Alig várom, hogy ez a furcsa, mégis szemrevaló nõszemély felébredjen.  Az ujjaimmal egy csak számomra hallható zene ritmusával dobolok, hogy elsüssem az idõt. Eszemben sincs felelõtlenül elfordítani róla a tekintetemet. Lehet, hogy szimulál és amint elfordulok, elvágja a torkomat. Ez az ártatlan tekintet lehet álca is. A fél szemem bánta, hogy megbíztam egy nõben.

Amikor elkezd ébredezni, megkönnyebbülök. Végre vége a várakozásnak és a hátbatámadás lehetõségét is elvethetem. Az izmaimból kissé elszáll a feszültség, de csak annyira, hogy bármikor visszatámadhassak.

-          Na, végre- sóhajtok fel, miután látom hogy nem esett komolyabb baja. Na meg természetesen azért, mert végre felkelt. Hangomra összerezzen, amikor pedig a könyvet akarom megmutatni neki, összehúzza magát és a szemeit szorosan összezárja. Kiskorom óta nem erényem a türelem.

-          Nézz már ide-utasítottam erõteljesen, nem gyakorolva a fenn nevezett erényt. Nincs idõm ilyen gyermeteg játékokat játszani! Ismét a könyvet mutatom felé, magyarázatra várva. Félve tekint rám, azonban amikor meglátja a kezem között a tárgyat, izgatott lesz, kikapja a kezembõl. Mivel szeretném, ha nem nosztalgiázna, hanem rám figyelne, elveszem tõle és magam mellé teszem a könyvet.

-          Te…- suttogja rekedten- Te vagy az, akivel beszélgetni szoktam.

-          Eltaláltad, most pedig válaszokra van szükségem- felállok és felsegítem õt is. Hátha egy kis kedvességtõl nem fog így reszketni. Látszik rajta, hogy fogalma sincs, miért vagyok itt, vagy hogy hogyan védhetné meg magát. Nem jelent veszélyt. Teljesen ellazítom magam, a vállaimból eltûnik a felgyülemlett feszültség.

-          Milyen válaszokra?- elhúzódik, amint lehetõsége adódik. Nem csodálom, hiszen félelmetes látvány lehetek a szemében. Ez így helyes. A férfi mindig gyõzedelmeskedik az ilyen védtelen asszonyszemélyeken.

-          Itt csak én kérdezek- jelentettem ki erélyesen, mire még egy lépést tett hátra.

-          Ez- hajolok le a könyvért- és azok a dolgok, amiket írtál, meg ez a rengeteg kacat- mutatok körbe- mi ez a hely?! – felbõszített a viselkedésével, mivel éreztem, hogy nem fog válaszolni, még jobban belelovalltam magam. Nem szokásom védtelen emberekre támadni, fõleg nem nõkre, de sosem tudtam kontrollálni az indulataimat, így megragadom a sálát és magamhoz rántom, kicsit sem óvatosan.

-          Egy könyvtár- suttogta. Nagyot sóhajtva ellököm magamtól. Talán ha nõ közöttünk a távolság, értelmes válaszokat is tud adni…

-          Azt látom, de milyen könyvtár is ez tulajdonképpen?- ütök meg egy kicsit kedvesebb hangnemet, s távolodom tõle.

-          Minden tudás otthona, a végtelen titkok lelõhelye. Üdvözöllek itt- tárta ki bizonytalanul a karjait- Itt fellelhetsz mindent, mi elveszett, felkutathatsz ezer csodát és ezer rejtélyt, megtalálhatod minden kérdésedre a választ, de mégis, e tengernyi könyv se mondhatja meg hol leled fel szíved legeldugottabb vágyát- egyre magabiztosabb lett, amikor a valószínûleg ezerszer hallott és elmondott szöveget hangoztatta. Az egyik rész megfogta a fantáziámat, s egy pillanatra levettem róla a tekintetemet. Mire észbekaptam, egy magas könyvespolcsor tetején száguldott tova, majd eltûnt egy aprócska ajtóban.

-        Hogy a kutyák ropogtatnák a csontjaidat – káromkodom el magam, s lassan elindulok az ajtó felé. Nagyot lélegzem, csak hogy uralkodni tudjak az indulataimon. Óvatosan bekopogok, majd amikor nem érkezik válasz, erõteljesebben.

-         Nyisd már ki, az Istennõ szerelmére!  - szalad ki belõlem, amikor már negyed órája hiába verem az ajtót. – Nem akarlak bántani, csak kérdezni és válaszokat kapni! Hallod? Válaszolj már valamit, vagy rádtöröm az ajtót! – a végét már szinte kiabálom és egy hatalmasat verek az ajtóra csalódottságomban. Egyrészt, mert nem reagál, másrészt pedig azért, mert egyáltalán nem akartam megfenyegetni. Mivel még mindig semmi neszt nem hallok, úgy döntök, elmondom, miért jöttem. Talán akkor kitudok szedni belõle valamit.

-       Figyelj… tényleg nem akarlak bántani. Hirtelen haragú és indulatos személyiség vagyok, érted? Ezért ordítok és verek szét mindent magam körül, mert nem bírok az indulataimmal. – nagy szünetet tartok, de még mindig nem hallok semmit. – Na jó… Lovagi becsületszavamat adom, hogy tényleg nem bántalak, ha legalább megmozdulsz és jelzed, hogy ott vagy. Akkor dühös sem leszek és nem fogok itt kiabálni neked. Nos?

Igyekszem türelmes lenni, ami meg is hozza a jutalmát: az apró ajtó alig észrevehetõen résnyire nyílik. Megkönnyebbülök. Legalább az ajtót nem kell rátörnöm.

-      Akkor kezdjük, amiért jöttem. A családomat lemészárolták. Tudni akarom, kik voltak azok és miért. Segítesz? Cserébe, ha hasznos információkkal szolgálsz, az adósod leszek és teljesítem egy kívánságodat. Megegyeztünk?

Csendben, nagyon nagy türelemmel várom a válaszát a kis ajtó túloldalán. Nem akarom elszúrni az egészet, ha már ilyen közel kerültem a célomhoz. Nem ronthatom el azzal, hogy halálra rémisztem az egyetlen lényt, ha még egy ekkora gyáva kis kukacka is, aki tudna segíteni. Felsóhajtok, felveszem a nem messze lévõ könyvecskét. Kinyitom, tollat ragadok és írni kezdek bele.

„ Segítségre van szükségem, kislány. Ha megteszed, hálás leszek. Tudásra vágyom.  Mi a válaszod?”

Miután megírtam, leülök tisztes távolságra az ajtótól és várok, addig, amíg csak kell. Valahogyan válaszolni fog, mert erre válaszolnia kell. Nem tagadhatja meg a tudást attól, aki erre vágyik. Ez az életcélja… Vagy mégsem?

A sok idõ miatt, ami eltelik, kezdek bizonytalan lenni, a bizonytalanság pedig ingerültté tesz… De akkor is uralkodnom kell magamon…

-         -    Teremtõm, itt fogok megõrülni… - suttogom magam elé, mint egy megelõzésképpen.

A nevem Raynald Walmount . Grófnak születtem. Én voltam a birodalom örököse, szüleim köztiszteletben álló személyek voltak. Mégis elárulták õket, és most több méterrel a föld alatt, névtelen sírban fekszenek. Halottak, ahogy mindenki, akit valaha szerettem és ismertem. Birodalmam nem más, mint sóval beszántott föld, üszkös fadarabok, csontok és leomlott oldalú házak, kövek.

 A grófi címet rég elvetettem és elfeledtem, az árulást azonban sosem. Bácsikám kitanított a gyilkolás mûvészetére, majd dolga végeztével távozott öreg lelke a túlvilágra. Végleg magamra maradtam, azonban ezt egy cseppet sem bántam. Lelkemet teljesen betöltötte a bosszú gondolata. Zsoldosnak szegõdtem. Elsõ ütközetemkor elvesztettem a fél szemem világát. Viszont az a kurafi, aki megcsúfított, már nem mondhatja el senkinek. Ahogy társai, azok családja, rokonsága sem. Szemet szemért; ezt jól megtanultam.

Innentõl kezdve Félszemû Raynald néven lettem ismeretes. Hamarosan bekerültem a királyi gárdába, ahol nem kérdezték, ki voltam, én pedig magamtól nem mondtam el senkinek. Hagy legyen nyugodt az áruló; amíg még megteheti.

Egy küldetés során hozzám került egy könyv. Elsõre semmi érdekeset nem találtam rajta a fedelén lévõ, hatalmas kövön kívül. Belelapoztam, üres volt. A táskámba hajítottam, mivel valamilyen rejtélyes késztetést éreztem a birtoklására. Este gyertyafénynél, a sátram mélyén nézegettem. Egy viaszcsepp ráhullott a papírra, mely azon nyomban el is tûnt róla. Érdeklõdve pattantam fel. Tollat ragadtam, ejtettem egy pacát. Az is eltûnt. Írtam bele, férfiasan szálkás betûim az elõzõek sorsára jutottak. Azonban majdnem felordítottam, amikor a könyv válaszolt nekem. Szépen ívelõ, nõies betûkkel… Azóta kiléptem a seregbõl, a jussomat pedig információszerzésre használtam. A könyv eredetét kutattam az emberektõl, s magától a könyv párjának tulajdonosától. Sokat beszélgettünk, azonban nekem nem a társasága jelentette élvezet adta a késztetést, hanem a tudás, amit megszerezhetek tõle.

Éreztem, hogy már csak órák választanak el ettõl a nõtõl. A könyvön lévõ kõ mutatta innentõl az utat.

„Hogy vagy?”  

Jelent meg a kérdés, amire nem válaszoltam azonnal, mivel vad vágtában közelítettem hozzá. Majd amikor pihenek… Talán akkor… Lekászálódtam a lovamról, a szükséges felszerelésem, mint a kardom és az íjam, tegezem magamhoz vettem, a lovat pedig szélnek eresztettem. Közel vagyok már…Nagyon közel.

 Leültem egy kõre válaszolni.

„ Fáradtan. Te?”

,, Magányosan, mint általában..”

,,Nincs veled senki?”

,, A Tudás Tündérnek dolga akad, a Bölcsesség Baglya pedig kiment új könyvek után kutatni…”

Nem akartam válaszolni, hiszen hamarosan személyesen faggatom ki ezt a kis csitrit. Gyakran panaszkodott, amiért egyedül van… Ami nekem kapóra is jön, ha szóra szeretném bírni. A szavaiból kivehetõen nem tud semmit a kinti világról, nem tudja magát megvédeni. Az pedig külön öröm, hogy nincs vele más, aki ezt megtenné helyette.

Napokba telt, mire megtaláltam az annyiszor emlegetett lyukat, ahol a csillagokat szokta bámulni. Diadalittas vigyor terült el az arcomon. Közelebb osontam, majd lekiáltottam,amikor észrevettem egy homályos alakot a földön. Csak nem megelõzött valaki?!

-Na, Raynald, kezdhetsz ásni. – adtam ki magamnak félig hangosan a parancsot. Mivel nem hoztam magammal ásót, az erõs rókakarmaimmal láttam neki. A lyuk egyre csak tágult, föld lepte be az alattam lévõ nyílás alját, az arcomat és a kezeimet egyaránt. Egy napba telt, mire annyira kiszélesítettem, hogy beleférjek.

Felegyenesedtem. Felnéztem a csillagokra, vettem egy mély levegõt, majd ugrottam. Engem lepett meg a legjobban, amikor valami vékony, puha valakire estem, aki még sikoltott is. Gyorsan lekászálódtam róla, hogy jobban szemügyre vehessem.

Hosszú, fekete tincsek. Macskaszerû fülek. Bolyhos farkinca.. Alacsony termet, telt idomokkal. A szemeit nem látom, mivel elájult. Nagyot sóhajtva kapom fel, és megkeresem a nyugvóhelyét, ahova lefektetem. Vizet kerítek, majd mellé telepedem a földre s addig le nem veszem róla a szemem, míg meg nem mozdul és magához nem tér.