Egy istenség levadászása baromi nehéz, és hosszú évekbe, ha nem századokba telhet, ezért nem örültem annak, hogy a sötétség ura pont rám tukmálta az egyikük kicsinálását. Vannak más démonjai, ráadásul legjobb emberei többsége nálam sokkal erősebb és ügyesebb. Feltörekvő tehetség vagyok az igaz, de Kazue Mitsuko megöléséhez akkor sem lesz elég pár intelem, vagy tanács, amiket arra az esetre kaptam tőle, és pár tapasztaltabb vadásztól, ha a célpontom rám támadna a segédjeivel.
A képe nézegetése még annyira se elegendő, de pillanatnyilag be kell érnem azzal, hogy fel tudom idézni magam előtt vékony testét, elől hosszabb, hátul rövidebb tincseit, amiknek csak a vége nem szőke, valamint finom arcvonásait, addig is, amíg nem látom.
Gyönyörű, kék szemeiről szinte mindig eszembe jut. Ilyen még nem fordult elő velem. Olyan igézőek… Ha nem pont az lenne a küldetésem, hogy megöljem, talán el is csábítanám ezt a pipit.
Pontosan fél év telt el azóta, amióta feljöttem a földre, áldozatom szentélyeit, valamint a környékük is teljesen kiismertem ez alatt az idő alatt.
Sőt… Tudom Mitsuko egész napos programját, a legjobb búvóhelyeket, ahonnan szemmel tarthatom, és minden olyan szagot is ismerek, amik miatt mellette lófráló őrei nem fedeznek fel. Akár léphetnék is ügye felgöngyölítésében.
Igen. Lépnem kell. Habár figyeltem arra, ne keltsek feltűnést a környéken, lelepleztek. Hallottam, amint valaki arról trécselt áldozatomnak délután, hogy vigyázzon magára, mert célkeresztbe kerülhetett.
Kacagnom kell azon, hogy a lehetőség adja magát. Mielőtt még olyasmiken gondolkodhatnék, hogyan kéne rátámadnom, szépséges áldozatom magányos sétára indul a telihold fényében, annyi a dolgom, hogy utána vessem magam.
Mégse lesz nagyon nehéz kicsinálnom...
Emiatt persze nem leszek hálátlan. Elhúzom elkerülhetetlen halálát annyira, amennyire tudom, és kihasználom, hogy szórakozhatok vele mindaddig, amíg már könyörögni fog egy késért a szívébe.
Én mindenképp élvezni fogom.
Hoppá… Alábecsültem. Észrevette jelenlétem, és gyorsabb tempóra kapcsolt. Pechjére viszont ez a lépése nem elég ellenem. Még mindig egyedül van, ráadásul nekem kedvező irányba halad. Egyenesen egy magas szirt felé. Hiába gyors, meg kell állnia, a pereménél. Istennő, de a repülésre nem képes.
Na mit mondtam. Utolértem. Számára itt a vég, segédei habár észrevették, hogy hatalmas bajba került, nem érnek időben ide a megmentésére.
Gyilkos mosollyal engedem, hogy levegőért kapkodása közben rám nézzen rémülettől kitágult szemeivel. Imádom a munkám…
Ennél jobban pedig azt a zavart, ami megjelenésem miatt kiül áldozataim, jelen esetben Mitsuko arcára.
- Ki vagy te? – válaszolhatnék a kérdésére, de ha megszólalnék, érezné hangomon azt a zavart, ami szemei miatt kerített hatalmába. Szabályosan égető a csillogásuk.
Különben is… Nincs időm se a trécselésre. Örülhet neki, hogy gyors halált kap az órákig tartó kínszenvedés helyett, hirtelen mozdulattal taszítom le a mélybe, aztán vetem vissza magam az árnyas rengetegbe.
Végeztem.
Teleportálnék is haza, az alvilágba, ha nem ütné meg egy dallam a füleim. Valaki dúdol…
A szél hozza felém a lágy hangokat, ráadásul pont a szirt irányából, dühösen termek ismét az előtte elterülő erdő szélénél, és nézem, ahogy áldozatom leereszkedik háziállatkái közé.
Majd… Amikor segítségükkel szentélye felé indul, olyat csapok az előttem lévő fába, hogy kiszakítok belőle egy darabot. Miért nem mutatta egyszer sem az alatt az idő alatt, amíg megfigyeltem, hogy tud repülni?! Így aztán sokat ért, hogy lelöktem a mélybe…
Mondjuk… Ezt, hogy az angyal isten erejéből szintén kapott keveset, az alvilág ura is igazán közölhette volna. Most más módot kell találnom a kivégzésére. Találjak egyáltalán?! A pokolba! Mindenképp el kell tennem láb alól. Ha visszaadom a küldetést, gyávának fognak tartani, és teljesen ki is csinálnának.
Még egyszer belecsapok abba a fába, amibe az előbb, így az tőből kiszakadva robban el a szakadék széléig, aztán hullik alá oda, ahova áldozatomnak kellett volna.
A fejem lüktet haragom miatt, ráadásként tenyerem, amivel hozzáértem is ég. Miért van ez?!
Leroskadok, és igyekszem újra átgondolni a dolgok, amikor rezegni kezd a telefonom.
Először nem akarom felvenni, próbálok róla tudomást sem venni, de egy nagy levegő vétele, aztán kifújása után végül mégis úgy döntök, hogy a fülemhez emelem:
- Haló?!
- Láttam mindent. – kuncog egy nagyon ismerős hang a másik oldalról, ami azt jelenti hibát követtem el. Hagynom kellett volna csörögni készülékem – Jól kicseleztek öcskös…
- Ezt olyan fontos volt velem közölnöd Bezari?! – izzik bennem a visszatartott harag, megszégyenültem testvérem előtt. Mindent látott. Már megint követett, holott ezerszer mondtam neki, hogy nincs szükségem a védelmére. – Tudom. De hidd el ez csak egy csata volt. A háborút én fogom nyerni. Kicsinálom a csajszit. Méghozzá a segítséged nélkül, úgyhogy húzd vissza a beleidet az alvilágba, mielőtt…
- Nyugalom. – vág komolyabb hangon mondandómba – Nem azért hívtalak, hogy felhánytorgassam a kudarcod… Csak jelezni akartam, hogy mákod van, amiért életben maradt. Ne siesd el a dolgokat ezzel az istennővel. Nem értem, miért szúrja a sötétség ura szemét, de egyenlőre akkor is egészben kell hagynod.
- Szerinted érdekel, hogy mi vele a baja?! – horkanok fel idegesen - Csak teljesítem a feladatot, amit rám bízott és hazamegyek. Késsz, ennyi.
- Pedig ezzel a döntéssel talán a saját sorsodra is hatással leszel. Mond… sebesített már meg áldozatod azzal, hogy hozzáértél?
- A tenyeremre célzol?
- Igen. Nézd meg. Ami történt azt jelenti, ebben a nőben több van, mint amit nektek elmondtak. Lehet, hogy az a görény, akit úgy tisztelsz, pont tőled akar megszabadulni. Már nyomozunk Anyorral, de amíg nem találunk pontos infók, kérlek, maradj nyugton. – leteszi, ezért elrakom telefonom, és sajgó tagom felé fordítom a pillantásom.
Legnagyobb döbbenetemre teljesen leégett róla a bőr egy foltban. Ez tényleg furcsa… Lehet, fel kell keresnem egy kis baráti csevej erejéig, mielőtt kicsinálom.
***
- Tudni akarom, miért égett meg a tenyerem attól, hogy hozzád értem. Mégis mivel átkoztál el?! – jelenek meg áldozatom mögött, aki feltűnésem, és hangom miatt először összerezzen, aztán döbbenettel vegyes rémülettel fordul felém, hogy szemembe nézhessen annyira, amennyire elé tartott tenyerem mellett tud.
Pár nap telt el kalandunk óta, de még mindig izzik, és lüktet. Sérüléseim eddig mindig néhány óra alatt begyógyultak. Mi történt most?!
- Azt se tudom, hogy ki vagy te. És… Mégis miért törtél be ide? Végezni akarsz velem? – az eszem menten eldobom, szelíd hangja miatt.
- Válaszolj a kérdésemre, amíg tart a türelmem Kazue Mitsuko. – szorítom másik kezem ujjait a torkára, és nyomom a falnak.
- Nem tettem semmit ellened. Istennő vagyok, nem szórok átkokat. Különben is… Te akartál lelökni arról a szirtről… - fuldoklik szorításom miatt – Kérlek, eressz el… Ártottam neked? Ro! Ri! Segítsetek!
- Ők tüzet oltanak. – hagyom kuncogva, hogy a földre hulljon törékeny kis teste, mielőtt még másik kezemnek is baja eshetne – Valaki miatt a szentély másik fele kigyulladt. Szóval van időnk egymásra. Ezért is akarlak addig faggatni, amíg nem kapok válaszok. – utána megölöm. Bár… Az is lehet, hogy tényleg várok kicsit a hidegre tevésével. Irtó szexi az a fekete hálóing, amit magára kapott. - Mégis mit tettél a kezemmel?!
- Már mondtam.– húzódik pihegve távolabb tőlem – Nem tettem vele semmit. Ezért is nem értem, hogy mi okod volt a támadásra. Bár… Ha megnyugtat, az én szárnyaim is sokkal többször sajognak, amióta feltűntél előttem. – ostoba szuka…
- Nem. – ütök feje fölött a falba. – Nem nyugtat meg.
- Kérlek… - áll fel előttem. – Fejezd be a tombolást. Attól, hogy lerombolsz magad körül mindent nem lesz jobb.
- Tudom. – boxolok ismét szobájának falába. – Attól még jól esik.
- Állj le. – szorítja meg kezemet, amiben ettől egyből abbamarad a fájdalom, villámgyors mozdulattal kapom el tőle, és vetek rá közelebbről egy pillantást:
- Ez meg…
- Mi történt? – kérdésére nem válaszolok, helyette úgy döntök, elárulom neki a nevem.
- Ochitaru Reisei vagyok, a démon, akit a kivégzésedre küldtek. Még keresni foglak. – el is tűnnék, ha nem szólalna meg ismét az a dal, amit ő is dúdolt. Így csak megállok, és próbálom kitalálni a forrását.
A felkelő nap fénysugarai utat törve maguknak az ablakomon arcom melengették. Egy gyönyörű tavaszi reggel, a madarak lágy dallama zene fülecskéimnek. Felülve az ágyamon a két fehér kisfarkast láttam meg pihenni az egyik sarokban. Hát igen, Ro és Ri szeretnek a közelemben aludni. Mocorogni kezdtek. Felkeltem, szorosabbra húztam magamon a comb középig érő fehér selyem köntöst, masnira kötöttem a kötőjét, majd a sarokhoz lépkedtem. Fejecskéikre tettem a kezemet, kinyitották szemüket, tekintetük rám emelték majd felpattanva Ro az ölembe ugrott míg Ri a lábam mellé telepedett. Hogy honnan tudom őket megkülönböztetni? Egyszerű Ro –nak kékek a szemei míg Ri –nek sárgák. Aranyosak és persze picik nem akkorák, mint egy rendes farkas hisz az erejük el van zárva. Az ajtómhoz léptem elhúztam és a kerti folyosóra lépve megcsapott a reggeli harmat friss illata. Egyszerűen mindig magával ragad ennek a helynek a szépsége. Nyugtattam szemem az alattunk elterülő síkságon. A hegy oldalában van a templomunk, könnyen meg lehet közelíteni és eszméletlen a kilátás. A konyha felé vettem az irányt. Igaz, hogy isten vagyok, de emberi mivoltomból megmaradt a régi szokásom miszerint emberi étket is fogyasztok. A konyhába lépve a fekete fülecskés, fekete farkas farkú démonsegédemmel találtam szembe magamat, aki a reggelimen munkálkodott.
- Jó reggelt Hizue, hogy ítéled meg a mai reggelt? Szép napunk lesz nem de? –mosolyogtam rá. Mikor rám pillantott elpirult, hát igen nem kéne köntösben mászkálnom.
- De úrnőm kérem… vegyen fel valamit –fordult el pironkodva. Csak felnevettem, sarkon fordultam és a szobám felé vettem az irányt. A szekrény elé lépve egy egyszerű fehér ujjatlan szoknyát vettem fel a derekam alatt pedig egy barna szalaggal masnit kötöttem rá. Egy fehér hosszú ujjú átlátszó fehér térdig érő belebújós pulcsit vettem fel. A lábamra pedig semmit sem vettem, nem szeretem a cipőket. Korlátoznak a mozgásban. A bokáimon két két fehér igaz gyöngyökből álló bokaláncot viselek.
/http://www.globalfashionreport.com/inline/fashion/en/52fe8695266581ac023d204f27ecdfc1.jpg/
Visszasétáltam a konyhába mire Hizue átirányított a nagyterembe ahol általában tartózkodni szoktunk, meg itt szoktuk fogadni a vendégeket is. leültem a terem végében lévő díszpárnámra, elém rakott a fekete farkas egy tálat a reggelimmel. örömmel fogyasztani kezdtem.
- Mi a mai program? –kérdeztem két falat között. Rám nézett azokkal a végtelenül mélykék szemeivel majd letelepedett mellém.
- A Mauhire templom isten segédje jön látogatóba délben, utána pedig a délutáni imaóra következik mikor is az iskolás csoportok jönnek fel a hegyre – mesélte miközben megettem a reggelit.
- Arigatou, akkor, ha nem gond előtte tennék egy sétát a kertben. Ri, Ro! –kiáltottam fel mire a két farkas egyből mellettem termett. A séta abból állt, hogy teljes farkas alakomban jártam az erdőt közel a városhoz, hogy megnézzem, mi történik éppen az élőkkel. ma nyugodt sétám volt, semmi rendkívülit nem láttam. Visszaérkezve viszont már vendégem a nagy teremben ülve várt. Így Hizue át is irányított oda miután felértem a templom lépcsőin. Belépve a teremben a követ felállt fejet hajtott bemutatkozott szokásos formalitások. Leültem a helyemre és csendben hallgatni kezdtem. Lényegében azért jött, hogy figyelmeztessen egy megfigyelőre, aki mostanában a környéken járkál, valószínű új áldozata van. Vigyázzak, mert lehet, én vagyok az. Nem félek semmilyen sátán szolgájától. Ők a sötétség mi pedig a fény, a fény mindig bevilágítja a sötétséget. Ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam eddigi életem során. A délutáni imaórán számtalan kisebb kívánságot teljesítettem, többek közt, egy kislány azt kérte gyógyuljon meg az édesanyja, egy kisfiú, hogy kapjon egy kiskutyát, meg még ilyen kis dolgok. Bár nekik elég nagy dolgoknak számítanak.
Ahogy lement a nap, úgy ébredtem fel egyre jobban. Telihold lesz ma este, a farkasok kedvenc időszaka. Farkasból vagyok így szeretem ezt az égitestet főképp e formájában. Gyalog indultam neki az erdőnek, teljesen egyedül. A mai estét egyedül szeretném tölteni. A lépteim nem csaptak nagy zajt, puhák voltak és kecsesek. Szinte repültem a talaj felett. A kedvenc helyem felé tartottam. A fülecskéim érzékenyek a hangokra így hallottam valaki követ. Kissé gyorsabbra fogtam az iramot és a sziklaszirt felé igyekeztem, ahonnét a legjobban lehet látni a holdat. Egyre közeledve fokozatosan gyorsítottam. A szirthez érve levegőért kapkodtam. Megfordultam, a fák árnyékába egy alak körvonalazódott meg. Csak pár percig láttam ott ahol megpillantottam a következő percben előttem állt 2méterrel talán. Sötétzöld haja volt, szemeiből semmit sem tudtam kiolvasni. A hátamon a szárnyak égni kezdtek, jelezve bajban vagyok. Az alak fokozatosan egyre és egyre közelebb lépett.
- Ki vagy te? –suttogtam az éjszakában. A hold bevilágította a szirtet. Választ nem kaptam. Csak közeledett egyre és egyre közelebb. Mikor már előttem állt, kinyújtotta a kezét felém, majd egy hirtelen mozdulattal meglökött. Elvesztve az egyensúlyom-borultam hátra az alattam elterülő erdőségek felé. Időben kapcsoltam szárnyaim előhívva a levegőben maradtam. Felröppenve a szirtre nem volt ott senki. Megnyugodtam, a nyugodtság lengte körbe a teret. Az előbbi bénító sötétségnek nyoma sem volt. Egy lágy dallamot hozott a szél valahonnan, belopta magát a fülembe és én is dúdolni kezdtem. Megéreztem magam mellett Ro és Ri jelenlétét. Mikor letekintettem ott álltak mellettem. Vajon ki lehetett ez a férfi? Miért taszított le a sötétségbe? Miért fájtak a szárnyaim? Sok kérdés mely a fejemben keringett és rengeteg semmit mondó válaszlehetőség. Remélem majd választ kapok rájuk.
Már megint kaptam egy vámpírt, akit le kell vadásznom, nem tudom miért, de vámpíroktól kiráz a hideg az előző is az volt és majd nem az én életembe került, mire legyőztem. Nagyon kellett harcolnom. Egyszer azt hittem meg is fog harapni, de szerencsére, nem sikerült neki így megmenekültem, csak tudnám, hogy miként és hogyan tudtam túl élni. Volt talán egy őrző angyalom, aki vigyáz rám és mindent meg tett annak érdekében, hogy ne legyek vámpír? De mi van, ha ez a mostani olyan lesz, hogy nem leszek képes legyőzni?
NEM erre még gondolni sem szabad. Mindent meg fogok tudni csinálni és nincsenek kételyek. Én vagyok a világ legjobb bérgyilkosa és nem hiába akar mindenki engem, de már megint erdőben vagyok. itt halmozottan kell figyelni, különben csak azt veszem észre, hogy már halott vagyok.
Minden kis neszre megfordulok és körbe nézek. Úgy nézhetek ki, mint egy paranoiás. Tovább sétálok egyszer csak hangot hallok meg a hátam mögül.
- Ki ez a szépség itt az erdőben egyedül? – megfordulok, és gyilkos tekintettel nézek rá, de támadó állásban vagyok.
- Ha jól sejtem, akkor a végzeted. – válaszolom komolyan, mire csak elkezd nevetni és a hátam mögött terem.
- Ne hogy már egy ilyen szépség okozzon nekem fájdalmat. – simítja meg arcomat, mire csak elugrok tőle, és mire visszanéznék, már csak a hűlt helyét látom. – Szeretsz játszadozni, mert én is. – hallom a hangot, de őt nem látom sehol sem.
- Bújj elő gyáva féreg. – kiabálom neki, de csak röhögést hallok.
- Szerintem ne akard, hogy elő bújjak. – mondja, majd megjelenik mögöttem és mielőtt bármit tehettem volna, a nyakamba harap. Elugrok tőle és a nyakamat fogom. Ez most tényleg megharapott a fene essen bele.
- Te kis hülye vérszívó. – mondom neki olyan gúnnyal, ahogy csak tudom, mire csak vigyorog még mindig.
- Ne aggódj nem sokára te is az leszel. – mondja és hirtelen leesik a tantusz ő a mérgét fecskendezte belém, nem pedig inni akart belőlem.
- Te rohadék. Dögölj meg! – kiabálom és felé rohanok, de mikor neki mennék, megfogja a kezemet és egy fának támaszt.
- NE ellenkezz, mert teljesen felesleges. – vigyorog a képembe és az ajkaimra tapad erőszakosan, mire próbálok kalimpálni, hogy kiszabaduljak, de annyit érek el vele, hogy erősebben szorít, és jobban csókol, amit nem akarok. Egyszer csak irtózatos fájdalmat érzek. Felkiáltok, amennyire tudok és elájulok.
~*~
Nem tudom, mikor kelek fel. Nem tudom, merre vagyok. nem tudok semmit sem az égadta egy világon. Kinyitom a szememet és csak annyit látok, hogy egy fehér szobában vagyok. próbálok mozdulni, de csak láncok csörgését hallom és érzem, hogy nem megy. Ki vagyok feszítve. Körbe nézek, de sehol senki. Elegem van ebből. Elkezdem mozgolódni és kiabálni.
- Engedj ki, akár ki is legyél!!. Engedj el!! – sikítozok mindenfélét és csak azt akarom, hogy elengedjen, és végre mehessek innen.
- És most? –nézek rá félrebillentett fejjel a srácra, miután felöltöztem.
- Körbe vezetlek. – mosolyodik el, és elindul az ajtó felé. Miután látja, hogy nem követem, megtorpan és visszanéz. – Nem jössz?
Tétován függesztem rá a tekintetem, majd magamhoz veszem a tőrjeim és követem.
- Azokra nem lesz szükség. – mondja halkan, de mikor makacsul összeszorított szájjal nem felelek, és elrakom őket, vállat von. – Ahogy akarod.
Végig vezet a helységeken, én pedig mindegyiknél a menekülési útvonalat keresem, ösztönösen. Pedig önszántamból jöttem ide, egy szavam se lehet.
Miután mindent megmutatott, és felvilágosított ’Oberon-sama’ – a fene se fogja így hívni – szokásairól és szabályairól, magamra hagy a szobában, amiben ébredtem. Fogalmam sincs mit makogott, mert szinte mindent elengedtem a fülem mellett. Nekem nem kellenek szabályok.
Ledőlök az ágyra, és a plafont bámulom, mikor hirtelen megcsörren a mobilom. Kis híján a földön landolok, hisz azt hittem, ez ott maradt, de ehelyett a tőrök tartójában pihent.
Előhalászom, és megnyomom a fogadás gombot.
- Mito!!! Hol az ördögben vagy? – el kell tartanom a fülemtől a készüléket, mert Kubara kiabálása, még szuper hallás nélkül is gázos lenne, de így egyenesen veszélyes. – Mimiko ki van borulva, mert nem értél haza időben, és hiába mentem el érted, eltűntél, és senki nem tud semmit. Ráadásul eddig a telefonodat se vetted fel.
Ahogy meghallja színtelen hangom, rögtön csöndben marad.
- Én…egy darabig nem megyek haza. – nyögöm ki végül, mire dühösen felszisszen.
- Mito, ne szórakozz velem…- kezdené, de a szavába vágok.
- Értsd meg! Ha nem maradok távol tőletek, csak bajt hozok a fejetekre. Nem tehetem ki veszélynek a nővéremet, és téged sem. – hadrom el, és igyekszem visszafojtani a hangomban rejlő kétségbeesést.
- Hol vagy, Mito? – a félelmetesen tárgyilagos hangon teszi fel a kérdést, és érzem, hogy addig nem hagy békén, amíg nem felelek.
- Én…nem tudom. – felelem végül halkan és őszintén. Tényleg nem láttam hová hozott.
- Ne játssz a türelmemmel, hová tűntél?
- Tényleg nem tudom hol vagyok. – ingatom meg a fejem, mintha látná. – Oberon hozott el, de nem fogalmam sincs, hová.
- Oberon?! – döbbenten felszisszen, és újra megemeli a hangját. – Tessék?! Mito, mi a jó istent művelsz te, egy vámpírúrral? Megmondtam, hogy tartsd magad távol tőle!
- Tudom, tudom. – igyekszem megakasztani a fejmosást. – De felajánlotta a segítségét, és elfogadtam. Kubara, én döntöttem, hát fogadd el, ha fontos vagyok neked. És mond meg Mimikonak, hogy szeretem, és bocsásson meg, de nem akarom, hogy miattam baja essen.
Azzal meg sem várva a választ, kinyomom a mobilt, és kikapcsolva vissza süllyesztem a tőrök mellé.
Meg kordul a hasam, és kénytelen vagyok kioldalogni a szobából. Idant a nappaliban találom, amint éppen port töröl. Jesszus, mint valami házicseléd.
Habár úgy tűnik, mindketten vérbanknak vagyunk itt, ő merőben más oldalról közelíti meg a dolgot. Szerintem még tetszik is neki.
Mélyen elpirulok, mikor eszembe jut, hogy legutóbb nekem se éppen az undor jutott. Dühösen megrázom a fejem. Az Ő hibája, hogy erre nem figyelmeztetett.
- Mito? Mit szeretnél? – fordul felém a srác, letéve a portörlőt.
- Én…- elhallgatok. Utálok másoktól függeni, vagy segítséget kérni. Most is hol kötöttem ki, hogy így tettem? De ennem mégis csak kell. – Szeretnék enni valamit. – motyogom az orrom alá.
Idan elvigyorodik, majd velem a nyomában elindul a konyha felé.
- Nem szeretsz kérni, igazam van?
- Ja. – préselem ki magamból az elmés választ.
Miután jól laktam, visszatérek a nappaliba, és elfészkelem magam az egyik fotelban, a takarítással foglalatoskodó fiút figyelve.
- A tv-ben érdekesebb műsort is találsz. – dobja oda nekem a távirányítót, nem sokkal később.
- Kösz. – kapom el, és bekapcsolom. Tévedett, semmi érdekfeszítő, de mivel jobb ötletem nincs, bámulom. Minden jobb, mint azon gondolkozni, hogy eladtam magam egy vámpírnak, és egyelőre, semmi nem jutott eszembe, amivel kijuthatnék ebből a kelepcéből, és megvédhetném a szeretteimet is. Majd idővel talán sikerül kiötlenem valamit.
Hirtelen nyílik a bejárati ajtó, és Idan köszöntéséből és az Őt körüllengő, tekintetet parancsoló energiából, a nélkül tudom ki jött be, hogy felnéznék.
Hát nem is teszem.
- Megjöttem… - hallom meg a mély hangot, és valami puffan, biztos a kabátja. Nem felelek, oda sem figyelve bámulom tovább a tv-t, így rendesen bennem reked a levegő, mikor hirtelen fölém tornyosul. Veszettül gyors…- Neked is szia, kicsi Mito…
Elkerekedett szemekkel nézek fel rá, majd minden erőmet összeszedve, nyugalmat erőltetek az arcomra.
- Nem kötelességem köszönni. – húzom össze a szemem, mire felmorran és közelebb hajol, majd fojtott hangon elküldi Idant. Na, ez nem jelent jót.
- Ha én azt akarom, akkor igen. – súgja a fülembe. Összerezzenek, ahogy forró lehelete a bőrömet éri, és igyekszem hátrébb húzódni, csakhogy a háttámla az utamat álja. Miért nem puffra ültem? – Nem akarlak megbüntetni, hát hagy halljam.
Makacsul megrázom a fejem, de csak annyit érek el vele, hogy a vörös szemek felizzanak és vérszomja feltámad. Hirtelen lejjebb csúszok az ülőalkalmatosságon, és kislisszanok a karjai közül.
Felmorran és utánam nyúl, de ezúttal én vagyok a fürgébb, és megcélzom az ajtót. Mielőtt azonban kimenekülhetnék, becsapódik az orrom előtt, és kis híján felkenődök rá.
Oberon mögöttem áll, kezeit az ajtónak támasztva. Újra csapdába estem. Szaporán kapkodom a levegőt, és kétségbeesetten keresek kiutat.
Rettegek attól, hogy ismét belém vájja a fogait és én…élvezni fogom. Tényleg rohadtul utálom, hogy képtelen voltam uralkodni magamon, sőt többre vágytam.
- Nem ártana ráébredned végre, hogy milyen helyzetbe kerültél. – hajol rá a nyakamra. – Ráadásul önként fogadtad el az ajánlatomat, hát ne visszakozz, mert még azt hiszem gyáva vagy.
- Nem vagyok gyáva. – fordulok meg, dühösen csillogó, kék szemeimet, az övébe fúrva. A feltámadó dac, minden más érzést elsöpör egy pillanatra. Ám sajnos hamar visszatérnek. Akaratlanul is remegni kezdek, mikor ráhajol az ajkaimra és én képtelen vagyok elrántani a fejem.
Szenvedélyesen megcsókol, és ismét az alsóajkamba harap. Vérem megtölti mindkettőnk száját, és Ő még inkább elmélyíti a csókot.
Halkan felnyögök, és ha nem kapna el hirtelen, összeesnék. A pokolba, miért kell ennek ilyen átkozottul jó érzésnek lennie.
Maradék lélekjelenlétem összeszedve, megpróbálok elhúzódni, de erősen tart, mozdulni is alig bírok.
- Engedj el! – nyögöm halkan, de a határozottság hiányzik a hangomból.
- Tudod, kicsi Mito, a szavaid egész mást mondanak, mint a tested. – nevet bele a számba, miközben egyik kezét a hasamon végig húzva, ágyékomra simítja. Akaratlanul is kezdek megmerevedni.
Minden erőmet összeszedve, ismét heves mocorgásba kezdek, de ezúttal se érek el vele többet.
Nem tudom mi történt volna, de hirtelen valaki kopogtat a hátamat támasztó, kemény faajtón. Összerezzenek, és riadtan nézek fel a vámpír izzó tekintetébe.
El sem hiszem, hogy ilyen mázlim van. Hisz csak nem esik nekem, mikor vendég áll az ajtó előtt.
Nem mondanám, hogy mély alvó vagyok. Az évek során belém ivódott bizalmatlanság nem pártolja a tudat alattim teljes kikapcsolását, így hiába a látszólag nyugodt alvás, azonnal megérzem, mikor valaki közelít.
- Ki…ki az? – pattanok fel kissé talán rémülten, kést szegezve a behatolóra, de meg se fordul a fejemben a menekülés.
- Ne félj gyermekem… csak én vagyok. – hallom meg az ismerős hangot, mire kissé megborzongok. Nem kéne, hogy ilyen hatással legyen rám, ráadásul mi az, hogy ne féljek. Kitől kéne, ha nem tőle. Jó van itt még pár ellenségem, de akkor is…Minden esetre a tőrt leeresztem, már tudom, semmit nem érnék vele.
- Mit akarsz vérszívó!? – kérdem mérgesen, de azért el nem rakom a fegyverem.
- A tanács ma csúnyán el akart téged tüntetni, ugye azt tudod? – adja meg látogatása okát, felvont szemöldökkel. Na ne mond, tényleg?
- Magam is rájöttem erre. Ha csak ennyit akartál, már mehetsz is. – fordítok neki hátat, de az ajtócsapódás helyett, egy apró neszt hallok és már előttem is áll. Döbbenten, kissé szakadozott mozdulatokkal emelem fel a fejem. Rendesen hátra kell hajtanom, ha a szemébe akarok nézni. De mi a fenének kell ilyen gyorsnak lennie? Ez nem fair!
- Ne legyél velem ilyen gőgös fiam… - fogja meg az állam, és lehajolva az ajkaimba suttog. – Én segíthetek neked…
- Hö… - jól van Mito, ez értelmes volt. Szemeim tágra nyílnak és biztos vagyok benne, hogy értelmes képet vághatok.
- Velem jöhetsz… Én megvédelek ….- suttogja tovább, száját az alsóajkamhoz érintve, én pedig elfelejtem, hogy is kell mozogni, tiltakozni, sőt, lélegezni. – Gyere velem, lakj nálam és így nem tudnak kiiktatni téged. – gyengéd puszit lehel ajkaimra és továbbra se húzódik el. – Nos?....
Le vagyok dermedve, képtelen vagyok mozdulni, de legalább a lélegzés, ha rendszertelenül is, de megy.
- Mi…miből gondolod, hogy a segítségedre szorulok? – találom meg végül a hangom, de még nem az igazi, kissé rekedt. Összegyűjtök annyi erőt, hogy fejemet félrerántsam, ám az egyensúlyomat is elvesztem a lendülettől és az ágyra csüccsenek.
Hidegen elmosolyodik és kezeivel két oldalamon megtámaszkodva csökkenti az arcunk között lévő távolságot ismét minimumra. Nem hiszem el, hogy három lépés távolságról nem lehet beszélni…
- Talán magadat nem félted annyira, úgy hiszed elboldogulsz, még akkor is, ha ez nem lesz mindig igaz. – már törne ki belőlem a felháborodás, ám folytatja. – De milyen érzés lenne, ha a szeretteid sérülnének? A rosszakaróid nem lesznek mindig ilyen finomak, jönnek majd a piszkos módszerek.
Bennem reked a levegő, mikor tudatosul bennem, hogy igaza van. Mimiko…Kubara…
- Ha nem tévedek, van egy nővéred, és ahogy elnéztem Kubara is közel áll hozzád. Gondolom, nem örülnél, ha őket használnák ellened.
Ismeretségünk kezdete óta, talán most láthat őszinte riadalmat csillogni, kék szemeimben.
- Nos? Mit mondasz? Ha velem vagy, őket se kel féltened.
Szaporán kapkodom a levegőt, mintha abban reménykednék, hogy beszívásával olyan ötlethez is jutok, ami kihúzna ebből a helyzetből. Nem járok sikerrel.
- Az ilyen ajánlatok…nem ingyenesek. Igazam van?
- Az ajánlat ingyenes. – érkezik a gunyoros válasz, mire türelmetlenül felnyögök.
- Ha elfogadnám, mit kéne tennem?
Elmosolyodik, és vörösen izzó tekintetétől, kiráz a hideg. Nem vagyok ostoba, mikor feltettem a kérdést, már akkor tisztában voltam a válasszal. Sőt, vérszomját már belépése pillanatában megéreztem. De...hát…a remény hal meg utoljára. Nem igaz?
Nyelek egyet, és szokásos nagyszájúságom, most cserben hagy. Hát, köszi neki.
Elég volt megemlítenie a két személyt, akikért bármit megtennék, és szinte kenhető vagyok. Csak a szemem izzik a visszafojtott indulattól, habár ezt ő is látja.
- Rendben. Tedd meg, most amit akarsz, és veled is megyek.
- Tudtam én, hogy okosan fogsz dönteni, kicsi Mito.
- De nem leszek a szolgád. – morranok fel, egész testemben dacosan megfeszülve. – Nem akarok lemondani a munkámról, se a fegyvereimről. – bökök a falba dobált tőrökre. Megpillantva művemet, mosoly kúszik ajkaira, kivillannak szemfogai.
- Kompromisszum képes vagyok. – leheli halkan, és nyakamra hajol.
Szívverésem lassan annyi percenként, mint egy kolibrié, a vérem pedig olyan erővel száguldozik bennem, hogy attól tartok, elájulok. Nem tudom, félek e. És ha igen, akkor mitől.
A büszkeségem azonban veszettül hadakozik, és csak azért nem tiltakozom, mert szeretteim lebegnek a szemem előtt, csak rájuk gondolok.
De nem sokáig, ugyan is hirtelen nyelve forróságát érzem meg, amint végig nyal nyakam ívén, majd megállapodik valahol és fogaival karcolja meg a kiválasztott részt.
Nem moccanok, meg se rezzenek, ő pedig szép lassan az ágyra dönt, majd mielőtt tiltakozhatnék, belém mélyeszti a fogait.
- Nehhh… - szakad fel belőlem az elfojtott sikoly, vége azonban teljesen beleveszik egy kéjes nyögésbe. Hátam ívbe feszül a testemen végig cikázó gyönyörtől, tudatom elködösül. Csak a fogaiból kiinduló, mérhetetlen forróságot érzem, ami egyenesen az ágyékomba gyűlik. Kezeit célzottan lejjebb vezeti, és megszabadít szűkülő alsómtól. Nem tudok tiltakozni.
Képtelen vagyok gondolkodni, vagy visszafogni a hangomat. Egyelőre még a szégyen is várat magára, újra és újra kéjesen felnyögök.
Minden szívásánál egyre közelebb jutok a beteljesüléshez, és egyre inkább gyengülök. Mielőtt azonban elveszteném az eszméletem, egész testemen remegés fut keresztül és elhaló sikoly kíséretében lépek be a gyönyör kapuján, olyat élvezek, mint még soha. Majd elnyel a sötétség, csupán annyit érzek még, hogy kihúzza fogait és végig nyal sebemen.
***
A francba, mindenem fáj. Gyenge vagyok, és ködös az elmém.
Fejemet fogva tornázom magam ülő helyzetbe a hatalmas, puha ágyban és kicsavarom magam, a selyem ágyneműből.
Mi a…? Döbbenten torpanok meg és vizsgálom át, mi nem stimmel az előbbi mozdulatsorban. Mire jutok? Arra, hogy baromira nem stimmel semmi. Visszarogyok a párnák közé, amint eszembe jut minden és legszívesebben azonnal végeznék magammal, ha nem lennék túl büszke hozzá.
Nyögve talpra kecmergek és ekkor tűnik fel, hogy az alsó ami rajtam van, vadonat új, nem az enyém, sőt, a tegnapi… khm…gyalázatos…izé…
Na mind egy, a tegnapi után valaki megfürdetett. Már ha, tegnap volt egyáltalán. Ki tudja meddig aludtam?
- Nocsak, felébredtél, kicsi Mito? – halom meg hirtelen a hangot, amit ebben a pillanatban a legkevésbé kívántam. Dühösen kapom fejemet az elégedetten mosolygó vámpírra. Az ő hibája, igazán figyelmeztethetett volna, mivel jár a harapása.
- Te…te…szemét. – sziszegek rá, mire halkan felnevet.
- Ne mond, hogy nem élvezted. – lép közelebb, mire ösztönösen keresem a fegyvereim. És…legnagyobb döbbenetemre, meg is találom. A tőreim és alkarpengém közvetlenül az ágy mellett, az éjjeliszekrényen pihennek. Tudja, hogy úgy se érek velük semmit.
- Nekem most sajnos mennem kell. – mondja mellém érve, arcomat maga felé fordítva. – Addig légy jó fiú, és ne rombolj le semmit. Ha visszaértem beszélünk. Majd Idan körbevezet. – int egy fiú, nem is ember, vérfarkas, felé, akit eddig észre se vettem. Majd megcsókolna, ha hagynám, de elrántom a fejem, ő pedig gunyoros mosollyal távozik.
Kettesben maradok az Idan nevű sráccal, aki szótlanul a kezembe nyom egy kupac ruhát. Fekete nadrág, vörös ing, amely tökéletesen kiemeli az alakom. Akár én is választhattam volna.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha az utat figyelnéd….- szólal meg halk, vészjósló hangon. Pislantok párat, és még épp időben rántom félre a kormányt, ezzel elkerülve egy frontális barátságot a szembe jövő terepjáróval. De nem állom meg, hogy vissza ne szóljak, pedig a vészcsengők a fejemben már komoly koncertet adnak. Nem is én lennék, ha hallgatnék rájuk…..
- Én meg azt hiszem, hogy jobb lenne akkor, ha nem vonná el a figyelmem…. – vágok vissza, gunyoros hangnemben. Szemei megvillannak és a következő pillanatban már az anyóülésen van. Hogy az a…..Kis híján szívroham….Kormány félrerántva….Visszatérés a mi sávunkba….Majd:
- Mi a francot csinál? – ordítok rá magamból kikelve, ám csak az utat figyelve. Már elég kis híján balesetet csináltam mára.
- Csak előre jöttem,…. – suttog a fülembe hirtelen egy-két centiről, mire teljesen ledermedek, szám pedig kissé elnyílik a meglepettségtől. Mi a…? Felmorrannék, de folytatja és a levegő bennem reked, mikor leheletét a fülcimpámon érzem meg. - Hogy ne keljen hátra nézned…Így nem vonom el a…figyelmed picinyem…..
Hogy az a …. Picinyem??!! Ám képtelen vagyok megszólalni. Hangom bennreked, szívem hevesen kalapál és a vérem csak úgy száguldozik. Tisztában vagyok vele, hogy csak kicsit kell lejjebb hajolnia és könnyedén a nyakamba harap.
Az élni akarás, na meg a démonsággal megspécizett vadászvérem cselekvésre ösztönöz, és lendületesen felé fordítom a fejemet. Csak azt felejtettem el, hogy alig pár centiméter van köztünk, így bódító közelségből szemlélhetem vörösen izzó szemeit.
Szólásra nyitom a szám, ám legnagyobb döbbenetemre, ő azonnal lecsap rá és ellentmondást nem tűrően csókolni kezd.
Eleinte kábán viszonzom, ám szép lassan tudatára ébredek, mit is művelek és félre rántanám a fejem. Ő azonban az alsóajkamba harapva, maradásra kényszerít. Vérem megtölti a szám, mire elégedetten felmorran. Hiába a fogaiból kiinduló, bizsergető érzés, az enyhe szúró fájdalom hatására elég erőt gyűjtök a cselekvésre.
Olyan hirtelen rántom félre a kormányt, hogy a lendülettől a velem ellentétes irányba dől. Pillanatok alatt az út szélére állítom a kocsit, és alkarpengém előugrasztva, kipattanok a járműből.
Az útszakasz ahova időközben eljutottunk, nem túl forgalmas, körülöttünk sűrű erdő.
Oberon méltóságteljes lassúsággal kiszáll, majd gunyoros pillantást vet rám.
- Nocsak, kölyök. Ki hitte volna, hogy az ilyen kisfiúkból is lehetnek vadászok. – mondja halk, szívdobogtatóan mély hangján.
Én azonban hangjára alig, szavaira annál inkább felfigyelek és vérem dühösen forrni kezd.
- Te….!! Átkozott vérszívó. Engem ne becsülj le! – azzal hirtelen támadásba lendülök, pengémmel egyenesen a torkát célozva. De hiába a vadászok közt is átlagon felüli gyorsaságom, játszi könnyedséggel kapja el a csuklóm, és ránt magához.
Balszerencsémre még az épp gyógyulásnak indult sebem is felszakad, mire a levegőbe szippantva elmosolyodik. Na mi az, csak nem ízlett az előbb? Nyugodj meg, többet nem kapsz!
- Nahát! Úgy tűnik egy igazi ínyencségre bukkantam. – súgja halkan, mire ismét kihagy a szívverésem.
Ekkor hirtelen egy motor fékezik le mellettünk, és utasa, bukósisakjától megszabadulva felénk fordul.
- Kubara? – nyekkenem meglepetten. Ezt az égést, még kiszabadulni sem volt időm. Azonban ő, Oberonra néz, komoly tekintettel.
- Oberon-sama, ha megtenné, hogy elereszti Kamui Mito-kunt, igazán hálás lennék. – mondja halkan, erőltetett udvariassággal. – Igazán sajnálom, ha bármi gondot okozott önnek. A Kamuik vérmérséklete már csak ilyen.
Dühösen felmorrannék, ám Kubara vörös tekintete belém folytja a szót. Ahogy Oberon pókerarccal elenged, kezembe nyomja a sisakot és fejével a motor irányába bök.
- Mito, ott találkozunk! - majd visszafordul a vámpírhoz. - Innentől én leszek a sofőrje.
***
Ahogy odaérünk az ódon kastélyhoz, már rohannék is nekiesni a szervezet tagjainak. Hisz egyértelmű, miért engem küldtek erre a feladatra. Szépen nekiugrom a vámpírnak, ahogy szoktam és mivel ő szörnyen erős, kinyiffant.
Azonban egy nagyhatalmú vámpírúrról van szó, így ők majd nem kérik számon tettéért. Egyszerű. Megszabadultak tőlem, és még csak be sem mocskolták a kezük.
Kuubara is tudhatja, mit tervezek, mert kezemet elkapva kérlelő pillantást vet rám.
- Mito, kérlek menj inkább a szobádba.! – nyom kezembe egy kulcsot. – Ezt bízd rám. Mindjárt megyek és ellátom a sebed.
Kelletlenül bólintok, és még utoljára megajándékozva Oberont egy dacos pillantással, mellyel igyekszem azt sugallni, hogy „Egyszer még legyőzlek”, elvonulok a szobám felé.
***
- Miko jobban csinálja. – morgom a sebemet kötöző Kubarának, aki bejött hozzám, miután elkísérte a vámpírt, a tárgyaló terembe. Én már lefürödve, laposakat pislogva vártam. Már két napja nem aludtam, csak ezért nem megyek haza rögtön.
- Nem a nővéred vagyok. Egyébként is szerencséd, hogy ennyire aggódott érted, és megkért,hogy nézzek utánad. Máskülönben egy árokban végezted volna, szárazra szívva.
Egy cseppet sem szelíd mozdulattal megszorítja a gézt, mire fájdalmasan felszisszenek.
- Most már egyértelmű, hogy ezek az idióták ki akarnak nyírni. Fogadok, ha a vérszívó lakmározni akarna belőlem, szíves örömest odaadnának vérbanknak, ha ezzel elérik a céljuk.
- Mito, ne csinálj semmi ökörséget. – néz rám fáradt szemekkel, de nem cáfolja meg, az előbb hallottakat. – Visszamegyek a nővéredhez. Hoztam neked tiszta ruhát és a késeid. Holnap korán indulj és igyekezz nem összefutni senkivel. Most pedig pihend ki magad.
Miután elhagyja a szobát, elgondolkodva veszem elő késeim és oda sem figyelve, belehajigálom őket a szemben lévő falba.
Huszonötből, huszonhárom a falban. Kis híján röhögő görcsöt kapok, mikor megszemlélem a művem. Egy vámpírfogas smile-i?! Na ez már fáj.
Fáradtan elterülök az ágyban. Egy kést az éjjeliszekrényre, egyet pedig a párnám alá teszek.
Mégis csak egy vámpírral vagyok egy épületben. Mégha ő egy igazán sármos vámpír is…..
- Ó, hogy az a … - káromkodva lököm el magam a fától, aminek eddig támaszkodtam, pont időben. Ahol az előbb a fejem volt, most egy vámpír ökle vájta, mély horpadás díszeleg. Ha csak egy pillanattal tovább hezitálok, már nem lenne dolgom fodrásszal, meg úgy alapból semmivel.
A vámpír dühösen morogva húzza ki kezét a szerencsétlen fából és már lendülne is felém, de támadása félúton megakad és csodálkozva néz le, a mellkasából kiálló ezüst pengére. Egy nyikkanás nélkül, fekete köddé válik, tőröm pedig a puha avaron landol. Nyögve felveszem, majd jobb kezemet sérült vállamra szorítva, elindulok a vadászok testületének főhadiszállása felé. Közben ezerszer is elátkozom magamban feletteseim, akik ismételten, egy számomra eredménytelen munkára küldtek.
Rendszeresen ezt teszik, mert tudják, hogy minden szabadidőmben azokat a személyeket keresem a testületen belül, akik elárulták a klánom.
Persze én sem vagyok ostoba, tisztában vagyok vele, hogy így, vagy úgy, az egész testület benne volt. Voltak, akik terveztek és akik túl gyávák voltak tenni ellene. De én neveket, ötletgazdákat akarok. Azokat, akik akkor uszították rá a vámpírokat és vérfarkasokat a családomra, amikor azok legkevésbé számítottak rájuk, és biztonságban hitték magukat társaik közelében.
Sérült kezem ökölbe szorul, és nem zavar különösebben, hogy ettől csak még inkább megindul a vérzés.
Igen, teljesítem a rám bízott feladatokat, mert csak így védhetem meg beteg nővéremet és folytathatom a nyomozást. De ha megtalálom a felelősöket, kicsinálom őket.
***
Némán állok a tárgyalóterem hatalmas, kétszárnyú ajtaja előtt. Mivel egyik kezem használhatatlan, a másikkal pedig a vérzést igyekszem csillapítani, egy elegáns mozdulattal berúgom a szépen megmunkált faajtót. Majd úgy ahogy vagyok, - véresen és piszkosan- besétálok feletteseim közé. Magamban elvigyorodok felháborodott kiáltásaikat hallva.
- Mito-kun! Már olyan sokszor kértelek, hogy kopogj és használd rendesen az ajtót. – kezdi az egyik legidősebb vadász, dorgáló hangon, aki iránt talán még némi tiszteletet is érzek. Mikor aztán tekintete a kezemre téved, még a fejét is ingatni kezdi. – Egyébként is, ha megsérültél, az orvoshoz kellett volna először menned.
- Előbb kötelességem jelenteni. Először a munka és utána minden más. – felelem kifejezéstelen arccal, de ez csak duma. Azért jövök be hozzájuk mindig véresen, hogy idegesítsem őket. Ezt mindannyian tudják és így csak még nagyobb elégedettséggel tölt el.
Végig nézek a hosszú asztal mentén ülő vadászokon, majd tekintetemet újra az öregre függesztem és unottan megszólalok:
- Úgy hallottam beszélni akartok velem, úgyhogy jöttem amint tudtam.
Az eddig némán üldögélő fő testületi tagok között, - akik részt vehetnek a tanácskozásokon – most mocorgás és sugdolózás kezdődik.
Mindig elfelejtik, hogy jobb hallásom van, egy átlagembernél, de még egy vadászvérrel rendelkezőnél is.
- Még mindig azt mondom, hogy nem jó ötlet….
- Ebből még baj lesz….
- Hagyjátok rá….
- Megoldja, vagy meghal…..
Na itt van elegem.
- Valaki kinyöghetné végre, hogy mi az új feladatom, amibe nagyobb valószínűséggel halhatok bele, mint az eddigiekbe.
A hangom gúnyos és nem kevés iróniát tartalmaz, de úgy tűnik ez egyszer senki nem akad ki rajta.
- Szó sincs arról, hogy ez veszélyes küldetés lenne. – szólal meg végre egyikük. – Ha jól viseled magad, életed eddigi legkönnyebb munkája lesz.
Elém rak egy papírt, munkám részleteivel. Némán olvasok, és ahogy közeledek a vége felé, úgy leszek egyre dühösebb.
***
- El se hiszem, hogy ezzel bíztak meg. Ismernek ezek egyáltalán, vagy csak újabb háborút akarnak?! – Majd szétvet a düh. Össze- vissza ficánkolok, miközben nővérem szelíd türelemmel kötözi a sebeim.
- Mito, maradj nyugton, különben újra felnyílnak a sebeid! – dorgál meg kedves hangon, ahogy az utolsó ellenőrzéseket végzi a kötésen.
-De Mimikóóó!- húzom el a neve végét, kissé nyafogós hangon. Ő az egyetlen, aki mellett így viselkedek, akivel képtelen vagyok rideg és elutasító lenni. Esetleg még Kubara, a volt mesterem, nővérem testőre is kivétel lehet, de a gyerekes énem előtte is rejtve marad.
Nővérem felnevet, majd beletúr hosszú, vörös hajába, ami ugyan sötétebb, és persze hosszabb, mint az enyém, mégis annyira hasonló.
- Ugyan Mito, biztos vagyok benne, hogy nem olyan nehéz egy vámpírt elfuvarozni a tárgyalás helyszínére.
Hát erről lenne szó. Ez lenne a következő feladatom. Elfurikázni egy nagyhatalmú vámpírt, bizonyos Oberont, jelenlegi tartózkodási helyéről oda, ahol majd tárgyalni fog a testület tagjaival. Persze ez a helyszín egyértelműen nem a főhadiszállás lesz.
- Nee-san, nem érted a lényeget. Egy nagyhatalmú vámpírról van szó, és nekem diplomatikusan kéne viselkednem.
- Hát akkor tényleg reménytelen a dolog.
Felkapom a fejem Kubara hangjára, és ránézek az ajtófélfát támasztó, borzas, fekete hajú, vörös szemű démonra, aki vigyorogva viszonozza gyilkosnak szánt pillantásom.
- Kubara-san, én biztos vagyok benne, hogy Mito meg tudja csinálni. – áll ki mellettem a nővérem.
Hálásan rámosolygok, ám sajnos tisztában vagyok vele, hogy mesterem közelebb jár az igazsághoz. Újra rápillantok és füli érő vigyorát látva tudom, hogy ő is így gondolja.
***
Idegesen toporgok az elegáns szálloda előtt, fekete ingemben, - aminek a hátán egy vörös sárkány van- és fekete nadrágomban, a vámpírra várva. (Megjegyzem, a nővérem öltönyt akart rám adni, de közöltem vele, hogy előbb jönnék el fürdőköpenyben.)
Előbb érkeztem fél órával, de már azzal együtt is, legalább egy órája várok. Kezd bennem felmenni a pumpa, és ez nem igen lesz segítségemre.
A probléma ott kezdődik, hogy a diplomáciai készségem egyenlő a nullával. Akárhányszor engem küldtek tárgyalni valahova, annak vérfürdő lett a vége. Most is nálam van, az alkaromra felszerelhető, ruhával jól takarható, előugrasztható pengém és jó néhány dobótőr, amik nélkül sehova nem megyek.
~Csak sofőr vagy, csak sofőr vagy, csak….~ mondogatom magamban szaporán, hogy még véletlenül se rántsak fegyvert, már az első pillanatban.
Ekkor végre nyílik az ajtó, és én kihúzva magamat, szembenézek a jövevénnyel, hagy tudja csak meg, hogy engem egyenlő félként kell kezelni, legyen bármilyen nagymenő a vámpírok között.
Pontosabban, csak néznék szembe vele, mert ott, ahol a szemének kéne lennie, ( vagyis az enyémmel egyvonalban, esetleg egy ici-picit feljebb) csak a nyakát és állát látom.
Nem szokásom kimutatni érzéseimet mások előtt, de most mégis elkerekedett, csillogóan kék szemekkel hajtom hátra a fejem, és nézek fel az idegenre.
És a meglepetéseknek, még nincs vége. Egy begyepesedett, szürke vámpír helyett,( nagyjából így képzelek el, egy főmuftit, kiindulva a mi veteránjainkból) egy nők álma szerű férfi áll előttem.
Magassága valahol két méter fölött lehet, (örülhetek, ha az álláig érek) hófehér haja hátul hosszú, míg elől két vastag tincs kivételével rövidebb, tépett fazonú, frufruja a szemébe lóg.
Szeme ugyan olyan hihetetlenül vörös, mint amilyen kék az enyém. Az arca markáns és karizmatikus, jelenleg semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni róla.
Ezt látva én is gyorsan összeszedem magam, és állva a tekintetét, ( meg kell hagyni nem egyszerű feladat) pimaszul intek a kocsi felé.
- Az autója előállt, uram.
Megfejthetetlen tekintettel végigmér, majd biccent és beszáll hátra. Én is bepattanok a helyemre, és a gázra taposva, a megbeszélt cél felé veszem az irányt.
Ügyesen szlalomozok az autók között, mindig megtalálva a legrövidebb utat. Ebből a szempontból nem véletlen, hogy engem küldtek. Belenézve a visszapillantó tükörbe, kis híján félrerántom a kormányt, mikor látom, hogy merően engem néz.
Ha az embert egy vámpír bámulja, alap, hogy mi jut eszébe. De próbáljon csak meg engem kóstolgatni, - bátran állom a pillantását- és garantálom, hogy belém törik a foga.
