebéddel hozzá, hatalmas meglepetésemre bambán figyel, épp törli le a nem rég ernyedt szájából arcára kifolyt nyálat. Még kb 1 óráig padlón kellene lennie! Erre ül, és néz! Kicsit megijedek, de kitárom az ajtót, hogy beadjam az ennivalót:
-Nesze, egyed, mert kb fél óra múlva jön a pap... - A pap szót kelletlenül mondtam, és ő ebből leeshetett neki, hogy nem vagyok hívő, kifejezéstelen arccal felém nyúlt.
-Takarodj!- ordítom, s előrántom az övemből a fegyverem, rászegezem, s hátrálok pár lépést. Ő nem szólal, azzal a kezével, mellyel felém nyúlt most magához veszi a tálat, de nem az ételt nézi. Halványan elmosolyodik, hogy mennyire beszartam tőle, én meg úgy érzem, mindjárt elásom magam. Najó...! A fegyvert visszateszem, szólni akarnék, de inkább kimegyek, bezárom magam mögött az ajtót, rádőlök, majd arcomat a kezeimbe temetem. Így állok egy kicsit, a szégyentől ég az arcom. Majd megyek a dolgomra, ugyanis tovább kell osztanom az ételt...
Szerkesztve Miria által @ 2010. 06. 09. 20:44:22
|
|
