- Hol uram? – megfogom a kezét és a hímtagomra teszem. Ösztönösen elhúzná, de nem engedem. Szilárdan tartom a karját.

- Itt Matsu. – mosolygok rá édesen. Kíváncsi vagyok, mit tartogat még számunkra ez a mai nap. Végre engedelmeskedik és bár idegenkedve és ügyetlenül, de simogatni kezd.

 - Hogyan csináljam? – hallom a hangján hogy fél.

- Mozgasd a kezed. – lassan irányítom magamon a kezét, õ pedig folytatja a mozdulatot pontosan ugyanúgy ahogy mutattam. Jó kislány. Kellemesen hátra dõlök és átadom magam az érzésnek. - Úgy ... Ügyes kislány... – végre kezdek ráhangolódni. Ez az… Kezd keményedni és a kezéhez simulni a farkam.  Viszont ettõl megijed és abbahagyja.

- Mi az?- kérdezem enyhe méreggel a hangomban- Nem tudod mi történt? – aztán rájövök hogy még szûz. Honnan is tudhatná. Így visszateszem a kezét. - Érzed? Folytasd csak jó ez.

- Kicsit gyorsabban... – adom az újabb parancsot. Egyre fokozódik az érzés halk morgás hagyja el a számat. Erre õ megijed és elenged.

- Nem adtam rá engedélyt, hogy abba hagyd... – morgok rá. Félig már felizgatott. Elkapom a karját de õ elrántja. Micsoda arcátlanság.

- Én nem akarom uram...

- Nem érdekel akarod e! –ordítok rá. Õ ezt velem nem teheti.

- De én nem... – egy hatalmas pofon a visszabeszélésének eredménye.  - Még erre sem vagy jó! Biztos hogy itt akarsz maradni? Használhatatlan vagy! – dühöngök miközben kimászom a kádból.

Mégis mit képzel ez magáról. Nem hiszem el. Ott kellett volna hagynom a csendõröknek…

- Hamamoto úr kérem ... Ne haragudjon ... – na jól van. Utánam jött nyavajogni. De legalább nem öltözött fel. - Kérem ... Ne küldjön haza ... Meg teszek bármit...

- Bármit? -  ez már kezd érdekesen hangzani. Sõt. Hatalmas mosoly terül el az arcomon ahogy mérlegelem mit is kérjek tõle.

- Bármit uram, bármit amit kér.

- Akár azt is hogy ezt –mutatom meg a farka- ... Vedd a szádba és elégíts ki úgy?

- Én még nem ....

- Válaszolj. Megtennéd vagy sem? Vagy küldjelek haza? – a hangom kegyetlenül cseng. Egyszerû a választás.

- Megteszem uram ... Én ... Megteszem.

- Akkor térdelj elém.  Simogasd, ahogy bent... – most végre engedelmeskedik. Talán mégsem dobom ki a csendõröknek. Csak jó lesz még valamire.  

- Most vedd a szádba. – mondom amikor már eléggé felizgultam hozzá.

- Hogyan?

- Csak fogd a kezeddel és vedd a szádba. – morgok rá. Ah… na így már jobb. A hajába túrok és úgy kezdem irányítani a mozgását. Egyre gyorsabbra. Néhányszor engednem kell mert különben annyira öklendezne hogy nem tudná folytatni. Ezt leszámítva elég jó tempót diktálok neki.

- Ahh... Ügyes vagy kicsi Matsu... - tovább gyorsítok. Ez az. Durván csinálom amíg el nem élvezek a szájában. Ellenkezik de én az utolsó cseppet is a szájába engedem. Teljesen összekentem. Tökéletes elégtétel.

- Ez mi? -  hát ez végképp felteszi az i-re a pontot, hogy csak azt tudja amit én elmondok neki. Csak tõlem kérhet segítséget és minden az én kedvemtõl függ. 

- Ez annak a jele, hogy végre valamit jól csináltál. Most pedig feküdj le az ágy mellé. - mondom elégedetten és elfoglalom a helyemet az ágyamban.

Reggel még mindig megvan az este utáni elégedettségem. Így még dolgozni is könnyebb. Mert persze mint most is rengeteg munkám van és vagyok annyira maximalista hogy azzal kezdjem a napot. Matsu hozza fel a reggelimet nem sokkal azután hogy dolgozni kezdtem.

- Hamamoto úr... Hoztam a reggelijét. – mondja ijedten.

- Köszönöm. – intek neki hogy tegye le.

- Kíván még tõlem valamit uram.

- Matsu mondd téged miért nem adtak férjhez?

- Mert én másra vágytam… El otthonról. Nem akartam férjet, mert csak odaláncolt volna. – mondja halkan.

- És ezt engedték a szüleid? – ezt még én sem tehetném meg. Leteszem a tollat és csak õt figyelem.

- Nem engedték. Azért szöktem most el. Jegyesem volt.

- Rendben mehetsz.

Este van már amikor végre felkelek az íróasztal mellõl. Ma nem tartok igényt fürdetésre. Most egyedül akarok lenni. 

Aztán késõbb mégis meggondolom magam. Matsut hivatom.

-          Igen uram.

-          Gyere ide hozzám. – mondom doromboló hangon. Lassan elém lép.

-          Közelebb…- tesz egy lépést. – Közelebb. – megfogom a kezét és két lábam közé húzom. Ügyes mozdulatokkal levetkõztetem felül. Így hogy én az ágyon ülök éppen az arcom magasságában vannak a mellei. Csókolgatni kezdem a melleit. Egy kis remegés fut végig a testén.

-          Félsz tõlem? – búgom továbbra is a melleit kényeztetve.

-          Nem – nyögi ki nagy nehezen. Hazudik.

-          Helyes. – kioldom a nadrágom.

-          Uram, kívánja hogy… - de nem folytatja a mondatot.

-          Kívánom. Most kézzel csináld. – engedelmeskedik. Még mindig fél de már ügyesebb. -  Gyorsabban… Erõsebben….aahhh… ez az. Abba ne hagyd. – lehúzom hogy elõttem térdeljen amikor elélvezek. A kezét és a mellét összekenem. Rohadt jó látni a mellén az ondót. – Nyald le a kezedrõl. – adom ki a parancsot.

-          Olyan furcsa… Mi ez? – mondja miközben szenved vele.

-          Ondó. A férfiak így élveznek el.

-          Akkor jól csináltam?

-          Igen. – simítom végig a fejét. – Most mosakodj meg és feküdj a helyedre az ágy mellé.

Másnap fáradtan ébredek. Azt hiszem már ideje lesz egy kicsit pihenni. Egy kissé túlhajtottam magam. Matsu az ágyam szélén ül és csak néz rám.

-          Jó reggelt Hamamoto úr. – mondja halkan.

-          Jó reggelt. Milyen nap van?

-          Szerda. Hogy aludt?

-          Nem a legjobban. – morgom. – Hozz nekem reggelit.

El is megy. Én meg csak ülök az ágyamon. Most pihenek. Nincs reggeli elõtt meló, de még talán utána se lesz. Nem tudom. Nem sokkal késõbb visszatér. Ahogy jön az a kis dög is a nyomában van mint mindig. Õ viszont nem áll meg a lába mellett, hanem nekem kezd el hízelegni. Csak nézem. Majd felmászik az ölembe és ott bújik.

-          Vidd el ezt innen. – mutatok a kis dögre. – Egyáltalán minek van mindig itt?

-          Õ a kiscicám. Miu mindig velem van.

A kis dög az arcomhoz közelít amire reflexszerûen elkapom és elhajítom. – Ezt ne engedd neki még egyszer! – mondom fenyegetõen.

A következõ pillanatban csak azt érzékelem, hogy pofon vág. – Ne merd még egyszer bántani Miut.

Meg merészelt ütni és még rám is kiabált. Elkapom a karját és úgy vágom pofon hogy ha nem tartanám már rég a padlón lenne. Másik kezemmel megfogok az állát és rákényszerítem hogy a szemembe nézzen.

-          Ha ezt még egyszer meg mered csinálni megöllek! – ordítok rá.

-          Ez fáj… kérem…- nyöszörgi. A következõ ütésnél hagyom elesni. – Sajnálom Hamamoto úr… - sír a padlón.

-          Ne merd még egyszer… - dühöngök érte nyúlok de ahogy elhúzódik csak a ruhája marad a kezemben. Rajta már csak cafatokban marad meg a szoknya. Újra utána kapok. – Remélem megértetted, hogy itt neked nincsenek jogaid. – az ágyra hajítom. A ruhája maradéka alig takar valamit a testébõl. Reszketve igyekszik összehúzni magán.

-          Takaríts össze itt és cseréld le ezt a szakadt ruhát. Úgy nézel ki mint egy utcalány.

-          Értettem. – suttogja reszketve. Gyorsan összeszedi a ruha darabjait és a macskát felkarolva kisiet.

Néhány percbe beletelik amíg sikerül teljesen lenyugodnom. Ekkor kopognak az ajtón. A ház úrnõje lép be.

-          Anyám. – köszöntöm illendõen.

 Kérdésére bólintok. Igen, rendesen megmosakodtam, de nem tudom mit akar ebbõl kihozni. Félek tõle kicsit, hiszen még nem ismerem, nem tudom mit akarhat tõlem.
- Vedd le a ruhádat. - erre hirtelen szólni nem tudok. Vegyem le a ruháimat?
- Teljesen? - kérdezem totál elvörösödve. Én ... nem akarom levenni a ruháimat! Arcomon hirtelen csattan a pofon, de ez még nem olyan durva mint amilyeneket otthon kaptam.
Viszont ahhoz elég, hogy megrémisszen. Van egy olyan érzésem, hogy ez még csak az ízelítõ volt.
- Ne kérdezz vissza. Engedelmeskedj. - hangja keményen és fenyegetõen cseng. Így már tuti, hogy nem csak üres szavakkal dobálózik.
- Bocsánat. - suttogom és halkan kezdek el sírni. Fájt... és megrémít. Már tudom nincs más választásom, így levetem a ruháimat. Próbálom magam takarni és fel se merek nézni.
Nem akarom, hogy lásson... Engem még soha senki sem látott így. Érzem magamon a tekintetét. Bõröm vörös a sok dörzsöléstõl és mikor fürödtem láttam, hogy még a verések nyomai is megvannak testemen.
- Miért vannak kékfoltok és hegek rajtad? - kérdésére se nézek fel, de õ államnál fogva felemeli fejemet így a szemébe kell néznem. Annyira zavarban vagyok...
- Bántalmaztak uram… - suttogom halkan. Otthon mindig sokszor ütöttek, ha engedetlen voltam.
- Ki?
- A családom. - mondom ki õszintén.
- Szegény kislány. Gyakori ez a parasztcsaládoknál? – hangja gúnyosan cseng. Sokat hallottam már ilyen hangnemet így felismerem. Nem értem miért így kérdezi, de válaszolok neki.
- Olykor… ha engedetlenek vagyunk.
- Engedetlen. - ismétli utánam. – Itt is rendesen tisztálkodtál? - idõm sincs lereagálni, vagy megpróbálni nem engedni, olyan hirtelen teszi. Lábam közé nyúl és megérint ott ... Õ ...  Engem ... Ott...
- Igen uram… - a hangom remeg és már majdnem én is. Félek ...  - Helyes. Ma éjjel a lakosztályomban alszol. Az ágy mellett a földön. Egy takarót hozhatsz. Megértetted? - itt aludni ... Vele... A közelében ... Miután ilyet tett? Nem... Nem akarom... Én ezt egyáltalán nem akarom... De nem ellenkezhetek.
- Igen uram. Visszaöltözhetek?
- Igen. Estig menj a dolgodra . A többi szolgáló majd elmondja a feladatodat. - bólintok.
- Rendben. - csendben de gyorsan öltöm magamra a ruháimat, majd felkapom kicsi cicámat Miu-t és kisietek.

A szolgálók eligazítanak és sok feladatot osztanak ki nekem. Sokat rohangálok fel le. A legapróbb dolgokat is mind rám osztják és nem kímélnek. Bár van egy lány aki segít nekem, az õ neve Yuki. A többiek még távolság tartóbbak, de õ nagyon kedves velem, ami jól esik.
Mesél nekem errõl-arról, hogy ki kicsoda és mire ügyeljek nagyon. Estére már elfáradok, de még mindig van feladatom. Yuki szól, hogy az úrfihoz kell mennem, így oda sietek. Nekem kell neki segítenem, mert én fõleg õt szolgálom.
- Te mondd, mi is a neved?
- Kunisada Matsudaira a nevem, uram. – felelem illedelmesen és meg is hajolok.
- Matsu rendben. Készíts nekem fürdõvizet.
- Értettem uram. – átmegyek a fürdõbe. Kellemes vizet készítek neki, igyekszek megfelelni, mert ha elégedett lesz velem akkor talán nem fog bántani engem és haza se küld és nem is juttat rendõr kézre.
A víz hamar kész, így visszamegyek hozzá. – Elkészült uram. - meztelenül indul el a fürdõbe ami meglep, hiszen én férfit még nem láttam meztelenül. Ahogy bemegy utána sietek, hogy megkérdezzem, kell e még valamit csinálnom. Õ már a kádban van, nem is látom testét. – Szüksége van még valamire uram?
- Te fogsz megfürdetni. - mintha csak az idõjárásról társalogna, úgy mondja. Én? Fürdetni õt? Na azt már fõleg nem ... De akkor elárul és megbüntetnek és haza kell mennem ... Jobbik esetben...
- Értem uram. – lassan kezdek neki és félve. Kezem kissé remeg. Végig mosdatom, majd mikor oda érek elveszem kezem. Ott nem ... Ott én õt nem ...
- Mi a gond? Csak nem félsz tõle? – kinevet és ez nekem nagyon rosszul esik. Én még soha se érintettem ott senkit ... Én még nem csináltam ilyet.
- Én csak… - de nem merek tiltakozni így megteszem.
- Nyugi, nem fog megharapni. Vedd csak kézbe rendesen. – erre még jobban zavarba jövök. Mi az hogy rendesen kézbe venni? Mit akar most? – Gyere a vízbe. – ez még inkább meglep, de lassan cselekedni kezdek. Kell egy kis idõ míg ez eljut a tudatomig. Szégyenlõsen kezdek el vetkõzni, majd csatlakozok hozzá a kádba.
- Ez az. Jó kislány. Ügyes vagy. – suttogja fülembe, ami zavaromat még inkább növeli. Közelebb húz magához, teljesen közel.
- M-mit csinál? - próbálom eltolni, de nem eléggé. Valamiért nem megy... Vajon miért nem? Miért nem vagyok képes õt egyszerûen eltolni?
- Ne félj. Most nem bántalak. - ez megrémít ... Most nem? Akkor mikor fog? Félek tõle...
- Mit kíván még tõlem? – félve suttogom a szavakat, kissé remegve.
- Tudod-e hogy kell egy férfit kényeztetni?- dõl hátra.
- Nem. - rázom meg a fejemet. Fogalmam sincs róla, én még soha...
- Hát mit kezdjünk így, ezzel a helyzettel? - hangneme megrémít megint.
- Nem tudom uram. – suttogom és nem merek felnézni.
- Érints meg. - érintsem meg? Hol?
- Hol uram? - kérdezem ártatlanul, mire válasz helyett kezem oda helyezi. Elrántanám, de nem engedi.
- Itt Matsu. - pirulva nézek fel rá, mosolyog. De ez nem a kedves mosoly, inkább az a "valamit akarok és te megteszed, mert én parancsolom" mosoly. Nem merek mást tenni, így finoman fogom. Olyan furcsa érzés.
- Hogyan csináljam? - kérdezem bizonytalanul.
- Mozgasd a kezed. - és finoman irányítani kezdi. Te jó ég... A szívem mindjárt kiugrik helyérõl. Úgy csinálom ahogy õ mutatta. Elengedi kezem és hátra dõlve mosolyodik el megint. - Úgy ... Ügyes kislány... - hangja most más. Ennyire jó neki? Így tetszik neki?
Nem változtatok kezem mozgásán és ... Ez most mi? Hirtelen elkapom a kezem. Valami megváltozott.... Ez olyan furcsa. Nem tudom mi ez. Most más lett, hirtelen olyan más lett...
- Mi az? Nem tudod mi történt? - kérdezi és kezem vissza teszi. - Érzed? Folytasd csak jó ez. - mondja. Akkor azért történt ott ez mert neki tetszik? Folytatom és neki ez egyre jobban esik.
- Kicsit gyorsabban.... - és én így folytatom. Furcsa hang hagyja el ajkát... Most ennyire jó neki? Teljesen elvörösödök és hirtelen elkapom kezem mikor valami kisebb nedvességet érzek, de még õ várná a folytatást.
- Nem adtam rá engedélyt, hogy abba hagyd... - néz rám és kezemre fog de én elrántom.
- Én nem akarom uram...
- Nem érdekel akarod e!
- De én nem... - mérgesen vág pofon. Szinte lüktet az arcom. Kikel a kádból és maga köré csavarja a törölközõt. - Még erre sem vagy jó! Biztos hogy itt akarsz maradni? Használhatatlan vagy! - vágja mérgesen fejemhez.
Arcomon könny folyik végig. Fáj az arcom, de még jobban fájnak szavai.
Hogy lehettem ilyen hülye? Most mérges rám és el fog dobni. Elmondja hogy jöttem ide, megbüntetnek ... Meg is ölhetnek emiatt... Vagy ha haza jutok akkor otthon fognak bántani.

Percekig csak ülök és nézek ki a fejembõl, majd kikelek a kádból és vizesen, meztelenül sietek oda hozzá.
- Hamamoto úr kérem ... Ne haragudjon ... - nyüsszögöm halkan. Még az ágy szélén ül törölközõben. - Kérem ... Ne küldjön haza ... Meg teszek bármit...
- Bármit? - kérdezi megvillantva ragadozó vigyorát. Erre csak összerezzenek. De muszáj megtennem bármit, ha nem akarok rosszabbul járni.
- Bármit uram, bármit amit kér.
- Akár azt is hogy ezt - veszi el a törölközõt. - ... Vedd a szádba és elégíts ki úgy?
- Én még nem ....
- Válaszolj. Megtennéd vagy sem? Vagy küldjelek haza?
- Megteszem uram ... Én ... Megteszem. - motyogom.
- Akkor térdelj elém. - én így is teszek. - Simogasd, ahogy bent... -  ezt is elkezdem tenni és látom megint kezd neki jó lenni. A kádban csak éreztem, hogy mi történik, de most még látom is. Olyan furcsa.
Mikor megint olyan, mint amilyennek éreztem, csak pirulva nézem. Elõtte nem olyan volt és most meg olyan, mert neki ez jó amit csinálok. Furcsa...
- Most vedd a szádba. - adja parancsba.
- Hogyan? - kérdezem.
- Csak fogd a kezeddel és vedd a szádba. - mondja, mire én így is teszek. Õ hajamba markol és fejemet irányítja. Úr isten ... Egyre jobban a számba nyomja a micsodáját. Én meg szinte öklendezek tõle, de igyekszek ezt vissza fogni. Nehéz tartanom a ritmust és közben nehéz vissza fogni ne legyek rosszul.
- Ahh... Ügyes vagy kicsi Matsu... - és egyre durvábban folytatja. Próbálnám eltolni magamtól, majd érzem valami a számba kerül.
El lökném, de nem engedi így le kell nyelnem, de nem sokon múlik ne nyeljek félre, mert közben lassan ugyan de még mozdul.
Aztán elenged és az a valami ajkamon folyik és még arcom is maszatos lett érzem. Megszeppenve pislogok rá.
- Ez mi ? - kérdezem. A szívem hevesen dobok, hajam kissé kócos, arcom maszatos. Nem tudom mi volt ez.
- Ez annak a jele, hogy végre valamit jól csináltál. Most pedig feküdj le az ágy mellé. - adja parancsba. Én a fürdõben megmosom arcom. A szobában pedig magamra öltöm ruhámat és lefekszek a földre.
Cicám hozzám gömbölyödve, dorombolva alszik el.
Mikor már a villany le van oltva a sötétben halkan sírdogálni kezdek. Olyan rossz, hogy ennyire kiszolgáltatott vagyok. Én nem akarom ezt tenni, de muszáj. Olyan rossz...

Nem is tudom mikor aludhattam el, de álomba sírtam magam. Mikor kelek az úrfi még alszik. Nem is zavarom csak kisietek a szobából és intézem a dolgaimat. Le kell mennem a konyhába, az úrfi reggelije miatt.
Aztán segédkeznem kell még másban is.
Mikor kész a reggeli felviszem neki.
- Hamamoto úr... Hoztam a reggelijét. - mondom halkan és leteszem a tálcát. Remélem most semmit nem fog velem tenni, félek tõle ...

- Most menj, a ház mögötti dézsában fürödj meg. A szolgálók adnak neked amibe töröld magad. Aztán gyere be a házba ha már tiszta lesz, a ház cselédfürdõjében fürödj még egyszer. De kristálytiszta legyél mindenhol. Akkor is ha a bõrödet kell lekaparni. Ellenõrizni fogom. – parancsolom új szolgálómnak. Majd megyek is. Õt rábízom a kinti cselédekre.

Felmegyek emeleti lakosztályomba. A háznak ez a része csak az enyém. Itt bármit tehetek. Egyenlõre csak veszek egy fürdõt, majd lemegyek és ahogy illik üdvözlöm anyámat.

-          Ki ez a koszos nõszemély akit magaddal hoztál? – fakad ki egy idõ után drága édesanyám.

-          Szolgáló. Az út alatt különösen éreztem mennyire szükségem van egy személyi szolgálóra.

-          Jó, jó. De épp egy ilyen koszos senkit hozol a házamba? Találtunk volna egy rendes szolgálót is neked.

-          Ettõl a feladattól szerettem volna megkímélni önt, anyám. – válaszomra nem szól semmit csak elfordítja a fejét. Láthatóan ellene van az új lánynak.

-          Isten tudja mit fog itt csinálni? Láttad milyen koszos? Egyáltalán honnan való?

-          Emiatt nem kell aggódnia, anyám. Személyesen kezeskedem érte és mint tudja a ház örököseként jogomban áll szolgálót fogadni magam mellé. És ha nem bánja most távozom. Igazán hosszú, kimerítõ utam volt.

 Nem sok ideje vagyok a szobámban amikor kopogtatnak. Matsu az. Még valami formája is van így megfürdetve és remélem elégették azokat a szakadt göncöket amiben érkezett.

- Uram. - meghajol- Még egyszer köszönöm a segítséget. És szeretnék kérdezni valamit... Hogy hívják az urat? Hogyan szólítsam.

- Gyere ide. - intek. - Hamamoto Akiyoshi a nevem. Hamamoto úrnak kell szólítanod, de négyszemközt hívhatsz Yoshi-nak ha mersz. Megmosakodtál rendesen?

Bólint.

 - Vedd le a ruhádat.

- Teljesen?- kérdezi elvörösödve.

Pofon vágom, egyenlõre még csak nyitott tenyérrel. Azt elején kell õket a rendre szoktatni. – Ne kérdezz vissza. Engedelmeskedj.

- Bocsánat. – suttogja és halkan sírni kezd. Majd engedelmesen leveszi a ruháit. Ahol tudja takarja magát és a földet nézi.

Lassan szemlélem meg minden oldalról. Nem is csúnya. Bár nagyon sovány. Biztosan éhezett, de ez nem meglepõ. A bõre ki van vörösödve de legalább tiszta. Nem lehetett egyszerû tisztára mosni.

-          Miért vannak kékfoltok és hegek rajtad? – továbbra sem néz rám, így felemelem az állát kényszerítve ezzel hogy a szemembe nézzen.

-          Bántalmaztak uram… - suttogja.

-          Ki?

-          A családom.

-          Szegény kislány. Gyakori ez a parasztcsaládoknál? – kérdezem gúnyosan.

-          Olykor… ha engedetlenek vagyunk.

-          Engedetlen. – erre jó lesz figyelni, de nem is baj ha kemény kézhez szokott a lányka. – Itt is rendesen tisztálkodtál?- minden bevezetés nélkül azonnal a lába közé nyúlok. Egészen a nõi ajkait érintem.

-          Igen uram… - a hangja remeg és õ sincs messze attól, hogy remegni kezdjen. Tehát tényleg szûz. - Helyes. Ma éjjel a lakosztályomban alszol. Az ágy mellett a földön. Egy takarót hozhatsz. Megértetted?

-          Igen uram. Visszaöltözhetek?

-          Igen. Estig menj a dolgodra . A többi szolgáló majd elmondja a feladatodat.

-          Rendben. – csendben öltözik majd fogja azt a kis dögöt ami mindenhova kíséri és megy.

El kell még végeznem néhány összegzés és papírmunkát az utazásomról. Apám mániája, hogy én vegyem át a céget. Ehhez pedig mindent tudnom kell. Persze. Az már nem érdekes, hogy mostanában konkrétan én csinálok mindent. Megjegyzem jobban mint apám. Ennek persze ára van. Mint sokszor most is késõ este kelek fel az íróasztal mellõl.

Az új szolgálóm jön az esti készülõdést segíteni. Helyes.

-          Te mondd, mi is a neved?

-          Kunisada Matsudaira a nevem, uram. – hajol meg.

-          Matsu rendben. Készíts nekem fürdõvizet.

-          Értettem uram. – átmegy a fürdõbe majd néhány perc múlva visszatér. – Elkészült uram. – bemegyek a fürdõbe, persze meztelenül, amire a kislány igen csak megszeppen. Helyes. Kényelmesen elhelyezkedem a kádban. – Szüksége van még valamire uram?

-          Te fogsz megfürdetni- mondom könnyedén. Nekem ez jár.

-          Értem uram. – lassan félve kezdi el. És amikor a hímtagomhoz érne megtorpan és elveszi a kezét.

-          Mi a gond? Csak nem félsz tõle? – nevetem ki.

-          Én csak… - végre erõt vesz magán és megcsinálja.

-          Nyugi, nem fog megharapni. Vedd csak kézbe rendesen. – nagyon zavarban van. – Gyere a vízbe. – mondom ki azonnal a megfogalmazódott gondolatot. Nagyon lassan reagál. Szégyenlõsen vetkõzik és végre engedelmeskedik.

-          Ez az. Jó kislány. Ügyes vagy. – suttogom a fülébe mézédesen. Közelebb húzom magamhoz. Egész közel.

-          M-mit csinál?- próbálna eltolni de nem tud vagy nem is akar igazán.

-          Ne félj. Most nem bántalak.

-          Mit kíván még tõlem? – suttogja félve.

-          Tudod-e hogy kell egy férfit kényeztetni?- lassan hátra dõlök a vízben.

-          Nem.

-          Hát mit kezdjünk így, ezzel a helyzettel?

-          Nem tudom uram. – suttogja, még mindig nem mer rám nézni.

-          Érints meg.

Hamarosan megérkezik a vonat is. Ha felszállok többet már nincs visszaút. A padról nem ér le rendesen a lábam, pedig nem vagyok olyan kicsi, de a pad magasabban van. Cipõ az nincs rajtam, fázik is a lábam így.
De hát nekem soha se volt cipõm...
Rövid hajamat a szél fúja, ruhám kissé piszkos, hiszen a munkából szöktem ide. Hamarosan haza kellene érnem.... De nem akarok.
Éhes is vagyok, meg egy kicsit szomjas. Ruhám kissé nagy rám és itt-ott szakadt is, arról nem is beszélve, hogy vékonynak számít a mostani idõhöz.
Nem is tudom mi lesz velem, ha eljön a tél és a hó... Ha szerencsém van valahogy kibírom kisebb betegségekkel mint eddig.
Végre beáll a vonat. Felkelek a padról és igyekszek elvegyülni a kevés ember közt, még a vonaton is közel maradok hozzájuk.
Ez a szegények része és csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy jegyet vegyenek a vonatra.
Akinek sikerül az is csak egy vagy két megállót tud megtenni. Én jegy nélkül vagyok. Addig jó nekem míg nem jön az ellenõr, mert ha itt talál jegy nélkül, akkor nagyon meg fognak büntetni. A vonat elindul és egyre gyorsabban halad. Furcsa... Életemben elõször utazok...
- Jegyeket... - az ellenõr hangjától kiráz a hideg. Na most mi lesz? Elindulok elõre át az emberek közt. Igyekszek nem feltûnõ lenni.
Vajon ezen az ajtón át hova jutok? Egyre hajt a kíváncsiság és ahogy elõrébb haladok úgy változik a társadalmi rang.
Már az átlag népnél lehetek, hiszen õk nekik már jobb a hely és a ruháik is szebbek. Furcsálkodva néznek rám, nyilván nem értik mit keresek itt. Én se értem, hogy lehetek ilyen ostoba ...
Aztán elérek a gazdagokhoz. Te jó ég.... El sem hiszem, hogy õk ilyenek. Ez annyira furcsa... Lehet, hogy innen már nem lesz hova tovább, de sietek.
- Maga mit keres itt? – erre megtorpanok a közeli kabin mellett. Érzem magamon a többiek tekintetét, mindenki tudni akarja mit keres egy nyomornegyedes lány ezen a részen.
Kétségbeesetten felnézek. Egy fiú... Bárcsak segítene nekem. Én nem akarom, hogy megbüntessenek minket... Félek, sõt már rettegek. Nem merek megszólalni se.
- Kaller úr, hozatna nekem egy pohár bort.
- Máris uram, csak el kell intéznem a hölgy ügyét. – hogy hölgynek nevez az meglep. Soha senki sem nevezett még hölgynek... De ez nem lényeg. Ki kell menekülnöm ebbõl a helyzetbõl...
- Látom nem érti. Az a bor nekem azonnal szükséges. – mosolyogva mutatja gyémántgyûrûjét. Te jó ég... Ez a fiú elég tehetõs lehet. Hátra se kell fordulnom a kaller felé, hogy lássam a reakcióját.
- Elnézést uram. – hebegi és hallom távolodó lépteit. Ez megnyugtató a számomra.
- Szóval ki vagy te? – néz rám, mire nagyot nyelek.
- Kunisada Matsudaira a nevem uram. – halkan felelek, de illedelmesen.
- Mit keresel itt?
- Én csak… szerettem volna eljönni otthonról… - felelem õszintén. Már hallom is az ellenõr közeledõ lépteit.
- Parancsoljon uram. – erre egy pillanatra levegõt is elfelejtek venni. Most én jövök...
- Kihez tartozik maga? Vagy mit keres itt egyáltalán? Nem tudja hogy ide nem léphet be ilyen öltözékben? Válaszolna?- de nem merek szólni, nem is tudom mit mondhatnék. Nincsen jegyem, rossz helyen  vagyok... Ebbõl csak rosszul jöhetek ki ha megszólalok.
- Hozzám tartozik. Kívánja ellenõrizni a jegyeinket? – a fiú válasza meglep. Megvédett engem. De miért? Biztos van valami ami miatt segített nekem.
- Uram. Ez igazán nem szükséges. – ez még inkább megnyugtat. Már nem lehet gond, remélem...  – Elnézést a zavarásért. – távozik. Már nem is vagyok annyira érdekes a bámészkodóknak. Végre...
- Köszönöm – suttogom halkan. Hálás vagyok neki.
- Ne köszönd. Magyarázd. Mindent. – int, hogy kövesem, mire én engedelmeskedek. Azt hiszem akkor most el kell magyaráznom neki mindent...
- Én csak szeretném látni a világ másik oldalát. – kezdek bele, mire Miu úgy dönt szeretné látni hol is vagyunk és kiugrik a táskámból egyenesen az úr ölébe. A kis fekete fehér pamacs érdeklõdve figyeli. – Miu nem szabad… - szólok rögtön rá kiscicámra. Olyan aprócska még.
- Fúj. – löki le magáról szegénykémet. - Vidd el innen ezt a dögöt. – rögtön elveszem onnan és simogatni kezdem a kis pamacsot. Édes drágám... Még jó, hogy nem lett baja. – Szóval, ha jól értem megszöktél otthonról. Miért is? Hogy körülnézz? – nevet. Õ most engem nevet ki? Miért? Nem értem miért olyan nevetséges neki ez... – Komolyan azt hiszed, hogy ez ilyen könnyû?
- Tudom, hogy nem könnyû, de… Én szeretném megpróbálni. Haza már nem mehetek…
- Ha engedély nélkül találnak a határ másik oldalán megölnek. Gondolom errõl tudsz. De mégis mit akarsz csinálni? - reszketve rázom meg a fejemet. Ebbe még bele sem gondoltam.
- Akkor most mi lesz? – kérdez rá. Honnan tudjam mi lesz? Ilyen esetre nincsen tervem... Most már komolyan félek.
- Nem tudom. - pillogok rá nagy szemekkel. Remélem segít nekem még... – Tudom pimaszság ilyet kérni… de… kérem segítsen.
- Én? Segítsek neked? Ugyan mi okom volna ilyet tenni?
- Semmi uram. De megtennék bármit, csak hogy innen kijussak Miuval. - vágom rá rögtön. Bármit megteszek, csak ne kerüljek vissza, ne büntessenek meg, ne öljenek meg...
- Hmm.. egy lány aki megtenne mindent. Nagy szavak. Mi az a minden?
- Bármi amit uram kér tõlem. – hajtom le fejemet zavaromban. Érzem, hogy kissé elpirulok.
- Ha azt kérem takaríts ki mindent. Ha azt, hogy dolgozz éjjel-nappal étlen-szomjan megteszed?
- Igen meg. - gondolkodás nélkül vágom rá.
- Tudod-e mit jelent egy férfivel élni? Szûz vagy még?
- Én… - és még jobban elpirulok. - Igen az vagyok uram.
- Újra kérdezem, tudod mit jelent egy férfivel élni?
- Igen, tudom. - hebegem ezt is.
- Nos rendben. Innentõl a szolgálóm vagy. De figyelmeztetlek, ne légy engedetlen. Amit én mondok, csak ahhoz tartsd magad. És azt teszek veled amit akarok. Ha átviszlek a határon onnantól végleg teljhatalmam van feletted.
- Értem. De én… én azt nem … én még nem és…
- Érthetõen beszélj, ha nekem mondasz valamit. - az, hogy rám ordít megrémít.
- Bocsánat. Én még nem voltam férfival és nem hiszem, hogy képes lennék rá, hogy… - de inkább elhallgatok, mert a végén még megharagszik rám és nem fog segíteni. Lehet már így is felmérgesítettem.
- Nem kérdeztem mire vagy képes. Visszahívjam a kallert vagy jössz velem? Még ha elszöknél is tõlem akkor is elkapnának.
- Bocsánat. Uramnak igaza van. Megteszek mindent amit kér.
- A földön fogsz utazni. Ne merj az ülésre ülni. Koszos vagy. Ha hazaértünk meg fogsz mosakodni. Addig nem érhetsz semmihez.
- Értettem. – kuporodok le a földre lába mellé. Meg se merek szólalni, csak ülök és várom, hogy beérjünk. Néha néha felpillantok rá. Az ablakon néz ki és gondolkodik. Nem merem sokáig õt nézni, az út pedig nagyon hosszú.

Az útón végig csak nagy szemekkel nézelõdök. Minden olyan más és csodálatos. Az otthona pedig... Hát nem tudom mit is mondhatnék, mint valami kastély. Izgatottan követem, majd utasítja a szolgálókat, hogy itt kint mosdassanak le és aztán bent újra.
Egy kis koszfolt sem maradhat rajtam, ha kell a bõrömet dörzsöljék vörösre.
Mire vége már szolgálólány ruhában lépek be hozzá és bõröm kissé vörös. Érzékeny alapból, de jól meg is dörzsölték. Viszont tiszta vagyok és itt nem is fázok. Van rendes ruhám és cipõm.
Még Miu-t is megmosdatták, mert õ se jöhetett volna be másképp. Most szép tiszta és bár kissé mérges, mert csurom víz volt, de neki is tetszik ez a hely.
Meg kell jelennem az úr elõtt.
Még a nevét se tudom. Kopogtatok majd belépek, nyomomban a kiscicámmal.
- Uram. - mondom illedelmesen meghajolva elõtte az ajtó becsukása után. - Még egyszer köszönöm a segítséget. És szeretnék kérdezni valamit... Hogy hívják az urat? Hogyan szólítsam.
- Gyere ide. - int nekem mire elé lépek. - Hamamoto Akiyoshi a nevem. Hamamoto úrnak kell szólítanod, de négyszemközt hívhatsz Yoshi-nak ha mersz. Erre nagyot nyelek. - Megmosakodtál rendesen?

Nagyjából még egy óra és otthon leszek. Most fogunk átutazni a leggusztustalanabb részen. A városunk elõtti nyomornegyedeken. Nem is tudom itt igazából miért áll meg a vonat. Hiszen az itt lakóknak nincs pénzük a vonatra és ez az egyetlen utazási lehetõség. Még szerencse hogy azt a néhány felszállót nem engedik a vonatnak ebbe a részébe. Koszos cseléd és munkás az összes. Ahol én ülök ott már a származás is fontos. A származás és a pénz. A pénz ural itt mindent. Még a vonaton is.

Csikorgó fékekkel állunk meg az állomásnál. Elfordítom a fejem. Viszolygok ettõl a helytõl. Végre tovább indulunk. Innen már egyre magasabb színvonalú helyek érkeznek. Én egészen végig megyek. A város szívéig. Ahol már csak a leggazdagabbak élnek. Ott nincsenek gyárak, munkások, koszos kiabáló gyerekek és kérdegetõk sem.

Zaj hallatszik a folyosóról. Ahogy kinyitom az ajtót egy lányt látok felém sietni. A ruhája szakadt és koszos. Minden holmija egyetlen pici tarisznyában van. A haja is rövid és ápolatlan. A lábán nincs cipõ.

-          Maga mit keres itt? – kérdezi a kaller épp amikor mellém ér a lány. Úgy tûnik ez a nap szenzációja mindenhonnan kilesegetnek a kabinokból. A lány kétségbeesett szemekkel néz rám.

-          Kaller úr, hozatna nekem egy pohár bort.

-          Máris uram, csak el kell intéznem a hölgy ügyét. – eléggé túlzás õt hölgynek nevezni.

-          Látom nem érti. Az a bor nekem azonnal szükséges. – mosolygok rá, kezemen megcsillantva a gyémántgyûrût amely a származásomról árulkodik.

-          Elnézést uram. –hebegi és már megy is.

-          Szóval ki vagy te? – fordulok a lányhoz.

-          Kunisada Matsudaira a nevem uram. – mondja halk vékony hangon.

-          Mit keresel itt?

-          Én csak… szerettem volna eljönni otthonról…

-          Parancsoljon uram. –ér vissza a kaller és átnyújtja a poharat.

-          Kihez tartozik maga? Vagy mit keres itt egyáltalán? Nem tudja hogy ide nem léphet be ilyen öltözékben? Válaszolna?- de a lány nem szól semmit, én viszont többre vagyok kíváncsi.

-          Hozzám tartozik. Kívánja ellenõrizni a jegyeinket? – válaszolok helyette.

-          Uram. Ez igazán nem szükséges. – hebegi a kaller, nem tud mit kezdeni a helyzettel. Nem is érti, de nem mer kérdezni. – Elnézést a zavarásért. –és már távozik is. Az utasok hírtelen visszarebbenek a kabinjaikba.

-          Köszönöm – suttogja a lány.

-          Ne köszönd. Magyarázd. Mindent. –intek neki hogy jöjjön a kabinba.

-          Én csak szeretném látni a világ másik oldalát. – o milyen aranyos és naív. Egy kis koszos szõrgombóc ugrik az ölembe. – Miu nem szabad…

-          Fúj. – lelököm. - Vidd el innen ezt a dögöt. –miután elveszi és dédelgetni kezdi folytatom. – Szóval, ha jól értem megszöktél otthonról. Miért is? Hogy körülnézz? – nevetek. – Komolyan azt hiszed, hogy ez ilyen könnyû?

-          Tudom, hogy nem könnyû, de… Én szeretném megpróbálni. Haza már nem mehetek…

-          Ha engedély nélkül találnak a határ másik oldalán megölnek. Gondolom errõl tudsz. De mégis mit akarsz csinálni?

Reszketni kezd és a fejét rázza. Nem tudta. Tényleg nem tudta. Egészen édes ez a kis naivitás.

-          Akkor most mi lesz? – kezdem élvezni a helyzetet.

-          Nem tudom. Nagy szemei segélykérõen néznek rám. – Tudom pimaszság ilyet kérni… de… kérem segítsen.

-          Én? Segítsek neked? – ez már tényleg vicces. – Ugyan mi okom volna ilyet tenni?

-          Semmi uram. De megtennék bármit, csak hogy innen kijussak Miuval.

-          Hmm.. egy lány aki megtenne mindent. Nagy szavak. Mi az a minden?

-          Bármi amit uram kér tõlem. – hajt fejet elõttem. Nem is rossz. Egész engedelmesnek tûnik.

-          Ha azt kérem takaríts ki mindent. Ha azt, higy dolgozz éjjel-nappal étlen-szomjan megteszed?

-          Igen meg.

-          Tudod-e mit jelent egy férfivel élni? Szûz vagy még?

-          Én…- mélyen elpirul. Igen az vagyok uram.

-          Újra kérdezem, tudod mit jelent egy férfivel élni?

-          Igen, tudom.

-          Nos rendben. Innentõl a szolgálóm vagy. De figyelmeztetlek, ne légy engedetlen. Amit én mondok, csak ahhoz tartsd magad. És azt teszek veled amit akarok. Ha átviszlek a határon onnantól végleg teljhatalmam van feletted.

-          Értem. – hebegi. De én… én azt nem … én még nem és…

-          Érthetõen beszélj, ha nekem mondasz valamit.- ordítok rá.

-          Bocsánat. Én még nem voltam férfival és nem hiszem, hogy képes lennék rá, hogy… - nem fejezi be a mondatot.

-          Nem kérdeztem mire vagy képes. Visszahívjam a kallert vagy jössz velem? Még ha elszöknél is tõlem akkor is elapnának.

-          Bocsánat. Uramnak igaza van. Megteszek mindent amit kér.

-          A földön fogsz utazni. Ne merj az ülésre ülni. Koszos vagy. Ha hazaértünk meg fogsz mosakodni. Addig nem érhetsz semmihez.

-          Értettem. – lekuporodik a lábam mellé. Pisszenni sem mer. Helyes, lehet hogy még valami jó is kisül ebbõl a kis véletlenbõl.

Újra elmerülök a gondolataimban. 

 Camilla robbant be a házba. Szerencsére eljött ezen izgultam. anyu megnyitotta az átjárót majd átléptünk. Egy tágas mezõn találtuk magunkat. Gyönyörûszép votl. Camilla hirtelen össze esett. A karjaimba kaptam. szuszogott egy picit majd kinyitotta a szemét.KApálozni kezd mire leteszem.
-Mi a baj camilla? -kérdezem rémülten. Értetlenül néz rám.
-Nem tudom mirõl de biztos összekever valakivel!Nem Camilla vagyok! -hátrál tõlem ijedten. tesómra pillantok aki ugyanolyan rémült mint én.
-Mirõl beszélsz én vagyok az You!! -mondom keservesen.Visszatértek volna az emlékei és elfelejtete volna Camilla lényét. Anyám mondta,hogy az emlékezet kieséssel lehet gondunk. Vessük be a pszihés képességet. Azt a gyöngyöt keressük meg elõször. HA a közelben van camilla emlékei visszatérnek azt mondta anya.
-Sajnálom de most látom életemben elõször -hátrál-Nat vagyok és a fõváros melletti faluból származom -mondta majd lehajtotta a fejét.
-Kérlek hadd bizonyítsam be hogy te vagy Camilla! Kérlek -könyörögtem lehajtott fejjel a könnyeim  lassan utat törtek maguknak, lehet,hogy elvesztem?
-Hm...legyen -mondta csendben. Lassan elindultunk felkeresni az elsõ gyöngyöt. A hozzá tartozó gyûrû egyre csak izzott. MIkor elértünk egy emlékmû szerû helyhez egy kis trón volt a kõasztaél tetejét amibe a kõ izzott. Odalépkedtem volna ha nem áll az utamba egy hatalmas szõrõs valami. anya azt hiszem említett valami gyöngy megszerzési próbát. Remek...
-Bízd rám az elsõ próba az enyém a következõt viszont rádhagyom! -azzal vizet szívtam ki a mellettünk folyó patakból és a kezem köré vegyítettem. A szörny felém csapott én felugrottam és az alatt lévõ kézre csaptam mire az vizes lett. Koncentráltam és a jég megfagyott. A jég terjedt ki a szörny egész testére. Mikor már nem mozdult odarohantam felkaptam a gyöngyöt és Kaorunak adtam övé a gyûrûtartó. Belehelyezte. 
-Camnilla emlékezz -mondta és a gyûrût felé tartotta. Camill összeesett és én elkaptam mi csak vártunk és vártunk.