|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| timcsiikee | 2011. 05. 30. 19:37:17 | #13972 |
 Karakter: Everard Lemmer
Megjegyzés: ~ Onimnak
Everard:
Leülök a nagyteremben, ami szinte a második hálószobám. Csak az lép be, akinek engedélyt adok rá. Egy pohár véres bort lötyögtetve poharamban nyugszom le. A szomszéd szobában csak hamu jelzi, hogy volt ott egy mihaszna szolgáló. Ilyen aprócseprő ügyért lehívatni kedvenc szórakozásomból… Főleg, a legjobb pillanatban.
Érzem a jelenlétét, íze teljesen szétáradt szervezetemben, így sokkal erősebb a kontaktusom vele. A szobában mozgolódik hosszú percekig, majd a labirintus szerű folyosókon futkározik egy kicsit. Érzem az apró dühöt. Csak nem zavarja, hogy egy őr sincs a környéken? Felesleges… az egész épület ahol csak akarom, mágiával van védve, még egy régi mágus ajándéka volt. Ráadásul… a rajta lévő köpeny tisztán érzem, hogy az enyém. Nem is hinnéd mekkora csapdába estél picinyem… jobban mondva saját magad öltötted magadra az egyik legerősebb csapdát.
Kisebb várakozás után halkan, nesztelen tárul fel a hatalmas ajtó, kicsit erősebb gyertyafényben úszva látom testét, arcát, és a rajta lévő köntösömet. Vadító, főleg ahogy lelóg ujjairól és mindenhonnan a rá nagy ruhadarab.
- Örülök, hogy végre idetaláltál Oliver. Már vártam az érkezésed. Lépj beljebb – nem tudom észrevette-e már, hogy gyengén én is irányítottam testét. Ha nem, akkor majd nemsokára rájön. Nem szól semmit, mosolyogva ülök fel a szófán, s egy újabb intéssel bezárul mögötte az ajtó. Kicsit ijedten fordul hátra, hátha egy másik személy zárta be az ajtót, de senki nincs a közelben. Most mér végképp megtiltottam, hogy bárki a szobának csak a közelébe jöjjön… semmi nem zavarhatja meg a szórakozásomat.
Visszafordul felém, szikrázó szemekkel, kezei ökölbe szorulnak, viszont ahogy megérzem, hogy lábai remegnek, kuncognom kell.
- Dühös vagy? Megértem… - hátam mögött fogom össze kezeimet.
- Nagyon kedves, de nem kell megértened, elég ha elengedsz… hullaszökevény – a végét csak halkan motyogja, de hallásom tiszta még a suttogásnál is. Halkan nevetek fel csípős szavain.
- Eléggé felvágták a nyelved. Igazi vadásznövendék vagy… milyen kár, hogy kicsit rossz helyre tévedtél. – Egy lépést közelítek felé, de ő hátrál.
- Nem vagyok tanonc, rendes vadász vagyok – csattan fel, és majdnem elbukik köntösömben, ahogy rám figyelve mered előre. De elszakítja szemeimről tekintetét, és a számat kezdi el figyelni. Mosolyogva megnyalom ajkaimat, mire kikerekednek szemei.
- Csókot szeretnél? – kérdem élveteg hangon, mire eltorzult arccal, dühösen mered újra rám. Csak vigyorgok.
- Mi van? – dörren fel ismét kissé vékony hangon.
- Tudod akkor szokás valakinek az ajkait meredten bámulni, ha csókot akarsz tőle. Jól tudom? – nem szól semmit csak nyel egyet, közelebb lépek, de most végre nem hátrál. Már csak pár lépés választ el tőle – Szerintem jól tudom – Élvetegen simítok meg egy tárgyat, ahogy elhaladok mellette.
- Mit akarsz még tőlem? Nem szórakoztad ki magad eléggé? – halkabban, higgadtabban beszél. Megcsóválom fejem.
- Még nem eléggé – egy lassú kézlegyintéssel felé lendítve kezemet hirtelen a levegőbe emelem köpenyemmel, az anyag szorosan feszül testének minden porcikájára, karjait és lábait széttárom kényelmesen az engedelmes köntös segítségével, s csak ijedten kapkodja ide-oda a fejét, gyorsan felfogja, hogy mi a helyzet. Szitkozódni kezd, próbál rángatózni, de észre sem veszi, hogy teljesen elé lépek, szemmagasságba hoztam magammal, így álla alá tolva ujjamat szájára tapasztom enyémet és így hallgattatom el. Ahogy elhajolok tőle, köp egyet a földre.
- De durva vagy… Oliver. – válla felett átdobom nehéz tincseimet, de csak szúrósan tekint rám. Arcára simítom tenyeremet, elfordítja fejét így durván markolom meg állát, és fordítom magam felé, hogy szemkontaktusra kényszerítsem. – Alázatot nem tanultál… kölyök? Esetleg nehézségekbe ütközik a helyzet felmérése – a dühös tekintete egyre jobban izgat fel, főleg hogy ilyenkor gyönyörűen csillognak a szemei. – Akkor segítek, hogy rájöjj, hova is kerültél – Az én hatáskörömbe… az én szférámba, aurámba, s úgy akarom magamhoz vonzani, mint fény a lepkét. Durván csókolom meg, majd lassan, egyre finomabban, fogaim kivillannak, de nem harapom meg. Csak érzetetem vele a fenyegetettséget. Innen úgysem szabadul addig, míg meg nem unom, de amilyen makacs… szint lehetetlen lesz megunni… Nem is tudja, és a saját vesztébe halad a személyiségével. Mellkasán szétsimítom a köntöst, csak az én érintésemre reagál lágyan az anyag, hisz ezzel szorítom le ficánkoló porcikáit. Nyakán ível végig nyelvem, érzem ahogy alatta pulzál a vastag ér, s sóváran hördülök fel, de nem sebzem meg. Tovább haladva kényeztetem testét csókokkal, majd a rátapadt köntös segítségével irányítom kezét, hogy míg mellkasát kóstolgatom, ő maga oldja ki ruházatomat. Persze ujjai nem engedelmeskednek, így ahogy nyakamhoz ér, bőrömbe karmol, de nem éri el annyira, hogy felsebezzen vagy, hogy fojtogatni próbáljon. Tetszene a helyzet mi? Csak kuncogva ingerlem testét, és tudatát hogy nem tehet semmit ellenem.
Az enyém lesz mindene.
Ahogy kioldatom vele ruhámat, úgy irányítom kezét, hogy lesimítsa vállamról, ez még akkor is könnyebben megy, ha ökölbe van szorítva a keze. Élvezem, ahogyan bőrünk összeér, bőrömön nem érzem a levegőt, sem ha fagyos, sem ha forró. Pedig biztos vagyok benne, hogy fokozatosan az ő teste is hevül fel, de mindaddig nem érezhetek semmit, míg legalább egy kicsit nem kóstoltam a véréből. Csak egy kicsit. De még türelmesen várok, hogy nem akarom átváltoztatni, viszont akkor a legfinomabb a vér, mikor a gyönyör tetőfokán lebeg az ember.
Én már csak tudom… annál édesebb fűszer nem is létezik a világon.
Ő is élvezni fogja… csak még nem tud róla.
Lassan lefelé haladva elérem újra ágyékát. Milyen érzékeny, pár forró csóktól már ennyire feléledni. Ajkaim masszírozó szorításával segítek rá, hogy teljes méretét öltse magára, nyöszörgése bizsergeti bőrömet. Milyen szép hangja van ilyenkor… naphosszat csak hallgatnám.
Felfelé simítok testén, ujjam nyakán simulnak végig, majd ajkait cirógatom meg. Felnézek arcára, nyelvem hegyével ingerlem apró férfiasságát, jobban rányomom ujjaimat szájára.
- Nyald meg – duruzsolom makkjára, piros pofival villámokat szór felém kába tekintete, résnyire nyitja ajkait, de nyelve kinyújtása helyett csak beleharap, felszisszenek, s fogaim között húzom végig farkacskáját érzékien, mire hangosan felnyögve ereszti el már véres ujjamat. Persze belőlem nem folyik úgy, mint egy emberből, inkább csak véraláfutás látszik.
Markommal tovább kényeztetem, felegyenesedek, és szemmagasságba kerülök vele. Rosszalló pillantásom mögött ott bujkál a csillapíthatatlan vágy.
- A vesztedbe rohansz… de ha ez a kívánságod… - míg piros arcában gyönyörködöm –hisz markom masszírozása tovább kábítja édes arcát- szabad csuklómat számoz emelem, mosolyogva villantom ki fogaimat, a szemeit rabul ejtve sebzem fel eremet, alkaromon végigfolyik a vér, majd lecsepeg. Orra elé tolom öklömet, megszorítom, mire még több csepp csurog ki a résen, szerencsére hamar regenerálódok, így erősen kell szorítanom ujjaimat, hogy farkacskájára elég nedvet sűrítsek. Látom ahogy elsápad, majd kis zöld foltok jelennek meg az arcán. Hehe… csak nem rosszul vagy a vér szagától?
- Különös… a vadászok általában edzettek a szagokat illetően… is – lenyalogatom a vékony cseppeket karomról, és máris begyógyult a seb. Akadozva veszi a levegőt, és elfordítja fejét. Édes… - A tiédnek biztos jobb íze van – vigyorogva hajolok közelebb füléhez, felém rántja fejét, de ekkor már arcunk összesimul. Milyen forró… milyen pezsdítő… Megnyalom nyakát.
- Ne merészeld – sziszegi összeszorított fogakkal, teste megremeg a kényeztetésektől és a dühtől. Vajon melyik az erősebb? Teszek róla, hogy első legyen az.
- Nyugi, még nem… hidd el, észre sem fogod venni. – nyelvem végig ível nyakán, szabad kezem hátra simul fenekére, széjjelsöpröm és szétválasztom az anyagot, belemarkolok. Felnyög, ahogy erősebben szorítom meg merevedését. Karmaim most nincsenek, amúgy sem szeretem őket, s most kivételesen előny a hiánya.
Kissé még vértől és nyáltól nedves ujjammal körözni kezdek bejáratán, szitokszavakkal illetve küld a pokolra, s tiltakozna, de a rajta feszülő merev anyag nem hagyja, hogy egy kicsit is megmozduljon. Csak mellkasa emelkedik szaporán, ujjai remegnek, markolnak a levegőbe. Nem törődve elhaló szavaival, belevezetem egyik ujjamat, hagyom hogy megfeszüljön teste, bár túl erősen szorít.
- Lazítsd el magad, mert így nagyon fájni fog – suttogom fülébe, de mindhiába, satuba fogja egyetlen ujjamat. Nem akarom megkínozni, viszont ha erre vágyik, nem mondhatok ellent. Elvigyorodva nyalok fülkagylójába, s tövig nyomom belé ujjamat, gyorsabb tempóban masszírozom farkacskáját, majd csókokkal halmozom el nyakát, puha bőrét.
Elérem, hogy élvezd…
Majd egyszer… elérem azt is, hogy magad könyörögj…
Viszont… most első lépésként csak össze kell törnöm, s egész lényét magamévá tennem.
|
| Onichi | 2011. 05. 21. 20:59:42 | #13749 |
 Karakter: Oliver Ryley
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Oliver:
És vajon mi van, ha… ezt csinálom? - hamar be lesz verve a képed. Hozzám ne érj, hozzám... a picsába. Összerezzenek, ahogy hideg ujjai végigsimítják farkamat. Egy apró kis érintés, de nekem már ennyi is elég. Testem meggyullad, a levegő kezd kevéssé válni, így kénytelen vagyok lihegni. A francba... mit csinál velem?! Nem lehet... az nem lehet, hogy én élvezzem... nem... Ahhh... a picsába! Ajkaimra harapva, egy pillanatra megfeszülve kell visszafojtanom nyögésem. Tudod mit szorongass te szörnyeteg... majd a karót, amit beleverek a mellkasodba.
- Eressz… el… te dög… - csak nehézkesen sikerül nyögés mentesen elsuttognom a szavakat, főleg, hogy közben éledező vágyamat kezdi masszírozni. A francba. Testem lángol, érzékeim kiélesednek, minden érintése olyan, mintha forró lángok söpörnének végig rajtam. Cirógat, mint valami kis szeretőt. Egy finom falatot, amit bármikor meghúzhat és megcsapolhat. Hát engem nem fog. Hiába a sok gyengéd érintés, tudom, hogy mire megy ki valójában. Vadul küzdök az elmémet elborító köd ellen. Nem hagyhatom magam.
- Ugyan... a tested jobban tudja, mit szeretnél… főleg ez a rész - ismét rámarkol vágyamra, és én majdnem... majdnem... a picsába! Remegve, halk zihálással igyekszem visszaszorítani vágyam. Vágy, egy vámpír keze által. Undorító, mégis... mégis elképesztően jó. A testem elárult. Ő nem tudhatja, hogy ez most élet, halál kérdése. Ő csak élvezi az évszázados tapasztalattal rendelkező kezek puha simogatását. De még nem nyert... még tartom magam... még kilátok a ködből.
- Én… - a picsába... olyan a hangom, mint egy elgyengült kis pornósztárnak. Szedd össze magad Oliver... ez így nem állapot. - Biztos vagyok benne, hogy csináltál valamit… a testemmel… míg aludtam. Vagy beadtál valamit - ennek kellett történnie. Nem vagyok hozzászokva, ilyen helyzetekhez, de... de ezek akkor is túl heve reakciók, ráadásul... ráadásul egy ilyen lény miatt. Átverés. Átverték a testem, ezért van ez... ezért...
- A ruháid levételén kívül semmi mást nem tettem veled… meg ugye a kezeid leszorítása - és még higgyem is el. Szavaid talán érnének is valamit, ha hűvös ujjaid, nem éppen lábaim közé próbálnának beférkőzni. Nem tudom eldönteni... hűvös, vagy forró? Túl nagy a káosz a fejemben. Nem értek semmit. Nem tudom értelmezni nem tudom...
- Elég! Megmondtam, hogy nem dugsz fel nekem semmit! - kiabálva ugrok meg, és kezdek vad vergődésbe. Az ujjai... a picsába! Ne matasson a seggemnél, az nem az ő ujjainak való hely! Nem vagyok se meleg, se nekrofil. Rossz ajtón kopogtatsz batman... inkább a halál, mint hogy a farkad belém told. De hiába próbálok szabadulni, a kibaszott kendők, csak a csuklómat teszik tönkre. Ő pedig itt vihorászik mellettem. Nem tudom hogy van vele, de nekem rohadtul nincs szeretkezős hangulatom. Már ott elszállt, mikor felébredtem. Az, hogy áll a farkam, senkit ne tévesszen meg. Aljas rágalom azt állítani, hogy... hogy nem élvezem. A picsába...
- Nem sokáig fogsz ellenkezni… ebben biztos vagyok.
- Mire készülsz? - akaratlanul is kissé rémülten meredek hideg mosolyába. Nem tetszik ez nekem. Rohadtul nem. Ha ő már a gondolatot is ennyire élvezi, akkor az nekem nagyon fog fájni. Nem tudom hol, nem tudom hogyan, de az biztos, hogy fájni fog. Remegve feszülök meg ahogy farkamhoz hajol. Ezt nem gondolja komolyan. Nem, nem NEM! - Ne merészeld! - csak egy halk kiáltásra telik, máris egy sóhaj fojtja belém a szavakat. A vágyamat körbeölelő forróság, a tudat, hogy éppen leszopnak... istenem... ez nem lehet igaz... miért most? Miért?
Szép lassan elvesztem minden ellenállásom. Összeszorítom szemeim, és átadom magam a mindent elsöprő vágynak. Nem akarok arra gondolni, hogy ki teszi ezt. Jobb így. Gyorsabban túl vagyok rajta, mintha ellenkeznék. A testem ellen úgysincs esélyem. Az, hogy ez a vérszopó ennyire jó, már csak rátesz egy lapáttal. Biztosan nem csak nyakakat szopogatott az elmúlt pár száz évben. Minden mozdulata olyan, mintha pontosan meg lenne tervezve. Mintha pontosan tudná hol érintsen ahhoz, hogy élvezzem. És én nem tehetek semmit. Egyedül ajkaimra harapva tudok visszafojtani apró nyögéseket, de már ez sem segít sokat. A testem fellángoló vágy lassan minden ellenállást porig éget. Már nem is tudom mit csinál. Mindenhol magamon érzem érintését, forró nyelve mozgását, a gyönyört, amit nyújt... nekem...
- Nézd csak picinyem… az ellenséged keze által fogsz elélvezni - mintha egy burok túloldaláról hallanám hangját. Visszaszólni sincs erőm, testem megfeszül a kitörő vágytól, ami forró hullámokban árad szét testemben, elsöpörve mindent, csak fáradt megnyugvást, kielégülést hagyva maga után. Istenem... ez nem lehet...
Szívem kalapál, testem vadul kapkod levegő után, de mintha nem is én lennék én. Mintha csak kívülről figyelném magam. Olyan vagyok, mint aki... aki... nem akarom kimondani. Fáradtan, laposakat pislogva nyitom föl szemeim, de a látvány, azonnal rendbe hoz. Te jó ég.. Istenem de undorító... Istenem. A harag ismét fellángol bennem, mintha a fáradtság nem is lett volna. Már csak egy tompa kis zsibbadás az egész.
- Ízletes - végre valahára magára veszi köntösét. Köszönöm Istenem. Ha pár perccel tovább kell bámulnom, esküszöm elhányom magam. - Pihenj egy kicsit, és később folytatjuk - mosolyogj a rég halott nénikédre de vérszopó. Tüntetően fordítom oldalra fejem, és amint hallom, hogy csukódik az ajtó, szép hosszú, választékos káromkodás szökik ki számon. Nem hiszem el... itt fekszem pucéran a fővámpír szobájában, beborítva a saját... pfúúj. Undorító. Ez az alak hozzámért, és én még élveztem is! Dehogy élveztem. Tuti, hogy ő csinált valamit, amiért így reagáltam. Még a testem sem árulna el ilyen csúnyán. Az ne lehet. Nem lehet, hogy egy ilyen gusztustalan féreg karjai közt... A picsába! Ne gondolj erre Oliver, mert tényleg ide fogsz hányni. Nyugodj le, szedd össze magad, és gondold át higgadtan a dolgot.
Mély levegőket véve próbálom normalizálni légzésem, nyugodt, egyszerű dolgokat felidézve igyekszem lecsitítani kavargó gondolataim. Szép lassan nyugszom meg, testem már nem lángol, nem csak az undorítóan vigyorgó arccal van tele fejem. Most egy kicsit nem gondolunk a múltra. Nem is történt meg. Sokkal fontosabb, hogy kijussak innen, még mielőtt rosszabbra fordul a helyzet. Próbáljuk fölmérni az esélyeim. Meg vagyok kötözve, ez gond. A ház valószínűleg tele van vámpírokkal. Ez sem túl előnyös, ha az ember egy szökni készülő vadász. Nincsenek meg a ruháim, és a fegyvereimről sem tudok semmit... újabb nagy probléma. Nem tudom mennyi időm van, mert a fő idióta bármikor visszatérhet. Ismét egy pont a "megszívtad" oldalnak. Viszont, ami velem van, hogy a lábaim még szabadok. Mit tudok ezzel kezdeni? Azt még nem sikerült kitalálnom. De percek kérdése, és meglesz. Először is, derítsük föl a terepet.
Fölnyitom szemeim, és kíváncsian pillantok körbe a szobában. Eddig még nem volt időm komolyan szemügyre venni, de nem is igazán sajnálom. Kicsit régi, kicsit giccses, vagyis túl vámpíros. Ha babaház lenne, a kislányok el lennének ájulva tőle. Bár ha meglátnák a csúnya, nagy fogú Ken-babát, lehet, hogy el menne a kedvük a játéktól. Megértem őket.
Tekintetem megakad az ágy mellett pislákoló gyertyán. Hoppá, azt hiszem a sors mégsem haragszik rám annyira. Amit a vámpírok utálnak, az nekem csak hasznos lehet. Kicsit talán fájni fog, de bármi jobb annál, mint hogy itt feküdjek, és várjam a visszatérő főkolompost, aki úgyis csak szépen megrakna. Minden szép, minden jó. Főleg ha távol maradhatok egy vámpír farkától. Nem tudom, hogy melyik fele a rosszabb. Farok, vagy fogak? Inkább a C terv... a tűz. De azt előbb meg kéne szerezni. Oké, hogyan juthatunk ki? Egy gúzsba kötött sonka mit tenne a helyemben? Lógna, és várná, hogy elfogyasszák. Akkor azt hiszem nem tőle tanulok. Mit tenne, egy ügyes vadász? Ő már alapból nem hagyta volna hogy elfogják, és ezt tegyék vele. Remek. Pontosítsunk. Mit tenne az a vadász, aki elcseszte a dolgot, majdnem megerőszakolta a fővámpír, és most kikötözve bámulja a plafont? Köteleit eltépve, vadállat módjára próbálna szökni. Mivel nem vagyok egy erőművész, így marad a lassabb, de inkább hozzám illő szabadulás. Csak jöjjön össze.
Följebb csúszok, egészen az ágy tetejéhez, és szerencsére beválik, amiben reménykedtem. A giccses kis selyemkendőcskék elég hosszúak, hogy arcomhoz húzzam kezem. Az viszont, hogy fogaimmal a csuklómhoz kerüljek, már egy művészibb mutatvány. Igyekszem jobb csuklómat minél jobban ellazítani, számmal minél közelebb jutni hozzá. Közben persze másik kezembe mélyen belevág a kibaszott szalag. Nyugalom, volt már ennél rosszabb is. Ha elkezdek kapkodni, akkor biztosan elrontanám az egészet, és megbukna minden esélyem a menekülésre. Kis idő múlva sikerül elkezdeni bontogatni a csomót, de csak nagyon lassan megy. Elég groteszk látványt nyújthatok, ahogy meztelenül, nem túl hétköznapi pózban próbálom átrágni magam egy kötélen. Bár amíg nem videózza senki, addig nincsen baj. Már csak azzal lehetne szebbé tenni, ha a másik csuklóm nem fájna ennyire, nem zsibbadna egész bal kézfejem a hiányos vérellátástól. De a türelem szabadságot terem. Addig legalább van időm átgondolni, hogyan tovább. Sajnos a helyzetem, ahogy már korábban is felmértük, nem túl rózsás. Az ajtó előtt valószínűleg vannak őrök, vagy ha mégsem, akkor esélytelen, hogy ne fussak össze a folyosókon egy elcseszett denevérrel, vagy valamelyik kis háziállatukkal. Annyi esélyem van, mint aranyhalnak a nagyvárosban. De... végül is az aranyhal is túlélheti, ha a csatornába jut... legalábbis nagyon remélem.
Végre valahára megadja magát a csomó, halk nyögéssel ülök föl, kiszabadítom másik kezem, és hagyok magamnak fél percnyi pihenőt. Még működésre kéne bírnom a csuklómat, bár... nem tudom mit tudnék vele kezdeni. A ruháim nincsenek itt, a fegyvereim meg pláne. Szerintem már rég beolvasztották őket valaminek. A picsába, miért velem történik mindez? Az a nyomorék fővérszívó nem találhatott volna magának más ellenfelet? Miért nem más kapta meg ezt a feladatot? Akkor sok mindent megúsztam volna. De persze az egóm ennek is keresztbe tett. Mi a francért akarok én állandóan bizonyítani? Esküszöm, rövid úton ez fog a sírba vinni. Na de kicsit korai még ezen keseregni. Szedjük össze magunkat, és hajrá. Pár óriási bőregér nem fog lenyomni a színről... végtére is ők már halottak. Egy hulla nem ellenfél. Legalábbis amíg nincs ezer fölött, és nem tépi ki a torkodat a puszta nézésével.
Kicsit összeszedve tápászkodom ki az ágyból, bár lábaim kicsit ellenkeznek. Rendben lesz ez, csak gyakorolni kell. Ki tudja mióta vagyok vízszintesben. Ismét körbepillantok, tekintetem megakar az egyik ajtón, ami mögött valószínűleg a fürdőszoba lehet. Nagy a kísértés. Kibaszott nagy, hisz minden vágyam, hogy levakarjam magamról ezt a hányinger keltő hulla szagot. Egy vámpír vámpír szagú marad, még akkor is, ha telelocsolja magát parfümmel. Ez az igazság. Aki nem hiszi, azt szívesen elhozom egy kis szagminta kedvéért. De most fontosabb, hogy mihamarabb eltűnjek innen. A fürdés várhat, míg hazaérek... na majd akkor levakarom magamról ezt a rettenetet.
Következő napirendi pont a ruha. Sajnos nincs más, csak szintén vámpírszagú, szintén undorító köntös, ami még nagy is rám. De legalább eltakar. Akkor lenne a legjobb, ha megtalálnám a ruháim, és a fegyvereim. Kurva boldog lennék. Most mégis mivel gyilkoljam le az őröket? Nézzek rájuk csúnyán? Az a pár kis trükk, amire képes vagyok a mágia segítségével, nem sok mindenre lesz elég. Ha szembejön velem egy kicsit is erősebb darab, akkor nekem annyi. Ha maradok, akkor szintúgy. Ha már választhatok, akkor inkább egy kis undormány nyírjon ki, mint hogy a főbarom megtartson szexrabszolgának. Még ezen sem lepődnék meg. Undorító... amit csináltunk, az... NEM gondolunk rá! Nyugalom, koncentrálj, szükség lesz minden figyelmedre.
Mélyeket lélegezve, lassan sétálok az ajtóhoz, tenyeremet a hűvös falapra rakom, és halkan mormogni kezdem a megszokott szöveget. Sok blabla, mégis úgy kell rá figyelni, hogy az már magában megerőltető. Mennyivel könnyebb lenne keresztüllőni rajta egy sorozatot. Viszont... valami rohadtul nem stimmel. Hátra lépek, és összehúzott szemekkel kezdem méregetni az ajtót. Ennek a kis varázslatnak, jeleznie kellett volna, ha van odakint valaki, de... semmi. Elrontottam volna? Erősen kétlem. Inkább olyasmi lehet a gond, hogy drága vérszopónk lebecsült engem... vagy magát értékelte túl. Amilyen egoista, valószínűleg mindkettő egyszerre. De akkoris... ez így túl egyszerű. Biztosan van valami csavar a dologban, csak nem tudom mi. De most nincs időm vámpírlogikával gondolkodni. Inkább az emberi ösztöneimre kell hallgatnom, és mihamarabb el kell húznom innen francba. Esküszöm, ha élve kijutok, akkor egy hónapig nem fogok vámpírt ölni.
Végre rászánom magam, és óvatosan kinyitom az ajtót. Szívem a torkomban dobog, de teljesen feleslegesen. Az egész folyosó kihalt. A biztonság kedvéért még a plafonra is felpillantok, de ott sincsen más, csak a sok cicoma, amit ráaggattak erre a házra. Gyűlölöm a vámpírok ízlését. Majdnem olyan, mintha a nagyanyám házában járnék... csak ott nincs ilyen bűz.
Először igyekszem nyugodtan kocogni a hatalmas, szőnyeggel borított labirintusban, de ahogy telnek a percek, akaratlanul is egyre gyorsabbá válik a tempó. Aggasztó, és egyben dühítő, hogy nem találkozom senkivel. Minden idegszálam rákészült, hogy a következő folyosón, ott biztosan lesz valaki. De nem. Olyan, mintha egy kriptában járnék. Reggelt lenne? Nem hiszem... bár a főbőregér nappal is ébren tud lenni. Elég idős hozzá, de kétlem, hogy ezt tenné. De akkor meg hol a picsában van mindenki?! Lehet, hogy valami nagy találka van? Ha én ezt előbb tudom, akkor máshogy járok el. Mondjuk az "atomot rájuk" című tervet kezdtem volna véghez vinni. Így viszont ciki a helyzet. Ha ezt megtudja a többi vadász, rajtam fognak röhögni. De csak míg vissza nem jövök, és le nem mészárolok mindenkit. Rosszul tette, hogy nem őriztetett. Lebecsült, és ezzel csúnya vágást ejtett az önérzetemen. Ez pedig végzetes hiba. Mással talán lehet szórakozni, de nálam ez kínos halált von maga után.
Egy újabb kibaszott sarkon fordulok be, de most kivételesen változik a kép. Egy kicsivel díszesebb, és nagyobb ajtóval találom szembe magam. Elmerengve nézegetem, de sajnos tudom, hogy nincs más választásom. Nem elég, hogy giccses, még tudom is, hogy mögötte vezet tovább az utam. Akármeddig rohangálhatok itt, nem fogok kijutni. Már biztosan tudom, hogy az elejétől fogva így tervezte. Tudta, hogy el fogok szökni, és tudta, hogy nem lesz más választásom, mint idejönni. Aljas vérszívó. Nem hiába gyűlölöm a fajtádat.
Fogaimat összeszorítva, szinte lassított felvételként lépek az ajtóhoz, ujjaimat a jéghideg kilincsre fonom. Hideg, mint a halál. Talál éppen annak a kapuja. Bármit is rejt, az számomra csak szenvedés lesz. De ki fogom bírni. Ki fogom... Nem kell túl nagy erőfeszítés, hogy kinyíljon. Lassan, hangtalanul tárul ki, pedig a nyikorgás inkább hozzá illene. Így nem az igazi. A látvány meg végképp nem az. Igazából időm sincs körbenézni, tekintetem azonnal magára vonja a normálistól teljesen eltérő lila szempár, és a halvány, de elégedett mosoly. Számított rá? Nem tudnám megmondani, de valószínűleg igen. A picsába. Mi a francélt bámulom őt?! Vámpír szemébe nem nézünk, a francba is. Így hogyan derítsem föl a terepet? Szopás ez a helyzet. Egy hatalmas szopás.
- Örülök, hogy végre idetaláltál Oliver. Már vártam az érkezésed - lágy hangja láthatatlan fonalként hálóz körbe, rátekeredik minden idegszálamra, gúzsba kötve tagjaim. - Lépj beljebb - int, és testem mozdul. Ez így nem jó, ébresztő Oliver! Ne hagyd, hogy a hangjával elbűvöljön! A francba... fáradok, ha már ennyitől is hagyom magam. Viszont nagyobb szar, hogy hiába hadakozom, hiába esek neki ollókkal a testemet behálózó szálaknak, esélyem sincs. Megszívtam. Már csak azt remélhetem, hogy ő nem fogja a nyakam... Istenem segíts, hogy most az egyszer tényleg túléljem. A francba...
|
| timcsiikee | 2011. 01. 25. 17:43:50 | #10785 |
Karakter: Everard Lemmer
Megjegyzés: ~ Onimnak
Everard:
- Nem is tudtam, hogy a vámpírok vezére meleg. Valamivel föl kell fűteni a hideg, halott testet? – ő is elvigyorodik, mintha csak győztes, letaglózó beszólásával bármit is elért volna. Persze arcomról a vigyor lefagy, de ahogy látom, még ez sem rettenti meg. Tökös fiúcska… szó szerint.
- Látom a pihenés sem javított a modorodon – morgom halkan, s amivel eddig cirógattam, most orromhoz emelem a rózsát, ezzel együtt édes illatát is magamba szívva. Igazán… ínycsiklandó.
- A te vendégszereteteden is van kivetni való. Örülnék egy kis csokinak, meg szabad végtagoknak – leteszem a rózsát és az ágy szélére ülök, mohón falom tekintetemmel minden porcikáját. Még hogy csoki… hehe… - miért vagyok az ágyhoz kötözve? Nem halottnak kéne lennem? – milyen édes… ahhoz képest, hogy ilyen neves kis vadász, lassan kapcsol.
- Azért, hogy szórakoztass – felelem egyszerűen, kisebb vigyort biggyesztek mondatom végére. Lesimítom magamról a köntöst, hogy előre eltüntessem magamról az akadályt.
Mereven fixírozza mellkasomat, és sehova máshova nem hajlandó nézni azon a ponton kívül.
- Na tisztázzunk valamit. Semmit nem fogysz belém rakni. Lehet akár a fogad, akár a farkad, tegyél le róla. Oké, hogy te vagy a repülő patkányok vezetője, de ha megpróbálod, kiheréllek. És ez komoly – akár egy pukkancs kis nyuszi. Hihetetlen. Még egy ilyen helyzetben is képes fenyegetőzni, ez tényleg eszméletlen.
- Nagyon merész vagy – vigyorogva hajolok fölé, egyre közelebbről akarom csodálni arcának minden egyes rezdülését. - Rég volt már ennyire harcias játékszerem – mosolyomból elővillannak fogaim.
- Egoista őshulla – felhúzza egyik lábát, miközben ujjaim sóvárogva simulnak végig mellkasán, megütközve a kis mellbimbókban, majd hasán keresztül combjaira, és hirtelen megáll a mozdulatban. Ahogy ujjbegyemmel combjának belső felés is érintem, kipirult arccal sóhajt fel, majd duzzogva fordítja oldalra fejét. Oh, ni csak.
- Ejnye, de érzékeny valaki – vigyorodom el egyre szélesebben, mire összezárja lábacskáit. – és vajon mi van, ha… ezt csinálom? – ujjaimat finoman végigsimítom farkacskáját, szinte pillanatok alatt merevedik meg a cirógatástól, reakcióként halkan pihegni kezd, majd amikor rámarkolok, akkor nagy erőfeszítéssel nyel le egy hangos nyögést. Csak halkan kuncogva figyelem.
- Eressz… el… te dög… - nyöszörgi halkan, főleg amikor lassan masszírozni is kezdem, és elcsuklik édes hangocskája. Elengedem, de hasán siklanak felfelé ujjaim, és pihegő mellkasára érek, közelebb hajolok, és ujjaimmal mellbimbója körül kezdek körözni, mire csak alsó ajkát kezdi el rágcsálni. Azt sejtettem, hogy hasonló reakciói lesznek, de hogy… ennyire ártatlanul édes lesz, arra egyáltalán nem számítottam. Szűz lenne még? Minden bizonnyal… Egyre értékesebb ez a finom falat, jól ki kellesz élveznem. Talán ha bevezetem a gyönyörbe, sokkal kezesebb lesz alapállapotban is. Persze ennek csekély az esélye, de kíváncsi vagyok. Én akarok lenni az első, aki igazi, mély gyönyört lát az arcán.
- Ugyan… - duruzsolom halkan arcára – a tested jobban tudja, mit szeretnél… - visszafelé settenkednek testén ujjaim, visszatérek hasára, majd egyre lejjebb – főleg ez a rész – finoman simítom csak rajta ujjaimat, de már ettől is megremeg, és visszanyeli jóleső sóhaját.
- Én… - mély levegőt vesz, majd próbálja határozottabban, de reszketeg hangja miatt egyáltalán nem tűnik annak – Biztos vagyok benne, hogy csináltál valamit… a testemmel… míg aludtam. Vagy beadtál valamit.
- A ruháid levételén kívül semmi mást nem tettem veled… meg ugye a kezeid leszorítása. – lágy mosoly, lassan összeszorított lábai közé csúsztatom ujjaimat, forrón szorulnak össze, de nem akadály. Így lassan elérem formás kis fenekét. – Ez mind ösztönös – széles vigyorral érem el bejáratát, mire felsikkantva ugrik meg egész teste, és kapálódzni kezd, de leszorítom lábait.
- Elég! Megmondtam, hogy nem dugsz fel nekem semmit! – oldalra dőlve támaszkodom meg combocskái felett, így viszonylag könnyedén lefogva Őt. Élveteg, halk kuncogással figyelem puffogó kis arcát.
- Nem sokáig fogsz ellenkezni… ebben biztos vagyok – a végét csak halkan suttogom orrom alatt.
- Mire készülsz? – megrettenve pillant le rám, fogai szinte csikorognak, és érzem, ahogy reszketni kezd, mikor ágyéka felé hajolok – Ne merészeld! – szinte felkiált, de elcsuklik hangja, ahogy nyelvem jóízűen végigível farkacskáján.
- Finom… - suttogom érzékeny bőrére, egész teste megfeszül, majd karjait kezdi rángatni, ahogy lassan számba veszem az életező kis hímtagot.
Összefüggéstelenül beszél valamit halkan motyogva, talán kicsit morogva, de nem is értem, sokkal jobban lefoglal arcának látványa, mimikája, ahogy saját magában vívódik személyem, és a gyönyör ellen.
Látni akarom… látni akarom, ahogy átadja magát a gyönyörnek, teljesen.
Az évszázadok alatt nem volt nehéz elsajátítanom jó pár dolgot az erotika mélységeiből, így pillanatok alatt elérem, hogy farkincája keményen és forrón lüktessen. Talán kissé túl ízletes, a fogaim szinte szó szerint fájnak rá, de persze nincs még itt annak az ideje, hogy bárhol megharapjam. Majd később.
Tevékenységem közben arcára pillantok, és egy igazán gyönyörű látvány fogad. Az melléked, hogy béklyóit szorongatja és úgy feszül meg teste, de az a kifejezés, és arcán a perzselő pír, egy pillanatra még engem is elvarázsolnak. A szemei szorosan össze vannak zárva, ajkait néha rágcsálja, hogy ne adjon ki hangot, de kéz és párna hiányában néha ki-kiszökik egy hangfoszlány, amit csak élvezek. Gyönyörű…
Érzem, ahogy egyre gyorsabban lüktet erekciója, nyelvemmel körözök rajta párat, majd felhajolok tőle, és kezemmel folytatom, egyre gyorsabban mozgatva csuklómat.
- Nézd csak picinyem… az ellenséged keze által fogsz elélvezni – nyöszörög valamit, talán pár szitokszót, de nem igazán értem, sokkal jobban lefogtat az a látvány arcán, amit az orgazmus közben produkál, füleimet betöltő mézédes nyögéssel.
Forró magocskája kezemre folyik, majd csak lassan hagyom abba kezem mozgását.
Halkan szuszog, de elég gyorsan, s mikor lágy kuncogással emelem kezemet a szám elé, látom, hogy fáradtan pislog fel rám. Végig szemébe nézve nyalogatom le nedveit ujjaimról, és ujjaim közül, széles vigyorral.
- Ízletes – dörmögöm halkan, felveszem köntösömet, mert a szobán kívülről, különös erőket érzek, azt hiszem vendégem lesz. – Pihenj egy kicsit, és később folytatjuk. – kap még egy utolsó mosolyt, amit kicsit sem értékel azzal, hogy elfordítja fejét, összerántom magamon a köntöst, majd megkötöm az övét, és kilépek a szobából.
|
| Onichi | 2010. 10. 10. 13:20:56 | #8531 |
Karakter: Oliver Ryley
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Oliver:
Ujjam megremeg a ravaszon, de még várok. Minden érzékemmel koncentrálok, hisz csak egy lehetőségem van. A hangok eltompulnak, csak saját szívem dübörgését figyelem. Most!
A lövés dörrenése töri meg a magam körül kialakított csendes burkot. Reménykedem, hisz lehetetlen, hogy elkerülje. Nem tudhatta mikor lövök, és még egy vámpír sem lehet ennyire gyors. Az nem létezik. Már meghaladja az ő erejüket is. Különben elpusztíthatatlanok lennének.
Szorító érzés mellkasomon, hátamnak feszül egy test, hófehér kéz kapja ki ujjaim közül a fegyvert.
Kikerekedett szemekkel, összeszorult torokkal meredek az előttem lévő üres helyre. Hihetetlen. Egy halott, vagy legalább sérült vámpírnak kéne a földön hevernie, de semmi. Hogyan történhetett? Ilyen... ez lehetetlenség. Nem értem...
- Ezzel a játékszerrel akartál ártani nekem? - ez a leírhatatlan hang, ráadásul ennyire közel. Még egy süket is érezné mennyire veszélyben van. Kapálózva próbálok szabadulni, bár nem méltó hozzám. Nincs jobb ötletem. Közelharcban egy vámpír ellen nem tehetek semmit. A sebességét látva pedig, még okozhat meglepetéseket. Sőt, fog is okozni. Ilyenkor bánom önfejűségem, és hogy egyedül dolgozom. Jól jönne valaki, aki kiment innen. Épp egy vérszopó ölelget, mint valami nyammogni való plüssmackót. Undorító.
- Azt hitted büntetlenül mészárolhatsz a területemen? Ugyan… nem gondolhattad komolyan - duruzsolja halkan, és... mi a szar?! Bénultan bámulok magam elé, egy nyikkanás sem csúszik ki torkomon. Ez belenyalt a fülembe?! Egy túlméretezett repülő patkány?!
A pillanatnyi zavar helyét már szép lassan szivárogva veszi át a düh. Ki fogom tépni, az egész nyomorult fogsorával együtt. Csak engedjen egyszer el. Egyetlen egyszer.
- Eressz el te bőregér - dünnyögöm halkan, s még finoman fogalmaztam. Tőlem aztán lehet akármilyen hiper-szuper vámpír nagyúr, nem fog nyalogatni, harapdálni, hozzám érni, sőt még rám nézni sem.
Kitartóan várom azt a pillanatot, mikor végre lazulnak karjai. Egyszer úgyis el kell engednie.
- Hmm. Milyen kis harcias vagy. De majd én megtörlek… - túl közel van. Érzem, és ez nagyon irritál. A közelségénél, már csak az önbecsülése idegesítőbb. Nagyra van magával. Majd én segítek neki lezuhanni a fellegekből. Lenyisszanom kicsi szárnyacskáit.
- Na azt vá… - már vágnék vissza, de csak meglepett nyögés lesz belőle. Egy pillanatra el is felejtem mit akartam mondani. Már megint nyalakszik. Valami nyalókának nézi a nyakam, aminek ha eljutsz a közepére, megszerzed a fincsi vért? Rohadtul nem nyerő a dolog.
Igyekszem összekaparni frappáns válaszom, és elvonatkoztatni attól, hogy épp hol jár nyelve. Sajnos nem megy. Ilyen támadások ellen nem vagyok felkészülve.
- Jó éjt.
Höhhh? Most altatót fog énekelni? Vagy mi a rákhalálra készül? Bármit is fog csinálni, tuti, hogy utálni fogom. Mint ahogy azt is, ahogy hideg tenyerét fölsimítja az arcomon. Elég a tapizásból, ez ro...
oOoOo
Finom érintések csalnak elő lassan álomvilágomból. Morcos fintorra húzom orrom. Ha már megint valamelyik macska az, akkor megfőzöm reggelire... vagy ebédre... vagy amilyen napszak van.
Lustán pislogva nyitom föl szemeim, szerencsére nincs fény ami kellemetlenül érne. Van isten... legalábbis valamilyen szinten biztosan. Na de mióta van nekem lila szemű macskám? Valami rohadtul nem stimmel. És már jön is a szörnyű megvilágosodás.
Esti vadászat, unalom, lövés, végleg halott vámpír, élő vámpír mester. Most lehet röhögni. Na nem azért, mert annyira vicces, hanem, mert megszívtam. Hiphip hurrá.
Ösztönösen próbálnék felülni, és messzire ellökni. Első bibi: nem tudok fölülni, a második bibi: a kezeimet sem tudom használni. Mi a frászt művelt ez a vérszopó velem?!
Szúrópróba szerűen mozgatom végig végtagjaim, s láss csodát, a lábaim szabadok. Azonnal föl is húzom őket. Multifunkciós a dolog. Távol tartja a nemkívánatos személyt, plusz takarja, amit már az ősemberek is takartak. Már ha takarták. Mert hát ugye a ruháimtól volt oly kedves, és megszabadított. Majd küldök csokrot köszönetképp. Megy egy üveg szentelt vizet, hogy legyen mibe rakni.
Dühösen meredek rá, mert még mindig azzal a rózsával simogatja mellkasom. Undorítóan giccses, és undorítóan undorító gesztus. Úgy tűnik minden idősebb vámpír sznob lesz egy idő után. A pasi-pasi dolog még hagyján, de a pasi-pasi vámpír… az egy komoly misét érdemlő dolog.
- Nem is tudtam, hogy a vámpírok vezére meleg. Valamivel föl kell fűteni a hideg, halott testet? – gúnyos kis vigyokával nézek rá, de a szoborszerű, hófehér arcon nem látszik semmi, pedig az előbb még vigyorgott. Pár tizedmásodperc alatt képes elrejteni érzelmeit. Mintha csak egy festmény lenne. Egy kopott festmény, amit megpróbáltak rekonstruálni, de az érzelmeket nem lehetett újra visszaadni. Na ezért kéne minden régi művet hagyni, ahol van. De persze nekünk bonyolult élet kell.
- Látom a pihenés sem javított a modorodon – a vörös virágot orrához emelve áll föl tőlem, hogy aztán letegye egy kis szekrényre. Ahogy mozog, köntöse szétnyílik, és hát… fogalmazzunk úgy, hogy ő sincs túl öltözve. Remélem nem arra készül, amire gondolok…
- A te vendégszereteteden is van kivetni való. Örülnék egy kis csokinak, meg szabad végtagoknak – visszaül az ágyra, rajtam legelteti szemét, de még mindig üres az arca. Nem kispályás a pasi. Ha ennyire képes elrejteni a legapróbb rezdülést is, ráadásul simán elkapott. Olyan könnyedén. Akár végezhetett is volna velem. Jut eszembe. – miért vagyok az ágyhoz kötözve? Nem halottnak kéne lennem? – összehúzott szemekkel meredek rá, s egy szörnyű kis sejtés kezd egyre nagyobb helyet elfoglalni fejemben. Mi van, ha átváltoztatott, megölt, megharapott, a szolgájává tett? Lehet nem pont ebben a sorrendben, de a lényeg megvan. Érezném, ha vámpír lennék? Lehet, hogy tök olyan, mint az ember lét. Na jó, ez hülyeség. Ép elméjű élőlény nem teszi halhatatlanná a legnagyobb ellenségét. A biztonság kedvéért nyelvemmel végigtapogatom fogaim, de sehol az agyaram. Hurráááá.
- Azért, hogy szórakoztass – apró vigyor jelenik meg arcán, csak azt nem tudom, hogy örüljek e neki. Maradjunk inkább annál, hogy nem. Jobb mikor nem látom. Még a gondolat is, hogy egy vérszopónak meséljek vicceket… grrr. Idáig nem süllyedek. Soha. És még ha csak viccmesélésről lenne szó, de van egy olyan gyanúm, hogy másra gondolt.
Émelyegve pillantok végig a hófehér bőrön, ahogy köntöse egyre jobban szétnyílik. Végül jön az elkerülhetetlen, és a vékony anyag a földre hullik. Most tuti szívat. Komolyan meg akar dugni.
Csak azért is a sápadt mellkast figyelem. A szemébe nem nézhetek, lejjebb meg nem akarok nézni.
- Na tisztázzunk valamit. Semmit nem fogysz belém rakni. Lehet akár a fogad, akár a farkad, tegyél le róla. Oké, hogy te vagy a repülő patkányok vezetője, de ha megpróbálod, kiheréllek. És ez komoly – komolyan kamu. Mármint csak az a rész, hogy kiherélem. Még ha minden erőmet bevetném, akkor is alul maradnék. Főleg a fegyvereim nélkül. Így annyira vagyok veszélyes, mint egy fogatlan pirányá.
- Nagyon mersz vagy – fölém hajol, pár tincse előre hullva simítja meg mellkasom. Szinte azonnal el is fog a hányinger. Sokkal jobb volt, mikor a szoba másik végéből bámult, mint valami kiéhezett öregember a kislányokat. Ráadásul a vigyorából sejtem mi vár rám. És így sokkal rosszabb. Hozzám fog érni! És ami ennél is rosszabb, hogy akkor nem tudok ellenállni. A francba az egész érzékeny, szégyenlős, zavarba jövős lényemmel. Ha rájön, hogy úgy képtelen vagyok ellenkezni, nagy szarban leszek. – Rég volt már ennyire harcias játékszerem – elégedetten villantja ki fogait, amitől csak még inkább fölmegy bennem a pumpa. Játékszer?! Egyre jobban utálom. Hogy mondhat rólam ilyet?
- Egoista őshulla – morgom halkan, és már emelném lábaim, hogy jól belerúgjak, de… de megakadályozza. Hűvös ujjaival végigsimít mellkasomon, combomon, mire összerezzenve nyögök föl. Szívem vad száguldásba kezd, arcom kipirul, már ennyi is elég, hogy elgyengüljek. Őt is meglephettem vele, mert hát lássuk be, senki nem ezt a reakciót várná el egy kemény vadásztól. Mekkora szívás.
Ajkaimat összeszorítva, idegesen fordítom oldalra fejem, hogy ne kelljen rá néznem. Remélem elégedett vagy denevérke.
- Ejnye, de érzékeny valaki – ejnye de pofán kéne verni valakit. De inkább nem szólok semmit. Szorosan összezárom combjaim, és amíg tudok, addig gondolkodom menekülési útvonalon. Azt hiszem már nincs sok időm. Ha bele éli magát, én teljesen elfeledkezem mindenről. A kibaszott életbe. Rohadt nagy szarban vagyok.
|
| timcsiikee | 2010. 09. 02. 21:21:01 | #7492 |
Karakter: Everard Lemmer
Megjegyzés: ~ Onimnak
Everard:
A szófán elnyúlva támasztom fejem a kipárnázott karfának, egyik karom a homlokomra támasztom, és felsóhajtva nézek ki az ablakon. Sehol nem ég egy lámpa sem a közelben, de még gyertya sem. Úgy szeretem, ahogy az éjszakát, ahogyan van. Sötéten. A birtokomon és környékén egy lámpa sincs, szemeimmel így is tökéletesen látok, és a csillagok sokkal szebbé teszik az eget úgy, ha többet látok belőlük. Akár az éjfekete bársonyra szórt gyémánt szemek.
Szám sarkában apró mosoly kunkorodik. Ha minden igaz, az alattvalóim épp csemegéznek. Élesítem hallásom, és hallom a távoli sikolyokat. Ó igen, csodás aláfestés ehhez a szép éjszakához.
Egy nagyon gyenge szélfoszlány csapja meg arcomat, finoman cirógat a gyengéd fuvallat, bár érzem a mögötte rejlő erőt.
- Mit akarsz Rickward? – a jobb kezem. Talán az egyetlen, akiben félig megbízom és nem rokon. Lojális vérszopó kutya, aki nem egyszer bizonyította hűségét, ezért zavarhat szinte bármikor.
Sóhajtok egyet, egyik lábamat a másikra dobva.
- Csak érdeklődnék nagyuram, nem csatlakozna-e a ma esti kellemes „vadászathoz” – nem szeretem, ha így beszél, ilyenkor olyan érzésem van, mintha az alantas farkasokhoz hasonlítana minket, pedig jóval felettük állok.
- Tudod, hogy nem szeretem ezt a szót. De amúgy sincs kedvem. – fejem fölött átnyúlok egyenesen a kisasztalra, ahol egy pohár véres vörösbor vár rám – Tudod, hogy gyászolom a kicsikémet – kegyetlen mosoly húzódik arcomra, miközben belekortyolok a törékeny pohárba. Az előző kicsike pomme de sangom túl finom falat volt… és törékeny. Úgy elragadott a hév, hogy utolsó cseppig kiittam minden vérét, és elporladt az ujjaim között. Ritka példány volt a mis édes, sajnálom is. Nehéz lesz hozzá foghatót lelni.
- Bocsásson meg, nagyuram. – hajbókol, de nem tágít, így rásandítok. Általában ha nem távozik, azt jelenti, van még mondanivalója – Páran észrevettek egy vadász fiút a környéken, gondoltam hátha érdekelné – felemeli fejét, amit eddig előre biccentett fél térden állva, megvillannak szemei, szája mosolyban kunkorodik. Oh, micsoda meglepetés. Egy finom falat a lábaim előtt?
Izgatottságomban összeroppantom a poharat, a fél korty, amit benne hagytam végigfolyik kezemen a vérrel együtt, amit a szilánkok eresztettek ki kezemből. A pohár darabjai a szőnyegre hullnak, majd a személyzet feltakarítja, kezemen a sebek szinte azonnal begyógyulnak, amikor lenyalogatom a nedűt. Felülök a szófán, és vigyorogva meredek rá.
- Felkeltetted az érdeklődésem… - felvillan szemem, pár hajtincs előre csusszan vállamon – Mutasd!
~*~
Úgy látom épp egy bájcsevej közepére érkezem. A puffanást persze messziről hallottam, ekkor gyorsítottam lépteimen. A kicsike nem kispályás, ha ilyen merészen mer öldökölni a klánomból, avagy talpnyalóimból.
- Ha nem, hát nem. Akkor ki legyen a következő? Mondjuk…
Ekkor toppanok mögé, és szavába vágok.
- Mondjuk Te.
Lassan sandít felénk is, azonnal feltűnik alacsony termete, majd a babaarc is megjelenik, szemem felcsillan a látványra. Milyen édes. Vadász lenne? Biztosan, ha fegyvert mer fogni ránk.
- Végre előbújtál. Csak nem a fő bőregérhez van szerencsém? – micsoda kurázsi. Van vér a pucádban kölyök. De majd én kiszívom. Hehe…
- Nem vagy túl fiatal a gyilkoláshoz? – kérdezem negédesen. Végigmérem karcsú kis alakját nem egyszer, s konstatálom, hogy ő lesz a tökéletes falat.
- Ne becsülj alá. A kölyökképű vadász is vadász – ráadásul pimasz is. Tökéletes. Rég nem volt már olyan fiúcskám, aki vissza, mert szólni - Te, és a kis udvarhölgyeid tilosban járkáltok. Nem túl helyes dolog levadászni embereket. Ideje végleg véget vetni az életeteknek... vagy halálotoknak... akárhogy hívjátok – nem tudom, hogy a fiú bolond-e, vagy csak túlságosan elbízza magát, de tetszik.
- Lássuk – mosolyodom el, s várom lövését, de semmi. Vagy mégsem?
Ujja simul a ravaszon, én viszont a dörrenés előtt egy pillanattal már mögé kerülök, csak hűlt helyemet látja.
Egyik karommal lefogom őkelmét, másikkal kikapom kezéből a fegyvert, és két ujjam közé véve lóbálom, mint egy ember a véres rongyot.
- Ezzel a játékszerrel akartál ártani nekem? – alattvalóim mögöttem kuncognak halkan, és nem törődve a fiúcska kapálódzásával, komor tekintetem villantom feléjük, és elhalkulnak. Balfaszok voltak mind, főleg az akit le is lőtt a vakarcs.
Előre hajolok, egyenesen füléhez, immáron két karral átölelve a kicsikét.
- Azt hitted büntetlenül mészárolhatsz a területemen? Ugyan… nem gondolhattad komolyan – fülébe vigyorogva nyalok bele élvetegen, mire jól érezhetően megborzong. Ó igen…
- Eressz el te bőregér – morogja halkan, és már kevésbé ficánkol, nyilván azt remélve, hogy valamikor lazul majd a szorításom. Álmodozz kicsinyem.
- Hmm – elvigyorodom nyaka felé hajolva – Milyen kis harcias vagy. De majd én megtörlek…
- Na azt vá… - mondata egy meglepett sóhajba fullad, ahogy végignyalok nyakán, megfeszül egész teste, én pedig csak ízlelgetem az új desszertemet. De még nem iszom belőle, azt későbbre tartogatom. Arra a pillanatra, amikor a legfinomabb a vér. Gyönyör közben.
- Jó éjt – susogom fülébe, egyik kezemet felsimítom arcára, szeme elé teszem, homlokára is simul ujjam, a tincsek alá bújva, megszólalni sincs ideje ájultan omlik össze karjaimban.
Azonnal felnyalábolom az édest, és a vállamra dobom, mint egy sós zsákot. A kis talpnyalók felé fordulok, akik azonnal térdre hullnak. Végül is… ők csalogatták elő a kicsikét, ezért irgalmazok nekik.
- További jó étvágyat – villantom legsunyibb vigyoromat feléjük, mire felnéznek, s ők is hasonló kifejezésre váltanak. Azonnal elindulok suhanva, Rickward követ.
~*~
Egy szál fekete köntösben állok a szoba közepén, karba tett kezekkel, majd egyik kezem felemelem, és államat simogatom, miközben bazsalyogva figyelem az előttem elterülő testet.
Jó kis éjszakának nézek elébe, jól tudom. Egy teljes napot hagytam aludni a mély kábulatban a fiúcskát, volt ideje kipihenni magát, hogy egész éjjel elszórakoztasson engem. A függönyök mind be vannak húzva, jó vaskos anyagból készültek, bár ha hajnalodik a személyzet a kinti fedett ablakokat is bezárják.
A hatalmas baldachinos ágy közepén, szinte szó szerint kifeszítve fekszik a kicsike, teljesen meztelenül. Karjai az ágy két végébe, hosszú fekete selyemkendővel vannak kikötve, lábait direkt nem kötöztem ki, hisz akkor nem lesz mivel tiltakoznia. Amit nagyon várok…
Olyan akár egy alvó kisangyal, arca ártatlan, nyugodt, túlságosan is. A teste viszont valamivel érettebb, jól látszik minden egyes porcikáján, amit úgyis meg fogok ízlelni.
Az ágy két oldalán ég 1-1 gyertya a hangulat fokozásaképpen, hisz igaz én tökéletesen látok a sötétben, azt akarom, hogy Ő is lássa az én alakomat.
Nem ébredezik szentem, pedig már elmúlt egy ideje a napnyugta, az időm pedig véges, és minden egyes pillanatot ki akarok használni vele. Kihúzom köntösömből az övet, hogy bátran szétnyíljon testemen az anyag, ezzel is előre megkönnyítve a vetkőzést, majd erőmmel az ágy melletti kis szekrényre teszem, hátha szükség lesz még rá. Az ágy végébe lépek közvetlenül, és azon tűnődöm, hogyan is ébreszthetném fel a kicsikét.
Körbepillantok a szobán, s az egyik vázában a díszes csokor közepén megtalálom a megfelelő ébresztő eszközt. Egy vörös rózsát. Erőmmel kiemelem óvatosan, majd kezembe veszem, megforgatom, ügyelve a tüskékre. Nincs rózsa tövis nélkül. Vicces kifejezés, hisz a rózsának nem tövisei vannak, hanem tüskéi. Lassú, kényelmes és néma léptekkel az ágy mellé sétálok, a rózsa szárának alját fogom csak meg, a fejét lehajtom, s lábától kezdve finoman végighúzom testén a friss szirmokat keresztül térdén, combján, ágyékán, hasán, egészen nyakáig és szájáig.
Igazán édes, ahogy fintorogni kezd a cirógatásra, lassan felemeli hatalmas fekete pilláit, álmoskásan néz körbe. Amikor rám terelődik tekintete, szemei elkerekednek, én viszont egy vigyorral fogadom.
|
| Onichi | 2010. 08. 18. 10:50:14 | #6972 |
Karakter: Oliver Ryley
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Oliver:
Ééééés a huszonharmadik részeg tini.
Unottan figyelem az utcalámpa alatt átbotorkáló srácot. Már lassan két órája itt vagyok, de semmi. Pedig az elmúlt hónapok alapján itt kéne lenniük. Ez a kedvenc környékük. Figyeltünk, jegyzeteltünk, és vártunk. Vártunk, és még mindig azt csináljuk. Pedig mára akció volt följegyezve. Azért küldtek ki, hogy jól hátsón billentsek egy-két vérszopót, pedig otthon is aludhatnék.
Ez a tündéri csapat hébe-hóba előbújik, hogy vadásszon egy kicsit, pedig jól tudják, hogy tilos. Ha valaki önként vállalja a járkáló vérbank szerepét, akkor hajrá, rohadtul nem izgat. De ez most más.
Nem tudjuk pontosan hányan vannak, de biztos nincsenek sokan. Kevés denevérutánzat vállalja a vadászat veszélyeit, általában hamar lebuknak, és tényleg kinyiffannak. De meg kell hagyni, ezek ügyesek. Régóta vadászhatnak már a környéken, de még csak most fedeztük fel őket. Nem agyak nyomot, az fix. Ha nincs az informátorunk, még mindig tudatlanok lennénk, de legalább aludhatnék.
Újabb óra, újabb unalmas percekkel. Elfojtok egy ásítást. Ha nem jönnek húsz percen belül, elalszom. Már a kocsik is ritkán járnak.
Tizenkilenc perc. De komolyan. Kezdem nagyon unni. Valaki csalogassa elő őket, a többit vállalom.
Tizennyolc, de úgy tűnik imáim meghallgattattak. Egy három fős kis csapat jelenik meg a sarkon. Nevetgélnek, vidámak, de tuti józanok. Remélem kis barátaim buknak az alkoholmentes vérre.
Összehúzott szemekkel figyelem a társaságot, ahogy elhaladnak rejtekhelyem előtt.
Egy... kettő... bingó! Ha nem figyelné az ember, észre sem venné, de én tudom mit kell nézni. Bujkáló árnyak, akik kitartóak akár egy vadászkutya. Csak a megfelelő alkalomra várnak, ahogyan én is. Amint megkezdenék a vacsit, már repülök is. De addig csak követem őket. Szép lassan , és komótosan. Ez a pár perc már nem változtat semmin. Legalább történik valami. Úgyis kezdtem legyökerezni.
Fölélénkülve vetem utánuk magam, egy pillanatra sem véve le tekintetem áldozataimról. Nagyon kell vigyáznom, hogy ne vegyenek észre. Bár most mellettem szól, hogy belemelegedtek a vadászatba.
Négyen lehetnek, maximum. Ennyivel még könnyedén elbánok, főleg ha nem túl erősek. Erre pedig minimális az esély. Az egyetlen akitől tartok, az a vérszívók irányítója. Viszont ő nagyon jól titkolja kilétét. Ha őt elintéznénk, akkor nyert ügy lenne. De nem megy. Túl nagy a terület, és túl sok a gyanúsított. Igyekszünk, de eddig senkire nem sikerült rábizonyítani, hogy szétég a napfényen,és szabadidejében kis alattvalóival vadászik egy-egy finom artériára. Szívás, de nem adjuk föl. Ha kell az összes vámpírt kinyuvasztom, de akkor is előcsalogatom. Ha végre megölhetném, a szüleim elismernék, hogy igenis jobb vagyok, mint a nővérem valaha. Chh...
oOoOo
Negyed óra múlva már egy sikátorban állunk. Csak én, és a vámpírok. A három kölyök már rég messze jár. Szerencséjük volt, egy kis ijedtségen kívül más bajuk nem esett. Max rémálmaik lesznek. Oda ne rohanjak.
- Egy apró mozdulat, és vége az örökléteteknek.
Ujjaim a fegyver hűvös markolatán pihennek. Rezzenéstelen arccal figyelem a négy vámpírt. Az éjszaka csendje súlyos takaróként borul ránk. Ők sem tűnnek idegesnek. Bár vámpíroknál sosem tudni. Ki kéne találnom, hogy lehet őket a leggyorsabban elintézni. Ha nem vagyok óvatos, valamelyik még széttépi a torkom.
Igazából én ráérek. Akár a napfelkeltét is megvárhatnánk. Nincs is jobb a hamu vámpírnál. Bár kétlem, hogy ők ezt türelmesen kivárnák. Az is csoda, hogy eddig nem mozdultak. Vagy betojtak, vagy jár valami a fejükben. És az a valami nekem biztosan fájni fog.
- Nos... - semmitmondó arckifejezéssel jártatom tekintetem rajtuk. - Még lenne egy kérdésem. Ha válaszoltok, akkor... nos, akkor ugyanúgy végzitek, de legalább tesztek egy szívességet. Hátha javít a bűnlajstromotokon.
Összehúzom szemem, ujjam megmozdul a ravaszon, és a négyből egy összeroskad. Társai döbbenten fordulnak felé, majd rám vicsorítanak. Megvonom vállamat.
- Megmozdult - azért furcsa, hogy ilyen jól eltaláltam. Jóval gyorsabbak nálam, ezért ha ügyes, kitérhetett volna, és talán nem hal bele. Na mindegy, nekem csak jó, ha kevesebben vannak. Majd ha lecsendesedett a helyzet, rendesen eltörlöm a színről. Viszont most már sokkal hamarabb fognak nekem ugrani, és sokkal inkább ki akarnak majd nyiffantani. Éljen az optimista életmód. - Szóval a kérdésem. Tudom, hogy ti hűségesek vagytok, nem áruljátok el egymást, úgyhogy a hasonló szövegeket kerüljük. Egyszerű választ akarok. Ki az uratok, és merre rejtőzik?
Persze nincs válasz. Miért is lenne? De legalább már azt tudom mit szeretnék csinálni. Gyors leszek, és pontos. Ha minden jól megy, akkor pár sérüléssel megúszom. Ép bőrrel szinte képtelenség lenne. Még nekem is. Szörnyű ezt így bevallani.
- Ha nem, hát nem - ismét vállat vonok. - Akkor ki legyen a következő? Mondjuk...
- Mondjuk Te.
Úgy tűnik nem csak mi vagyunk itt. Pedig ez privát parti volt. Még több vámpír azt jelenti, hogy még jó pár adag földet hajítanak a koporsómra. Remek. Bár inkább ássanak el, minthogy egyik este benne ébredjek.
Úgy fordulok, hogy a friss jövevényeket is lássam. Kicsit nehéz öt felé figyelni. Max egy öt szemű kaméleonnak sikerülne a dolog.
Az új érezők ketten vannak. Ketten, de valami nem stimmel. Szemöldök ráncolva veszem szemügyre a magasabb vérszívót. Hosszú fekete haj, tisztelet parancsoló megjelenés, és ahogy a többi néz rá...
- Végre előbújtál. Csak nem a fő bőregérhez van szerencsém? - igyekszem leplezni izgalmam. Na meg azt, hogy mennyire parázok. Ha tényleg ő a vámpír úr, amire elég nagy az esély, akkor szívtam, mint a torkosborz. Egymaga is elég lenne arra, hogy kilapítson, de így, hogy még négyen vannak rajta kívül... Csúnya véget fog érni a karrierem.
Tenyérbemászó mosoly jelenik meg hibátlan arcán. Igyekszem nem a szemébe nézni. Vele nem szívesen próbálnám ki a dolgot. Szar lenne, ha önként öletném meg magam.
- Nem vagy túl fiatal a gyilkoláshoz? - még a hangja is tenyérbemászó. Már ha létezik ilyen. Mindegy, ha eddig nem volt, most ő megalkotta. Ráadásul ő is a kinézetemen lovagol. Ó hogy lenne új fejem. No, de nyugalom.
- Ne becsülj alá. A kölyökképű vadász is vadász - hűvös mosollyal válaszolok, közben előhalászom másik fegyveremet. - Te, és a kis udvarhölgyeid tilosban járkáltok. Nem túl helyes dolog levadászni embereket. Ideje végleg véget vetni az életeteknek... vagy halálotoknak... akárhogy hívjátok - kinyiffanok az biztos, de igyekszem előtte legalább a mestert elintézni. Úgy később könnyebb lesz a többi vadásznak.
- Lássuk.
Elbizonytalanodom. Már megint mosolyog. Tud valamit amit én nem. Most már úgyis mindegy. Banzai!
|
|
