|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Hentai Chibi | 2013. 02. 17. 15:00:43 | #25162 |
 Karakter: Hanayume Miumi
Megjegyzés: Zack-nek ~ Barack-nak
Reggel van, ugyan olyan, mint eddig bármelyik reggel. Csak az ágyamon kuporgok és a sötét falakat nézem. Nem kell a fény, nem kell a társaság. Egyedül akarok lenni bezárva. A múltkori elzárás nem tett nekem jót, ahogy az akkor belém nyomott rengeteg gyógyszer sem.
A fejem még mindig zúg egy kicsit és fáradtak is érzem magam. Ez utóbbi persze a nem alvás műve, de a gyógyszerek is eléggé lefárasztanak. Semmihez nincs kedvem.
Vajon milyen nap lehet? Hétfő? Péntek? Szombat? Ki figyeli már ... Nekem minden nap egyforma és unalmas.
Elkísérnek reggelizni, a foglalkozásokra, doktoromhoz, megkapjuk a gyógyszereket, kóválygunk a folyosókon. Van közben ebéd és vacsora, majd mindenki a fürdés után nyugovóra tér.
Olyankor nagy itt a csend, hisz az itt lakók alszanak. Olykor-olykor erre jár egy egy őr, az ő lépteik hallatszanak, majd ismét a síri csend.
Egyre több hang szűrődik be kintről. Emberek léptei, az őrök csevegése és az itt élők hangja. Egy nő a gyermekét keresi, egy férfi a feleségét.
űTébolyodottak, akik vagy betegnek születtek vagy valamibe bele őrültek. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy mit keresek közöttük. Vannak itt rosszabb és jobb állapotban levők, idősebbek és fiatalabbak, férfiak sé nők egyaránt.
Hallom a záram kattanását és nyílik az ajtó.
Egy férfi áll ott, két ápolóval maga mellett. Bizonytalanul mérem végig hiszen ahogy a fényben látom én őt még nem láttam itt. Valami új orvos lenne? És mit akar tőlem? Talán az én új kezelőm? De hát Kurosaki-san nem mondta, hogy nem ő folytatja a kezelést. Nem mozdulok, nem merek. Félek, hogy ő is azt fogja tenni mint a többiek és nekem nem kell még több gyógyszer.
- Hanayume kérlek gyere. - mondja nekem a nővér mire felkelek az ágyról és lassan közelebb lépkedek hozzá. Lépteim kissé még bizonytalanak és végig szemmel tartom az idegent.
- Hanayume gyere kérlek. - mondja a másik nővér, mire kilépek az ajtón. Az erős fény bántja a szememet így a földet kezdem el kémlelni míg átkísérnek a vizsgálóba. Mindig itt szoktak beszélgetések lenni.
A doktorúr után lépek be és a nővérek kimennek. Azt még megjegyzik, hogy ha bármi probléma lenne, akkor azonnal jelezzen a doktor. De nem is vagyok veszélyes!
Ketten maradunk a helységben és ő helyet foglal az orvosi székben, én pedig vele szemben hátrébb az asztaltól. Tudom mi jön, de nincs kedvem hozzá.
- Az én nevem Zack Barnett. Benned kit tisztelhetek?
- Hanayume Miumi. - motyogom halkan a japán nevet. Ez még nem is annyira okoz gondot kiejtésileg az embereknek, de inkább írják le így, mint kanjikkal. Nem is csodálom, nem egyszerű dolog.
- Mielőtt bele vágnánk mesélnék magamról, csak azért, hogy ne ítélj a külsőmről. Elég furcsán mértél végig... - erre rögtön el is pirulok.
- Én nem ítélek külső alapján, csak meglepő, hogy a doktorúr nem olyan mint a többiek.
- Miért? Milyen dokira számítottál? - kérdezi és hangja sokkal kedvesebben cseng mint a másiké. Az mindig mogorva volt velem és nyugtatókkal tömött. Próbálta a válaszokat rám erőltetni, hogy én akkor is őrültnek bizonyuljak. Nem is érdekelte mi van velem. - Alacsony köpcösre? Aki mondjuk a hasát a földön húzza? Vagy földig érő szakálla van? - a felvetésekre gondolatban már el is mosolyodok. Vicces elképzelni ezeket. - És mondjuk vastag szemüvege van?
- A vastag szemüveg az stimmel. - mosolyodok el halványan. Viszont felnézni még mindig nem merek. - Idősebb és mogorva.
- Én mogorva lennék? Az idősebb még oké ... - felnézek és látom, hogy von vállat, mire elkuncogom magam.
- Maga nem mogorva és nem is a nyugdíjhoz közeledő pasas. - nyugtatom. Furcsa, hogy ezt váltja ki belőlem a doktor.
Egy ideig beszélgetünk, talán nála ez is a terápia része. Aztán előkerülnek a képek. Most komolyan azt hiszik én fogok látni azon mást is mint ami rajta van? Nem értem miért kérdezgetik állandóan, hogy "és ezen mit látsz?" Ugyan azt, mindig csak ugyanazt ...
- Rendben. Akkor kezdjük. - mutatja is már az első ábráját. - Mit látsz a képen?
- Az egy paca...
- Tessék? - erre a szemébe nézek.
- Doktorúr az egy paca... Egy egyszerű tinta paca. - mondom mindenféle érzelem nélkül, rezzenéstelen arccal.
- De csak van valamilyen formában...
- Nem. Az csak paca. Sima, egyszerű paca. - mutatja a következőt és nekem az is az. Mint amire festéket öntöttek. A harmadik és a negyedik is az. Én nem látok köztük különbséget. Mindegyik ugyanolyan fekete paca, csak az alakjuk eltérő.
Nem értem mit kellene nekem ott látni. A másik doktor mindig erőszakoskodott, hogy " Hanayume ugye az vér? Hanayume mondd csak, olyan mintha égne valami?"
Nem értem mire volt neki jó, hogy ennyire próbálta ezeket belém sulykolni. De Barnett doktorúr nem olyan mint azok. nem próbálja meg a válaszokat a számba adni és sokkal kedvesebb velem.
Valami neszt hallok, mire össze rezzenek és az ablak felé fordulok. Mi lehetett az? Minden szó nélkül kelek fel a székről és sétálok oldalra az ablakhoz. Bár rács van itt is, de jól ki lehet látni.
Tavasz van, szeretem ezt az évszakot, de sokkal jobban a nyarat. Finoman az üveghez érek, fejemet a kezemre döntöm és úgy nézek ki az ablakon. A nap fénye kellemesen simogatja bőrömet az üvegen át.
Az épület melletti fán egy kismadár van, ő okozta az ablaknál a zörgést. Nem szólok semmit, nem mosolygok, csak érdeklődve figyelek ki. Idejét sem tudom már mikor voltam utoljára kint az udvaron.
Talán még kisgyerekként mikor ide kerültem... Az elején, mikor még nem féltem annyira. Meg van már akkor vagy hat éve.
Hogy megy az idő itt. Még csak ötödik osztályos voltam mikor ide kerültem ... Nem kellek én senkinek, a családomnak sem. Nincsenek barátaim, nincs senki akinek fontos lennék.... Én egyedül vagyok, magányosan.
Mi értelme van így a létnek? Ha bezárva kell élnem mint egy rab madárnak? Kalitkában érzem magam, börtönben, a saját félelmeim és ennek a helynek a rabja vagyok.
Néha úgy érzem jobb lenne meghalni, de félek attól is. Mindentől ...
Lágy érintést érzek a vállamon, mely kizökkent gondolataimból. Még mielőtt bármit is mondhatna ellököm magamtól.
- Ne! - hangom kétségbeesetten cseng, szemeim félelemtől csillognak. Megérintett... Én én láttam valamit. Rövid volt, nem vehettem ki mik történtek, de megrémített az érzés amit éreztem tőle.
A sarokba kuporodok, térdeimet felhúzom, kezeimet füleimre tapasztom és igyekszek a lehető legkisebbre össze húzni magam. Halkan dúdolok és igyekszek megnyugodni. Nincs baj, nincsen semmi baj... Minden rendben lesz. Senki sem bánthat... Nem fog semmi rossz sem történni.
Nem merem lehunyni a szemem mert félek attól megint a képeket látom majd. Érzem szemeim könnyezni kezdenek, de sírni se akarok... Én csak vissza akarok menni a szobámba.
|
| Barack | 2013. 01. 25. 18:59:15 | #24940 |
 Karakter: Zack Barnett
Megjegyzés: ~Chibusomnak ~
Nem egyszerű a betegekre hatni, úgy, hogy az embert a külsejéről ítélik meg, mint például engem, azért mert tüsi hajam van, meg fülbevalóm, miért néznek huligánnak. Ugyanis ez a huligán próbálja minden nap elvégezni a munkáját, még ha nem is veszik komolyan. A normál kórházi ellátás nem nekem való, nekem valami különleges hely kellene, mégis ebben az intézményben nagyon ritkán akad olyan beteg, akinél első ránézésre nem tudom megmondani mi lehet a baja. Nem vagyok egy Dr.Haus, de szerintem vagyok annyira tehetséges mint az a barom, nekem nincsen csapatom és egymagam vagyok mint a kisujjam, de igyekszem. A mai napon kivételesen hamar elhagyom az épületet, mert megyek koncertre, ugyanis pont a kedvenc rock zenekarom jön a városunkba és a haverok megvették nekem a jegyet, miszerint ma délig lehetett, nekem meg dolgoznom kellett még hétvégén is és a jegypénztárak hamar bezártak, neten keresztül meg nem szeretek ilyet megrendelni. Hazaérek, azonnal elmegyek zuhanyozni, hajat is mosok, meg a kedvenc parfümömet fújom magamra, hátha akad egy rocker csaj, aki az esetem, jó mondjuk nem kell rockernek lennie…
Törölközőt magam köré csavarva a hálóba érve, kiveszek a szekrényemből egy fekete farmernadrágot, megfelelő inget pulóverrel. Órámra pillantok, miszerint nincs sok időm mert egy óra múlva a nagy arénában lesz, ami tőlem egy fél órányira van, az első sorba kellene jutnunk, ami lehetetlen. Felveszem a bakancsomat, aminek a bekötése nem két perc, már csak a kabát marad, aminek a belső zsebébe elrejtem a tárcámat.
~*~
A koncert fergeteges, remeg a padló a lábunk alatt a basszusoktól, a hangefektek kiválóak, mert minden honnan jön az ének, meg a sok gitárszóló, a negyed társaság, már csont részeg, a kezemben egy pohár sör, ami nekem most elég is lesz, mert a régi esetekből mindig tanulok. Nagyon jól érezzük magunkat, azt hiszem ez felejthetetlen élmény számunkra mert három évente jönnek el hozzánk, ami nagy szó, persze a jegy ára is iszonyat borsos, de megéri. Valamikor hajnalban ér véget, széles vigyorral az arcunkon lépünk ki a csípős tavaszi reggelbe. Az a szerencsém, hogy hazavisznek, mert a jegyemet otthon hagytam, az autóba alig férünk el, persze mindenki hulla fáradt, nekem meg annyi időm lesz, hogy aludjak egy órát, utána mehetek dolgozni. Elválok tőlük, ők pedig hangoskodva mennek tovább, amin jót nevetek. Belépek a jó meleg lakásba, gyorsan levetkőzöm és egy szál alsóban dőlök be az ágyba.
Sajnos a telefonom ébresztőjére kelek fel, pedig semmi kedvem, inkább aludnék még, ha lehetne, ekkor eszembe jut a koncert, ami iszonyatosan jó volt. Nagy nehezen, és karikákkal a szemem alatt vágok bele a mai napba, egy szemüveget azért felteszek, mert a szememet nagyon bántja most a fény. Kórházba beérve, azonnal letámad az egyik kollegám, hogy hol voltam, mert elkéstem. Nagyon értetlenül nézek rá, hiszen úgy tudom reggel hat van, megcsóválja a fejét, miszerint kilenc óra van.. Tudja, hogy nem szokásom elkésni, egy lapot dug az orrom alá.
- Mi az isten ez? – kérdezem picit morogva.
- Az áthelyezésed. – Ledöbbenek.
- Csak elfogadták? – Emelem fel a szemüvegemet és a papírt olvasni kezdem.
- El, már ma kezdhetsz ott. – Csap hátba.
- Azta, akkor már itt sem vagyok. – Kollegámmal kezet fogok, az igazgatóval beszélek, aztán mosolyogva távozom.
Egy kis utazás után megérkezem abba az intézménybe ahol tényleg különleges esetekről zeng az épület. Nagyon kedvesen fogadnak az itteni ápolók, azonnal megmutatnak mindent és bemutatnak mindenkinek. Szekrényt is kapok, amibe lehet pakolni bőven, majd a kórlapokat, hogy ma kiket kell megnéznem, az első egy férfi, akinek az agya elborult, vele sajnos nem lehet mit kezdeni, az a legfurcsább, hogy beszélget valakivel mindig. Még nem tudtak rájönni kivel. A második egy fiatal lány, amin totál letaglózom, hiszen neki iskolában kellene lennie, nem pedig itt, azonnal odamegyek, oldalamon két ápolóval, közben azt nézem mivel kezelik jelenleg. Tömérdek gyógyszerrel tömik, amik nem tesznek jót neki, pedig egészséges, ezzel csak mégjobban megbetegítik. Odaérünk, az egyik ápolónő kinyitja az ajtót, amikor belépünk a helységbe megpillantom a leányt, aki nagyon gyanakodva figyel engem, sejtettem, hogy ijesztő leszek.
|
| Miria | 2010. 09. 16. 09:56:10 | #7834 |
 Karakter: Scout
Megjegyzés: Bocsánat a késésért!
Espen... Most mit tegyünk... Cene egy iszonyatosan erős Isten, és téged akar. Meg kell akadályoznom!
Látom, hogy fél, és sajnálatos módon nem tudom megnyugtatni, mert szerintem én még idegesebb vagyok, mint ő. Látom, ahogy a gondolatok átfutnak az agyán, majd a szemei kitágulnak, rámmered.
- Kérlek Scout hozd ide a laptopom, az asztalon van. Nagyon fontos. -remélem nem e-mailben, netán msn-en szeretnél elköszönni a szeretteidtől...
Teljesítem a kérését, odaadom. Keresél rajta, iszonyúan veri a billentyűzetet, majd felkiált:
- Scout! Megtaláltam! A fekete hajú őt védi! Ez szinte biztos. Legalábbis közük biztos van egymáshoz. A látomásaim akkor kezdődtek, amikor ez a pasas megjelent. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ez egy megérzés. Minden eddigi ilyen bejött. Kérlek nézd meg! Ismered ezt a pentagram-technikát? -tolja elém a gépet, én pedig ráveszem magam, hogy megtekintsem.
Ó, de tipikus...
- Az esélye, hogy Cene… -száz százalék... Ez remek! Nekünk lőttek. Tipikus Cenés laza pentagramok. Megőrülök...
- Ez jó hír?
- Nem Espen, ez egyáltalán nem jó hír. Ezek áldozati rituálék. Cene számára. Téged szán a következőnek. Ez katasztrofális. Még legalább két évet kéne edzened az első megpróbáltatásokig. Nem szabadott volna így rohannunk, semmiben sem. A feladatom, hogy megvédjelek, ez az amit teljesítenem kell.
- Remek, akkor megállítjuk. Nem hagyhatjuk, hogy további áldozatokat szedjen. 13 halott 3 hónap alatt rengeteg. Nem maradhatunk tétlenek. Ez a kettőnk feladata. Leszek a csali, te pedig megküzdesz vele. Pofon egyszerű.-látszik mennyire nem ismeri Cenét... Most ment fel a pumpa...
- Ez rohadtul nem ilyen egyszerű! És ha megsérülsz? Ha meghalsz? Ha nem csak egy feláldozható bábu vagy a jó oldal számára? És ha én nem akarlak elveszíteni, te idióta? -meredek rá, szinte már remegek az idegtől, és közben sorozatok villannak át bennem, mik a túlélési, átvészelési lehetőségek... Igen csekélyek... Végül ő szólal meg:
-Ha ez lenne az ára, hogy megállítsuk, tegyük meg... -erre kínosan felnevetek, ő pedig szájtátva mér végig.
-Espen... Ha te meghalsz, nem csak neked, és ezáltal nekem lesz végünk, hanem az egész univerzumnak... -egy dobbanást kihagy a szíve, majd szemeit meresztve kérdez... Ó, hogy féltem ettől a pillanattól.
-Milyen isten lennék, Scout? -csak egy év múlva tudhatja meg... Végigsimítom az arcát, felegyenesedem, kissé összerendezem ábrázatom.
-Most egy kis mezőt építek köréd...
-Védőmező? Pajzs? -néz rám.
-Nem... Cene a világ legerősebb pajzsát is képes egy pillanat alatt kiiktatni. -nyel egyet -egy olyan mezőt építek ide, ami érzékeli Cene auráját, és abban a pillanatban, mikor megjelenik, ideteleportál ez az erő engem is... -és kezdem is a kezem kinyujtásával a mezőt felállítani.
-Mész valahova, Scout?
-Összehívom a tanácsot...
-A tanácsot...? -milyen tanácsot? Gondolom ez lett volna a következő kérdése, de félbeszakítom.
-Igen, Cene, és a te ügyedben.
-Mert meg akar ölni? -néz rám. Hallgatok, és végül elkészül a mező...
-Nem, nem akar megölni... Annál sokkal szörnyűbb dolgot szeretne tőled, Espen... -Odalépek hozzá, jobban betakarom, majd eltűnök...
Máris a felhők közt járok, Alvina és Nekolyasha aggódó tekintete mered rám. Gyorsan lépkedve közelítek hozzájuk.
-Beszélnem kell Gaiaval! -mindkét hölgy elsápad, majd Alvina szólal meg:
-De Scout, tudod, hogy őt... Őt nem lehet csak úgy háborgatni...
-Tudom, hogy ő teremtette az összes bolygótól kezdve mindent, velünk együtt, és a szüleinkkel együtt, akiket megöltek, és megszégyenítettek! -kiáltok, ők mégjobban elsápadnak -ezért kérem, hogy hadd fordulhassak hozzá ezügyben, mielőtt még az egész világegyetem a semmivé foszlana, velünk együtt!! -üvöltök tovább, Alvina pedig remegő ajakkal kérdi:
-Milyen istennek nevezte ki Gaia azt a gyenge kis földi gyermeket...?
-Már sejted, nem?! -nézek rá szemrehányóan, Alvina pedig hebegve-habogva folytatja:
-Nem lehetne, hogy inkább Odinnal beszélgess...? Ajkaimat felhúzom, hogy az ínyem is látszik, úgy üvöltök:
-ODIN EGY KIS SZAR, Gaia-hoz képest! Gaiaval akarok beszélni, egyébként is mindenki tudja, hogy Cene Odin kiskedvenc ágyasa! - Nekoyasha a torkát köszörüli, majd kijelenti:
-Vörösödik a szemed, Scot... Nekem egyébként is mennem kell... Én egy tizedrangú istenke vagyok -majd Alvinára néz -Csak te tudsz neki segíteni... -majd eltűnik.
-Scout! -néz rám Alvina, majd attól, hogy megfogja a kezem, lenyugszom, a szemem újra gesztenyebarna lesz -megnézem, mit tehetek. Kérlek, maradj itt, amíg ezt elintézem... -majd eltűnik.
Leesett... Tudtam. Mikor először jelent meg Alvina, és azt mondta, Cene Espent akarja egy éjszakára, majd meg akarja ölni, tévedett... Fatálisat tévedett, mivel nem tudja, Espen milyen isten lesz... Ha megéri.
A helyzet tulajdonképpen az, hogy ha Cene megölné Espent, ő maga is meghalna, mint mindenki más ezen a földön... Ebben a világegyetemben... Ó, igen, mi alaposan alábecsültük Cenét... Ő csupán szépen, lassan el akarja venni Espen erejét. Ebben az a vicces, hogy már el is kezdte, mikor Espen lezuhant "véletlenül" abba a kibaszott szakadékba, és ott Cene egy kis saját erőművet csinált Espenből... Azóta gyűjti Espen az erőt, illetve tudta nélkül együtt gyűjti Gaiaval, hogy képes legyen a feladatára... Ennek az erőnek egy része még most, ebben a pillanatban is csordogál Cenéhez, ezért lett ilyen erős az elmúlt időszakban... Mint egy kis rés az üvegen... Gyorsan, iszonyat gyorsan tenni kell valamit, különben Cene mégtöbb erőt gyűjt... Már csak egyvalamit kell tennie Cenének... Meg kell erőszakolnia, hogy eggyéválhassanak, és megszerezheti az orgazmus pillanatában Espen minden erejét...
És akkor kitörne a káosz... Úgy, hogy senki nem hal meg, ha úgy akarja... De ő nem akarja úgy.
Micsoda remek terv! Te szélhámos...
Cene tudja, hogy Espen sokkal felsőbbrendű Isten lesz ( én is felsőbbrendű isten vagyok, mint Cene, de Cene fittyet hány a szabályokra, mert őt még nem kellett pótolni... Odinnál is erősebb...) , mint ő, ezért még gyenge, kiképzetlen állapotában szeretné Espentől elvenni az erejét... Egyszerüen fantasztikus!
16 évvel ezelőtt:
Szakállas, öreg Isten nyit nekem ajtót a tanácshoz... A várakozás, türelem istene, Pazienza. Hihetetlen fény árad a hatalmas, arany indákkal szőtt, 12 méteres ajtó mögül... Először azt hittem, meg fogok vakulni, ha még közelebb megyek, és nyitva tartom a szemem...
Trónuson ült az összes bolygó istene, szélen az élettelen bolygóké, a közepe felé a többi élő bolygó főistene, köztük a fattyú Odin, a Föld istene.
De az élő bolygók közül ott volt a Pandora, a Vita, a Forza (a Forza bolygóról jöttem a Földre harcos istennek. Ha az egyik bolygón valamilyen istenből hiány van, és csak egy másikon van alkalmas személy, szivesen adják-veszik az istentanoncokat, hogy megtartsák az egyensúlyt), a Siela, és még sok más élő bolygó istene, akik képviseltették magukat.
És középen ült, és mosolygott Gaia. A mindenség teremtő Anyja, a legszebb, legcsodálatosabb nő az én, és mindenki más életében... Mert mindenkiben ottvan, együtt él, együtt lélegzik, együtt fél, és együtt örül mindenkivel... Minden lénnyel. Földivel, földönkívülivel... A hatalmát el se tudom képzelni.
A mostani Isten kiválasztásánál az összes bolygó Istenének jelen kellett lennie... Hiszen mindenkire hatással van, mindenkit érint.
Emlékszem, remegett a lábam, mikor megláttam azt a rengeteg nagyhatalmú istent, és mikor a Forza bolygó istenével megpillantottuk egymást, elöntötte a szívem a honvágy, legszívesebben zokogva öleltem volna át az Istennőt, és a bolygón lévő barátaimról kérdezgettem volna... Köztük Richardról is... Vajon újjászületett-e már, boldog-e ott, ahol van?
De csak ott álltam a hatalmas márványnak tetsző, hófehér terem közepén, és vártam, majd Gaia nyugalmat árasztó hangja töltötte meg a termet:
-Kicsi Scout, hány éve is, hogy a Földre küldtünk?
-368... Gaia!
-Már mikor megszülettél, tudtam, hogy te leszel a Föld harcos istene... Nagyon sajnálom, ami Richarddal történt... -életemben először nézett a szemembe a "nő", a főisten, komolyan azthittem, meghalok, el kellett kapnom a tekintetem, ő viszont továbbra is nézett, és folytatta -de ennek így kellett történnie. Most viszont egy sokkal fontosabb, és súlyosabb feladatot kell rádbíznunk, Scout. A mai nap folyamán, a Földön szület meg épp egy kisfiú... Ő lesz a.... -Istene... Mintha víz alól hallottam volna, milyen típusú istent kell nekem kiképeznem, hallottam, mégsem fogtam fel. Forgott velem a világ. Nem tudom, valaha el tudja-e képzelni bárki, hogy mit érezhettem akkor. Elvesztettem Richardot, nem tudtam kiképezni. Erre Gaia az az egész világegyetem (és a világegyetemen túl lévő végtelen világegyetemek) sorsát akarta rám bízni, terhét a vállamra akasztani...
És nem csak meg akarta.
Meg is tette...
-Richard ügyével ellentétben itt nem kérdezem meg, elvállalod-e. -őszintén szólva Gaia akkor csak üzent... Átképzésemkor láttam először és 16 évvel ezelőttig utoljára -mert most el kell vállalnod.
-De.. -nézek újra Gaia-ra- Hiszen tudod, hogy Richardot se tudtam kiképezni! Hogy várhatod el, hogy... Hogy ezt a fiút kiképezzem? Méghozzá olyan istenné, mely még az itt, körülöttem lévő Isteneknél is erősebb lesz? Én gyenge vagyok ehhez, Gaia! -a bolygók istenei felszisszentek, de Ő továbbra is mosolygott.
-Képes vagy rá, Scout, hidd el... És nem az erőd miatt... Amiatt is, de nem csak amiatt, hanem a lelked miatt is. -én ekkor csak néztem rá... A bolygók istene, de főleg Gaia sokkal tisztább lelkű, mint én ha ez sikerül, Scout, nem csak a Föld, hanem az összes bolygó egyensúlyfenntartó istene leszel... -mintha ez inspirálna...
-S ha nem sikerül...? -nézek rá, ő komoly ábrázatra vált.
-Akkor, édes Scout, mindenki elpusztul... Mindenki, minden élőlény az összes Világegyetemben... Kivéve engem. Ezt nem szeretném, megkedveltelek benneteket a 13,7 milliárd év alatt...
Alvina gyors léptei térítenek vissza a mába, kezét tördeli, majd megáll velem szemben, tekintetével mintha a gondolataimat fürkészné.
-Fogad... -igaz, toporzékoltam, hogy látni akarom, és beszélni akarok vele, de őszintén szólva nem hittem volna, hogy fogad... Ilyen nincs! Alvina továbbra is bámul, gondolom nem tudja felfogni, hogy fogadhat... Ekkor teleportálódom, és már azt hiszem, Cenével kell megküzdenem, de egyszerüen Gaia húzott magához egy méggyönyörűbb terembe.
-Üdv a lakosztályomban, Scout. -térdre borulok, majd kezdem.
-Gaia, -nem használunk "fenséges", vagy "hatalmas" stb. jelzőket hozzá... Csak lekicsinyítenék ezek a szavak igazi valóját, és úgysincs szó, mely illene hozzá, tehát marad szimplán Gaia- Cene keresztbetett a számításaimnak... Nem tudom, mit tegyek, hogy megállítsam! Sokkal erősebb, mint én!
-Tudom -néz rám nyugalommal -és azt is tudom, hogy nem tudtad irányítani a férfias ösztöneid... Megint... -erre elvörösödök -állj fel, kérlek. -eleget teszek a kérésének.
-Gaia, mit tehetnék? -erre sóhajt egy nagyot.
-Rendben, most elmagyarázom, miért lettél te a Földi rendfenntartó Isten, és mihelyt ezt elmagyaráztam, érteni fogsz mindent... De sietnünk kell, nekem a magyarázással, neked a megértéssel, mert Cene, és a kis bábuja már ott ólálkodnak Espen környékén, én pedig feloldottam a teleportáló meződet, hogy nyugodtan el tudjam magyarázni... -iszonyatos félelem kap el.
-Dehát.. -hebegek, de leint.
-Én tudni fogom, mikor kell indulnod, ne aggódj... -lábaim ismét remegnek, Gaia pedig elkezdi a magyarázatot... Remélem tényleg megértek mindent, mert ha nem, vége van mindennek...
|
| Miria | 2010. 07. 09. 16:42:49 | #5947 |
Karakter: Scout
Espen lovát az enyémhez kötöm, majd a törékeny herceget magamhoz húzom, eszeveszettül nyargalok a téli palota felé, magamat átkozva, miért kell elhamarkodott döntéseket hoznom. Végülis... Tudhattam volna, hiszen csak egy ember, egy átkozott, gyenge ember, ahogy Richard is az volt...
Richard...
Próbálom az iszonyatos súlyú emlékeket magam mögött hagyni, és Espenre, és a lovakra figyelni, hogy minél hamarabb a palotába juthassak. Amint odaérek, a lovásznak hagyom a lovakat, és Espent a karomban tartva rontok az épületbe, az egyik inas a herceget meglátva már tárcsázza is az orvos számát... Nem lehet messze a herceg orvosa. Egy másik inas a palota gyengélkedőjére kísér, ott lerakom Espent. Nem sokkal később jelenik meg az orvos, kijelentve, hogy le kell vetkőztetnem, ő addig előkészül a vizsgálatokhoz. Tétovázni nincs időm, a doktor úr máris rosszallóan néz rám. Lassan kezdem levenni a ruhákat az ifjú hercegről, majd eszembe jut, hogy sietni kellene, és lehetséges, hogy kicsit feltűnő az áhitat, mellyel telve szabadítom meg a herceget a ruháitól. Az alsónadrág maradhat... Egyelőre. Az orvos megvizsgálja, majd felém fordul:
-Semmi baja... Egyszerűen kimerült. -hát persze... -kíváncsi lennék, miért nem foglalkozott magával, hogy ide jutott...
-Nagy a nyomás rajta mostanában...
-Hívok egy inast, hogy megfürdesse...
-Nem szükséges... majd én ezt elvégzem.
-Nehogy egy pszichológus fürdessen! Magának a lelki tisztaság megteremtése a lényeg... Jöjjön ki inkább kávézni egyet.
-Rendben van...
Miután Espent megfürdette az egyik inas, aközben én idegesen a kávét szürcsölgettem. Most lépkedünk vissza a szobájába, lehet, hogy a doktor úr nem, de én biztosan várni fogok addig, míg fel nem ébred. Kb fél óra múlva veszem észre, hogy hunyorog, újabb hullámban önt el a bűntudat.
- Espen főherceg, jobban érzi magát, uram? -szólal meg az orvos, én továbbra is a fiút nézem.
- Köszönöm, már jól vagyok. Attól tartok hiba volt kihagyni a reggelit, gondolom, és persze nem aludtam túl sokat az éjjel…a munkanélküli kimutatások, és az átképzésekről szóló elemzések nem tűrtek halasztást. -átképzés... Okos... Ami tegnap történt... Nem akarom, hogy az újra megtörténjen... Egy futó pillantást mér csak rám, majd újra, és mintha valami szokatlant látna rajtam.
- Rendben, fiatalúr, kérem próbáljon meg pihenni. Gondoskodom a nyugati szárny zavartalanságáról, és persze Mr. Newmann végig maga mellett lesz. -majd felém fordul az orvos:
-Talán mégis jobb lenne, ha csak Ön lenne a Főherceggel, megkérem, hogy este fürdesse, és, ha kívánja, reggel is, az ételt is ön fogja hozni neki. Gondoskodjon róla, hogy egy ideig ne keljen ki az ágyból!
-Megértettem.
-Nos, akkor viszlát, További szép napot, Főherceg uram! -majd kilép a szobából és ketten maradunk. A textil hangját hallom, s mire megfordulok, egy szál ingét gombolgatja, ördögi vigyor ül az arcán. Elképedek. Espen? Komolyan te vagy az? Még térdelve felém mászik, kincse pontosan szemem magasságában van, majd megszólal, hangjában érzem az iróniát, és azt, hogy nem gondolja komolyan...
Még szememmel követem inge hullásának ívét, nem merek ránézni...
- Nos, mikor fogsz végre hozzá a megfürdetésemhez, Scout? Nem gondolod, hogy ideje lenne, hogy végezd a dolgodat? -ezt nem gondolhatja komolyan... Először mérem végig a testét. Törékeny, és gyönyörű. Nem tudok betelni vele. Még néhányszor végigmérem, mást úgysem tehetek, mert megmozdulni... Azt hiszem nem volt még ennyire nehezemre. Ne tedd ezt velem Hercegem... Nem tudom, mi lesz így.
-Espen... Ezt nem szabadna... -még erőteljesebb a vigyora, majd szóra nyitja ajkait:
-Mit nem szabadna? Megfürdetni? -milyen igaz... Saját ostobaságomon magam is elvigyorodok, majd összeszedem magam.
-Már megfürdettek, mikor eszméletlen voltál... -nem hatja meg különösebben.
-Nem érdekel, én azt akarom, hogy te fürdess meg.
-Espen, sajnálom...
-Mit sajnálsz? -itt mélyen a szemébe nézek. Nem akarom, hogy az történjen vele is... Közömbösnek kellett volna maradnom, de nem tudtam az lenni. Felállok, hogy kisiessek a szobából, teszek két lépést, majd megállok. Nem bírom tovább. Visszafordulok hozzá, s kissé meglepődik, gondolom ennyi vágyat és kéjt nem látott még senki szemében, mert most nagyon vágyom rá. Visszalépek az ágyához.
-Tudja, hercegem, néha nagyon közönséges, és célratörő tud lenni... -odahajolok hozzá. Mit várt? nem tudom. Azt tudom, hogy a szíve gyorsabban ver, csakúgy, mint az enyém. Két kezemmel óvatosan fogom meg kétoldalt a csípőjét, a szemébe nézek.
-Kár volt ezt tenned... Mert most nem menekülsz.
-Lennél szíves bővebben kifejteni, mire gondolsz? -vigyorog az arcomba, majd komolyodik, ahogy közelebb hajolok hozzá, hogy megcsókolhassam. Tétovázik, majd fogadja a csókot. Puha ajkai az enyéimet érintik, majd nyelvem utat tör magának Espen ajkai között, fogad, és viszonoz minden mozdulatot. Törékeny testét magamhoz szorítom, majd nyakára lehelek apró csókokat, közben meglátom tegnap esti, heves tevékenységem maradványait. Újra elönt a bűntudat. Elhajolok tőle, véget kell vetnem ennek a játéknak... Ő viszont érzi szándékaimat, mindkét kezével belém kapaszkodik. *Nem akarsz elengedni? Édes...* Nincs lelkierőm levenni a kezeit magamról, újra megcsókolom, szenvedélyesen, hosszan. Lefelé veszem az irányt, kezeimmel simogatom, gyengéden a kulcscsontjába harapok. Majd lejjebb... Újabb apró csókokkal halmozom el mellkasát, mellét, bimbóját, majd meg-megnyalom. Mély sóhajok hagyják el ajkait, egyik kezével a hajamat simítja, majd beletúr. Ujjaimat a merevedése köré kulcsolom, s kezemet óvatosan mozgatni kezdem, ő pedig erősebben szorítja néhány tincsemet, a sóhajok mélyülnek. Végigcsókolom a hasát, merevedését elengedve egy pillanatra, hasát végigsimítom, majd újra kézbe veszem. Még felnézek a herceg arcára, látom rajta a kéjt, és apró félelmet... Ő az ágyon térdel, én a földön. Még egy apró csókot lehelek merevedésére, majd nem bírok tovább várni, ajkaim magukba fogadják Espen férfiasságát.Míg nyelvemmel és ajkaimmal eljátszadozom vele, érzem, hogy a teste megfeszül. Sóhajai hangos nyögésekké alakulnak.
-Scout... -leheli kéjesen, majd utoljára megszorítja tincseim, lábai megránganak, a forró fehér folyadék hirtelen áramlik a számba...
Még megtörlöm ajkaim, s felnézek rá, szemei mintha leragadnának, még mindig liheg, és még mindig a hajamba kapaszkodik, keze kissé remeg. A forróság körülleng minket... A térdepelésből felállok, újra megcsókolom, egyik kezemmel hajába túrok, másikkal magamhoz szorítom. Egy ideig így maradunk, majd kezeit leengedi, ebből arra következtetek, hogy elfáradt. Még mélyen a szemébe nézek:
-Erre gondoltál? Neked bármit megteszek, hercegem...
-Scout... -néz rám, gondolatait talán magába fojtja... Nem tudom.
-Most pedig vedd vissza a ruhát, és feküdj le... Hozok enni... -és ellépnék, de kezével utánam kap, én pedig megfordulok. Egy ideig csak néz rám, talán azon gondolkozik hogyan fogalmazhatná meg, amit akar. Azt hiszem, tudom, mit szeretne.
-Majd lesz módod viszonozni -mosolygok rá -most viszont feküdj vissza. -keze elengedi a karomat, én pedig megindulok, hogy hozzam az ebédet, kilépve megremeg a testem, visszagondolva nyögéseire.
Az ebédet, ami mellesleg nagyon gusztusos, ezüsttálcán viszem a szobába, leteszem a kis szekrényre, majd várakozón rápillantok.
-Etess meg! -szól, én pedig megint meglepődök. Apró mosolyra húzom ajkaim, felhúzom, hogy üljön, a párnát felpolcolom, ő kényelmesen rádől. Leülök mellé az ágyra, a tálcát az ölébe teszem, s levessel töltöm a kanalat, majd a szájához emelem. Elégedetten nyitja ki a száját, s bekapja a kanalat... Ezt eljátsszuk nehézkesen a levessel, mert néha megremeg a kezem. Majd eljátsszuk a főétellel, és a desszerttel is. Miután befejezte, mosolyogva fekszik vissza, talán még beszélgetni akart, de ahogy letette a fejét, álomba zuhant.
Kiviszem a tálcát, majd én is eszem, aztán visszamegyek hozzá. Nyugtázom, akkor is gyönyörű, amikor alszik. Leülök mellé ugyanúgy, odahajolok hozzá, és apró csókot nyomok a homlokára. Mellette én is elalszom.
Mocorgásra ébredek. Felülök és mikor megpillantom Espent, megfagy a vér az ereimben. A víz csöpög róla, Mély levegőket vesz, majd kipattannak a szemei, liheg...
-Scout! Scout!
-Itt vagyok, Espen, nyugalom... Semmi baj! Csak álom volt...
-Nem, Scout, ez nem normális álom volt! -a gyomrom összeszorul.
-Mit álmodtál?
-Egy férfi... Egy sápadt, fekete hajú, hűvös, kékszemű férfi nevetett... -Cene... A rohadt életbe -azt mondta, meg fogok halni!
Szerkesztve Miria által @ 2010. 07. 10. 13:40:53
|
| Miria | 2010. 06. 14. 01:38:23 | #5447 |
Karakter: Scout
"Scout skizofrén, elkorcsosult Énjének gondolatai"
*Scout tiszta gondolatai*
Nagynehezen visszalép... Nocsak... Mit csodálkozom? Nemes vér, nem dobhatja magát csak úgy ide nekem... És nem is élhetek vissza vele. Elindul az egyik többmilliós fotel felé, és az elegancia, ahogy leül, megintcsak letaglóz... "Ó, igen... Alig várom, hogy megkaphassam a drágát..."
*Nem, nem uralkodhat el rajtam pont most! Az éjjeliszekrényhez sietek, ott van a kis bicska, amivel talán megállíthatom a folyamatot... De már késő. Az ágyra fekszem, és Espent figyelem, hihetetlenül zavarban van... "Minden a terv szerint működik"...Nem lehet igaz, hogy Espen ennyire nagy hatással van rám, hogy rámjön a roham a puszta jelenlététől is....
- Csak gondoltam szólok, a repülő holnap reggel 9-kor visz minket a téli palotába. Már várnak minket. Ha megfelel, a napot rögtön kezdhetjük egy kis reggeli lovas túrával, ahogy megbeszéltük.
Ravasz mosolyra húzom a szám, igen, ez már a második fázis kezdete, amikor a másik énem irányítja a testemet... Bólintok "Hát persze... lovagoljunk, olyan rég lovagoltam úgyis... Csak gyere egy kicsit közelebb..." *Ha ezt megteszem, nem tudom, mit teszek magammal... Nem élném túl!* Csak ne jussak el odáig, hogy a gondolataimat is irányítsa... De szerintem már késő. Észreveszem, hogy hitetlenkedve néz a szemembe... Bizonyára már vörös...
Hirtelen feláll, és az ajtó felé veszi az irányt. "Neem, kicsikém, még nem engedhetlek el, még nem szórakoztam ki magam..." Az erőm segítségével a következő pillanatban mellette vagyok, és (még) óvatosan a falhoz lököm. Hogy ne tudjon szabadulni, csuklóit megmarkolom, és a falhoz szorítom. Látom a félelmet a szemében. "Ó igen"* Ne...Mindent, csak ezt ne!*
Az ifjú herceg megpróbál megszabadulni tőlem, próbál kiszabadulni... Hm... Nagyon gyenge. Vajon azelőtt kinézte volna-e belőlem, hogy erős vagyok...? Szerintem igen!
"Ezt a próbálkozást... Nem bírom tovább, olyan kis ártatlan, muszáj megkóstolnom... A nemes vér a legfinomabb" *Nem tehetem! Elvesztem minden bizalmát! Miért, miért élvezem ennyire??* Harapdálni kezdem a nyakát, és haladok a válláig, majd vissza. Tetteimet nem irányítja semmilyen gondolat.
-Ezt azonnal hagyd abba! -"mmm, de izgató, mondj még ilyen dolgokat, ilyen hangsúllyal! Alig várom, hogy ezt mondd, miközben tágítalak..." A most testem fölött hatalmon lévő személyiségnek rosszindulatú nevetése visszhangzik a szobában, s 2 harapás között felteszem a kérdést:
-Mit tudsz felajánlani, hogy abbahagyjam, Kicsim? -a kétségbeesés, és a kéj kavargó érzéseivel pillant rám:
- Kényszeríteni foglak! Parancsolom! -"hmm... Pedig úgy érzem, a tested nem ezt parancsolja..."
- Mond ezt az előbbi két mondatot újból, és én esküszöm az utolsó szónál már nem lesz rajtad semmiféle ruha csak én. -majd mégegy erőteljes harapással nyugtázom szándékaimat. Száját elharapja, teste megfeszül. "Gyerünk, édes, tudom, hogy nyögni akarsz, olyat, hogy belereng a szoba... Gyerünk!" Ingének gombjaival kezdek babrálni. Ő rácsap a kezeimre, amitől mégjobban felizgulok. Ránézek, s az elszánt ellenállást, és mégis a vágyakozást tanúsítják arcvonalai. Odahajolok, az egyik kezemmel erősen belemarkolok a hajába, arcát felfelé fordítva, hogy rám nézzen... Még közelebb hajolok, és megharapom az alsó ajkát, mire megremeg, megcsókolnám, de elfordítja a fejét, annak ellenére, hogy erősen tartom a hajánál... Kis makacs. Mindegy, folytatom nyakának harapdálásával, egyik kezemmel még mindig a haját markolva. Másik kezemmel egy pillanat alatt kicsatolom az övét, és benyúlok a nadrágjába... Ó... Igen, ahogy sejtettem, nem csak én élvezem ezt a helyzetet. Kezembe mélyeszti körmeit, úgy tépi ki a nadrágjából... Ezt megengedem neki... Talán kezdek visszatérni? A hangját még hallanom kell! Fenekét megmarkolom, majd belső combját simogatom, miközben egyre erősebben harapdálom a nyakát.
-Aaah... -"az első... Nem csalódtam, csodálatos... Bár nem az élvezettől, hanem inkább a fájdalomtól nyöghetett, de megérte. Hirtelen tér vissza az eredeti Scout belém, eddig gondolkodni se hagyta a másik... Elszédülök, szemem barnára vált, és a falnak támaszkodom Espen fölé.
-Espen...-lihegem -bocsáss meg! Én nem... -csattan egy pofon, majd rohanó lépteket hallok, és az ajtó csapódását... A világ elsötétedik.
Éjjel felébredek. Alvina ül az ágyamnál. Engem néz, láthatóan nyugtalan. Nehezen föltápászkodok, felé biccentek.
-Scout, ugye tudod, hogy baromságot csináltál?
-De nagyon jól tudod Alvina, hogy....
-Leszarom, Scout! Ha tönkreteszed a gyereket, ki tudja, mikor születik egy újabb, aki képes lesz a feladatra, és addigra a világ maga lesz a káosz! Ha nem vigyázol rá kellőképp, mást rendelünk mellé!
-De...
-Tudod nagyon jól, hogy Cene is Espenre feni a fogát! -oké, mostmár ezer százalék, hogy Cene tette...
-Miért is? -kérdem ingerülten.
Alvina lélegzete elakad, pár másodpercig kinéz az ablakon, a holdat bámulja... Majd mikor elég hangosan megköszörülöm a torkom, újra megszólal:
-Kell neki a srác, Scout... Csak egy estére... De azt az estét meg fogja emlegetni, ha Cene kezei közé kerül...
-Egy pillanatra se fogja megkapni az a szemétláda! -A féltékenység elönti minden porcikámat.
-Ne légy önző, Scout! -vigyorog Alvina -próbálj tiszta fejjel gondolkodni, mi lenne, ha Cene megronthatná Espent... És a feladat, amit rá bízunk... Ha a saját, netán a sötét erő javára fordítaná, mind meghalnánk! -sajnos nem gondolok bele, úgy is mondhatnám, hogy teljesen hidegen hagy... Meg kell védenem Espent!
Alvina feláll, lassan hozzám sétál, lehajol és a homlokomra ad egy puszit.
-Azért van egyébként az ágy, hogy abban aludjanak... -vigyorog felém, és a következő pillanatban köddé válik...
Kipattannak a szemeim. Az egyik inas már szinte üvölt az ajtóm előtt, és lábbal rúghatja az ajtót...
-Ó! Bocsánat! Felébredtem!
-Jól van, uram?! Negyed órája itt ordítok...!
-Nagyon sajnálom, nem tudom mi van velem...
-A gép, amivel Narvikba utaznak, előkészült és Önre vár!
-Ne... -nyögöm fel, majd kipattanok az ágyból. Kinyitom az ajtót, megköszönöm az inasnak, hogy szólt, ő megy a dolgára, én pedig 5 perc alatt behányom a holmimat a bőröndökbe...
Két inas hozza utánam a két bőröndömet, a gépen elhelyezik, én pedig egy nagy csomóval a gyomromban szállok fel a repülőre...
Espen már ott ül, úgylátszik ő se aludt jól az éjjel... Ránézek, legszívesebben odarohannék, és könyörögnék, hogy bocsásson meg... De ez annyira megalázó lenne, hogy t óöbbet nem is akarnék vele találkozni... De... Akarnék.
Leülök, ő összébb húzza magát, és mint én előző nap, tekint ki a repülő ablakán.
-Sajnálom Espen... Tegnap... Én nem.
-Jó napot Tanárúr! -Néz rám, nyel egyet, majd magabiztosan folytatja -miután megérkeztünk Narvikba, fél órát kap, hogy a személyes tárgyait elrendezze az ottani vendégszobában. Utána megyünk lovagolni. Így jó lesz Önnek is?
-Természetesen -nagyon halvány mosolyt engedek felé, örülök, hogy legalább a társaságával megtisztel.. És hogy szóba áll velem. Fél óra csönd után érkezünk meg Narvikba, a még gyönyörűbb kastélyhoz. És itt leszünk legalább 5-6 hónapig, ha jól számoltam...
Már összepakoltam a cuccaimat, az istálló előtt várakozom, Espen is végre megjelenik. Megáll, végigmér. A szememnél megáll a tekintete, megnyugszik. Barna... Hát igen, én is megnyugszom, valamelyest.
-Válassza ki a lovat, Scout. -szólal meg végül.
-Kérem, megtisztelnél, ha te választanád ki a lovamat... -végigmér, bemegyünk az istállóba. Kiválaszt nekem egy Haflingi fajtájú, igen gyönyörű példányt, amit a lovász már készíti is elő a lovaglásra, Espen pedig választ magának egy angol telivért... Igazságos király lesz belőle, mondhatom... Az angol telivér a világ leggyorsabb lovai közé tartozik... Viszont a Haflingi igen inteligens... Várom a versenyt. A terep erdős itt, gyönyörűek a fák, és a hó is, ami megtelepszik rajtuk.
Miután felnyergelték a lovakat, indultunk is. Espen minden lépést figyelt, hogy ugrom fel a lóra, hogy ülöm, hogy vezetem. Ez elég nevetséges helyzet, hogy ennyire abban a hitben él, hogy nem tudok lovagolni... Dehát, itt a lehetőség, hogy megmutassam, mit tudok. Kétszeresen van előnyben, a lova gyors, ismeri a terepet. Ezért lesz izgalmas!
Megindítom a lovamat, Espen azonnal kapcsol, és megindítja az övét. Gyönyörűen ül a lovon, a vágtája is nemes, a ló a porhavat gyönyörűen veri fel kecses lépteivel. A látvánnyal nem tudok betellni. Bizonyítanom kell. Elkanyarodom egy kicsit a lovammal, hogy ne legyek közvetlen mellette. Ezzel lényegesen mögé kerülök, szorosan ülök a lovon, őt is teleportálhatom...
A következő pillanatban az Espen és lova előtti, (kb 12 méter távolságra tőlük) bokorból ugrok ki a lovammal. Hátra kell néznem... Látnom kell a reakcióját... Tátott szájjal figyel, majd hangosan megjegyzi.
-Csalni nem fer, Scout! Nem ilyen embernek ismertem meg magát!! -őszintén elnevetem magam.
-Gyerünk, Espen!
-Scout... Ezt... Én is megtanulhatnám?
-Természetesen! De kell hozzá valami... - a herceg lassan beér.
-Tülkön ülök a kíváncsiságtól... -jegyzi meg irónikusan. Lépésben haladok tovább, ő mellém ért, lépésben megyünk egymás mellett.
-Bizalom... -nézek rá őszintén -még nem vagy rá felkészülve, hogy tanulj, de mesélhetek...
-Megköszönném.
-Emlékszel Bergenre...? -és itt mesélem el az egész történetet, születésétől kezdve, hogy kiválasztották, és Cene szeretne nekem keresztbe tenni, aki egyébként a gyűlölet istene, és mesélek egészen idáig, a betegségemmel befejezve... Néha szüneteket tartok, és látom, nem kellett volna elmondanom, ezt nem fogja tudni feldolgozni...
-Espen?
-Kicsit szédülök... -leugrom a lóról, és még elkapom a lováról leforduló herceget, aki egy utolsó erőltetett mozdulattal belém kapaszkodik, aztán elájul...
Szerkesztve Miria által @ 2010. 06. 14. 01:42:37
|
| Miria | 2010. 06. 10. 15:35:53 | #5369 |
Karakter: Scout
A levegő megfagy, ahogy hárman állunk a szobában. A Király szúrós tekintetét fiára szegezi, a Herceg helyesbít:
-Úgy értem,… én ebben az időszakban továbbra is a téli palotában szeretném tölteni az évszak hátralévő részét, ahogyan azt már tisztelt szüleimmel egyeztettük. Ott talán Mr. Newmann számára is kellemesebb lenne…és ilyenformán a mindennapi tevékenységeket és a közös órákat is összehangolhatnánk.
Milyen okos... Nyilvánvalóan távol szeretné tudni magát tőlem, de sajnos ez nem fog sikerülni. Talán, ha várok egy kicsit, vagy ahogy tellik az idő, már vágyni fog a társaságomra... De persze, ezt nem tudhatom...
-Rendben. De számodra Espen a mindennapi tevékenységeknél sokkal fontosabb ez a terápia. Nyugodtan koncentrálj csak erre. -jó apa... Bár reménykedtem, hogy legalább egy kicsit ellen fog állni, és megszorongatja az ifjú Urat... De sajnos nem így lett. Egy kicsit rosszindulatú vagyok...
- Ön pedig, remélem remekül fogja érezni magát nálunk, munkája közben. Ma délután 3-ra előkészíttetem a gépet, egy kis sétarepüléssel 5-re meg is érkeznek. -válaszolnék, de az apa kiviharzik, gondolom rengeteg a dolga. Ez a sétarepülés érdekesnek ígérkezik. Gondolataimba mélyedve ülök a székre, s Espen úrfi kihasználja figyelmem hiányát.
- Tehát a gyerekkori traumáim…nos azok, csak rám tartoznak. De nem mondhatnám, hogy hagyom hogy a múltam befolyásolja a jelenem. -hmm, tehát nem hajlandó beavatni- Élek azzal amit a múlt adott, de a mai napnak élek és a jövőnek. Remélem ez a válasz megfelel. Így válaszolhat a kérdésemre. Hogyan jut be mások álmába? -elmosolyodom. Nem csak én vágok bele a történtek folyásának kellős közepébe. Azthiszi, ezzel elkapott... Milyen édes... Lendülettel hagyom el a székemet, remélem nem fél tőlem, mert nem bírom tovább... A közelébe kell férkőznöm, éreznem kell a közelségét. Arckifejezéséből leolvasva érzem a bizonytalanságot, de a magabiztosság apró szikráját is... Ez a kettősség... Végre odaérek hozzá, kezeimet a széke karfáin támasztom meg kétoldalt, térdem óvatosan a térdei közé emelem.
Odahajolok hozzá, szinte érzem szívének minden egyes dobbanásást. Mondhatom igen felgyorsult... Őszi szellőként búgom mondandómat:
-Tudod hercegem, a macskákat is a kíváncsiságuk öli meg. -próbálom nyugalmat sugárzóan, de igen erőteljes jelzéssel kifejezni, hogy még nincs itt az ideje annak, hogy meséljek magamról.
Összerezzen, amint befejezem, és rájövök, hogy elkapott a vágy, már mikor ideérkeztem. Ez kétségkívül szexuális vágy, amit iránta érzek, és elképzelem, hogy apró csókot nyomok a fülére... De nem tehetem, vágyaimat visszafolytva használom erőmet, és már ott is ülök a herceggel szemben lévő széken. Ha ezt nem teszem meg, félő, hogy többet tettem volna vele, mint amit elterveztem.
Látom, hogy szemeit kimeresztve néz engem, hogy kerülhettem olyan gyorsan a székbe. Arca még mindíg vöröslik az előbbi eset miatt. Hm... Nehezebb visszafognom magam, mint gondoltam.
- Tehát, mi is történt pontosan Bergenben, kis kalandorom?
Látom rajta, hogy az emlékek áradata készül feltörni belőle... És utat is enged nekik... Meséli mondandóját, és elképedek... A festett mágikus kör, és az áldozati kövek... Kinek a stílusa ez? Kofuyu...? Nem, ő nem ilyen. Egy másik Isten...? Talán Cene... De... Ő miért tenné? Cene gyűlöl engem, és igen nagy lelkesedéssel kínozza azokat a halandókat, akik nekem valaha is fontosak voltak... Csak ő lehet. Espent meg akarta törni, talán az előző életeiből való emlékeit zúdította rá, mert azt hitte, így rossz irányba fog terelődni, vagy esetleg megőrül...
Őszintén szólva nekem is ez lenne a feladatom... Többek között emlékeket átadni Espennek, hogy leendő leladatait már tapasztalattal tudja végezni. De csak nagyon lassan, és mindent szájbarágva. Cene ki akar iktatni, mióta idejöttem. Ráadásul a hatalma szinte hihetetlen, a fő istenek közé sorolják. Miért engem utál a legjobban? Miért értem oda olyan későn?! A herceget kitettem ezeknek az emlékeknek, amiket akkor nem szabadott volna átélnie...
Espen!
Kavargó gondolataim tömegéből, és lehetőségek százaiból szakított ki a kopogás, egy inas lépett be értesíteni minket, hogy a gép előállt. Még Espenre nézek, ő kiváncsian méregeti az arcomat.
Kiértünk a géphez, Espen megy elöl, én utána, gondosan elrendezi a ruháját, hogy ne gyűrődjön, aztán leül a kanapéra...
"Nagyon sajnálom Espen... Nem akartalak annak a két napnak kitenni! Most valahányszor rádnézek a bűntudat mardos..." El is kapom tekintetem, és átbámulok az ablakon, próbálom lenyugtatni kavargó érzéseimet, mert ha nem sikerülne, annak nagyon rossz vége lenne...
Nem! Nem tudom kiverni Cene-t a fejemből, se Espent, se a szenvedéseit. Az én energiám tarthatta életben?... Kezdem elveszteni az önuralmamat... Most nem vonulhatok el, mit tegyek...
-Scout? -a herceg szólt, a hangja nyugalmat sugárzó, és kedves. Felé fordulok -hadd mutassam be önnek leendő országomat...
-Szivességet tennél vele, hercegem.
-Nézze! -egy gyönyörű, hófödte hegy lankás felszíne felé mutat -Azt a hegyet "Alvó királynőnek hívják. Több norvég monda is kapcsolódik hozzá... -ahogy mesél, fokozatosan űzi el a gondterhes gondolatokat a fejemből, és a gyönyörű tájak még fokozzák a nyugalmamat.
Ráérzett, hogy ideges voltam, és most nyugtat... Rám hangolódott.
Mikor Espen az utolsó mondatának végére ér, a tájról felém szegezi tekintetét. Én már egy ideje őt nézem.
-Köszönöm, hercegem. -őszinte mosolyra húzom ajkaim, tudom, hogy nem fog visszakérdezni, hisz tudja, miről van szó.
-Igazán nincs mit, Scout... -elereszti felém első, igen visszafogott mosolyát. Egyszerüen nem tudok vele betelni. Kéjes mosolyt eresztek felé, közelebb hajolok:
-Ha bármire szükséged van, rendelkezésedre állok, a nap huszonnégy órájában...-tudom, azonnal megkérdezné, miért jöttem, ki vagyok én, pontosan mi történt vele Bergenben. De visszafogja magát, helyette ezt válaszolja:
-Meg tudok bírkózni magam is a hétköznapi problémáimmal, de köszönöm. -makacs teremtés, de természetesen megértem, hogy nem szeretne a minennapi problémáival előállni, ha találkozni szeretne velem... De akkor mivel fog előállni? És mivel fogok Én előállni, ha a társaságára vágyom, szinte őrülten...
Száll le a repülő, szépen érkezik a földre, lassan gurul, majd megáll. Espen felpattan, én lassan utána. Leszáll, várja, hogy mondjak valamit.
-Köszönöm, hogy bemutattad nekem a legszebb helyeket, Espen. Az órának vége... Köszönöm a beszélgetést, holnap ugyanott, ugyanekkor?...
-Ha Ön is beleegyezik, lovagolni mennénk holnap. Megmutathatjuk egymásnak lovaglási készségeinket... -érzem a csipetnyi iróniát a hangjában és a tekintetében, elmosolyodom:
-Alig várom, további szép napot, hercegem! És ne feledd, amit a gépen mondtam!
Az egyik inas elkísér a szobámba, útközben találkozom a Királlyal, a nagy sietség közepette meg tudtam neki köszönni a sétarepülést.
A szobám ajtaját kinyitom, ugyancsak gyönyörű bútorok, külön fürdőszoba fogad, és az ágy mellett a bőröndjeim. Egy szobalány siet hozzám, és felajánlja, hogy kipakolja a ruháimat és egyéb tárgyaimat, de udvariasan visszautasítom. Nem szeretem, ha turkálnak a személyes tárgyaim között.
Kipakolom a ruháimat, majd szépen behajtogatom őket a rendelkezésre álló szekrénybe. Utána a könyvek jönnek a polcokra, néhányba bele is lapozok.
Kiveszek egy kis bicskát... Néháyn része, aranyozott, van benne egy véset a nevemmel. Így néz ki nyugalmi állapotban a legnagyobb fegyverem... Még az elődöm hagyta rám. Az éjjeliszekrényemre teszem, majd pakolom a többi holmim, és körülnézek a fürdőszobában.
Épp egyik könyvem olvasom, mikor kopog az inas, és kifejti, hogy a királyi család vacsorához készül, jelenjek meg én is az étkezésen. Az értesítést megköszönöm, ugyancsak összeszedem magam, öltönyömet, "frizurámat" megigazgatom, és az eddig kint várakozó inas segítségével elindulok az étkező felé.
Én értem ide elsőnek, ami nem is baj, sokkal kínosabb lenne, ha utolsónak érnék ide.az inas mutatja a helyet, ahova leülhetek, és helyet is foglalok. Pár percen belül megjelenik a királyi pár, fel is állok az asztaltól, hogy köszöntsem őket, majd Espen. Mintha feldúlt lenne, remélem nem bánta meg a délutáni csevelyt...
A király, és a királyné külön az asztalnál is üdvözöltek, én pedig köszönetet mondtam, hogy velük étkezhetek, sorra jöttek a formaságok...
A fogásokat már nem győztem számolni, a cselédek folyamatosan hordták az izlésesebbnél izlésesebb falatokat. Nem mondom, hogy keveset ettem... Viszont Espen többnyire csak turkált az ételben.
-És milyen volt az első óra a pszichológussal, fiam? -az apa fiára néz, Espen viszont engem vizslat.
-Tanulságos volt, édesapám. -mosolyog rá végül Espen az édesapjára. Úgy látszik nem nagyon szeretné most fejtegetni sem ő, sem a király, hogy valójában hogy érezte magát velem az Ifiúr.
Amint befejeztük az étkezést, Köszönetet mondtam a bőséges vacsoráért, megvártam, míg felállnak az asztaltól, csak azután tettem énis.
Espenről most is nehezen tudom levenni a szemem, a nemesség, ami belőle árad, megbabonáz... Néha rámpillant ő is, majd indul a dolga felé...
A szobámba érve levetem ruháimat az ágyra, belépek a fürdőszobába. Hoztam magammal szappant, fogkefét, és más tisztálkodóeszközt, de itt is van, és sokkal jobb minőségű, mint a hozott holmik. Belépek a kádba, de a zuhany mellett döntök, és hosszasan engedem magamra a vizet...
Épp törölközök, mikor kopogást hallok. Vizes hajamat még gyorsan áttörlöm, felkapok egy igen finom anyagból készült fürdőköpenyt, majd kilépek a fürdőszobából:
-Tessék! -inas, vagy szobalány helyett Espen nyitja az ajtót, amint meglát, pír önti el arcát. Habozik, majd gondosan, szép lassan csukja be maga mögött az ajtót.
-Á, az ifjú Herceg! -mosolygok rá, közben lassú léptekkel közeledek felé. Lesüti a tekintetét, majd belekezd:
-Jó estét, Scout! Nem akartam megzavarni Önt, csak kérdezni akartam valamit... -míg ezt kimondja, odaérek hozzá. Nem bírom ki, meg kell érintenem. Olyan erős késztetést érzek, hogy nem tudok ellenállni. Egyik kezemmel lassan átkarolom a derekát, másikkal végigsimítom arcát, majd felemelem állát, hogy láthassam gyönyörű szemeit. A vörösség mégjobban elterjed rajta, mély levegőt vesz. Közelebb hajolok hozzá, meg akarom csókolni... De még nem teszem. Nem tehetem. Apró csókot nyomok a nyakára, majd a karomat, mellyel eddig derekát kulcsoltam át, leeresztem, hogy ha úgy gondolja, hátrébb lépjen, vagy akár kimehessen a szobából. Felelőtlen dolog volt ez tőlem, ha jól meggondolom. De nem tudok ellenállni eme teremtésnek. Érzem, hogy kezd elhagyni az önuralmam...Már csak egyik kezemmel simítom az ifjú herceg haját, s belesúgok a fülébe:
-Nos, mit szerettél volna kérdezni...?
Szerkesztve Miria által @ 2010. 06. 11. 15:34:24
|
| Miria | 2010. 06. 02. 13:30:24 | #5271 |
Karakter: Scout
16 évvel ezelőtt szóltak egy tehetséges fiú születéséről a nagy Istenek. Engem választottak meg, hogy vigyázzak rá, ha baja esik, és ha eljön az ideje, vessem próbák alá. Közömbösen fogadtam a megbízást, kettős érzelmek fogtak el, mikor először megláttam a csöppséget., képes leszek-e vigyázni egy ilyen törékeny ifjúúrra. Végülis néha ránéztem. Először csak évente, most többször. Mióta egy kis "balesete" volt az erdőben, úgygondolom, jobban kell rá vigyáznom. Lehetséges, hogy egy valódi Isten, egy rosszakaróm támadott rá az erdőben, a lényeg, hogy időben odaértem, és megmentettem. Hogy pontosan mi történt vele, nem tudom...
Úgy döntök, álom képében meglátogatom, bár lehet, ő sokkal régebbóta álmodik velem, különös képességénél fogva. Kiváncsi vagyok az inteligenciájára. Befurakodom magam az agyába, és már ott is lebegek fölötte, ő kétségbeesetten néz föl rám. Tekintetétől elmosolyodom. "Ne legyél ilyen elesett, tudom, hogy erős fiú vagy!" Gondolom, és halkan nevetni kezdek. Mindent elintéztem előtte. Pszichológusnak állítottam be magam, utaztam többezer kilómétert, úgyhogy nemsokára találkozhatunk.
Ennyi elég volt.
-Ideje felébredni, de nem engedhetlek el túl sok időre, ugye,...? -kérdezem tőle gondolatban, de hallja, a szívével érti. Még utoljára rámosolygok, és szétválunk, felébredt...
Összeszedem magam, bekapok néhány falatot. Lepukkant hotelem előtt megjelenik egy limuzin. várva, hogy elvigyen a palotába. Isten létemre nem vagyok hozzászokva a luxushoz. Felkapom két bőröndömet, kilépek az épületből, elindulok a limuzin felé... A sofőr kiszáll, kinyitja a csomagtartót, átveszi a bőröndöket, köszön:
-Jónapot kívánok! Hadd vegyem át...
-Üdvözlöm. Nagyon köszönöm!
-Kérem... -és már csukja is az ajtót a bőröndökre, nyitja a második hátsóűlést, hogy beszálljak. Teszem a dolgom, elindul a limuzin, két és fél óra múlva áll csak meg egy hatalmas kastély előtt. Kiszállok, a sofőr nyitja a csomagtartót, veszi elő a bőröndjeimet és elindulunk a bejárat felé.
Komornyik nyitja az ajtót, egy inas szalad elénk, hajol, szerényen hozzákezd:
-Az ifjú Herceg lovagolni ment, szíves elnézését, és türelmét kérjük! Kér addig egy teát, vagy egy csésze kávét?
-Nem, köszönöm... -felelem diplomatikusan, majd leülök a dolgozószobában (hatalmas terem). Legalább megállapítom, van egy közös hobbink, és az a lovaglás.
Fél óra elteltével hallom a gyors lépéseket a hatalmas épületben visszhangzani, gyorsan felállok ülőhelyemről, és várok, hogy végre oly sok év után újra élőben is megpillanthassam. (Tudom, ő most lát először személyesen ebben az alakban. )
Sápadtan áll a helyiség másik végében, engem méreget. Ábrázata láttán mosolyra hajlik a szám. Alapvetően kedves arc, az éjfekete szemek most hitetlenkedve csillognak. Sötétbarna haja érinti nyakát. Közelebb lépek, felé nyújtom a kezem, rögtönzött vezetéknévvel mutatkozom be:
-Nagyon örvendek a találkozásnak! Nagyon megtisztelő, hogy én, Scout Newmann lehetek az Ön pszichológusa, munkámat örömmel, és odaadással fogom végezni. -szólok mély, dallamos hangon. Mégjobban elsápad, kezét megmarkolom, majd erőteljesen, de szeretetet sugárzóan rázok kezet vele. Inasa észreveszi riadalmát:
-Kérem, Nemes Herceg Uram, jólvan? - a herceg sápadtan ránéz, én felelek, mielőtt megszólalhatna:
-Ne aggódjon, kérem, ez a magatartás telljesen normális a hasonló korú fiatalok körében, nem sokan szeretnek pszichológussal találkozni, még kevesebben a segítségére szorulni. -az inas a hercegre néz, a gyenge fiú visszanéz:
-Elmehet, köszönöm. -hallom fiatal, szinte még gyermek hangját. Az inas elindul, és már a termen kívül jár, mikor az ifiúr összeszedi magát, és ő is bemutatkozik:
-Espen Bonne Herceg vagyok, Norvégia jövendőbeli királya. Örvendek a találkozásnak... -őszinte mosolyt engedek felé, ne féljen annyira...
-Mit gondol a tisztelt Herceg, első, bemutatkozó beszélgetésünk hol legyen? Itt bent, vagy a szobájában, vagy kint? -bár a hideg miatt a kinti sétát nem nagyon ajánlom, főleg, hogy a herceg most jött be... A fiú habozik, majd a fejével a folyosó felé biccent:
-A szobámba menjünk... ott jó lesz. -néz rám, és elindulunk.
-Tudja, hogy Ön minden nap enyém egy órára?... -maga elé tekintve halad mellettem. Nem válaszol, ami nem is zavar, külsejét elemzem. Megállapítom, igen csinos, rózsás arca most merengő, alakja kifinomult. Örülök, hogy a közelében lehetek.
Persze... nem tetszik, hiszen ő is férfi... Már amennyire férfinak lehet nevezni az ifjú urat.
Utánna csukom be az ajtót, leül a baldachinos ággyal szemben lévő karosszékbe, az ablak elé. Kinéz, csodálja ahogy a hópelyhek keringve érnek földet. Hatalmas a szobája. Helyet foglalok egy másik székben.
-Mi a hobbija az Úrnak? -kérdezem, s nagy érdeklődéssel tekintek felé.
-Kérem... Lehetne egy kérésem? Miután maga kérdez, és én válaszoltam, én is kérdezek, és magának köteles válaszolni...? -önbizalommal telve mosolygok rá. Még nem mondhatom el, ki vagyok... Rengeteget kell addig várni.
-Természetesen!
-Rendben...Szeretek hegedülni... Utána nézni dolgokank. Lovagolok. -ó, milyen hálás is lennék, ha ecsetelné, milyen dolgoknak szokott utánnanézni... -és tudom, hogy "lovaglótanárként" jött... Tud egyáltalán lovagolni? -erre elnevetem magam. Majd megmutatom, hogy mennyire sokoldalú vagyok... Pillanatnyi csend (és zsörtölődés) után szól:
-Most én kérdezek! -ez már a második kérdés, gondolom mnosolyogva - Ki maga? Mert hogy nem pszichológus, az biztos.
-Óh, lovaglótanár is vagyok, és illemtanár... -mosolyomat vigyorra váltom, nem tudom elrejteni, mennyire szórakozok azon, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. De érzem, hogy hangolódik rám, a személyiségemre, próbálja a közös hangnemet megtalálni -valóban pszichológus vagyok, és segíteni szeretnék Önnek. Meg szeretném Önt ismerni.-méreget, mintha ezzel rájönne, hazudok-e.
-Történt valami az Ön gyermekkorában, ami megviselte Önt, vagy hatással van mostani lelkiállapotára? -szóra nyitja száját, mire kopognak.
-Bejöhet! -szól hangosan, s egy középkorú pár nyit be (a szülők).
-Elnézést az óra megzavarásáért! Bemutatkozni jöttünk, a Norvég Királyi pár vagyunk, Espen Herceg, és trónörökös szülei, és kiváncsiak vagyunk az Ön személyére. -felállok,meghajolok a nemes pár előtt, bemutatkozom. A szülők mosolyognak, az édesanya int, mondván "sok dolgom van"
-További szép napot! Szólok utánna. -az apa int, hogy felállhatok, majd folytatja:
-Kérem, legyen türelmes a fiammal.
-Ó, nagyon jóravaló, és jólnevelt a Herceg! Büszke lehet rá! -mosolygok. Az ajtóból visszafordulva még közli az apa:
-A szobája kérem ezen az emeleten van, a folyosó végén lévő vendégszoba! Remélem elégedett lesz az alatt az idő alatt, amit itt tölt!
-Nagyon köszönöm a vendéglátást, nagyon megtisztelő. Minden bizonnyal...
-Bocsáss meg, Édesapám! -szól közbe Espen. Mindketten felé fordulunk, ő tágra nyílt szemmel néz engem.
-Tehát a "pszichológus" részesül majd a mi életünkből? Itt fog lakni... Ezen az emeleten?! -a mosoly eltűnik arcomról. Tehát nem tetszik az ifjú Úrnak, hogy én minden nap összefuthatok vele, és hogy egy légtérben leszünk akár egy évig...
Szerkesztve Miria által @ 2010. 06. 06. 01:22:16
|
|
