Ma reggel is kicsit álmosan ébredek fel, de a bátyám megkért, hogy menjek el vele a szervezőhöz, mert most lesz az első találkozója és a menyasszonya nem ér rá. Erre mondom én, hogy bravó. Nagyon jól tudja, hogy nem éppen szeretem az ilyeneket, legalább is csak az előkészületeit nem. Igaz annyira kiöltözni sem szeretek, de egy nadrágot elviselek magamon. Annak örülök a legjobban, hogy nem akarja, hogy a koszorús lányuk legyek, mert lehet akkor kaparnám magamat.
- May. Elkészültél már? – hallom már bátyám türelmetlen hangját.
- Nyugi nem fogsz elkésni ha ettől tartasz. Te többet készülsz, mint én. – jegyzem meg, amire csak morog egyet.
- Inkább öltözz és menjünk. – nagyon morgós mióta elkezdődött az esküvői szervezés és nekem kezd egy kicsit az idegeimre menni, de azt hiszem ez a jó hugica beosztása, hogy eltűrje.
Ma aputól is kimenőt kaptam, de amint végeztünk megyek, és szerelek egy kicsit, valahol ki kell engednem a feszültséget, ami ez a találkozó fog magával hordozni.
Amint elkészülök, lemegyek, és ahogy igazam lett bátyám még mindig készülődik.
- Josh ezért zaklattál, hogy most várjak rád? – tetőzöm a hangulatot, ami már így is csodálatos az előbb említett személy miatt.
- May kérlek, ne cukkold most a bátyádat. Elég ideges anélkül is. – szól rám anya, amire nagyot sóhajtok.
- Úgy viselkedik, mintha pontosan ma lenne az esküvője és éppen oda készülnénk menni. – mondom, majd felveszem a kulcsokat. – Én vezetek, és a kocsiban megvárlak. – jegyzem meg, majd kiállok a kis Ford-dal, majd a ház előtt megállva várom, hogy végre megérkezzen.
Nem is kell sokáig várnom és már jön is. Hamar megérkezünk a megbeszélt helyre és már szállunk ki. Ám amint kiszállunk meglepetés vár minket. Az egyik autónak pár hatalmas srác próbálja meg kirabolni az egyik lányt, aki nem tudja megvédeni magát és csak segítségért kiáltozik.
- Josh. Gyere segítsünk. – mondom neki.
- Most megyek, mert el fogok késni. – szedi össze a cuccát és mint, aki meg se hallja hogy mit mondok már megy is. Így segítsen neki az ember. Odamegyek és a csaj elé lépek.
- Valami bajotok van? – kérdezem tőlük, miközben csípőre teszem a kezemet.
- Menj innen cica. Nem veled van dolgunk. – kezdik el a fellengzős szöveget, amire ásítást tettetek.
- Hát vele sem lesz. – mondom, majd megfogom a kezét és elkezdem onnan elvinni, de az egyik megfogja a vállamat.
- Még is mit képzelsz magadról?
- Túl szép volt azt hinni csak megúszom. – sóhajtok nagyot, majd megfordulok és elég gyilkos tekintettel nézek rájuk. – Nagyon rossz kedvemben találtok, és ne hogy azt higgyétek, mert nő vagyok, nem tudom megvédeni magamat. – mondom komolyan és kezd teljesen elegem lenni belőlük. Azt hiszem nincsenek hozzá szokva, hogy egy nő visszabeszéljen nekik ennyire merészen, mert megszeppennek, majd szépen összeszedik a cókmókjukat és már nincsenek is ott.
- Köszönöm szépen. – szólal meg hátam mögött a szépség, akit megmentettem. Megfordulok és csak ekkor figyelem meg, hogy mennyire is az esetem a kis csaj és hogy milyen jó kicsit megismerni.
- Ugyan már. Ez a legkevesebb. – válaszolom kedvesen, már éppen bemutatkoznák, amikor az órájára néz.
- Ne haragudj, de mennem kell, mert egy találkozóm van. – mondja, majd a kezembe nyom egy névjegy kártyát. – Ezen a számon elérhetsz. Szeretném, ha felhívnál, hogy megtudjam hálálni, amit értettem tettél. – mondja sietősen, majd besiet az épületbe. A kártyára nézek, és nem kicsit meglepődök, amikor meglátom, hogy esküvőszervező. Elteszem a névjegykártyát, majd fogom magam és szépen bemegyek az épületbe megkeresve testvéremet, de azzal a csajjal beszél, Violett-tel. Akkor tényleg ő szervezi az esküvőjét.
Ez csak nekem jó, hiszen akkor lesz sokkal nagyobb örömöm megismerni.
Odasétálok hozzájuk.
- Végre hogy megérkeztél May. Azt hittem már nem fogsz megérkezni. – szól nekem Josh, majd amikor Violett rám néz látom, hogy egy picit elfehéredik, mintha most esett volna le neki, hogy engem rázott le úgy mond az előbb. Hát kíváncsi leszek ebből mi fog még itt kialakulni, mert azaz egy biztos, hogy nagyon izgalmas lesz.
- Nagyon szívesen megyek! - válaszol vidámabban. - De csak ha nem lesz belőle kellemetlenséged...
- Ó… nem lesz… miért lenne? - intek unottan. Tuti, hogy nem lesz. Különben meg, ha bajom lehetne belőle, akkor mért hívtam volna el? Így is elég hülyeségbe keveredett már miattam.
- Hát nem is tudom… - vigyorog bárgyú képpel. Valahogy még most is aranyosnak találom.
- Köszönöm, hogy eljössz! - nézek rá hálás fénnyel a szememben.
- Írd le nekem a telefonszámodat! - Tényleg, ez majdnem ki is ment a fejemből.
- Ó, tényleg… A táskádból vehetek…?
- Persze - vág a szavamba. A táskáját magam elé véve keresek egy lapot, majd egy ceruzát is, és felfirkantom a telefonszámom. Mikor ezzel készen vagyok, a cuccokat visszateszem a hátizsákba.
- Egyébként… én köszönöm, hogy meghívtál - mosolyog rám, és a kezét felém nyújtja. Nagyot dobban a szívem, de nem tud az arcomhoz érni, mivel ekkor csikorgásra leszünk figyelmesek. Egy nő lép be, történetesen épp Yasue anyja. A lány elkapja felőlem a kezét, és int édesanyja felé. Én közbe próbálom leküzdeni hirtelen zavarom. Nem mutatkozhatok gyengének mások előtt!
- Szia Anyu! - köszön neki, én pedig annyira koncentrálok, hogy még ezt is elfelejtem. Yas anyja végigmér minket, aztán felém fordul, mire felpattanok a székből.
- Nagyon köszönöm, hogy behozta a lányom a kórházba…
- Csak a kötelességemet teljesítettem - bólintok, de sietősebbre veszem a formát, mert akárhogy is, még mindig van munkám. - Nekem most mennem kell, jobbulást, Yas. Viszontlátásra! - elindulok kifelé.
- Viszontlátásra! - vihog felém a barna, én pedig gyilkos pillantással meredek rá, aztán a kezemből formált pisztollyal felé célzok, és kilépek a kórteremből.
Elgondolkodva lépdelek a kórház folyosóján, aztán nagyot sóhajtok, és előhalászom a mobilom. Pár SMS, mind Jackől. Most kivételesen tök érdektelen dolgokról kérdez, mintha nem lenne elég nyilvánvaló, hogy tapad, mint légy a papírra. Elteszem a mobilt, és nyitom a kijárati ajtót. A lágy szellő az arcomba csap, én pedig nagyot szippantva belőle a kocsim felé veszem az irányt…
Másnap reggel telefoncsörgésre ébredek.
- Halló, tessék! - szólok bele a mobilomba álmos hangon.
- Szia Claire. Itt Yasue. - Kicsit felélénkülök a név hallatára, de persze nem mutatom ki az örömöm.
- Ó, szia!
- Pontosan mikor lesz a találkozó, és hol?
- Az, hogy hol, mindegy. Érted megyek. 4-re, legyél kész, és lehetőleg öltözködj normálisan! - Erre a telefonba kuncog, mire rosszallóan forgatom meg a szemeim. Fiatalok!
- Rendben! Kész leszek!
- Légy jó addig is, Dobe…- köszönök el, és tényleg szeretném, ha többet nem lenne baja.
- Te is!
Letesszük a telefont, én pedig nagyot nyújtózva ülök fel az ágyban. Ma nem kell munkába mennem, hála az égnek. Viszont egy kis papírmunka mindig akad. Meg egy kis Jack, aki az őrületbe kerget az üzeneteivel. Most mindegyikre válaszolnom is kell. Megrázom a fejem, és a telefonkönyvből kikeresve Jack nevét a hívás gombra nyomok. Könnyebb lesz ezt szóban.
Eldolgozgatok a nap folyamán, aztán délután nekiállok a készülődésnek, és mire Jack beállít hozzám, már készen is vagyok. Úgy beszéltük meg reggel, hogy az ő kocsijával megyünk a találkozóra, illetve ő ragaszkodott hozzá annyira, én meg csak beleegyeztem. Ha ez ennyire szívügye. Most is nagyon fel van dobva, és nem tetszik az a furcsa mosoly az arcán. Eléggé vészjósló.
- Üdv, Clary! - mosolyog rám, mikor beszállok a kocsiba. Ő persze fel is akart jönni hozzám, de mondtam, hogy ne, nagy kupi van… ami nem igaz, de neki erről nem kell tudnia. Különben sem férne ez bele az időbeosztásba.
- Helló, Jack - biccentek felé, aztán rögtön az ablak irányába nézek. Nem szívesen beszélgetnék most vele, eleget SMSeztünk, meg telefonáltunk, valahogy már nem nagyon izgat a vele levés gondolata. Csak legyen vége ennek a találkozónak.
Először Yasuét vesszük fel, ezt említettem neki még anno. Nem is nagyon örült neki. Persze jöttek a szokásos: „Mért jön ő velünk? Nem is járt velünk együtt!” kaliberű tisztára pasikra valló megállapítások, de nagyon nem volt kedvem neki magyarázni, így csak azt mondtam, be szeretném mutatni az osztályomnak, mint az első embert, akit megmentettem. Én a hero, felnéznek majd rám! Hehe.
- Sziasztok! - köszön, én pedig vidáman fogadom. Végre nem vagyok egyedül Jackkel. Viszont ők ketten nagyon fészkelődnek, és ez különösen tetszik. Tudok még meglepetést okozni.
Kicsim megyünk, aztán megállunk a megbeszélt helyen, egy szép sétálóutca mellett. Ez számunkra fontos hely, szinte mindenki errefelé jött haza akkoriban, itt sokat beszélgettünk, már akik. Én természetesen nem…
- Csak egy hálás ismerős vagy, akinek megmentettem az életét… a húgomnak tekintelek - lépek Yasue mellé, aki egy félmosoly kíséretében rám pillant.
- Milyen nemes vagy.
Tudom én azt, nem kell mondani… egyébként most, hogy kiszállt az autóból, jobban szemügyre tudtam venni a ruháját. Nem kihívó, ahogy kértem, egy aranyos kis piros, csipkézett szoknya. Magamban kuncogok egyet a dolgon, Yasuéhoz minden illik, csak ez a viselet nem. De legalább már tudom, hogy mennyit képes feláldozni értem!
A találkozó elején csak sétálgatunk a többiekkel, beszélgetünk, és persze mindenkit az érdekel a legjobban, mért van itt Yasue. Valahogy csak megmagyarázom nekik, és egy idő után nem feszegetik a témát.
Szóba jön még sok más, én is, és igyekszem teljesen nyugodtan lereagálni az összes ciki dolgot, amit csak felhoznak velem kapcsolatban. De nem nagyon örülök neki, hogy ereket Yas is hallja…
Aztán beülünk egy étterembe. Minden nagyon jó is lenne, ha Jack nem akarna megint lovagiaskodni. De ez elmaradhatatlan részéről.
- Megtisztelnél vele, ha én fizethetném a vacsorádat!
- Kedves vagy Jack, de szó se lehet róla… - Még félreértenék.
- Kérlek, beszélhetnénk egy kissé négyszemközt?
- Persze… - Remélem, nem a benzinköltséget akarja a kezembe nyomni. De sajnos van egy olyan előérzetem, hogy ilyesmiről szó sincs.
A hátsó kijáraton lépünk ki az utcára, egy elég kihalt helyre, és már ez nyugtalanítani kezd. Mit akar már megint ez a srác?
- Mért csinálod ezt? Csak kedves próbálok lenni, de te folyton visszautasítasz! - fordul felém a barna, mire lemondóan felsóhajtom. Tudtam.
- Én ezt nem szeretném. Elvagyok így is - mosolygom rá, de csak nem tágít.
- Adj egy esélyt kettőnknek, Claire! - fogja meg a kezem, én pedig kezdek egyre jobban zavarba jönni. Ez a pillantás most más.
- Értsd már meg, Jack, nekem most nincs szükségem kapcsolatra… - magyarázom, kimérten, pedig már nagyon nem szeretnék itt lenni vele egyedül.
- Claire! - Magához húz, én pedig hiába is próbálom eltolni. Nem jó ez így. Ha továbbra is ilyen erőszakos, kénytelen leszek más eszközöket alkalmazni! És nem jó, ha egy rendőr már ilyeneken gondolkodik.
- Uram! - hallok meg ekkor egy ismerős hangot. - Kérem, hagyja Claire-t! - Először mindketten meglepődünk, de aztán némileg fellélegzek, hogy már nem vagyok egyedül Jackkel.
- Kérlek, hagyj minket magunkra! Neked semmi közöd ehhez! - morog felé az előttem álló, bár effelől azért lennének kétségeim. És úgy emlékszem, én már lezártam ezt a témát.
- Claire… Szeretnéd, ha magatokra hagynálak titeket? - Nem kérdés. Leszedem magamról a srácot, aztán Yashoz iramodok, és megfogom a kezét.
- Gyerünk innen! - vetem oda neki.
- Nem lesz még egy ilyen alkalom, Claire! - kiált utánunk Jack, de meg sem állunk. Nem is kérek még egy ilyen alkalmat. Ez is éppen elég volt.
A tömegben hamar elveszünk, majd mikor már elég messze érünk az étteremtől, megállunk az egyik padnál, és kifújjuk magunkat.
- Huh… ez meleg volt… kijöttem a formából - fújom kicsit lejjebb hajolva, aztán kiegyenesedem, és lecsüccsenek a padra. Tényleg nem most volt már a rendőri kiképzésem.
- Nem is igaz. Egy betörő sem lógna meg előled - mosolyog rám Yas, miközben leül mellém. Kedvesen visszamosolygom. Ez most jólesett.
- Hát, a betörő az nem. De Jack lemondhatna rólam - sóhajtom az ég felé pillantva. Mért vannak ilyen gondjaim az egyetlen pasival is, akivel szóba álltam általánosba?
- Most már le fog. Elég egyértelműen helyben hagytuk. - Lassan bólogatok. Valóban, de Yasue nem ismeri Jacket. Makacs, és nem adja fel egykönnyen a dolgokat. Lehet, hogy csak még jobban feltüzeli az ellenkezésem, hiszen annál nagyobb öröm lenne neki, ha a végén mégis megkapna. De ezt nem terveztem bele a napirendembe.
- Clarie… - szólal meg Yas kis csend után.
- Hm? - dőlök hátra a padon, élvezve, ahogy a nap sugarai rám sütnek. Megint kis hallgatás jön, aztán érzem, ahogy a mellettem ülő keze az arcomra simul. Felé fordulok, és ebben a pillanatban valami mást is érzek. Méghozzá Yasue ajkait az enyémen.
Nagyot dobban a szívem, ahogy szembesülök ezzel, a következő gondolatom meg már az, hogy ezt vajon hány ember látja még. Ugyan ez az utcarész már nem olyan forgalmas, de…
Viszont nem tudok körbenézni, csak a szívem dobogására figyelek most, és az érzésre, ami egész kellemes. Akaratlanul is viszonzom a csókot, és csak pár pillanat múlva esik le, mit is teszek.
- Bocsi - tolom el hirtelen magamtól, mélyen lehajtva a fejem, hogy ne lássa lángba boruló arcom. - De… nekem tényleg nincs szükségem erre… - mondom halkan, pedig a szívem majd kiugrik a mellkasomból, és olyan forróságot érzek, amit Jack vagy más közelébe még sosem éreztem. Vagyis… egyszer régen talán. Nagyon régen.
- Megértem - hallom a nyugodt választ, de nem akarok felnézni Yas arcára. Jobb, ha most nincs tisztába az érzéseimmel.
- Gyere - pattanok fel hirtelen, a lány kezét megfogva. - Menjünk el valahova. Szeretném meghálálni, amiért megállítottad Jacket…
Ez az első kép, amit látok. A második egy kellemes világos sárga... Nem, inkább szőke. Szemeimet végre teljesen kinyitom, de még így is kissé homályosan látok. Egy pillanatra hihetetlenül megijedek, ezért kissé felnyögök. Ha a látásommal valami baj történt...
-Jó reggelt, Dobe! - itt van? Itt ül az ágyamnál? hirtelen nyugalom váltja fel az ijedelmem, látásom végre élesedik, és Claire hajol fölöttem mosolyogva... Én lennék a világ legboldogabb embere, ha minden reggel erre a látványra kelhetnék...
- Szia -szinte nyöszörgésnek hallatszott köszöntésem, edzenem kell a hangszálaimat.
- Azt hittem megbeszéltük, hogy semmi hülyeséget sem csinálsz! Most nézd meg, miattad fújhattam a műszakom! Kis taknyos -dorgál meg, amit teljesen megértek, de tudom, mire megy ki a játék...
- Örülök, hogy ennyire aggódsz értem -pajzánul pislogok rá, kissé megszeppen, hirtelen oldalra kapja tekintetét... Aha..
- Csak nem akarom, hogy az én felelősségemre legyen bajod, ez minden. -szögezi le.
- Mentegetőzöl, ez jó jel -levakarhatatlan vigyorom továbbra is felé meresztem, mire ő felém nyújtja kezét, és óvatosan orron pöccint.
- Azért ne bízd el magad! -néz rám újra. Hirtelen lefagy arcomról a vigyor, eszembe jut a férfi... erős féltékenység hatalmasodik el rajtam.
-Ki az a pasi?
-Jackre gondolsz? Csak egy ismerősöm… -hát ha ő Jack, akkor igen... A férj is ismerős... De Claire-n látom, nem nagyon izgatja a pasas, vállat von, s továbbra is rám néz, de azért meg kell kérdeznem.
- Egy fontos ismerős?
- Egy régi ismerős.
- Értem… -tehát Claire semmit nem akar... Ha viszont az a férfi egy ujjal is hozzáér...
Gondolataimból Claire szöszmötölése, majd a papír csörgése szakít ki. Ó, ne... Remélem nem az az elcseszett rajz.
- Ezt te rajzoltad? – mutatja nekem... és tényleg az a kép...
- Igen.
- És én vagyok rajta?
- Te akartál lenni, de nem lett jó kép…
- Dehogynem! Nekem nagyon tetszik. Nekem adod? -néz rám tündérien, kissé felém hajol. Elvigyorodom, ő pedig észreveszi magát, megköszörüli a torkát, felegyenesedik a széken, s helyesbít - illetve ezt most eltulajdonítom kis Dobe, még akár bizonyítékként is szolgálhat… -ó, hát persze...
- Arra, hogy milyen szép vagy? -kissé elvörösödik, de folytatja.
- Nem. Arra, hogy a sofőr milyen nagy gázban van -rámkaccsint, majd mintha gondolkodóba esne, s még pirosabb lesz gyönyörű arcocskája. Felnevetek...Egyszerűen imádom, és mintha már nem lenne olyan feszült...
Édesanyám! Jézusom! Remélem nem aggódja halálra magát. Körbetekintek gyorsan a szobában, mintha itt lenne, csak még nem láttam meg...
- Az anyukád azt üzeni, hogy majd bejön hozzád. -hogy ráérzett... Csak bólintok egyet, majd alaposabban szemügyre veszem a kórtermet, közben folytatja -Tudod… szeretném megkérdezni, hogy… -ránézek. Mit akarhat kérdezni? Elég fontos lehet... -Nem… nem lenne kedved eljönni velem az osztálytalálkozómra? -kissé megilletődök... Nem, igazából nagyon meglepődök, ami szerintem ki is ül az arcomra, ő pedig újra elfordítja rózsás arcát, s folytatja:
-Jackkel kéne mennem, de nem akarok teljesen egyedül maradni vele… persze szigorúan ismerősként jönnél csak. Na? Mit szólsz? -húh... Erre nem számítottam... Ha ott lesz az az ember, jobb ha én is ottleszek mellette. Egyébként is nagyon szivesen megismerném azokat az embereket, akikkel egy osztályba járt az én rendőrnénim.
-Nagyon szívesen megyek! -csattanok ki -De csak ha nem lesz belőle kellemetlenséged...
-Ó... -int egyet -nem lesz... Miért lenne?
-Hát nem is tudom... -mosolygok bárgyún.
-Köszönöm, hogy eljössz! -mér végig hálás tekintettel.
-Írd le nekem a telefonszámodat! -Mondom, mielőtt elfelejteném.
-Ó, tényleg... A táskádból vehetek...?
-Persze...-vágok a szavába, veszi is ki a papírt, és a tolltartómat, kikeres egy ceruzát, ráírja, és behelyezi a cetlit és a többi eszközt a táskámba.
-Egyébként... én köszönöm, hogy meghívtál. -mosolygok továbbra is rá, majd kezemet nyújtom, hogy végigsimíthassam az arcát, mire mindketten ajtónyikorgásra leszünk figyelmesek. Elkapom kezemet, és ahogy sejtettem, édesanyám. Rosszalló mosollyal jön be hozzám, csokival a kezében. Intek neki.
-Szia Anyu! -szólok neki, ő először Claire-t, aztán engem köszönt. Kis kosárkáját lerakja, majd Claire-hez fordul, aki feláll a székéből:
-Nagyon köszönöm, hogy behozta a lányom a kórházba...
-Csak a kötelességemet teljesítettem. Nekem most mennem kell, jobbulást, Yas. Viszontlátásra! -lassan elindul.
-Viszontlátásra! -kuncogok halkan, Claire pedig álgyilkos tekintettel rámnéz, majd kezéből pisztolyt formál felém, kilép... Anyám tekintete mindent elárul, mire gondol.
-Csajozol? -felnevetek
-Neem, anya, nem...
-Aha. Persze... De várjunk csak! Nem ez a lány volt, aki mindkettőnk fejét leüvöltötte, mikor majdnem elütöttek? -már el is felejtettem, milyen volt velem kb. egy héttel ezelőtt, édesanyám most felelevenítette bennem, még hangosabban nevetni kezdek.
-De, anyu, ő volt.
-És ilyen szelíd lett?
-Én se gondoltam volna...
-Na de most! -és most kezdődött a lecseszés, miért vagyok figyelmetlen, eleve mit kerestem ott, stb. Gondolom mindenki átélte már, hogy hallgatnia kellett a rizsát, és ami mégrosszabb, ha a szülő üvölt, te meg legszívesebben kotkodácsolni kezdenél, vagy kezeidet le-fel csapkodni, szárnysuhogásokat utánozva, mondván, ennyit értesz a szövegből...
Senki ne értse félre... Imádom az anyukámat!
Még aznap este hazamehettünk, néhány vizsgálat után.
Vasárnap reggel:
Szemeim kipattannak. Claire!
Kikecmergek a takaró fogságából, s táskámat egyszerűen felemelem, s kirázok belőle mindent, majd keresek... A cetli!
-Á, megvan! -kiáltom hangosan, majd azonnal mentem a telefonom névjegyzékébe (még csak Claire néven), tárcsázom...
-Halló, tessék!
-Szia Claire. Itt Yasue.
-Ó, szia!
-Pontosan mikor lesz a találkozó, és hol?
-Az, hogy hol, mindegy... Érted megyek. 4-re legyél kész, és lehetőleg öltözködj normálisan! -erre belekuncogok a telefonba.
-Rendben! Kész leszek!
-Légy jó addigis, Dobe...
-Te is! -szólok bele vidáman, majd mindketten letesszük.
Megreggelizek, segítek édesanyámnak főzni, majd tekerek egy kicsit drága kerékpárommal...
Mire visszaérek, már negyed négy, rohanok is, hogy kész legyek. Tusolás, hajmosás, fogmosás... Ruha... Egy kis piros, csipkés ruhácskát választok. Ilyen alkalomra nem vehetek nadrágot... Illetve fogalmam sincs, hogy kell ilyen találkozókra felöltözni.
Rendbe teszem magam, azt szeretném, ha tökéletesen néznék ki... Nem akarok szégyent hozni Claire-re. Épp veszem a topánkám, mikor hallom a dudaszót. Anyukám végigmér.
-Majd jövök. Puszillak Anya! -kilépek, és ott vár a kocsijában... Illetve Jack kocsijában. Hah... Ez jó. A férfi ül a volánnál, Claire gondolom mondta neki, hogy vegyenek fel engem is. Kistáskámmal a vállamon elindulok...
Nagy levegő... Nem lesz semmi gáz!
Kinyitom a hátsó ajtót, beköszönök.
-Sziasztok! -Claire örömmel fogad, a pasas... Hát ő csak a bajsza alatt mormolhatott valami köszönésfélét. Beülök, becsukom az ajtót... De kínos helyzet! Gondolom a férfi nem erre számított, bár én sem.
Autókázunk egy kicsit, és végül megállunk a Rikugien egyik határánál, ahol egy gyönyörű sétállóutca kezdődik... Látom is a gyülekező embereket. Leparkolunk, kiszállunk. Csak itt látom meg, hogy Claire elegáns feketére vette a figurát. Igen gyönyörű ruhát vett fel a mai napra, V-kivágású, ujjatlan ruhát. Hozzám lép:
-Csak egy hálás ismerős vagy, akinek megmentettem az életét... Húgomnak tekintelek. -ránézek, félmosolyra húzom ajkaim.
-Milyen nemes vagy... -a találkozó hátralevő részében csak bemutatkoztam mindenkinek, majd séta közben régi emlékeket hallgattam. Persze sokan értetlenkedtek, miért vagyok itt, de Claire megvédett...
Sokmindent megtudtam Claire-ről. Például elég hallgatag volt, és jól tanult. Utóbbiban biztos voltam, de az előbbi kissé meglepett. Most is csak egy-egy mondattal száll be néha a beszélgetésbe. Látom volt egy-két lány, akikkel jóban volt, és Jack... Csakhogy most Jack teljesen más szándékokkal érkezett erre az osztálytalálkozóra.
Kibeszélték a tanárokat is (elmaradhatatlan), s egy-egy húzósabb puskázás is szóba kerül.
Végül beülünk egy étterembe. Megbeszélték, mindenki magának fizeti. Hoztam pénzt, tehát nem esik nehezemre, de véletlenül elkapok egy beszélgetést Jack és Claire között:
-Megtisztelnél vele, ha én fizethetném a vacsorádat...
-Kedves vagy Jack, de szó se lehet róla...
-Kérlek, beszélhetnénk egy kissé négyszemközt?
-Persze... -ez a négyszemközt duma nagyon gyanús... Már leültem, mikor elkezdték.
-Elnézést! -szólok a körülöttem ülőknek, s úgy teszek, mintha a mosdó felé tartanék. Útközben elkapok egy pincért:
-Elnézést... Van erre hátsó kijárat? -a pincér először értetlenül néz rám, de aztán készségesen utat mutat. Megkerülöm az épületet, s megbújok a fal mögött, meglátom őket...
-Adj egy esélyt kettőnknek, Claire! -könyörög a pondró...
-Értsd már meg, Jack, nekem most nincs szükségem kapcsolatra... -dehogynincs, csak nem ezzel itt...
Claire! -próbál szenvedélyesen szólni a férfi, megfogja a szőkeségem derekát és húzni kezdi magához. Claire finoman próbálja eltolni magától a férfit, de mikor ez sem működik...
-Uram! -lépek ki a sarokból -kérem hagyja Claire-t! -mindketten megszeppenve néznek rám, Claire mintha megkönnyebbülne, a férfi viszont igencsak kijött a sodrából.
-Kérlek, hagyj minket magunkra! Neked semmi közöd ehhez! -ekkor rosszindulatú mosollyal pillantok a férfira, majd Claire-re nézek.
-Claire... Szeretnéd, ha magatokra hagynálak titeket...? -édesem nemes egyszerűséggel feszíti le a férfit magáról, majd hozzám fut, megfogja a kezem:
-Gyerünk innen! -még halljuk Jack kiáltását:
-Nem lesz még egy ilyen alkalom, Claire! -mi csak futunk, futunk be a sétálóutca tömegébe....
Nyílik az ajtó, és nem kell felnéznem, hogy tudjam: Yasue jött be. A barna leguggol elém, én pedig rápillantok.
- Jól vagy?
- Persze, hogy jól vagyok! Nincs semmi bajom… - Na persze, próbálom ámítani, de nem így van. Rettenetesen zavarban vagyok, és ez csak fokozódik, mikor Yasue közelebb hajol hozzám, és megpuszilja az arcom. Oké-oké, Clarie, embereld meg magad! Nem olyan kínos ez, izé… rettenetesen kínos, de ne gondolj bele.
- Hé, Dobe… Most már aztán elég legyen! – A lány csak nevetve elhajol tőlem, és a kezét nyújtja. Elkapom, és felegyenesedem, majd kimegyek az általa kinyitott ajtón. A kávézóból kifelé menet Yas még magához vesz valamit az asztalról, de nem figyelem, mit, azt hiszem, csak számla. A neko szobornál járunk már, mikor ráeszmélek, hogy itt most elválnak útjaink… furcsa. Egészen jó volt vele. Nem erre számítottam…
- Köszönöm… Dobe. – Ennyit már megérdemel.
- Elkísérjelek?
- Nem kell, egyedül szeretném kiszellőztetni a fejem – mondom kedvesen, tőlem nem megszokottan.
- Legközelebb mikor…
- Majd megbeszéljük – vágom a szavába, mert még nem akarok pontos időt mondani. Itt van Jack is… ők ketten nem üthetik egymást. Szóval… találkozom Jackkel, aztán meg majd vele is. Bár nem is tudom, kellene-e… most eléggé kétes állapotba kerültem.
- Én is köszönöm. – Elmosolyodom, aztán megfordulok.
- Vigyázz magadra, nehogy nekem kelljen bevinni téged az őrsre… - Indulok el, és tényleg nem szeretném, ha valami baja lenne… elvégre még csak gyerek. Mert én annyira felnőtt vagyok… talán csak a múlt az oka.
- Szép napot! – hallom még magam mögül a hangját, de az autók moraja hamarosan elnyom minden háttérzajt…
- Még öt fekvőtámaszt.
- Mih? Deh bácsikám, én már nem bíromh…
- Azt mondtam, még öt fekvőtámaszt! Vagy talán feladod? A szüleid gyilkosának is ezt fogod mondani?
- NEM!
- AKKOR CSINÁLD!
És még lenyomok vagy húsz fekvőtámaszt. Nem érdekel a tagjaim sajgása, az izmaim bizsergése, megcsinálom, mert van egy célom. Volt egy ember, aki annak idején az egész életem elrontotta. Ez az ember a szüleim gyilkosa volt… az a féreg szemétláda. De már nem sokáig élvezheti a szabadságot… mert megfogadtam, hogy én elkapom. És akkor majd mindenki elismer! Mindenki tudni fogja, ki vagyok! És bánni fogják, hogy nem vettek észre előbb…
Szórakozottan ülök az irodámban, és valahogy egyáltalán nem zavar, hogy nincs most munkám, pedig azért már egy jó ideje nem kaptam melót. Ez más esetben rettenetesen zavarna, de most egyáltalán nem. Mintha minden olyan nyugodt lenne most, mintha megelégednék… de mivel is? Mi válthatta ki belőlem ezt az érzést? Az a baj, hogy nem tudom… pedig jó lenne tudni.
- Clarie, valaki keres téged.
Hallom Fred hangját a hangszóróból. A gombot lenyomva válaszolok.
- Ki az?
- Egy pasi…
A szívem nagyot dobban. Jack…
- Clarie, csak nem?
- Nagyon vicces, mond meg neki, hogy megyek.
Az ujjam felengedem a gombról, és villámgyorsan elrendezem magam. Valamiért ma nem akarok annyira megfelelni mindenkinek, és ez alól Jack sem kivétel. Bár nem emlékszem rá, hogy mára beszéltük meg volna a találkát, de ez van.
Lesietek az ajtóhoz, és köszönök a nekem háttal álló férfinak.
- Szia! – próbálok egy mosolyt erőltetni magamra, és azt hiszem, úgy, ahogy sikerül is.
- Clarie! – ölel át a fekete hajú, mire kissé elpirulok. – Szia! Hogy vagy?
- Egészen jól… de Jack, nem emlékszem, hogy mára beszéltük volna meg a találkozót – tolom el végre magamtól, és hátrébb lépek.
- Tudom, de ez az információ nem várhatott… tudod… - megfogja a kezem, és rám mosolyog. – Holnap lesz az osztálytalálkozónk, és szeretném, ha együtt mennénk! – Az arcom felderül a szavakra, és visszamosolygom rá. Bár nagyon visszahúzódó voltam, azért szerettem iskolába járni, és volt pár jó ismerősöm. Kíváncsi vagyok, mi történt velük! De vajon én mért nem tudtam erről? Talán meg se akartak hívni..?
Már éppen feltenném ezeket a kérdéseket, mikor zörgést hallok. A hang irányába pillantok, és elsápadok. Ne, hiszen ez… Yasue!
Elmosolyodik, aztán hátat fordít, és rohanni kezd. A táskájából kiesik valami. A fenébe, csak nehogy valami hülyeséget csináljon!
- Hé, Yasue, várj! – kiabálok utána, de meg se hallja. Éppen az úttesten fut át, mikor egy autó… ige. Elüti. Még a vér is megfagy bennem. Kitépem Jack kezéből a kezem, és odarohanok az immár eszméletlen Yasuehoz (közben azt a fehér valamit is felveszem a földről, és a zsebembe gyűröm).
- Yasue, Yasue! Jól vagy? – rázogatom, de nem ébred fel. A fenébe is… a fenébe is!!
- Hölgyem, én nagyon sajnálom… - szólal meg a hátam mögül a kocsi vezetője, én pedig gyilkosan nézek fel rá.
- Búcsúzzon el a jogsijától! – morranok rá, de többet már nem is foglalkozom vele, csak felkapom Yast, és Jack felé rohanok vele. – Be kell vinnünk a kórházba! – mondom neki, de mintha nem is hallana. – JACK!
- Jah, rendben! – átveszi tőlem a lányt, és az egyik rendőrautóhoz futunk. Jack a hátsó ülésre helyezi a barnát, aztán előre ül, én pedig a vezetői ülést elfoglalva bekapcsolom a szirénát, és már indulunk is. A kollégáim eközben kezelésbe veszik a figyelmetlen sofőrt. Remélem, jól megkapja a magáét!
Az ajkamat harapdálva küzdök magammal, hogy ne lépjem át túlzottan a sebességhatárt, mert azért én is csak ember vagyok… Jack néma csendben ül mellettem, és csak kis idő múlva szólal meg.
- Ki ez a lány?
- Mért fontos ez? – Rá se nézek, csak az útra koncentrálok.
- Nagyon aggódsz érte… fontos lehet neked.
- Az isten szerelmére Jack, hiszen elütötték! – Néha iszonyatosan ki tud akasztani ez a pasi!
- Persze… szóval ki ő?
- Csak egy fontos ismerősöm.
Illetve… remélem, hogy csak ennyi. Az út további részében hallgatunk.
Délután 3 óra, és én itt ülök Yasue ágya mellett. Az orvosok szerint nincs nagy baja, csak beverte a fejét, de bármikor felébredhet. És csak ez a szerencséje annak az átkozott sofőrnek… különben meghalna. Jacktől időt kértem. Én szívesen elmegyek vele, de előtte tisztáznom kell néhány dolgot. Minél előbb.
A zsebembe zörren valami. Odanyúlok, és előveszem. Persze… a papír, amit Yasue elejtett. Kicsomagolom, és látom, hogy egy rajz az. És ez a rajz kísértetiesen hasonlít rám… csak nem az én arcképem? De hogyan lehet ilyen élethű..? Yasue rajzolta? Akkor nagyon profi lehet…
Egy halk nyöszörgésre leszek figyelmes, így ismét elteszem a lapot. Yasue lassan kinyitja a szemeit, én pedig fölé hajolva elmosolyodok.
- Jó reggelt, Dobe! – mondom kedvesen, mire ő kicsit értetlenül néz rám, de aztán visszamosolyog.
- Szia – mondja halkan.
- Azt hittem megbeszéltük, hogy semmi hülyeséget sem csinálsz! Most nézd meg, miattad fújhattam a műszakom! Kis taknyos – váltok keményebb hangnemre, hogy azért ne érezze magát túlságosan elégedettnek.
- Örülök, hogy ennyire aggódsz értem – pislant rám huncutul, mire elhajolok fölüle, és oldalra pillantok. Igen… aggódtam érte.
- Csak nem akarom, hogy az én felelősségemre legyen bajod, ez minden.
- Mentegetőzöl, ez jó jel – vigyorog tovább, mire orron pöckölöm.
- Azért ne bízd el magad!
Kis csönd, majd végül Yasue megszólal.
- Ki az a pasi?
- Jackre gondolsz? Csak egy ismerősöm… - vonok vállat unottan. Jah, az ismerős, aki velem akar menni az osztálytalálkára. Van egy olyan érzésem, hogy ő nem csak ismerősnek tart engem…
- Egy fontos ismerős?
- Egy régi ismerős.
- Értem…
Ismét beáll a csend, így előveszem a lapot, amin az én arcképem van.
- Ezt te rajzoltad? – mutatom Yas felé, mire ő bólint.
- Igen.
- És én vagyok rajta?
- Te akartál lenni, de nem lett jó kép…
- Dehogynem! Nekem nagyon tetszik. Nekem adod? – csillan rá a szemem, mire ő ismét elvigyorodik. Erre már megköszörülöm a torkom, és kihúzom magam a széken. – Illetve ezt most eltulajdonítom kis Dobe, még akár bizonyítékként is szolgálhat…
- Arra, hogy milyen szép vagy?
- Nem. Arra, hogy a sofőr milyen nagy gázban van – kacsintok felé, és mintha kicsit zavarba jönnék az előző kérdéstől. Szép… én szép? Nem is tudom…
Yasue csak nevet, és körbenéz a szobába.
- Az anyukád azt üzeni, hogy majd bejön hozzád. – Megint bólint, és tovább bámészkodik. – Tudod… szeretném megkérdezni, hogy… - kicsit elbizonytalanodok, mire a barna érdeklődve néz rám. – Nem… nem lenne kedved eljönni velem az osztálytalálkozómra? – felhúzza a szemöldökét, mire oldalra kapom a fejem. Csak félre ne értsd… – Jackkel kéne mennem, de nem akarok teljesen egyedül maradni vele… persze szigorúan ismerősként jönnél csak. Na? Mit szólsz? – Remélem azt, hogy igen, mert ha nem… nos, nem csak a sofőr volt figyelmetlen, hanem ő is. És ha a pasit meglincselik, Yasuét mért ne tudnák?
A neko szobortól lassan fordulok otthonom irányába, ingemet szorítom a blúzom helyén. Hm. Gyerünk, nem gáz, majd legközelebb lesz alkalmam találkozni...
- Hé, várj! -ismerős hang... Csak nem? Megfordulok, és a szőke szépség fut (!!!) felém a park egyik sarkából. Mozgása dinamikus, és erőteljes, annak ellenére, hogy gondolom nem nagyon figyel rá.
Beér.
A vállamra teszi a kezét.
Álmodom? Nem, érzem kezének melegét. Fejét lehajtja, mély levegőket vesz. Majd hirtelen rám emeli éles tekintetét.
-Itt akartál hagyni, Dobe? -ábrázatom mosolyra hajlik, vidáman méregetem az arcát, előbbi bánatomra már nem is emlékszem.
- Dehogy. Ki nem hagytam volna a kimerült rendőr életképét! -elnevetem magam, mintha ő is elmosolyodna, és csak jelzésként, kedves gesztusként vállon üt... Hogyhogy ennyire megváltozott? Óh... Talán megtetszettem neki! Ez csodás!
-Vicces, de többet nem fogok miattad rohangálni, megértetted? -egyetlen csúnya szó sem hagyta el gyönyörű, csókolni való ajkait. Meglepő, elég nagy örömöt érzek, pedig azt hiszem, nincs mire.
- Megértettem -pattan ki a szó, vigyor követi. Kedvenc kávézóm felé mutatok- Akkor talán igyunk meg valamit.
-Helyes, menjünk -hadarja, és sietve halad a kávézó felé, mintha kicsit feszélyezve érezné magát. De nem hiszem, hogy én vagyok a problémája.
Elérjük a kávézót, előreengedem, céltudatosan halad, lehuppan egy asztalhoz, én követem. Nem is tudom... Talán gyümölcsös süteménynek örülne... Valami jó habosnak... Mielőtt elkezdenék fantáziálni, leállítom magam, Claire-nek egy epres habos, magamnak egy kávés süteményt rendelek. Kihozzák, elemzek rajta mindent.. .Ahogy eszik. Néha rám-rámnéz, de hamar elkapja a tekintetét. Zavarban van... Igen, zavarban van... A sütit csak úgy tömi magába, gondolom, hogy hamar véget vessen a randevúnak. egy kicsi az arcán marad... Nem mondanám, hogy annyira zavar, de végre találok egy indokot, hogy tegyek egy bármiféle gesztust felé. A szalvétát a kezembe veszem, majd odaadom neki. Értetlenül néz rám, miközben törölgeti az arcát. Nem, saajnos nem törölte le. Hirtelen ötlettől vezérelve hajolok át az asztalon, az arcához érve megállok, és lenyalom a megmaradt habot... Kissé visszahajolok, ebben a pillanatban kiveti magát a székből, szemei kipattantak, arca a paprikavörös színt vette föl, kezét az arcához kapja. Sarkon fordul, és a mosdó felé veszi az irányt, de még visszakiált:
- Mindjárt jövök, sürgős dolgom akadt -és viharzik a mellékhelyiségbe, az ajtó hangosan csapódik utána, mindenki odatekint. Széles, egoista vigyor terül el az arcomon, majd várakozok...
Elég sok idő eltelik, hogy pontosan mennyi, nem tudom. Intek a pincérnőnek, fizetek, Claire maradék süteményét egy újabb szelettel becsomagoltatom, majd az asztalra helyezem. Felállok, és bemegyek a mosdóba. A gyönyörűség még mindig kipirulva ül a földön, háttal a csempének támaszkodik. Halvány, kedves mosolyt villantok arcomra. Most nem akarok gátlástalanul vigyorogni. Leguggolok vele szemben. Vörösen rám tekint.
-Jól vagy? -kérdezem.
-Persze, hogy jól vagyok! Nincs semmi bajom... -közelebb hajolok hozzá, tétovázik, úgygondolom kínos számára a helyzet... Mikor lehetett utoljára szerelmi kapcsolata? Csókot lehelek forró arcára, mire megfogja a vállam.
-Hé, Dobe... Mostmár aztán elég legyen! -halk nevetéssel hajolok el tőle. Remélem megnyugodott. felállok, kezemet felé nyújtom, bele kapaszkodik, majd ő is felegyenesedik. Nyitom neki az ajtót, kilép. A csomagolt süteményt a kezembe veszem az asztalról, s újra nyitom az ajtót. Még a neko szobor közelébe elsétálunk, itt hihetetlen görcs áll a gyomromba a félelemtől... " Na mi lesz? Lesz folytatás? Igen, alig ismerem, de szeretem. Akármennyire lelkisérült is" Mégis mosolygok. Még rámtekint.
-Köszönöm... Dobe.
-Elkisérjelek?
-Nem kell, egyedül szeretném kiszellőztetni a fejem -a hangja megnyugtatóan lágy. Illetve... Nem tudom, hogy megnyugodjak-e.
-Legközelebb mikor...
-Majd megbeszéljük -vág a szavamba, de még mindig nem érzek ingerültséget a hangjában. Tényleg megnyugszom, visszatér a vidámságom. Ha meg nem tudom elkérni a számát, belátogatok az őrsre.
- Én is köszönöm. -még egy utolsó halvány mosolyt enged felém
-Vigyázz magadra, nehogy nekem kelljen bevinni téged az őrsre...- és elindul...
-Szép napot! -szólok utána, majd futni kezdek a biciklim felé. Elkapom, és eszeveszettül tekerek... Nem haza...
Még anno vele tekertem fel arra a dombra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra. Ott vallottam be, hogy a lányokat szeretem, és szerelmes vagyok belé.... Régóta. Lágyan fújt a szél, én pedig remegtem, az idegtől, és elkezdtem sírni... Megint.
Ő pedig -szokásához hűen- kinevetett. "Miért sírsz mindig, Yasue? Szinte minden nap, fölöslegesen! Így nem oldódnak meg a problémáid!"
Nevetve simogatta a fejem, én pedig akkor megfogadtam, hogy ha nagyon fáj is a szívem, soha többé nem fogok sírni. Se mások előtt, se a négy fal között.
Most ugyanúgy fúj a szél... Mintha azóta nem telt volna el három év... Három teljes év! Csak a felhők másak, és néhány új torony emelkedik ki ormótlanul az óvárosban, ahol régen gyönyörű épületek álltak, csak... Omladoztak kissé. A hanyagul lekaszált fű cirógatja a bokámat, remegő kezeimmel tartom a biciklit, s azon gondolkozom, mi tartotta eddig bennem a lelket... Talán, hogy mindig úgy közeledtem mások felé, hogy megpróbáltam független maradni, és nem szerelemmel tekinteni bárkire, akihez közel kerültem. Vagy egyszerűen nem kerültem közel senkihez. A felhők formálódó alakját bámulom és rájövök, hogy három éve Claire a legfontosabb személy az anyámon kívül az életemben.
Hazaérve csókot nyomok édesanyám arcára, meg is lepődik, miért van olyan jó kedvem, majd leülök tanulni, merthát ugye azt is kellene az évben. Sajnos minden figyelmem Claire-re terelődik, és fogalmam sincs, hogy lehetek ennyire naiv, hogy már vele képzelgek, mikor alig sikerült -egy alku segítségével -egy randevút kicsikarnom belőle.
A torta!
Nálam maradt! Nem baj! Holnap elviszem neki!
Az iskolában őt rajzolom. Azt tervezem, odaadom neki, de végül úgy döntök, hagyom inkább, nem fárasztom vele, nem hinném, hogy érdekli a rajztehetségem. A tanár végigfröcsögi a föci órát, majd jön a matek, az angol, dupla rajz, történelem, és a kémia. Ma "szerencsésnek mondhatom magam". Csak hét órám volt. Most viszont viharzok az őrsre, hogy a magammal hozott süteményt átadjam Clairenek, biztos vagyok benne, hogy örülni fog neki.
Az épület mellett andalgok, és amikor a sarkon megfordulok, őt látom a bejárati ajtónál.... illetve őket.
Claire mosolyog, mint még soha, egy undorító férfi meg fogja a kezét... Ez nem lehet... Óvatosan, míg eszemnél vagyok, leteszem a süteményes zacskót. A zörrenésre észrevesznek... Claire arca mintha elsápadna, vagy lehetséges, hogy csak ezt szeretném látni... Egy apró, parányi megbánást... Akármit.
Görcs áll az egész testembe, majd sarkon fordulok, és rohanni kezdek. Azthiszem, egy papír kiesett a táskámból, de nem nagyon érzékelek. Nem hallok, nem látok semmit, csak rohanok, és újra elkapnak a gondolatok.
"Istenem, ne add, hogy a semmiért harcoljak idáig!"
- Most már csak egyszer mondom el, te nyomoronc kis Dobe… - morgom fogcsikorgatva, és nem állok messze attól sem, hogy felpofozzam a lányt.
- Tehát… Csak egy találkozást kérek. Nem ismersz, hogy tudnál bármiféle véleményt alkotni rólam? Nem vagyok taknyos kölyök, és ha már itt tartunk… Legfeljebb 2 év lehet közöttünk! - Igyekszem nem meghallani, amit mond. A lopott holmit kitépve a kezéből indulok meg a bolt felé, de még foghegyről visszaszólok neki:
- Maradj itt! Ha elmozdulsz, levágom a szép kis lábaidat!
Azzal a boltba érve elnézést kérek az eladótól, és közlöm vele, hogy a rablót elfogtam. Ő persze jelentést akar tenni ellene, de pár édes szóval és kéréssel lebeszélem róla. Bakker, utálok ilyen jó kislány lenni. Ezért még kinyírom ezt a Yasuét!
- Senki miatt nem fogok még egyszer ilyen helyzetbe kerülni! Miattad főleg nem, Dobe! Gyere! - indulok vissza a kocsim felé, de a kis mocsok csak nem jön. - Még mindig ott vagy? Gyerünk már, lemegy a Nap! - erre már megiramodik utánam. A kocsi elé érve intek neki, hogy üljön be, de mikor beszállok, meglepetten látom, nem hátra, hanem előre ült. Buta kis Dobe, ennyi eszed sincs?!
- Hát neked meg ki engedte meg, hogy mellém ülj?! - förmedek rá, mire ő csak vigyorog, és már szállna is ki.
- Maradj! Égő lenne, ha látnák az emberek, hogy elölről hátra szállsz - Igazából csak nem akarom húzni az időt, amúgy meg tényleg nem lenne valami aranyos látvány.
Behajtok az őrsre, mivel le kell adni a jelentést az ügyről.
- Dobe, te itt maradsz! - közlöm a kölyökkel parancsolóan.
- Igenis - vigyorog. Ah, hogy én mennyire megutáltam az utóbbi időben!
Bemegyek az épületbe, ahol beszélek talán fél órát a főnökkel, aztán megírom a jelentést, és megyek vissza. Elég nehezen tudtam beadni nekik, hogy elvesztettem a betörőt, de végül elhitték, és Dobe csak ennek köszönheti, hogy még szabad lábon lehet!
- Most szépen kiszállsz, és hazatakarodsz! - morranok rá, és szívből szeretném, ha ő is megutálna végre a munkahelyi tapló stílusom miatt!
- Köszönöm, hogy ezt elintézted… Kérlek… Akkor hol találkozzunk? - Hát ilyen nincs!
- Hát van mit köszönnöd, és sehol! - Add már fel, semmi esélyed!
- Ha egyszer találkozhatunk, utána soha többé nem hallasz rólam! - Felcsillan a szemem: ezért már megéri!
- Jó… Egyetlen összefutás… Túlélem - Csak hamar legyen vége.
- Holnapután szombaton találkozzunk 4-kor az őrshöz legközelebbi parkban. Van ott egy maneki neko szobor. Annál… Neked úgy megfelel…? - Hm, nem szeretem azt a szobrot, macskaallergiás vagyok.
- Hát, talán igen. Ha nem leszek ott, tudlak sajnálni - De mindenképpen elmegyek, már csak azért is, hogy utána békén hagyjon. Minden más most kevésbé fontos lesz.
- Én is téged - mosolyog bárgyún. Kezd belőle elegem lenni!
- Nehogy már azt hidd, hogy TE teszel nekem szívességet azzal, hogy eljössz, Dobe! - förmedek rá.
- Magadnak teszel szívességet, ha eljössz - MÉG MIT NEM!
- Na takarod innen, míg szépen mondom!- Hatott, kipattan, és elszelel.
Bosszúsan nézek utána. Mégis mit képzel magáról? Szaros kölyök. Annyira felelőtlen és hülye! Hmm… emlékeztet valakire.
Másnap, péntek:
Reggel egy rózsát és egy doboz kávét találok az asztalomon. Hm, kávé, ez kell most nekem! Lecsapok az italra, de mikor meglátom, mitől van, kissé elszörnyedek. Na ne, Yasue, meddig megy még el? A munkatársaim csak nagy szemekkel pillognak rám, és el se tudják képzelni, ki lehet ez az új „udvarló”. Akaratlanul is el kell mosolyodnom, és most kivételesen nem a kukába, hanem egy vázába teszem a rózsát. Egyetlen mentségem legyen, hogy túl szép volt ahhoz, hogy kidobjam! Aztán elvonulok a kávéval, és egy jó darabig el is vagyok vele…
Szombat, fél 4:
Az asztalomnál ülök, és a rózsát nézegetem. Már egy ideje ez az elfoglaltságom. Várom, hogy 3:45 legyen, és elindulhassak. Te jó ég, ezt el sem hiszem! Túl akarok már lenni rajta. Már csak 5 perc, kezdek is készülődni, mikor a telefonom megcsörren. Morogva felveszem, ha épp most adnak munkát, széttörök valamit!
- Halló - szólok bele bosszúsan, mire egy lágy férfihang válaszol.
- Szia Clarie. Mi újság veled? - Majdnem kiköpöm a kávém, mikor felismerem a hang tulajdonosát. Hiszen ez… Jack, az általános iskolai legjobb barátom! De hogy talált ő meg? És mért hívott fel?
Beszélgetek vele egy kicsit, és kiderül, hogy találkozni szeretne velem. Miiiii? De miért? Ez olyan gyorsan jön! Aztán elkezdünk nosztalgiázni, és teljesen el is felejtem, hogy találkám van Yasueval. Mire észbe kapok, már negyed 5 van. Gyorsan elköszönök Jacktől egy „Majd visszahívlak!”-kal, és sietve a parkba rohanok.
Yasue éppen menni készülne, mikor megpillantom a szobornál.
- Hé, várj! - kiáltom oda, mire ő kérdően megfordul. Odaérek elé, és a kezemet a vállára rakva hajolok le, hogy kissé kifújjam magam. - Itt akartál hagyni, Dobe? - villantom rá ridegen a szemeim, mire ő csak elmosolyodik.
- Dehogy. Ki nem hagytam volna a kimerült rendőr életképét! - nevet, én pedig gyengéden vállon ütöm.
- Vicces, de többet nem fogok miattad rohangálni, megértetted? - kissé értetlen szemekkel mered rám, én pedig nem nagyon értem, miért is. Aztán leesik. Hát persze, most nem az a totál bunkó obszcén állat vagyok, akinek ismer! Franc, biztos Jack miatt, vele voltam túl kedves, és ha én egyszer kedves vagyok, akkor egy ideig az is maradok.
- Megértettem - vigyorog elégedetten. Franc, most felbátorodott, nem igaz, utálom magam! - Akkor talán igyunk meg valamit! - mutat a sarki kávézó felé, én pedig rögtön el is indulok abba az irányba.
- Helyes, menjünk - sietek előre, hogy minél kevesebbet lássa az arcom. Nem szeretném, hogy kihasználja a gyengeségem, bár van egy olyan érzésem, hogy nem lesz szerencsém.
A kávézóba belépve leülök egy asztalhoz, közben Yasue rendel, és hoz nekem egy habos eper sütit, aminek gyorsan neki is látok. Igyekszem minél kevesebbszer szemkontaktusba kerülni vele, mivel ilyenkor azzal lehet a legjobban zavarba hozni. A barna meg csak néz, és néz, és bár én nem nézem, tisztában vagyok vele, hogy mosolyog, és tetszik neki a helyzet. Fenébe, komolyodj már vissza!
Egy szalvétát nyújt felém, én pedig értetlenül veszem el tőle, és megtörlöm a szám. A fejét rázva vigyorog, majd az asztalon áthajolva húzódik közelebb hozzám, és lenyalja az orromról a süti habot. Nagy szemekkel meredek rá, és úgy érzem, itt telt be a pohár!Fülig elvörösödve ugrom fel az asztaltól, és a mosdó felé szaladok.
- Mindjárt jövök, sürgős dolgom akadt - kiáltok vissza, majd beérve magamra csapom az ajtót, és hideg vízzel az arcomat kezdem mosni. Fenébe, fenébe, fenébe, Clarie, szedd már össze magad! Ez csak egy kölyök, nem Jack, és nem jelent neked semmit, úgyhogy…
A csempének támaszkodva csúszom le ülésbe, és valahogy egyelőre nincs kedvem visszamenni a kint ülőhöz. Újra bunkónak kéne lennem, de… nem hiszem, hogy ez munkahelyen kívül menni fog.
Belép a drága, a tanárnő bemutatja... Claire... Flor Claire, végre tudom a nevét! Figyelemmel kísérem a mondandóját, megpróbálok úgy tenni, mintha érdekelne a szakma... Persze... Nagyon érdekel... Természetesen ő is leszarja az egészet, mint a legrosszabb tanárok, leadja az anyagot, és már menne is. Látom, kicsit idegesíti, hogy bámulom, de magára vessen... Nem kellett volna ilyen szépnek születnie.
"Élénken" magyaráz, mikor egy papírgalacsin repül a fejének... Ez Hiei volt... Elkapom a kis férget a szünetben, és megcsavargatom a golyóit... De... lehet, hogy nem is lesz szükségem rá, mivel a kecses hölgy már a nyakkendőjénél fogva rángatja a srácot.
- Na idefigyelj te kis nyomorult, nem a haverod vagyok, hogy a szarságaiddal dobálj, úgyhogy melegen ajánlom, hogy húzd be a farkad, és óra végéig kussolj! -hmmm... Igazi domina... Lenne, ha én nem lennék "erősebb" -Értve vagyok?! -a srác nyöszörög valamit, nem értem, mit, azt látom, hogy Claire elengedi a nyakkendőjét, és folytatja.
- Nos, hol is tartottam? -folytatja monológját, én már csak foszlányokat kapok el a hadart, unott szövegből.Nem tudom, mennyi idő telt el, végez, és én utánaeredek egy időpontért... Ó, csak egy kicsit légy könyörületes! Elég gyors, és végre melléérek, mondanám a dolgaimat, meg a sablonszövegemet:
-Nagyon tetszett a beszámolója! Nagyon értékelem a munkáját, és azt, hogy az életét is feláldozza az emberek biztonságáért... -de látszólag ügyet sem vet rám, a kocsijához fordul, ásítzást színlelve nyitja az ajtót.
- Nagyon jó, de nekem most mennem kell -nem, nem engedhetem, hogy csakúgy elmenj!
- Legalább azt mond meg, mikor tudnánk találkozni! -kelletlenül rámnéz, majd kiböki:
- Soha. -Becsukja az ajtót, beindítja a motort.
- Milyen gyakran! -mintha isten lennél, kicsi lány... Ne aggódj... Majd megkapod a magadét... Az enyém leszel! Látszik, hogy nem csakúgy lettél rendőr...
- Csukasd be magad, ha látni akarsz -és elindul, ezzel egyidőben tör rám az isteni szikra!
-Háh! -hangosan mondom, miközben elfordulok, és kezeimet ökölbe szorítva, vigyorogva rohanok a legközelebbi forgalmas, butikokkal teli városrész felé.
Azt hiszed, Claire, nem merem megtenni? Nagyon-nagyon tévedsz! A következményekbe nem belegondolva kötöm magamra a sálat a legközelebbi ékszerüzletnél, és bemegyek.
Elég feltűnően töröm be az öklömmel a legközelebbi vitrint, kivéve egy nyakéket, és látom is, hogy az eladó a rendpőrséget hívja... Eddig minden a terv szerint halad. Ó, hogy ha nem Claire jön értem, nagy bajban leszek!
Kilépek a boltból, körülnézek, és megakad a szemem Claire-n, amint egyenesen felém tart... Óóóó! Ekkora mákom nem lehet! Berohanok a közelben lévő sikátorba, természetesen utánam szalad. Utolér, letépi rólam a sálamat, és egy pillanat múlva leesik neki, hogy engem lát...
-Dobe! -néz rám megszeppenve, én közelebb lépek, a nyakláncot felé nyújtva, vigyorogva szólok:
-Most már láthatlak? -lehetséges, hogy hülyének néz... De nem baj... Hm, rámemeli a kezét? Igen, majd a falba csap.
-Most már csak egyszer mondom el, te nyomoronc kis Dobe... -próbálja moderálni magát... Höh... Ez vicces, csak el ne nevessem magam, mert a következő csapás már nem a falat fogja eltalálni. Összeszedem magam, és nyugodtan, halvány mosolyt öltve arcomra kezdem a magamét:
-Tehát... Csak egy találkozást kérek. Nem ismersz, hogy tudnál bármiféle véleményt alkotni rólam? Nem vagyok taknyos kölyök, és hamár itt tartunk... Legfeljebb 2 év lehet közöttünk! -a nyakéket kitépi a kezemből, és az előbbi mondataimat figyelembe sem véve szól:
-Maradj itt! Ha elmozdulsz, levágom a szép kis lábaidat! -és a butik felé tart. Visszaviszi? Mi? Elintézi? Óóóó... Legalább az emberség minimális szikráját látom benne. Természetesen a vonzódás legkisebb csíráját sem érzem... De majd változik! Remélem...
Pár perc múlva esik le, hogy átverhetett, és elhajtott a kis járőr kocsijával. Ez a gondolat azonnal szertefoszlik, mikoris meglátom egy "kissé" idegesen visszajönni.
-Senki miatt nem fogok mégegyszer ilyen helyzetbe kerülni! Miattad főleg nem, Dobe! Gyere! -ámulva nézek, hogy ki nem fogy a "szép" szavakból -még mindig ott vagy? Gyerünk már, lemegy a nap! -utánairamodom, gondolom, még... El kell intéznie pár dolgot.
Odaérünk a kocsijához, biccent a fejével, üljek be. Beszállok az anyósűlésre, és amint beszáll, kérdőn néz rám.
-Hát neked meg ki engedte meg, hogy mellém ülj?! -már nem mosolygok, csak nézek rá. Fogom a kilincset, nyitom az ajtót, de.. Hoppá...
-Maradj! Égő lenne, ha látnák az emberek, hogy elölről hátra szállsz. -aha... Persze. értemén. Megindulunk, elhajtunk az őrsre, az utóbbi 2 napban másodszorra. Nyitja az ajtót.
-Dobe, te ittmaradsz!
-Igenis -vigyorgok. Elnézem ahogy bemegy az épületbe, és röpke háromnegyed óra múlva vissza is jön... Kinyitja az ajtót, és áramlik is a csodás hangja:
-Most szépen kiszállsz, és hazatakarodsz! -mosolyogva, mélyen nézek a gyönyörű szemeibe, bár mostmár eléggé kezd bántani a stílusa.
-Köszönöm, hogy ezt elintézted... Kérlek... Akkor hol találkozzunk?
-Hát van mit köszönnöd, és sehol!
-Ha egyszer találkozhatunk, utána soha többé nem hallasz rólam! -mindent egy lapra... Mást nem tehetek. Fel is csillan a szeme.
-Jó... Egyetlen összefutás... Túlélem.
-Holnapután, szombaton találkozzunk 4-kor az őrshöz legközelebbi parkban. Van ott egy maneki neko szobor. Annál... Neked úgy megfelel...?
-Hát, talán igen. Ha nem leszek ott, tudlak sajnálni.
-Én is téged -mosolygok rá.
-Nehogymár azt hidd, hogy TE teszel nekem szívességet azzal, hogy eljössz, Dobe!
-Magadnak teszel szívességet, ha eljössz -mosolygok továbbra is, de azthiszem, betelt a pohár.
-Na takarod innen, míg szépen mondom!! -kipattanok az autóból, és már szedem is a lábaim hazafelé. Még utánanézek, és meglepődök, mert azt veszem észre, hogy még nem indult el a rendőrség épülete felé, hanem még figyel egy kicsit... Hm... Talán..., talán van esélyem.
Másnap, péntek:
Egész nap vigyorogva ülök a padban, és elképzelem, mit szól a drága, amikor meglátja az iroda asztalán a rózsát, és a kávét... Remélem szereti a kávét. Talán magyarázkodik a munkatársainak egy kicsit, hogy ez nem az, aminek látszik, vagy talán le is szarja őket, és egy gyönyörű ívvel dobja a rózsát a kukába... Talán... Egész nap rajzolok, semmire nem figyelek oda.
Szombat, 3 óra:
Hajigálom a cuccaimat, vajon mit vegyek fel... Nadrág, az már biztos. Fekete csőnadrág, de legyen azért kényelmes, és ne szorítsa el a térdem hajlatában az ereket, ha le próbálok ülni... És egy top, egy normálisabb fajta... Oké! Fürdés, hajmosás, szárítás, (hm... arra már nincs idő) smink zero, utálom, parfüm mehet, és felugrom a bringára, ezerrel hajtok a célpont felé... Odaérek pontosan.
Megrökönyödve nézem az órámat négy óra húszkor, és elgondolkodom... Tényleg nem jön el?
- Clarie, a főnök azt üzeni, hogy most rajtad a sor a járőrözésben!
- Én meg üzenem neki, hogy dugjon fel egy esernyőt! - Úgyis esőre áll az idő.
- Több lelkesedést!- röhög bele a rádióba Fred, aztán egy sípolással ismét a megszokott, monoton és egyszerűen dübörgő számok veszik át a hangja helyét.
Délután van, borús idő, mint említettem, esni fog, és nekem rohadtul nincs kedvem most a szaros utcákon kocsikázni. Ennél még a papírmunka is jobb, bár… azért ez enyhe túlzás.
De mindegy is, nem érdekel. Azért azt hiszem a „komolyabb” munka előtt veszek magamnak egy fánkot. És nem azért, mert a filmekben a rendőrök állandóan fánkot zabálnak. Ez hülyeség. Régóta jártas vagyok már a szakmában, és az óta egyetlenegy kollégám se állt meg egy fánkosnál csorgatni a nyálát. Én is csak azért állok meg, hogy húzzam az időt, na meg, mert éhes vagyok. Nem ezt kéne ugyan enni, de ez van. Több pénz most nincs nálam, és a bolti szendvicsek szarok.
- Jó napot, mit adhatok? - vigyorog rám a miniszoknyás eladócsaj a pult mögül, én meg rá sem nézve egy banánpudingos fánkra mutatok. Ez a kedvencem.
- Hármat ebből elvitelre - teszem még hozzá, hátha nem fogta fel.
- Máris - Két perc múlva már ismét a kocsiban ülve a kezemben tarthatom a fánkokat.
Szívesen megenném őket most, de nem lehet. Haladnom kell a járőrözéssel, és az emberek nem gondolják tisztességesnek, ha egy rendőr vezetés közben zabál. Elég jó hírem van, nem akarom ezzel elrontani. De mért is gondoltam, hogy nyugtom lesz? A-a, az túl egyszerű lenne, igaz? Mert ahogy befordulok a sarkon, a szemem rögtön meg is akad két szabálytalankodón. Az egyik egy vén fasz, a másik egy iskolás kis csitri. De szeretem én ezt a párosítást, ez fel fogja dobni a napom!
Lassítok, majd kiszállok a kocsiból, és végigmérem a helyzetet. Heh, ez ismerős, a kis libát majdnem elütötték, a pasi épp készült is elküldeni a jó francba, de ekkor léptem én be a történetbe, mint a cuki kis védőangyal, aki most egyáltalán nem ilyen formában fog funkcionálni, legalábbis a kiscsajnak nem.
- Aaaaah! - ámuldozik z érintett, én meg csak a szememet forgatom. Barna, rövid haj, bordó szemek, fehér bőr. Tipikus shounen lány. Édi, de ez nem menti fel az alól, hogy tudatlan, és ezáltal szabálytalan!
- Gyere, te Dobe! - ragadom meg a karját, amitől nyög egyet. Nem pornót nézünk kislány, a nyögés most nem ide való! De nem reagálok semmit, csak a kocsihoz vonszolom, belököm, és rácsapom az ajtót. Aztán én is beülök, és uzsgyi az őrsre. Mégsem olyan unalmas ez a délután, mint gondoltam!
Hamar az őrsre érünk, és én a kocsiból kiszállva be is ráncigálom, majd ott, mindenki előtt leordítom a fejét:
- Majdnem tömegbalesetet okozott ez az idióta! Ismered a KRESZ-t, és a közlekedési szabályokat, Dobe? - pillogva lány csak pillogva néz körül, a kollégáim pedig szintén ezt teszik, de megszólalni nem mernek, mert tudják, hogy ilyenkor akár ölni is képes vagyok. - Személyi igazolványt, lakcímkártyát! Gyorsan! Nem érek rá egész nap! - parancsolok rá, ő meg rögtön keresni is kezdi a cuccokat, majd mikor megtalálja őket, gyorsan ki is tépem a kezéből. Hm, Yasue… szép név.
- Hé, Fred! Légy szíves hívd a szüleit ennek a szerencsétlennek! - adom oda az időközben errefelé lábatlankodó férfinek a dolgokat, ő pedig csak bólint, és elviharzik. Ez az, ilyenkor csak senki se vitatkozzon velem!
Pár baszott hosszú félóra után megérkezik az anyja is, akinek tartok egy kiselőadást a helyes közlekedésről, de úgy tűnik, ebben ugyanolyan hanyag, mint a drága kislánya.
- Magát egyáltalán nem érdekli, hogy mekkora baleset lehetett volna ebből? Tanítsa meg a lányát normálisan közlekedni! - már nem is érdekelnek, csak enni akarom a fánkom. - Ma jókedvemben találtál, kis Dobe! De ne hidd, hogy máskor ilyen kedves leszek hozzád! Most húzz el innen! - csapom be magam mögött az irodám ajtaját, majd fáradtan az asztalhoz rogyok, és előkotrom a nemrég behozott fánkjaim. Most elhízom magam, de nem érdekel. Ennél rosszabb már nem lehet!
Elkiabáltam, mert igen, lehet. Sokkal, de sokkal rosszabb! Mert, ahogy véget ért a műszak, főnököm kijelentette, hogy holnap nekem kell majd mennem egy hülye iskolába prédikálni a szarosoknak, hogy mi a helyes meg mi nem. Könyörgöm, nem lehetne ezt másra hagyni? Miért engem kell kínozni?!
És amikor az ember azt hinné, ennél már tényleg nem lehet rosszabb… lehet. Mert véletlen kinek az osztályába kerültem? Na kinek? Yasue! És ha itt minden gyerek olyan, mint ő, akkor kurva nehéz dolgom lesz! Ah… előre félek. A tanárnő bemutat, én pedig rögtön ezután magyarázni kezdek. A kis mócsingok nem is figyelnek rám, hogy fordulnának fel, csak a tegnap elkapott csaj, aki viszont le se veszi rólam a szemét. Megkukultál kislány? A könyved sokkal szebb!
Egy papírgalacsin a fejemnek röpül, pár srác pedig felröhög. Na jó, itt van vége a türelmemnek! Szikrázó szemekkel a fekete hajú csáveszre pillantok, aki a legjobban röhög, és ő volt az is, aki a galacsint dobta. Egy negyed másodperc alatt előtte termek, és a nyakkendőjénél fogva magam elé rántom. A kissrác csak néz, ahogy mindenki más is a teremben.
- Na idefigyelj te kis nyomorult, nem a haverod vagyok, hogy a szarságaiddal dobálj, úgyhogy melegen ajánlom, hogy húzd be a farkad, és óra végéig kussolj! - kiabálok rá dühösen, és azt hiszem, a kelleténél jobban szorítom a nyakkendőjét, mivel elég hangosan kezdte venni a levegőt. - Értve vagyok?!
- Ih… gehn… - nyögi kipirultan, én nem elégedetten ellököm magamtól.
- Nos, hol is tartottam? - kezdek bele újra a magyarázásba, és most már mindenki síri csendben hallgat. Ezt szeretem. Néha keménynek kell lenni, még akkor is, ha utána flúgosnak fognak tartani. Kamaszok között nem kell, hogy jó hírem legyen. Rendőrnek jó vagyok, azt kész. A többi hidegen hagy.
Az előadás végeztével éppen indulnék vissza az őrsre, mikor Yasue utánam szalad, és fél órás kisregényben akarja elmondani, hogy mennyire megbecsüli a munkám, meg minden szar. Jah persze, álmodozz csak édes, még mindig nem érdekelsz!
- Nagyon jó, de nekem most mennem kell - fordulok végül el tőle ásítva, de ő csak nem enged.
- Legalább azt mond meg, mikor tudnánk találkozni! - Na, abból nem eszel Dobe!
- Soha - válaszolom egyszerűen.
- Milyen gyakran! - gúnyolódik a lány, de nem érdekel. Én veszett préda vagyok drága, nem érdekelnek a kapcsolatok, semmilyen formában sem.
- Csukasd be magad, ha látni akarsz - vonok vállat nemtörődöm módon, és már ott sem vagyok. Ennek is vége, hála Istennek… még pár óra, és tényleg megőrülök. Azt hittem, akkor örökre megszabadulok Yasuetól. Hát, nagyot tévedtem. Mert rá pár órára…
- Clarie, egy lopás a 3. utcai boltban! A feladat a tiéd, rendezd le!
- Vettem! - Megint olyan délután felé járhat az idő, de a nap most süt, a levegő meleg, és egész jó hangulatom van. Szeretem az akciót, és remélhetőleg ez most az lesz! Gőzerővel hajtok a kijelölt hely felé, és mikor odaérek, a pisztolyomat előkapva indulok az ajtó felé. A kis lopós épp most szalad ki a bolt ajtaján, aztán körbenéz, mintha keresne valamit, aztán egy sikátor felé iramodik. Némán futok utána, majd mikor már elég közel kerülök hozzá, a sikátor kellős közepén (van annak olyan?) a pisztolyt neki szegezve lehúzom róla a fekete sálat, vagy azt az akármit, amivel az arcát takarta. És ahogy felfogom, kit is látok, a szemeim elkerekednek.
- Dobe! - hebegem megrökönyödve. A lány csak vigyorog rám, és a lopott cuccot elém tartva lép közelebb hozzám.
- Most már láthatlak?
Nem hiszem el, ez szó szerint vette, amit mondtam! Wááá, gyerekek! KIBÍRHATATLANOK!
Nem mondhatnám gyönyörűnek ezt a délutánt. Be van borulva, lassan megnyílhatnak az ég csatornái... És én akár szarrá is ázhatok. Sietnem kell! Gondolom, miközben nézek fel az égre... Aztán körülnézek, teszek 1 lépést, és megállapítom:
-Ez a kurva forgalom fog a sírba vinni! - Ugyanis tengernyi autó szeli át az utcát, de még dugó sincs, hogy simán átsétáljak az autók között, zebra nincs a közelben... Hatalmasat kerülnék, ha elsétálnék a legközelebbi zebráig, arra meg se türelmem, se időm... Összeszedem a bátorságom... Teszek mégegy lépést az út felé. Egy Audi gázol el előttem, a szelétől hátrálok egy lépést. Felmutatom a középső ujjam a köcsögnek, ordítani nem ordítok, úgyse hallja. Miután leteszem a kezem, röhögök egyet. Az útra nézek. Mégjobban röhögök a kilátástalan helyzet miatt... Ismét körülnézek, nem jön 1hamar autó! Most, vagy soha! Kiugrok, futva teszek néhány lépést, majd kerekek csikorognak, duda harsog. Nem vettem észre azt a rohadt autót, ami az egyik közeli sarokból hajtott ki, telljes gázzal...
-Basszameg! -üvöltök, mikor meglátom, hogy a kocsi orra 2 cm-re van az oldalamtól.
-Bassza-meg!!! -hangsúlyozom mondanivalómat...
-Te kis cafka! -ordít az autó tulajdonosa, de amint észreveszi a közelgő rendőrautót, elhalkul... Hm, milyen érdekes. Nekem is földbe gyökereznek lábaim, de nem követtem el (akkora) bűncselekményt, csak szemet huny a jó drága rendőrbácsi... Bácsi?
A rendőrautó lassít, az ajtó kinyílik, és hatalmas meglepetésemre egy gyönyörű nő száll ki belőle, arca nem mutat sok örömet, hogy ilyen helyzetbe keveredett.
-Aaaaah! -mellkasomból öntudatlanul szakad ki a hang, és csak eddzett, tökéletes alakját, ezüstös szőke haját, rideg szürke szemét, és tökéletes arcvonalát bámulom...
Révületemből már csak ez szakíthat ki:
-Gyere, te Dobe! -és ez a páratlan szépség olyan erővel markol a karomba, hogy akaratlanul mégegy nyögés szakad ki belőlem, végighúz az utcán az autójához, kinyitja az ajtót, majd egy laza mozdulattal bevág a hátsó ülésbe, és rámbassza az ajtót.
Lepereg előttem az életem, és anyám haragja, amikor beparkol az őrsön. Kiszáll, kitépi az ajtót, majd engem elráncigál az épületbe, majd kiereszti barátságos, gyönyörű hangját:
-Majdnem tömegbalesetet okozott ez az idióta!! Ismered a KRESZ-t, és a közlekedési szabályokat, Dobe?
Körülnézek, a munkatársak csak pislognak. Ilyen helyzetben még nem voltam... Jaj ne, mindjárt elröhögöm magam, akkor pedig nagy gáz lesz.
-Személyi Igazolványt, lakcímkártyát! Gyorsan! Nem érek rá egész nap! -Gyorsan lerántom a táskámat, kotorászok benne, keresem a pénztárcámat. Megvan! Kiveszem belőle a szükséges iratokat., és átnyújtom. Kitépi a kezemből.
-Hé, Fred! Légyszíves Hívd a szüleit ennek a szerencsétlennek! -Nyújtja át a szépség egy kövérebb kollégájának az iratokat, hogy beazonosítsanak.
Idegtépő percek tellnek el, anyámnak már telefonáltak, én meg várok, mint a rab a siralomházban. A gyönyörű nő, kinek nevét még mindíg nem tudom, és ki annak ellenére, hogy hihetetlenül gyönyörű, a pedánsságot hírből sem ismeri. Húh!
Megjelenik anyám! Arcán semmi düh, szerintem örül annak, hogy nem lapáttal kellett felszedni a maradványaimat a főútról. Laza. Ezért szeretem!
A nő odamegy hozzá, prédikál, anyám bólogat, majd a nő fennhangon kijelenti:
-Magát egyáltalán nem érdekli, hogy mekkora baleset lehetett volna ebből? Tanítsa meg a lányát normálisan közlekedni!
Majd miközben gyorsan eltrappol mellettem, a válla fölött ideszól nekem:
-Ma jókedvemben találtál, kis Dobe! De ne hidd, hogy máskor ilyen kedves leszek hozzád! Most húzz el innen!
Viszont én hosszasan utánna nézek, míg el nem tűnik az egyik irodában. Gyönyörű! Húh, de várjunk! Ha most kedves, akkor milyen, ha nem kedves?
Nevetek egy jót, majd felállok, átölelem anyámat, nyomok neki egy puszit, és bocsánatot kérek, amiért értem kellett jönnie.
-Legközelebb vigyázz jobban, oké?
-Oké, bocsánat. -Közben szállunk be az autóba, majd elhajtunk a Rendőrség épületétől....
Másnap ugyanúgy indulok az iskolába. Megpróbálok szabályosan közlekedni. Beértem 8-ra, út közben végig azon gondolkodtam, vajon mikor látom újra a hölgyet... Bár remélem nem lesz okom rá.
Osztálytársakkal beszélgetünk, elmondom az élményt, röhögünk egyet, majd csöngetnek. Berajzunk a Terembe, beülök a padba. Míg elengedem a fülem mellett, hogy a tanárnő 1 vendégről beszél, aki előadást fog nekünk tartani a munkájáról, vizsgálgatom a ceruzámat.
Az ajtó felé fordítom a tekintetem, és a lélegzetem is eláll...
Mert ő áll az ajtóban, rideg, lesajnáló tekintetét felém szegezve...
