|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Barack | 2012. 11. 01. 21:48:59 | #23997 |
 Karakter: Hasegawa Reiko
Megjegyzés: ~Ichi-mnek~
Szó szerint elegem van anyámból meg a testvéreimből, unok rájuk vigyázni, tudom nem tehet róla, hogy ikrei születtek, hát de na. Nem vagyok a csicskása, de jó lesz egyszer elkerülni itthonról, nyugalomba és csöndbe. Ezért is tanulok keményen, hogy a legjobb Egyetemre vagy Főiskolára, és ha lehet akkor kollégiumba. Egyenlőre ez mindd csak álom, vissza kell térnem a mocskos valóságba. Kora reggel az öcsik sírására kelek fel, nem nyitom ki a szememet, inkább leveszem az éjjeliszekrényemről a telefonomat, megnyomva rajta egy gombot, máris megtudom, az időt. Most kellene kelnem kerek öt perc múlva, rohadt jó az idő érzékük a kis mocskoknak. felkapcsolom az éjjeli lámpámat, kicsoszogok a fürdőbe és szépen rendbe szedem magamt, végül felveszek egy fekete farmer nadrágot, hozzá egy fekete fehér felsőt. Kedvenc parfümömből a fülem mögé teszek, finom rágógumi illata van, egyszerűen imádom. Fogmosás után, visszatrappolok a piros fekete szű táskámhoz, a vállamra dobom, a fülhallgatót egyből a fülemre teszem, kimegyek a kis előszobába, felveszem a magasszárú tornacipőmet, a kabátomat, kulcsomat magamhoz véve megyek is a suliba. Lassan itt az ősz, érezhetp, hogy már nincsen harminc fok. Örülök, ha van húsz fok. Zene egyből felcsendül, ritmura el is indulok a buszmegálló felé, a megállóba kiérve ásítok egyet kettőt. Buszra felszállva leülök az egyes helyre, és kifele kezdek el nézelődni, hiszen az izgalmasabb nézni mint a sok gyökér utast. Amint leszállok a megfelelő megállóban, egy öt perc séta után már rajzolódik a suli körvonala, gyomrom kicsit görcsbe rándul, amikor megpillantom az osztálytársaimat, hsizen utálom őket egytől egyig. Felmegyek a termünkbe, leülök harmadik padba, eszem pár falatot az almámból, mert éh gyomorral nem jó tanulni. Az óra hamarosan elkezdődik, unalmas mint mindig, ha matekban valami nem volt jó a felelőnél engem kérdeztek meg. végül én kapok ötöst míg a felelő egyest. nemhiba megyek matek versenyre, meg irodalom-költő versenyre vagy mi a tökömre. Szünetben levánszorgok a büfébe és kérek magamnak két szendvicset, és hozzá egy finom barackos üccsit. Folyosón sétálva megpillantok egy plakátot, novellát kell írni, meg is van adva a témája. „ Sors”, „Élet”, „Szerelem”. Agyből tolonganak a fejemben az ötletek erre a feladatra, amikor megpillantok egy másikat, hogy milyen meccsek lesznek, felszalad a szemöldököm, a harmadik plakáton az iskola újságba keresnek embert. Nos tehetséges vagyok, szerintem pont a képbe illek. Nem vagyok egoista, ha máshol nem tudom kibntani a szárnyaimat írás terén, akkor majd most itt. Bekopogok a suli újság szobájánál, egyből kérdezik, hogy mit szeretnék. Elmagyarázom, hogy novellákat, verseket tudnék nekik szerkeszteni, ha kell egyes témákat szívesen kifejtek nekik, vagy matek példákat adok fel rejtvényekbe. Egyből megtetszik nekik az ötletem és fel vagyok véve címszó alatt kapok egy tagsági kártyát. Az órára visszaérve, unalmas kezdek el firkálgatni a füzetembe, eszembe jut, hogy a novellához a könyvtárba kell mennem, mert egy könyvet ki szeretnék olvasni. Hosszú szünetben oda is megyek, felmászok a létrára és a híres írók között nézelődök amikor megszólít valaki.
- Szia Reiko. – Pillogok párat, majd lenézek és az egyik osztálytársamat pillantom meg.
- Szia. – A nevét sem tudom.
- Zavarlak? – kérdezi és a tarkóját megvakarja.
- Attól függ. – mondom nyugodtan és szemeit figyelem.
- Nos, ugye most lesz a sportnap és írni kellene egy cikket a meccsünkről a suliújsgába. – gyorsna elhadarta.
- Miért pont én? – kérdezem és levevéve egy könyvet azt kezdem el fixírozni.
- Mert tudom, hogy szoktál írni, a suli újságban megjelent egy kis versikéd is, ami nagyon tetszett. – Na erre a kijelentésre, szemeimet leveszem a könyvről és őt figyelem a szemüvegem mögül.
- Öm, köszi. – Tuti kamuzik, hogy elolvasta.
- Majd meglátom mit lehet rólatok írni, esetleg egy névsort képekkel adhatnál, hiszen rossz néha a névmemóriám. – Becsukom a könyvet és őt figyelem.
- Meg lesz, akkor következő szünetben hozom, köszönöm. – Mosolyog mint a tejbe tök, azzal a lendülettel integetve távozik.
Komolyan, engem kért meg ez a kis sport kukac? Remek, el kell mennem a sportnapra, amiről meg akartam lógni. Különben is miből gondolja, hogy jó cikket írok róluk, ki tudja lehet olyat írok bele, teszem azt „ Lúzerek csapata, mind nyomi.” na jó ha megerőltetem magam, talán menni fog. Minden esetre vissza kéne menni órára.
|
| Kita | 2011. 11. 20. 10:54:53 | #17774 |
Karakter: Medi Griffin
Megjegyzés: *Levi Hercegének*
Rettegve nézek rá egész órán. Mit akar? Mi az, hogy feladat? Nem, nem nem… miért nem lehet ennek az egész lidércnyomásnak vége? Idegesen firkálgatom a feladatokat, nem is tudok figyelni, hogy ki mit akar, fel sem merek nézni.
A lányok böködik a hátam, sustorognak és viháncolnak; bizonyára azt gondolják hogy Honoma most fogja bevallani őszinte és rég eltemetett érzéseit, de nem, már nem bírja… sajnos semmi sem ilyen szép, egyszerű, ez az egész olyan mint egy nyúlós, ízevesztett rágógumi.
Érzem, hogy fölém áll, nem nézek fel. Aztán lehet hogy mégis, csak pár szó után elenged és talán… talán fogunk tudni normálisan beszélni két kicseszett szót.
- Köszönöm… a segítséged – mormolom az orrom alatt.
- Tessék?
A hangja kaján és megsemmisítő.
- Köszönöm… - motyogom leszegett fejjel. – Hogy megmentettél.
Ujját végighúzza a nyakamon, mire felkapom a fejem, döbbenten remegek. Nem merek elmozdulni, egyszerűen… annyi lehetetlen opció kavarog a fejemben, eddig azt hittem, egyik sem lehetséges, de… már nem vagyok ilyenben biztos… Mereven nézek előre, legszívesebben felé csapnék, hogy menj innen… de a józan eszem remegve kattog, hogy talán nem jó ötlet.
- Nem vagyok önzetlen típus, mindennek ára van és ezt be is hajtom rajtad.
- Mit… mit akarsz tőlem? – küszködök a könnyeimmel, remegve, a körmeim fájdalmasan mély árkokat vájnak a tenyerembe.
közel simul hozzám, jéggé dermedve ülök, a szívem a torkomban, a vér a fejemben kalapál. M-mit akar? Most… remegve veszek egy óvatos szipkányi levegőt, érzem az arcszesze illatát.
Előkapja a mobilját, remegve nézek a képernyőre – hirtelen el akarok ájulni. Ne…
Szörnyű azt látni, ahogy teljesen megalázva fekszek, azonnal kapnék utána, hogy ne nézze, senki se lássa, maradjon titok!
De eltépi előlem, szinte a fülembe sziszeg.
- Jó kis kép, nem igaz? – vigyorog, hallom a hangján… kibuggyannak a könnycseppjeim. – Igazán fotogén vagy, cica. Nézd, rózsaszín bugyi van rajtad…
Felpattanok, mint aki szellemet lát, pánikolva bámulok rá. Csöbörből vödörbe. Ő se jobb, sőt, rosszabb, rosszabb, ennek sose lesz vége…
- Töröld ki… töröld ki! – követelem kétségbeesve.
- Eszem ágában sincs. Úgy döntöttem, megtartom, hiszen olyan jó kis kép. De megígérem, hogy nem mutatom meg senkinek… ha… - le sem veszem róla szemem, mint egy farkas vagy egy kígyó, ami rámcsavarodik és fujt, lassan, egyre jobban összeszorítva. A kezem a torkomhoz kapom, mintha segítene… de kell, ami biztos…
- Ha…? – nyüszítem rettegve.
- Ha megfelelően kifejezed a háládat felém. Eddig nem erőltetted meg magad különösebben.
Megfagyott a levegő, elkerekedett szemekkel és tátott szájjal kérdezem magamvban, hogy ez normális?
Aztán hogy hogy kerülhettem ide?
- Mit akarsz tőlem?
- Vetkőzz le.
Paff. Spontán trauma, szívleállás, defibrillációt kérek, kettő ötven, elveszítjük!
- Micsoda?
- Látni akarom a melleidet. – Puff. – A fiúk az osztályban esküsznek rá hogy díjnyertesek a cicijeid, de nem hiszem el, amíg nem láttam.
Durr bele.
Fatal error.
- Nem… én ezt nem… - suttogom elhalva, szinte szédülve a túl sok és negatív impulzustól.
- Rendben, akkor a képedet azt hiszem, elküldöm mindenkinek egy körüzenettel… - mondja, mintha a matekpéldát oldaná meg. – Az ofő is imádni fogja, a szüleid oda lesznek a boldogságtól, ha kicsapnak téged a suliból.
Úristen. Ne, ne kérlek…
- Várj! – kiáltok fel felé lépve, remegő ajkakkal, az ájulás szélén. Ez csak egy rossz álom… ez… nem elég hogy van egy debil bátyám? Még… még ez is?
- Hmm…?
Te kígyó.
Felsóhajtok, teljesen összeroskadva. Túl… túl kell esni rajta és… és el is felejthetjük ezt az egészet.
- Re-rendben, megmutatom… de… de nem itt – motyogom, a kézfejem az arcomhoz nyomva hogy lehűtse. – Valahol máshol… ahol nem láthatnak meg minket.
- Jó.
- De… de utána végeztünk jó? – nézek rá remegő ajkakkal, reménykedve. – Csak ennyi, és kitörlöd a képet, oké?
Elmosolyodik, a szívem pedig baljóslatúan facsarodik össze. Kígyó.
- Rendben.
***
Remegve nézek a mosdó tükrébe, próbálom fegyelmezetté szedni az arcom. Megmostam a csuklóm, az arcom, remegve kuporodok össze. Kaptam… tíz percet… hogy rendbe szedjem magam.
Rákönyökölök a mosdóra. És ha nem mennék ki? Mennyivel egyszerűbb volna csak kifutni a világból is, vagy legalább az ablakon… végigmérem magam a tükörben, a fehér csempés háttér előtt.
Szörnyű. Vizes kézzel lesimítottam a hajam, virágos ruhám a helyére rángatom, legszívesebben a kardigánom az orromig húznám, de nem lehet.
Nem tudok elmenekülni, elküldené a képet…mindenki félreértené… Remegve sétálok ki, szinte hisztérikusan dörgölöm az arcom, hogy eltűntessem azt a kellemetlen, szívfacsaró érzést.
Sápadtan sétálok le a megbeszélt terembe; itt tartják a csillagászati klubot, mindenhol zodiákus-jegyek, csillagképek, a plafonon az ottfelejtett csillagtérkép.
Felemelt fejjel nézem őket, a kezemmel is követem.
- Az Orion – suttogom ahogy forogva keresem – A Cassiopeia… Nagygöncöl, Kisgöncöl… északi sarkcsillag… - lépegetek és forgok, majd ahogy lenézek, hát ott van. Elsápadok és megtántorodok, beleütve a csípőm az egyik padba. Elfordítom a fejem sápadva-vörösödve… a karom keresztbe fonom magam előtt.
Kattan a zár, mire megremegek.
- Hajrá.
Hogy rohadj meg, kerülget a sírás. Remegő ujjakkal gombolom ki a kardigánom, kelletlenül, pirulva húzom le a vállaimról.
Nem kell látnom, érezni a hangján, hogy rohadtmód elégedett. Hogy fulladnál bele.
|
| Levi-sama | 2011. 11. 17. 21:37:09 | #17765 |
 Karakter: Jaken Honoma
Megjegyzés: *Kitának*
A kövi órán késve jelenek meg, ő pedig az óra vége előtt pár perccel. Rajtam senki nem csodálkozik, hiszen mindig azt csináltam amihez kedvem volt, de ő... Minden tanár kedvence és a jókislányok koronázatlan királylánya nem szokott lóóógni! Hehe.
Másnap kábé úgy állít be első órára, mint a mosott szar.
Tesi órán általában a srácokkal a padokon ülünk és a csajokat figyeljük, mivel olyankor nekünk biosz van, vagy semmi. Most épp semmi. A mi tesinken a csajok csinálják ugyanezt.
- Figyi má Medit! – horkan egyik osztálytársam mögöttem. Elfordítom arcomat a napfénytől, és kinyitom jégkék szemeimet. A pálya szélén lihegő csajra szegezem.
- Mi a fasz van vele?
Nem szólok semmit, csak nézem ahogy bénázik. Sápadt és lassan is mozog.
- Jól áll neki a rövidnaci – sóhajtja valaki. Ebben mind egyetértenek. A srácok nagy része bele van zúgva, sőt majdnem mind. Röhej. De az tényleg igaz, hogy jól áll neki a rövidnadrág. Szép hosszú combjai vannak. Hm...
- Mindjárt csengetnek, húzzunk!
Lassan sétálok a többiek után, majd megtorpanok a pálya szélén és az előrehajolva ziháló Médi felé sétálok. Amikor észrevesz, megriad. Teljesen átizzadt a pólója, rátapad és jól látni a tűrhető-kategóriás melleit.
- Megvan az első feladatod. Óra után találkozunk – mosolygok le rá gúnyosan. A szép zöld szemek elkerekednek, és magamon érzem mindaddig a tekintetét, amíg be nem lépek az iskolaépületbe.
Következő óra matek, és ez az utolsó is. Medi egész órán felém pislog, barátnői is észrevették. Sutyorognak is neki, és amikor kicsöngetnek, komótosan lassan pakolom össze a cuccaim.
- Menjetek csak, nekem még van egy kis elintéznivalóm – mondja barátnőinek, és néhány perc múlva már csak ketten vagyunk a tanteremben. Mozdulatlanul ül a helyén, mint aki karót nyelt. Felállok, és lassan elindulok felé. Lépteim halk dobbanásait visszaverik az elnémult tanterem falai. Amikor mögé érek, válla felett látom hogy ölében lévő kezeit ökölbe szorítva vár. Reszket... Nocsak.
Vállaira omló gesztenyebarna haját megérintem, és ujjaim között morzsolgatom. Félrehajtott fejjel, mosolyogva nézem csinos pofiját. Másik kezemmel a padján támaszkodva hajolok félig fölé, hogy szemeit láthassam.
- Köszönöm a segítséged... – mormogja alig hallhatóan.
- Tessék?
- Köszönöm... – csipogja kissé bátrabban, így már egércincogásig emelkedik a hangja. - ...hogy megmentettél.
Kuncogva simítom félre a nyakából a puha és barackillatú hajtömeget. Nyakának szép ívén hevesen lüktető kis érre pillantok. Izgulunk? Izgulunk?
Végighúzom mutatóujjam az ér mentén, és megrezzen, arcán pedig csinos pír terül szét. Közelről is édes, kezdem megérteni miért vannak oda érte annyira a srácok.
- Nem vagyok önzetlen típus, Medi. Mindennek ára van, és ezt behajtom rajtad.
- Mit... mit akarsz tőlem?
Háta mögé lépek szorosan, és lehajolok, arcomat az övéhez simítom, arcunk elé veszem a mobilomat, és a képek mappából elővarázsolom azt a fotót amit akkor készítettem amikor a matracon feküdt hanyatt, felgyűrt szoknyával, felette pedig egy srác.
- Jó kis kép, nem igaz? – vigyorgok gonoszan. Oldalról figyelem ahogy tátog, majd remegő kezével a telefonomért nyúl de elhúzom előle. – Igazán fotogén vagy, cica. Nézd, rózsaszín bugyi van rajtad – kuncogok lágyan. Elhúzódik tőlem, és felpattan a székéről, egészen a falig hátrál tőlem, a táblának ütközve megáll.
- Töröld ki! Töröld ki! – zihálja. Félrehajtott fejjel virítom rá legvonzóbb mosolyomat.
- Eszem ágában sincs. Úgy döntöttem megtartom, hiszen olyan jó kis kép. De megígérem, hogy nem mutatom meg senkinek... – lassan megnyalom a számat – Ha...
Mellkasán a ruhájába kapaszkodik, hallom ahogy nagyot nyel.
- Ha? – kérdez vissza elvékonyodott hangon.
- Ha megfelelően kifejezed a háládat felém. Eddig nem erőltetted meg magad különösebben.
A padjára ülök, kényelmesen szétvetett lábakkal, lezserül.
- Mit akarsz tőlem?
Elvigyorodom.
- Vetkőzz le.
- Micsoda? – Annyira elsápad, hogy az orrán lévő aprócska szexi szeplőit megszámolhatnám ha akarnám. Unottan a plafonra szegezem kristálykék szemeimet.
- Látni akarom a melleidet. A fiúk az osztályban esküsznek rá hogy díjnyertesek a cicjeid, de nem hiszem el amíg nem láttam.
Hosszú másodpercekig toporog a tábla előtt.
- Nem... én ezt nem...
- Rendben, akkor a képedet azt hiszem elküldöm mindenkinek egy körüzenettel... – közlöm unott képpel, és előveszem a telefont és nyomogatni kezdem. – Az ofő is imádni fogja, a szüleid oda lesznek a boldogságtól, ha kicsapnak téged a suliból.
- Várj! – kiáltja rémülten.
- Hm?
- Re-rendben megmutatom... de de nem itt... – dadogja, miközben félrehajtott fejjel nézem kipirult arcát. – Valahol máshol, ahol nem láthatnak meg minket...
- Jó.
- De... de utána végeztünk jó? Csak ennyi és kitörlöd a képet, oké?
Elmosolyodom.
- Rendben.
|
| Kita | 2011. 11. 15. 18:30:51 | #17749 |
Karakter: Medi Griffin
Megjegyzés: *Levi Hercegének*
Jaken Honoma.
Felnem foghatom, hogy lehet valaki ennyire pökhendi és ellenséges. Egyszerűen… nem értem. Mennyit gondolkodtam pedig hogy mit tettem ellene, hogy ennyire utál… megaláz…
Sóhajtva lógatom a lábam a padban. Nem értem; tényleg próbáltam vele beszélni, erre a fejemre borította a levest. Már az emlékre is mélyen belevörösödök… milyen szégyen volt, a ruhám csupa leveses lett, ráadásul… amit utána mondott… fél szemmel rálesek, de unottan hintázik.
Nem is tudom minek strapálom magam. De egyszerűen zavar. Beleőrülök! Idiótább mint a gyagyás bátyám!
Sóhajtva csinálom a matekfeladatot, de érzem, hogy a szemek rajtam vannak, erre mindig elvörösödnek a füleim, a krétaporos ujjaimmal zavartan dörgölöm meg, persze a feladatot elrontom.
Honoma persze jelentkezik, mintha ez mekkora nagylelkűség lenne tőle… szinte idegesít a flegmasága.
Hozzám vágja a szivacsot, vörösen küszködök a könnyeimmel a szünetben, ahogy letakarítom a táblát. Kirázom belőle a port, magamban keseregve, hiába van szünet, leülök a padomba és előveszem a díszes kis dobozt, felnyitva előveszem a varrásom; most egy apró kis babát varrtam, alkarnyi volt, egy ismerős kislánynak ajándék lesz.
Apró gombszemek, kék fonalhajat varrom fel éppen, mélyen belemerülve a gondolataiba. De akárhogy elemzek, gondolkodok, nem jutok semmire. Nincs is értelme! Sóhajtva teszem le a fűrészporral töltött babát, szegényke még félig kopasz, de mosolyog a fekete gombszemeivel.
- Te sem tudod igaz? – kérdezem tőle de inkább nekilátok összecsomagolni. Lehetetlenség, ez csak felesleges tépelődés. Hányszor, de hányszor megfogadtam, hogy nem is fog érdekelni, teszek rá, egyszerűen csak tuskó, de alszok rá egyet s mintha mi sem történt volna, bánt és megaláz.
- Médi? – lép be egy srác, meglepve nézek fel rá hátrasimítva a hajam. Épp megszólal a csengő, a díszes kis dobozkát a táskámba süllyesztem.
Nem osztálytársam, egyel fölöttünk jár.
- Igen? Segíthetek? – nézek rá meglepve, nekilátok újra felgumizni a hajam, ami szétbomlott. Lehetetlen lobonc!
- Ráérsz? Honoma beszélni szeretne veled.
Megdobban a szívem, de görcsbe rándul a gyomrom.
- Velem? Miért? – nézek rá megdöbbenve.
- Nem mondta – vonja meg a vállát, kinéz az ablakon. – Jössz? Csak azt mondta valamiért nagyon fontos neki, hogy beszéljen veled.
Velem? Komolyan?
Félretenné a büszkeségét és tényleg hajlandó lenne leülni velem, megbeszélni, hogy mégis miért van ez a felesleges ellenségeskedés?
Szinte nem is megyek hanem a srác taszigál, értetlenül forgatom a fejem, magam elé szorítom a kezeim.
- Na de… nem hiszem hogy ez most jó ötlet…! – próbálok ellenkezni, de megyek ahogy tol.
- Ugyan, elszalasztanál egy ilyen lehetőséget?
- Na de… és ez biztos? De hiszen már becsöngettek!
- Igen, biztos.
Valamiért balsejtelmem támad, egyszerűen nem akarok menni, idegesen kapkodom a fejem és a kezeim a mellkasomhoz szorítom.
Megrázom a fejem. Na de ez a tornaszertár.
- A szertárban? De hiszen…
- Ige-igen, azt mondta, itt vár rád! Menj be, gyerünk! – lök rajtam szinte egy hatalmasan, bebotlok a küszöbön.
- Na de… - becsapódik az ajtó, csak a pár lámpa ég. Elkerekedett szemekkel nézek rá, már remeg a kezem és a szívem a torkomban dobog. Mit akarsz…?
Felsikítok amikor durván kapja el a karom, megpróbálom kicsavarni magam a durva szorításból.
- Ne, eressz! Engedj el! – fullad el a hangom ahogy megtaszít és bevágom a fejem, hallom, érzem ahogy reccsen a ruhám. – Segítség! – sikítok és csapok egyet felé, de fájdalmasan szorítja meg a csuklóm, hogy beleroppan. – Segítség… ne…
Elfulladok, durván szorít, tépi a felsőm és a szoknyám, egyik kezével fájdalmasan markol a mellembe, mire ismét csak csapkodni próbálok. Ne… segítség… valaki segítsen…
Durva dörrenés, éles fény vág át a felkavarodott porrétegen, a sírás is a torkomba szorul, ahogy meglátom a fényglóriával körbevett hanyag, flegmán elegáns testtartást.
Ahogy közelebb lép, látom az arcát is, a jeges tekintetét. Oldalra fordítom a fejem a fény fájdalmasan égeti a szemem, védekezve emelem fel a kezeimet, megtörölve az arcom.
- Húzz innen, csicska.
Az a hang… megborzongva, simítom le a szoknyám, hüppögve remegek, felhúzom a térdeim. Közelebb lép, rettegve húzom össze magam, hogy még csak észre se vegyél, ne… menj innen!
- Kö-köszö… nöm… - motyogom lesütött fejjel, kézfejemmel az arcom törölgetem, zaklatottan próbálom lesimítani megtépett, borzas hajam. Nem merek rá felnézni, egyszerűen nem bírnám elviselni, bárhogy is rám néz. Ha annyira gyűlöl, miért mentett meg, miért segített? Felebaráti szeretet?
Puha anyag hullik az ölembe, reszkető ujjakkal fogom meg és érintem az arcomhoz. Puha, megnyugtató pézsmaillata van. A napfény szétterjedt a földön, csak az árnyát látom, ahogy lazán megfordul és kisétál, egyre kisebb sötét foltokat hagyva.
- Jössz nekem eggyel. Behajtom rajtad, abban biztos lehetsz.
Kimegy, az ajtó dörrenve csukódik be utána, de már nincs zár, ami rákattanjon, sokkosan nézek utána. Ujjaim között a zsebkendő veszettül remeg. Tessék?
behajtja…? Mit?
Az isten szerelmére… zihálva próbálom összeszedni magam, remegve rángatom meg a ruháim. Be… becsöngettek… de én nem bírnám ki a nap végét…
Mégis visszamentem, negyed órás késéssel, mert muszáj volt rendbe szednem magam. Megmosom az arcom, a csuklóimra folyatom a hideg vizet, kisimítom a hajam nedves ujjakkal. Ahogy összegombolom a kardigánom, nem látni, hogy eltépték a ruhám… Remegve megyek vissza, leszegve a fejem.
- Elnézést… sajnálom de… nem éreztem jól magam. – suttogom.
- Miss Griffin, minden rendben? Rettentő rosszul néz ki…
- Ühm… - motyogom és leülök a helyemre. Nem merek megmoccanni… nem merek felnézni és nem tudom megfogni a ceruzát annyira remegnek az ujjaim.
Következő óráról hazaengednek, lesütött fejjel szinte kirohantam. Mégis hallottam egy halk, gúnyos kuncogást…
***
Az ágyamban fekszek, összekuporodva, miután vörösre sikáltam a bőröm hogy azokat az utálatos érintéseket eltüntessem. Nem akarok holnap iskolába menni. Sőt. Soha többé. Egyszerűen nem bírnám ki, mintha mindenki tudna mindent… szörnyen megalázó, csak a kétségbeesettség kerülget. Nagyot sóhajtok.
***
Másnap mégiscsak kell iskolába mennem, bár készülök összeesni minden lépésnél. Tornaóra az első, sápadtan öltözök át, bár valamennyire megnyugtat, hogy még nem láttam a fiúkat, őket más tanár viszi… de most kint fogunk röplabdázni, Csak felöltözök, fehér rövidnadrág, zöld felső, iskolai egyenruha… bemelegítésként futunk, hajpánttal fogatom hátra a hajam. Közben ki tudom gondolni, hogy mégis mit kéne tennem.
Beszélni vele? Lehetetlen, ha elé állok, úgy érzem magam, mint egy adag puding. Meg se tudnék szólalni, nemhogy megvédeni magam… sóhajtok és zihálva futom a kört, figyelve a légzésre. Persze gúnyosan nevetne, megint lemondana… de akkor miért védett meg? Ez az, amit nem értek.
Talán egy cseppnyi emberség. Olyan ez, mint egy krikettütős gyilkos. Egy rossz klipp és egy harmadketegóriás horrorfilm.
Mint a bátyám józanul.
Zihálva támaszkodok a térdemre, kicsit kipirosodok és zihálok, letörlöm a homlokomról az izzadtságot.
Árnyék vetül rám, felnézek és ijedten tántorodok hátra. Flegmán elegáns tartásával áll fölöttem, gúnyos félmosollyal, felvont szemöldökkel, mint aki jót szórakozik azon, hogy ijedtemben fenékre ültem, cipősarka fájdalmasan csikordul meg a vörös salakon.
- Megvan az első feladatod – mondja – Óra után találkozunk.
Aztán otthagy. Mint a kutyaszart a domboldalon…
Valahogy úgy is érzem magam.
|
| Levi-sama | 2011. 11. 02. 21:17:22 | #17562 |
Karakter: Jaken Honoma
Médi Griffin. Ki nem állhatom a csajt. A bűbájos kis mosolyával meg az önzetlenségével. Tavalyi ofős karácsonyi bulin mindenkinek az osztályban készített kis macis kulcstartókat, apró piros masnival. Hányinger. Osztályfőnök, a csajok meg a srácok mind odavoltak. Most is. Csak a táblánál áll, szerényen írja a táblára a matek példát amit a tanár diktál, és minden fiú imádattal bámulja. Mi olyan nagy ász benne? Még csak nem is engedett be még senkit a bugyijába se. A szerelmes levelekről azt hiszi valaki tévedésből teszi az asztalára vagy a szekrényébe. Hányinger.
- Nos, Miss Griffin, ha megoldja ezt a bonyolult feladatot, kap érte egy jelest – dörmögi a matektanár.
Percekig szöszmötöl a levezetéssel, és amikor elbassza, gonosz vigyor kúszik szám sarkára. Persze kihozza a végén, hogy 7 egyenlő 7-el.
- Nos, ez sajnos nem sikerült – konstatálja a tanár. – Hm. Nos, vállalkozik valaki a javításra?
Lapít a nép. Szokásos. Felemelem a kezem, és felállok. A táblánál csak egy megvető pillantást vetek a vállamig érő csajra, felveszem a szivacsot és nemes egyszerűséggel letörlöm az egészet, amivel idáig vesződött. Serceg a kréta, és alig egy perc alatt fent a végeredmény a táblán.
Újabb ötös a naplóba, és Médi arcán a szégyen apró pírja. Utóbbiért jobban megérte. Elsétáltamban vállam felett dobom hátra neki a szivacsot. Takarítsa le ő a táblát, elvégre ez a vesztes dolga.
Szünet.
Az udvaron, a tesiszertár mögött rágyújtok egy szál cigarettára és mélyen letüdőzöm a füstöt. Ez kellett. Gondolataim már megint a kis ribanc körül kavarognak, és ez kurvára idegesít. Jól van, csinos arca van, formás segge, de mondjuk a melle egyáltalán nem ász. Azok a szelíd bociszemek kifejezetten idegesítőek.
- Szeva – mondja egy haver, már szája sarkában lóg a cigi. Meggyújtja.
- Hn.
- Király voltál ma. Médi csak pislogott, mint Rozi a moziban. Még ez is jól áll neki.
- Hn.
- Mikor kimentél a teremből, sírt is.
- Mi a faszért? – dörmögöm unottan a felhők lusta útját figyelve. Jéghideg szemeimet lehunyom egy pillanatra. Elégedettséggel tölt el, hogy bőgött a kis liba. Bosszantó a csaj, megérdemli.
- Nem tudom, talán a tegnapi akciód sem tett jót neki.
- Akcióm?
- Hát amikor az ölébe öntötted a levest amit neked akart felajánlani az ebédlőben.
Elhúzom a számat. Ja igen. Barátkozni vagy békülni próbált velem, azt hitte valami miatt haragszom rá és tudni akarta miért. Le mert ülni az asztalomhoz, és barátságosan csevegni kezdett velem, mintha én is egy kibaszott csaj lennék. Ch.
„Alapból irritálsz. Ez ellen semmit sem tehetsz, ribanc.” Dőlt a leves, és a következő másodpercben már zokogva rohant ki az ebédlőből, mögötte a csajcsokorral.
Mike a karórájára pillant.
- Mindjárt csöngetnek. Jössz?
Végigpörgetem memóriámban az órarendet. Művelődéstörténet óra.
- Passzolok.
- Okés. Csá haver.
Magamra maradok, és eltaposom a leszívott csikket. Mellettem egy ócska faládán áll a diétás kóla, amit vettem az automatából. Szisszen amikor felnyitom, néhány kortyot leküldök.
- ...és ez biztos? De hiszen már becsöngettek.
- Igen biztos.
Egy lány és egy fiú? Nocsak, ez érdekes lesz. Zár kattan.
- A szertárban? De hiszen...
- Igen igen, azt mondta itt vár rád! Menj be, gyerünk!
- Na de...
Ezt a hangot felismerem. Ez a nyünyü Médi hangja. Mi a faszt keres ez itt a szertárban egy sráccal? Csak neeem?!
Ajtó csapódik, sikítás tompa hangja.
- Ne, eressz! Engedj el! Segítség! Segítség! Ne...! – zokogásba fúl a hangja. Rágyújtok egy újabb szál cigarettára, majd megkerülöm az épületet. Kezeimet lezserül zsebre vágva rúgom be lábammal az ajtót.
Hirtelen elhallgatnak. A szivacs heverőn fekszenek, egyértelmű pózban. Kattan a mobilom fényképezője, majd zsebre vágom, és hüvelykujjammal a kijáratra bökök.
- Húzz innen csicska.
A srác elhussan, hideg szemeimmel a szivacson kuporgó sokkos lány sápadt arcát figyelem. Remegő kezeivel lesimítja a szoknyáját, könnyes arcát lehajtja.
- Kö-köszö...nöm... – dadogja halkan. Közelebb sétálok, lenézek rá megvető fintorral, zsebemből előveszem a monogramommal hímzett zsebkendőmet és az ölébe dobom, majd kisétálok. Az ajtónál még hátravetem a vállam felett.
- Jössz nekem eggyel. Behajtom rajtad, abban biztos lehetsz.
|
| oosakinana | 2011. 08. 18. 19:58:35 | #16034 |
Karakter: Clio Choi
Megjegyzés: (Kazuhironak ~ kathleen-nek)
Látom tekintetét, ahogy végig mér tetőtől talpig. Ezt vehetem elismerésnek szerintem. Jó ha ennyire szeretik az embert vagy megbámulják én legalább is imádom, mert akkor tudom, hogy elértem, amit akartam és amit akartam az az, hogy mindenki gyönyörűnek találjon. Derekamon lévő kezével szorosan húz magához.
- Nahát igazgatónő… ekkora meglepetésre nem számítottam. – na jó, akkor játszadozzunk vele egy kicsit. Közelebb araszolok hozzá, hogy jobban érezzen és ő is engem.
- Tartogatok még néhány meglepetést – hátra dobom a hajamat és úgy nevetek fel. Tovább táncolunk és meg kell, hogy valljam, élvezem, hogy ennyire uralkodni akar felettem meg érzem rajta, hogy kellek neki.
- Igazak a pletykák? – kérdezem mosolyogva és élvezettel teli hangon.
- Tessék?
- A pletykák, amiket rólam terjesztenek az iskolában… igazak? – derekamnál ölel meg megint, majd szorosan magához húzva hajol a fülemhez.
- Most majd kiderítem. – suttogja, majd a fülem tövére kapok egy csókot, amire megremegek. Túlságosan is jól esik, meg jól csinálja. Érződik, hogy profi, de nem szabad elkapkodni. Már majdnem ajkaimnál tartana, amikor elhúzódok tőle ő meg kérdő szemekkel néz rám.
- Te nem akarod? – kérdésére csak elmosolyodok és valami jó kis válaszon gondolkozok, ami már meg is van.
- A tanárod vagyok, nem igaz?
- Sosem voltál az – adja a választ a kérdésemre, majd olyan hirtelen ránt magához, hogy fel sem bírom fogni és érzem, hogy egyre erősebben tart. Ajkaimra tapad, amit eleinte viszonzok. Olyan jól csókol. Egy férfi sem volt az életemben, aki így csókolt volna, mint ő. Egyre jobban tetszik ez a srác, de nem érezheti ennyire nyeregben magát. Próbálok azzal, hogy elforduljak, de nem sikerül. Túl erősen tart.
- Hé! – szólal meg Matt, bár most Kazu jobban felkeltette az érdeklődésemet. – Valami baj van? – látom ő is felméri a terepet, hogy kivel van dolga.
- Te meg ki vagy? – mintha a kicsike bosszús lenne. Csak nem az bántja, hogy megzavarták?
- A barátom – válaszolok gyorsan, hogy teszteljem a kicsikét.
A tekintete egyből a srácra siklik, akinek pontosan elég nagy a feje, hogy féltékenységet lehessen látni róla, de a válasz meg lep.
- Csak szeretnéd – küld Matt felé egy fölényes mosolyt szóval rájött a dolgokra. Agyafúrt kis fickó, viszont ez Matt-nek nagyon nem tetszik, mert irtó pipa lesz tőle.
- Idefigyelj, velem ne szórakozz! Szállj le Clióról, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok! – szólal meg hangosan, mire a fél táncparkett rájuk néz. Ajjaj, azt hiszem ebből jóval nagyobb baj lesz, mint akartam, hogy legyen.
- Semmi közöd ahhoz, mit teszek vele, ha már egyszer neked nem volt hozzá elég bátorságod! – visszafordul hozzám, hogy folytassuk, ahol abba hagytuk, de Matt nem hagyja annyiban és visszarántja maga felé.
- Állítsd le a pitbullodat… - szól nekem, amire már éppen szólnék Mattnek, de ő megelőzve ad egy akkor jobb egyenest Kazuhironak, hogy el is esik, de egyre nagyobb lesz a feje. Nem azt akartam egyáltalán. Ha komolyabb baja lesz az az én hibám lesz. Már éppen rontana neki Mattnek, amikor a biztonsági őr elkapja a kezét, én meg kicsit megkönnyebbülök.
- Gond van, Matt?
- Ez a srác – mutat Kazura – nem száll le Clióról.
- Ugyan, hiszen ő is akarta… - próbálja kiszedni az öklét a kidobó kezéből, de ezt előre meg tudtam volna mondani, hogy sikertelen lesz.
- Jobb lenne, ha kimennél innen – tájékoztatja, majd a vállára helyezi a kezét és kifele toloncolja szinte a klubból.
- Clio! Clio! Mondd meg neki! – hallom hangját. Direkt nem szólok, mert jelen helyzetben ez a helyes, hogy ha elmegy, különben sokkal többel futotta volna be, mint egy jobb egyenes. Aggódok érte, meg most sajnálom. Látom rajta, hogy nagyon dühös, de majd elmondom neki.
Nem is tudok továb bulizni. Inkább kimegyek én is. Látom, ahogy Kazuhiro elindul haza én meg kicsit megkönnyebbülve sóhajtok. Túl sokat akartam egyszerre. Nem sodorhatom őt is bajba a hülye viselkedésemmel.
- Azt üzeni, hogy még nem végeztek. – adja át az információt, amit megköszönök.
- Ha Matt itt van, soha ne engedd be a bárba ezt a kölyköt rendben? – nézek rá komolyan, amire bólint.
- Csak nem túlzásba mentél?
- De úgy néz ki nagyon is és ideje visszább fognom magamat, különben valaki megfog sérülni miattam, mondjuk ő már így is megsérült. – mondom lehajtott fejjel.
Ismerem a kidobót elég rendesen. Vele is volt egy kalandom, de jó barátok lettünk és azóta segít nekem, ha kell és meg hallgat, ha olyan van. Olyan mintha a bátyám lenne és ő vigyázna arra, hogy ne csináljak túlzott hülyeséget.
Szépen hazasétálok, majd bemegyek, ledobom a ruháimat és elfekszek az ágyon, hogy kipihenjem magam, mert holnap reggel kezdődik az iskola.
<<>>
Másnap nem futok össze vele a suliba, de tudom, hogy bent van, mert Caroline bejön hozzám, hogy Kazuhironak valami gondja van és hogy beszélnem kell vele. Meg is egyezzek vele, hogy tanítás után hozza be és beszélek vele mindenről, amiről csak kell.
Ahogy telnek az órák, a nap vége felé közeledünk és lassacskán Kazuhiro is itt lesz. Azt hiszem ideje, hogy végre beszéljek vele, de nem itt kéne, hanem nálam, vagy egy nyugodtabb környezetbe, mert amint kiderül, hogy egy diákommal szűrtem össze majdnem a levet ki is rúghatnak az iskolából.
A kopogás térít vissza, majd ahogy belépnek és meglátom Kazu-t egyből aggodalom lesz úrrá rajtam. Ezt mindet miattam kaptam szegénykém. Ezt azért kárpótolnom kell. Tök mindegy mit fog kérni megteszem neki.
- Caroline, ön elmehet – mondom a tanárnak, majd amint becsukódik az ajtó, a diákomra nézek. - Ülj le, Kazuhiro – mutatok a szemben lévő székre, mire leülve fogalja el a helyet, miközben én folytatom a megállapításokat és a hallottakat. - A tanárnő azt mondta, problémád van a társaiddal. Hallgatlak… - most kénytelen vagyok így beszélni vele, mint egy normális diákkal, mert nem tehetek tönkre senkit arról nem is beszélve, hogy ennyire fontos nekem az iskola.
- Mi történt tegnap? Azt hittem, te is akarod – szegezi nekem kegyetlenül a kérdéseket. Nagyon ingerült és mérges rám, amit meg is értek, de nekem nem szabad elfelejtenem, hogy iskolában vagyunk és sajnos engem is szemmel tartanak, mert tudom, hogy be vagyok vagy kamerázva, vagy poloskázva így nem tudok, mit csinálni. Továbbra is hivatalosan kell vele beszélnem és tudtára adnom, hogy ne itt beszéljük meg a dolgokat, de mindenre magyarázatot fogok adni.
- Nem tudom mire gondolsz. – teszem az értetlent, majd előveszek egy papírt és írni kezdek neki egy levelet.
- Mi az, hogy nem tudja? Ne tegye itt nekem az értetlent. Maga is nagyon jól tudja, akár csak én, hogy mi volt közöttünk. – fakad ki tovább. Megértem, hiszen tényleg jó volt érezni, de ezt még sem itt kéne megbeszélni.
Két perc csöng telepszik ránk, amire megírom a levelet és odatolom neki, amit értetlenkedve vesz el.
- Mi a szar ez? – kérdezi gúnnyal, mire végre elkezdi olvasni
„ Kazuhiro, Sajnálom, ami tegnap történt, de itt most nem tudjuk megbeszélni, mert sajnos az irodám le van hallgatva, mert minden áron be akarják bizonyítani, hogy olyan vagyok, amilyennek te is hallottál. De ha az kiderül, hogy egy diákommal kavarok vagy bármilyen kapcsolatot létesítettem vele, akkor elveszik tőlem az iskolát, ami sokat jelent nekem.
Ha végeztél gyere el a Wall Street 56. számra. Ez az én lakásom és ott megbeszéljük a dolgokat, mert akkor már magán emberként nem szólhatnak bele, hogy mit csinálok. Kérlek, érts meg!”
- Kazuhiro, Caroline kisasszony azt mondta, hogy problémáid vannak az iskolai társaddal ez igaz? – teszem fel a kérdést.
- Nincs semmi gond igazgatónő. – mondja gúnyosan, majd levágja a papaírt az asztalra. – Viszlát. – nem is hagyja, hogy reagáljak, már kint terem az igazgatóiból.
Reménykedek, hogy el fog jönni és meg tudjuk beszélni a dolgokat. Sajnálom és jó lenne ezt úgy is megmutatni, hogy le tudom venni az álarcomat és a valódi érzéseimet lássa.
~*~
A maradék óra keservesen telik el. Nem megyek be a büntető órára sem inkább egy másik tanárt küldök be. Amint lejár, felkapom a cuccaimat és szinte rohanok a kocsimhoz. Beszállok, majd repesztek a házamhoz, ahol remélem meg látom őt. Soha nem aggódtam még senkiért ennyire, mint most érte aggódok.
Megállok, és amikor meglátom, hogy ott van megkönnyebbülök. Kipattanok a kocsiból, mire hallom már kezdené el az osztásomat, de előtte még alaposan meglepődik azon, hogy odasietve hozzá zárom szorosan a karjaim közé.
- Még is mit csinál? – kérdezi értetlenül, mire elengedem.
- Gyere be. – mondom a szemébe, majd szemem az arcára siklik, ahogy a kezem is oda siklana, ha nem fogná meg.
- Inkább ne. – hárítja el érintésemet, amit végül is megértek. Előkeresem a kulcsomat, majd kinyitom az ajtót és szépen bemegyünk.
- Hallgatom. Mi akart lenni ez az egész tegnapi. Nagyon úgy nézett ki, hogy ön is akarja. – támad rám teljesen. Szembe fordulok vele és a szemébe nézek.
- Ne haragudj érte a tegnap este nem éppen úgy alakult, ahogy terveztem. – nézek rá. – Igen az tény, hogy kicsit meg akartalak volna leckéztetni, hogy ne légy annyira biztos magadba, de nem tudtam, hogy ennyire el fognak fajulni a dolgok. – mondom őszintén és mélyen a szemébe nézek.
- De legalább valamit mondhattál volna a biztonsági őrnek. Azt hittem legalább felvállalod azt amit csinálsz. – mondja egy kisebb undorral az arcán.
- Igen. Felvállalom. Amikor elmentél kimentem és beszéltem a biztonsági őrrel és elmagyaráztam neki mindent. – mondom komolyan.
- Akkor most már legalább nem leszek onnan kitiltva. – mintha ez lenne számára az első és legfontosabb dolog.
- Csak akkor fognak beengedni, hogy ha Matt nem nincs ott. – figyelmeztetem. – Nem akarom, hogy még egyszer verekedésbe kerülj vele, még akkor sem, ha esetleg erősebbnek gondolod magad. – mondom komolyan most már kicsit szúrós tekintettel.
- Ki a fasz amúgy neked?
- Ő valóban úgy gondolja, hogy a pasim, meg olyan védő angyal szerűség, amúgy számomra, csak egy jó barát. – magyarázom neki. – De kárpótollak a tegnap miatt, ha szeretnéd. Tégy velem akár mit, hiszen ennyivel minimum tartozok. – mondom őszintén és mélyen a szemébe nézek.
- Hát rendben te akartad. – mondja vigyorogva az arcán.
Odajön hozzám, majd széttépi a felsőmet és egyből melleimre veti magát, amire felsóhajtok. Beletúrok a hajába, miközben élvezek minden egyes érintését és pillanatát. Elkezdek hátrálni egyenesen a kanapéig, mert tovább nem hiszem, hogy akárki is bírná. Elfekszek rajta, majd felém mászik és ajkaimra kap. Örömmel viszonzom csókjának minden egyes pillanatát. Lábamat is köré fonom, hogy érezze, tényleg megadok neki bármit, amit csak szeretne.
Ahogy a felsőmet széttépte, úgy szedi le rólam a szoknyát is, aminek köszönhetően a fehérneműm is vele együtt távozik. Látom az ördögi vigyort az arcán, de nem foglalkozok vele. Próbálnám levenni róla a felsőt, de nem hagyja.
- Csak nyugalom szivi. Várd ki a végét. Ne kapkodj. – mondja még mindig vigyorogva így nem tudok mit tenni, csak elengedem magamat és hagyom, hogy azt tegye, amit szeretne velem.
Végig csókolja a melleimet, testemet. Egy porcikát sem hagy ki, ám amikor elérkezik legféltettebb kincsemhez egy csókot hint rá, amire felnyögök. Széjjelebb teszem a lábamat, amire egyre jobban beljebb férkőzik és folyamatosan az őrület felé hajszolva. A hajába markolva nyögdécselek és élvezem, amit velem tesz.
Nem sokára… nem sokára elélvezek, ám abba hagyja, amire egy csalódott nyögés hagyja el ajkaimat.
- További szép napot Igazgatónő. – mondja gúnyosan, majd tényleg ott hagy magamra az orgazmus előtt. Kerek szemekkel nézek és most kb úgy érzem magam, mint ahogy ő érezhette magát tegnap.
Nem is kell több nekem. Igen is élvezni akarok nagyon is erősen. Felöltözök, majd elmegyek egy buliba, ahol felszedek egy srácot és nagyon is kellemes telik az éjszakánk egymásba gabalyodva jóóó mélyen elmerülve a dolgokban.
~*~
Másnap reggel, ahogy bemegyek a suliba az első ember, akivel összefutottam persze, hogy ne más, mint Kazuhiro.
- Szép jó reggelt igazgatónő. – köszön olyan vigyorral a képén, hogy most aztán tényleg nyeregben érezheti magát.
- Jó reggelt Kazuhiro. – köszönök neki, majd minden további bájcsevej ellenére megpróbálok tovább menni, de megfogja a kezemet és visszafordít magához. – Miben segíthetek még? – kérdezem ugyan olyan tárgyilagosan, ahogy eddig mindig is beszéltem.
|
| oosakinana | 2011. 06. 20. 09:13:10 | #14358 |
Karakter: Clio Choi
Megjegyzés: (Kazuhironak ~ kathleen-nek)
A következő két napba nem jelenik meg az iskolában egyik órán sem. A tanárok tájékoztatnak róla. Úgy látszik, el kell beszélgetnem majd a kis sráccal, de nem lesz olyan könnyű dolga velem arról kezeskedem. Meg fogom keseríteni a napjait és nem fog annyira mosolyogni mint első alkalommal és nem fog így bámulni. Azt fogja kívánni bár meg se ismert volna.
Következő nap, ahogy belépek, az iskolába látom, hogy a diákok rohangálnak, de amint meglátnak, lelassulnak. Nem szeretem a szaladgálást, mert baleset veszélyes és nem akarok senkiért sem felelni főleg meg nem másnaposan.
A falnak dőlve meglátom, a kis szökevényt most el fogok vele kicsit beszélgetni. Nem tudja még kivel húzott ujjat. Arcomról hidegséget és büszkeséget lehet látni, de ha a másnaposság engedné más is lenne rajta.
- Gyere az irodámba! – mondom neki szinte parancsolóan, majd elindulok az irodám felé és hallom lépteit is. Ügyes kutyus. Már csak a farkadat kell csóválnod, de azt is fogod.
Ahogy beérünk, az irodámba intek neki, hogy üljön le. Elhelyezkedek vele szembe és előre dőlök. Tekintetébe fúrom az enyémet, mint egy éhes tigris, aki tegnap nem kapta meg a vacsoráját, bár így is lehet mondani, hogy nem kaptam meg.
- Nem láttalak tegnap – kezdek bele nyugodtan.
- Mert nem is voltam bent – mondja elégedetten, de nem sokáig lesz az.
- És azelőtt sem… - folytatom tovább.
- Nos, a szerződés arról szólt, hogy ne rongáljam az iskola tulajdonát. Az iskolalátogatásról egy szó sem esett benne. – azt hiszi ő fog nekem dirigálni? Folytatom inkább a mondandómat, mintha meg sem szólalt volna.
- Az én iskolámból senki sem lóghat.
- Börtön.
- Annál inkább – emelem fel kicsit a hangomat. Elrőe hajol és az arca elég közel kerül hozzám nagyon is helyes. Túlságosan is. Azt hiszem ő lesz a következő vacsorám, akit el fogok fogyasztani.
- És mégis mit akar tenni ez ellen? Megbüntet? – állom tekintetét, majd nagyot sóhajtva dőlök hátra a székemben.
- Bent kell maradnod az iskolában tanítás után. Ma is és holnap is… Sőt, annyiszor, ahányszor csak jónak látom.
- Maga is ott lesz? – kérdezi kihívóan, de csak fény csillan meg a szemembe.
- Magam fogok gondoskodni róla, hogy ne lóghass meg. – látom elégedett arcát, pedig még maga sem tudja, hogy mibe mászott bele. Nem vagyok a suliba az a könnyen kapható, kis hülye tyúk, akivel azt csinál, amit akar. Persze a buliba az más téma ott nem iskolában vagyunk.
- Akkor jó – feleli és feláll. Szóval tesztelni akar? Hát rendben meg kapja. Megjátszva magamat gyanakodva húzom össze a szememet. Köszönés nélkül távozik, de csak ördögi vigyor jelenik meg az arcomon.
- Majd meglátjuk ki nevet a végén. – mondom magamnak elvigyorodva.
~*~
Hamar el is érkezik a délután viszont másokat is hívok bezárásra így nem fog tudni még véletlenül sem próbálkozni legalább is teszek róla, hogy ne tudjon próbálkozni. Ha annyira akar valamit, jöjjön el a szórakozó helyemre, ahol végre nem az igazgatójával találja szembe magával, hanem egy hétköznapi férfival.
Belépek a terembe, amire látom, egyedül van és egy ördögi vigyor is van az arcán.
- Nocsak, csak nem eljött? – kérdezi, amire csak elmosolyodok.
- Én mondtam, hogy itt leszek és vannak még vendégeink is. – beengedem a többi diákot, akik egyből helyet foglalnak. A mosoly mintha kicsit lefagyott volna az arcáról, amire csak még nagyobb mosoly jelenik meg az arcomon. – Akkor kezdjünk is neki a tanulásnak. – leülök az asztalhoz és várom, hogy neki kezdjenek Kazuhiro-nak úgy is van mit bepótolnia, mert nem volt napokon keresztül.
Érzem, hogy állandóan néz meg próbálkozna azzal, hogy megszólaljon, de ilyenkor rászólok, hogy csendes tanulás van és nem szabad beszélni. Mikor megpróbálna visszabeszélni, elég szigorú tekintettel nézek rá. Egyszer csak feláll és odasétál hozzám.
- Csak nem fél az igazgatónő kettesben maradni velem? – kérdezi elvigyorogva, amire csak felhúzom a tekintetem.
- Neked lenne inkább félni valót kisfiam. – mondom komolyan, majd tovább figyelem. – Ülj vissza a helyedre és tanulj. – utasítom, de csak nem mozdul. Hát rendben legyen. – Mit akarsz?
- Kideríteni valamit. – mondja vigyorogva, amire csak felhúzom a szemöldökömet.
- Ha a rólam szóló pletykák érdekelnek, ami az én fülembe is eljutott, akkor gyere el este a klub daimond szórakozó helyre és megláthatod. – mondom neki, de csak úgy, hogy ő hallja. Úgy látom, ez már sokkal jobban tetszik neki.
- Ott leszek igazgató néni. – mondja gúnyosan, amire csak nagyot sóhajtok. Visszaül a helyére, majd hátra dőlve kezd el engem fixírozni.
Mikor végre vége van a bezárásnak, felállok.
- Kazuhiro, Hedvig, Melinda és Selly. Titeket holnap is várlak ugyan ebben az időpontban, különben a szüleitekkel fogok beszélni. – mondom komolyan, mire csak bólintanak, kivéve a legelső személy, mert ő csak vigyorog.
Kitávoznak, majd amikor kilépnék a teremből Kazuhiro vár az ajtó mellett.
- Nos akkor igazgatónő a klubban találkozunk. – mondja, majd önelégült mosollyal távozik az iskolába.
Ő sokkal jobban meg lesz lepve, mint én. Hiszen úgy fog látni, ahogy ő azt nem is gondolná, de jó lesz húzni az agyát.
~*~
Már késő este van. Elkészültem egy kis topp van rajtam és egy alig takaró nadrág. Nem szeretem túlzásba vinni az öltözködést buliban. Ki is sminkeltem magam. Ahogy belépek, minden szám rám szegeződik, és az ismerősök üdvözölnek egyből. Viszonzom üdvözlésüket, majd az egyiket megkérem, a tervem kialakításához, amibe persze bele megy. Bemegyünk a táncparkett közepére és elkezdünk táncolni.
Teljesen egymáshoz simulva táncolunk. Érzem, ahogy felgerjed rám, de ez csak hízelgés számomra, de úgy is tudja, hogy nem fekszek le vele, hiszen jó barát. Egyszer csak megjelenik a kis diákom és odajön hozzám.
- Bocsi nem láttad Clio-t? – teszi fel a kérdést. Szóval nem ismert fel. Akkor játszadozzunk vele.
- Nem táncolunk? – kérdezem, majd szinte egyből hozzásimulva kezdek el táncolni. Próbálna tiltakozni, de amikor már fenekemet dörzsölöm ágyékához, akkor feladja a tiltakozást és inkább elkezd simogatni. Ez az baby birtokolj csak, de nem sokáig lesz ilyen jó kedved azt garantálom.
Egyszer csak megfordulok, és a füléhez hajolok.
- Én vagyok Clio, Kazuhiro. – suttogom kéjes hangon a fülébe. Kíváncsi vagyok mi fog történni, de az egyszer tuti, hogy most még nem fogom hagyni, hogy megfektessen ha szeretne, majd Matt segít, hogy leszedje rólam, ha úgy tartja kedvem és nem akarna békén hagyni.
|
| oosakinana | 2011. 05. 14. 13:32:04 | #13615 |
Karakter: Clio Choi
Megjegyzés: (Kazuhiro-nak ~ kathleen-nek)
Ma megint egy újabb nap indul. Menni kell suliba. A hétvégém nagyon jól telt, mert pénteken egy elég jó kis ficsúrt tudtam felszedni, és hogy ez ne legyen elég, a hétvégét nálam töltötte, de tegnap elküldtem haza. Ma meg ráadásul egy új diák fog jönni a suliba így azzal is jó sok gondom lesz.
Felöltözök, szépen felveszem a kosztümömet és már mehetünk is. Beszállok a kocsimba és már hajtok az iskola felé. Megállok. Kiszállok, majd figyelem a beözönlő diákokat, akik okosodni jöttek félig meddig csak kérdés, hogy miből. Tanár vagyok meg igazgató, de nem hülye. Tudom, hogy nem jó kedvükből jönnek suliba a diákok és ez látszik is rajtuk. Bemegyek és mindenki üdvözöl, amire visszaköszönök és eltűnök az irodámban.
Elkezdek dolgozni és már egy ideje a papír munkával vagyok elfoglalva, amikor kopognak az ajtómon.
- Szabad. – szólok ki, mire egy elég erőteljes fiatal férfiú lép be az ajtón. Barna haj és kékeszöld szemmel, miközben az arcáról egy fajta büszkeséget lehet leolvasni. Na majd meglátjuk mit fog csinálni.
- Öhm. Az igazgatót keresem nem a titkárnőjét. – mondja egy felsőbbrendű hangnembe.
- Én vagyok az igazgató. – mondom egy ragadozó mosollyal, miközben az asztalra támaszkodva nézek mosolyogva a szemébe.
- Na ne játssza az eszét. Új diák vagyok, de nem hülye. – mondja most már kicsit flegma stílusba. A kis harcias. Biztos az ágyban is nagyon jó lehet. Grrrrr.
- Hát jó. – felállok, majd előveszem az iskola papírjait és elényújtom. – Akkor higgy ennek. – tartom a szeme elé, ahol feketén fehéren benne van, hogy én vagyok az igazgató.
- És még is ki magad? – néz fel rám a papírról.
- Clio Choi. – mutatkozok be. – Az új börtönöd vezetője. – válaszolom vigyorogva.
- Jobban nem is fogalmazhatott volna. Ez tényleg egy börtön az ablakokon rács. A bilincs és a súly merre marad a lábunkról?
- Hát, ha így folytatod tovább még a végén azokat is megkaphatod, de te ki vagy? Igazán bemutatkozhatnál. – mondom neki végre, majd visszaülök a helyemre, de a tekintetét érzem, hogy végig nézi rajtam, de legjobban a fenekemet.
- Kazuhiro Goto. – mondja el végre a nevét.
- Akkor itt van az óra rended, és hogy melyik osztályba kell menned. – magyarázom, majd még pár dolgot leírok. – Ezt megírd alá. – tolom felé a papírt.
- Még is minek?
- Ez egy szerződés, amiben aláírod, hogy a berendezési tárgyakat nem bántod, meg a többi. – mondom nyugodtan, majd amikor elveszi, elkezdi olvasgatni. – Ha átolvasod akkor is csak ugyan azt fogod megtalálni benne. Nincsen átvágás és nincsen benne kisbetűs rész.
- Nem baj nem árt a biztonság. – mondja, majd végül még is aláírja. Felállok és elé lépek.
- Akkor kövess. Megmutatom az osztályodat. – indulok az ajtó felé. Valahogy a szemét mintha a fenekemen érezném. Tetszik ez a dolog, hogy hajtana rám, de nem leszek olyan könnyen kapható, mint amilyennek látszok meg hétvégente szoktam lenni. Most hétvégén kiéltem magam és kell egy kis idő, amire megint kívánós leszek így teperhet, ha akar valamit.
Megérkezve a tanterembe belépek és mindenki feláll. A srác követ, majd odamegyek a tanárnőhöz. Elmagyarázom neki, hogy ki a srác, és hogy az ő osztályába fog járni és nagyon tartsa rajta a szemét. Ha bármi gond van meg szóljon, nekem majd én elintézem.
Megfordulva a srácra nézek.
- Majd még találkozunk. Szia. – köszönök el mosolyogva, végül távozok az osztályból és visszamenve az irodámba leülök és a papír munkákkal folytatom tevékenységemet.
|
| gab287 | 2010. 08. 08. 18:38:42 | #6693 |
 Karakter: Dominick Cassar (kitalált)
Időhiány miatt, közös megegyezéssel lezárjuk a történetet.
VÉGE
|
| gab287 | 2010. 08. 08. 18:38:13 | #6692 |
Karakter: Dominick Cassar (kitalált)
Időhiány miatt, közös megegyezéssel lezárjuk a történetet.
VÉGE
|
|
