|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Jarmyla | 2018. 05. 14. 11:13:21 | #35497 |
 Karakter: Asa Kasa /kitalált/
Megjegyzés: Yui-nak
Asa kifúja a bent tartott levegőjét. ~Ez már egy jó jel, ha válaszol is. Nem igaz? ~ Már ez az apró visszacsatolás is sokat jelent Asa-nak. Hisz már ezzel megtorpedózta azokat, akikkel tegnap váltott pár szót. A visszakérdezésnek is örült, hisz ezzel a lány elfogadta a csevegésre való kérést. -Köszönöm kérdésed. Kicsit még szokatlan a kolesz, de nem olyan nagyon vészes. Viszont a reggeli karcsú volt. -mosolyog kajlán, majd hasára teszi kezét, mely hangosan felmorgott. Kicsit nagyobb levegőt vett és az osztály felé nézett rosszallóan. -Tegnap, meséltek ezt azt rólad. Meg, hogy jobb, ha kerüllek. Gyűlölöm az előítéleteket. Ez csak azt mutatja, mennyire is félnek az emberek egymástól. Ha engeded, megismernélek és csak az után formálnék rólad véleményt. – mosolyint a lányra barátságosan, majd egy tollat vesz elő. Egy jól irányzott dobással fejbe talált egy srácot, aki ép Yui és az ő nevét mondta. A srác csúnya pillantással tekint hátra. -Ha bajod van, a szemembe mond! -szólítja fel jeges, kimért hangon. Tekintete sem árulkodik sok jóról. Ha a srác csöndesebben piszmog, nem vág hozzá semmit, ha továbbra is fennhangon teszi, kap még egy tollat. ~Beképzelt barom. Ch… még hogy embereket kellene védelmeznem a hegyekben. Anya sem teljesen ép elméjű, ha elvárja, hogy ilyet tegyek.~ Kicsit halkabban újra Yui felé fordulva megszólal. -Nálam amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten is. -néz komolyan a lány sötét szemeibe. Számára ez az első és legfontosabb törvény fajtájából kifolyólag. Továbbra is figyel Yuira, de előveszi firkás füzetét és egy rotringot meg egy radírt. Szeretné befejezni rajzát, amit még tegnap este kezdett rajzolni az ablakában ülve. Egy nagy farkast ábrázolt, mely vicsorog a rajz nézőjére. Az ülő farkas mellső lábánál egy cica helyezkedik el, ki a farkas lábába dúrja fejét. Amint bejön a tanár, azonnal előveszi a tantárgyas mappáját, miben csak lapok volta. Kivesz egyet és arra jegyzetel, majd a megfelelő jelzéshez helyezi az óra végén. Fél szemmel Yui-t figyeli. Kicsit aggódik érte, de érzi, hogy ez a lány más. Valami, olyan, ami vonzza. nem tudja még mi az, de érdekli és fúrja is az oldalát.
|
| Yui | 2018. 05. 13. 02:48:13 | #35496 |
 Karakter: Yui Satako (kitalált)
Megjegyzés: Asa-nak
Az ébresztőm fülsüketítő hangja zavarja meg álmomat. Gyorsan lenyomom, majd ülő helyzetbe tornázom magamat. Nyujtózkodom egyet és utan a fürdőbe vezet, ahol elvégzem a napi rutinomat, majd visszamegyek szobámba és felveszem a tegnap kivasalt, egyenruhát. Még csak 6:50 van, de én már a suliba tartok. Szeretek korán bent lenni, mert...igazábol nincs különösebb oka. Talán csak azért mert ilyenkor még nincsenek bent sokan és kevesebben bámulnak meg.
Az osztályba érve levágódom az ablak felöli utolsó padba, ahol lehajtom a fejem és pihenek még egy kicsit.
Hasam kordul egyet hiszen nem reggeliztem de majd talán később. Most nincs kedvem hozzá. A diákok szép lassan beözönlenek a terembe és elfoglalják helyüket. Nehányan rolam, mások pedig a saját dolgukrol beszélgetnek. Elkapok pár beszéd foszlányt miszerint, ma uj osztálytársunk lesz. Nem különösebben érdekel hisz a többiek ugy is ellenem fordítják. De talán, a szívem mélyén kicsit reménykedem hogy kedves lesz.
A csengő megszólal, ezzel együtt belép az igazgató is, igy nindenki, szinte egyszerre áll fel vigyázzba, köztük én is. A nő mellett ott áll az uj fiu is. Azt hittem lány jön. De igy elnézve...szép arca van.
Gondolatomat az igazgatónő hangja zavarja meg.
-Bemutatom új osztálytársatokat! Asa Kasa a neve és sok sikert kívánok neki a továbbiakban! Legyetek vele türelemmel!
Leül mindenki és az uj fiu, akinek Asa ezekszerint a neve felém jön. Biztos hallott már rólam és biztos csak azért akar mellém ülni hogy piszkáljon. Haladnak végig a fejemben idióta gondolatok.
A következő pillanatban az uj diák leül a mellettem lévő padba, és megszólit.
Szia! Bizonyára te vagy Yui. Milyen reggeled volt?
Hát...erre nem számítottam. De válaszolni is kéne neki.
-I...igen én vagyok! Hát...türhető! Na és...neked?
Válaszolok nyögvenyelősen és gyorsan el is fordítom fejem az ellenkező irányba. Már csak ez hiányzott hogy dadogjak. Te jó isten.
|
| Jarmyla | 2018. 05. 12. 19:48:32 | #35495 |
Karakter: Asa Kasa /kitalált/
Megjegyzés: Yui-nak
Kedvetlenül ülök fel a kollégiumi ágyon. Az ablakon beszűrődik némi fény, az éjjeliszekrényemen még csendesen üldögélő modern kijelzős óra. 5:45-öt mutat. Negyedóra múlva hatalmas csörömpöléssel fogja jelezni, hogy ideje elhagynom ágyam és plédem takarását. Nem akarok ebbe belegondolni... Halk sóhaj kíséretében, megelőzve a csörömpölést felülök ágyamon, nyújtózkodom és kitörlöm álmom maradékát a szememből. Felállok, kezembe veszem a székemre terített zöld törölközőt és elfoglalom a közös fürdőt. Miután elintéztem fontos és sürgető dolgom, nekiállok mosakodni és fogat mosni. Negyedóra elteltével, szinte csak be kellet lépnem szobám ajtaján, hangos zene-bonába kezdett kis modern kütyü. Kikapcsolom, majd a szekrényemhez lépve előveszem az iskola egyenruháját. Ing, sötét kék nyakkendő, ugyan ilyen nadrág és egy fekete cipő. Szokásimhoz híven adok külsőmre, de a hajamat nem nyalom félre. Csupán kifésülöm, hogy ne keltsen olyan hatást, mintha egy kolónia patkány fészkelne benne. Jobb szemem felé elhúzom frufrum, ahogy alapból szokott lenni. Táskám félig a hátamra veszem, kisé talán túl lázadón, de nem érdekel. A nyakkendőmet megigazítom és halkan elhagyom, kulcsra zárom szobám ajtaját. Az étkezőbe vezet utam, ahol már köszönt egy nagy adag rántotta egy vékony szelet sonkával. Több hús jöhetne... Magamban zsörtölődve foglalok helyet egy elszigeteltebb asztalnál és kelletlenül fogyasztom rántottámat, végére hagyva a csekély hús szeletet. Amint végzek visszaviszem a tálcám és megköszönöm a reggelit egy halovány mosollyal. Átkaptatok az udvaron, az iskolába egyenesen a dirihez megyek, hisz tegnap ezzel távoztam tőle. Kopogás után egy halk "Kerülj beljebb!" hangzott. Benyitottam, becsuktam magam mögött az ajtót és meghajolok az igazgató elött egy hangos "Jó reggelt!" kíséretében. Viszonozta üdvözlésem, majd hellyel kínál. Helyet foglalok és azonnal nekilátunk a formalitásnak. Egy dossziényi papír aláfirkantása után, kérdezgetett erről arról, amikre igyekeztem a legjobb válaszokat adni. Szerencsémre a családról nem faggatott. Ezt követően egy teremhez kisért. A tanár még nem volt bent, de a bent lévő diákság azonnal vigyázba vágta magát.
-Bemutatom új osztálytársatokat! Asa Kasa a neve és sok sikert kívánok neki a továbbiakban! Legyetek vele türelemmel!
Azzal ki is libbent a teremből. A tekintetem végig hordom a termen. Párakkal tegnap már találkoztam. Váltottam velük pár szót, de leginkább arra ösztönöztek, hogy kerüljek az osztályból egy bizonyos leányt. ~Előítéletek... undorító...~ Biztos léptekkel indulok felé, hisz a mellette lévő padok üresek. Helyet foglalok, táskám nagyot koppan a landoláskor. Nem tudom, hogy is szólíthatnám meg, végül egy mély levegőt véve felé fordulok.
-Szia! Bizonyára te vagy Yui. Milyen reggeled volt? - próbálkozom egy suta beszélgetés kezdeménnyel, de ezt már én bánom, hisz tényleg suta lett.
|
| Calael | 2014. 09. 17. 13:48:55 | #31338 |
 Karakter: Lors Noal
Megjegyzés: [ Morámnak ]
A különböző társasági követelményekre fittyet hányva vonulunk vissza kellemesebb helyre Mailóval. Gondolataim csendben meghúzódnak a nagy felszín sötéten fénylő tükre alatt, én pedig kiélvezem ezt az átmeneti állapotot. Egy kicsit elegem van az állandó agyalásból, és a különböző fenyegetésekből. Pont elég lesz, ha újra összeáll a mi kis hármasunk, és volt vadásszal kiegészülve, akit nem más, mint én véreztem meg. Én. Hallom a fülemben Gildas nevetését, ahogy kifordul magából, és természetellenes pózba görnyedve már szinte röhög, megfeledkezve emberi természetesség színjátékáról.
A tekintetemmel gyújtom meg nagyobb koncentráció nélkül a kis fehér mécses kanócát. Még a viasz is megolvad a felszínén, majd hirtelen meg is dermed. Ian, tényleg nagyon kegyes voltál hozzám, hogy így érlelted évszázadokon keresztül a véred, hogy aztán lakomát ülhessünk pusztulófélben lévő tested fölött. Igaz, te cseszted el az egóddal az egészet, de ez a történteken nem változtat semmit. Hálás vagyok ezért az erőért, legalább valamivel én is heccelhetem a jó öreg Ambroise cimborát.
Erőt veszek magamon, és elkezdem összedobálni azt a pár dolgot az egyik táskámba, amit az elmúlt napokban elővettem belőle.
- Tényleg hagytad volna, hogy beköltözzek a vadászokhoz? - zökkent ki a gondolataimból Mailo a nekem célzott kérdésével. Nem fordulok felé, úgy kérdezek vissza.
- Nem azt akartad?
- Az régen volt – feleli, én pedig elraktározom magamban azt az információt, miszerint két hét hosszú időnek számít. Eddig úgy tűnt, csak másodpercek... Talán újra át kellene értékelnem az időhöz való hozzáállásomat.
- Azt hittem csatlakozunk a mesteredékhez, amint szövetkeztünk a vadászokkal.
Erre már felemelkedem, és megindulok felé üres kezeimmel.
- Fogunk, de nem látom okát, hogy annyira várd azt a bizonyos csatlakozást. Ne felejtsd el Mailo, mit mondtam a jogokról, amik egy ilyen bokorban neked juthatnak!
Arról nem is beszélve, hogy Gildas mennyire rajongóvá tud válni néha. Ezt nagyon jól tudja titkolni, de attól még hosszú távon nem jönne ki egyikünk sem, ha valamelyikünk iránt hirtelen fellángolna.
- Emlékszem rájuk – motyogja maga elé. Mintha letörné a viselkedésem, pedig igazán megszokhatta volna már, hogy meglehetősen hóbortossá tudok néha válni, ami úgy jelentkezik nálam, hogy távolságtartó leszek. Nem, ez nem hóbort, ez én vagyok. Hiába emlékeztetem azonban magam, egyre jobban kezd kicsúszni a kezemből az a fagyos pajzs, ami eddig megvédett mindentől, fájdalomtól és kudarctól egyaránt. Igazi, szívtelen szörnyeteg vagyok – mondom ki magamban a legfőbb jellemzőmet, és igyekszem továbbra is a fejemben tartani.
- Mi jár a fejedben? – kérdezem legalább kétpercnyi némaság után. Úgy ül ott, mint aki elfelejtette, hogy igazából életben van és képes a mozgásra, és nem igazi hulla. Túl merev, mikor elkalandozik. Ha ezt egy utcán tenné meg, biztosan mentőt hívnának hozzá, hogy biztos rohama van. Nem válaszol, és nem is mozdul meg, amitől átcikázik rajtam valami, ami egy elfeledett emlékképből táplálkozik, és hideglelésre hasonlít. Az álla alá helyezem a kezem, és finoman, de ellenkezést nem tűrve felém irányítom a pillantását – és egyszersmind kimozdítom abból a fagyott állapotából.
- Miért távolodtál el a mesteredtől?
- Már mondtam, hogy meguntam, ami közte és Ambroise között zajlott – felelem higgadtan.
- De... Velem mi lesz? Ha lesz egy másik fiókád...? Előttem nem volt, igaz? Vagy elment, ahogy te a mesteredtől?
Bizonytalanságot érzek a hangjában, én pedig valahol mélyen kibontakozó dühöt, amiért nem képes leszállni a témáról.
- Hagyd abba, Mailo! – Szinte kérem, hogy fejezze be ebben a témában a kérdezősködést. – Menj inkább aludni!
- Még hajnal egy sincs! – csattan fel válaszként. – Miért nem válaszolsz?
- Elég! – tör ki belőlem morgásként a felszínre szivárgó haragom. – Nem volt még fiókám. Most örülsz? És fogalmam sincs, mi lesz később! Nem vagyok bébiszitter Mailo, nem tudok, és nem is szeretek gondoskodni másokról. Mostanában túl sok minden történt, és nem vagyok biztos benne, hogy tetszenek a változások.
- Megbántad, hogy... átváltoztattál? – kérdi színtelennek tetsző hangon, miközben szemeivel az én sötét lélekvesztőimet figyeli.
- Nem szokásom olyat tenni, amit később megbánok – adom meg a választ, szemeimmel pedig a táskát nézegetem, ami arra vár, hogy újabb dolgok kerüljenek bele. Nincs kedvem beszélni arról, hogy mit miért tettem, mert a végén még én is kétségbe esem, és megváltozik a véleményem arról, hogy mindent jól és magamért csináltam, vagy csak – ne adj isten – megesett rajta a szívem és segíteni akartam neki?
- De akkor miért... - fog bele egy újabb kérdésbe, de a szavába vágok.
- Ezt majd máskor! Vendégünk érkezik – jelentem be, ahogy megérzem egykori lakótársam közeledtét. Az ajtó megadóan csapódik ki, szerencsére nem volt kulcsra zárva, máskülönben most igen nagy bajban lennénk. Kellemetlenségben, ez pontosabb. Még jelentenék a rendőrségen, hogy valami hajléktalanok tanyát vertek a pincéjükben. Megalázó lenne, még ha nem kapnának el, akkor is.
- Megzavartam valamit? – Köszönés helyett állít be ezzel, nekem meg egy pillanatra, de tényleg csak annyira megfordul a fejemben, hogy leköpöm. – Nyugodtan folytathatjátok ám, megvárom!
Annyira letörölném a képéről azt az idegesítő, behízelgő mosolyt, ami miatt soha nem büntette meg senki, és a legrosszabb bűntettei után Gildas inkább csak ágyba vitte, és úgy viselkedett, mintha az eset meg sem történt volna.
- Miért jöttél? – fordulok felé jeges pillantással, megfeszülő izmokkal kísérve.
- Nem valami meleg az üdvözlés – sóhajtja, mint aki ennél többre számított. Elhasznált álca, már annyiszor láttam, hogy akár sértésnek is vehetném, hogy nem képes újítani a tiszteletemre. – És ha már itt tartunk, az „otthonotok” se valami irigylésre méltó.
- Te is tudod, hogy ez csak ideiglenes, és gondolom nem azért jöttél, hogy gyönyörködj benne, szóval elárulnád, minek köszönhetjük a jelenléted?
- Hűvös vagy, mint mindig – mosolyodik el újfent egy pillanata. – Azért jöttem, hogy elvigyelek titeket a „fészkünkbe”. Gondolom te is így számoltál, ha már szövetkezünk, igaz? Na meg ennél a helynél bármi jobb! Szegény kicsi fiókádat idehozni... – jegyzi meg, majd már Mailo mellett is van, úgy simogatva a fejét, mint egy kisgyereknek, akit éppen valami nagy baj ért, és így lehet megvigasztalni. Nyugalmamra szolgál, hogy a kis ezüsthajú azonnal reagál, és félresöpri a másik vámpír kezét.
- Pont mint a mestered. Nos, jöttök? – kérdi immáron felém fordulva.
- Ha nem tennénk, állandóan a nyakunkra járnál. Igazam van?
Nem felel, de a teste mozdulata egyértelműen a tudtomra adja, hogy még mindig jól ismerem. Lemondóan sóhajtanék, de még ehhez sem érzek elég lelkierőt, így csak ennyit nyekkenek fiókám felé:
- Mailo, pakolj!
Én is ugyanígy teszek, és igyekszem a leggyorsabban belevágni mindent a táskámba. Nem hiányzik, hogy a cuccaimat nézegesse.
Fél óra múlva már a vállunkon átvetett táskákkal suhanunk a közös főhadiszállás felé. Elég nagyképű annak nevezni, főleg, hogy nem vagyunk katonai szervezet. Jó messze állunk tőle...
A város szélét elérve Mailo megtorpan, mire ösztönösen reagálok, és én is így teszek. Azonnal mellette termek, és kíváncsian teszem fel neki a kérdést, ami az eszembe jutott.
- Elfáradtál?
- Nem, csak... Elhagytuk a várost.
Egy kicsit meglep, hogy ennyire váratlanul éri a dolog, számíthatott volna rá, hogy nem a vadászokkal teli városban fogunk ennyien táborozni. Meg eddig nem is voltak a közelünkben, nem véletlenül.
- A szomszéd városban élünk, nincs messze – jegyzi meg Ambroise, mintha csak meg akarná nyugtatni. Vagy gúnyolódik vele? Néha nem tudom eldönteni, mit is akar pontosan.
- Visszajövünk majd, az új otthonunkat ide építik – csatlakozom én is a nyugtató hadművelethez. – Gyere – bíztatom nagyon egyszerűen az indulásra, ami szerencsére be is válik.
Kellemes tempóban haladunk, amit Mailo is tud követni. Örülök ennek, hiszen így kevésbé érzem azt, hogy minden pillanatban gondoskodnom kellene róla. Végre valami jó dolog, amit el tudok könyvelni vele kapcsolatban a makacsság és a meggondolatlan viselkedés mellett.
Egy hatalmas épülethez érünk, ami hozzá passzoló méretekkel rendelkező tömör kerítéssel van körülölelve. Amióta elszakadtunk egymástól, először találkozok a menedékükkel, és nem vagyok elragadtatva tőle. Túlságosan nagyratörő, fölöslegesen túlcicomázott. Nem szívesen lakok egy ilyen helyen.
- Nos, haladunk a korral. Itt nincs koporsó, az ágyak jóval kényelmesebbé tesznek bizonyos tevékenységeket...
Felhorkantok. Mintha az én házamban nem lett volna ágy, szimplán nem alvásra használtuk. Különben is, a koporsó elsődleges funkciója nem az alvást, hanem a kibaszott biztonságot szolgálja, de ha ti ennyire köptök rá, remélem, elégtek a napon. Tovább indulunk, egyenesen az épület belsejébe. Egy kisebb palotának is elmenne, de azokban sokkal több ember él.
- Gildas vadászik, így én mutatom meg a szobátokat, lassan úgy is hajnalodik, és valakire igen csak ráfér a pihenés.
Mailora néz, ahogy én is. A szemén látszódik, hogy kimerült az iramtól és a távolság együttesétől. Nekem már nem tűnik fel az ilyen tempónál az erőfeszítés, ami egy fiatalnál igencsak jelentkezik.
- Rendben.
Bemegyünk a főbejáraton, ugyanis biztosra veszem, hogy több ajtó is vezet az udvarra. Odabent a legkomolyabb elektronika fogad, ami az összes ablakon körbefuthat, ha jól feltételezem. Nem tetszik ez az egész. Nappal a környéken élőknek nem tűnik fel, hogy a teljes épület le van sötétítve? Vagy csak ennyire elfelejtettek hinni a régi mítoszokban? Ostoba fehérnépség, mind a két fél...
Ambroise a Mailo melletti szobába vezet be. Nem igazán akarok a fiókám nélkül aludni, aki ki van szolgáltatva a másik kettő kénye-kedve szerint, csak ezt még nem látja be.
- Mi ez a hang? – fordulok Ambroise felé.
- Semmi, csak megjött Gildas.
Pár pillanat sem telik el, mikor megérzem a jelenlétét, mégpedig a másik szobából.
- Mi fog csinálni vele? – kérdezem feszülten.
- Mostanában szeret gyorsan túlesni mások megismerésén – mondja vállvonogatva vértestvérem.
- Na azt már nem – suttogom magam elé, és már indulok is a másik szoba felé, azonban Ambroise elém lép. – Eressz!
- Jobb lesz ez így – feleli negédes mosollyal, mire ökölbe szorított kézzel arcon ütöm. A szája felreped, és már indítanám is a következő támadást, de félrelibben az utamból, és már suhanok is a szomszédba.
- Elég lesz! – csattanok fel, ahogy meglátom Mailót, miközben szorongatja a fejét a földre rogyva, a lábai előtt a fegyvere, Gildas pedig fapofával méregeti előbb őt, majd feltűnésem után engem.
- Nocsak, Lors – szólal meg Gildas szemeimet fürkészve. – Azt mondod elég, de amint láttam, te is megtetted ugyan ezt... Nekem még több jogom is volt hozzá, mint bokorvezetőnek. Nem igaz?
De arra nagyon is jó okom volt! – ordítanám legszívesebben a képébe, amit persze nem teszek meg. Soha nem lehetett neki elmagyarázni, hogy más óvatosságból vizslatni valaki elméjét, mint hobbiból. Látom Mailón, hogy ő is beszállna a kibontakozó vitába, de egy gyors szempillantással elhallgattatom.
- Mindjárt hajnalodik – térek ki a téma elől nagy nehezen lecsillapítva az elmémet. – Hosszú éjszakája volt.
- Nem tartom fel tovább, ráérek jobban is üdvözölni benneteket este – adja be a derekát Gildas, amiért most az egyszer igen hálás vagyok. Ma éjjel képes a konfliktushelyzet elkerülésére. Bárcsak mindig ilyen lenne!
Követem a pillantásommal, és az immáron teljesen ép arcú Ambroise zárja ránk az ajtót továbbra is azzal a mindent tudó mosolyával. Rühellem.
Társamhoz sétálok, akit részben én rángattam bele ebbe a helyzetbe, és a karját finoman megszorítva segítem talpra. A szokottnál sápadtabb a bőre, amit nem is csodálok Gildast ismerve. Egyszer túrta szét az én agyamat, mielőtt megvérzett, és egyáltalán nem finomkodott. Talán ezt soha nem bocsájtottam meg neki... Azonban ennél fontosabb dolgaim is vannak, mint hogy ezen rágódjak.
- Joga volt ehhez, de valószínűleg nem lett volna ilyen kemény, ha nem vagy vadász – próbálom megnyugtatni, nem tudom, mennyi sikerrel. Felveszem a fegyverét, majd az asztalhoz sétálok vele, és finoman leteszem. Mikor végre rám veti pillantását, újra megszólalok csendesen. – Feküdj le, fél öt van!
- Mi lesz innentől kezdve? – kérdezem bizonytalankodva, ahogy az ágyhoz botorkál és leroskad rá.
- Majd este megbeszéljük, most tényleg aludj!
Lassú mozdulatokkal veszi le magáról a ruháit, én pedig megbűvölve nézem. Annyira jó lenne egyből a magamévá tenni a beköltözésünk tiszteletére! Annyi ideig viaskodom, hogy végül arra eszmélek, hogy be sem bújt a takaró alá és máris alszik. Ez valahogy még jobban feltüzeli a fantáziámat, így kulcsra zárom az ajtót belülről, még egyszer ellenőrzöm, hogy teljesen le van engedve a redőny, majd ebben a tipikus, modern szobában az ágyra térdelve fordítom át a hasára az én kis fiókámat. Nem ébred fel rá, ami felcsigázza az idegeim, és már a helyzettől olyan merev vagyok, hogy szinte fáj.
Mindenképpen a ma estére felvállalt szerepemben akarok maradni, így a legóvatosabban húzom le az alsónadrágot a hátsó feléről. Fölé térdelek, majd könnyeden cirógatni kezdem a hátát, kiélvezve a sima bőr tapintását, a testének az illatát, amit normál ember soha nem érezhet. Hagyom, hogy megbabonázzon, hogy ne érdekeljen, kik vannak még rajtunk kívül a házban, hogy maga a világ tűnjön el, minden, ami a szoba falain túl van. Jobb kezemmel finoman az ágy puha anyagába nyomom a felsőtestét, míg a ballal finoman utat török magamnak az éjszakai menethez. Erre már felriad, de nem tud felemelkedni.
- Csak én vagyok az – búgom csendesen felette, és nem kívánok többször megszólalni. Az előjátékkal nem sokat foglalkozok, annyira kényszerít a vágy arra, hogy mihamarabb cselekedjek. Még az se érdekel, hogy ő élvezze, pedig máskor legalább meg szokott fordulni a fejemben…
Keményen hatolok belé, és pár finomkodó mozdulat után a teljes uralomra törekszem, amit csak így kaphatok meg. Talán beteges, de ha egyszer olyan jó érzés, miért lenne rossz?
Hamar megfeszülök benne, az összes új magom átadom neki. Azonban nem csillapodik a vágy, egyre inkább azt érzem, hogy tovább kell csinálnom, tovább, tovább, tovább, to –
- Lors, hagyd abba, kérlek! – nyüszíti bele a matracba Mailo, mire kizökkenek az eddigi csodálatos sötétségből. Nem mondok semmit, csak nagyon lassan kihúzom belőle a farkam, ami a száraz levegőn azonnal fázni kezd. Nem kibírhatatlanul, de akkor sem jó érzés.
- Ezt miért... kaptam? – kérdi.
Nem tudom eldönteni, hogy megtört, vagy csak túl nagy fájdalmat okoztam neki… Azonban nem húzódik semerre, mert nem akar, vagy, mert nem mer.
- Kellett – felelem tömören, lefordulok róla, majd a másik irányban az oldalamra fekszem letolt nadrággal és teljes ruházattal. Nincs kedvem leöltözni, és szükségét se érzem a dolognak.
Néma csendben alszunk el egymás mellett.
Másnap, mint aki nem aludt semmit, úgy kelek ki az ágyból. Lenézve a ruházatomra rossz érzésem támad, amely közel áll a bűntudathoz. Lerúgom magamról a nadrágot, és a rajtam lévő többi anyagot is leveszem, majd meztelenül sétálok be a kis zuhanyzóba, ami a szobához tartozik.
A bőröm beszívja a vizet, ahogyan a hajam is, és csak meredten bámulok magam elé. Mikor voltam utoljára ilyen ideges ott legbelül? Talán akkor, mikor megelégeltem az ő párosukat és leléptem. Lehetett még más ilyen eset is, de azokra egyáltalán nem emlékszem. Ujjaimat a hajamba mélyesztem, és hagyom, hogy a fekete szálak megfeszüljenek a szemem előtt.
Bocsánatot kellene kérnem Mailótól? El kéne magyaráznom neki, hogy is működik ez nálam? Nem, amíg velük vagyunk, jobb, ha nem tudja, miért is bújik elő belőlem a legrosszabb oldalam. A végén még őrültnek nézne az alkotóm, és megpróbálna elpusztítani. Akkor ő egyedül maradna, én pedig...
Nem túl gyakran gondolkodom a halálon, de most mégis elemi erővel tör rám a földi világon túli üresség érzése. Ha porrá válok, hová megyek? Lehet, Ian itt van szellemként, és csak röhög a markába. Neki már nem lehet ártani, én meg csak szenvedek. Van így értelme élni?
Elengedem a hajam, és elzárom a csapot. Kinyúlok a kabinból, megragadom a törölközőt, és behúzom magamhoz. Ahogy átdörgölöm a testem, megszabadulva az apró kis cseppektől, tudatosul bennem zaklatottságom. Nem akarok itt maradni, amíg ki nem tisztul a fejem. Becsavarom a derekam az immáron vizes törölközővel, felkapom a szobában a levetett ruhadarabjaim. Rápillantok Mailóra, aki nyitott szemekkel engem figyel. Nem mondok semmit, csak csöndben távozom a saját szállásomra.
A folyosón nincs senki, ahogy az én nyughelyemen sem. A szennyest a sarokba dobom, a táskámból tiszta ruhaneműket húzok elő. A törölköző ernyedten heveredik el a földön, annyira magányosnak tűnik, hogy legszívesebben mellé feküdnék. Ehelyett azonban cipőt húzok, és lelépek a házból.
Egyedül keresek áldozatot, egy árnyék sem szegődik a sarkamba. Teljes nyugalom árad szét a tagjaimban, ahogy az emberek agyát fürkészem, és megfeledkezem saját magamról. Néha így is érzem, hogy megrándulnak a lábujjaim, mintha önálló akarattal bírnának. Lehet, így is van. Ösztönösen húzódnak össze, arra késztetve, hogy minél kevesebb ideig húzódjak meg egy másik élőlény tudatában, a szöveteim pedig friss eledelhez juthassanak. Én azonban nem vágyok rá, csak a testem küzd a tökéletes állapotért.
A város másik végében gyilkolok, és Gildas háza felé veszem az irányt. Ott hagytam nekik a fiókámat, teljesen egyedül, anélkül, hogy megmondtam volna neki, mikor jövök vissza. Szerencsére egy tárgyalóteremben találok rá Gildasra és Ambroise-ra is, és mikor megpillantanak, elmosolyodnak. Utóbb említett inkább gúnyosan, mintsem megértően.
- Hozd Mailót, és fogjunk bele egymás alaposabb megismerésébe – szólal meg Gildas félreérthetően, de nem is csodálkozok el ezen. Olyan régen láttuk egymást, rég elfelejthettem volna ezeket a kis apróságokat, és mégis, mintha tegnap lett volna...
- Jó. – Nem így gondolom, de nem mondhatok ellent neki, csak ha megpattanunk innen, és soha többé nem nézünk hátrafelé.
Hamar megtalálom Mailo szobáját, bár beletelik egy kis időbe, hogy megtaláljam a helyes folyosót, ami azt rejti. Ahhoz képest, hogy mennyire nem figyeltem arra, hol is vagyok, mikor elmentem.
Bekopogtatok, majd mikor hallom a halk "Szabad!", a kilincsre helyezem a kezem, és nagyon lassan benyitok. A hajnali képek peregnek le az elmémben, mire akaratlanul is összeszorítom a szemem, és próbálok az éjszakai sötétségre gondolni. Odabent világosság fogad, így kénytelen vagyok hunyorogni. Nem is erős a fény, csak az állólámpa van felkapcsolva, az sem teljes erejével világít, épp csak a félhomályt garantálja.
- Gyere, Gildasék várnak minket – szólítom meg, kissé feszülten. Bólint, majd nagy nehezen feltápászkodik. Látom rajta, hogy nem akar jönni, és ezzel egyet is értek. Nekem sincs kedvem menni, ahogy a színjátékhoz sem, ami le fog játszódni.
A tárgyalóban egymás mellé ülünk, Gildas az asztalnál velünk szemben, míg Ambroise az asztallapon ül, lábát pedig Gildas felé lógatja. Egy ideig semmi nem történik, majd azt veszem észre, hogy mindenki engem néz. De miért, mi vagyok én itt? Csak egy nem kívánt elem.
- Mit szóltok ahhoz, hogy mindenki feltesz egy-egy kérdést, és szépen körbe megyünk? – kérdem idegesen nevetgélve, miközben igyekszem senkinek sem a szemébe nézni, azonban mégsem a saját kezeimet bámulni.
- Eléggé gyerekes megközelítés, kedves Lorsom – feleli Gildas. – De azért egy ötletnek nem rossz.
- Tudhatod, hogy nem bírom a csöndet túl sokáig, főleg, mikor engem tartanak a legérdekesebb dolognak egy épületben.
- Ez talán így is van. A tegnap estétek eléggé érdekes volt...
A szemem sarkából Mailóra nézek, akinek az arcán újra ott az az ezüstöt pír, amit annyira megkedveltem az elmúlt időszakban. Ő viszont az ölébe bámul, amint megérezte a pillantásom. Mit mondtál nekik? Úgy szeretném megkérdezni, de itt nem tehetem meg.
- Mintha nektek nem lennének érdekes szokásaitok – felelem sértődöttséget tettetve, amivel csak azt érem el, hogy felnevessenek.
- Tán nem lettél idővel mégis féltékeny ránk? – fordul felém Ambroise. – Mi megadtuk az esélyt, hogy legyél velünk az idők végezetéig.
Terelődik a téma, jó, menni fog!
- És most itt is vagyok, ráadásul egy új játékszert is hoztam, ami kifejezetten érdekes darab. Az árát azonban nem kérem el, ahogyan nektek sem adom ingyen.
- Hogy véded! – nevet fel szőke testvérem, még a szeme is bepárásodik. – Pedig nem úgy viselkedsz, mint aki megérdemelné – szúr oda végül, én pedig magamban szidom magam, hogy mégsem tértünk el ettől a rohadt témától.
- Viszont nem azért vagyunk itt, hogy a magánéleti gondjainkat megbeszéljük – zárja le a vitánkat Gildas, bár a szemén látom, hogy ő is igazán folytatná. – Térjünk át a vadászokra. Szerencsére van egy igen jól beavatott egyedünk, aki segíteni tud majd, miután megosztottuk veletek a mi információinkat.
Bólintok, majd várakozóan Mailóra nézek. Mikor megszólal, hallom a hangján, hogy még nem tette túl magát a tegnapi eseményeken.
- Nem biztos, hogy olyan sok dologgal tudok nektek szolgálni, mint hinnétek. Nekem csak az volt a feladatom, hogy Lorst figyeljem, ahogy pár másik vadászt is ráállítottak bizonyos vámpírokra, akiknek a jelenlétéről biztosan tudtunk a városban. A fejesek nem mondták el, hogy pontosan miért.
- Azt hiszem, vezető alakokat kerestek, akik fenyegetést jelenthetnek – jegyzem meg keserűen. Balra pillantok, és éppen elkapom azt az alattomos arckifejezés Ambroise arcán, amitől mindent világosan láthatok.
- Ti szóltatok a vadászoknak arról, hogy abban a kurva városban vagyok! – Az öklömmel önkéntelenül is belevágok az asztalba, ami vészes, roppanó hangot ad ki, de nem törik ketté, valószínűleg a belső szerkezete sérült.
- Mi mást tehettünk volna? – kérdi vigyorogva Ambroise. – Meg amúgy se tudtuk, hogy pont egy vadászt akarsz kikapni saját nevelésnek, ahogy azt sem, hogy pont ez a vadász egy igen öreg vámpírt tekint első számú ellenségének.
- Meg fenyegetőnek tartottatok, aki veszélyes a vadászokra és a vámpírok lebuktatására a hétköznapi emberek között – hitetlenkedek megpattant idegekkel.
- Annak nem, de azért nagyon szeretünk téged, Lors. Gondoltuk, így visszakaphatunk – mosolyog negédesen rám a szőkeség. Ezt szuperül össze is hoztátok, de miért nem bírtatok békén hagyni?
- Elég – szólal meg csendesen Gildas. – A vámpírok egy része, köztük Clovis, Ignace, Renaud, és Lucie, akik már megéltek egy évezredet, úgy gondolták, ideje változtatni a szokásokon. Engem is megkerestek, de közöltem velük, hogy ebből nem kérek, nekem megvan a nyugodt kis életem, amibe nem hiányzik az ő kis háborújuk. Addig keresgéltek, amíg elegendően nem lettek a kis szervezetükben, ami az „Új éjszaka” nevet viseli. Kreatívak, nem?
Felnevet, és ebben a nevetésben érződik ki igazán a valódi kora, aki látott több száz népcsoportot megsemmisülni, ő pedig az összest túlélte, ahogy a világ változását is, ami oly sokat fajtánk közül a föld alá küldött. Nem őrült meg, a nevetéséből pedig feltételezni, hogy a többi ezeréves bolondot mindet annak tartja.
- Meguntuk őket. Szóltunk hát a vadászoknak, hogy olyan vihar készül, amit még nem láttak. Volt már háború a vámpírok és a vadászok között, de nem ilyen összeszedett vezetés alatt. A támadás időpontját nem láttuk előre, és csak az isteni szerencsének köszönhetik a szomszédban élők azt, hogy figyelmeztetést kaptak.
Az nem isteni szerencse volt, kedves mesterem, de ez nem rád tartozik. Renaud… Milyen régen találkoztam már vele! És igazán megtisztelve is érezhettem magam. A többieket csak névről ismerem, meg az ő elmeséléseiből. Na meg a festményein láthattam is őket, hogy néznek ki. Ha őt a mi oldalunkra tudnánk állítani, ha még van annyi józan esze, amire hatni lehet…
- Gildas, Renauddal mi a helyzet? Vele beszéltél?
- Nem igazán. Utánam keresték meg őt, és csatlakozott hozzájuk. Semmi közöm hozzá, nem ismerem.
- De én igen. Nem töltöttem vele sok időt, de belőle több értelmet kinézek, minthogy a pusztulásba hajszolja magát.
- Soha nem tudhatod, mi játszódik le egy öreg fejében – vigyorodik el Gildas gonoszan. – Néha én is azt érzem, nekik van igazuk, aztán Ambroise emlékeztet arra, ki is vagyok valójában.
Ha így állunk, nagyon rossz a helyzet. Mailo felé fordulok, hogy neki mi a véleménye erről, de megtartja magának.
- Mi a célja pontosan az Új éjszakának? – kérdezem Gildastól.
- Eltűntetni a vadászokat, akik szerintük élősködnek a fajtánkon. Ha eltűntetik egytől egyig őket, úgy válhatnak vérengző fenevadakká, ahogy nekik tetszik. Egymásnak nem fognak ártani, és az egyetlen veszélyt jelentő emberi rend is megszűnik létezni.
- Lebecsülik a hétköznapi embereket? Ostobák – szólal meg csendesen Mailo. – Ha így lenne, akkor azzal sem törődnének, hogy vannak vadászok. Ők inkább annyiból különlegesek, hogy tudják vezetni őket, hiszen ismerik a vámpírok gyenge pontjait. Ezért lehet olyan fontos nekik, hogy eltűnjenek a színről.
- Igazad lehet – bólint rá Gildas. – Ezért kell gyorsan végezniük velük, mielőtt szervezkedni kezdenének, és egy emberekből álló sereget hoznának létre.
- Azonban van egy bökkenő – szólal meg újra Mailo, szomorúan elmosolyodva. – A legtöbbjüket, ha megpróbálnak szervezkedni, őrültnek néznék az emberek, és kórházba juttatnák őket egy kényszerzubbonyban. Ez ugyanis már nem a tizenhetedik század, hogy az emberek csak úgy higgyenek a misztikumban.
- Erre azonban az öregek aligha jönnek rá. Ők ugyanis már nem nagyon tudják lekövetni ezt a világot, amely számukra elképzelhetetlenül gyors. Évtizedeken át ugyanazok az országok háborúztak egymással, most pedig annyi az információ, hogy belefájdul a fejük. Az enyém is kótyagos kissé, de épp ezért töltök el pár órát hetente egy-egy halandóval, hogy ne maradjak le ezekről a változásokról, és ne őrüljek meg. Persze Ambroise is segít – néz fiatalabb fiókájára, aki oly emberi módon küld csókot neki, hogy még be is venném, hogy tényleg közéjük tartozik.
|
| Mora | 2014. 01. 10. 23:10:48 | #28876 |
 Karakter: Mailo Grey
Megjegyzés: (Calaelnek)
- Éjfélig áll a paktum, ugye? – kérdezi Lors színtelen hangon Erictől. Ő látszólag nem pont erre a kérdésre számított, mert egy pillanatra zavar villan a szemében, amit nem igen szokott megengedni magának.
- Hogyne, de miért?
- Egy órát kérnék szépen, hogy mennyi az idő. Ne legyen átállítva nektek előnyös időpontra, mert tudni fogok róla! – Némán figyelem, ahogy egykori társam ingerülten nekiáll előkeríteni egy órát, eleget téve Lors kérésének. Minden bizonnyal nem az volt álmai netovábbja, hogy három vámpírral tartózkodjon egy légtérben, és még az óhajaiknak is eleget tegyen. Ebben a pillanatban mégse tudok együtt érezni vele, még mindig fáj az egész szituáció.
- Félkor akartam indulni, hogy legyen elég időnk – morogja mesterem, miután az elé rakott órára pillantott.
- Megint szökni próbálsz és elbújni?
A szőke vámpír gunyoros kérdése meglepő reakciót vált ki Lorsból. Igen kevésszer húzta fel magát, mióta ismerem, és többnyire számomra érthetetlen okból.
- Nem bujkáltam előletek! – csattan fel, ezúttal a felheccelésre reagálva, amit meg tudok érteni, de nem szoktam meg tőle, kissé össze is rezzenek. Tényleg nem semmi a „testvére”, ha egy mondattal is ezt éri el nála. - Megelégeltem az enyelgéseteket, akármilyen hihetetlen is.
- Csak nem féltékeny voltál rám, hogy jobban szeret?
Szótlanul kapdosom tekintetem kettőjük közt, bár Lors háttal áll nekem, az arcát nem láthatom. Testtartása viszont azt mutatja, hogy kezd igen ideges lenni. Égetik a nyelvem a feltoluló kérdések mesterével való kapcsolatát illetően, de tisztában vagyok vele, hogy ez nem a legjobb idő a feltevésükre, így hallgatok. Nehezemre esik, de megteszem. Egyelőre…
- Mit terveztek Gildas-szal? – kérdezi, hirtelen váltva témát, nyugalmat erőltetve magára. Szerencsére a másik vámpír nem szurkálódik tovább.
- Észrevettük, hogy kisebb átrendeződések zajlottak le köreinkben, és a vadászokhoz fordultunk, akik készséggel segítettek nekünk kérdéseinket hallva. Ez olyan nagy bűn? – Kiráz a hideg a mosolyától, de még inkább szavaitól. Ennyi? Előállnak egy ilyen dologgal, és a vadászok vezetősége máris kezet nyújt nekik? Engem pedig, aki hosszú évek óta velük együtt harcol, képesek lettek volna megöletni?
Nem tudom figyelmen kívül hagyni a mellkasomat feszítő keserű csalódottságot, de makacsul igyekszem inkább a társalgást követni. Addig nem kell foglalkoznom a fájdalmammal, előtérbe helyezhetem a dühöm.
- Részetekről ezzel semmi baj nincs, a vadászokéról van – jelenti ki Lors, és egyet értek vele, példáját követve én is Ericre pillantok. - Mi magyarázatotok van arra, hogy hagyjátok itt szabadon mászkálni?
A férfi megfeszül, kerüli a tekintetünk. Nem tudom mire vélni a viselkedését, a legegyenesebb és szókimondóbb emberek közé tartozott, akiket valaha is ismertem. Nyitnám a szám, hogy számon kérjem rajta a negatív változást, és annak okát, de mesterem hangja belém fojtja a szavakat.
- Jól van... – hagyja annyiban a dolgot, látszólag neki megvan a válasza. Nekem azonban nincs, és ez iszonyatosan zavar. Úgy érzem kihagynak a dolgokból, mint egy éretlen gyereket. - Milyen átszerveződésekről hallottatok?
Ez már biztosabb terep Eric számára, látom ahogy egészen megnyugszik, és határozottan kezd bele a válaszba.
- A helyzet az, hogy nem csak Ian és a csapata szervezett támadást akkor éjjel, hanem más bázispontjainkat is megtámadták más és más városokban. Sajnos ott ennél súlyosabb veszteségeket értünk el -
- És ezt miért nem mondtátok, mikor nálunk voltatok?! – találom meg végre a hangom dühösen, keserűen. Vajon hányan haltak meg még azok közül országszerte, akiket ismertem, tiszteltem, esetleg szerettem? Miért nem tartanak már arra se érdemesnek, hogy egy ilyen fontos tényről tájékoztassanak?
Ösztönösen lépnék közelebb a vadászhoz, hogy ezúttal minden kérdésemre választ követeljek, de Lors karja nem engedi. Ingerülten pillantok fel rá, de még csak felém se pillant, továbbra is a másik két jelenlévőt tartja szemmel.
- Na, hozzátok meg a vadászok járnak? És mit csináltok? – A szőke vámpír megjegyzése ezúttal engem is felhúz, de makacsul szuggerálom Ericet, így igyekszem elengedni a fülem mellett.
- Azért, mert hozzánk sem jutottak el a pontos információk! - feleli ő cseppet se nyugodtan, igazodva az én hangulatomhoz. Vágnék vissza, emlékeztetve rá, hogy már ma is társalogtunk, amikor igazán megdobhatott volna az infóval, de mesterem kérdése után, ismét kívül rekedek a társalgásból. Kezd igazán bosszantani a dolog, pedig régebben gond nélkül átaludtam a megbeszéléseket, és nem igazán zavart. Most azonban egészen másnak érzem a helyzetet.
- Vámpír-veszteségekről kérhetek én is pár információt?
- Néhány idősebb vámpírt sikerült elpusztítanunk, de nem mindenhol voltunk olyan jó helyzetben, mint itt. Ian halála után véget ért a küzdelem, ott azonban nem olyan fiatal vámpírok voltak, hogy a vezetőjük halála után lelépjenek. Olyan ötven-hatvan vámpír halt meg összesen, és nagyjából ugyanennyien menekültek el. Vagy húszan lehettek nyolcszáz év körüliek, de a többiek is javában a harmadik-negyedik százasukat taposták. Frissen vérezettek ott nem voltak.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Jó ideje nem volt ekkora fellépés vámpírok részéről a vadászok ellen, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez még csak a kezdet. Úgy érzem fenekestül felfordul ismét az életem, és megint azt kívánom, bárcsak Leon még itt lenne…
- Mik a terveitek? Megtámadjátok a vámpírokat teljes erővel? – faggatózik tovább Lors, én pedig még időben állok le a gyászba merüléssel. Nem kap választ. Miért is kapna? Végül is csak az egész világot érintő háború ki-vagy nem kitöréséről van szó…
- Nem teljes erővel – szólal meg hosszú percek után Eric. Ha nem ismerném, még azt hinném az időt húzza, de habozása inkább azt mutatja, hogy valóban nagy horderejű a dolog. - Azt nem bírnánk erővel. Szimplán azokat akarjuk elpusztítani, akik ész nélkül ölnek.
- Persze, higgyem is el. Ez eddig sem volt jellemző rátok, rám is vadásztattatok valakivel, pedig biz'isten, nem vagyok vérengző fajta.
Nos, igen… Velem. De tegyük hozzá, hogy azért tényleg ölt… Ahogy azóta én is… Keserűen hunyom le a szemem egy pillanatra, de aztán kiverem a fejemből az ide nem való gondolatokat. Elértem a célom, és ezt Lorsnak köszönhetem. Ha csak félig is, de beteljesítettem a bosszúm. Már csak azt kell megtalálnom, aki anno Iannal együtt vadászott… Ami könnyebb lenne, ha…
- Ajánlanám, hogy induljatok – morogja Eric, nem titkolva, hogy kezd terhes lenni a társaságunk.
- Még van két nagyon tökéletes percünk beszélni. Miért jó ez nektek?
- Az embereket vé -
- Nem nektek, hanem nektek. – Lors ezúttal a másik vámpír felé fordul. - Mit akartok? Hatalmat, pénzt?
- Megelégeltük a sok csövesünket, akik felhívják magukra a figyelmet.
- Lors – szólalok meg halkan, miután sebesen átgondoltam néhány dolgot. Felém fordul, én pedig igyekszem minden árulkodó érzelmet, szóval mindent eltűntetni az arcomról, hogy ne sejtsen meg semmit. Rosszul érzem magam attól, hogy nem árulok el neki semmit bosszúm második feléről, de amíg nincs semmi információm, nem akarom terhelni vele. - Mi lenne, ha csatlakoznánk hozzájuk? Mármint ehhez az akcióhoz.
Körbepillantok, remélve, hogy valaki támogatja az ötletem. Eric arcán bosszankodást látok, nem kell sokat agyalnia, hogy tudja miért akarok a dolgok sűrűjében lenni. Lors kissé kifejezéstelenül vizsgálgatja az arcom, és végül az segít ki, akire a legkevésbé számítottam.
- Én örülnék neki! Akkor nem érezném azt, hogy kettő hibbant vámpír olyanokkal áll össze, akikkel egyáltalán nem kellene. Négyzetére emelkedne a létszámunk! – szólal meg a szőke vámpír. Óvatosan mesteremre pillantok, aki egy kis ideig gondolkodik, majd Erichez fordul.
- Eric, nektek lenne a legnagyobb előnyötök abból, ha mi is összefognánk veletek. Nem fűlik hozzá a fogam, de nektek is nagyobb biztonságot jelentene az, ha szemmel tartjátok Mailot. Persze abba nem mennék bele, hogy itt aludjon, ő az enyém, de nektek sem lenne tartani valótok tőle. Bizonyított, mikor védett titeket.
Nem tudnám megmondani milyen érzelmek moccannak meg bennem, mikor azt mondja az övé vagyok, de egy szóval se ellenkezek. Nagy részt igaza van.
- Nem minket védett, hanem Ian-ra pályázott – vág vissza a vadász, mire őszinte szomorúság önt el, jó adag keserűséggel. Komolyan ennyit néz ki belőlem?
- De figyelmeztetett titeket arról, hogy veszély közelít. Nem tett volna így, ha nem törődne a sorsotokkal. – Melegséget ébreszt bennem, hogy Lors megvéd, még ha nem is egészen ez volt a szándéka. - Bárhogy is döntsetek, holnap tízkor találkozzunk a régi házamnál, ha már kiűztetek onnan minket. Ti ketten legyetek ott, vagy valamelyikőtök, többen nem, azt fenyegetésnek fogom venni, és nem érdekel majd, ha utána Gildast külditek a nyakamra, ölni fogok. Ajánlom, és tényleg jó szívből, hogy fogadjátok el.
Nem vár választ, kezemet megragadva siet ki a helyiségből, majd pár perc alatt az épületet is elhagyjuk. Kint az ellenkezésemmel mit sem törődve a hátára dob, hogy gyorsabban haladhasson. Remek… nehezen lehetne ennél megalázóbb…
***
Hosszú percekig, némán figyelem Lors földön ücsörgő alakját a gyertyafényben, majd összeszedve minden határozottságom, elé sétálok.
- Köszönöm, hogy kiálltál mellettem – szólalok meg csendesen, és némi hezitálás után, apró csókot lehelek a nyakára, majd leülök mellé. Hátamat a falnak döntve helyezkedem el, maga elé meredő arcát figyelve.
- Nincs mit – feleli tömören, látszólag nincs beszélgetős hangulatában, de én eddig bírom magamban tartani a kérdéseimet, és nem tovább.
- Mi volt köztetek a mestereddel és a... testvéreddel?
Kizökkentem ezzel a gondolataiból, és bár tartok tőle, hogy nem fog örülni, végül nem küld el, inkább elkezd rám koncentrálni.
- Nem sok. Ambroise lett az értelme a mesterem életének, mint azt te is láthattad a mai nap folyamán.
- Milyen idősek?
- Olyan négyszázötven vámpírév áll Ambroise mögött, míg Gildas ezer vagy ezerötszáz biztosan van. Sosem kérdeztem meg felőle, egyszerűen nem érdekelt.
Nem tudom, hogy tehetném fel a következő engem érdeklő kérdést, de nem hagy nyugodni a lehetőség, hogy van… volt köztük valami. Lehet azt mondja majd, nincs is közöm hozzá, hisz mi vagyok én neki? A fiókája… de vajon más is? Nekem úgy néz ki, tényleg csak ő maradt, de mi van vele?
Ezt nem kérdezhetem meg tőle, de a mesterével való kapcsolatát talán…
- Igazából köztünk semmi nem volt az égvilágon, csak együtt éltünk, vándoroltunk és vadásztunk – vág elébe a kérdésemnek, amit megkönnyebbült sóhajjal fogadok. - Aztán mikor kettejük közé erősebb szál szövődött, kezdtek megváltozni. Aztán engem is megpróbáltak belerángatni a kapcsolatukba, de ebből nem kértem. Addigra már a lopásokból és hullarablásokból volt elég pénzem, hogy egyedül is élhessek, magas színvonalon.
A hullarablás gondolatára összerezzenek. Rossz belegondolni…
- Akkoriban nem volt ilyen az erkölcs, más volt a véleményünk a világról, meg arról, mi a jó és mi a rossz – reagálja le a reakciómat. - Ma már természetesen nem tennék ilyet, csak ha nagyon muszáj lenne. Sok ember ebből él mai napig.
- Persze... persze... – motyogom. Tudom, hogy igaza van, nem is ez aggaszt.
- Mailo – szólít meg, mire felé fordulok, jelezve figyelmemet. Mélyen a szemembe néz, a gyertyák fénye visszatükröződik sötét íriszében, ami valamilyen oknál fogva, megbabonáz. - Nem fogok visszamenni hozzájuk, ők már a saját életüket élik. Ha most kereszteződnek is az útjaink - már ha a vadászok belemennek az ajánlatunkba -, akkor igen, most egy ideig mi négyen leszünk. Az már felér egy kisebb bokorral, és a bokorvezető nem én leszek. A te fejedbe beleláthat Gildas, és Ambroise is, bár rá nem jellemző a kutakodás. Mindig ügyelj arra a jelenlétükben, mire gondolsz, mert mindkettejüknek megvan a hatalma, hogy akaraterővel feltörjék az elmédet védő burkokat. Nagyon kevés jogod lesz a csapatunkban, de ha lehet, kiállok melléd.
Bólintok, és halványan elmosolyodok. Nem dob fel a gondolat, se azé, hogy belekutakodhatnak a fejembe, se azé, hogy alig lesz jogom, de ez van… Én vetettem fel a beszállás gondolatát, viselnem kell a következményeit. Azért pedig igen hálás vagyok, hogy mint mesterem, Lors nem lát bele a fejembe. Nem akarom, hogy dühös legyen, és elhagyjon… Nekem már tényleg csak ő van…
Kifejezetten jól esik, mikor hosszú töprengés után hozzám hajol, és csókot lehel az ajkaimra, amit én hezitálás nélkül viszonzok. Szükségem van az ilyesmire, bár vicces belegondolni, nem rég el se tudtam volna képzelni ezt az egészet.
- Nagyon... kedves vagy – töröm meg kissé rekedtesen a ránk ereszkedett csendet, miután elhajolt. Nem akarok belegondolni, mennyire lehetek elpirulva.
Elfordul tőlem, az apró lángot kezdi figyelni, és nem felel. Én pedig berekesztem mára a faggatózást, csendben ücsörgöm mellette még jó darabig.
- Feküdjünk le, holnap a döntésük meghallgatása előtt vadászunk – szólal meg egy idő után.
- Mehetünk most is, ha szeretnéd...
- Mivel ártottál nekem, hogy most így ajánlgatod azt, hogy menjünk emberekre vadászni?
- Semmivel, csak gyengének érzem magam – felelem gyorsan. Ösztönösen engesztelném már most, hogy még nem is dühös… Óvatosabbnak kell lennem!
Óvatos rázogatásra ébredek, és bele telik pár pillanatba, mire rájövök hol is vagyok pontosan, és mi történik. Későn, vagy ha úgy vesszük, túl korán feküdtünk a vadászat után.
- Mennyi az idő? – motyogom, miután nagy nehezen kinyitottam a szemeim.
- Még bőven van időnk. De menjél és zuhanyozz le, a másodikon van üres lakás. Biztos délután dolgozik az ott lakó.
- Rendben.
- Te most a kedvemben akarsz járni?
- Csak nincs kedvem vitatkozni, ameddig nem látok ki a fejemből – ásítom őszintén, de a következő pillanatban egészen felébredek, mikor egy halk mordulással kicsomagol a hálózsákból, és talpra állít. Mindketten alaposan meglepődünk, bár én még azt se nagyon fogom fel, hogy pontosan min. Lehet azon, hogy ő meglepődött a saját tettén.
- Na jó, szedd a lábad!
Némán meredek rá pár pillanatig, majd rosszkedvűen felkapom a fürdős cuccom és a ruhám, majd felszáguldok a mondott lakásba. Bevetem magam a fürdőbe, és gyorsan lezuhanyozok. Igyekszem nem arra koncentrálni, hogy most milyen hűvös volt a tegnaphoz képest.
Miután végeztem, magamra kapom az ingem és a felsőm, de leesik, hogy a cipőmet elfelejtettem felhozni. Sóhajtva rendezek vissza mindent a fürdőben, majd csattogok le sebesen az alagsorba. Lors végigmér, mikor betoppanok, és felhúzza a szemöldökét, mikor a lábamhoz ér.
- Elfelejtettem.
- Arra én is rájöttem.
Ennyiben maradunk, és miután én is kiteregettem a vizes cuccom, vadászni indulunk. Nem szívesen teszem még mindig, de lenyelem ellenérzéseim, és engedek az ösztöneimnek. Már úgysincs miért bizonygatnom, hogy belül vadász maradtam…
Mire elérjük Lors előző házát, már a kertben vannak, és mivel nyitott kapuval várnak minket, nem kell kísérleteznem azzal, képes vagyok-e átugrani a kerítést.
- Mire jutottatok? – vág a közepébe mesterem, mikor megközelítettük a kis csapatot.
- Belemegyünk abba, hogy csatlakozzatok ti is, bár nem tudom, ezt hogy képzeltétek el.
- Egyeztetünk veletek, és segítünk, ahol tudunk. Ez nem egyértelmű?
- Egyáltalán nem - feleli komoran Eric. - A te fiad sokkal fiatalabb, mint te, vagy bármelyik csapatbeli tagunk. Ha véletlenül meghalna, nem lázadnál ellenünk?
A fia? Ennyi? Már nevemen se szólít? Mégis mióta? Nem mondhatnám, hogy ez olyan jól esik, pláne, hogy Leon ravatalán még azt mondta, segít nekem.
- Eszednél vagy? Most is lázadok ellenetek! De megtűrlek titeket, és elfogadom az elveiteket. Tegyetek róla, hogy ne essen baja Mailo-nak – teszi hozzá, mire döbbenten pillantok felé. Ez azt jelenti, hogy…
- Tényleg itt akarsz hagyni egyedül? – kérdezem elkerekedett szemekkel, és igyekszem titkolni a keserű csalódottságom. Elhagyna…?
- Megadom a lehetőséget, hogy visszamenj hozzájuk, ameddig tart a szövetség.
Egy kissé megkönnyebbülök, ez nem úgy hangzott, mintha véglegesen le akarna mondani rólam és a velem járó problémákról. De át kell gondolnom ezt az egészet, hisz ha visszamennék a vadászokhoz, lehet könnyebben bukkannék arra akit keresek, a szívem valahogy mégis ellenkezik.
- Befogadnátok? – fordulok Eric felé, ő pedig nehézkesen, de bólint.
- Sokaknak hiányzol, mindamellett, hogy megvetnek teljes szívükből, és természetesen jogosan. De most, hogy itt van ez a támadás... felülírt pár dolgot.
Most rajtam a sor, hogy bólintsak. Sajnos több volt a negatív dolog a válaszában, mint a pozitív, de az a kicsi is örömet okozott. Töprengve pillantok Lorsra, de ő szobor merev arccal bámul maga elé, míg a másik vámpír a csillagokra. Rám hagyják a döntést, teljesen. Én pedig ezúttal a szívemre hallgatok, semmi másra.
- Köszönöm nektek, de... maradok. Egyszer véget ér ez az ügy, és akkor ugyanazok a vádak fognak érni, ami most is. Majd csak... kibírom valahogy – sóhajtom, és Lors mellé lépve, ragaszkodóan átkarolom az egyik karját.
- Rendezzétek a soraitokat, vadászok. Ambroise megtalál engem, ha akar, és majd értesít. Ne kövessetek, és ne álljatok az utunkba. Ha kialakulnak a tervek, segítünk. Ennyit szerettünk volna. Köszönöm a részvétet, a legközelebbi viszontlátásig.
A következő pillanatban már sebesen haladunk ideiglenes otthonunk felé. Odaérve még mindig tart a köztünk feszülő csend, melyet néha tör meg a gyertya lángjának sercegése. Próbálom helyre tenni magamban a dolgokat, és eldönteni, mit is érzek most tulajdonképpen döntésem miatt, és azért, mert ő azt teljesen rám bízta.
- Tényleg hagytad volna, hogy beköltözzek a vadászokhoz? – veszem rá magam végül a kérdés feltételére. Éppen az egyik táskájában pakolt valamit, de nem fordul felém a hangomra.
- Nem azt akartad? – Színtelen a hangja, pedig mostanában kezdtem benne megérezni némi… melegséget is. A kérdés viszont jogos, hisz jó darabig szerettem volna ismét közéjük tartozni, most mégis jobban fájt a lehetőség, hogy lemondana rólam, mint Eric megjegyzései.
- Az régen volt – motyogom magam elé, de képtelenség, hogy kitűnő hallásával ne hallja meg. Azonban nem reagál rá, így némi csend után, ismét én szólalok meg. – Azt hittem csatlakozunk a mesteredékhez, amint szövetkeztünk a vadászokkal.
Erre végre felém fordul, és mivel egy használaton kívüli komód tetején ücsörgöm, nem kell nyaktörő mozdulattal néznem fel rá, mikor közelebb lép.
- Fogunk, de nem látom okát, hogy annyira várd azt a bizonyos csatlakozást. Ne felejtsd el Mailo, mit mondtam a jogokról, amik egy ilyen bokorban neked juthatnak! – figyelmeztet keményen, és bár egy szavát se feledtem, kicsit bánt, hogy ilyen hangon beszél. Olyan, mintha igyekezne visszatérni ahhoz a viselkedéséhez, melyet először tanúsított velem szemben, miután átváltoztatott. Hűvös és távolságtartó…
- Emlékszem rájuk – motyogom lehajtott fejjel. Természetesen nem dob fel a tudat, hogy alig lesz jogom, és ha lehetne, Lorssal kettesben folytatnám a nyomozásom, de tudom mit reagálna, ha elmondanám neki. Számára már Ian iránti bosszúszomjam is ostobaság volt. Segített, de nem szívesen ártotta bele magát.
- Mi jár a fejedben? – szólal meg hirtelen, és csak ekkor veszem észre, hogy hosszú percek óta gondolataimba merülve bámulok magam elé, ő pedig mindvégig engem fürkészett. Sikerül nem összerezzennem, de mikor az állam alá nyúlva kényszerít, hogy ránézzek, igen nehezemre esik nem bűnbánóan kerülni a tekintetét.
- Miért távolodtál el a mesteredtől? – bukik ki belőlem válaszként az első kérdés ami eszembe jut. Szemöldökét felhúzva, gyanakodva méreget.
- Már mondtam, hogy meguntam, ami közte és Ambroise között zajlott.
- De… Velem mi lesz? Ha lesz egy másik fiókád…? Előttem nem volt, igaz? Vagy elment, ahogy te a mesteredtől? – Fogalmam sincs, honnan jöttek hirtelenjében ezek a kérdések, de amint kimondom őket, rájövök, hogy valóban gyötörnek. Csak el akartam terelni a figyelmét a titkomról, de most már tényleg tudni akarom a válaszait!
- Hagyd abba, Mailo! – sóhajtja halkan, és a hajába túrva elfordul tőlem. – Menj inkább aludni!
- Még hajnali egy sincs! – csattanok fel, leugorva a komódról. – Miért nem válaszolsz?
- Elég! – morran fel, belém fojtva a többi számon kérést. – Nem volt még fiókám. Most örülsz? És fogalmam sincs, mi lesz később! Nem vagyok bébiszitter Mailo, nem tudok, és nem is szeretek gondoskodni másokról. Mostanában túl sok minden történt, és nem vagyok biztos benne, hogy tetszenek a változások.
Lefagyok egy pillanatra, mikor sikerül feldolgoznom a szavait. Én vagyok a változás, és mindaz, ami jelenlétemmel együtt a nyakába szakadt!
- Megbántad, hogy… átváltoztattál? – nézek fel rá. Igyekszem közönyös hangon beszélni, nem akarom, hogy kiérezze belőle a kétségbeesésem. Tényleg félek a magánytól, most hogy még a vadászokat is elutasítottam. Ráadásul azt hittem, valamit azért már érez irántam, és nem vagyok egyedül a kötődésemmel…
- Nem szokásom olyat tenni, amit később megbánok – feleli tömören, mire kissé megnyugszom, de abból ahogy elfordul, világosan látszik, hogy nem akarja folytatni a társalgást. Én viszont annál inkább!
- De akkor miért…
- Ezt majd máskor! Vendégünk érkezik.
Értetlenül nyelem vissza a mondandómat, de a következő pillanatban valóban nyílik az ajtó, és ismerős alak suhan be. Szőke haj, világos szem, és úgy tűnik ő se a fekete ruhákat részesíti előnyben.
- Megzavartam valamit? – szólal meg üdvözlés helyett, de kissé tenyérbe mászó hangjából süt, hogy tudja nagyon jól a választ. – Nyugodtan folytathatjátok ám, megvárom! – mosolyodik el, én pedig automatikusan erősítem meg a falat elmém körül. Lors azt mondta, Ambroise-nak nem szokása nagyon belemászni mások fejébe, de sose lehet tudni…
- Miért jöttél? – fordul felé Lors, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését.
- Nem valami meleg az üdvözlés – sóhajt fel a szőke vámpír drámaian. – És ha már itt tartunk, az „otthonotok” se valami irigylésre méltó.
- Te is tudod, hogy ez csak ideiglenes, és gondolom nem azért jöttél, hogy gyönyörködj benne, szóval elárulnád, minek köszönhetjük a jelenléted?
Némán hallgatom őket, a komód helyett most a fal tövébe ülve. Ambroise tényleg megtalált minket, pont úgy, ahogy Lors mondta. Vajon én is meg tudok keresni így másokat?
- Hűvös vagy, mint mindig – mosolyodik el a szőke. – Azért jöttem, hogy elvigyelek titeket a „fészkünkbe”. Gondolom te is így számoltál, ha már szövetkezünk, igaz? Na meg ennél a helynél bármi jobb! Szegény kicsi fiókádat idehozni… - Itt hirtelen mellettem terem, és mielőtt riadtamban megnyekkenhetnék, úgy lapogatja meg a fejem, mint egy óvódásnak.
Reflexszerűen ütöm félre a kezét, és húzódom arrébb ellenséges pillantással, mire jól szórakozva elvigyorodik.
- Pont mint a mestered – jegyzi meg, majd kiegyenesedve visszafordul az említett felé. – Nos, jöttök?
- Ha nem tennénk, állandóan a nyakunkra járnál. Igazam van?
A kérdezett nem válaszol semmit, csak félrebillentett fejjel, sokatmondóan kiszélesíti a mosolyát. Lors rosszkedvűen felmorran, majd a cuccaihoz lép.
- Mailo, pakolj!
Felpattanok, és kissé tétován dobálom össze a nem túl sok dolgomat, miközben óvatos pillantásokat vetek vendégünkre. Egyértelmű, hogy örömmel hecceli Lorst, és ha ő ilyen, vajon milyen lehet a mesterük? Nem olyan, mint az enyém, mert akkor valószínűleg jól kijöttek volna…
Nem telik bele túl sok időbe, és már az utcákon suhanunk, cuccainkkal megpakolva. Mikor azonban elérjük a város szélét, ösztönösen megtorpanok, ők pedig követik a példámat.
- Elfáradtál? – kérdezi Lors mellém lépve. Valójában kissé igen, de ezt nem kötöm az orrukra, nem kell, hogy lenézzenek.
- Nem, csak… elhagytuk a várost. – Tudom, hogy a nyilvánvalót jelentettem ki, de jó ideje itt élek, és bár néha küldtek máshová küldetések miatt, ezt a helyet tartom az otthonomnak.
- A szomszéd városban élünk, nincs messze – jegyzi meg Ambroise, és egy pillanatra megijedek, hogy belenézett a szemembe, de mikor Lors is megszólal, rájövök, hogy valószínűleg csak minden az arcomra volt írva.
- Visszajövünk majd, az új otthonunkat ide építik. – Melegséggel tölt el, hogy otthonunkat mondott, és meg is nyugszom kissé. – Gyere.
Engedelmesen követem őket, és makacsul tartom a tempójukat. Tudom, hogy tudnának ennél gyorsabban is haladni, de legalább ezzel a gyorsasággal felveszem a versenyt. Így is alaposan kimerülök, mire elérjük a célunkat.
Kissé szájtátva nézek végig a méretes kőkerítés mögött elterülő, elegáns épületen. Mintha egy filmbéli gazdag család otthona lenne. Lors háza sokkal kisebb volt, de valahogy barátságosabb is. Lorsra pillantok, aki óvatosan méregeti a helyet. Úgy tűnik ő is most jár itt először.
- Nos, haladunk a korral – mosolyodik el Ambroise, kihívó pillantást vetve mesteremre. – Itt nincs koporsó, az ágyak jóval kényelmesebbé tesznek bizonyos tevékenységeket…
Lors halkan felhorkan, én pedig makacsul a bejáratot kezdem fürkészni, amit már el is értünk. Valahogy meg tudom érteni, hogy miért nem akart velük maradni, ha folyton ezt kellett hallgatnia. Persze mi se vagyunk ártatlanok a témában, de az…más. Vagy nem…
- Gildas vadászik, így én mutatom meg a szobátokat, lassan úgy is hajnalodik, és valakire igen csak ráfér a pihenés.
Összerezzenve, sértetten viszonzom rám szegezett pillantását. Tudom, hogy igaza van, tényleg elfáradtam, de nem tetszik, hogy az orrom alá dörgöli. Utálom, ha lebecsülnek!
- Rendben – feleli Lors tömören, rám nézve a szeme sarkából. Megigazítom a táskámat a vállamon, és szó nélkül lépek be a házba a szőke vámpír után.
Bent tényleg olyan minden, mint a filmekben, csak a komornyik, meg a lépcső két oldalán álló személyzet hiányzik. Inkább egy ősi kísértetkastélyt vártam volna egy idősebb vámpírtól, de Ambroise jól mondta, haladnak a korral.
Erre főleg akkor döbbenek rá, mikor feltűnik, hogy minden ablakot el lehet sötétíteni egy gombnyomással, nem csak a szobákban, de az egész épületben. Sok mást nincs is erőm megfigyelni, de ez kifejezetten tetszik, így mikor megkapom a szobámat, párszor ki is próbálom, míg Ambroise a mellette lévőbe vezeti Lorsot.
- Tetszik? – csendül mögöttem egy ismeretlen hang, mire sebesen megpördülök, ösztönösen kapva elő tőrömet. Az idegen, barna hajú vámpír erre halkan felnevet, és közelebb lép. – Nos, a vadászvér se válik vízzé, ahogy látom. Te vagy Mailo, ha jól sejtem.
Kényszeredetten engedem le a fegyverem, mielőtt karddá változtatnám. Kizárásos alapon, ő Lors mestere, Gildas. Valahogy egy öregember képe lebegett a szemem előtt, mikor eddig elképzeltem, de ő semmivel se tűnik idősebbnek, mint Lors és Ambroise.
Az erő viszont, ami körüllengi, egészen más. Valahogy félelmetesebb, ősibb. Nem találkoztam még sose ilyen öreg vámpírral…
- Én vagyok – préselem ki magamból a választ, és makacsul küzdök a nyugalmam megtartásáért. – Mailo Grey.
- Egykori vámpírvadász, most egy a célpontjai közül… - Összehúzott szemekkel, gyanakodva pillantok rá, ami látszólag igen csak szórakoztatja. – Egyszerűsítsük le az egymás megismerésének a procedúráját!
Rögtön tudom mire gondol, de mivel teljes szívemből utálom amit tervez, makacsul erősítem meg az elmémet védő falakat, amint megérzem őt a fejemben.
- Így csak kellemetlenebb lesz, kicsi Mailo. – Úgy érzem a távolból szól a hangja, miközben keményen küzdök ellene. Talán ehhez se lenne jogom, de nem és nem fogok senkit se beengedni csak úgy a fejembe!
~ Ha valakinek rejtegetnie valója van, akkor ez érthető.
Ne! Nem akarom! A gondolataim, emlékeim és érzéseim az enyémek, nem engedem, hogy megint…
~ Megint? Áh… Lors és Ian is járt már itt.
Felnyekkenve ejtem el a tőröm, és szorítom mindkét kezemet a fejemre. Nem törődök a fájdalommal, amivel az erőszakos betörés jár, csak arra koncentrálok, hogy elrejtsem a legfontosabb gondolataim. Széfbe zárom a múltamat, érzéseimet, céljaimat…
~ Minél inkább el akarsz rejteni valamit, arra annál könnyebb rátalálni. Nem mondták még neked?
Könnyek szöknek a szemembe, ahogy ismét lepereg a szemem előtt a múltam. Szüleim halála, az egész életemen át kísértő kék szempár, a vadászokkal eltöltött idő, Leon, Balthazar, Eric… és természetesen Lors, akinek a megjelenése mindent megváltoztatott. Nem csak engem, de az érzéseim is… Újra átélem az együttléteinket, a harcot Ianék ellen, Leon halálát, a bosszúm beteljesülését, és a rádöbbenést, hogy az mégse teljes…Az új cé-
- Elég lesz! – csattan ismerős hang, félbevágva a szemem előtt pergő „filmet”. Felnyögve, könnyes szemekkel rogyok le a földre, úgy kapkodva levegő után, mintha mindent újra megtettem volna, amit láttam.
- Nocsak, Lors. – szólal meg Gildas, számomra kiismerhetetlen hangon. – Azt mondod elég, de amint láttam, te is megtetted ugyan ezt… Nekem még több jogom is volt hozzá, mint bokorvezetőnek. Nem igaz?
A számat összeszorítva, villogó szemekkel nézek fel rá, de mesterem pillantása figyelmeztet, hogy maradjak csöndben.
- Mindjárt hajnalodik – jegyzi meg. – Hosszú éjszakája volt.
- Nem tartom fel tovább, ráérek jobban is üdvözölni benneteket este – közli Gildas nyugodt hangon, majd utolsó pillantást vetve rám, távozik. Ambroise a le nem hervadó mosolyával csukja maguk mögött az ajtót, így egyedül maradok Lorssal.
Mellém lép, és a karomat megfogva, határozottan segít talpra állni. Nem mondok semmit, nem is igen nézek rá. Gyengének érzem magam, megint túl könnyen engedtem be valakit az elmémbe. Szánalmas vagyok…
- Joga volt ehhez, de valószínűleg nem lett volna ilyen kemény, ha nem vagy vadász – töri meg a csendet Lors hangja. Sóhajtva veszi fel a tőrömet a földről, és a szobában található asztalra teszi. Én még mindig hallgatok, de végre rápillantok. – Feküdj le, fél öt van!
- Mi lesz innentől kezdve? – kérdezem csendesen, lerogyva az ágyra.
- Majd este megbeszéljük, most tényleg aludj! – Érzem a hangján, hogy ebből nem fog engedni, így végül kimerülten levetem a ruháimat, hogy csak egy alsó maradjon rajtam, és ledőlök az ágyra. Be kell, hogy valljam, sokkal kényelmesebben érzem magam, mint a koporsóban. Ráadásul itt együtt is aludhatnánk… Felvetni azonban nem merem. Már nincs is erőm megszólalni, elnyom az álom…
|
| Calael | 2012. 01. 21. 01:20:23 | #18652 |
Karakter: Lors Noal
Megjegyzés: [ Morámnak ]
- Sajnálom - válaszolja kissé letörten, bár lehet, ezt csak azért képzelem bele, mert nagyon halkan mondja. Azonban nem tudom hová tenni, bár lehet, tudnom kellene?
- Mit? - kérdezek vissza végül a kijelentésére, és ahogy nézem, igazat kell adnom a megérzésemnek, hogy picit maga alatt van. Megint.
- Amíg nem kellett rám vigyáznod, nem volt ennyi gondod. A vadászok se tudták, merre keressenek, és nem is akartak ilyen aktívan elkapni.
Ezzel szemben akkor te meg is akartál ölni, míg ezt valahogyan sikerült elpárologtatnom belőled. De nem, te az ilyenekre nem gondolsz, miért is tennéd, hiszen nem tudsz te semmiről sem az életemről, a múltamról, a céljaimról és arról a valóságról, ami körülölel téged is, meg engem. Persze, hogy ezt nem fogom a képedbe vágni, pici Mailo, hol vagyok én ahhoz, hogy még jobban összezúzzam a világod? Leguggolok elé, hogy közelebb kerüljek hozzá, de még így is sikeresen elfordítja a tekintetét. De ha ezt hagyom, nem fog eljutni a tudatáig biztosan az, amit mondani akarok neki, így kénytelen vagyok megfogni az állánál, és magam felé fordítani a fejét.
- Én ajánlottam fel, hogy átváltoztatlak. Nem tettem volna, ha nem tudom, mit vállalok be. Ezért nem te vagy a felelős!
Hálásan mosolyodik el, én pedig még figyelem pár másodpercig, hogy a smaragdok mit reagálnak pontosan a szavaimra, és nem csak felszínes megmozdulás volt ez a részéről. Végül úgy döntök, igen, vagy legalábbis többet nem tudok tenni, így felállok, és már nézelődöm is, hogy mibe tudnék csomagolni. Valahol vannak elrakva zsákok, amibe lehet pakolni, de talán vannak táskák is. Remélem, nem most szándékoznak szétszakadni, elvégre már jó ideje itt vannak használat nélkül.
Hallom, hogy felkászálódik Mailo is, így nyugodtabb szívvel sétálok a szekrényhez, és kezdek hozzá annak, hogy becsülettel feltúrjam, hátha megtalálom a keresett táskákat. Bár az is lehet, hogy a fenti szinten vannak. Itt vannak? Lehunyom a szemem, és a drága vadászokat kezdem fürkészni, hátha még itt maradtak, jó kedvükhöz méltóan, de szerencsére elhúzták a csíkot. Így máris kényelmesebb.
- Kérdezhetek valamit? - tudom, hogy nekem szól a kérdés, mert más nincs a közelben, így kényszeredetten fordulok Mailo felé. - Ugye biztos, hogy nem te voltál a másik vámpír, aki megölte a szüleim?
Ez most komoly? Ian így viselkedett volna velem, ha így lenne? Te jó isten, pedig én tényleg azt hittem, több ész szorult beléd!
- Egészen biztos lehetsz benne! Mint mondtam, olyanokra vadászom, akik megérdemlik, vagy keresik a halált.
- Ne haragudj. Nem akartalak gyanúsítani, csak tisztáztam...
- Megértem. - A francokat értem meg, hiszen, ha meg akarnám ölni, vagy meg akartam volna, már rég a föld alatt lenne. Vagy azt hiszi, tönkretenni az életét a sajátommal együtt jobb bulinak hangzik? Ó, Mailo, egy kis logikát, kérlek... Csak nem úgy tűnik, hogy erre hajtasz, hanem valami egészen másra... - De tégy egy szívességet magadnak Mailo, és ne kezd újabb bosszúhadjáratba!
Várakozok, de nem jön a kért válasz. Az azonban biztos, hogy sikerült eléggé élettelen hangon beszélnem, ami nem is árt vele szemben a jelenlegi állások szerint. Végül felé fordulok, hogy kierőszakoljam belőle a választ, és szerencsére ez be is jön.
- Rendben...
Az új rejtek nem egy nagy valami. Főleg nem biztonságos, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Ha napfény nem ér minket, nincs baj. Egy bérház pincéje, ami épp eléggé elhagyatott volt, és üres lakást is találtam, hogyha le szeretnénk fürödni valahol, legyen esélyünk rá. Persze jobb lett volna, ha egy kényelmesen kiépített pincerendszert találtunk volna, a mi céljainknak megfelelően, de azt most nehéz lenne kivitelezni. Azt se tudom, hogy a temetés után maradjunk-e ebben a városban vagy sem...
Mailo szerencsére elment kiszellőztetni a fejét a környékre, így egyedül csinosítgathatom a helyet. A szarkofágokat sajnos nem tudtuk átszállíttatni, pedig annyira megszerettem őket. De sajnos a vadászok biztos megfigyelték volna, hova kerülnek a nagy kőtömbök, az pedig nem vált volna előnyünkre. Sajnos a vámpírlét határait nem tudjuk kikerülni mi sem.
Az apró szellőzőablakokat egy-egy dobozzal takarom el, olyan módon, hogy be lehessen látni az ablakokon, ámbár ne láthassanak semmit abból, hogy vannak bent. Fény sem fog érni bennünket, átmenetileg jó lesz. A sporttáskák a legbelső és legsötétebb zugban vannak lepakolva, összehúzott cipzárral. Sikerült hálózsákokat szereznem, legalább ezzel nincs gond - részben. Azonban bosszant, hogy hiába van temérdek mennyiségű pénzem, nem tudok vele mit kezdeni.
Végül rászánom magam, és felkeresem az egyik ügynököm, aki a lehető legmogorvábban fogadja, hogy zaklatni merészelem. Gyorsan felvázolom neki az alapot, hogy milyen házat szeretnék, és hogy melyik városban. Annyi pénzt adok rá, amennyiből a napi tizenhat órás munkát ki tudja fizetni, meg a leggyorsabban kötő anyagok árát. Azt mondja, két hét, és felépül a ház, de én arra tippelek, hogy ennyi idő alatt csak a pince lesz kész a megfelelő óvintézkedésekkel ellátva. Tűzálló burkolat, légszűrő, vízzel, árammal ellátva. Fűtőtestekkel és társaival. Ha az elkészül, akkor lényegét tekintve mi már be is költözhetünk, nekik meg nem kell tudniuk, hogy ott vagyunk. Igen, ez így jó lesz, abban a két hétben pedig elleszünk itt.
- Az engedélyekkel mi lesz? - kérdezi végül, mire egy lapot és tollat kérek, majd felírom kit kell keresnie.
- Jóban vagyok vele, ha a nevem hallja, azonnal neki fog látni elintézni mindent - utólag. Ti csak húzzátok fel a házat, és higgyétek el, nem lesz vele semmi gondotok. Maximum nekem.
Bólint, majd az utamra enged, hogy nincs több kérdése. A végére már egész jó hangulata volt, hogy felébredt, az elalvás is biztos menni fog neki - holnap este. Addig meg már kezdheti is előkészíteni a megfelelő papírokat, valamint az utazáshoz szükséges dolgait.
Visszatérve a panelpincébe már összekucorodva látom Mailot a hálózsákjában. Valószínűleg még nem alszik, de nem zaklatom. Ha így akar tenni, hát tegye. Nekem sincs sok kedvem beszélgetni, főleg, hogy holnap megyünk a búcsúztatásra.
A ravatal felállítva, a szereplők a színen, én pedig sötét foltként lebegek. Ugyanaz az öltözet, mint mindig, semmi ünnepi hangulatot nem sugároz. De legalább fekete, tehát ebből kifolyólag egyikük sem tehet megjegyzést. Odabent csend van, és a csend az jó. Ha Mailo kiborulna, biztosan meghallanám, de így nem kell pánikolnom. Félteni meg nem féltem, bár rohadtul irritál, hogy ezek itt úgy tekintenek rám, mint valami vadra, amit le kell vadászni, pedig simán széttépném a torkukat, ha bármivel is próbálkoznának.
Léptek zaját hallom, de nem a zárt ajtók mögött, hanem idekint. A vadászok ténferegnek jobbra-balra, feszengnek a közelemben. Szegénykéim, ha tudnák, hogy nem harap a bácsi, amíg nem kérik meg rá... Kivétel, mikor nem érdekli. Gondolatban nyújtózom egyet, amivel bemérem az emberek foltjait az épületben, de egyikőjük gondolataira se kapcsolódom rá. Köszönöm, nem kérek a gyűlölködésből. Azonban van egy fehér folt, amely hidegnek érződik, még ha a bőrömön nem is érzem, és ez nyugtalanít. Ahelyett, hogy jobban kutakodnék, inkább elzárom magam előle. Hiszen vérszívó, ehhez kétség sem fér.
Az órára pillantok, de egy kék szempár, és egy finoman ívelt szemöldök tolakodik be a tudatomba. Kitaszítom, nem akarok rá gondolni, nekem aztán nem hiányzik azzal a fellengző stílusával, meg hogy arról beszéljen, ő milyen tökéletesen tud viselkedni az emberek között. Elég volt. Csak az órát akarom látni, és sikeresen rá is hangolódom a másodpercmutató mozgására. Tizenegy múlt, és fél órán belül le kellene lépnünk a rejtekünkbe. Ráadásul úgy, hogy tutira ne lásson senki minket, mert két hetet kell ott kihúznunk. Azaz Mailot nekem kell cipelnem, hogy meglegyen az a tempó, amivel ez elérhető, és nem törődhetek a kényelmi faktorommal.
Mosolygó száj, apró rés nyílik ki a két ajak között, és így tökéletes rálátás nyílik a szabályos metszőfogakra, nem beszélve a két hegyes szemfogról. És szavakat formál: Ez sosem ment neked, Lors, soha...
Persze, mert az idegesítő arcod annyira irritálja az agyam, hogy nem tudok mit kezdeni vele, egyszerűen nem tud kiégetni a gondolataimból. Szóval elhúzhatnál a képzelgésemmel együtt a halálba. Főleg, hogy éhes is vagyok, nem kerestem senkit magamnak, azért, hogy ide jöjjek. De mit magyarázok én magamnak?! Az óra egyik hangosabb kattanására felpillantok. Majdnem negyed tizenkettő. Elég volt.
Sebesen megfordulok a tengelyem körül, mire pár hördülést hallok, majd csörömpölést. Kopogok, miközben hátrapillantok, hogy mi a helyzet. Az egyik fiatalabb vadász leverte az egyik díszítő vázát a helyéről, meg páran a fegyverükért nyúltak. Kényszeredetten elvigyorodom, de hogy ez a márványos arcon milyen hatásfokkal bír, arról fogalmam sincs. De a mozdulatban megálltak, tehát úgy néz ki, tőlem még ez is félelmetes a számukra. Na igen, Ian vérével én is sokkal erősebbnek érzem magam, és így is tekintek a képességeimre...
Kinyitom az ajtót, és egy gyors pillantással ellenőrzöm a terepet. Újra érzem a fagyos érzést, és egyáltalán nem nyugtat meg. Talán azért érzem, mert itt lenne? Az ám, szép jelenet lenne, nem beszélve arról, hogy Mailo-val hogy viselkednek. De csak bebeszélem magamnak, nem tűnhet fel csak úgy itt...
- Mailo, mehetünk? - kérdezem fiókámtól, mikor odaérek hozzá a kellő fegyelmezettséggel és nyugalommal, amit ilyen helyzetben ki kell viteleznem. Bólint, majd figyelve lépteinek a sebességére, elindulunk ki a ravatalazó teremből. Odakint már az összeszedett vadász-sorfal álldogál, figyelemmel követve minden mozdulatunkat. Fegyverek nem villannak, de biztos vagyok benne, hogy egy tizedmásodpercen belül előkapnák őket, és megpróbálnának cafatokra tépni. Ha valamennyire kivérzek, talán még sikerülne is a megölésem, de annál hamarabb el tudok tűnni a színről. Vagy őket eltűntetni. Mailo nem értékelné, de rohadtul nem érdekelne.
Haladunk kifele az épületből, én szinte csak a friss levegő illatát érzem, és az alapján keresem a kijáratot. Persze, ha nagyon figyelnék, e nélkül is kitalálnék, de most sokkal szórakoztatóbb erre figyelni.
~Hát tényleg itt hagysz? Ennyi bátorságod van, vagy már ennyire nem törődsz velem? Vagy csak az zavar, hogy itt vagyok?~ Majd újra bevillan a kép, a teljes arca, ahogy kéjesen vigyorog, és tudom, hogy lát engem, bár arról fogalmam sincs, honnan.
Fel sem tűnik, hogy pár másodperce megálltam, de az legalább igen, hogy Mailo kezét szorítom, hogy ne menjen tovább. Ha az az aljadék itt van, akkor...
- Lors? - tompán lüktet az agyam, és ezüsthajú vámpír-vadászom hangja alig talál utat a gondolkodási rétegébe az agyamnak.
- Lenézitek és kiközösítitek egykori társatokat, mert vámpírrá vált… Közben rejtegettek egyet az egyik központotokban? - szakad ki belőlem a kérdés, annyira kevés levegővel, hogy a szám alig mozdul közben, hogy értelmes hangokat tudjak kiadni. Ericet találja meg a pillantásom, a szószóló vadászét, aki beszélt nálunk is a többiek nevében.
- Ezt ne itt! - feleli gyorsan, és pont azzal a sötét meglátással, amire számítottam, kiegészítve egy kis idegességgel, ami az arcán átvillant. Ennyit a jófiú álarcról, és hogy ők mennyivel jobbak, és hogy utálják a vámpírokat. Na ne ámítsatok ilyenekkel... Ja, és hogy ők nem is tudnak róla?
Hallom a finom nevetést a fülemben, annyira ismerős, és akaratlanul is kiszűröm, pedig nagy távolságból érkezik felém. Én annyira nem voltam rád kíváncsi, és megint provokáltál, de tudod mit? Köpök rá.
Nehézkesen emeli meg a kezét Eric, hogy kövessük, látom, mennyire kellemetlen számára az, hogy két vámpírt kell meginvitálnia magával egy szobába. Újabb két perc telik el az értékes időnkből, mert tudom, hogy nincs se isten, se ördög, aki megakadályozná őket abban, hogy minket ne nyilazzanak le éjfél után. A legkisebb mozgással követem, továbbra is szorítva Mailo kezét, végig se gondolva, hogy mennyi vér keringhet ezek után benne.
A szobába lépve az ajtót a gondolatommal zárom be, nem azért, hogy fölényeskedjek, inkább azért, hogy ne hagyjam figyelmen kívül a cselekedeteit Ericnek. Lehet, most akarja átvágni a torkom, hogy ne tudjak beszélni? Inkább őt nézem, biztosan.
- Honnan tudtad? - kérdezi a szemeimbe nézve, nem törődve a fekete szemek mélységével.
- Megéreztem... - kezdem finoman, bár annál mélyebb hangon, és nem tudom, folytassam-e. Mailo-nak ezt nem kellene tudnia, de... - egy a... mesterünk... – fejezem be valahogyan szegről-végről a mondatot, aminek sajnos van értelme. Bár igazából ha az a kretén nem villogott volna, akkor nem teszem szóvá.
Szorítást érzek, és döbbenten veszem észre Mailo szokottnál is fehérebb ujjait. Azt hiszem, túl erősen szorítottam, de az arcáról azt olvasom le, hogy nem ezért jelzett nekem. Igazából nem is jelzett, hanem az akaratán kívül rándultak össze az ujjai, de hogy miért...
Nyílik az ajtó, ahogy számítottam rá. Ide kellett tolnod a képed, ugye?
- Hát tényleg jól éreztem! - gunyoros hang, szinte érzem ebben is a csengő nevetését, én pedig önkéntelenül fordulok felé. Vagy két centivel magasabb, bár lehet, csak az enyhén hullámos haj tehet róla, hogy annak láttam világ életemben. A kék szemek, amik a gondolataimban kísértenek, ha meglátom, és - neked volt képed beállítani úgy a történteket, hogy te csak megérezték engem? Hogy oda ne rohanjak!
Ragaszkodva fogom meg fiókám kezét, és valahogy eljuttatni a tudatáig, hogy ez megint nem az ő súlycsoportja, annál inkább az enyém. Vagy harminc évvel fiatalabb nálam, legalábbis a vérben. De ez soha nem akadályozta meg abban, hogy magasabb rendűként viselkedjen velem. Még jó, hogy leléptem a francba, azzal a mondattal, hogy köszönöm, ebből nem kérek.
- Eric! Miért van egy vámpír az itteni központban? - a hang forrása mellettem van, és nem örülök neki. Bár tudom Ambroise nem az a fajta vámpír, aki reflexből neki ugrik egy apró és törékeny fiókának, de ki tudja, drága mesterünk mit tömött a fejébe azután, hogy leléptem a köreikből. Meg azt sem ártana tudni, mennyi ideig voltak együtt...
- Szövetséges… pontosabban követ, egy öregebb vámpír, és a vadászok között!
Egy öregebb vámpír és a vadászok között? Hát még él? Miért él? De az biztos, hogy akkor itt most nem fog végleszámolást rendezni, bár az okát se tudnám, hogy miért tehetne ilyet.
Azonban Mailo-ból ez nem ilyen reakciókat vált ki, és hogyan is válthatna, hiszen neki ehhez semmi köze sincs. Azonban az annál súlyosabb, ami kitörni készül.
- Én vagyok az áruló! Én vagyok a vad, melyre éjféltől szabadon vadászhat bárki! Én vagyok az első számú közellenség, pedig egykor hozzátok tartoztam! Erre kiderül, hogy mégis van kapcsolat vadászok és vámpírok között! Szövetséges, mi? És én? Én miért nem lehettem…
Úgy néz ki, kifogyott a szavakból, és az erejét veszti, de a vére mégis talpon tartja. Vagy a tartása, de hogy melyik...
- Ahogy mondod Mailo, egyszer közénk tartoztál… így a legveszélyesebb vérszívó vagy mindközül!
Igen, ebben igazat kell adnom a középkorú vadásznak, mert ez tényleg így van. De igazán rájöhettek volna, hogyha végezni akar velük, már rég megtette volna, ő vagy én, de még mindannyian élnek és a székházuk sem egy füstölgő porkupac. Ha ennyi eszük sincs, én boldogan el leszek a kis vámpírommal, és sajátomként tekintek majd rá. Nem lesz jogotok parancsolgatni neki, még ha egyszer le is lép a színről.
Érzem a zöld szemek pillantását magamon, elengedem a kezét és magam mögé terelem, hogy ezzel az ő szerepe most bizonyosan véget ért. Itt most a nagyok beszélgetése fog következni, jobb esetben békésen.
- Éjfélig áll a paktum, ugye? - kérdezem Erictől színtelen hangon, aki meglepődik, hogy ilyen egyértelmű kérdést tettem fel, és kissé zavartan reagál.
- Hogyne, de miért?
- Egy órát kérnék szépen, hogy mennyi az idő. Ne legyen átállítva nektek előnyös időpontra, mert tudni fogok róla! - jegesen ver éket a másik fejébe a mondatom, majd az irodában el kezd keresni egy működő, ébresztőórának beillő órát, ami a pontos időt mutatja. Hamar visszatér vele, rajta piros felirat hirdeti, hogy jelenleg "23.27" van.
- Félkor akartam indulni, hogy legyen elég időnk -
- Megint szökni próbálsz és elbújni?
- Nem bujkáltam előletek! - csattanok fel, megfeledkezve a jeges jó modorról, amit eddig tanúsítottam a mai este folyamán. - Megelégeltem az enyelgéseteket, akármilyen hihetetlen is.
- Csak nem féltékeny voltál rám, hogy jobban szeret?
Érzem, hogy a jégpáncél alatt elkezd forrni a földöntúli vér, és pokoli erőfeszítéseket állok ki, hogy ne vágjak vissza.
- Mit terveztek Gildas-szal? - kérdezem a lehető legnyugodtabb hangon, amit produkálni tudok, és szerencsére most az egyszer a szőke hajú vámpír is ennek függvényében válaszol.
- Észrevettük, hogy kisebb átrendeződések zajlottak le köreinkben, és a vadászokhoz fordultunk, akik készséggel segítettek nekünk kérdéseinket hallva. Ez olyan nagy bűn? - kérdi ártatlan mosollyal, amitől szívem szerint a falra másznék. Ebből is túl sokat láttam már, de be kell vallani, mindig is nagy tehetsége volt abban, hogy a legtökéletesebb időpontokban álljon vele elő.
- Részetekről ezzel semmi baj nincs, a vadászokéról van - jelentem ki, és Eric felé fordítom sötét szempárom. - Mi magyarázatotok van arra, hogy hagyjátok itt szabadon mászkálni?
Látom rajta, hogy ideges, és hogy nem akar erre nyíltan válaszolni, amiből arra következtetek, hogy megfenyegették őket, vagy csak nincs annyi erejük, hogy Gildas-szal kiálljanak és meg tudják védeni magukat. Ennyit a vadászok képességeinek a határáról. De mit ajánlottak fel az információért cserébe? Azt, hogy melléjük szegődnek és vámpírokat irtanak? Kinézem a mesteremből, hogy a porondmester szerepét átvegye a világunkban, és akinek ez nem felel meg, szíves örömest végezni próbál vele, de az öregek vagy öregebbek is előbújhatnak a helyükről és harcolhatnak.
- Jól van... - felelem a saját kérdésemre válaszként, mert tényleg annak tűnik, pedig a valóságban nem így van. - Milyen átszerveződésekről hallottatok?
Az egyetlen emberi lény köztünk erre a lehető legszebben reagál, az arcvonásai sokkal nyugodtabb formába rendeződnek, és sejtheti bárki, hogy válaszolni készül.
- A helyzet az, hogy nem csak Ian és a csapata szervezett támadást akkor éjjel, hanem más bázispontjainkat is megtámadták más és más városokban. Sajnos ott ennél súlyosabb veszteségeket értünk el -
- És ezt miért nem mondtátok, mikor nálunk voltatok?! - akad ki a hátam mögött Mailo, és szinte már loholna is Eric elé, hogy szemtől szemben kapja meg a válaszokat rá, csak ezt a karom nem engedi meg neki.
- Na, hozzátok meg a vadászok járnak? És mit csináltok? - duruzsolja a fülembe Ambroise, aki ha teheti, a néma kommunikálást kerüli. Bár itt egyértelmű, hogy megint kötözködés a célja, és azért nem teszi.
- Azért, mert hozzánk sem jutottak el a pontos információk! - feleli ingerülten Eric, szinte egy időben szőke vámpírtársammal Mailo felé a szuper indokát. Bár ahogy megismertem őket, meg a mai technikát, ez nem lehetett akkora probléma számukra. De ha tényleg így történt, akkor lehet, hogy volt akkora zűrzavar a köreikben, hogy tényleg ne tudjanak azonnal szólni a többieknek.
- Vámpír-veszteségekről kérhetek én is pár információt?
- Néhány idősebb vámpírt sikerült elpusztítanunk, de nem mindenhol voltunk olyan jó helyzetben, mint itt. Ian halála után véget ért a küzdelem, ott azonban nem olyan fiatal vámpírok voltak, hogy a vezetőjük halála után lelépjenek. Olyan ötven-hatvan vámpír halt meg összesen, és nagyjából ugyanennyien menekültek el. Vagy húszan lehettek nyolcszáz év körüliek, de a többiek is javában a harmadik-negyedik százasukat taposták. Frissen vérezettek ott nem voltak.
Akkor csak Ian volt olyan fasza gyerek, hogy újakat vérezet meg, hogy nagyobb erővel támadhassanak. Ez annyira gusztustalan... És így érthető is, miért tartanak így utólag Mailo-tól. De ez akkor sem jogosítja fel őket arra, hogy velük paktáljanak le és beszélgessen, tervezgessenek. Az órára lesek, mint oly sokszor ma már, és keserűen tapasztalom, hogy újabb hét perc telt el.
- Mik a terveitek? Megtámadjátok a vámpírokat teljes erővel? - teszem fel a leggyönyörűbb kérdések egyikét, amit fel lehet tenni egy ilyen helyzetben. Természetesen válasz most sem jön, de nekem egy kapcsolási terv kezd kialakulni a fejemben.
Ambroise és Gildas igen erős vámpírok, akik megérzik, ha egy fajtársuk van a közelükben - ez nekem is megy. Ők nem tehetik meg, hogy a nagyobb befolyásuk érdekében gyilkolásszanak, mert a bokrok azonnal feltámadnának ellenük. A vadászok kezei nincsenek megkötve, ők eddig is azt tették, amit a vérük diktált: keresték a vámpírokat, hogy végezzenek velük. Úgy néz ki, valaki megelégelte ezt a fenti körökben, és egy akciót szervezett arra, hogy támadják meg az összes központi épületet - egyszerre. Ameddig itt mi tudtuk figyelmeztetni őket, addig máshol biztosan semmi készültség nem volt. Ez pedig nagy veszteséggel járhatott, és úgy néz ki, ez pont elég volt ahhoz, hogy pár hatalomvágytól fűtött vámpír kedvére téve elfogadják a szövetséges pozíciót. Vagy követ, mert az szebben hangzik...
- Nem teljes erővel - szólal meg két perc után Eric, mikor már a kérdés visszhangja sem hallatszódik. - Azt nem bírnánk erővel. Szimplán azokat akarjuk elpusztítani, akik ész nélkül ölnek.
- Persze, higgyem is el. Ez eddig sem volt jellemző rátok, rám is vadásztattatok valakivel, pedig biz'isten, nem vagyok vérengző fajta.
Nem felel, és elégedetten elmosolyodom. Igen, nem fogtok átvágni. Jobb lenne nyílt lapokkal játszani, nem pedig így. De erre nem sok esélyt látok.
- Ajánlanám, hogy induljatok.
- Még van két nagyon tökéletes percünk beszélni. Miért jó ez nektek?
- Az embereket vé -
- Nem nektek, hanem nektek. - A nagyobb nyomaték kedvéért Ambroise felé fordulok. - Mit akartok? Hatalmat, pénzt?
- Megelégeltük a sok csövesünket, akik felhívják magukra a figyelmet.
Ebben én is egyet értek, részben. De ez a hadjárat minden logikát kizár...
- Lors - szólal meg egy halk hang a hátam mögött. Odafordulok, és egy teljesen elzárkózott arcú Mailot látok. - Mi lenne, ha csatlakoznánk hozzájuk? Mármint ehhez az akcióhoz.
A vadászvér kiütközése, de mikor Eric felé fordulok, inkább bosszankodást vélek felfedezni az arcán, de ezt csak annak tudom betudni, hogy pár perce közölte vele, hogy ő a legveszélyesebb a vadászokra nézve.
Körbenéz, támogatást várva, amit Ambroise-tól meg is kap.
- Én örülnék neki! Akkor nem érezném azt, hogy kettő hibbant vámpír olyanokkal áll össze, akikkel egyáltalán nem kellene. Négyzetére emelkedne a létszámunk!
Az biztos, hogy örülne neki, ha újra terítéken lennék, és szekálhatna, na meg persze azt is, ha azon röhöghetne, én milyen pocsék mester lettem vele ellentétben.
Nekem azonban mást kell magam előtt tartani. Mailo túlzottan is meg van zuhanva Leon miatt, nem is beszélve arról, ahogy a vadászok viselkednek vele. Nekem nincs rájuk szükségem egy szövetség fejében, de neki...
- Eric, nektek lenne a legnagyobb előnyötök abból, ha mi is összefognánk veletek. Nem fűlik hozzá a fogam, de nektek is nagyobb biztonságot jelentene az, ha szemmel tartjátok Mailot. Persze abba nem mennék bele, hogy itt aludjon, ő az enyém, de nektek sem lenne tartani valótok tőle. Bizonyított, mikor védett titeket.
- Nem minket védett, hanem Ian-ra pályázott - száll szembe az érvemmel a vadász.
- De figyelmeztetett titeket arról, hogy veszély közelít. Nem tett volna így, ha nem törődne a sorsotokkal.
Az óra mutatója háromnegyedre kúszik, ami csak egyet jelent: nincs több időnk, bármi legyen is a válasz.
- Bárhogy is döntsetek, holnap tízkor találkozzunk a régi házamnál, ha már kiűztetek onnan minket. Ti ketten legyetek ott, vagy valamelyikőtök, többen nem, azt fenyegetésnek fogom venni, és nem érdekel majd, ha utána Gildast külditek a nyakamra, ölni fogok. Ajánlom, és tényleg jó szívből, hogy fogadjátok el.
Két perc alatt elhagyjuk a házat, majd nem törődve Mailo tiltakozásával, hogy tud ő a maga lábán is járni, a hátamra kapok, és elkezdek futni vele vámpírvérem legjavából. Sokkal gyorsabban megyek, mint mikor megvéreztem, és ezt az adományt csakis Iannak köszönhetem. Ezer hálám felé a túlvilágra...
A földön ülök, a hátam a falnak támasztva, és egyre csak Ambroise képe lebeg a fejemben, meg a régen látott, vállig érő, barna hajú és szemű Gildasé. Nem fér a fejembe, hogy pont itt kellett feltűnniük, ráadásul pont most. Jó, a most még érthető, de az, hogy itt, ahol én is vagyok? Direkt kerestek meg, hogy a közelükben vagyok-e? Azay miatt nem voltam annyira leblokkolva, hogy megtalálhasson, és épp az eszükbe jutottam? Túl sok kérdés...
- Köszönöm, hogy kiálltál mellettem - szólal meg mellettem a gyertyafényben fiókám, és egy apró csókot lehel a nyakamra, majd mellém telepedik.
- Nincs mit.
Tömör a válaszom, ráadásul túlzottan lefoglalnak a saját kérdéseim ahhoz, hogy feltűnjön, még tovább is akar beszélni.
- Mi volt köztetek a mestereddel és a... testvéreddel?
Kizökkenek a gondolataimból, ami talán így is van helyén. Túl sok ez nekem most egyszerre, és a holnapi találkozóig nincs is értelme ezen töprengeni.
- Nem sok. Ambroise lett az értelme a mesterem életének, mint azt te is láthattad a mai nap folyamán.
- Milyen idősek?
- Olyan négyszázötven vámpírév áll Ambroise mögött, míg Gildas ezer vagy ezerötszáz biztosan van. Sosem kérdeztem meg felőle, egyszerűen nem érdekelt.
Érzem, hogy az arcomat figyeli, de nem sok mindent láthat rajta. Na jó, vágjunk elébe a kérdéseknek.
- Igazából köztünk semmi nem volt az égvilágon, csak együtt éltünk, vándoroltunk és vadásztunk. Aztán mikor kettejük közé erősebb szál szövődött, kezdtek megváltozni. Aztán engem is megpróbáltak belerángatni a kapcsolatukba, de ebből nem kértem. Addigra már a lopásokból és hullarablásokból volt elég pénzem, hogy egyedül is élhessek, magas színvonalon.
A hullarablás szónál megrázkódik mellettem, de nem reagálom le, csak a mondatom után.
- Akkoriban nem volt ilyen az erkölcs, más volt a véleményünk a világról, meg arról, mi a jó és mi a rossz. Ma már természetesen nem tennék ilyet, csak ha nagyon muszáj lenne. Sok ember ebből él mai napig.
- Persze... persze...
- Mailo - szólítom meg, mire felém fordul, és én is így teszek. A gyertyafénynél látom a figyelmet a szemében, meg azt, hogy eléggé zavart legbelül, és nyomasztóan érint, hogyha szeretnék se tudnék most mosolyogni. - Nem fogok visszamenni hozzájuk, ők már a saját életüket élik. Ha most kereszteződnek is az útjaink - már ha a vadászok belemennek az ajánlatunkba -, akkor igen, most egy ideig mi négyen leszünk. Az már felér egy kisebb bokorral, és a bokorvezető nem én leszek. A te fejedbe beleláthat Gildas, és Ambroise is, bár rá nem jellemző a kutakodás. Mindig ügyelj arra a jelenlétükben, mire gondolsz, mert mindkettejüknek megvan a hatalma, hogy akaraterővel feltörjék az elmédet védő burkokat. Nagyon kevés jogod lesz a csapatunkban, de ha lehet, kiállok melléd.
Bólint, és aranyosan mosolyog. Fogalmam sincs, mi játszódhat le a fejében, de remélem nem az, hogy holnap beköltözik a vadászok főhadiszállásának a pincéjébe. Hosszú töprengés után megközelítem az arcát, és egy apró csókot lehelek az ajkaira, amit gyengéden viszonoz. Mikor elhúzódom, még mindig mosolyog, de mintha könnyek gyűlnének mellé a szemébe. És tényleg, jó istenem, én nem voltam soha senki lelki támasza!
- Nagyon... kedves vagy - szólal meg végül enyhén elpirulva.
Visszafordulok a láng felé, és nem felelek. Az nem jó, ha megszeret, én nem szeretőre vágyok, hanem valakire, akin kiélhetem a vágyaimat... Ha ez így folytatódik, nem lesz minden rendben...
- Feküdjünk le, holnap a döntésük meghallgatása előtt vadászunk.
- Mehetünk most is, ha szeretnéd...
- Mivel ártottál nekem, hogy most így ajánlgatod azt, hogy menjünk emberekre vadászni?
- Semmivel, csak gyengének érzem magam - feleli gyorsan, kiérdemelve ezzel a figyelmemet a következő napokra, hogy mit titkol előlem.
Tompának érzem magam, mikor felkelek, talán azért, mert hajnal négykor találtunk tökéletes áldozatokat magunknak. Felülök a hálózsákomban, majd egy használaton kívüli lakást keresek magamnak, hogy le tudjak fürdeni az esti találkozó előtt. Nem szabad rongyosan odamenni, ez biztos. Ha úgy jelennék meg, akkor Eric ki is röhöghetne, mert nem tisztelem meg őket azzal, hogy normálisan nézek ki.
A második emeletre török be, egy alig berendezett lakásba. A fürdőben is csak annyi minden van, ami elég ahhoz, hogy teljesen tiszta legyen valaki. Törölközőt és tiszta ruhát is viszek magammal, majd a vízórákat megállítva fogok neki a tisztálkodásnak. Mikor végzek, mindent visszaállítok, és lemegyek a pincébe. Persze teljes sebességből, hogy ne vegyenek észre az itt lakók.
Fiókám mellé guggolok a törölközőm kiterítése után, és óvatosan rázni kezdem. Nagy nehezen kinyitja a szemeit, és erősen bevérezett szempárral néz rám.
- Mennyi az idő?
- Még bőven van időnk. De menjél és zuhanyozz le, a másodikon van üres lakás. Biztos délután dolgozik az ott lakó.
- Rendben.
- Te most a kedvemben akarsz járni?
- Csak nincs kedvem vitatkozni, ameddig nem látok ki a fejemből.
Végre egy megnyugtató válasz. Mordulok egyet, majd kicsomagolom a hálózsákjából, és két lábra állítom. Döbbenten néz rám, és én is valami hasonlót érzek.
- Na jó, szedd a lábad!
Ez hat, mert se nem mosolyog, se nem úgy néz rám, mint egy érzelmekre képes lényre. Még a végén feltámad ez az énem, nem, köszönöm, nem kérek belőle. Mert ha ez így folytatódik, akkor hová fog fajulni a világ?
Ezeken gondolkodom, amíg vissza nem tér fehér ingben és szürke nadrágban, mezítlábasan. A fejem fognám, de csak a szemöldököm emelem meg.
- Elfelejtettem.
- Arra én is rájöttem.
Kitereget ő is, majd újabb vadászatra indulunk. Lehet, ma nem tudunk meglépni a vadászok elől, mint tegnap. Elvégre, Eric nem biztos, hogy igenlő válasszal érkezik, és ha ez így van, vadászok figyelhetnek mindent ebben a városban. Kamerákkal felszerelve, precíz lassítással kideríthetik, merre jöttünk, de ez legalább időigényes meló, pár napjukba biztos telne kideríteniük.
Tele hassal indulunk meg egykori otthonom felé. Igaz, nem öltünk, de ez most így is jó. Kell az energia.
Szerencsére a kertben vannak, ráadásul a kapu is ki van nyitva. Nem tudom, hogy jelenleg Mailo képes lenne-e átugrani fölötte. Elviekben meg tudná tenni, hiszen kapott ő is rendesen Ian véréből, de amilyen hangulatváltozásokat produkál, nem mernék mérget venni rá.
- Mire jutottatok? - kérdezem Erictől, mikor két méterre megközelítettük őket, és elfoglaltuk az ideális pozíciót.
- Belemegyünk abba, hogy csatlakozzatok ti is, bár nem tudom, ezt hogy képzeltétek el.
- Egyeztetünk veletek, és segítünk, ahol tudunk. Ez nem egyértelmű?
- Egyáltalán nem - feleli komoran Eric. - A te fiad sokkal fiatalabb, mint te, vagy bármelyik csapatbeli tagunk. Ha véletlenül meghalna, nem lázadnál ellenünk?
- Eszednél vagy? Most is lázadok ellenetek! De megtűrlek titeket, és elfogadom az elveiteket.
Még szívesen hozzáfűzném, hogy ők nem képesek erre, de ezt most inkább nem kellene.
- Tegyetek róla, hogy ne essen baja Mailo-nak - teszem hozzá, ezzel kiváltva fiókám és beszélgetőpartnerem meglepődött tekintetét.
- Tényleg itt akarsz hagyni egyedül? - kérdezi kerek szemekkel Mailo, talán egy kis csalódottsággal és megtörtséggel.
- Megadom a lehetőséget, hogy visszamenj hozzájuk, ameddig tart a szövetség.
Látom a vívódást rajta, és mivel Eric sem vitatkozik, úgy néz ki, a többi vadász is belemenne ebbe. Egy időre fátylat borítani a sebekre, és lehet, még a "küldetés" után is ott maradhatna velük... Hiszen ez a vágya, én meg nem akarok érzelgőssé válni.
- Befogadnátok? - fordul végül Eric felé, aki nagy nehezen bólint.
- Sokaknak hiányzol, mindamellett, hogy megvetnek teljes szívükből, és természetesen jogosan. De most, hogy itt van ez a támadás... felülírt pár dolgot.
Bólint, majd tanácstalanul néz ki a fejéből, néha felpillantva, szemügyre véve a mi reakciónkat. Ambroise mosolyogva bámulja a csillagokat, Eric feszeng, én pedig úgy állok, mint egy kőszobor, jó szokásomhoz híven.
- Köszönöm nektek, de... maradok. Egyszer véget ér ez az ügy, és akkor ugyanazok a vádak fognak érni, ami most is. Majd csak... kibírom valahogy - sóhajtja, majd közelebb lép hozzám, és átkarolja szabadon lógó jobb karom.
Valamiért azt érzem, hogy melegem van, és ez teljesen abnormális jelenség. Idegesítő.
- Rendezzétek a soraitokat, vadászok. Ambroise megtalál engem, ha akar, és majd értesít. Ne kövessetek, és ne álljatok az utunkba. Ha kialakulnak a tervek, segítünk. Ennyit szerettünk volna. Köszönöm a részvétet, a legközelebbi viszontlátásig.
|
| Mora | 2012. 01. 13. 00:21:56 | #18498 |
Karakter: Mailo Grey
Megjegyzés: (Calaelemnek)
Szavaim mintha megdöbbentenék kissé, ám ez csak megérzés, semmi jelét nem adja, ugyan olyan ritmusban mozog bennem, mint eddig.
- Rendben – feleli végül színtelen hangon, de nekem ez is elég, még inkább belékapaszkodom, talán még a bőrét is felsértem. Mégse fogom vissza magam, így érzem a leginkább, hogy ő még itt van. Az utolsó személy mellettem…
Jelenleg bennem is, és ahogy számítottam, a kéj és gyönyör minden mást kiűz a gondolataimból, csak a mozdulataira, saját izmaim remegésére tudok koncentrálni. Mérföldekkel jobban élvezem, mint a legutóbbi alkalmat, és ennek nem feltétlenül a fájdalom hiánya az oka. Bármennyire is akarnám tagadni, az is felizgatott, viszont nem esett jól, hogy puszta dühből érintett. Ez most más, egészen más. Szükségem van rá, élvezem.
Amennyire tud, óvatosan tart, és gyorsítani kezd. Nem fogom vissza a hangom, szemérmetlenül sikoltom és nyögöm világgá gyönyörömet, még ő is megenged magának egy-egy élvezetes morranást. Nem kell sok neki, és érzem is, hogy forrón elönti a bensőmet. Ezzel, és pár mozdulattal, nekem is megadja a végső lökést, felkiáltva élvezek el.
Visszaenged a földre, én pedig továbbra is kapaszkodom belé, néha ráz a hangtalan, könnytelen zokogás, ő pedig szó nélkül simogatja a hátamat, vígasztal. Nem vagyok hajlandó elengedni, így miután elzárta a csapot, ő töröl meg, és kap a hátára.
Pillanatok alatt rohan le, és teper maga alá a fáradtság, így fejemet a vállára ejtve, álomba zuhanok.
Mikor felébredek, meglepetten tapasztalom, hogy nem a saját helyemen fekszem, hanem Lorsnál, ő pedig a szélén ücsörög. Kábán pillantok fel rá, igyekszem kidörzsölni a fáradtságot a szememből.
- Mennyi az idő? – érdeklődök kómásan.
- Éjfél múlt. Nagyon kimerültél tegnap, és azért aludtál még emberi álmot is, és nem keltél fel akkor, mikor lement a nap.
Felülök, és megpróbálok mellé mászni, de visszahuppanok. Elég sok helyen sajog a testem, és teljesen kimerült vagyok, pedig most ébredtem. Ahogy mocorgok, feltűnik, hogy nincs rajtam ruha, sőt, Lorson sincs. Hamar túlteszem magam a dolgon, végül is azok után, amiket csináltunk, ezen igazán nem szabad fennakadnom.
Az már kissé meglepőbb, hogy mellette aludhattam. Kellemes melegség árad szét bennem a gondolatra, hogy ez már törődésnek is nevezhető, és hálásan mosolygok fel rá.
- Vadásszunk – szólal meg halkan. - Tudom, valószínűleg most végképp nincs kedved hozzá, de muszáj lesz. Még azt a kettőt is el akarom kapni, akik tegnap megléptek.
- Azokat hagyd, kérlek... – karolom át a lábát, fejemet a combjára hajtva. - Majd a vad… - Elakadok, a fájdalom és veszteség érzése ismét elönt. Mintha eddig egy gát tartotta volna vissza, mely most áttört.
Felrémlenek a történtek szemem előtt, és belesajdul a szívem. Könnyeim ismét elerednek, Lors pedig az ölébe húzva, hagyja, hogy átöleljem, bújjak hozzá. Egy hangot se adok ki, teljes némaságban zokogok, még egy rezdülést is csak néha engedek meg magamnak.
Lors türelmesen simogat, és megvárja, míg hosszú percek múltára, végre úgy ahogy lenyugszom, és a földre tud állítani.
- Most felöltöztetlek, rendben? Utána elindulunk, mert ez így nem lesz jó, se neked, se nekem.
Nem ellenkezek, se az öltöztetés, se a vadászattal szemben. Hagyom, hogy rám adja az ingemet, majd miután felhúztam az alsókat, a zoknimat is. Után ő is felöltözik, majd elindulunk a városba.
Nem szólok semmit a vadászatról, tompán, gondolatok nélkül választok áldozatot, és végzek vele, míg Lors is ezt teszi. Nem érdekel, hogy ezzel tulajdonképpen megváltottam a nőt, attól még undorodom a dologtól. A kába elveszettségem viszont segít, hogy képes legyek rá. Szükségem is volt rá, a testem máris jobban van, az erőm visszatér.
Utána nem megyünk haza, Lors a városban tart idegenvezetést, és akárhányszor gondolataim visszatérnek a veszteségemre, és fájdalmam felerősödik, türelmesen egy padra ültet, és megvárja, hogy összeszedjem magam.
Az elkövetkező két nap is hasonló módon zajlott. Ahogy kétségbeestem, menekültem volna ismét a kéjes élvezetekbe, de Lors ezúttal nem hagyta. Simogatott és csókolt, de rákényszerített, hogy reálisan próbáljam meg feldolgozni a fájdalmam.
Végül már a saját helyemen alszom, bár őszintén szólva, maradtam volna mellette, mert jól esett.
Óvatos rázogatásra ébredek, napokkal a csata után.
- Mailo, kelj fel... Mailo, gyerünk, vendégeink vannak...
Kipattannak a szemeim, és rögtön kiugrom a helyemről. Nem kell sokat koncentrálnom, hogy megérezzem kikről beszélt. Összefacsarodik a szívem, nem akarok küzdeni velük, remélem nem azért jöttek.
- Balthazarék... Nem hittem volna, hogy idáig eljönnek – suttogom magam elé fáradtan.
- Nem tapogattam le őket, gondoltam, ha már ők nem tisztelnek meg minket azzal, hogy ideszólnak, jönnek, vagy valami, akkor majd én mutatok egy kis jó modort.
Bólintok, majd gyorsan felöltözök, napok óta először egyedül. Lors is hasonlóképpen tesz, majd az ajtóhoz sétál. Elhúzza a hevedert, de csak egy apró rést csinál.
- A fegyvereket takarítsátok el innen, addig nem vagyunk hajlandóak kimenni – jelenti ki ellentmondást nem tűrően. Kérlelően rántgatom a ruháját, nem hiszem, hogy erre most szükség lenne, de nem enged.
- Balthazar, add őket ide, felviszem az előtérbe – szólal meg a fal túlsó oldalán Erci. Szomorúan hunyom le a szemem, ahogy eszembe jut, Leon mellett, ő törődött velem a legtöbbet. Valószínűleg ezért is jött ő, nem akarja, hogy elfajuljanak a dolgok.
- Felvittem a fegyvereket, gyertek ki. Csak hírt hoztunk egykori társunknak – mondja, némi csend után, mely idő alatt felvitte a fegyvereket. Második mondata mélyen szíven üt, nem is a szavak, mindinkább a hangsúly miatt. Elutasítás, és némi hideg fájdalom vegyül bele, de nem hordoz megbocsátást.
- Rendben, elhúzom a falat jobban, és kimegyünk. Gyújtsatok lámpát, a sötétség a mi barátunk, nem a tiétek – feleli Lors, hasonlóan hűvös hangon.
Fény villan kint, és ahogy elhúzza a falat, egyre szélesebb sávban szökik be a szobába, de inkább kilépünk. A szemem hamar hozzászokik a fényhez, nem engedhetem meg magamnak a vakságot, még ha egykori társaimmal vagyok is egy helységben. Talán pont ezért nem…
Végigpillantok rajtuk, és kis híján fájdalmas mosolyra húzódik a szám. Öten jöttek ide, és mindjüket ismerem. Balthazar, és a másik két fiatal, Josh és Mike, régen a barátaim voltak, együtt nőttünk fel szinte, míg Eric és Brian a nevelésemben vett részt.
Most mégis ott a szemükben a gyűlölet, a bizonytalanság, a harag, talán némi csalódottság és fájdalom is…
Igyekszem arcomra kifejezéstelenséget erőltetni, de valójában fáj ez az egész. Elbizonytalanít, és elkeserít a tudat, hogy annak ellenére, a személyiségem nem változott, ők mégis az ellenségeim lettek.
- Itt vagyok, mondjad nyugodtan, Eric – szólalok meg csendesen, állva a férfi neheztelő pillantását. Bólint, majd belekezd.
- Hatan haltak meg az összecsapásban, plusz Leon. A két elmenekülő vámpírt elkaptuk és megöltük. A társaink temetése jövő hét hétfőn lesz, a sötétedés óráiban. Leont azonban a végrendelete miatt -
- A lehető legfényesebb időpontban, szerdán, pontosan délben fogjuk eltemetni - vág közbe Balthazar, egyenesen nekem címezve gunyoros vigyorát.
Összerezzenek, de egy nyikkanást se hallatok, habár a szememben láthatja a felerősödő fájdalmat, míg az övében ezzel egyidejűleg keserű elégedettség villan.
- Rohadék... – szisszen fel mellettem Lors, de meglepheti, hogy én semmi reakciót nem mutatok, mert rám pillant. Én csak némán bólintok, jelezvén, hogy felfogtam.
- Köhümm - köhint fel Eric. - Nem ezért jöttünk. Leontól hétfőn lehet elköszönni, amit éjfélig tehet meg az, aki közel állt hozzá. Ha akarod, a vadászok beengednek hozzá.
- Rendben – találom meg végre a hangom, abszurd nyugalmat erőltetve rá. - Még megbeszéljük, hogy elmegyünk-e a világ legnagyobb csapdájába. A szavaidból azt szűröm le, hogy a fegyverszünetet hétfő éjfélig hirdetitek meg, és utána nincs kegyelem. Most elmehettek. – Lezártnak tekintem a dolgot, bár idáig érzem felháborodásukat, mikor egyszerűen hátat fordítok, és visszamegyek a másik szobába.
Ott aztán kifut minden erő a tagjaimból, és elkeseredett sóhajjal csúszom le a fal tövébe.
- Köszönöm, hogy szóltatok erről. Felteszem, kitaláltok, ha már voltatok olyan ügyesek, hogy letaláltatok – hallom kintről Lors hangját, majd ő is visszajön, és bezárja az ajtót.
- Tudtam, hogy nappal lesz, de hogy Balthazar ezt így vágta hozzám... – suttogom, magam elé bámulva.
- Ne törődj vele többet – feleli fagyosan, mire felé pillantok. Tényleg gyűlöli, jobban, mint bármelyik másik vadászt. Nem értem még mindig, hogy miért. Azt mondta nem féltékeny… hát akkor? - A többiek temetésére elmenjünk?
- Hosszú a vadászok szertartása – mosolyodom el örömtelenül. - Vagy az egyik, vagy a másik helyre megyünk.
- Figyelj, ma is belopózhatunk hozzájuk...
- Nem. Hétfőn megyünk, és ezzel lezártnak tekintem a Leonos témát. – Határozott szerettem volna lenni, de hangom megremeg a végére, szerencsére nem reagál rá semmit. Vagy nem vette észre, vagy úgy tesz, mintha elkerülte volna a figyelmét.
- Rendben van. Akkor kezdjünk el összecuccolni, én pedig még ma keresek valami békésebb szállást, mint ez itt. Elegem van, hogy ki-be járkálnak a vadászok.
- Sajnálom – szólalok meg halkan, szinte csak magam elé suttogva a szavakat. Mégis egyértelműen tudom, hogy meghallja. Nem csak azért, mert meglepetten fordul felém, hanem a vámpírhallás érzékenységét ismerve is egyértelmű.
- Mit? – kérdezi tanácstalanul.
- Amíg nem kellett rám vigyáznod, nem volt ennyi gondod. A vadászok se tudták, merre keressenek, és nem is akartak ilyen aktívan elkapni.
Pár pillanatig hallgat, majd hirtelen elém guggol, és állam alá nyúlva emeli fel a fejem, így kénytelen vagyok bizonytalan tekintetemet az övébe fúrni. Szinte elveszek az éjsötét szemekben, de még mindig képtelen vagyok olvasni bennük.
- Én ajánlottam fel, hogy átváltoztatlak. Nem tettem volna, ha nem tudom, mit vállalok be. Ezért nem te vagy a felelős! – mondja határozottan.
Hálásan elmosolyodom, majd mikor kiegyenesedik, én is feltápászkodom. Elgondolkodva lépek a helyemhez, és simítok végig a szélén. A vadászok látogatása felidézte bennem a csata éjszakáját, minden mozzanatát.
Leon halála még mindig veszettül fáj, de az elmúlt napokban, megtanultam kezelni. Társaim elutasítása még feldolgozás alatt áll, ahogy a többi halottat is gyászolom, csak túlélhetőbben, mint nevelőmet.
Ami még mindig idegen, és egyelőre került téma volt gondolataim között, az Ian halála, és utolsó szavai.
Nem volt egyedül akkor éjjel…
Ostoba vagyok! Évekig űztem a kékszemű vámpírt. Rémálmaim állandó szereplője, és bosszúm egyedüli alanya volt, közben teljesen megfeledkeztem a társáról. Csak mert ő nem nézett a szemembe, nem dermesztett jéggé a pillantása… De így… akármelyik vámpír lehet.
Ujjaim megszorulnak a szarkofág, vagy mi szélén, és fejemet felemelve pillantok Lorsra, aki a szekrényében keres valamit, vagy már pakol, nem tudom.
- Kérdezhetek valamit? – szólalok meg halkan, tőlem szokatlanul színtelen hangsúllyal. Felém fordul, és az arcomat fürkészve bólint. – Ugye biztos, hogy nem te voltál a másik vámpír, aki megölte a szüleim?
Kiül a meglepettség az arcára, de aztán gyorsan rendezi a vonásait.
- Egészen biztos lehetsz benne! – feleli végül. Nem érzek megbántottságot a hangjában, bár már megtanultam, hogy ha valamilyen érzelmet el akar rejteni, akkor azt sose találom meg. – Mint mondtam, olyanokra vadászom, akik megérdemlik, vagy keresik a halált.
- Ne haragudj – mosolygok rá békítően. – Nem akartalak gyanúsítani, csak tisztáztam…
- Megértem – feleli, majd visszafordul a szekrényhez. – De tégy egy szívességet magadnak Mailo, és ne kezdj újabb bosszúhadjáratba!
Pár pillanatig nem felelek, de mikor választ várva rám pillant, tétován biccentek.
- Rendben…
Hazudtam neki… Megismerkedésünk óta, most először, és áldom a szerencsém, hogy mint mesterem, nem lát bele a fejembe. Pedig ha tudná… talán nem egyezett volna bele, hogy egyedül sétáljak be Leon búcsúztatására. Pontosabban a terembe, ahol a ravatalt tartják.
Ő kint vár az ajtó másik oldalán, ami biztos nem egy leányálom, tekintve, hogy jó pár vadász is leledzik arra, bár jelenleg mindenkinek meg van tiltva a támadás. Éjfélig…
- Szívességet kérsz tőlem, Mailo? – löki el magát a faltól Eric, és a fejét ingatva lép közelebb hozzám. Ezt csupán hallom, tekintetem nem veszem le nevelőm nyitott koporsójáról. Békés, mintha aludna… Közhely, béna film szöveg, de találó… örök álom. Még mindig fáj, de megtanultam elrejteni.
- Nevezd, aminek akarod – vonom meg a vállam, és végre felé fordulok. – Nem fogok könyörögni az információért, nem fogok ajánlatott tenni, pusztán annyit ígérhetek, ha kapok egy nevet, idővel végzek vele, megkönnyítve ezzel a ti dolgotokat is.
- Ő tud erről? – bök fejével az ajtó felé. – A… mestered?
- Lors? Nem… - Tekintetem ismét a koporsó felé fordítom. – Nem díjazná.
- Hát persze! Melyik vámpír örülne, ha a fajtársát akarnád kinyírni? – horkan fel megvetően, mire megcsóválom a fejem, és féloldalasan rámosolygok.
- Tévedsz Eric! Lors megveti a vérengzőket, és nem öl csupán azért, hogy fitogtassa az erejét. Engem félt… vagy legalábbis azt a törékeny nyugalmat, amit Ian halála után éreznem kéne.
Nem felel, de érzem a rosszallását szavaim miatt. Valószínűleg nem tetszik neki, hogy kis híján elismerően beszélek Lorsról, de minimum védem az előítéletével szemben.
- Az igazság az kölyök, hogy én se díjazom a dolgot! – töri meg végül a csendet, alaposan megdöbbentve szavaival. Tanácstalanul fordulok felé, nem értem egy vadásznak mi baja lehet egy vámpír halálával.
- Ne érts félre! –szólal meg halkan, látva kérdő tekintetem. – Nem venném rossznéven, ha eggyel kevesebb lenne belőlük, de téged féltelek. Sose fogom megbocsátani, hogy a vámpírlétet választottad, de képtelen lennék ártani neked…
El nem tudom mondani, hogy ez most mennyire jól esett. Persze nem a legjobb, hogy bocsánatot nem kapok, de egy részleges békejobb is többet ér, mint egy támadásra emelt fegyver. Persze azt is tudom, amit a pillantásával próbál kifejezni….
Ez az ő véleménye… nem a többi vadászé!
Tekintetem az órára siklik, és sóhajtva veszem tudomásul, hogy már 11. Lassan mennünk kell.
- Sajnálom – sóhajtom halkan, ismét a koporsó felé pillantva. Nem teszek hozzá mást, mert nincs mit mondanom még.
Percekig hallgatunk, mindketten a gondolatainkba merülve. Ez túlzás… én képtelen vagyok értelmes dolgokon agyalni. A csendet végül türelmetlen kopogás zavarja meg, és a következő pillanatban Lors nyit be.
Gyorsan felméri a terepet, de látva, hogy semmi közvetlen veszély nincs, nyugodt higgadtsággal lép be. Ösztönösen húzódok hozzá közelebb, nem is kerüli el figyelmemet Eric rosszalló pillantása.
- Mailo, mehetünk? – kérdi mesterem, az arcomat figyelve. Nem időzött sokat tekintete a koporsón, Ericre szinte rá se nézett.
Némán bólintok, és mielőtt az ajtó felé lépnék, még vetek egy utolsó, búcsúpillantást egykori nevelőm felé, majd Ericre, aki karba font kezekkel, összeszorított szájjal mered maga elé, még véletlenül se néz a szemembe.
Mikor azonban magunk mögött hagyjuk a gyászos termet, követ minket. Hogy a mi védelmünk miatt, vagy azért, hogy ne támadjunk meg senkit, igazából mindegy.
Ahogy haladunk végig a folyosón, ismert arcok és helységek mellett, kellemetlen feszítést érzek a mellkasomban. Ez a hely egykor az otthonomhoz tartozott, ezek a személyek a társaim, családom voltak. Most süt felőlük az ellenséges gyűlölet, tanácstalan fájdalom és harag.
Pedig én nem változtam… akkor legalábbis nem, mikor a faji hovatartozásom.
Hogy az azóta történtek mit hoztak ki belőlem, az már más kérdés. Nem csak én tehetek róla, hogy azzal, hogy ellöktek maguktól, átértékeltem a felfogásom a „családomról”.
Ian halálával pedig nem tűnt el a bosszúvágyam.
Mert ez bosszú, Lorsnak igaza volt. Igazságszolgáltatás egy fenét! Szüleim gyilkosait holtan akarom mindenképp. És most már Leon sincs, hogy visszarántson valamennyire az emberségbe.
Nem… az én egyetlen kötelékem ami megmaradt, Lorssal van. Ő pedig vámpír, és én is az vagyok, így nem lehetek ember többé.
Már majdnem a kijáratnál vagyunk, mikor Lors hirtelen megtorpan, és a kezemet megragadva engem is erre ösztönöz. Engedelmesen állok meg, és kérdőn pillantok rá. Különös dolgok villannak át az arcán, közük van a döbbenethez, tanácstalansághoz, és némi rosszalló, talán undorodó haraghoz.
- Lors? – szólítom meg csendesen, és lopva pillantok a körülöttünk kisebb körbe húzódó vadászokra, ám a fogamat se kell kivillantanom, meghátrálnak, mikor Eric türelmetlenül legyint feléjük.
- Lenézitek és kiközösítitek egykori társatokat, mert vámpírrá vált… Közben rejtegettek egyet az egyik központotokban? – sziszegi Lors, Eric felé fordulva. Ledermedek, és úgy pillantok egykori társamra, mintha azt várnám, hogy kiröhögi mesteremet.
Ám nem teszi, csupán ideges feszültség suhan át az arcán, aggódva pillantva a kíváncsi vadászokra, ám azokhoz látszólag nem ért el Lors hangja. Még nem…
- Ezt ne itt! – érkezik Erictől a komor felelt, majd int, és sietve megindul a folyosón, hogy a következő szobába befordulva, behívjon minket is. Lors gyanakodva követi, még mindig a kezemet fogva, így én se tudok hátramaradni. Nem is akarok, egyáltalán nem értem mi folyik itt, és magyarázatot akarok!
- Honnan tudtad? – Döbbenten kapom a fejem Eric felé, aki kérdését egyenesen Lorsnak szegezve, karba font kezekkel áll a szoba közepén.
- Megéreztem… egy a… mesterünk… - morogja Lors maga elé hűvösen. Eltátom a számat, egyszerűen nem tudok belegondolni, hogy valaki több fiókát pesztráljon. Ráadásul akkor az idősebbek mindig elvesztik a ragaszkodását és figyelmét?
Miért kezdtem el hirtelen én is attól rettegni, hogy Lors egyszer majd ellök magától? Neh… nem akarok megint egyedül maradni!
Akaratlanul szorítom meg a kezét, mire rám pillant, de én csak zavart tekintettel figyelem a szoba irodáéhoz hasonló berendezkedését. Akkor térek magamhoz, mikor ismét nyílik az ajtó, és egy sebes árny suhan be rajta, ha nem lennék hozzászokva ehhez a tempóhoz, észre se venném.
- Hát tényleg jól éreztem! – csendül fel egy idegen, enyhén felsőbbrendűséggel, és gúnnyal fűszerezett hang. Az érkezőre kapom a tekintetem, és megpillanthatok egy újabb tényleg nagyon szép vámpírt.
A férfi nagyjából egy fejjel lehet magasabb nálam, viszonylag karcsú, talán törékenynek látszó alkattal, nagyjából lapockáig érő szőke hajjal, és kék szemekkel, melyekkel most éppen engem vizslat kíváncsi, sunyi érdeklődéssel.
Szép… helyes, de nem szimpatikus. Lors szorít ezúttal az én kezemen, és mint ha megpróbálna maga mögé terelni. Nem fogom az adást, düh villan a tekintetemben.
- Eric! Miért van egy vámpír az itteni központban?
A kérdezett csak elkeseredetten szorítja össze a száját, majd lemondó sóhajjal ereszti maga mellé a karjait.
- Szövetséges… pontosabban követ, egy öregebb vámpír, és a vadászok között!
Lesápadok a kelletlen szavakat hallva. Majd kitör belőlem a növekvő harag, és kezemet kiszakítva mestereméből, Eric előtt termek.
- Én vagyok az áruló! Én vagyok a vad, melyre éjféltől szabadon vadászhat bárki! Én vagyok az első számú közellenség, pedig egykor hozzátok tartoztam! – sziszegem neki maró dühvel, egyre hangosabban. – Erre kiderül, hogy mégis van kapcsolat vadászok és vámpírok között! Szövetséges, mi? És én? Én miért nem lehettem…
Elhalkul ismét a hangom, enged a feszült harag a testemben, csupán csalódott fájdalommal tántorodok hátra, de visszanyerem az egyensúlyom, mielőtt valaki mozdulhatna egyáltalán a segítségemért.
- Ahogy mondod Mailo, egyszer közénk tartoztál… így a legveszélyesebb vérszívó vagy mindközül! – feleli Eric erőltetetten hűvös nyugalommal. Összeszorítom a számat, és nem felelek, nincs mit…
Viszont ha ez a vámpír előttem Lors „testvére”, akkor valószínűleg a mesterük az erős vámpír, akivel szövetkeztek.
Mesteremre tekintek, ő azonban visszautasít egy intéssel maga mögé, és az idegent kezdi figyelni árgus szemekkel. Vajon mi volt köztük? Miért van feszültség a levegőben? Úgy érzem magam, mint ha egy puskaporos hordón ücsörögnék.
Valószínűleg a gyújtó megint én leszek véletlen, mint mindig…
Szerkesztve Mora által @ 2012. 01. 13. 00:55:02
|
| Calael | 2011. 08. 23. 00:05:36 | #16192 |
Karakter: Lors Noal
Megjegyzés: [ Morámnak ]
Hangzavar, kiáltozás és utálkozás mindenfelől. A lövések hangja az egyetlen, ami már fel sem tűnik a számomra.
A csillagok fénye egy időre eltűnik előlem, és másmilyen csillagokat látok. Már ha a fájdalom apró fehér fénytüneményeit annak lehet nevezni. A sebem kezd gyógyulni, de mielőtt teljesen rendbe jönne, ujjak mélyednek a nyakam tövébe. Az, hogy a ruhám átszakadt, az szinte biztos, és majd mehet a kukába. Az, hogy meghalunk itt és most, arra nem gondolok - bár épp most gondoltam rá. Talán a fájdalom ösztökél erre?
A fogás eltűnik, előbbi emelkedett pózomból visszaérkezek a földre. Térden állva dülöngélek előre és hátra, jobb kezemmel öntudatlanul simítok végig véres nyakamon. A vörös aranytól csúszós a márványszerű bőröm, és tudom, hogy Ian tette. Másnak itt nincs olyan ereje, hogy simán a kezével átlyukassza.
- ... Mailo.
Kifinomult hallásom csak ezt az egy szót tudja beazonosítani, így arról, hogy előtte mit mondott Ian, fogalmam sincs. Talán jobb ez így, de miért beszél harc közben? Harc közben nem szoktak beszélni sem az emberek, sem a vámpírok, harc közben az életünkért küzdünk minden erővel, nem a másikat fricskázzuk. De hogyha fricskázza, akkor...
- Szeh… szehmét… - érkezik a válasz ezüsthajúmtól. De a hangja nem tölt el éppen bizalommal, így kóválygó fejjel próbálom beazonosítani a látottakat a csillagok mögött.
Foltokban kezd kitisztulni a kép: Ian feje túl közel van Mailo-éhoz, majd a sötétségben meglátom fiókám nyakát is, ahogy ujjak szorulnak rá. Az egy perces fohászom úgy néz ki, nem hatotta meg az égiek szívét. Pedig tényleg nem volt egy nagy kívánság, csak annyit szerettem volna, hogy egyikünknek se essen bántódása ez idő alatt. De nekem újabb sebek éktelenkednek a nyakamon, őt pedig épp most próbálják megfojtani. Valamiért ezt nem érzem tisztességesnek, pedig esküszöm, mindig a lehető legjobban próbáltam viselkedni annak ellenére, hogy embereket ölök meg szinte naponta, hogy életben maradhassak.
- Tudod, sose bántam meg, hogy akkor életben hagytalak. Az elmúlt években nagyon szórakoztató volt ám téged figyelni. A gyötrődésedet, amit olyan jól palástoltál. A bosszúvágyad, amit úgy tagadtál. Nekem kellett volna vámpírt csinálni belőled. Kár, nem gondolkodtam előre. De így… már nem olyan szórakoztató a dolog, talán jobb lesz, ha megöllek - susogja Ian, én pedig még mindig nem tudok mást csinálni. A kép, amit látok, egyáltalán nem bizalomgerjesztő, főleg, hogy éppen Mailo nyakára tapad, és van egy olyan érzésem, hogy nem szerelmi vallomása jeléül kezdi el csókolni puha bőrét.
A következő lövés, amit meghallok, biztos, hogy fontos lesz. A tudatalattim nem véletlenül emelhette ki a hangját ebben a zavaros helyzetben. Egy pillanatra megrettenek, hogy tényleg engem akarnak megölni hobbi szinten, ha már kedves játszópajtásukat áthoztam az én csapatomba, és nagy ívben köpnek arra, hogy most éppen az ő életüket akarom megmenteni.
De nem érkezik a fájdalom. A foltos kép, amit még mindig meredten nézek, változik. A szabad folt, amit látok, üressé válik. Lentebb hajtom a fejem, és ekkor pillantom meg a hátráló vadászom. A kép hirtelen kitisztul, majd látom Ian bizonytalan lépteit, tántorgását, és tudom, hogy most kell elkapnom. A lábam magától mozog, a vámpírsejtek tesznek róla, hogy ne nekem kelljen irányítani. A kezeim ráfonódnak az ellenfelemére, és teljes erőmből szorítom a háta mögé.
- Mailo, ha valóban ezt akarod, tedd meg most! - kiáltok rá védencemre. Azonban csak áll, és egy pillanatra tényleg azt hiszem, hogy hagyja majd megszökni, de szerencsére kapcsol, és a fegyverével átszúrja a testét. Szerencsére tőr formájában, így nem szalad át Ianon a penge, és nem szalad belém még véletlenül se. Bár van egy olyan érzésem, hogy nem miattam tette. Itt, a vadászok gyűrűjében miért nem ölt meg engem is? Talán visszafogadták volna maguk közé, ha látják, hogyan végez alkotójával.
- Tényleg felnőttél… De ugye tudod… hogy akkor éjjel… nem voltam egyedül…
Ian utolsó szavai, mint valami prófécia. Ahogy elporlad, ezen gondolkodom, majd leállítom az agyam. Ezen nem szabad gondolkodnom, elvégre Mailo csak őt emlegette, mint fő célpontot. Azonban a porfelhő túloldalán álló nem tűnik valami vidámnak. Leginkább semmilyennek, színtelennek tűnik.
- Mailo... - Lépek oda hozzá, és próbálok nem aggódva ránézni. Egy tincset simítok félre az arcából, hogy jobban lássam a tekintetét. Az a legfontosabb, hogy ne most omoljon össze - azonban az előbb földre ejtett fegyvere, és a szoborszerű álldogálása nem erről tanúskodik.
A vámpírok leléptek, így mi kerülünk a figyelem középpontjába. Lassan tépem el szemem Mailótól, hogy felmérjem a helyzetet, ami kicsit sem rózsás. Az lehet, hogy Mailo úgy néz ki, tényleg megbocsátott nekem az eddigiekért, de a vadászok nem. Se nekem, se neki. Főleg nekem nem, vagy főleg neki nem? Elvégre, ő itt az áruló, én meg az árulásra bíztató - bár nem bíztattam én semmire, én csak megmentettem az életét, de ez őket már hol érdekli.
- Nem... nem... - És Mailo már nincs is mellettem. Nagyon gyors, annak ellenére, hogy megszívták a vérét, de mikor meglátom, hogy kihez rohan, elfelejtek csodálkozni. Van az úgy, hogy a friss fájdalom elnyom minden fáradtságot, és tettekre ösztökéli az emberi lelket, még ha a test olyan kimerült is, mint amilyené az övé lehet most.
- Leon… Leon! Kérlek tarts ki, kérlek ne hagy itt, kérlek… - Úgy hallom Mailo hangját, mint hogyha mellettem állna, ez is csak a harc utáni csend bizonyítéka.
- Örülök… hogy elérted… a célod.
Olyan, mintha a szél susogna halkan, és adná meg az utolsó kérését a haldoklónak, hogy mindenkinek eljuttassa a szavait. Bár tudom, a vadászok nem hallják, amit én is csak olyan halkan hallok, mintha a tizedik emeleten hallanám, hogy a közeli parkban ciripel egy tücsök.
- Nem halhatsz meg Leon, kérlek!
- Nem számít… mi vagy… örülök… hogy megmaradtál… Mailonak.
Hagyom, had sírjon, de mikor a vadászok rájönnek, hogy nincs rendjén az, hogy két vámpír álldogál ott, ahol nekik hősi halottjaik vannak... Azt hiszem, rendben vagyok, vagy legalábbis leszek, így nem várakozok. Ezüsthajú vadászomhoz suhanok, ahol elkapom, és már távolodom is első mesterének földi poraitól oda, ahol eddig is voltam. Nem törődök Balthazarral (annyira), pedig a képét elnézve van egy olyan sejtésem, hogy ő lőtt belém. De ez most nem a megfelelő pillanat a (féltékenységi?) jelenetre.
- Haza megyünk - súgom a fülébe fiókámnak, majd a többiekhez fordulok. - Ne üldözzetek minket! Egyrészt hálátlanság lenne, másrészt megölök bárkit, aki a közelünkbe jön! - vicsorgok rájuk még mindig véres szájjal. Le kellett volna törölnöm, esetleg nyalnom, de basszus, nehogy ez legyen most a legnagyobb bajom, hogy nem vagyok elég stílszerű!
- Menjünk… Vigyél el innen… kérlek!
Ahogy hozzám bújik, ahogy a könnyei átütnek a ruhámon, mintha kicsit én is megtörnék. Ha elráncigáltam volna a városból, most nem tudna arról, ki él és ki halt meg, de legalább túl van rajta, azon a feladatán, amit véghez akart vinni.
Ahogy a mélybe vetem magam, és landolok viszonylag finoman a több emeletes mélységben, eszembe jut, mit mondtam neki a bosszúról nem is olyan régen. Ő tényleg nem erre teremtetett, ő nem képes rá, túlságosan is megtöri a lelkét. Nekem már úgyis mindegy - csak azt sajnálom, hogy meglőttek, és nem tudtam hamarabb végezni Iannal...
Az ajtót gondolattal nyitom ki, hogy ne kelljen letennem fehérkém. A ruhája megint csurom vér, és egy kósza ötletként felvillan bennem, hogy legközelebb szürkébe fogom öltöztetni, hogy ne legyen ilyen csúnya és erős árnyalatbeli különbség a vörös foltok és a havasokra emlékeztető ruhája között. A fenti fürdőbe ráncigálom be, most ez is elég biztonságos, úgyse jönnek ide a vadászok - ma még biztos nem.
A szeméből a sós patak egyre csak folyik, fogalmam sincs, mivel tudnám elállítani őket. Óvatosan gombolom ki ingét, majd hajítom bele a csapba. Mindjárt felengedem vízzel, hajítok bele egy kis mosóport, és jó lesz... Bár nem tudom. Ezen a ruhán Leon vére is ott van, nem biztos, hogy olyan nagyon fel akarja majd venni máskor, de akkor is jobb, ha eltűnik róla. Kibújok én is a ruhámból, majd beemelem a kádba magam mellé. Megengedem a vizet, majd elkezdem ledörzsölni a testéről a rászáradt vért. Szerencsére nem sok sérülést szerzett; a háta elég csúnya, de szerencsére könnyen be tudom gyógyítani. Felerősödött a vérem, igen, erősebb vagyok, de kimerült is vagyok... Nem, most ezzel nem foglalkozunk. Ha már megmarad mellettem, akkor felelősséggel tartozom az irányába, és hátha megtanulja, hogy néha jobb csöndben maradni, és nem kérdez annyi hülyeséget. Remélem... Ha az idegeimre megy, akkor bajok lesznek, de kap egy hónapot, mint a többiek... Igen. Kap, és van egy olyan érzésem, ő jó lesz majd. Eddig is éreztem, hogy az, de a bizonyosság addigra fog kialakulni. Közben gondolataimban elmerülve elzárom a csapot, és már másznék is ki, de ekkor egy erő - hamar rá kell jönnöm, hogy Mailo keze az - visszaránt, így újra a vízben tapickolok.
- Nem ezt kéne éreznem ugye? Ennek nem így kellett volna történnie, igaz, én vagyok a hibás! Miattam halt meg, ezt tudom!
Szerencsére nem borzongok meg, de a hideg már bele is költözik a testembe. Én nem ezekre a helyzetekre lettem kitalálva, és soha nem tudtam jól kezelni az ilyen szerencsétlen fiókáim.
- Nem tudom mit érzel... De nem a te hibád volt, ezt jól jegyezd meg! - fordulok meg felé, majd emelem fel arcát az állánál fogva, hogy a szemeibe tudjam mondani mindezt. Szemei erősen bevérzettek, még mindig könnyek reszketnek benne, mintha megérezték volna azt az irtóztató hideget, ami bennem telepedett meg.
Remeg egy pillanatig, majd jobban kapaszkodik és bújik hozzám, mint eddig bármikor. Mintha kezdenék kétségbeesni, hogy olyan dolgot vár el tőlem, amire nem vagyok képes.
- Kérlek! Had felejtsek! Csináld velem, amit a múltkor! Csinálj bármit, csak ne kelljen gondolnom a mára! - könyörög úgy, ahogy az életéért sem tette.
Egy pillanatra tényleg kiráz a hideg, de megnyugszom. Egyfelől kell most egy nyugodt egyén, aki mellette áll, másfelől nem engem hibáztat, nem engem ér a gyűlölete, bár az se sokkal jobb, hogy saját magát okolja mindenért. Lentebb hajolok, majd a homlokát a sajátommal kezdem el hátrébb tolni, hogy fentebb emelkedjen az arca, majd úgy csókolom meg finoman, kíméletesen, nem pedig letámadva, mint valami ragadozó. Akkor lehet, tényleg megrémülne, és nem azt érezné, hogy vele vagyok. A nyakamba kapaszkodik, és így egy picit még lentebb hajolok, hogy mégse rajtam lógjon - komikus helyzetet nem akarok teremteni a mai nap folyamán. Egymáshoz simul szinte minden porcikánk, ami szerencsére beindítja a tudatalattim, és elkezd a testem felkészülni arra, hogy újra a magamévá tehessem.
Újra megengedem a vizet, had permetezzen minket jótékonyan, s közben én pici Mailóm támad nekem, ami enyhén szólva váratlanul ér - és jól esik, nem is kicsit. Ezzel szemben mégis a hirtelenség tehet róla, hogyan mozdulnak meg a kezeim és markolok belé kicsit durvábban, mint ahogy a mai estére terveztem volna. Teste megfeszül, a feje hátrafelé billen, és olyan édes hangokat hallat, ami egyértelműen zene füleimnek. Nem várok tovább, belecsúsztatom az ujjamat hátulról, és finom, körkörös mozdulatokkal készítem elő újra a terepet. A lábait szétcsúszatja a nedves kádban, így sokkal hamarabb végzek vele, mint kezdetben számítottam, főleg, miután a lábát is átveti rajtam, hogy még jobban hozzáférjek. Mikor már jó fél percen keresztül egyszer sem feszül meg az ujjamon, elérkezettnek látom az idejét a másikféle akciónak. Újdonsült erőmmel úgy tudom felemelni, mintha ott se lenne. A bőre a falhoz simul, majd rám kulcsolja lábait. Így sokkal jobban hozzáférek, igen...
Könnyedén fogad magába, a teste egy pillanatra sem ellenkezik. Egyre mélyebbre érek, míg végül teljesen elnyeli a farkam. Picit így maradok, gondolom jobb, ha szokja, s közben a hajzuhatagomon áthatolva a nyakamba fúrja a fejét. Miután elhelyezkedik, akkor veszem teljesen hatalmába a testét, majd a nyögései között értelmes szavakra leszek figyelmes.
- Íh… íhgérd… meg nekem… ho… hogy sose hagysz el! Kérlek… Hogy mindig a mesterem leszel, legyek bármilyen ostoba néha!
Megdöbbenek, de nem lépek ki a ritmusból. Próbálom elrejteni valahova ezt az információt, hogy majd később merenghessek rajta, de most a legfontosabb, hogy őt foglalkoztassam...
- Rendben - felelem színtelen hangon, mire még erősebben kezd belém kapaszkodni. Felserken a vér a bőrömből a körmeinél, de nem igazán zavar a dolog. Hiszen úgysem árt... egy kicsivel több vagy kevesebb vér a mai vérveszteségem után már nem számít...
Hol elernyednek, hol pedig megfeszülnek izmai a kéjtől, míg az enyéim szinte folyamatosan feszülnek a bőröm alatt. Sokkal jobban élvezem ezt a játékot, mint a tegnapit, és hiába nem szeretem, mikor megadja magát, az, hogy szüksége van rám, valahogy jobban felizgat, minthogy véresre marom a hátát. Bár az sem rossz... most is megtenném, ha nem most gyógyítottam volna be a sebeit, és ezt a játékot ma már még egyszer nem tudom eljátszani. Ő se az igazi, neki is vér kéne, hogy magától gyógyuljon a bőre, de ezzel nem hozakodok elő ma.
Nem szadizom, csak tartom kedvesen, amennyire annak lehet nevezni, majd gyorsítani kezdek. Néha már belőlem is feltörik egy-két hangosabb nyögés, de ez semmi Mailóhoz képest. Vagy két percig bírom visszatartani élvezetem, míg végül mindet belenyomom. Még párat mozdulok benne, mire ő is elborít engem, de a víz hamar lemossa. Nagyon lassan leengedem, és tovább ölel, néha rázkódik, mintha megint sírni akarna. Simogatom a hátát, hogy nincs semmi baj, itt leszek, nem kell félnie...
Elzárom a csapot, de nem akar elengedni. Végül megelégelem a helyzetet, megtörlöm óvatosan tetőtől talpig, majd magam is többé-kevésbé. A hátamra kapom, és mire kiérünk a fürdőből, a vállamra hanyatlik a feje. Elaludt...
A pincében könnyen nyitom az ajtót, majd bezárom, és a hevederzárat is rátolom. Valami azt súgja, jobb biztonságosnak lenni a vadászok miatt. Azt a két suttyót pedig, akik lelépett tegnap a harc közben, megkeresem és megölöm holnap. Ide vagy oda, de Ian legalább fogta a kezüket, hogy ne csináljanak hülyeséget. Most senki nem vigyáz rájuk, tuti, hogy öldökölni kezdenek, amint lehetőségük nyílik rá, mégpedig viccből, és mert van hatalmuk rá.
A saját nyughelyembe teszem, majd bebújok mellé. Nem épp egy kétszemélyes ágy, sőt, még egyszemélyesnek is nehéz tekinteni, de beférek mögé. Hozzábújok, átkarolom, majd így merülök álomba.
Négy nap telt el, és ahogy most visszagondolok ezekre az eseményekre... Érdekes volt, de semmiképpen sem ok arra, hogy öt darab vadász, köztük Balthazarral, ide jöjjenek.
Azonban míg Mailo nem kel fel, addig úgy fetrenghetek és gondolkodhatok mindenen, ahogy akarok.
Az este csendesen jött el. Tegnap ölték meg Leont, és tegnap ragadtam magamhoz teljesen a szívét. Mikor rámnéz, meglepődik, és akkor még csak azt látja, ahogy kedves kis lakhelyem szélén ülök, és nem mellette fekszem.
- Mennyi az idő? - kérdezi kábán.
- Éjfél múlt. Nagyon kimerültél tegnap, és azért aludtál még emberi álmot is, és nem keltél fel akkor, mikor lement a nap.
Felül, majd megpróbál mellém ülni, de visszahuppan. Ekkor veszi észre, hogy semmi sincs rajtunk, de fel se veszi. Óvatosan néz körbe, és tényleg eljut a tudatáig, hogy előző éjjel mellette aludtam végig. Halványan mosolyog, miközben engem néz, valószínűleg köszönetképpen.
- Vadásszunk. Tudom, valószínűleg most végképp nincs kedved hozzá, de muszáj lesz. Még azt a kettőt is el akarom kapni, akik tegnap megléptek.
- Azokat hagyd, kérlek... - átkarolja a lábamat, majd a fejét a combomra fekteti. - Majd a vad -
Tudom, hogy mit akar mondani, és a reakciója is ezt igazolja. Majd a vadászok elintézik őket. Az ő szeretett családja. Leon. Szinte látom magam előtt, hogy kavarognak a fejében a gondolatok, és mikor az első könnye lecseppen, a karjaimba veszem, és hagyom had bújjon újra hozzám. Csak néha rezdül meg, az apró cseppek a legnagyobb némaságban folynak lefelé. A haját simogatom elég bénán, mert tartom is közben, de valahogy sikerül. Öt perc alatt lehiggad annyira, hogy a földre állíthassam.
- Most felöltöztetlek, rendben? Utána elindulunk, mert ez így nem lesz jó, se neked, se nekem.
Az, hogy a gyomrom forog, arról már nem kell tanúbizonyságot tennem neki. Elég, ha én tudom, és sajnos ez már tegnap is így volt a harcok után. De akkor nem volt fontosabb, mint hogy őt rendbe hozzam, holott ez a gondoskodási ösztön valamikor régen kimúlt belőlem... hát visszajött. Van ilyen.
Előre-hátra billeg, mikor ráadom az ingjét, és óvatosan begombolom, hogy ne szakadjon szét az anyag. A nadrágot és az alsóját csak a kezébe nyomom, és mikor végez velük, hagyja, hogy ráadjam a zokniját. Utána én is magamra kapok pár ruhát, az óriási színválasztékból persze feketét emelek ki...
Csendben keresünk áldozatot, ő egy agyondrogozott prostit szed fel, én meg egy alkoholistát, aki veri otthon a gyermekeit. Gyorsan végzünk velük, majd csak sétálunk a városban. Nem akarom hazavinni, próbálom felhívni az éjszaka szépségeire, az új és kitisztult színekre, amit a vérnek köszönhet. El akarom terelni a figyelmét mindenről, ami rossz, vagy inkább, amibe már nem lehet meglátni a jót. Az út alatt végig magamhoz szorítom, simogatom, és mikor néha megint kezd elveszni a tegnapi iszonyatban, a közeli padhoz irányítom, finoman leültetem, és megvárom, amíg visszatér.
És ez volt a következő két napban is. Apróbb csókokon kívül semmit nem adtam neki, pedig mintha láttam volna, hogy szeretne megint elmenekülni a kéjes élvezetbe, azonban ez nem lesz mindig így, nem leszek ott mellette a világ végéig. Mert mindig elmennek a mesterük mellől, mert elszörnyednek tőlük, és megutálják, amiért erre kárhoztatták őket.
Ma már egyedül alszik a helyén, de úgy döntök, elég. Odasétálok hozzá fekete pólóban, majd óvatosan rázni kezdem.
- Mailo, kelj fel... Mailo, gyerünk, vendégeink vannak...
A "vendégeink" szónál kipattannak a szemei, majd egyből fel is áll. Pár pillanatig koncentrál, majd ahogy változik az arca, már tudom, hogy tudja.
- Balthazarék... Nem hittem volna, hogy idáig eljönnek.
- Nem tapogattam le őket, gondoltam, ha már ők nem tisztelnek meg minket azzal, hogy ideszólnak, jönnek, vagy valami, akkor majd én mutatok egy kis jó modort.
Bólint, majd napok óta először egyedül öltözik fel nagyon gyorsan. Követem a példáját, majd az ajtóhoz sétálok. A hevedert elhúzom, és immáron megbizonyosodhatok arról, milyen jól tettem, hogy eddig is bezártam az ajtót így is. Bár ügyes szerkezet, annyi szent, elvégre a fal csúszik el, és a zár pont azt akadályozza meg, hogy be tudják tolni.
Egy centi rést hozok létre, és érzem, kint hogyan helyezkednek támadóállásba.
- A fegyvereket takarítsátok el innen, addig nem vagyunk hajlandóak kimenni.
Fiókám rángatja a pólóm ujját, hogy erre nincs szükség, de valami azt súgja, hogy igen. Így még az esélyt sem adom meg Balthazarnak, hogy rám lőjön, mert akkor biztos, hogy letépem a fejét. Az, hogy Mailo szeme láttára... Pont ezért az óvatosság, hogy inkább ne.
- Balthazar, add őket ide, felviszem az előtérbe - hallom meg egy férfi dallamosabb hangját. Magabiztosságot sugall a fellépése, amiből arra következtetek, hogy nem balhézni jöttek ide.
Két perces csend után tér vissza.
- Felvittem a fegyvereket, gyertek ki. Csak hírt hoztunk egykori társunknak. - A második mondat annyira hidegnek hat, hogy az én bőröm nem hűl le ennyire egy hónapnyi éhezés után.
- Rendben, elhúzom a falat jobban, és kimegyünk. Gyújtsatok lámpát, a sötétség a mi barátunk, nem a tiétek.
Az egyre táguló résen hirtelen fény villan be, de hamar megszokja a szemem. A csapat közepén egy rövidre nyírt, szőke hajú férfi áll, aki lehet vagy harmincöt-negyven éves. Az ő bal oldalán áll Balthazar, és egy húsz év körüli srác, fekete hajjal. A vezetőtől jobbra két barna hajú alak áll, az egyik nagyjából egykorú a középsővel, míg a másik huszonöt lehet. Az, hogy miket látok a szemekben... Inkább nem figyelem meg őket. A gyűlölet egy pillanat alatt átjön, a bizonytalanság két pillanat alatt, a többit már nem akarom megérteni.
Ezüsthajúm a jobbomra áll, és próbál fapofával állni.
- Itt vagyok, mondjad nyugodtan, Eric.
A férfi bólint, majd belefog.
- Hatan haltak meg az összecsapásban, plusz Leon. A két elmenekülő vámpírt elkaptuk és megöltük. A társaink temetése jövő hét hétfőn lesz - igen, ma szombat van -, a sötétedés óráiban. Leont azonban a végrendelete miatt -
- A lehető legfényesebb időpontban, szerdán, pontosan délben fogjuk eltemetni - vág közbe csúfondárosan vigyorogva Balthazar.
- Rohadék... - csúszik ki a számon, de a csönd, ami mellettem van, meglep. Ránézek Mailóra, aki csak némán bólint, mintha számított volna erre. Vagy csak nem akar örömet szerezni a vadászoknak azzal, hogy gyengének mutatja magát.
- Köhümm - köhint fel Eric. - Nem ezért jöttünk. Leontól hétfőn lehet elköszönni, amit éjfélig tehet meg az, aki közel állt hozzá. Ha akarod, a vadászok beengednek hozzá.
- Rendben - feleli nyugodt hangon tanítványom. - Még megbeszéljük, hogy elmegyünk-e a világ legnagyobb csapdájába. A szavaidból azt szűröm le, hogy a fegyverszünetet hétfő éjfélig hirdetitek meg, és utána nincs kegyelem. Most elmehettek. - Azzal hátat fordít, és visszamegy az alvóhelyünkre.
- Köszönöm, hogy szóltatok erről. Felteszem, kitaláltok, ha már voltatok olyan ügyesek, hogy letaláltatok.
Visszamegyek, majd elrántom a falat. Meglepődöm, hogy ilyen könnyen megy, de már nem is figyelek oda rá. Mailo a földön ül, hátát a fal másik, stabil részének vetve, és csak maga elé bámul.
- Tudtam, hogy nappal lesz, de hogy Balthazar ezt így vágta hozzám...
- Ne törődj vele többet - mondom kissé fagyosan, amire felemeli a fejét. Mintha nem értené, miért izzik bennem ekkora gyűlölet annak a valakinek az irányába. És még nagylelkű vagyok, mert nem valaminek neveztem magamban. - A többiek temetésére elmenjünk?
- Hosszú a vadászok szertartása - mosolyodik el, de inkább fintor az, nem mosoly. - Vagy az egyik, vagy a másik helyre megyünk.
- Figyelj, ma is belopózhatunk hozzájuk...
- Nem. Hétfőn megyünk, és ezzel lezártnak tekintem a Leonos témát. - A végén megremeg a hangja, de úgy teszek, mintha nem vettem volna észre.
- Rendben van. Akkor kezdjünk el összecuccolni, én pedig még ma keresek valami békésebb szállást, mint ez itt. Elegem van, hogy ki-be járkálnak a vadászok.
|
| Mora | 2011. 07. 23. 03:46:03 | #15308 |
Karakter: Mailo Grey
Megjegyzés: (Calaelemnek)
Megcsóválja a fejét, mire elkeseredetten próbálok meg kislisszolni mellette az ajtón. Ott még át is jutok, de a kertben könnyedén utolér, és a karomat elkapva fog vissza.
- Álljál már le és gondolkodj! Ha így megyünk oda, mi is ott halunk, velük együtt!
Tudom, a francba is! Tisztában vagyok vele, hogy igaza van, mégis el fogok menni. Nekem ők voltak a családom, miután a szüleim meghaltak. Elárultam őket azzal, hogy vámpírrá váltam. Nem fogom őket még cserbenhagyni is!
- Akkor ti itt maradtok és leléptek, nem érdekel! – csattanok fel, és próbálom kirántani kezemet a szorításából, de nem enged. Makacsul feszegetem, míg meg nem hallom következő szavait.
- Az, hogy most el akarsz indulni, ostobaság. Tíz perc nem oszt, nem szoroz, Ianék sem fognak ész nélkül támadni.
Rászegezem a tekintetem, és elgondolkodok. Ezzel azt akarja mondani, hogy később jönne velem? Mi oka lenne rá? Amúgy meg nem akarom veszélybe sodorni, ez tényleg nem az ő ügye. Mégis meg fogom hallgatni.
Rántok még egyet a karomon, és meglepetten tapasztalom, hogy engedelmesen csapódik felém. Elengedett. Durcásan elfintorodom, és várakozóan rápillantok, várva az ötletét.
- Felhívod a vadászokat, és figyelmezteted őket.
Na remélem, ezért nem vár tapsot! Már közölném is vele, hogy ezzel ugyan nem mennek sokra, de folytatja.
- Egyedül nem erősek eléggé ahhoz, hogy Iannal végezzenek. Főleg, ha nem is számítanak rá.
Oké, elismerem, igaza van. A meglepetés ereje nagy előny lenne a vámpíroknak. Moccanok a ház felé, de Azay megállt.
- Még nem fejezte be - súgja a fülembe, kedves mosollyal. akaratlanul rezzenek össze az érintésére, nem szoktam hozzá, hogy Lors-on kívül, más s ilyet tegyen. Ez is mekkora már! Lors-hoz már hozzászoktam volna? Ja… és ijesztő egy tény.
- A tudós lelkűek kotródjanak el messzire... a sebesültekkel együtt – teszi hozz. szinte már sziszegve. Meglepetten, elrejtett, kissé fájdalmas mosollyal pillantok rá. Ezt nem lehetett egyszerű hozzátenni, de hálás vagyok érte. Meglódulok a nappali felé, de még látom, hogy bólint egyet. Hogy kinek, az már rejtély marad. Talán magát akarta erősíteni vele?
- Leon, tűnjetek el a központból! – vágok bele rögtön a közepébe, mikor felveszi a telefonját.
- Mailo? Mi ütött beléd? – Hallom a hangján, hogy megdöbbent, és nem csak a hirtelen hívás miatt. Azért is, mert volt még bátorságom felkeresni. Tudom, hogy megbántottam legutóbb, de most nem ez a lényeg.
- Ian oda tart egy csapat fiatal vámpírral hozzátok. Lors azt üzeni, hogy vigyétek el a sebesülteket, és a harcképteleneket onnan! – hadarom el egy szuszra.
- Lors üzeni? – horkan fel.
- Nem tök nyolc, kinek az ötlete volt? – vágom rá ingerülten. – Mindjárt én is indulok segíteni. Vidd el onnan Balthazart, meg a többieket. És menj velük te is!
- Ne gyere ide Mailo! Ez többé nem a te harcod – sóhajt halkan. – Én pedig maradok.
- Hogy mondhatod, hogy nem az én harcom. Ian megölése a célom kiskorom óta! – emelem fel a hangom. Tudom, hogy részben még mindig védeni akar a távoltartásommal, csak éppen a bántóan tálalással próbál célt érni. Én meg átlátok rajta.
- Megyek! – jelentem ki, mielőtt visszavághatna. De ő nem fog elmenni onnan…
Dühösen csapom le a telefont, és ismételten elkönyvelem magamban, hogy egyszer szóljon még be nekem Leon a makacsságom miatt, és felveszek egy ilyen beszélgetést.
Kicsörtetek a házból, és a fal tövében, várakozóan ücsörgő Lors elé toppanok.
- Leon nem akar elmenni! – közlöm vele, feldúltságom okát.
Megvonja a vállát, nekem pedig leesik, hogy valóban…miért is érdekelné ez őt? Bennem reked a véleményem erről, hisz teljesen jogos az érdektelensége. Semmi se köti a vadászokhoz, az ellenségei. Egyedül én ragaszkodom hozzájuk, ám ugyanakkor hozzá is. Ez az egyetlen kapcsolata velük, mert ahogy mondta, én már nem vagyok vadász.
- Tudom, hogy nem akarsz tanítást hallani, de figyelj. A vámpírok öt dologban különlegesebbek az embereknél: hamar gyógyulnak a sebeink, sokkal kifinomultabbak az érzékszerveink, hallhatjuk mások gondolatait, szuper sebességre tudunk gyorsulni, és végül... tudunk égetni, gondolattal. Az első három tökéletesen megvan benned, a gyorsaságnak csak a csírái kezdenek kibontakozni benned. Nem tudsz repülni. És a tüzet sem tudod felszítani. Tárgyat még talán tudsz lökni gondolattal... nem, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Ian tud gyújtogatni, és én is. Ha megfeszítem magam. Iannak ez szinte készség szinten megy. A legfontosabb, ha érzed a hőt magadban, tűnj el a közelből, és próbáld megakadályozni a belsőddel. Az életed múlik rajta!
Némán hallgatom, közönyösséget kényszerítve magamra. Mindkettőnknek jobb, ha nem látja mi zajlik most bennem. Én se vagyok tisztában vele. Talán düh… kétségek… a vágy, hogy elérjem a célom…és igen, félelem a szavait hallgatva.
Miután befejezi, némán emésztem a dolgokat, és végül Azay az, aki megtöri a csendet egy torokköszörüléssel.
- Ő is jön? – kérdezem színtelenül. Nekem akár mindegy is lehet.
- Nem, ő marad. Nem az ő harca.
Értem, de nem mondom ki hangosan, csak mordulok egyet, és elindulok a kapu felé. Én Lorst se kértem, hogy jöjjön, nem akarok én lenni az oka annak, hogy veszélybe kerül. Mégis követ, én meg mutatom az utat.
Falat vonok az elmém, gondolataim köré, ezzel előre erősítve magamat a vámpírok ellen.
- Tüntesd el az agyadból Azay képét! – figyelmeztet halkan. Szót fogadok, és igyekszem mindent elejteni a barna hajú vámpírról.
- Úgy kell időzíteni, hogy a vadászok megtámadják az ifjakat. Ne törődj vele, ha az egyik lesérül vagy a halála szélére kerül, neked Ian a fontos most, és nem a szeretteid. Az elkövetkezendő száz évben nem biztos, hogy lesz ilyen jó alkalmad.
- Mintha én nem tudnám – vágom rá, foghegyről. Persze, hogy tudom… De vajon képes vagyok másokat is feláldozni a célomért? Nem leszek e akkor ugyan olyan, mint azok, akiket megvetek és gyűlölök?
Lors-sal pedig nem kéne ilyen undoknak lennem. Ő az egyetlen, akire most számíthatok, már csak ő van nekem… A vadászoknak többé én nem létezem, csak vámpírt látnak… azt hiszem.
Sóhajtva fordítom minden figyelmemet az útra, tökéletesen tudom, merre találom az itteni központot. Nem a tetőn közelítjük meg, de már érzem, hogy a csata elkezdődött.
- Hallgass és várj. Leon, azt mondtad, ott van. Ismered a gondolatait, próbáld megtalálni és rácsatlakozni, de úgy, hogy ne vegye észre a betolakodást, mert az Ianékhoz is eljuthat – szólal meg mellettem. Hiába ismertem fel az előbb, hogy nem érdemel tőlem ilyen viselkedést, megint durcásan reagálok.
De azért követem az utasítását, és elmerülök a gondolataimban, pontosabban a hangoktól, érzelmektől hemzsegő elmémet próbálom rendbe tenni. Nagy nehézségek árán, kényszerítem magam, hogy csak Leonra koncentráljak, és hamarosan meg is találom.
Jól védi az elméjét, de mindig is közel álltam hozzá, észre se veszi a jelenlétem, én pedig szinte belefolyok a gondolataiba, az övéi az enyémekké válnak.
- Elindultak a tetőre – duruzsolom halkan, teljes tudatlanságban.
Képeket látok, a központ folyosójáról, a lépcsőházról… vámpírokról… vadászokról. A harc már folyik, vannak sérültek…
- Hol vannak, hányan, milyen fegyverekkel?
- A lépcsőn vagy tízen, de lehet, már vannak fent. Én vagyok az utolsó ember, nem akarnak előre engedni... – felelem monoton hangon, a számomra most gazdátlan, céltalan kérdésre. Érzések, gondolatok…. de nem az enyémek. - Kések, pisztolyok, más nem nagyon.
Végül csapódik egy ajtó, és kiáltás harsan, magamhoz térek.
- Felértek – jelentem ki, tágra nyílt szemekkel. Döbbenten tapasztalom, hogy nagyon közel került, és megváltozott. Pontosabban, csak levette a kabátját, és felfogta a haját. De már így is más kicsit…
- Vezess – kéri színtelen hangon. Rögtön a tető felé lódulok, és szinte ugyan ebben a pillanatban, kiáltás üti meg érzékeny füleim.
Sebesen közelítjük meg a helyszínt, és mikor odaérünk, alig van pár pillanatom felmérni a harc állását. Akad jó pár vadász, de vámpír is, és erősek. Tekintetemet mégis csak egy alak vonzza magára. Agyamat elborítja a vörös köd, és fogaimat kivillantva követem a tekintetemmel Iant. Így azt is megpillantom, hogy már két egykori társammal végeztek.
- Róla nem volt szó! – hallom meg Leont, de nem figyelek rá. Testemen végig vág a gyűlölet perzselő hője, és Ian felé vetem magam.
Hiába vagyok gyors, látom, ahogy Lors beelőz, és harcba bocsátkozik vele. Megpróbálok mögéjük kerülni, és sikerül is, de ekkor az egyik fiatalabb vámpír végigkarmol a hátamon. Felnyögök, és felé fordulva, kivédem az újabb csapást. Még ha fiatal is, én még inkább az vagyok, így meggyűlik vele a bajom rendesen, pedig látszólag Lors a segítségemre szorulna.
Lendületes suhintok a tőrből kard alakot felvett fegyveremmel, mire támadóm meglepetten ugrik hátra, ere nem számított. Viszont nem adja fel, újra nekem esik, és mivel az előbb kapott sebem még fáj, nehezebben mozdulok.
Újabb lövés dördül, de ez most valahogy más érzést vált ki belőlem, mint a többi. Felkapom a fejem, és még épp látom, hogy Lors szájából vér buggyan ki, és a következő pillanatban csinálhat valamit, mert Ian elszakad tőle.
- Lors… - nyüsszenek fel ijedten, de a pillanatnyi figyelmetlenségem elég az ellenfelemnek, hogy elém ugorva, megpróbálja a mellkasomba vájni a körmeit. Reflexszerűen térek ki előle, de a vállamat így is eltalálja, mély sebet ejtve. Miért nem tudnak leszakadni a vállamról. Először Balthazar, most meg ez!
Fellángoló dühvel forgatom meg a kardot a kezemben, és vágom belé. Megdermed, és pár pillanat múlva porrá válik.
Lihegve egyenesedek ki, de még így is nehezebben fókuszálok a gyorsan mozgó vámpírokra a fájdalom miatt. Azt viszont látom, hogy Ian megint Lors felé indult meg, így gondolkodás nélkül vetem rá magam. Hárítja az első csapásomat, és látva az elszántságot a tekintetemben, gunyorosan elvigyorodik.
Elég belenéznem azokba a kék szemekbe, hogy a gyűlölet elöntsön, és az ésszerű cselekvések helyét, az ösztönös mozdulatok vegyék át. Ez viszont hátrány számomra, és jóval könnyebben kapja el a torkomat, mint kéne.
- Gyenge vagy még hozzám, kicsi Mailo – húz az arcához, megszorítva kicsit. Fuldokolva kapok levegő után, bár fogalmam sincs, meg tud e egy vámpír fulladni. Nem akarom kipróbálni…
- Szeh…szehmét… - préselem ki magamból, és el se hiszem, hogy ennél durvábbra, még oxigénhiányos gondolatokkal se futotta. Felkuncog, és megdöntve kicsit a fejemet, a nyakamhoz hajol.
- Tudod, sose bántam meg, hogy akkor életben hagytalak. Az elmúlt években nagyon szórakoztató volt ám téged figyelni. A gyötrődésedet, amit olyan jól palástoltál. A bosszúvágyad, amit úgy tagadtál. nekem kellett volna vámpírt csinálni belőled. Kár, nem gondolkodtam előre. De így… már nem olyan szórakoztató a dolog, talán jobb lesz, ha megöllek – leheli a bőrömre, és belém vájja a fogait. A fájdalomtól kitágulnak a szemeim, és új erőre kapva próbálom ellökni, de nem enged, tovább szívja a vérem.
Nem hiszem el, hogy még így is ennyivel gyengébb vagyok! Kétségbeesett haraggal szorítom össze a szemeim, mikor hirtelen lövés dördül, és Ian elhúzódva tőlem, fájdalmasan megvonaglik. Elenged, én pedig a kardomra markolva hátrálok el.
Csak pillanatokba kerül, míg beazonosítom a lövést leadót, és alaposan megdöbbenek. Balthazar áll a tetőre vezető ajtóban. Sápadt, és egyik keze fel van kötve, de a másikban ott a pisztoly, amit épp most ereszt le.
Hirtelenjében nem tudom mit kéne tennem, de ekkor Lors suhan el mellettem, és a sebet kapott Ian mögé kerülve, lefogja őt.
- Mailo, ha valóban ezt akarod, tedd meg most! – kiált rám, én pedig magamhoz térve szorítok rá a fegyveremre. Ezt akarom? Tényleg? Azt hiszem… Vagyis erre vágyok mióta megölte a szüleimet, most mégis… Tétovázok. De vajon miért?
Megrázom a fejem, és összeszedve minden elszántságomat, eléjük sietve, Ian mellkasába mártom a pengét, tőr formájában. Ilyen volt, mikor apám birtokolta.
Megmerevedik, a tekintete rám villan, és utolsó erejéből megragadja a felsőmet, és közelebb húz magához.
- Tényleg felnőttél… - morogja halkan, miközben vér buggyan ki a szájából. – De ugye tudod… hogy akkor éjjel… nem voltam egyedül… - hörgi elhalóan. Döbbenten fúrom tekintetem az övébe. Tudom, nagyon jól tudtam… De most mégis… miért lep meg? Miért sokkol?
Miért nem tudok örülni, mikor porrá válik?!
Elnehezült tagokkal lépek hátrébb, karom erőtlenül hull testem mellé, a tőr pedig csörömpölve érkezik a földre. Hirtelen lesz csend a tetőn, a csatározás Ian halálával abbamarad. Két vámpír maradt még talán, ők inkább a menekülést választják. Ezúttal senki se veszi üldözőbe őket…
- Mailo… - lép mellém Lors, és mikor színtelen tekintettel rá nézek, kisimít egy véres tincset az arcomból. Azt se tudom, ez éppen kinek a vére lehet. Lehunyom a szemeim, és elfordulok tőle, az egy kupacba gyűlt vadászokra pillantva.
Ellenségesen méregetnek, hiába ismer mindegyikük, kivétel nélkül. De nem támadnak, még az ajtóban szobrozó Balthazar se moccan. De valaki más se…
- Nem… nem… - motyogom kétségbeesetten, ahogy megpillantom, hogy a mozdulatlan testek között, akiket egykori társaim körül állnak, Leon is ott fekszik. Olyan gyorsan termek mellette, hogy a vadászoknak nincs idejük megállítani, ahogy felbukkanok köreikben, döbbenten ugranak hátrébb.
- Leon… Leon! Kérlek tarts ki, kérlek ne hagy itt, kérlek… - Folyamatosan motyogok neki, de érzem, hogy már alig lélegzik. Túl sok vért vesztett, már nem lehet megmenteni.
- Örülök… hogy elérted… a célod – nyögi hirtelen. Patakzó könnyekkel pillantok az arcára, amin halovány mosoly játszik. Ne… ne mosolyogj így rám, nem érdemlem meg! Meg kellett volna védenem! Nem Iannal foglalkozni!
- Nem halhatsz meg Leon, kérlek! – ölelem át, felzokogva. Leheletnyi simítást érzek a hátamon, majd keze visszahullik teste mellé.
- Nem számít… mi vagy… örülök… hogy megmaradtál… Mailonak – suttogja halkan, majd lehunyja szemeit, elszáll belőle az élet. Kétségbeesetten dőlök véres mellkasára, és a ruháját szorítva hagyom, hogy rázzon a néma zokogás.
Körülöttem mocorogni kezdenek a vadászok, érzem a tanácstalanságukat, az ellenem is irányuló dühüket, a veszteség fájdalmát…
Csak egy rántást érzek, eltávolodom Leon testétől, és már csak arra eszmélek, hogy Lors ugyan ott áll, ahol eddig, csak most velem a karjában.
- Haza megyünk – jelenti ki halkan, csak nekem intézve a szavait. – Ne üldözzetek minket! – fordul a vadászok felé. – Egyrészt hálátlanság lenne, másrészt megölök bárkit, aki a közelünkbe jön! – villantja ki a szemfogait. Hiába vagyok tompa mind a lelki, mind a testi fájdalomtól, mérget mernék rá venni, hogy utolsó szavait, főleg Balthazárhoz intézte, aki még mindig mozdulatlanul áll az ajtóban, élesen figyelve mindkettőnk mozdulatait.
Látom a szemében, hogy ezzel még nem tekinti lezártnak az ügyet, csak azt nem tudom, mi is a célja pontosan. Jelenleg nem is érdekel. Kétségbeesetten, menedéket keresve kapaszkodom Lors felsőjébe, arcomat a mellkasába temetve.
- Menjünk… Vigyél el innen… kérlek! – sírom neki, reszketeg hangon. Nem kell neki több, meglódul velem, és a sérülései ellenére, olyan sebesen halad, hogy hamarosan otthon vagyunk.
Kábán hagyom, hogy levetkőztessen, és behúzzon a zuhany alá. Még mindig folynak a könnyek a szemeimből, de mióta hazaértünk, egy hangot se adtam ki. Most is némán tűröm, hogy lemossa rólam a vért, megvizsgálva a sebeimet. A súlyosabbakat meggyógyítja, és mikor végez, sóhajtva zárja el a csapot, és lépne ki mellőlem a zuhanyzóból, mikor hirtelen átkarolva őt hátulról, szorosan hozzábújok.
- Nem ezt kéne éreznem ugye? Ennek nem így kellett volna történnie, igaz, Én vagyok a hibás! Miattam halt meg, ezt tudom! – bukik ki belőlem, a felgyülemlett fájdalom.
- Nem tudom mit érzel – jegyzi meg őszintén, de megfordul, és a állam alá nyúlva, maga felé fordítja kisírt szemeim. – De nem a te hibád volt, ezt jól jegyezd meg!
Megremegek a bennem tomboló fájdalomtól, és mintha abban reménykednék, hogy ő elfeledtetheti velem, még inkább hozzápréselődöm. Vagyis… tényleg elfeledtetheti velem, még ha csak kicsit is…
- Kérlek! Hagy felejtsek! Csináld velem, amit a múltkor! Csinálj bármit, csak ne kelljen gondolnom a mára! – könyörgök neki, minden büszkeségemet feladva. Szükségem van rá, jobban, mint eddig valaha. Tudni, érezni akarom, hogy ő még itt van nekem, nem maradtam ténylegesen egyedül.
A kérésem valószínűleg váratlanul éri, megrezzen, de végül nem tol el magától, sőt… Lejjebb hajol, és megcsókol. Engedelmesen nyitok utat a nyelvének, és karjaimat nyaka köré fonva, kapaszkodok belé.
Még nedves, meztelen testünk így teljesen összesimul, és érzem, hogy már ő is félig kemény, rólam nem is beszélve.
Megnyitja a csapot, de a langyos víz nem elég ahhoz, hogy bármelyikünket is kijózanítsa. Kétségbeesett szükséggel dörgölőzöm hozzá, amit halk, mélyről jövő nyögéssel fogad, és a következő pillanatban, mindkét kezével durván a fenekembe markol. Pihegve és nyöszörögve vetem hátra a fejem, és mikor egyik kezének ujjaival tágítani kezd, nagyobb terpeszbe állok, hogy jobban hozzám férjen.
Egyik lábamat dereka köré kulcsolom, és így élvezem a feszítő, kéjes fájdalmat. Végül úgy dönt, már felkészültem, és combjaimat megragadva, megemel és a falhoz nyom. Mindkét lábammal átfogom, ő pedig elégedett felmorranással hatol belém.
Vállaiba markolva sikoltok fel, majd mikor teljesen bennem van, és egy pillanatra megtorpan, nedves tincsei között, a nyakához fúrom az arcomat. Nemakarom megharapni. Csak érezni akarom, egész testemmel.
- Íh… íhgérd… meg nekem… ho…hogy sose hagysz el! Kérlek…. Hogy mindig a mesterem leszel, legyek bármilyen ostoba néha! – kérlelem erőtlenül levegő után kapkodva a kéjtől, kezeimmel is átkarolva. Így jó… így érzem magamban, magamon, karjaim között… Így máris kevésbé érzem úgy. hogy darabjaimra hullok a fájdalomtól.
|
| Calael | 2011. 04. 27. 16:28:31 | #13261 |
Karakter: Lors Noal
Megjegyzés: [ Morámnak ]
Ahogy a víz csordogál lefele az oldalamon, az arcát nézem, és hogy lesz immáron a víztől nedves csapzott haja. A pirulás is halványodik, újra fehérré válik a bőre, és ez valami újféle büszkeséggel tölt el. Nekem köszönheti hibátlan testét, az én gyönyörű alkotásom.
- Miért csináltad ezt... így? - kérdi csillogó zöld szemeit az én feketéimbe fúrva, de mégsem érzem rajta azt a tolakodást, mint ami kijárhatna nekem a fentiek után. Nem nézek rá, csak a falat figyelem, hogyan csapódik ki rajta a forró pára. Ujjai az arcomat simítják, fürtjeim arrébb helyezi, hogy jobban láthasson...
- Mert így akartam - válaszolom a lehető legnyugodtabb hangnemmel, a felszínesség látszatát keltve.
- Nem értelek - morogja, de hiába is érzem ki belőle a durcásságot, még mindig nem húzódik el tőlem. - Mi a fene ütött beléd? Ennyire zavar, ha nem azt teszem amit mondasz? Vagy…
A pillanatnyi csönd a lehető legrosszabb előérzetet húzza ki belőlem, és be is következik az este egy újabb mélypontja.
- Vagy Balthazar említése húzott fel?
Szinte a teljes testem ledermed, és egy másodperc alatt lobban fel bennem a düh és az a furcsa őrület. Jobb karommal ragadom meg állkapcsát, ujjaim teljesen belefúródnak a bőrébe, szinte csak a vér hiányzik a képből.
- Ne merd még egyszer emlegetni előttem, különben rögtön kinyírom, ahogy megpillantom! - sziszegem fogaim között a fogadalmam. Mert ez pontosan az.
- Te... féltékeny vagy rá? - kérdi döbbenten, mire a pillanatnyi nyugalmam, ami az utolsó szó után ragadott magával, egy szempillantás alatt szertefoszlik. Érzem, hogy már a körmeim súrolják a bőrét, majd valahogy mégis lehiggadok, legalábbis annyira, hogy ne tegyek benne akkora kárt, amelyet valójában szeretnék. Eltolom magamtól még mindig görcsös kezekkel, és egy mozdulattal állítom langyosra a vizet. Kilépek a zuhanyzóból, és felveszem a törölközőmet, hogy gyorsan végigdörgöljem magam, de sajnos ez sem megy simán, köszönhetően Mailo újabb akciójának. A bal kezemre kulcsolódnak ujjai, én meg egy darabig ügyet sem vetek rá, de mikor kiderül, hogy nem hajlandó elengedni, a vállamra vetem a törölközőm, és immáron felszabadult kezemmel próbálom másik karom szabaddá tenni.
- Ne szállj el magadtól, kicsi Mailo! - vetem oda neki, miközben a bőre nem egy helyen hozzám ér. - Nem ismerem azt az érzést, pusztán nem szeretem, ha azok után, amit érted tettem, továbbra is a vadászokat részesíted előnyben, velem szemben.
Vagy két másodpercig várok, mire leülepedik egy kicsit az agyában a mondandóm, majd arrébb taszítom magamtól, és távozok. Nyughelyemhez távozom, ahol végre nyugodtan és egyedül szárazra törölhetem magamat. A mondatai kezdenek belevésődni az agyamba, és ördögi táncot lejtenek. Olyan ostoba dolgokat mond, de valami van bennük, ezt nem tagadhatom. Főleg az az idióta vadász, Balthazar... Nem tudom kiverni a fejemből, hogy fenyegetést jelent a számomra, és nem egyféleképpen.
Újra és újra felmerülnek bennem az apró gondolatok, hogy mi lesz, ha mégis visszamegy a vadászaihoz, még akkor is, ha megölnék. De mi van, ha új fegyverként tekintenének rá? Ők is tudják, hogy erősebb, mint azok, akikkel képesek szembe szállni, ő talán az idősebbeket is el tudná intézni egy bizonyos kor alatt. Örökké a szentséges vadászok szolgálatában, élete végéig, ami egyébként nincs is, jobb esetben.
Velem meg... mi lesz? Adtam neki a véremből, ha új fiókám lesz, nem tehetem olyan erőssé, mint őt. De ez őt úgyse érdekelné, nem törődne vele, ahogy a figyelmeztetéseimmel se teszi. Ugyan, minek is, elvileg ő az okosabb... na persze... Aki az esze-ment terveivel csak a saját halálát sietteti.
A percek egyre csak telnek, már érzem a hajnal közeledtét. Mailo olyan hamar szokott lefeküdni, és még nincs itt? Felment, de miért nem jött vissza? Lehet, elment, és itt hagyott... De nem ezért ragaszkodott hozzám...
Lépteim alatt recseg a lépcső, holott nem szokása. A falak magányosan néznek a sötétségbe, de nem sokára reggel lesz, fény, és már nem lesznek annyira egyedül. A bejárati ajtót hangtalanul nyitom ki, és meg is látom Mailot a kerítés tetején. Az ég alja már halványodik, nem olyan fekete, mint amilyennek én megszerettem az évek alatt.
- Mailo! - kiáltok rá kissé érces hanggal, és már a fal alatt is termek, mikor látom, hogy megbillen. A karjaimban landol, mire csak elhúzom a számat. Ennyire nem lehet ügyetlen. Ennyire legyengíti a nappal közeledte, és még itt akar kint hősködni?!
- Megőrültél? Mi a fenét csinálsz itt hajnalban?
Eltelik egy perc, megint a mellkasomhoz bújik, de nem úgy néz ki, mint aki képes lenne válaszolni, vagy bármit csinálni. Az izmai egyre jobban ernyednek el, de még szerencsére nem vészesen. Felveszem, és a ház felé veszem az irányt.
A benti légkör barátságosan hívogat, és belül érzem, hogy a nap lassan beköszön a keleti ablakokon.
- Ha még egyszer ilyen hülyeséget csinálsz, nem avatkozok bele! Most komolyan, mit csináltál kint?
- Kíváncsi voltam, nem segít-e a vadászvér a nap elviselésében. Szerinted sikerülhet? - kérdi, de a hangja annyira tompa és fáradt, hogy dühös se tudok lenni rá annyira, mint amennyire kellene.
- Nem tudom… Még senki sem volt olyan idióta, hogy kipróbálja.
Berakom a helyére, és figyelem, hogy szenderül álomba. Bár... szép is lenne, ha ilyen egyszerű lenne az élet. A mai nap folyamán másodjára kap el, és nyújtózkodik felém. Ezúttal nem csak ragaszkodni akar hozzám, hanem megcsókolni. Hagyom magam, és kicsit ledöbbenek. Ennyire még nem nyilatkozott meg előttem, már ha ezt annak lehetne nevezni.
- Lors...
Épp az ajtó zárásából sétálok a fekhelyem felé, mikor meghallom a hangját, csak először nem jut el a tudatomig.
- Hm?
- Miért nincs itt lent ágy? Így olyan… hideg...
- Ezt is ki lehet bélelni melegre.
Válasz azonban nem érkezik, így a sejtésem beigazolódik, hogy elaludt - bár tegyük hozzá, nem csak a válasz hiánya, hanem az apró pillantás az arcára is hozzájárult ahhoz, hogy ezt biztosra vegyem.
Az alkonyat csöndben köszön be, és már fel is kelek. A korai kelés előnyei, hogy még lehet színeset látni, de hát ehhez is idő kell, sok-sok idő... Lemosom magam, feltépem a ruháim, és egy könnyed sétára indulok a ház mellett. Úgyis még jó félóra, mire Mailo felkel.
Lágy szellő fújdogál, és kisebb felhők szelik az eget. Kellemes időjárás, mindazonáltal...
- Igen, nagyon furcsák voltak, sorra csengettek be a házakba...
A tarkómon egy pillanat alatt kezd az ég felé meredezni a hajam, bár a hosszúsága miatt ez nem látszódik. Egy pillanatra a fagyos rémület uralkodik el rajtam, majd kezdek lehiggadni. Az információáradat és a gondolatok örvénye egy pillanat alatt elindult.
Vadászok voltak, az kétségtelen, népszámlálás csak egy hónap múlva lesz. Mások meg miért járkálnának házról házra? Ha kéregetők lennének, akkor biztosan megemlítenék a beszélgetésükben, hogy már megint le akarták őket húzni...
Egy helyben álldogálok, mikor befut drágalátos ezüsthajúm az előszobába.
- A vadászok jártak erre nappal - tájékoztatom a lehető legegyszerűbben. A gondolataim újra sebesen vágtatnak bármiféle stabil irány nélkül, hol az eldöntendő kérdések igaz, hol pedig hamis ágán tovább. De a leggyönyörűbb, mikor hibát észlel, és visszaküld az első kérdéshez.
- Ha megtalálják a házat, tovább kell mennünk! - bököm ki ingerülten, és pokolian ideges vagyok. Ez az én házam... itt lakok már évek óta, kényelmesen berendeztem, bejárattam... Mailora nézek, mire mintha automatikusan szólalna meg, a jól ismert szöveggel.
- Talán… ha kevesebbet vadásznánk, nem hívnánk fel magunkra a figyelmet.
- Mailo, szükséged van vérre, ezt te is nagyon jól tudod! - ingerültségem új irányba csap át, de a leggyönyörűbb, hogy érzek valamit. Mintha kopogás vagy kaparás lenne...
~ Problémák vannak, Lorsi!
Basszus...
- Azay...
Az említett fel is bukkan, és nem sokára már egy méteres társaságból fürkésszük a másik arcát.
~ Teljesítve, amire kértél, Ian itt van a városban.
~ Csak Ian?
~ Nem, összeszedett pár fiatalt, akik azért már bírnak némi tapasztalattal. Edzette és erősítette őket.
~ Mikor erősítette?
~ Az egyik emlékei szerint tegnap. Ez akár lehetne előny is, de a többi így erős. Ja, a legfontosabb, nem hozzátok jönnek.
Egy pillanatra köpni-nyelni nem tudok, majd rájövök, hogy most nem is kell, elég csak hozzá beszélni gondolatban.
~ Hova mennek és mit akarnak?
~ Kiirtani a vadászokat. Azért korán jöttek, hogy még mind ott legyenek a főhadiszálláson.
~ Honnan tudták meg a székhelyük címét?
Azonban válasz nem érkezik, csak megvonja a vállát.
- Mi történt?
Ezt most nem kellett volna megkérdezni, és a baj az, hogy erre nem is lenne szabad válaszolni, hiszen önmagában az a tény, hogy Azay itt van, azt is jelenti, hogy az a rohadék itt van a városban. De még ha csak ennyi lenne... Kicsit gyengébb a vérveszteség miatt, de miben, hogy még így is erősebb nálam, nem tudnám megállítani... Esélyem se lenne rá. Még ha Azay besegít... De hát akkor is ott van a sok hülye kis követője, akik elállnák az utat, ránk akadnának, addig meg lelépne, és utána még a vadászokkal is kezdeni kellene valamit, ugye, így van? És ha Mailo meglátja a vadászokat, akkor vajon nem tart velük, vagy hagyja magát megöletni?
- Ian, és pár társa, meg akarja támadni a vadászok itteni központját. Hamarosan indulnak.
A reakció, amire számítottam, be is következik. Csak éppen nem az utca felé kezd el rohanni, hanem a lépcsőhöz, onnan meg le a pincébe. Hogy ott aztán mit akar, arról sajnos fogalmam sincs, de nemsokára vissza is tér a tőrével.
- Mit tervezel Mailo? - kérdezem meg a lehető legflegmábban, hátha így leáll a tervével.
- Én… Nekem muszáj odamennem! Ők neveltek fel, és most… Leon, meg… a többiek…
- Már az ellenségeid!
- Ha segítünk nekik, biztos nem üldöznek tovább! Ráadásul itt az esélyem, hogy Iant…
Egy pillanatra teljesen kiüresedik az agyam, majd újra jön az ötletbörze, hogy mi is történhet. Vajon az a bokra lenne, vagy csak idióták ténylegesen, akiket összeszedett?
~ Hányan vannak?
~ Vagy öten biztosan és még Ian is.
A fejemet csóválom, minek következtében Mailo megpróbál elsuhanni mellettem, de még a kertben sikerül elkapnom a karját.
- Álljál már le és gondolkodj! Ha így megyünk oda, mi is ott halunk, velük együtt!
- Akkor ti itt maradtok és leléptek, nem érdekel! - csattan fel, és próbál kiszabadulni a szorításomból. Elengedném, minden egyszerűbb lenne, oda egy nyűg, de nem tehetem. Egyszerűen nem hagyhatom magára élete első hetén. Meg ragaszkodom is hozzá... Az, hogy önfejű, még előnyére válhat, csak sajnos nem most.
- Az, hogy most el akarsz indulni, ostobaság. Tíz perc nem oszt, nem szoroz, Ianék sem fognak ész nélkül támadni.
Izzó zöld szemében látom, hogy fontolóra veszi a dolgot, majd újra ránt egyet a karján, és elengedem. Meglepődik, durcás fintort vág, majd néz rám összehúzott szemöldökei alól. "Mondjad akkor a nagy tervet." Ez áll a pillantásában, de mintha nem is lenne kíváncsi rá, ami valamiért bánt, de ezzel most nincs idő törődni.
- Felhívod a vadászokat, és figyelmezteted őket.
Mailo álla láthatóan leesik, én pedig nem hagyok időt neki, hogy az első döbbenetéből felocsúdjon.
- Egyedül nem erősek eléggé ahhoz, hogy Iannal végezzenek. Főleg, ha nem is számítanak rá.
Próbál a ház felé menni, hogy telefonálhasson, de Azay megállítja.
- Még nem fejezte be - súgja a fülébe kedvesen mosolyogva, amin meg se lepődök. Ő is eléggé flúgos tud lenni, és ez megint megmutatkozik. Az viszont biztos, hogy nem fog a halálba vonulni velünk, mivel vigyáznia kell a fiókáira.
- A tudós lelküek kotródjanak el messzire... a sebesültekkel együtt - teszem hozzá a fogaim közt kipréselve a legvégét, holott semmi kedvem ezt mondani. Mailo is furcsán néz rám, majd csak bólintok úgy vaktában a levegőbe, mikor elindul a nappali felé, hogy végre elintézhesse a telefonhívást.
- Azay... a pincéből szedj össze pár ruhadarabot nekem meg Mailonak, és vidd a rejtekhelyedre. Az idióta vadászok megkörnyékezték a házamat, nem akarok úgy visszatérni ide, hogy még a ruháimat sem vehetem magamhoz. Lehet, ma este nem, de holnap van rá esély... Mindegy, így lenne a biztos.
- Kapok érte valamit? - kérdez vissza vigyorogva, de a pillantásom hatására elnémul. - Jól van, megteszem. Aztán nehogy fölöslegesen cipekedjek át!
Halványan elmosolyodom, mire leül a ház tövébe várakozóan. Nemsokára befut a feldúlt Mailo is, és még csak odáig sem jutok el, hogy megkérdezzem, most ugyan miért, de egyből nekem szegezi a baját.
- Leon nem akar elmenni!
Megvonom a vállam, mire mintha kicsit észhez tért volna. Szinte látom, hogy esik le a belsejében az a gondolat, hogy engem ugyan nem érdekel az, hogy melyik vadász hal meg és melyik él... Pedig már az is nagylelkűségre vall tőlem, hogy telefonálni elküldtem. Az esélyt megadtam neki. De itt jönnek a problematikusabb dolgok, miszerint most mit csináljunk. Az egyértelmű, hogy ő odamegy - bár itt is tarthatnám, legyengítve, de akkor utána biztos, nem állna szóba velem. Egy darabig. De az ilyen kis tüskék örökké megmaradnak, azt meg inkább nem játszanám el...
- Tudom, hogy nem akarsz tanítást hallani, de figyelj. A vámpírok öt dologban különlegesebbek az embereknél: hamar gyógyulnak a sebeink, sokkal kifinomultabbak az érzékszerveink, hallhatjuk mások gondolatait, szuper sebességre tudunk gyorsulni, és végül... tudunk égetni, gondolattal. Az első három tökéletesen megvan benned, a gyorsaságnak csak a csírái kezdenek kibontakozni benned. Nem tudsz repülni. És a tüzet sem tudod felszítani. Tárgyat még talán tudsz lökni gondolattal... nem, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Ian tud gyújtogatni, és én is. Ha megfeszítem magam. Iannak ez szinte készség szinten megy. A legfontosabb, ha érzed a hőt magadban, tűnj el a közelből, és próbáld megakadályozni a belsőddel. Az életed múlik rajta!
Életemben először látom az arcán azt a maszkot, amit én szoktam felölteni. Nem látok rajta semmi érzelmet, de még a rezdülései is mintha megszűntek volna. Egy darabig nézem, míg végül Azay meg nem köszörüli a torkát.
- Ő is jön? - kérdi Mailo színtelen hangon.
- Nem, ő marad. Nem az ő harca.
Morran egyet, és sétálva elindul a kapu felé, majd követem. Ő tudja, hol is van pontosan a hadiszállása a vadászoknak, nem pedig én. Úgy néz ki, egyelőre nem akar tájékoztatni a környék minden apróságáról, én meg nem szólok. Tegyen belátása szerint.
~ Éld túl! - kiállt utánam gondolatban Azay, majd eltűnik a látókörömből mentális síkon is. Elfátyolozta magát, ahogy én is teszem, na meg remélem, Mailo is. Nem akarom felhívni rá a figyelmét, akár még jól is jöhet, ha Ianék tudják, hogy ő jön.
- Tüntesd el az agyadból Azay képét! - figyelmeztetem, mivel nem feltételezem róla, hogy őt ez most éppenséggel érdekelné. Pedig kulcsfontosságú, hogy ideiglenes segédünk biztonságosan átvészelje az estét. Ha elbukunk, legalább neki ne legyen baja, miután segített nekünk. Mailo valószínűleg más vámpírokat úgyse nagyon fogad el, lehet, folytatja a vadászatot utánuk hobbi szinten, de attól még... Nem, ezen most nem szabad gondolkodni.
- Úgy kell időzíteni, hogy a vadászok megtámadják az ifjakat. Ne törődj vele, ha az egyik lesérül vagy a halála szélére kerül, neked Ian a fontos most, és nem a szeretteid. Az elkövetkezendő száz évben nem biztos, hogy lesz ilyen jó alkalmad.
- Mintha én nem tudnám - veti oda csak úgy elém.
Az éjszakában suhanunk természetfeletti sebességgel, míg meg nem közelítjük az épületet fél kilométeres távolságban. Azay képei alapján tájoltam úgy magunkat, hogy semmiképpen se arról közelítsünk, amelyről elvileg Ianék érkeznek. Nem megyünk fel a tetőkre, a sötétségben bújunk meg a "felszín alatt". A csata valószínűleg úgyis a tetőkön fog lezajlani, hogy a halandók véletlenül se hívjanak rendőrt, vagy avatkozzanak bele egyszerűen valamilyen kis lőfegyverrel.
- Hallgass és várj. Leon, azt mondtad, ott van. Ismered a gondolatait, próbáld megtalálni és rácsatlakozni, de úgy, hogy ne vegye észre a betolakodást, mert az Ianékhoz is eljuthat.
Ugyanolyan durcásan reagál, ahogy az este folyamán már nem egyszer tette. Mikor látom, hogy elmerül a gondolataiban és más hangokban, amit az emberek bocsátanak ki, megborzongok. Egyre jobban válik érzéketlenné megint a hangom, és már csak tájékoztatok a tervről. Már a harcok sem hoznak izgalomba, és a vereség réme se olyan borzasztó. Egyszerűen nem érdekel. Csak az ott ne lenne, hogy idióta és önfejű. De az...
- Elindultak a tetőre - duruzsolja halkan, és érződik, hogy nincs itt fejben.
Egy egyszerű fekete hajgumit veszek elő a zsebemből, majd összefogom hátul a hajam. Lehet, hogy imádom kiengedve, de nem engedhetek a hiúságomnak. Kétszer olyan szorosra húzom, mint a halandók tudják, kihasználva a gumi minden erejét, és csak addig nyújtom, amíg el nem szakad. A kabátom leveszem, szépen elrejtem, majd visszasétálok vérvadászom mellé, és suttogni kezdek.
- Hol vannak, hányan, milyen fegyverekkel?
- A lépcsőn vagy tízen, de lehet, már vannak fent. Én vagyok az utolsó ember, nem akarnak előre engedni... - mondja kicsit átfolyva Leon gondolataiba, de ezzel most nem törődhetek, értsük csak a lényeget.
- Kések, pisztolyok, más nem nagyon.
Apró csókot lehelek az arcára, amit észre sem vesz a nagy igyekezetében.
- Felértek - jelenti ki, miközben nagyra nyílik a szeme. Meglepődik, hogy közelebb kerültem hozzá, mint ahogy voltam, majd a ruházatom és a hajam változásának szentel egy percet.
- Vezess - kérem meg színtelen hangon, mire máris a tető felé veszi az irányt.
Valahonnan elfojtott kiáltás hallatszódik, amiből arra következtetek, hogy elkezdődött a harc. Egy szempillantás alatt érünk oda mi is, hogy becsatlakozzunk, és egy rövid pillantás erejéig figyeljük meg csak a harc apróbb momentumait. Két-három vadász próbálkozik egy-egy ifjabb vámpírral, akik hihetetlen sebességgel cikáznak közöttük, és a kisebb vágásokra ügyet sem vetnek. Ian pedig ott tűnik fel, ahol csak akar, két kiroppantott nyakú embert is látok már a "földön".
- Róla nem volt szó! - hallom az öregember ordítását, de hidegen hagy. Lehet, nem is rám célzott. Vagy de.
Mailo veti Ian felé magát hamarabb, majd én is a nyomába eredek, hamarosan le is előzve. Ian kezére próbálok lecsapni, azt elkapni és leszorítani, de az istenért se akar megállni, a sebességet meg alig tudom felvenni vele még így is. Mailo valahogy mögé kerül, megbotlik (vagy vágást kapott a hátába?) és végre meg tudom fogni a kezét. Jobbját szorítom, a ballal a ruháját próbálom eltépni, hogy a vérét vehessem. Érzem, hogy próbál eltaszítani magától, de a kezem most erősebb. Fogalmam sincs, Mailo mit csinál, csak remélem, hogy ő is valami hasonlót próbál tenni.
A nyaka felé próbálok kapni Iannak, lentebb csúszik a találat, a vállából kezdem el így szívni a vért, azonban két apró kis tűszúrást érzek a nyakamon. Ez így nem lesz jó. Próbálom lerázni magamról a száját, de nem sok sikerrel, így azt teszem, amit tehetek - próbálok több vért szívni belőle, mint ő énbelőlem.
Lövés durranását hallom, majd elszakad a szám Ian bőréről. Az éppen lenyelt vérből köhögök vissza egy keveset, majd jön a sajátom is. Valamelyik idióta belém lőtt! Arrébb tántorognék, de immáron Ian tart engem. Hol van Mailo? Mi van vele?
Tűzzel próbálom elemészteni ellenfelem, de csak annyit érek el, hogy leszakad rólam. Nem látok tisztán, és kellene legalább egy nyugodt perc, hogy a sebeim rendbe jöjjenek, többé-kevésbé.
|
|
