- Nem biztos. – Eresztek meg egy mosolyt, hogy ne érezze magát olyan kényelmetlenül. Vagy azért, hogy én ne tegyem ezt... – Köszönöm.

- Most hagylak pihenni, holnap bejövök. – Máris elmegy? Nem akarok egyedül lenni itt, ezért reflexbõl megfogom a kezét ahogy feláll, de csak pár pillanat után realizálódik bennem, hogy mit is csináltam, és arra nem találok választ, hogy miért. Próbálok úgy tenni, minta mégis tudnám mit csinálok, de az arcomra akaratlanul is kiül a bizalmatlanság és zavar, ezért inkább elengedem puha kezét. Sietõsen kimegy a szobából, aztán a csukott ajtó mögül már csak pár lépésének hangja szûrõdik be a szobába. Mekkora hülye vagyok... Alkaromat a szemeimre teszem, kicsi lejjebb csúszok az ágyon, és csak csendben gondolkodok. Mi lesz most velem, ha kikerülök innen?

***

Attól független, hogy még azon is gondolkoztam, hogy mi van ha az éjszaka folyamán történik valami, úgy néz ki elég könnyen elaludtam, hiszen annak ellenére, hogy egy orvos keltett fel, nem érzem magam fáradnak. Viszont eléggé meglepõdök, hogy rögtön „rossz hírekkel szolgál”.
- Hisao, mivel a szíved még mindig nincs a legstabilabb állapotban, sajnos egy másik kórházba kell szállítanunk. - lassan bólintok egyet. - De ne aggódj, sokkal felszereltebbek nálunk, nem véletlen mész oda.
A szüleim is megérkeznek alig egy fél óra elteltével, egy táska van náluk. Elõvesznek belõle pár ruhát, hogy le tudjak zuhanyozni, és felvenni valami normális utcai viseletet, aztán hazamegyünk, és összepakolunk, hiszen lehet, hogy több mint egy hónapot a kórházba töltök majd. Egy nõvér kísér el és marad velem a fürdõbe, ami valljuk be eléggé zavaró, de szerencsére ezt õ is tudja, és nem is úgy figyel , mintha bármelyik pillanatban leállhatna a szívem, csak néha megkérdezi, hogy jól vagyok-e.
Gyorsan végzek is, felhúzom az alsónemûm, zoknit, aztán szemügyre veszem mit adtak a szüleim a kezembe. Egy fekete csõgatya, vörös póló és egy fehér kapucnis kardigán, meg a kedvenc magas szárú cipõm. Nem is rossz. A nõvér javaslatára a szobába hagyjuk a táskát, és lemegyünk a kávézóba amíg õ beágyaz. Elég szótlanok vagyunk, én is csak magam elé bámulok.
- Minden rendben, Hisao? - kérdezi végül anya.
- Ja, persze. Csak fura belegondolni, hogy többet semmi nem lesz ugyan az.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. - simogatja meg a fejem, mire elmosolyodok.

- Cs-csak...
- Értem... A-azokat majd beteszem én... - motyogom, és próbálok nem szemkontaktust létesíteni vele, mert valószínûleg az egész fejem piros mint egy paradicsom.
A kis malõr után rendben mennek a dolgok, csendben pakolgatunk. Olyan kellemes érzés. Ahhoz képest, hogy mi történt, és mi történhet akármelyik pillanatban. El is készülünk idõn belül, szóval megyünk az új kórházba.
Unalmas lesz megint egyedül feküdni a szobába...

Bemelegítésként pár kört futunk a pályán, nyújtás a nyakunktól kezdve a lábfejünkig, aztán az „ellenséges” csapatot is meglátjuk. Pár ismerõs arc is van köztük, velük kezet fogok, kicsit beszélgetünk is, de folytatni kell a gyakorlatokat, hiszen a bíró is hamarosan megérkezik. A hajolgatásoknál néha kicsit meg kell állnom, nem jött túl jól ez az esés a buszon... De ott van Reiko, rögtön az elsõ sorban. Néha rá pillantok, hogy megnyugodjak, aztán a bíró szavai szakítják meg a gimnasztikát.
- Szép és tisztességes játékot akarok. - mindenki bólint, és felsorakozunk mi is, és a másik suli is. A kapitányaink kezet ráznak, aztán az érme két oldaláról választanak. A mi kapitányunk írást mond, amivel meg is nyerjük a kezdés jogát. Talán ha az elején ráhajtok, akkor nem lesz baj, ha leülök néha a 2. félidõben. Rögtön elõre futok, elég hamar meg is kapom a labdát, ami csak annyit jelent, hogy cselezgetni is kell. Szerencsére a problémám ellenére még formában vagyok, szóval nem nehéz kikerülni õket, így az elsõ gólt meg is szerzem. Szokásos hátba veregetés és dicsérés, amit csak egy bólintással le is tudok. Sajnos a megtorlás hamar érkezik, majdnem ugyan ilyen sebességgel lövik be a gólt nekünk.
Az elsõ félidõben ugyan kétszer még lövök gólt, már nagyon rosszul érzem magam, áldom az eget, hogy meghallottuk a bíró jellegzetes sípszavát. Az viszont nem fér a fejembe, hogy nekik nem esik le, hogy totál rosszul vagyok. Elõre hajolva térdeimen pihentetem a kezeimet, lassan, mély levegõket veszek.
- Sziasztok. - hallom meg Reiko hangját. Rögtön mellém siet, és folytatja már sokkal halkabban. - Jól vagy? - megrázom a fejem nemleges válaszként. - Akkor ne játsz a második félidõben.
- Nem tehetem, számítanak rám. - ezzel fel is állok, de tekintetemmel végig õt illetem ahogy visszasétál. Tudom, hogy csak nekem akar jót, de akkor sem hagyhatom õket cserben, sokkal erõsebbek lettek ezek a srácok, a csere játékosok pedig rosszabbak, mint akik fenn vannak a pályán, egyikük sem tudna leváltani engem.
Megrázom a fejem, elkezdõdik a második félidõ is. Mi kezdünk, de hamar elvesztjük a labdát, és túl messze vagyok. Megállok, rögtön nekem jön a passz, de ketten is fognak, ezért passzolnom kell, viszont elég szépen elszedik a labdát a helyzetbõl, és ismételten belövik. Francba!
Ez ismét megtörténik, de nem akarom, hogy veszítsünk. Most én állok a támadó elé, bár megállításban sosem voltam túl jó, de meg kell próbálnom, eléggé felhúztam már magam. Úgy is néz ki, hogy sikerül, de egy hirtelen mozdulattal egy pillanat alatt mögém kerül, és ahogy reflexbõl felé fordulok, hirtelen elviselhetetlen fájdalom tör a mellkasomba. A könyökét szinte szándékosan beleverte a srác, pontosan a szívemhez. Azonnal mindkét kezem odakapom, és egy kiáltás keretei között letérdelek a fûbe, de a térdelésbõl hamarosan fetrengés lesz. A bíró leállítja a meccset, hallom, ahogy a tömeg elcsendesül, és sutyorgás veszi kezdetét. A csapattársaim hozzám sietnek, de egy szót sem tudok kinyögni, hiába próbálom Reiko nevét kinyögni. De kérés nélkül is elég hamar meglátom a arcát. Szól is az osztályfõnöknek, aki a helyszínen lévõ mentõsöknek is. Reiko elmondja mi a bajom, de nem tudom mit reagálnak a többiek, a fájdalom egyre rosszabb. Szerencsére hamarosan már egy mentõs autóban találom magam, Reikoval és a szüleimmel. Meleget érzek a jobb kezemnél, ahogy oda fordulok rögtön meg is szorítom egy kicsit Reiko kezét.
- Rendbe jössz. - motyogja, elég nehézkesen hallom, hiszen a kocsi hangosan szirénázik. Ennyire súlyos lenne?
- Tarts ki Hisao, erõs leszel. - hallom anyut is, apa csak csendben mered elõre szomorú ábrázattal. Inkább becsukom a szemeim, a fájdalom nem nagyon csillapodik, a szívem majd kiugrik a helyérõl... de nem akarok elaludni, mi van, ha nem kelek fel többé?
Egész végig küszködök, a fájdalom csaknem szétszakítja a mellkasom. Próbálom másra terelni a figyelmem, erre rásegít az, hogy egy mentõs hátrajön.
- Úgy néz ki ahogy odaérünk a fiukat meg kell mûteni. Beleegyeznek a mûtétbe? - anya kétségekkel teli pillantást vet apára, aki azt javasolja, hogy ejtsék meg a beavatkozást. Én is így látom, bár senki nem kérdez meg, hogy egyáltalán mit akarok. Bár válaszolni nem tudnék, hiszen hiába próbálok egy rendszer szerint levegõt venni, egyszerûen csak kapkodom ahogy csak bírom. Nem tart sokáig mire a kórházba érünk, de egy örökké valóságnak észleltem. Apáék aláfirkantanak egy papírt, és már visznek is a mûtõbe. Vajon felkelek még valaha?

***

Pittyegés üti meg a fülem. Alig-alig bírom kinyitni a szemeim, akkora a fény, hogy ezt most nehéz elviselnem a szemhéjam nyújtotta sötétség után. Egy fehér plafont fedezek fel elõször, aztán szépen lassan tovább haladok e látókörömben. A folyamatos hang irányába fordulok, és egy szerkezetet pillantok meg, amin a szívverésem szerint mozog egy zöld vonal. A kezemre infúzió van kapcsolva, és egy átlagos, zöldes-kékes kórházi köntös van rajtam. Mivel a fejem alatt bõven van párna, majdhogynem ülök az ágyon, de ez így pont kényelmes.
Szóval megmûtöttek, és úgy néz ki sikerült. Kezd kitisztulni a szoba képe, üresen bámulok magam elé, de egy zöld szempár azonnal visszatekint rám, ahogy néhány nyüszögést hallatok magamból. Reiko?
A lány felpattan, és közelebb lépked hozzám. Ahogy meggyõzõdik, hogy tényleg felkeltem, és tényleg nincs semmilyen szemmel látható fájdalmam kinyitja a kicsiny szoba ajtaját, és kiszól rajta. A szüleim és egy-két orvos be is vándorol, utóbb említettek alaposabban megszemlélnek, és kiküldik a többieket. Egyedül maradok a fehér köpenyes idegenekkel, akik mindenfélérõl hadoválnak, ha kérdeznek akkor bólintással vagy fejcsóválással válaszolok nekik. Egy lapra írogatnak közben, aztán el is mennek, és a három, végre ismerõs arc újra feltûnik.
- Istenem Hisao, annyira örülök, hogy felkeltél! - borul a nyakamba anya, persze nagyon óvatosan. Apa is könnyezik, Reiko pedig csak csendben álldogál a zárt ajtónak dõlve, és ahogy észreveszi, hogy õt pásztázom egy mosolyt erõltet az arcára, amit viszonozok is.
- Ügyes voltál. - simogatja meg a fejemet apa is, aki szintén könnyezik.
- Mondtak valamit? - nyögöm ki az elsõ értelmes mondatot.
- A mi hibánk, ha elvittünk volna kivizsgálásra már rég nem szenvedtél volna ennyit. - fakad ki anya, mire megrázom a fejem.
- Én voltam makacs, nem a ti hibátok.
- De ha mi is azok lettünk volna, most nem feküdnél itt. - válaszol apa.
- A lényeg, hogy már jobb lesz. Hidd el Hisao. - anya feláll mellõlem, és mosolyogva simogatja meg az arcom. - Pihenj csak, majd jövünk még. - bólintok, aztán végignézem, ahogy kisétálnak a szobából. Szerencsére Reiko nem megy utánuk, legalább nem maradtam egyedül.
- Ha lehet ezt ne írd bele a cikkbe. - mosolygok rá, mire sóhajt egyet, és közelebb sétál.
- Nem fogom. - nyugtat meg, és elvéve a széket, amin ült az ágyam mellé sétál, és most itt foglal helyet. - Jól vagy?
- Aha. Bár nem tudom hogy kéne erre reagálnom. Olyan hirtelen történt.
- A-aggódtam érted. - jelenti ki halkan.
- Bocsi... De ha te nem lennél, most már én sem lennék. - ismételten megeresztek felé egy boldogabb arckifejezést. - Nagyon köszönöm Reiko.
Ahogy a szemébe nézek, azt vélem felfedezni, hogy egy cseppet... elpirult?

Nem ismerõs a környék amerre visz minket a busz, elgondolkodom, hogy milyen lesz a mai nap, hiszen a gondolataimat össze kell szednem ahhoz, hogy jó cikket írjak róluk. Oldalra fordítom a fejemet, amikor arra leszek figyelmes, hogy felcibálja valaki, az a nagy darab haverja.

- Gyere Reiko! – Szól nekem, pedig rájöttem, hogy le fogunk szállni.

Satoshi elengedi Hisao-t, aki a kezét mellkasához kapja a kezét, és el is fehéredik, a földön felül és úgy vesz mély levegõt, valami nem stimmel ezzel a sráccal.

- Ember, jól vagy? – Többen is rákérdeznek, hogy jól van én pedig aggódó arccal figyelem õt.

- Persze, semmi gond. – Egy kis segítséggel feltápászkodik, sûrû bocsánatkérést intéznek felé, ami szerintem nem elég most neki, inkább egy orvos kellene. Leszállunk odamegyek mögé, amikor megáll és felém fordul, aggódó arccal nézek rá, hiszen ha a szívével van baj, az nem játék, pláne most.

- Jól vagyok, nyugi. – Motyogja, pedig fel sem tettem a kérdésemet.

- Örülök... – Nem hiszek neki, eléggé rosszul fest szegény srác.

- Elvileg egy fél óra múlva kezdõdik a meccs. Addig mi átöltözünk, bemelegítünk meg hasonlók. – kezd el nekem mesélni, amiket megjegyzek. - Szerintem az öltözõbe nem akarsz bejönni, szóval megvárhatsz elõtte. – naná, hogy nem.

- Oké, úgy jó lesz. -  Bólintok egyet, azért még követem

Egy kisebb épületben öltöznek át a fiúk, addig én elkezdek jegyzetelni, hogy milyen a hely, azért az feltûnik, hogy tõmondatokban beszél Hisao, ez nem volt eddig jellemzõ rá, lehet ideges a meccs miatt. hamarosan mindenki kijön egyedül õ nem, kicsit elfog az aggodalom és besétálok hozzá, a padon ül startra készen, a fejét fogja, mintha gondolkodna, vagy megint fájdalma van?

- Hisao? – Szólítom meg halkan, ekkor felkapja a fejét és meglepetten néz rám.

- Áh, te vagy az. – Egy erõltetett mosolyt villant, hirtelen ökölbe szorul a keze. - Figyelj...

- Igen? – kérdezek rá, miután csöndbe marad.

- Lehet egy nagy kérésem, de esetleg... segítenél nekem? – csend telepszik ránk. - Nem akartam senkinek sem beszélni errõl, de muszáj. – Nem értem mit szeretne - Tudom, nem is ismerjük egymást de fontos lenne. – Kíváncsian figyelem mit szeretne.

- Mondd csak. – Nyel egy nagyot.

- A szüleim azt gondolják, hogy egy szívrendellenességet örököltem. Nem akartam elfogadni a tényt, de nagyon úgy néz ki, hogy igazuk van. – Akkor jól tippeltem. - Szeretném ha legalább egy ember tudná mi a baj, ha történne valami komo - Ront be Higurasi

- Hisao, mi van már?! – Kicsit meglepõdöm, hogy megjelenik, hiszen éppen beszélgettünk, jaj remélem, hogy nem hallotta.

- Megyek már. – mondja és rám pillant, majd feláll, és elindulna ki az ajtón, megfogom a kezét.

Szerintem a szemembõl azért azt ki lehet olvasni, hogy féltem, mert ez nem játék, bólint, végül kimegy az öltözõbõl, bezárom és megyek utánuk, a lelátón foglalok helyet az elsõ sorban, ha baj van, akkor be tudjak rohanni és segíteni neki.

Bemelegítés során fut egy kicsit, nyújtó gyakorlatokat végez, többször engem keres a tekintetével, az is lehet, hogy nem, amikor megjelennek az ellenfelek, akik nagyobb darabok, kicsit megijedek, hiszen ha egy ilyen nagy benga állat neki megy, akkor vége van. Bemennek a focipályára, amikor találkoznak mosolyogva fognak kezet, amin meglepõdöm, még a szemüvegemet is elõrébb tolom, hogy jól látom e. Elkezdenek nevetni, felvont szemöldökkel figyelem õket. A lelátó hamarosan megtelik az iskola diákjaival, az elsõ sorba alig ül valaki, csak egy két csaj, a másik oldalon pedig az ellenfél csapat iskolája, akik hangos üdvrivalgásba kezdenek. Na a mijeink erre válaszolnak, és gúnyos mondatokat kezdenek el mondani, ami tetszik. Gyorsan le is írom minden egyes szavukat, nekem mindegyik beszólás nagyon tetszik, azt hiszem több lesz, mint egy oldal ez a cikk. Hamarosan megjelenik a bíró is a pályán, mindenki felsorakozik, és kezet fognak egymással a csapatkapitányok.

- Szép és tisztességes játékot akarok. – Olvasom le a bíró szájáról.

Hát kíváncsi leszek, hogy mennyire lesznek sportszerûek, Hisaoit figyelem, aki többször elsápad, ami nem jelent jót. Fej vagy írás dönti el ki kezd, és a mieink kezdenek, ami csak nekünk jó, legalább nem kell sokat futnia. Pár perc cselezés után berúgja az elsõ gólt. hatalmas a kiabálás és az éljenezés. Mindenki visszafut a saját térfelére és várják az ellenfelet, akiknek lenyûgözõ a lábmunka technikájuk. Sajnos be is lövik a labdát, az ellenfél szurkoló tábora hangosan kezd el kiáltozni, amire a mijeink megint válaszolnak. Lassan félidõnél járunk, amikor a bíró füttyent egyet és a kijelzõn is megáll az óra, végre szünet van nekik, felállok és odamegyek a csapathoz, akik mosolyogva fogadnak.

- Sziasztok. – köszönök kedvesen és leülök Hisao mellé. – Jól vagy? – kérdezem halkan és enyhén megcsóválja a fejét. – Akkor ne játsz a második félidõben. – mondom halkan, ekkor rám néz.

- Nem tehetem számítanak rám. – mondja és feláll.

Bólintok és visszasétálok a helyemre, mindvégig olyan érzésem van, mintha figyelne valaki, milyen igazam volt Hisao figyelt, meg az ellenség kapitánya.

Ismét megszólal a síp és az ellenfél tör elõre, amikor ismét berúgják a labdát, a mieink morogni kezdenek és lehet rajtuk látni, hogy megtorolják ezt még. Hisao nem fut annyit, többször a mellkasához teszi a kezét, sejtettem, hogy fájdalmai vannak. Hirtelen elveszik tõlünk a labdát és a kapunk felé rohan vele az egyik gyors gyerek, Hisao próbálkozik meg azzal, hogy elveszi tõle, ám amikor mögé kerül a gyerek megkönyököli a mellkasán, pont a szívénél és lerogy a fûbe, majd elfekszik és a mellkasához kapja a kezét. Felállok és azonnal odarohanok, amint odaérek a fejét kezdem el simogatni látom, hogy nagyon rosszul van, hamarosan az osztályfõnök jelenik meg, aki a mentõket hívja. A csapat tagok körénk gyûlnek, a gyereket aki megkönyökölte mosolyog. felállok és odamegyek és gyomorszájon vágom.

- Gyökér. – megérkeznek a mentõk, bekötnek neki infúziót, majd felteszik hordágyra viszik is ki.

A nevemet mondja amikor az autóhoz érünk, beszállok én is, az ofõ elõre ül , majd a mentõshöz fordulok.

- A szívével van a baj, mondta, hogy szívrendellenessége van. – A mentõs megijed, gyorsan elõre megy és valamit mondd a sofõrnek, aki gyorsabbra veszi az iramot és hangos szirénával száguldunk.

Megfogom Hisao kezét, és megszorítja, majd rám emeli a tekintetét és egymást figyeljük.

- Rendbe jössz. – mondom halkan.

Gyorsan megérkezünk a kórházba, egybõl viszik is kivizsgálásra, engem leültetnek a váróba, egy negyed óra múlva a szülei is megérkeznek, akik egy orvost akarnak, hogy - hogy van a fiúk. Kicsit azért aggódom érte, mert egy nagyon kedves fiúról van szó.

— Reggelt, Hisao! - teszi át egyik kezét a tarkómon, és egész végig vigyorog.

— Neked is. - motyogom, mivel a kifli csücske még lóg a számban. Zsebre vágom a telót, így tudok rá figyelni.

— Figyi, nagy kérés lenne ha velünk jönnél a sport napra? - leemeli kezét rólam, hogy össze tudja csapni a másikkal, némileg jelezve, hogy ez egy nagy szívesség lenne. Megint... sóhajtok egyet.

— Bajban lennétek ha nem lennék itt, mi?

— Az már biztos. - erre mind ketten elnevetjük magunkat.

— Oké, megyek. Megint azzal a sráccal cseréltek le? - kérdezem miközben felvonom az egyik szemöldököm. Pozitív válaszként egy bólintást kapok, aztán tovább beszéljük az utat. Az osztálya elõtt elválunk, mivel a mi termünk a másodikon van.

Ahogy belépek, egy páran már jönnek is beszélgetni, az osztály idiótái dobálják egymást, a plázacicák pedig a legújabb tinimagazinok tartalmát veszik szemügyre. Valaki a házit másolja, vagy éppen kikérdezteti magát valakivel, aki pedig „kitûnik” mindenki közül, az Reiko. A többiek hozzászokhattak már, de nekem még mindig fura, hogy csak ül a helyén és... tulajdonképpen ennyi. Hallottam egyáltalán a hangját órán kívül?

— Hisao! - szól rám valaki, mire inkább csak leteszem a táskám, és oda is megyek hozzá.

Sajnos elég hamar becsöngetnek, vissza szaladok az elsõ sor ablak felõli padjába, és elõhalászom a cuccaim. Matekkal kezdünk, nagyszerû. Hát égnek nem túl nehéz anyag amit most tanulunk, ezért talán én is le tudnék felelni belõle, de örülök, hogy nem engem szólított a tanár.

— Jössz? - hallok egy halk suttogást magam mögül, mire felé fordulok.

— Szerinted?

— Ott leszel, haver. - vigyorog vissza Satoshi, mire bólintok, hiszen a tanár elég erõteljesen megköszörülte a torkát, gondolom miattunk. Jobb elkerülni a beírásokat...

Óra végén leszaladunk a csapathoz, aztán nekem is elmondják, hogy lesz ez az egész. Hál égnek nem hétvégén lesz, szóval nem kell plusz egy napot bejönni. A többi csak a szokásos, vinni kell melegítõt, meg a csapat mezét.

— Ezen felül végre mi is kapunk helyet az iskola újságában. - csapja össze a két kezét a kapitány, mire mindenki tátott szájjal néz vissza rá.

— És mégis ki fog rólunk írni? - kérdezi valaki.

— Majdcsak találunk valakit. - vonja meg a vállát a srác.

— Reiko szokott írni nem? - kérdezem meg a mellettem álló osztálytársam.

— Passz. - válaszol. - Kapitány! Hisao tud valakit! - hogy mi?!

— Áh, remek. Egyel kevesebb gond.

Megszólal a csengõ, mindenki szétszéled, de én még a történtek hatása alatt vagyok egy cseppet. Nagyszerû, most aztán el lettem intézve... Ahogy sietünk vissza a terembe, az aulában megállok egy pillanatra a suliújságos polc elõtt, és némi gondolkozás után lekapok egyet, órán talán beleolvasok.
A nagy szünetben Reiko felpattan a helyérõl, és elindul valamerre, mint mindig.

— Te velem jössz. - ragadom meg a hátam mögött ülõt, és kicibálom a terembõl. - Szerinted hova ment?

— Honnan tudjam? Talán a könyvtárba.

Ennyi elég is nekem, elindulok a suli könyvtárába. Nem túl nagy a tengés, bár asszem az ilyen helyeken eleve csendbe kell lenni. A filmekben mindig ezt hallom.

— Ott van. - sutyorog mellettem. - Gyerünk, sok sikert! - ezzel kilök a polc mögül, én pedig nem akarok hülyének kinézni, ezért nem is állok meg a lányig.

— Szia Reiko. - szólítom meg, elég elfoglaltnak néz ki, szóval valószínûleg észre se vett.

— Szia. - válaszol nemes egyszerûséggel.

— Zavarlak? - inkább megkérdezem.

— Attól függ.

— Nos, ugye most lesz a sportnap és írni kellene egy cikket a meccsünkrõl a suli újságába. - hadarom el majdnem csak egy levegõvel. Olyan, mintha valami idegennek beszélnék...

— Miért pont én? - nem nagyon érdeklem, az látszik.

— Mert tudom, hogy szoktál írni, a suli újságban megjelent egy kis versikéd is, ami nagyon tetszett. - így is-úgyis elkerülhetetlen lett volna, az elsõ oldalon volt.

— Öm, köszi. Majd meglátom mit lehet rólatok írni, esetleg egy névsort képekkel adhatnál, hiszen rossz néha a névmemóriám. - ezaz!

— Meg lesz, akkor következõ szünetben hozom, köszönöm. - megejtek egy mosolyt, és gyorsan visszasietek.

— Ember, ez a csaj nem semmi! - röhögi el magát ahogy sóhajtok egy jó nagyot, mivel kikerültünk a látószögébõl.

— A lényeg, hogy megcsinálja.

Megveregeti a vállam, aztán megyünk is az edzõhöz elkérni egy csapatképet, amin még én is rajta vagyok. Talál is egyet, hál égnek, így sorrendben leírom a neveket. Visszasietünk a terembe, mert már rég volt jelzõ, ezért lehet, hogy még késünk is.
Ahogy elmegy a tanár felpattanok, és Reiko padjához sietek.

— Tessék, így jó lesz? - kérdezem, miközben leteszem elé a papírt, és a képet. - Balról jobbra írtam, ki kicsoda.

— Aha. - a lelkesedést egyáltalán nem lehet látni rajta. Valószínûleg azért, mert egyáltalán nem lelkesedik.

— Nem baj, hogy neked kell megírni? - kérdezem, miközben kicsit ráhajolok a padjára, de egy páran hamar körénk – pontosabban körém – gyûlnek, és szinte látszik, hogy neki kezd kellemetlenné válni a helyzet.

— Túlélem.

— Kösz még egyszer. - ezzel elrugaszkodok, és átadom magam a többieknek. Persze rögtön jönnek az elképesztõ kérdéseikkel. „Miért beszéltél vele?” „Veled szokott beszélgetni?”, és hasonló fantasztikumok. Próbálok normális válaszokat adni, nehogy megsértsek valakit de már kezd idegesíteni... De mi lenne ha ezekre pozitív választ adnék?

Nehézkesen, de valahogy csak sikerül túlélni. A nap többi részében semmi nem történik, néha Reikora pillantok. Egyedül és csendben ül, ahogy mindig. Nem tudom, miért foglalkoztat ez most annyira, de az utolsó csengõ kizökkent mindenbõl.

— Hisao! Ma is mész focizni? Ha akarod a lányokkal elmegyünk megint nézni titeket. - mosolyogva pattan mellém egy lány.

— Aha, persze. - motyogom, aztán vállamra kapom a táskám.

***

Eljött a sportnap is. A város egyik parkjában tartják, ezért sajnos buszoznom is kell egy kicsit, de mivel csapattal megyünk a sulinál kell találkozni.

— Áh, megjött! - hallom Satoshi hangját ahogy befordulok a suli kapuján.

— Hali. - köszönök, a kapitány bólint egyet.

— Gyerünk, nem késhetünk! Az edzõ így is alig engedte meg, hogy nélküle jöjjünk. Hisao, te menj el a mezedért, a megállóban megvárunk. De siess!

— Rendben. - a kezembe nyomja a szertár kulcsait, én pedig gyorsan megyek is, bár félek, hogy megint elkezd fájni a mellkasom. Reggel nem volt semmi baj, de kitudja...

Ki kéne vernem ezt az egészet a fejembõl.

Visszafelé ahogy kilépek a bejárati ajtón észreveszek valamit. Csak nem Reiko áll kinn? Ahogy közelebb érek, szinte megbizonyosodok róla.

— Hát te? - kérdezem, ahogy odaérek mellé. - Hogyhogy itt vagy?

— Nem tudom merre tartják a sportnapot... - motyogja egy kis gondolkozás után. Sóhajtok egy jó nagyot.

— Úgy is rólunk írsz, gyere velünk. - ajánlom fel neki a dolgot.