Érzem magam alatt márvánnyá merevedni a testet, ami a kisgyerek méreteimhez képest most még irreálisabban hatalmasnak tűnik. Tudom, hogy ez a dermedt, mozdulatlan pillanat csak a vihar előtti csend, és azt is, hogy a kis felfordulás, amit okoztam, csak lelassítani fogja, megállítani nem. Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte felfogni sincs időm, a másodperc töredéke alatt gyűjt lendületet és iramodik előre, felnyögök, mikor az aprócska testemet maga elé veszi, és elhajítja, mintha csak egy nagy zsáknyi tollpihe lennék. Tágra nyílnak a szemeim, az ajkaimról a döbbenet és rémület sikolya szakad fel. Hogy a jó büdös……

Bamm.

Áucs.

Meglepetten zihálva kapaszkodok ösztönösen a testbe, aminek nekicsapódtam, mielőtt még a földre is sikerülne lehuppanni a diszkrét becsapódás után. Szeretem a szabadságot, de azért a szabadrepülés túlzás, bassza meg. A középkorú, körszakállas rendőr félelmének az izzadtságszagától elfintorodnék, ha nem kötne le a szívem heves dübörgése, és a benne ébredő harag. Sajnos úgy néz ki, hogy nem teljesen használhatatlanul ostoba ez a faszkalap sem, egyszerre sikerült lefoglalnia két zsernyákot, és lelassítania az elkerülhetetlen szökésemet. Szerencsére megúsztam nagyobb fájdalmak és sérülések nélkül a kis repülőutat, amire a rendőrök felé dübörgő őrült kolosszus küldött, kapkodva sandítok az irányába, hogy felmérjem, mennyi időm van. Felszisszenek, mikor látom az első rendőr kezeit a betonon toccsanni, és talán az elrablásom óta először uralkodik el igazi pánik rajtam. A kurva faszba. Ez a vadállat nem szarral gurigázik. A picsába. A picsába, a picsába, a picsába.

A rendőr, aki még mindig úgy szorongat, mintha egy gyámoltalan kisgyerek lennék, megérzi a remegésemet, és valami nyugtatót szövegel a fülembe, miközben eltakarja a szemeimet, és elkezd húzni az egyik kocsi felé, valószínűleg olyan szándékokkal, hogy biztonságba helyezzen. Biztonságba… mintha létezne olyan kurva hely ezen az elbaszott világon. A lövések mély dörrenései és a rendőrök sikolyainak fülsüketítő egyvelege összevegyül a felzúduló tömeg pánikoló háttérzajával. Abban a pillanatban, hogy elhangzott az első lövés és előbukkant az első csepp vér, hirtelen érdekesből ijesztővé vált a kis előadásunk, a sok sekélyes birka pedig rögvest menekülőre is fogta. A felbolydult tengerként hullámzó tömeg felé fordulok, kinézek magamnak egy sportosnak tűnő korombeli fiút. Pislogok egyet, és mire kinyitom a szemeimet, már beszippantotta a tömeg, de már nincs is rá szükségem. Odaérünk a kocsihoz és a rendőr kinyitja a hátsó ajtót, hogy beültessen, de ellenállok. Még csak az hiányzik, hogy valami elbaszott gyerekzár miatt ott ragadjak és kalitkából kalitkába repüljek, majdhogynem szó szerint. Megelégelem a rendőr kitartó csimpaszkodását, és a szeme láttára változok a tömegben kiszemelt fiú formájára. Hátrahőköl és tágra nyílt szemekkel enged el, mintha megégettem volna a kezeit, miközben hadovál valamit, amiből csak annyit értek, hogy „büdös mutáns”, de szinte fel sem fogom, és igazából a legkevésbé sem érdekel. Nem javítom ki, hogy kettőnk közül ő a büdös, pedig én egy csőhöz kötözve töltöttem a napot, és még csak fürdeni sem volt lehetőségem. Mindegy, amúgy sem hiszem, hogy túl fogja élni ezt a napot. Eddig majdnem bűntudatom volt, most már nincs, szóval akár még hálás is lehetnék neki.

Mielőtt engedném, hogy magába fogadjon az őrjöngő tömeg óceánja, hátrasandítok a vállaim felett, hogy vessek egy utolsó pillantást a vérmanipuláló fejvadászra, aki szétkúrta a békés kis életem hamis illúzióját. Megnyúzni végül nem sikerült, de amúgy is szar kabát lett volna belőle.

Egy darabig csak hagyom, hogy a többi ember lendülete sodorjon magával, majd mikor szépen lassan oszladozni kezd a tömeg, és szétszélednek a menekülő emberek, én is irányt váltok, de nem lassítok a visszafogott futólépteimen. Nagyon jól ismerem a várost, hiszen tudtam, hogy eljöhet a nap, mikor az életem múlik azon, hogy el tudjak menekülni az apám fejvadászai elől, ezért szinte ösztönszerűen indulok meg a garázs felé, amit a kerületben bérlek. Nem csak otthon és a munkahelyemen van egy kis menekülőállomásom, hanem az összes kerületben elő van készítve egy motor, a meneküléshez feltétlenül szükséges iratokkal, pénzzel és kütyükkel. A hosszú évek hajtóvadászata és a majdnem egészséges paranoia szülte ötlet. És most milyen jól jön…

Egyre távolabb jutok a menekülésem színterétől, az elfáradó lépteim kényelmes sétatempóvá lassulnak, mikor megbizonyosodom róla, hogy senki nem követ. Már nem csak mobydicktől félek, a nyilvános alakváltoztatásomat bárki kiszúrhatta, igazából még azon sem lennék meglepődve, ha már hírportálokon köszönne vissza róla egy videó. Ezzel a kis akcióval tulajdonképpen reflektorfénnyel világítottam meg a pozíciómat az eddig sötétben tapogatózó fejvadászoknak is. Nem baj, tudtam, hogy ez lesz. Egy magányos üldöző sokkal-sokkal veszélyesebb, mint ha van konkurenciája, szóval még előnyömre is válhat a kis hiba, amire a rendőr kényszerített. Hirtelen újra bevillan a sápadt kolosszus, és a méretéhez képest lehetetlennek tűnően gyors, lényegre törő támadások, amikkel sorra földre kényszerítette az ellenfeleit. A zűrzavar közepén azt hittem, hogy nem is figyelem őt, de úgy látszik, félig-meddig mégiscsak őt figyeltem. Baszki, ki a fasz gondolta volna, hogy egy ilyen erőszakos elmebeteggel töltöttem a napot. Oké, az gyanús, hogy fejvadász, de valahogy a szánalmas kis zsebkönyvével és a kimért, hűvös nyugalmával ő másnak tűnt, mint a többiek. Erre a vérével kaszabolt le négy rendőrt. Nem tudom eldönteni, hogy lenyűgözően undorító vagy undorítóan lenyűgöző. Nesze neked előítéletek, a végén még az is kiderül, hogy nem csóró és nem is kicsi a farka.

Újra a hátam mögé sandítok, de még mindig csak a szokásos, ritkás éjszakai népesség vesz körbe. Már csak néhány sarok, és megérkezem a pillanatnyi reménysugarat nyújtó kis túlélőcsomagomhoz, és utána ember legyen a talpán, aki a motorom nyomába ér. Viszont most jön igazán képbe az a kérdés, amin napközben rágódtam. Vajon hogy talált meg először, és ami még fontosabb, vajon meg tudja e ismételni? Lehet, hogy ennek az elcseszett vérmanipulációnak köze van hozzá? Az kurva idegesítő lenne… azt jelentené, hogy nem lesz nyugtom, amíg így vagy úgy bele nem döglik az arroganciájába.

Mintha szellemet idéznék a gondolataimmal, a képe megelevenedik előttem. A lábaim földbe gyökereznek, és ugyan csak egy heves szívdobbanásnyi ideig fagyok le, az bőven elég, hogy magához ragadjon. Mi a f…

A szívem őrült tempóra kapcsol, hirtelen felelevenedik a szemeim előtt az ömlengő vérfürdő, amire a szökésem kényszerítette, és a bénító félelem vad, könyörtelen reszketésként árad szét bennem. A szorítása törhetetlen bilincs a torkomon és az ajkaimon, a tekintete jeges tőr. A gyilkos düh, amit magából áraszt, egyszerre riaszt meg, zavar össze és dühít fel. Kurvára nincs joga NEKI dühösnek lenni. A falhoz vág, és én kétségbeesetten, makacsul vergődve próbálok kiszabadulni a karmai közül, pedig magam is tudom, hogy felesleges a próbálkozás. Leszarom, akkor sem hódolok be az akaratának, ha vasba verve vonszol maga után a földön egészen Írországig.

Magam sem tudom, hogy a harag, a felindultság, a kimerültség vagy a félelem töri darabokra a koncentrációmat, az ellopott külsőm magától bomlik le rólam. Újra a saját bőrömben vagyok, a tenyere akkora, hogy a számmal együtt szinte a fél arcomat betakarja, a bőre vérszegény, hűvös érintése egy könyörtelen gyilkosé.

- Előlem nem menekülsz. Jobban teszed, ha ezt az eszedbe vésed. – Összeszorítom a fogaimat, hiába minden vergődés, az ujjai rendíthetetlen vasmarokkal tartják a torkomat, a tehetetlenség kilátástalan érzése egy pillanatra visszarepít a múltbéli, fogságban élő önmagamba. Megfogadtam, hogy előbb halok meg, mint hogy oda visszamenjek. - Túl elnéző voltam veled. – Újra felkap, kapálózva próbálom legalább megnehezíteni a dolgát, miközben max hangerőn szitkozódom, hátha sikerül magunkra vonni valakinek, AKÁRKINEK a figyelmét. Hihetetlen, hogy ebben a kibaszott városban szabadon rohangálhat valaki, aki az imént vert félholtra négy rendőrt.

- Tegyél le te átkozott anyaszomorító! – A kezeim a hátán, a sötét bőrkabátján csattannak, de mikor rájövök, hogy egy rajtamaradt, elkenődött vérfoltot csapkodok, elfintorodva hagyom abba. – Hé, hallod, te szánalmas, szabadnapos lajhár, kurvára elegem van az ocsmány, vernivaló képedből, mikor fogod már fel a mazsola méretű agyaddal, hogy nem jutsz el velem még Európáig sem? Azt hiszed, jogod van mások életéhez csak mert erősebb vagy? Apád törölhetett volna inkább a lepedőbe. Undorító, gusztustalan, faszfejű, büdös, seggarcú, gennyláda…

Elakad a haragos hangom, mikor szabályosan bekúr egy kocsi hátuljába, a pillantásom körbevillan a régi típusú, fémdobozhoz hasonló csomagtartón. Kurvára remélem, hogy nem arra készül, amire gondolok, hogy készül.

- Mégis mi a francra készülsz, te pszichopata?! – Felülnék, de visszalök, ellentmondás nem tűrő erővel vág hasra, és a következő pillanatban már fájdalmasan szorul a sebes csuklóm köré az ismerős kötél durva, sértő anyaga. Hogy fulladna végre bele az egyik elcseszett bagójába ez a szánalmas, kötözésfétises, koravén faszkalap. A vérizzító harag elűzi az elkerülhetetlennek tűnő jövőmtől való félelem érzését. - Újra és újra meg fogok szökni, seggfej! Gúzsba köthetsz, bezárhatsz a kibaszott csomagtartóba, akkor is fogok módot találni rá, hogy kiszabaduljak! Amilyen benga vagy, olyan lassú! Gyerekjáték lesz újra túljárni a csökevényes eszeden! – Hangos határozottsággal sziszegem a fenyegetőzést, ami most nevetségesen alaptalannak tűnik, de a múltam ismeretében nem is annyira az. Eddig mindig sikerült megoldanom valahogy a szökést, és még mindig állítom, hogy nem egy ilyen ostoba, hígagyú, egyedül dolgozó senkiházi lesz a kivétel.

- Azt majd meglátjuk, te idegesítő kis görcs! – Üvölteni akarok a méregtől, ami szétveti a testemet, miközben erőszakos mozdulatokkal húzza meg rajtam még szorosabbra és szorosabbra a kötelet, mintha elbaszott célul tűzte volna ki, hogy lezsibbassza minden létező kurva végtagomat a helyéről. A picsába már.

- Idegesítő kis görcs az anyád, be sem férsz ebbe a kocsiba akkora arcod van, te arrogáns pöcs, remélem belefulladsz a kurva önelégültségedbe! – A combjaim fájó feszüléssel nyúlnak meg, mikor a csuklóimhoz kényszeríti a bokáimat, vérben forgó pillantással próbálok kivergődni a szorításából, de kibaszott erősen tart. – Bazd meg magad, NE MERÉSZELJ ÍGY ITT HAGYNI!!!

Bammm.

Összerezzenek, a csomagtartó teteje olyan erővel csattan felettem, mintha közvetlenül mellkason vágott volna. Biztos, ami biztos, még jól rá is kúr egyet azzal az embertelenül nagy öklével, a fülem felcseng a fém irtózatos kongásától. Tágra nyílnak a szemeim, az átláthatatlan, metsző sötétség egy pillanatra irreális pánikba lök, de megkeményítem a hevesen dübörgő szívemet. Nyugi. Voltál már ennél neccesebb helyzetben. Megoldod ezt is.

De vajon tényleg voltam? Egy kurva erős mutáns fogságában, aki ellen mit sem ér az erőm, aki bárhol megtalál, és aki mintha személyes életcélul tűzte volna ki, hogy megkeserítse az amúgy is jócskán elbaszott életemet. Valami irtózatos nagy pöcs lehettem előző életemben, hogy ezt érdemlem. Kb akkora, mint Ő most. Remélem legalább a következő életében ő is így megszopja.

Felmorran a motor, megrezzen alattam az ócska járgány csomagtartója. A tehetetlen testem merev farönkként csapódik a falhoz, lenyelek egy néma nyekkenést, miközben elátkozom magamban mobydick összes létező felmenőjét. Bassza meg, még szerencse, hogy viszonylag hajlékony vagyok, a combom így is már most sajog a fájdalmas feszítéstől, ami a kezeimhez kényszeríti a bokámat, a csuklóm lenyúzott bőrét marja a kötél érdes anyaga. A kurva életbe. A kibaszott kurva életbe. Ez egy geci hosszú, retekszar út lesz.

Gőzöm sincs, hogy percek vagy órák telnek el, egy idő után a testem kényszerből energiatakarékos üzemmódra kapcsol. Összeszorított fogakkal próbálom figyelmen kívül hagyni a változatos és sokszínű fájdalmakat, amik a testemet nyúzzák. Az egyetlen vigaszt az nyújtja, hogy újra és újra elképzelem, milyen lenne egyesével kihúzogatni a fogait egy indokolatlanul túlméretezett fogóval. Az se baj, ha néhány fogacska összeroppan a fogó szorításától, és szilánkosra törve vágja véresre az ínyét. Utána próbálja meg magára ölteni azt az önelégült mosolyt, amit úgy szeret.

Megállunk, de egy kis részem mostanra megtört annyira, hogy már nem merek reménykedni, hogy ez a végső állomás, és végre kijutok ebből a szűkös, zsibbasztó fémdobozból. Változhatnék megint kislánnyá, kijutni nyilván nem tudnék, de valószínűleg valamennyivel kényelmesebb lenne, viszont már nincs se elég lélekjelenlétem, se elég erőm, hogy megtegyem. A megviselt testem mostanra megérezte, hogy lassan harminchat kibaszott mozgalmas és bedrogozott órája nem aludtam, mindenem sajog, ráadásul a folyamatos szitkozódás is kimerített. Abba kell hagynom a százon pörgést, mindegy mennyire gyűlölöm azt az irritáló képét.

Kinyílik a csomagtartó ajtaja, elég egy futó pillantás az idegesítő pofájára, és minden eddigi gondolatomat elsöpri az iránta érzett szívszaggató gyűlölet. Még soha, soha, soha, soha nem utáltam senkit ennyire. Még magamat is meglepem, mennyire komolyan gondolom a következő szavaimat.

- Te leszel az első ember, akit ki fogok nyírni. – És íme. Újra itt van az a gúnyos, öntelt mosoly, ami sokkal, de sokkal jobban mutatna vérben ázó, fogatlan ínyekkel. Matat valamit a hátam mögött, gondolom kikötözi a lábaimat, amik mostanra annyira elzsibbadtak, mintha nem is képeznék a testem részét. Még fel sem fogom, hogy az említett végtagok visszanyerték a szabadságukat, mikor felkap, és megpróbálja egyből munkára bírni őket. Hát bazdmeg, ez akkora seggfej, hogy ki kéne törölni. Nyilván a koszos betonon puffanok, ha a kezeim nem lennének a hátam mögé feszítve, talán meg tudnék támaszkodni, de így a világ legszánalmasabb zakkanását bemutatva ismerem meg közelebbről a halszagú kikötő piszkos kövét.

- Elzsibbadt a lábam, te nagyon hülye. – Ez is inkább hugyozni ment, mikor odafent az intelligenciáért kellett volna sorban állni. Irritált csettintést hallat a nyelvével, mintha még ez is az én kibaszott hibám lenne, de jelenleg túlságosan leköt a lábaimban érzett szorító fájdalom, és a végtelen apró tűszúrás, ami végigszántja az újjáéledező végtagjaim bőrét. Hányingerem van a büdös halszagtól, az októberi hajnal hidegéhez kurva kevés ez a pulcsi, fáradt vagyok, remegek és van egy olyan elbaszott, vészjósló érzésem, hogy egy rozoga halászhajón akar átcsempészni Kínába. Remélem még meg is döglünk valami francos viharban.

A már megszokottá váló módon dob a vállára, de már nincs erőm kapálózni. Már-már rezignáltan tűröm a zsák szerepet, felnyögök, mikor bájos gyengédséggel basz le a földre másfél méter magasból. Hát akkor ismételten a kurva anyádat.

- Így találtál meg? Egy kibaszott vérmanipuláló vámpír vagy? – Nem őrültem meg, tudom, hogy nem fog használható választ adni, de hátha a reakciója elárul valamit. – Rohadt bizarr és visszataszító.

- Fogd be. – Hát ez csak annyit árult el, hogy egy irritáló pöcsfej.

- Ó ne haragudj, idegesítelek? Engem tudod, mi idegesített? – A harag kikényszeríti belőlem a dühös szemrehányást, pedig látom rajta, hogy ennél jobban ha akarná sem tudná leszarni a kényelmemet, de még az egészségemet sem. Nem is értem, miért nem vágja le egyből tőből a lábaimat, aztán eltolhatna egy tolókocsin Írországig. –  Hogy egész úton kopogott a fejem a kaszniban. De ami még ennél is idegesítőbb volt a zsibbadás, aztán a végtelen fájdalom a végtagjaimban! Lilulnak az ujjaim seggfej! – A válasza csak egy adag cigifüst az arcomba, de ezzel még mindig nem tud kizökkenteni. Hogy ez mekkora egy paraszt. Ott akarok lenni, mikor megdöglik tüdőrákban, még fizetek is a műsorért.

- Talán a szádat is ki kellene peckelnem. – Hah. Úgy még idegesítőbb tudok lenni.

- Ígérem, akkor találok valami más módot, amivel az agyadra mehetek. – Fenyegetően elmosolyodva pislogok rá, hogy érezze az elszántságomat. Kibaszott hobbit csinálok abból, hogy kikészítsem. Ha azt hiszi, hogy lesz egy nyugalmas pillanata a kikényszerített utunk során, hatalmasat téved, pedig úgy látom, hogy elég magába forduló, antiszociális jelenség. Majd én jól kifordítom önmagából. Ha a sors is úgy akarja, talán szó szerint is, bármikor szívesen kibelezném.

- Ha tovább feszíted a húrt, nyugtatót kapsz. – Megrezzenek a fecskendő emlékétől, és szinte érzem a drog tompán elnyomó hatását a fejembe mászni. A testem szánni való remegéssel és felbődülő szívveréssel reagál, de dacosan leküzdöm a bénító félelmet. Azt mondja nyugtató, ja persze, jó vicc. A nyugtató az a xanax, te utolsó senkiházi.

- Micsoda szánalmas, töketlen alak vagy! Csak ezzel tudsz fenyegetőzni? Erre telik a nagy, erős fejvadásztól, hogy bedrogozza az áldozatait? – Mintha egy irritált csillanás futna át a tekintetén, de az arca rezzenéstelen maszk marad.

- Ha attól befogod… - Halk, lemondó sóhaj. Mielőtt kitalálhatnék valami frappáns választ, keserves nyöszörgéssel tárul ki a sötét helyiség ajtaja. Most először, kapkodva mérem fel a környezetünket az őszi korahajnal félhomályában. Egy ócska raktárépületnek néz ki a tágas, moha- és halszagú fa tákolmány, a deszkák nyirkos rohadása árulkodik róla, hogy az üzlet látott már szebb napokat is. Valószínűleg ezért kell megtoldani egy kis illegális embercsempészettel. Az érkező alak bátortalanul botorkál beljebb, feltűnően sántít a bal lábára. Érdeklődve vonom fel az egyik szemöldökömet, és elfojtok egy vigyort, mikor rádöbbenek, hogy valami nincs rendben. A káosz mindig az én kezemre játszik. Lehet, hogy már híre is ment, hogy errefelé tartózkodom, és végre megérkezett mobydick konkurenciája. Igazán pazar lenne páholyból végignézni, ahogy megölik egymást.

- Sa… sajnálom… én… - Hebegve kezd érthetetlen mentegetőzésbe a belépő ürge, aki gyanítom mobydick kontaktja lehet. Elég haszontalannak tűnik így első ránézésre. Belép mögötte egy gépfegyveres katona. Na szép, manapság már a katonák is fejvadásznak mennek, vagy mi a szar? Mindegy, teljesen leszarom, hogy ki ő, ha hajlandó azzal a csinos kis fegyverrel ementáli sajtot csinálni a mellettem ülő faszkalapból.

- Ez az a két mutáns, akiről csiripeltél, kismadaram? – Ó, a kurva életbe. – A kismadarak csiripelték, hogy két koszos mutáns próbálja meg elhagyni az országot egy hajón. Én, mint felelős állampolgár pedig mégsem hagyhatom, hogy patkányok rohangásszanak mindenfelé büntetlenül… - Ismétlem… ó, hogy a jó büdös kurva életbe. Akkor ezért nem néz ki fejvadásznak, mert kibaszottul nem fejvadász, hanem egy mániákus, fasiszta, mutánsellenes elmebeteg. Egy kikúrt gépfegyverrel.

Feszült figyelemmel számolom a raktárba surranó szélsőséges vadbarmokat, miközben a megszokásra hagyatkozva szívom magamba a külsejük nehezen kivehető részleteit. Elfintorodva próbálok olyan tervet keresni a fejemben, ahol én élve sétálok ki ebből a lepukkant hodályból, mobydick pedig nem. Nyolc kibaszott fegyveres állat, akik ráadásul nem pénzért, hanem egy elcseszett meggyőződésből harcolnak. Mikor rájövök, hogy nem hogy egyedül, még az agresszív gyűlöletem tárgyának a rabjaként sem jók a túlélési esélyeim, közelebb csúszom hozzá a földön. Kurvára remélem, hogy végre hasznossá teszi azt a feleslegesen hatalmas testét, és felfog nekem pár golyót, mielőtt engem is szitává lőnek.

- Vállaljuk hát a kártevő irtók szerepét, és megszabadítjuk a világot a hozzátok hasonló mocsadéktól. – Pfff. Oké, az elmúlt két év bujkálása alatt nem éppen mozogtam mutáns körökben, de mikor legutóbb néztem, még nem volt ennyire elmérgesedve a mutánsgyűlöleti helyzet. Mi a fasz történik ezzel a kurva világgal?

- Választhatsz. – A hangja hallatán mobydick fanyar képére pillantok. A vérfagyasztóan nyugodt mozdulattól, amivel leveszi a kabátját, feláll a szőr a hátamon és a szívem a torkomba költözik. Megsüketít. Akármennyire is rühellem a pofáját, jelenleg baromira megnyugtat, hogy életünkben először megegyeznek az érdekeink. A vére fémes szaga az orromba mászik, a félhomályban is látom az ujja végén létrejövő apró szikét. – Vagy együttműködsz, és életben maradsz, vagy lemészárolnak a szektások. – A kötelem cafatjai némán hullnak a földre, elhúzom a számat a zsibbadtságból éledező kézfejeim tompa lüktetésétől. Szerencsére az adrenalin elnyomja a fájdalom és a kimerültség bénító jelenlétét, de tudom, hogy bármelyik pillanatban elfogyhat a lendület, amit nyújt.

- Elment az eszed? Ennyi emberrel nem bírsz el! Ráadásul az őrült fickónál gépfegyver van! – A hangom megremeg a félelemtől, hiszen világéletemben üldözött vad voltam, nem pedig harcos. Ennek megfelelően most is ösztönösen kiutat kerestem volna, de az ő borostyánsárga szemei már egy rideg gyilkos terveit tükrözik.

- Ez a válaszod? – Arghh. Faszomat. Faszomat már ebbe az egészbe. Faszomat abba, hogy gyerekkorom óta üldöznek azért, ami vagyok, amit soha nem kértem, csak kaptam, amit bármikor elcserélnék egy normális életért. És most még ki is akarnak nyírni, ez hiányzott még a kibaszott listámról. EZ.

- A picsába is! Mi a terved? – A pillantása elégedetten felhevül, most először látok benne az unottságon és a lenézésen kívül más érzelmet. Valamiért furcsán égeti az arcomat, ahogy rám néz. Csupán egy elillanó pillanatig tart az egész, az is lehet, hogy csak a hajnali fények játékát láttam a szemeiben

- Kelts köztük zavart. – Oh. Testhezálló feladat. Abban pont jó vagyok.

Feláll, az alkarjain lomhán csordogál végig a vére, hogy a már ismerős alkarpengékké formálódjon. Én is felkászálódok a földről, miközben lassú vigyor költözik az ajkaimra. Csak figyelj, akkora zavart keltek, hogy még én is felszívódok benne.

Mellé lépek, és mielőtt beleolvadnék a tőlünk balra húzódó, omladozó polcrendszer nyújtotta árnyékba, odavetek neki egy feszült figyelmeztetést. Remélem az elcseszett módszere, amivel felismer átváltozva is, most sem hagyja majd cserben.

- Kurvára remélem, hogy pontos az iránytűd, mert ha engem is lekaszabolsz, kibaszott pipa leszek. – Rám villan a hűvös tekintete, a beképzelt mosolya most nem irritál annyira, amennyire kellene. Remélem is, hogy kurva biztos vagy magadban, seggfej, mert kibaszottul úgy fogok kinézni, mint ezek a gyökerek. A következő pillanatban már a baseballütős alak testében lopakodok a rozoga polcok között. A támadóink már szétszéledtek a romos helyiségben, gondolom, hogy elzárják a lehetséges menekülési útvonalainkat és körbe vegyenek minket. A félhomály, a dülöngélő polcok és az egymásra pakolt poros ládakupacok tökéletes bújócskahelyszínné varázsolják a régi raktárépületet, lassan, magabiztosan surranok előre. Meglátom az egyik birkát, akinek a kezében egy kis maroklőfegyver virít. Rám néz, és komoran biccent felém, hogy menjek a következő sorba. Engedelmeskedem a néma utasításnak, jelenleg nem ő a célpontom. Mikor a sarkon szembetalálkozom önmagammal, szélesen elvigyorodok. A döbbenettől kis híján elejti a baseballütőjét, ami baromira kapóra jön. Rásegítek, hogy végleg elengedje, a térdemmel beküldök egy alattomos rúgást a golyói közé, és ő felüvöltve dobja el a fegyverét. Elkapom, mielőtt a földre pottyanhatna, és szinte ugyanazzal a lendülettel perdítem meg a szerzeményt, és küldök be vele egy hatalmas fejbekólintást a meglepett áldozatomnak. Tudom, lehengerlő élmény találkozni önmagaddal.

Bammm. Ájultan vagy holtan koppan a földön, igazából most már azt is leszarom melyik, néhány céltudatos rúgással gurítom be a mellettünk lévő polcrendszer alsó részének a rejtekébe, miközben hangosan folytatom az artikulálatlan üvöltést, amit elkezdett.

- Bassza meg. Ez a kurva mutáns láthatatlan. Itt van valahol. – A hasamat fogva rohanok ki a sorok közül, mintha most kaptam volna egy gyomrost, és látom, hogy a két közelemben lévő társam már mellém szegült, mindketten egy-egy kicsi fegyvert szorongatnak, de a sötétben nem tudom kivenni a típusukat. Nem mintha nagy szakértő lennék. Idegesen kapkodják összevissza a fegyverüket, én is őket utánozva emelem támadó pozícióba az ütőmet.

- Megmozdult a polc mellettem, itt van! – A raktár középső részéről jön a kiáltás, és pár másodpercen belül már mindenki láthatatlan ellenségeket keres minden árnyék mögött. A félelem visszataszító verejtékszaga orrfacsaró módon csatlakozik a kikötő halszagához. Akármi is lesz, ezek után veszek egy kibaszott hosszú habfürdőt.

Meghallom a raktár legtávolabbi pontjáról az első fuldokló, elfojtott halálhörgést, és tudom, hogy mobydick is akcióba lendült. Akkor nincs sok időm. Háttal nekivetem magamat az egyik stukkeres idiótának, mintha egy láthatatlan alak lökött volna, belül pedig őrült vigyorral élvezem a pillanat nevetségességét. Kurvajó szopatni ezeket a faszbarmokat.

- Itt van!! Meglökött!! – A két ostoba tökfilkó gondolkozás nélkül üríti ki a tárát a levegő fenyegető ürességébe, majd feszült várakozással figyelik, hogy elkezd e vérezni. Istenem, ennyi agyalágyultat egy helyen. Én is bekapcsolódok, suhintok párat a levegőbe a baseballütőmmel, és a harmadik suhintás „véletlenül” az egyik faszarcút találja el. Nyekkenés nélkül terül el a földön, próbálok nem figyelmet fordítani a fejéből kicsordogáló vértócsára. Mondhatjuk, hogy önvédelem volt. Amúgy is, ha nem is biztos, hogy meghalt, akkor nem gyilkosság.

A társa csodák csodájára mintha összerakná a történteket, felém emeli a stukkert, és lő, de az imént ürítette ki az egész tárat egy nem létező ellenségre. A fegyver halk kattanására kegyetlen vigyorra húzódik az ajkam, a baseballütő azelőtt sújt le rá, hogy figyelmeztethetné a társait. Közben fél füllel hallom, hogy a másik oldalon is teljes a káosz, de mivel én kicsináltam hármat, a gépfegyveres nagyfőnök meg még mindig a bejáratnál őrködik, ezért mobydickre csak négy marad, és kétlem, hogy tovább tartana neki, mint a négy rendőr. Elhúzott szájjal szedem fel a földről az egyik stukkert, és a tulajdonosa zsebéből kiveszek egy tárat, hogy újratölthessem. Még szerencse, hogy vettem pár alap fegyverkezelési és még több lövészeti órát. Ha az embert egész életében üldözik, hasznos tudás az ilyesmi.

A következő pillanatban már a stukkerem birtokosának a testében lépek a vezető mellé zihálva, megkeseredett pillantással.

- Főnök, ezek mindenkit kicsináltak. – Megvető undorral néz rám, mint egyetlen túlélőre, a raktárban most újra síri csend honol. Kurvára egymásra kell uszítanom valahogy a két megmaradt vadbarmot.

- Nem mindenkit. – Szinte köpi felém a szavakat, látszik, hogy szívesebben látná egy társát holtan, mint gyáván megfutamodva. Könyörgő szemekkel pillantok rá.

- Nem akarok meghalni, családom van. – Bátor tipp, de a sörhasból, és az igénytelen borostából kiindulva reális.

- Takarodj a szemem elől. Akkor elintézem én ezt a két kis korcsot. – Elrejtem a vigyoromat, miközben meghunyászkodó bólintással hátrálok ki a raktár széles ajtaján, és szorgosan becsukom magam mögött. A hátam mögött felzendül a gépfegyver vad zakatolása, és szinte látom megremegni a raktár falait, ahogy mindenen áthatolnak a bőszen záporozó golyók. Remélem többek között mobydick koponyáján is. Először óvatos léptekkel indulok meg a kikötő korareggeli fényeiben, a stukkeremet még mindig kétségbeesetten, tettre készen szorongatom az ujjaim között. Hű de rohadt fáradt vagyok, de sajnos szinte biztos, hogy az őrült katona helyett egy őrjöngő fejvadász fog élve kijutni abból a csatából, szóval nem állhatok meg.

A végére már szinte futólépésben haladok abba az irányba, amerre leparkolta az autót, hátha nagyképűen benne hagyta a kulcsot, mondván, hogy úgysincs már rá szüksége. Megtorpanok, mikor a gépfegyver hangja elhal a háttérben. Már a kocsi mellett vagyok, a torkomban dübörgő szívvel állok meg, és hátrapillantok a vállam fölött. Szinte felzokogok attól, hogy a hátrahagyott raktár ajtaját nyitva látom a távolban, ami hirtelen mégis túl közelinek érződik. A picsába. Körbesandítok, de nem látom sehol a vérfagyasztó alakját. Kimerültem. Fogalmam sincs mióta, de már a saját testemben vagyok. Csak össze akarok esni, és elbújni a világ elől. Feszült türelmetlenséggel vágódok be a vezetőülésre, nem fogom karba tett kézzel megvárni, hogy beérjen. Már vigyorogni sincs erőm, mikor meglátom a kulcsot a helyén. Elfordítom, és engedelmesen felbőg a motor. Kitolatok a kis félreeső parkolóból, és egy elkapkodott ipszilon fordulás után már kifelé gurulok a raktárhelyiségek hosszú sora által közrehatárolt utacskán. Tágra nyílnak a szemeim, mikor egy fekete árny ugrik elém, és kis híján az első ösztönömre hallgatva tolok egy satuféket, de időben megállítom magamat, és a gázra lépve próbálom eltakarítani az utamból. Bassza meg. Ez a régi tragacs úgy gyorsul ezen az elkúrt kavicsos úton mint egy kövér bálna a sivatagban. Nem lesz elég.

Tényleg nem elég. A teste hangosan csattan fel a motorháztetőre, de mintha csak így tervezte volna, a bakancsa a szélvédő üvegébe vágódik, ami egy bájos pókhálót kirajzolva törik meg az erőtől. A reflexeimre hallgatva taposok a fékre, és a motorháztetőn ragadt alakja előre repül egy jó öt métert. Mire kivágódok a kocsiból, és remegő kezekkel felé emelem a fegyveremet, már felkelt a földről, szinte vicsorogva néz felém.

- Mi a faszért nem vagy képes leszakadni rólam? – A hangom most már szinte hisztérikus, és egy hajszál választ el attól, hogy tényleg lepuffantsam a sorozatos gyötrelmeim okozóját. Felém lép, én pedig kimérten hátrálok egy lépést. Elvigyorodik a szemeimben csillanó bizonytalanság láttán. A picsába. – Még egy lépés, és komolyan lelőlek! – Leadok egy figyelmeztető lövést a lábai elé, és úgy látszik, hogy ez megtette a hatását, mert megtorpan. Lehet, hogy észrevette, hogy eléggé a végét járom ahhoz, hogy őrültséget csináljak. Igaza van. Kurva nagy a kísértés, hogy fejbe lőjem, aztán komótosan továbbguruljak ezzel a szarrá tört vaskupaccal, és aludjak egy kibaszott nagyot az első motelben. Miért nem tudom megtenni? Olyan kurvára egyszerű lenne minden.

- Hátrébb! – Intek egyet a fegyverrel, jelezve, hogy hátráljon pár lépést. Túl közel van, és láttam, hogy mire képes, ha hirtelen nekiiramodik. Meg sem rezzen, én pedig idegesen biztosítom ki a pisztolyt. Mélyen a szemeibe nézek, de az égvilágon semmit nem tudok kiolvasni a kifejezéstelen, semmitmondó tekintetéből, max annyit, hogy az ő állóképességére is rányomta a bélyegét az elmúlt néhány óra. Hűvös magabiztossággal várja, hogy mit teszek, és tudom, hogy nincs sok időm. Ha sokáig tökölök, rá fog jönni, hogy nem lövöm le, és akkor ugyanott leszünk, mint ahonnan érkeztünk. Egy hanyag, elkapkodott mozdulattal váltok célpontot a mellkasa közepéről, és mielőtt meggondolhatnám magam, lövök. A golyó szinte még bele sem fúródott a combja oldalába, én már újra a volán mögött ülök, és a váltót rükvercbe lökve kezdek el max sebességgel tolatni. Az égvilágon semmit nem hallok a szívem zakatoló dübörgésétől, a törött szélvédő alig átlátható üvegén keresztül látom, hogy közelebb lép, de szerintem hamar rájön, ha utol is érné az újdonsült sebesülésével ezt az elcseszett tolató romhalmazt, a következő golyót tényleg a rémisztő pillantást hordozó szemei közé kapná. Vérfagyasztó, dermedt kőszoborként figyeli, ahogy távolodok, én pedig egy laza mozdulattal emelem fel a középső ujjamat, hogy búcsút intsek neki, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy ha rajta múlik, nem most látjuk egymást utoljára. Reméljük nem rajta múlik.

Kb ötszáz méter tolatás után megfordulok, hogy a másik irányba végre elhagyhassam ezt a bűzölgő, piszkos kikötőt. Kurva idegesítő, hogy szinte semmit nem látok a szélvédőn keresztül, a kezeim még mindig remegnek az elmúlt óra sokkhatásaitól, a pulzusom még mindig az egekben van, kiráz a hideg és kiver a víz. Ezt az elbaszott kettősséget. Úgy érzem magam, mintha betoltam volna tíz liter kávét, és most lennék azon a ponton, amikor elmúlik a hatásuk. Kiérek a kikötő labirintusából egy közepes méretű főútra, hátrasandítva leolvasom az utcatábláról, hogy hol is vagyok, ugyanis a csomagtartóból nemigen tudtam beazonosítani a helyszínt idefele úton. Nagaoka kikötő. Ahh akkor majdnem három kibaszott óráig lehettem a csomagtartóba zárva. Kurvára nincs semmi pénzem, és még mindig hatalmas a kísértés, hogy visszamenjek Tokióba a cuccomért, de simán lehet, hogy azóta a városba özönlött a sok ostoba pénzhajhász fejvadász a kis műsorom miatt. Ezzel nem is lenne baj, ha nem lennék ilyen baszott kimerült. A picsába. A PICSÁBA.

Mérgesen csapok a kormányra. Valahol muszáj aludnom egyet, mert a mostani állapotomban baromi elcseszett döntéseket fogok hozni. Az elsőt már meg is hoztam, azaz, hogy életben hagytam azt a faszarcút, aki mindebbe belerángatott, és aki minden bizonnyal máris a nyomomba eredt. Meg kellett volna ölni és lenyúlni a lóvéját. Ahhh, de hülye barom vagyok.

Egy fülsüketítő csattanás szakít ki a néma önmarcangolásból, felnyögve fejelem le a kormány fájóan kemény körívét, mikor fékezés nélkül beleszállok az egyik kereszteződésben elém vágódó lakókocsi oldalába. Szerencsére nem mentem gyorsan, de még így is csillagokat látok, mikor az utolsó erőimet felhasználva felemelem a fejemet, és remegő kézzel felmarkolom a stukkert az anyósülésről. Ez a kurva lakókocsi sem véletlenül gurult elém az utolsó pillanatban, az teljesen biztos. Kiszállok a kocsiból, ami szerintem ezzel a frontális ütközéssel kilehelte a túlságosan hosszú élete utolsó szikráit is, a lábaim meginognak a súlyom alatt. Faszom. Lelépek ezzel a baszott lakókocsival, csak hogy aludhassak benne egyet.

Megfagy a vér az ereimben, mikor kicsapódik az ajtó, és nem a várt sápadt óriás alakja tűnik fel a helyén. A kurva életbe, még ez a köcsög hiányzott a napomból.

- Ivan. – Rekedtesen, keserű vigyorral suttogom a fejvadász nevét, aki a legádázabb módokon próbál elkapni attól a perctől kezdve, hogy hét éve először vérdíjat tűzött ki a fejemre apám. Mostanra mondhatni egészen személyessé vált számára a téma. Mit ne mondjak, az elragadó személyiségemmel könnyen az emberek szívébe mászom. Eddig háromszor sikerült elkapnia, és mindháromszor egyre kreatívabb módokon szabadultam ki a fogságából. – Örömmel látom, hogy végül nem ettek meg a cápák. – Megvillan a rideg férfi veszélyes tekintete, a fekete hajából egy vékony tincs az arcába hullik.

- Ó, megettek azok, Elliot drágám, többször is. – A hangja veszélyesen nyájas, megfeszül a testem a rég nem hallott név hallatán, az ismerős orosz akcentust szinte kézzel lehet tapintani a szavaiban. Elhúzom a számat a képtől, amit a szavai a szemem elé vetítenek. Úgy látszik azért a halhatatlan, végtag-visszanövesztő mutánsok élete sem csak móka és kacagás. Fúj.

- Hmmm, akkor még mindig képtelen vagy megdögleni? – Csak egy hideg mosoly a válasz, felém lép, és elridegült nyugalommal emelem rá a hatlövetűmet. Még négy golyóm van. Megölni nem tudom, de lelassítani talán.

- De a fájdalmat ugyanúgy érzem én is, mint ahogy te is fogod nemsokára. – Hű, elég pipának tűnik a fazon. Lehet, hogy nem kellett volna meggyőzni a csapatát, hogy én vagyok ő, és ledobatni a hajóról a Mexikói öbölben, néhány véres húscafat társaságában. Vagy legalább utána nem kellett volna két hétig a hátrahagyott életét használva begyűjteni a pénzt pár melójáért és kiüríteni a bankszámláját. Upsz. De ki a faszom használja a születési évét a telefonja zárának?

Egy újabb lomha lépést tesz felém, én pedig beleeresztem az első lövést az homloka kellős közepébe. Megrezzennek az ajkai, megtántorodik, de egyetlen egyet sem pislog. Egy vörös csík fut végig az arcán, az orrán át egyenesen a vigyorgó szájába, a teste szép lassan kilöki magából a golyót, ami némán koppan a földön. A seb szinte szemmel látható gyorsasággal kezd el beforrni, és nemsokára csak az arcán maradt vércsík jelzi, hogy egyáltalán létezett. Faszomat ebbe a halhatatlan faszkalapba is. Ez az én kurva formám, egy zombi meg egy vámpír.

- És hol vannak az embereid? Vagy a legutóbbi után inkább egyedül jöttél? – Hátrálok egy alig észrevehető lépést, de kimért figyelemmel követi le ő is. Egy fejjel magasabb és nem sokkal edzettebb nálam, csúcsformámban talán le tudnám futni, de attól sajnos most baromi messze vagyok.

- Úgy döntöttem, hogy egy ilyen hitvány kis szarkavaróval könnyebben elbánok egyedül. – Jé, csak háromszor kellett meglépnem előle, hogy végre felfogja. Neki elsőre sikerült. Vajon ha elég sokáig húzom az időt, van esély, hogy mobydick is utolér és lefoglalják egymást elég ideig, hogy meglépjek azzal a csinos kis lakókocsival? – Ráadásul még az is lehet, hogy inkább megtartalak. Örömömet fogom lelni abban, hogy minden nap levágok egy apró részletet belőled, olyan sorrendben, ahogy velem tették a cápák. – Összeszűkülnek a szemeim, felzendül bennem a vészharang a cseppet sem kecsegtető jövőkép hallatán. Bassza meg, ez totál bekattant. Lehet, hogy minden alkalommal egy kicsit kevesebbet növeszt vissza az agytekervényeiből? A picsába, jelen pillanatában ebből az őrült faszfejből teljesen kinézem, hogy azzal kezdi, hogy levágja a lábaimat. Akkor aztán baszhatom a menekülést, de még az életemet is. Kurva kecsegtető.

Egy kaján vigyor mögé rejtem az idegességemet, és túlszínészkedve fújom el a stukkerem hegyéből jövő nem létező füstöt, miután beleeresztem a fejébe a második golyót is.

- Micsoda szerelmi vallomás, Ivan. Sajnos nem kölcsönös, de nagyon hízelgő. – Felhorkan, és újra felém lép. Erőltetett nyugalommal hátrálok egy lépést, hogy folytassam a kis táncunkat. A béka segge alatt csücsülő reakcióidőm semmire sem elég, mikor felém lódul, idegesen küldöm bele a maradék két golyómat, de ezek már meg sem tántorítják. Őrjöngő üvöltéssel terem mellettem, megragadja a hosszú tincseimet, és egy haragos rántással kényszerít térdre. A szemeim könnybe lábadnak, de nem adom meg neki az élvezetet, hogy hangot adjak a félelmemnek. Egy hideg érintést érzek a nyakam hátulján, és egy kattanást követően éles fájdalom hasít a bőrömbe, majd jeges karmokkal tépi végig a gerincem vonalát. Nem tudom lenyelni a meglepett, gyötrelmes nyögésemet, zihálva lököm el magamat a marka lazuló fogságából, a szemeim gyilkos haraggal villannak fel rá. A kezében egy különös eszköz van, ami mintha egy orvosi műszer és egy pisztoly groteszk egyéjszakás kalandjából jött volna világra. Kibaszott fostosszar előérzetem van.

- Mi a faszt műveltél velem?! – A hangom remeg a kimerültségtől, a haragtól, a fájdalomtól és a rémülettől. Mi a picsáért hiszi azt mindenki, hogy kényükre-kedvükre tehetnek azt a testemmel, amit csak akarnak?

- Csodálatos kis eszköz. – Meglebegteti a furcsa műszert. – Érezd magad megtisztelve, aranyom, csak neked készíttettem a beléd ültetett chipet. – Összeszorítom a fogaimat, az ujjaim a nyakam bőrére csúsznak, ahol egy apró kis vágás támasztja alá a szavait. Már nincs erőm színészkedni, ő pedig élvezettel kacag fel a kétségbeesett arckifejezésem láttán. – Ezek után próbálj meg eltűnni előlem.

Nem tudja befejezni a hencegést, hogy tulajdonképpen mit is csinál a belém ültetett kütyü, mert egy vérvörös penge választja el a fejét a teste többi részétől. Az utolsó pillanatban még dühösen felszisszen, eltorzulnak a levágott fejének az arcvonásai. A megfelelő szervek hiányában beszélni és lélegezni már nem tud, de a szemeiben látom a fellángoló, bosszúszomjas haragot. A földön kuporogva pillantok fel az összerogyó test mögött álló fekete árnyra, akinek még most is cigi füstölög a szájában, a szemeiben gyilkos megvetés, az arcán pedig elérhetetlen ridegség tükröződik.

- Kezdem elveszíteni a türelmemet. – A hangja hűvös és a nyugalom életveszélyes illúzióját kelti. A szavait meghazudtoló türelemmel lépi át az előttem heverő, kettévágott férfi hátborzongató, élő maradványait, hogy fölém tornyosuljon, és lapos, fagyos pillantással néz le rám. – Beszállsz magadtól a lakókocsiba, vagy a hajadnál fogva rángassalak be? – A cigi meg sem rezzen az ajkai között, miközben halkan szűri a szavakat, és a büszkeségem utolsó cseppjeibe kapaszkodva kaparom össze magamat a földről. Soha, de soha nem fogom senkinek beismerni, de ebben a pillanatban kurvára örülök, hogy látom.

Lassú léptekkel indulok el a lakókocsi irányába, útközben szó nélkül hajolok le Ivan fejéért, amin az arca még mindig meg-megrezzen néha, mintha mondani akarna valamit. Ez az ostoba féreg az egyik fogságom alatt elcsicseregte, hogy mindig a fejéből kiindulva nő vissza a teste. Azt nem árulta el, hogy mi történik, ha elpusztul a feje, de ki vagyok én, hogy nemet mondjak egy izgalmas kísérletre. A fekete tincseit markolva emelem fel groteszk, élő fejet, majd egy hanyag mozdulattal kúrom a benzintócsába, ami a rozoga kocsi törött csövéből csordogált a betonra az elmúlt végtelen hosszúnak tűnő percek alatt. Felnyúlok a mellettem tornyosuló óriás cigijéért, aki minden bizonnyal elég éles reflexekkel rendelkezik, hogy megállítson a mozdulatban, de nem teszi. A füstölgő csikket lustán a tócsa közepére pöccintem, és a benzin gyönyörű, kékeslila lángokkal lobban fel, meleg ölelésbe fogadva a fájdalomtól megfeszülő, semmivé olvadó arcot. Még így is úgy érzem, hogy látom még a rusnya orosz pofáját. Kiirthatatlan és idegesítő, mint egy kibaszott csótány.

- Beszállok magamtól. – Keserű beletörődéssel adom meg a válaszomat a szükséges közjátékot követően, miközben azon gondolkozom, hogy miért bizseregnek az ujjaim, amik az előző mozdulat során véletlenül az ajkaihoz értek. Azt hiszem én is kezdek bekattanni a kimerültségtől. Ökölbe szorítom a remegő kezeimet, majd rezignáltan lépek be a lakókocsi szűkös ajtaján. Az ő túlméretezett vállai be sem fognak férni ezen az elkúrt ajtón. A bérelt lakókocsi belseje úgy néz ki, ahogy egy vadász kuckónak ki kell néznie. A falnál egy fekete, nyitott fegyvertáskában legalább öt különböző méretű és típusú fegyver fekszik, az asztalra pedig ki van baszva egy bilincs, a zárában a kulcsokkal. Valamiért úgy érzem, hogy Ivan ezt nekem készítette ide. Milyen figyelmes. Mellé lépek, és a testem takarásában gyorsan lenyúlom az egyik kulcsot a kettőből, a nyelvem alá csúsztatom, majd levetem magamat az aprócska kanapéra, ami az anyósülés mögött húzódik. Mobydick egy könnyed mozdulattal hajítja ki a kocsiból a fegyvertáskát, majd a bilincset felmarkolva lép mellém. Na mivan, szétkaszaboltad a köteledet? De kár.

Egyikünk sem töri meg a feszültségtől terhes, síri csendet. Megadón engedem, hogy a kezeimet a kanapé mellett lévő konyhapult egyik beépített fiókjának a fogantyújához bilincselje. Nem a világ legstabilabb bójája, de mindketten tudjuk, hogy ha nekiállnék kirángatni, előbb észrevenné a szánalmas próbálkozást, mint hogy sikerrel járjak. Nem mintha jelen állapotomban lenne még erőm ilyesmihez. Miután végzett, az arcomhoz emeli a kezét, és mogorván morran felém.

- Köpd ki. – Értetlenül pislogok fel az ellentmondást nem tűrő borostyánsárga szemekbe, de mielőtt megkérdezhetném, mire gondol, vérfagyasztóan halkan ismétli meg a komor parancsot. – Köpd ki, vagy én szedem ki, és az fájni fog. – Szemforgatva fintorgok rá, majd dühösen tolom ki az ajkaim között a bilincs kulcsát, és a tenyerébe ejtem. Nem mintha lenne hova mennem, ha ki is szabadulnék innen valahogy. Főleg, hogy most haragítottam még jobban magamra egy eszelős orosz fejvadászt, aki minden bizonnyal egy nyomkövetőt ültetett belém.

***

Arra ébredek, hogy megállunk, és a műszerfalon virító digitális órára sandítva látom, hogy kevesebb, mint két órát aludtam. Akkor azért érzem magamat ilyen mocsokszarul még mindig. Hunyorogva, kérdőn figyelem, ahogy mellém sétál, és leveszi rólam a bilincset. A délelőtti napsugarak szinte vakító fénnyel töltik be a tágas fémdobozunkat, és irreálisan felmelegítik a lakókocsi fülledt levegőjét. Most nincs rajta kabát, csak egy ujjatlan fekete atléta, és kurvára rühellem, hogy valamiért nem tudom levenni róla a szememet.

- Most ki fogom szedni belőled a nyomkövetőt. Elaltassalak vagy együtt működsz? – Elhúzom a számat, pontosan tudom, hogy elaltatás alatt a már jól ismert kis fecskendőit érti. Kivételesen kibaszott nagy kísértést érzek, hogy a könnyebb utat válasszam, de szinte rögtön el is engedem a gondolatot.

- Tartogasd a kurva drogodat annak, aki vevő rá. – Morcosan kászálódom fel a kanapéról, az egyik falba épített szekrényhez sétálok, előveszem belőle az első ruhadarabot amit találok, hogy letépjek belőle egy csíkot, és egy igénytelen kontyba kössem vele a hajam zavaró zuhatagát. A széttépett póló maradékát egy vastag kötéldarabbá göngyölöm, hogy legyen mire harapnom. Volt már részem elég fájdalomban életem során, hogy ismerjem a járást. Ledobom magamról a pulcsit és a pólót, és levetem magamat az étkezőasztal köré épített kis box külső részére úgy, hogy a hátam legyen kifelé. Szó nélkül lép mögém, lerak az asztal sarkára egy elsősegély dobozkát, és felém tolja a vodkát, ami már akkor az asztal közepén virított, mikor jöttünk. Oroszok…

- Ne miattam aggódj, hanem inkább figyelj, hogy az elcseszett óriásujjaid ne tegyenek kárt bennem. – Halkan szűröm a szavakat a fogaim között, majd a vodkát egy ujjal sem érintve harapok rá az összegyűrt ruhadarabra. Lefújja a nyakamat, gondolom fertőtlenítővel, a kezeim megszorulnak a törökülésbe font lábaimon. A combomba kapaszkodva várom a szike fájdalmas hasítását, váratlanul ér az egyik ujja megdöbbentően puha, hűvös érintése. Türelmes mozdulattal tapintja ki a vékony seb mellett az idegen tárgyat a bőröm alatt, a testemen furcsa, megmagyarázhatatlanul kellemes borzongás fut végig. Beszarok, tényleg kezdek begolyózni ettől a naptól. Az ujjaim elfehéredve mélyednek a combom húsába, hogy megállítsam a remegésemet. Minden izmom megfeszül, mikor a megérkezik a várva várt fájdalom is, bele sem akarok gondolni, hogy vajon ehhez a művelethez is a véréből csinált e szikét. Remélem elkapok tőle valami elbaszott vérfertőzést is. Összeszorított szemekkel, mozdulatlanul várom, hogy vége legyen a „műtét”-nek, és megszabadulhassak a belém ültetett chip zavaró, oda nem illő jelenlététől. Alig pár percig tart a gyötrelmes művelet, amit egy elmormogott káromkodása szakít félbe.

- Mi van? – Idegesen, a fájdalomtól megremegő hangon dünnyögök, miközben a fogaim még mindig a ruha átnedvesedő anyagát harapják.

- Túl mélyen van. – Mi a faszomat jelent az, hogy túl mélyen?

- Kurvára remélem, hogy nem tervezel egy rögtönzött gerincműtétet végrehajtani rajtam. – A kérdésemre nem a szavai, hanem a tettei válaszolnak, meglepetten felnyögök, mikor az eddigi mozdulatainál egy kicsit durvábban összehúzza a felvágott sebet, és elkezdi összevarrni. Csodálatosan fostalicska érzés. Újra és újra lejátszom a fejemben a szemet gyönyörködtető képeket, ahogy Ivan eltorzult arcát magukba fogadják a kék lángok, miközben már azon kattogok, hogy mi a faszt fogok kezdeni a belém ültetett nyomkövetővel, főleg, hogy egy mélyről feltörő rossz előérzet azt sugallja, hogy ez nem csak nyomkövető. Volt egy őrült önelégültség a hangjában, mikor azt mondta, hogy külön nekem készíttette. Van egy olyan érzésem, hogy valami elbaszott módon meg fogja akadályozni az alakváltásomat ez a kurva chip, de eddig túlságosan fáradt voltam, most pedig túlságosan beszari vagyok, hogy kipróbáljam. Halott ember vagyok, ha elveszítem ezt a képességet.

A kínzóm, mint aki jól végezte dolgát, levágódik a box másik oldalára, és rágyújt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy most turkált valakinek a bőre alatt, és könyékig a vérében úszik. Ide nem illően hatalmasnak tűnik ebben a szűkös lakókocsiban, ha nem rázna ki a hideg a fájdalom utóhatásaitól, akkor talán meg is mosolyogtatna a bizarr látvány.

- Van egy sebész kontaktom Szingapúrban, aki ki tudja szedni. – Halkan, tárgyilagosan ejti ki a szavakat, én pedig gyanakodva, értetlenül pislogok rá. Lehet, hogy valami kurva szűkszavúsági fogadalmat tett, mert nem magyarázza meg az említett, már-már segítségnek tűnő ajánlatot. Erőtlen mosoly kíséretében húzom fel az egyik szemöldökömet.

- Na mivan, beszartál egy kis konkurenciától? – Lustán szív egy lehetetlenül mélyet és lassút a cigijéből, az ajkain az a geci irritáló, csábos félmosoly virít. Az orrát enyhén felemelve pillant rám, dacosan állom a kihívó tekintetét.

- Nem nekem van célkereszt a hátamon. – Megvonja a vállát, én pedig haragosan felszisszenek a tudattól, hogy igaza van. Arról nem is beszélve, hogy egész életemben az emberek közé olvadva rejtőzködtem, szóval nyilván nincs egy kikúrt kapcsolatom sem, aki segíthetne fű alatt kiszedni belőlem ezt az elbaszott jeladót.

- És mégis hogy a faszba akarsz eljutni Szingapúrba? – Ezek után kurva biztos, hogy nem mondom el neki, hogy valószínűleg elveszítettem az alakváltás képességét is, mert a végén még úgy dönt, hogy hasznosabb a chip, mint amennyire irritáló a lehetségesen felbukkanó fejvadászok jelenléte.

Szingapúr, a mutánsok ázsiai fővárosa, ahol majdhogynem szabadon létezhetnek a hozzánk hasonlók. Mindig kíváncsi voltam rá, de a sajnos nem csak a mutánsok, hanem a fejvadászok központja is, ezért messziről elkerültem.

A múltból túlságosan is ismerős, alattomosan szúrós fejfájásra ébredek. Ki a faszom drogozza be a másikat öt perc beszélgetés után? KI? Mekkora istentelen faszkalap az ilyen.

A testemben lebomló idegen szer bódító utóhatását legyűrve kezdek el mocorogni, haragosan sziszegek valami általános, közepesen sértő megjegyzést vakon a semmibe, de a még kábulatba süllyedt agyam szinte fel sem fogja, mit volt az. Szánalmasnak érzett, akadozó mozdulatokkal kecmergek ülő helyzetbe, mindenem zsibbad a kényelmetlen kuporgástól. Mikor rádöbbenek, hogy a kezeim szabad mozgását egy indokolatlanul szorosan meghúzott, érdes kötél gátolja, felmorranok a haragtól.

- A kurva életbe… - Vérszemet kapva, egy sarokba szorított vad kapkodásával pillantok körbe a kicsi, lepukkant szoba kis híján omladozó falain, a szegényes, kopott berendezésen, a lehúzott, valószínűleg évek óta nem takarított redőny piszkos lécein, a szoba másik végében elhelyezkedő ágyon, ami szintén látott már szebb napokat és végül megállapodok a fotelemmel szembeni sötét, foltos szövethuzatú kanapén és a rajta terpeszkedő sápadt óriáson. Baszki, ha egy ilyen szobában kéne laknom, én is pipa lennék. Mindjárt megsajnálom. Ja nem.

Újra lenézek a kezeimre, és a lelki szemeim előtt szinte látom bevörösödni a hófehér bőrömet a kötél durva anyaga alatt. Még egy kibaszott bilincsre sem futja? Komolyan, adjak kölcsön? Fegyvereket sem látok sehol szétdobálva, pedig általában ez képezi a fejvadászok kedvenc lakberendezési kiegészítőjét.

- Esküszöm, ezért ki foglak nyírni! – Halkan, reszketeg dühvel ismétlem meg a fenyegetést, ami már a klubban, az elájulás határán is majdhogynem röhejesnek hatott, most pedig egyenesen abszurd, de leszarom. Amúgy sem nyírnám ki, nem ér annyit, hogy bemocskoljam érte a lelkiismeretemet. Megrántom a fűtéscsövet, ami ugyan rozogán meginog néhány milliméternyit, de sajnos nincs olyan része, ami eltörni vagy szétcsúszni látszana. Mindegy is.

A tekintetem közben tovább vándorolt a köztünk húzódó dohányzóasztalra, amin egy doboz cigi, egy egyszerű gyújtós és egy hamutartó hever. A gondterhelt sóhaja hallatán újra felé nézek, hátha felvillanja egy gyengeségét a mogorva maszk mögül.

- Te mindig ilyen sokat jártatod a szád? – Oh ez még semmi, seggfej. Ha ennyi felbosszant, hidd el, nem akarod átutazni velem a világot.

- Épp az imént basztad el az életemet, és azt várod, hogy befogjam?! – Ezek után akkor is végigdumálom a közös kis „kirándulásunkat”, ha beledöglök. Neki is igazán kirándulhatna valamije… mondjuk a nyaka. – Évek kemény munkáját tetted tönkre… remélem, belefulladsz majd az apám koszos pénzébe, te seggfej! – Kurvára elegem van belőle, hogy pénzhajhász, önző férgek loholnak utánam évek óta, mintha egy elveszett közkincs lennék. Nem elég, hogy konkrétan lehetetlenné teszik, hogy a saját testemet használjam, még mikor beletörődök egy lopott életbe, azt is elveszik tőlem. Rohadtul nincs kedvem visszatérni a folytonos menekülésbe.

Kicsit hátrébb dőlök a baromi kényelmetlen fotel bolyhos, igénytelen anyagán, kifújom a feszülten bent tartott levegőt, és pillanatnyi józanságot erőltetek magamra mielőtt újra szemügyre veszem a minket körülvevő kis koszfészek túlméretezett lakóját. Most először próbálok egy embert látni benne az életem megkeserítője helyett, hátha hatni tudok rá valahogy. Az itteni életemet már eltiporta a jelenlétével, de ha rájövök, hogy hol basztam el, akkor legközelebb talán sikerülhet. Legközelebb… már a fejem is fáj a gondolattól, hogy mennyi előkészület, mennyi munka, mennyi aggodalom veszett kárba.

A kifejezéstelen tekintet, amivel engem méreget, semmit nem árul el a gondolatairól, az arcát, amire most először nézek a harag vörös ködfelhője nélkül, akár jóképűnek is lehetne mondani, ha nem tudnám, hogy mekkora pöcsfej. Tüzetesebben megvizsgálom a ruháját, még mindig ugyanabban a szettben ül, mint amiben pár órája kiragadott a kényelmes kis életemből. Precíz pontossággal szívom magamba a részletek a látványát, hogy később akár a saját testét is felhasználhassam ellene. A hosszú kabátja szétterül körülötte a kanapén, most felvillan alóla a fekete bőr öve, és annak a két szélére erősített furcsa tüskék. Feltűnésmentes bámulással próbálom kitalálni, hogy vajon mi a szerepük, miközben azon gondolkozom, hogy vajon elég élesek lennének e, hogy levágjam velük a kezemre erősített kötelet. Talán. Később jó opció lehet.

A környezetünkből kiindulva nem él túl nagy lábon, legalábbis képletesen véve nem, szóval hátha meg tudom győzni egy közepesen vonzó összeggel arról, hogy nem akar engem végigrángatni két kontinensen.

- Ha csak a pénzre vágysz, engedj el, és odaadok neked mindent, amim csak van – A végtelenül gúnyos, lenéző félmosoly, ami az ajkára költözik, majdnem visszarángat a harag fullasztó hullámai közé, de sikerül megállítanom magamat. Nyugi. Józanul kell gondolkodnod.

- Kötve hiszem, hogy meg tudnád közelíteni az összeget, amit érted ajánlottak. – Merev, elhidegült gyűlölettel figyelem, ahogy rágyújt. Átfut az agyamon a gondolat, hogy megkérdezem, most épp mennyi zöldhasút ér a szánalmas kis életem, de valószínűleg úgysem árulná el. Az irányomba fújt fullasztó füstfelhőtől meg sem rezzen a makacs, sziklaszilárd pillantásom, pedig rühellem a szagát, és az érzést, ahogy a torkomba tapad a szárazsága. De ennyi év hostkodás után ennél több kell, hogy kizökkentsen.

- Hogy találtál rám? Sosem léptem ki a lakásból a saját alakomban. Annyira vigyáztam… –Dermedt mozdulatlansággal meredünk egymásra, nem igazán számítok érdemleges válaszra, de szeretem járatni a pofámat, és ki tudja, mikor ejt el akaratlanul valami apró, használható információmorzsát.

- Megvannak a módszereim. – Jé, ki gondolta volna. Módszerek. Hasznos.

- Micsoda nagyképű faszkalap… - Szinte csak utólag jövök rá, hogy hangosan mondtam ki az első gondolatomat, miközben újra a szűkös szoba részleteit kutatom. Az egész lakás egy amerikai konyhás nappaliból áll, már ha azt az aprócska hűtőt, és a mellette lévő pultnak csúfolt szörmedvényt konyhának lehet nevezni. Gyanítom a bejárati ajtón kívüli egyetlen ajtócska a fürdőszobába vezet. Ezek után látni sem akarom, hogy ott milyen állapotok uralkodnak.

Az egyetlen hely, ahol szabadon önmagam lehettem, a lakásom volt, ezért mindig próbálkoztam igényes körülmények között élni. Ez sajnos az elmúlt évek pihentető luxusa alatt már-már tisztaság- és rendmániás függőséggé vált. Ez a lepukkant kis lyuk most olyan érzéseket kelt bennem, mintha közelednének a falak és bármelyik pillanatban elkaphatnék egy súlyos bőrbetegséget. Az utolsó gondolatom megakaszt a kutakodó szemlélődésben, és ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy még mindig csak egy laza kis alsógatyában vagyok. A fotel piszkosnak tűnő anyaga és a tekintete perzselő súlya hirtelen baromi kellemetlenül simogatják a csupasz bőrömet. Mi a faszt bámul így?! És faszér nem dobott rám legalább valami lepedőt?

- Mocskos perverz! Mit műveltél, amíg eszméletlen voltam?! – Összegörnyedve próbálom eltakarni előle a fedetlen részeimet, azaz majdnem mindent. Persze kevés sikerrel, hiszen a kezeim korlátozott mozgása, és a fotel szűkös ülése nem adnak túl sok mozgásteret. Nem mintha számítana, amíg ki voltam ütve, úgy bámulhatott azokkal a metsző szemekkel, ahogy csak nem szégyellt. Nem mintha most túlságosan zavartatná magát. Bassza meg, nem elég, hogy kifogtam a legrosszabb ingatlanválasztási ízléssel rendelkező fejvadászt a céhben, még egy kibaszott perverz is?! Grrr.

- Ha műveltem volna valamit, azt már éreznéd. – Próbálkoztak elégszer bejutni a nadrágomba ahhoz, hogy pontosan tudjam, mire gondol, mégis felforrósodik az arcom az öntelt megjegyzéstől. Ja persze. Amelyik kutya ugat, az nem harap. Amennyire ki van gyúrva, tippre egy aprócska kis nudlit rejteget a nyakig érő lábai között. Nyomorék. – Az alsód letöri a lelkesedésem. – Összezavarodottan sandítok le az említett ruhadarabra, hirtelen fogalmam sincs, hogy épp melyik textília akadt a kezem ügyébe indulás előtt. A fekete anyagon virító sárga batman jel láttán szinte érzem, ahogy még vörösebb árnyalatot ölt a sápadt bőröm, és öntudatlanul veszem fel Akio kényelmes álruháját, hogy elrejtőzzek az indokolatlanul kínosnak érzett pillanat elől. Bassza meg. Kurvára nem vagyok hozzászokva, hogy ismeretlen emberekkel diskuráljak az alsónadrágomról. És akkor mi van ha batman-es?! Nem mintha az lenne a célom, hogy emberrabló, perverz faszkalapoknak vágódjak be vele. Itt egy újabb példa arra, hogy batman az elesettek védelmezője. Plusz egy név a listádon, kösz haver.

Az újdonsült álcám nyújtotta magabiztossággal állom a tekintetét, amiben csodák csodájára mintha egy érzelmet látnék megcsillanni. Kiábrándultság? Csalódottság? Nem tudom. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy jól láttam, mostanra félhomályt okozó sűrű füstköd ülepedett közénk. Elnyomja a cigijét, és mintha mozdulni készülne, ami megmagyarázhatatlan, vérfagyasztó rémülettel tölt el.

- Ha egy ujjal is hozzám érsz… - Halkan kezdek bele a fenyegető monológomba, és akkor sem hagyom abba, mikor unott érdektelenséggel sétál a szoba másik oldalán lévő ágyhoz. Biztos, ami biztos, kicsit növelek a hangerőn, hogy jól halljon onnan is. - …akkor egyesével vágom le az ujjaidat, hogy kipróbáljam, hányat tudok begyömöszölni abba a szófukar szádba, mielőtt belefulladsz a saját hányásodba, te utolsó degenerált, szarházi, szemétláda, faszfejű… - Elakadnak a szavaim, mikor a ruháit sorra, lusta türelemmel dobálja az ágy mellett pihenő fekete vállpántos sporttáska tetejére, pedig épp most jöttek volna a cifrább részek. Miért vetkőzik le? Mi a fenét akar csinálni?!

Hirtelen túlságosan is tudatában vagyok, hogy Akio bőrének a takarása ugyan hamis biztonságérzettel hiteget, az igazi testemet csak egy laza kis nadrág fedi, és jelen állapotomban teljes mértékben ki vagyok szolgáltatva egy ijesztő, nálam sokkal erősebb vadidegen hangulatainak. Még akkor sem lenne esélyem védekezni ellene, ha nem lennék kikötve, és lenne rajtam ruha. Mikor lekerül róla a fekete alsónadrágja is, remegve préselem magamat a fotelba, miközben riadtan figyelem a háta, a feneke és a combjai világítóan fehér bőrét. A szívem a torkomban dübörög.

- Mi a francot művelsz?! – Gyűlölöm, hogy képtelen vagyok elrejteni a hangomból a félelem okozta remegést.

- Kímélj meg és fogd be. – És bamm. Halkan puffan mögötte a fürdőszoba ajtaja. Hosszú másodpercig hitetlenül bámulom a zárt ajtót, mintha azt várnám, hogy előtör mögüle, és mégis rám támad. Mikor meghallom a víz csobogását a kádban, végre elfogadom, hogy ez valószínűleg nem fog megtörténni, és egy halk sóhajjal fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt. Most jövök rá, hogy az elmúlt egy-két feszült percben az egész testem egy görcsös gombóccá merevedett. Bassza meg. Egy pillanatig elhittem, hogy le fog támadni. Bassza meg. Többször is kerültem már fogságba, de eddig mindig csak a legprofibb, csapatban dolgozó, modern kütyüket használó fejvadászok jutottak el idáig. Ehhez mérten általában a „börtöneim” is ridegebb, tárgyilagosabb helyszínek voltak, mint egy omladozó belvárosi lakás. Egy magánrepülő rácsokkal elzárt ketrece valahogy sokkal személytelenebb, mint egy fotel. Nem is beszélve a szemeiről, amikkel úgy néz, mintha a bőröm alá akarna látni. Eddig mindenki úgy nézett rám, mintha tényleg egy tárgy, egy zsák pénz lennék. Kezelni ő is úgy kezel, de azok a kurva szemek…

Ahhh faszom. Totál bekattantam. Két év pihenés, és úgy kizökkentem a szabadulóművész szerepéből, hogy órák óta egy KÖTÉL rabja vagyok. Egy baszott kötél. Úsztam már meg sokkal veszélyesebb helyzeteket, nem egy fegyvertelen, csóró, szűkszavú, öntelt magányos farkas lesz a vesztem. Abban majdnem biztos vagyok, hogy ő is mutáns, már csak a rám hasonlító vonásai miatt is. Lehet, hogy hülyeség, de egyszerűen semmi emberi nincs a kisugárzásában. Ha fejvadász lett, valószínűleg valami harci képessége van, de azt sem zárhatom ki, hogy valami olyasmi, ami segítette a megtalálásomban. Ez még azt is magyarázná, hogy hogyan leplezett le, mikor nála sokkal profibb társaságoknak eddig nem sikerült. Viszont ha tényleg így van, akkor vajon újra meg tudna találni? Az elég problémás lenne a jövőre nézve. Mindegy, abba kell hagynom a spekulációgyártást, mielőtt mélységes depibe süllyedek ebben a cigifüstös, sötét kis barlangban. Mindig csak az aktuális feladatra szabad koncentrálni. Ha véletlenül követni tud, az majd a jövőbeli önmagam problémája lesz. A jelenbeli önmagamnak először el kéne szöknie. Valószínűleg inkább akkor jön majd el az én időm, mikor mozgatni próbál valamerre. Valahogy át kell ráncigálnia a fél világon, szóval ha nyitva tartom a szemem, esélytelen, hogy ne legyen alkalmam meglépni. De ha valahogy sikerülne azelőtt, mielőtt elhagyjuk a várost… akkor el tudnék ugrani otthonra vagy a munkahelyemre az egyik meglépős cumómért, és nem kéne a nulláról kezdenem. Kockázatos, de csábító gondolat.

***

Meglepően sokáig áztatja magát, a lakás minden szegletét megvizslattam már a kis trónomból, de eddig sajnos nem találtam semmi olyat, ami segíthetne a szabadulásomban. Általában a képességem segítségével könnyedén összezavarom és egymás ellen fordítom a bandákba rendeződött, de egymásban nem bízó fejvadászokat, ezzel tökéletes káoszt teremtve. A káosz pedig ugyebár a szökési lehetőségek termőtalaja. Az ember azt hinné, hogy a giccses, rosszfiúkat egymás ellen uszító filmjelenetek nem működnek a valóságban, pedig nagyon is. Sajnos úgy néz ki, hogy neki nincs társa, vagy legalábbis ha van, akkor még rejtőzködik, szóval amíg be vagyunk ide zárva, addig haszontalan a különleges kis képességem. Meg kell várnom az indulást.

Kinyílik a fürdő ajtaja, összeszorított fogakkal figyelem a kisétáló fekete atlétás és alsónadrágos alakot. Nyilván tapadós boxert hord. Mi mást hordana. Még mindig Akio teste mögé rejtőzködve sandítok végig a hiányos öltözékén, és az irritáló, lányos zavaromat leküzdve morranok rá.

- Héj, seggfej, pisilnem kell! – Igazából még nem kell annyira, de hátha a fürdőben akad egy meglepetés ablak, amin kikukucskálhatok, hogy ha szökni nem is, legalább információt szerezni tudjak a környékről. Válaszul először csak egy kicsinylő pillantást kapok, mintha a puszta jelenlétem bosszantaná. Bocs, hogy létezem, én sem akarok itt lenni, faszfej, azt kurvára elhiheted.

Felém dob egy ásványvizes palackot, a reflexeim utasítására hallgatva elkapom, a meggondolatlan mozdulattal pedig sikeresen rántok egyet a kezeimet béklyóba záró kötél egyre fájdalmasabbá váló szorításán. Áucs. Bassza meg. Ez totálisan véraláfutásos lesz holnapra. Zavarodottan pillantok le a markomba került palackra, a szemeim elkerekednek, mikor felfogom, hogy miért kaptam. Mintha elpattanna valami bennem, reszkető, legyűrhetetlen harag kerít hatalmába. Mi a jó büdös kurva élet?! Most hülyéskedik, ugye?

- Kizárt! Nem teheted ezt! Még a kibaszott fürdőszobába se engedsz ki?! – Lett volna még folytatás, de olyan hirtelen terem előttem, hogy véghez viszi a lehetetlent és belém fojtja a szavakat. Lehajol hozzám, az eddig hűvösen borostyánszínű szemei most haragos szikrákat szórnak felém. Összerezzenve, hang nélkül passzírozom magam még mélyebben a fotel háttámlájába, de nem tudok érdemi távolságot nyerni. Dacosan állom a dühös tekintete súlyát. Rühellem a fájdalmat, de nem félek tőle. Az elmúlt hét évben lőttek már le, vertek már ájulásig és dobtak már ki mozgó autóból is. Nem egy alsógatyás, felfuvalkodott hólyag fog meghunyászkodásra kényszeríteni.

- Idefigyelj, kölyök. Fogd be végre a szád, vagy esküszöm, gúzsba kötlek és betömöm valamivel – Oh, csak nem zavar a bájos, imádnivaló személyiségem? Mintha nem lennék már most is gúzsba kötve, gyökér. És betömködött szájjal is tudok végtelen gyönyörű hangot produkálni, volt időm bőven gyakorolni. Páholyból végighallgathatsz egy egész elcseszett hümmögés szimfóniát, hidd el a végére hiányozni fognak a szavaim.

Már épp nyitnám a számat, hogy tovább hergeljem, de megelőz a fenyegetőzése folytatásával.

- Én most lepihenek, mert néhány óra múlva indulunk. És ha megzavarsz közben, egy bőröndbe csomagollak és úgy teszem meg veled az utat. – Bah. A bőrönd nem menő, abból nem tudok kimászni. Sajnos tapasztalat.

A nyelvemre harapva kényszerítem magamat pillanatnyi önfegyelemre, de még mindig makacsul tartom az erőfitogtató szemkontaktust. Fuh de kibaszottul irritál ez a pöffeszkedő, arrogáns, hatalmaskodó senkiházi. Azt hiszi, hogy csak úgy nyers erővel kitéphet az életemből, elhurcolhat egy sötét kis lyukba, hozzákötözhet egy rozoga csőhöz, megalázhat egy hozzám baszott vizespalackkal, aztán majd még én köszönöm meg, hogy úgy ugrálhatok, ahogy ő fütyül, csak mert felém vetett néhány ijesztő szavacskát?

Mint aki lezártnak tekinti a kis összetűzésünket, visszasétál az ágyához, összeszűkült szemekkel, a torkomban dübörgő szívvel figyelem a kimért mozdulatait. Lefekszik az ágyra, és magához vesz egy könyvecskét, ami groteszkül aprónak tűnik a hosszú, vastag ujjai között. Hunyorogva próbálom kiolvasni az apróbetűs címet. Moby Dick? Ez egy zsebkönyv? Ez most kajak egy zsebkönyvet olvas? Egy kibaszott zsebkönyvet?! Ennyire megszokta volna, hogy aprócska dolgok vannak a kezében? Hahaha. Baszki, zsebkönyv a huszonegyedik században. Azt sem tudtam, hogy gyártanak még ilyet… bár a borítója alapján nem egy mai példány. Nem vagyok egy irodalmár, de az tuti, hogy a Moby Dick nem egy modern, populáris regény. Nem abban volt valami óriási fehér bálna? Ironikus. Hány éves ez a seggfej, hetven? Megmagyarázná, hogy az egész szobában egyetlen képernyőt sem láttam eddig. Úgy néz ki az óriáskezeiben az a kis papírköteg, mintha Gulliver úgy döntött volna, hogy kifosztja a liliputiak könyvtárát, nagyon elcseszett.

A tekintetem tovább vándorol, de a könyvet szorongató kezek csuklóin húzódó sebeken újra megtorpan. Öngyilkos hajlamok, vagy mi? Ne ezen múljon, szívesen segítek átlendülni a félelmein, hogy végre megtehesse, amire mindketten vágyunk. Elárulom neki azt a titkot is, hogy hosszában kell vágni, nem keresztbe, és akkor garantált a hatás. Hosszasan figyelem a furcsa sebhelyeket, és valamiért bevillannak a nadrágszíjára erősített kis szegecsek. Különös. Elszakítom róla a tekintetemet, mert a könyv és a sebhelyei ki is merítették az érdekes dolgokat a lezserül elnyúló alakján. Az asztalra kirakott szendvics felé pislogok, és rádöbbenek, hogy baromi éhes vagyok, ami azt jelenti, hogy tovább voltam kiütve, mint hittem. Általában meló vége felé, hajnali 4-5 körülre szoktam megéhezni. Akkor valószínűleg most már javában reggel van, és a pár óra múlva esedékes indulás pedig sötétedés után lesz. Meh. Akkor nehezebb lesz megteremteni a szökéshez szükséges felfordulást. Még szerencse, hogy ez a város igazán sosem alszik. Már ha még Tokióban vagyunk… de remélem, hogy igen. Úgy tűnik, hogy eléggé belakta már ezt a kis lyukat, szóval gyanítom, hogy itt lakott a megfigyelésem alatt, és akkor nem lehet túlságosan messze a lerombolt életemtől.

Megadó sóhajjal nyúlok a szendvicsért, amit épp hogy csak elérek a kötelek fogságából. Nemhogy kicsit közelebb tetted volna, faszkalap. Gyakorlott fogoly vagyok, már az első hónapok alatt rájöttem, hogy semmi értelme dacból vagy büszkeségből elutasítani a felkínált kaját, csak magammal basznék ki vele, ha még le is gyengülnék, és nem lenne erőm kihasználni a szökési lehetőségeket. Miután gyakorlatias gyorsasággal betoltam az egészen finomra sikerült szalámis szendvicset, hosszasan vizslatom a másik „ajándékot”, amit kaptam, a pokrócot. Aludni nem fogok tudni Akio alakjában, a sajátomban pedig fáznék, de nem túl bizalomgerjesztő az a sötét, bolyhos anyag. Nem mintha el tudnék aludni ebben a fránya fotelben kuporogva, kikötött kezekkel. Nyűgösen kezdek el mozgolódni a fotelben, ami talán még a fogva tartóm koravén lelkénél is régebb óta nyomja az ipart, és a kiült, elvékonyodott párna alatt elhelyezkedő fáradt rugók keserves nyikorgással töltik be a szoba elnyugalmasodott csendjét. Óhhh mik vannak, zene füleimnek.

Képtelen vagyok kényelmes pózt találni, pedig isten a tanúm, én megpróbáltam. Még a háttámlára is felraktam a lábaimat, de lelógott a párnáról a fejem, és nagyon hamar az agyamba szállt a vér. Már harmadjára térek vissza abba az állapotba, hogy az egyik karfán van a fejem, a másikon a lábaim, a daloló rugók pedig egyenesen a bal vesémet masszírozzák kitartó döfködéssel, mikor megunja az alig titkolt vergődésemet.

Belül szinte elvigyorodom, mikor a szemem sarkából látom, hogy az egyik kezével fáradtan meggyűri az arcát, míg a másikkal leteszi maga mellé a könyvet. Azt mondta, fogjam be a számat. Befogtam a számat. Az már nem az én hibám, hogy szar ez a fotel. Igazán átköltöztethetne a kanapéra, kicsit kényelmesebbnek tűnik. Ki kell pihennem a drog okozta fáradtságot, hogy megléphessek.

Feláll az ágyról, és ösztönösen összébb húzom magam, mikor néhány hosszú lépéssel mellettem terem. Még mindig Akio alakjának a védelme mögé rejtőzve pislogok fel rá, és mikor a kezei alám csúsznak, egy pillanatra mozdulatlanná dermedek a döbbenettől.

- Hé, mi a francot művelsz? – Felemel a fotelből, a kötél megfeszül a kezeim és a vízszintesen futó acélcső között. – Kiszakadnak a kezeim, te idióta. – Veszett kapálózással próbálok kiszabadulni a karjai vasbörtönéből, miközben ő mit sem törődve az ellenkezésemmel, ráérős, türelmes mozdulattal tolja arrébb a fotelt a lábai segítségével. A teste olyan, mintha egy túlságosan meleg kősziklának lennék nekiszegezve, és kurvaidegesítő, hogy a tusfürdője frissítő, testápolószerű illata mélyen az orromban ragad. A szívem felindultan dübörögve akar kiugrani a mellkasomból, és nem tudom, pontosan mikor és hogyan történt, de mire ledob a fotel régi helyén felszabadult földterületre, már a saját alakomban vagyok. A picsába. Most komolyan? Van egy kurva kanapé és ő úgy dönt, hogy a kicseszett földre cseréli le a fotelt? Oké, a kanapé mellett nincsenek ilyen szexi gázcsövek, de biztos ki tudunk találni valamit. Hozzákötözhetne például egy székhez, eskü nem verem péppé vele, amíg alszik. Eskü.

A gagyi, régi típusú parketta meglepően hűvös keménységétől megborzongok, szikrákat szóró pillantással nézek fel a fölém magasodó férfira, aki már-már unottan sétál a kanapéhoz, gondolom azért, hogy mélységes világfájdalommal elszívjon még egy jóéjt cigit, miközben arra gondol, hogy milyen rossz neki. Hogy ez mekkora egy idegesítő pöcs.

- Most komolyan? – Szinte vicsorogva ejtem ki a rövid kérdést, miközben törökülésbe helyezkedem, hogy minél kevesebb bőrfelületem érintkezzen a talajjal. Mindeközben ő pontosan azt teszi, amit megjósoltam, az újonnan felszálló cigifüst kimarja az orromból a tusfürdője zavaróan kellemes illatát. – Beledöglenél, ha én is tudnék aludni, vagy mi? – Hátradől a kanapén, a fejét a válláig érő háttámlára ejtve bambulja a plafont, nem tudom eldönteni, hogy azon gondolkozik, hogy mit kezdjen a zavaró jelenlétemmel, vagy épp próbálja figyelmen kívül hagyni a létezésemet. A válasz hiányában idegesen fújtatok egyet, a tekintetem ebből a szögből is körbejárja a szobát. Így, hogy lejjebb kerültem, a béklyóm még kisebb mozgásteret ad, a kezeimet épphogy csak le tudom tenni pihentetni a földre, hogy ne a kötél szorítása tartsa a súlyukat. Rámarkolok a vastag anyagra, és finoman megrángatom, miközben azt figyelem, ahogy a rozoga cső megmozdul az omladozó falban. Ez a rezgés vajon átmászik a szomszédhoz? Milyen rossz lenne, ha valaki átkopogna, hogy mi az istennyiláért rángatjuk a csöveket…

Még párszor megismétlem a kíváncsi, ismerkedő mozdulatot.

- Fejezd be. – Meg sem rezzen a halk, kimért figyelmeztetés közben, még mindig ugyanabban a merev pozícióban tesped a kanapén, mint az előbb, a cigi végén lomhán növekvő hamut bűvölöm a szemeimmel, azt remélve, hogy a pofájába zuhan. Van valami a hangjában, ami miatt a túlélési ösztönöm azt sugallja, hogy hallgatnom kéne rá, és egy pillanatra magától megtorpan a kezem.

- Óh, még tudsz beszélni? Totál azt hittem, hogy megkukultál. – A szavaim közben dacosan újrakezdem a kezem mozgását, a cső pedig kitartóan rezeg a kis 2-3 milliméteres pályáján. Nem látok a szobában akkora bőröndöt, amibe beleférek, és kétlem, hogy holnap magamra hagy, hogy shoppingolni menjen. Akkor akár ki is próbálhatom, hogy meddig lehet feszegetni a határait. Szabadultam már ki úgy, hogy kiszedtek a kalitkámból, hogy jól megverjenek, aztán azt hitték, hogy túl ájult vagyok elmenekülni. A cél szentesíti az eszközt.

Feláll a kanapéról, dermedten figyelem a rémisztően nyugodt lépteket, amivel a táskájához sétál, de nem hagyom abba a cső mozgatását. Kiszed egy fekete dobozkát a cuccai közül, és azzal csüccsen vissza a kanapé közepére. Végre valahára lehamuzza a félig elszívott cigijét, miközben kinyitja a dobozt, és mikor meglátom, hogy mit vesz elő belőle, lefagynak a lázongó mozdulataim. A kezében egy aprócska fecskendő van, ami pontos mása annak, amivel már volt szerencsém találkozni a klubban. Tágra nyílnak a szemeim, mindenem ösztönös remegésbe kezd, ahogy a szemeim elé vetülnek a múltam árnyai, és a testem túlságosan mélyenszántó emlékei.

Mielőtt felém indulhatna vele, a falba préselődve húzom magamhoz a lábaimat, és talán most először szólok úgy hozzá, hogy nem izzik harag, gyűlölet, gúny, élcelődés vagy ezeknek véletlenszerű kombinációja a hangomban.

- Csendben leszek. – Halkan, már-már kérlelőn ejtem ki a leplezett könyörgést, a torkomat émelyítő hányinger fojtogatja belülről, nem tudom, hogy a tehetetlen düh vagy a drogtól való félelem miatt. Undorodom a gyengeségtől, ami a hangomban csendül.

Lerakja az egy szem árva kis fecskendőt az asztalra, de a szemem sarkából látom, hogy van még ott, ahonnan ez jött. Szinte szédülök a szívem fullasztó dübörgésétől, majdnem biztos vagyok benne, hogy éppen egy enyhébb pánikrohamom van. Összepakolja a fekete dobozt, elnyomja a csikket, de emlékeztetőül az asztal távolabbi részén kint hagyja azt az egyetlen darab kósza fecskendőt. Az ajkaira ismét kiül az a lenéző, önelégült vigyor, összeszorított fogakkal fojtom el a fintort a tudattól, hogy megtalálta a gyengeségemet. Ezentúl minden rossz lélegzetvételemre ez lesz a reakciója. A kurva faszba.

- Tudtam, hogy előbb-utóbb szót értünk egymással. – Nem válaszolok, a torkomat marcangoló gombóctól talán akkor sem tudnék, ha akarnék. Némán követem a tekintetemmel, ahogy visszasétál az ágyához, és lekapcsolja a mellette lévő olvasólámpát, ezzel kioltva az utolsó fényforrást is. A szoba átláthatatlan, metsző sötétségbe burkolózik, a hidegtől és a gyűlölettől reszkető mozdulatokkal tapogatózom el az asztalon lévő pokrócig, hogy magamra ráncigáljam.

Meg fogom ölni. Még soha nem öltem embert, de őt kibelezem, felkoncolom, és utána kabátot csinálok a bőréből. Amekkora benga állat, lehet, hogy kettő vagy három is kijön belőle. Lesz egy egész garnitúrám.

***

Nyilvánvalóan egy szemhunyásnyit sem sikerül aludni, hiába tuszkoltam félig magam alá ezt a kikúrt, koszos pokrócot, a hideg még így is átszivárog a padlóból, ráadásul a kezeim kényelmetlen kicsavarodása sem segíti a helyzetemet. Azt hinné az ember, hogy ha órákig ki van ütve egy drogtól, akkor az alvásnak minősül, de a jelenlegi mosottszar állapotom azt sugallja, hogy inkább pont az ellenkezője. Taktikát kell váltanom, mert az agresszív szembemenés és a felhergelés nem fog működni így, hogy van egy adu a kezében ellenem. Ki kell puhatolóznom, hátha valamicskét lehet hatni a lelkiismeretére, már ha van neki olyan. Tudok ám nagyon szánalmasan is festeni, nem csak nagypofájúan. Azt hiszem, az alvás előtti reszketős, fül-fark behúzós jelenetem meg is alapozta a színjátékot. A második lépésként hangtalan, aprócska mozdulatokkal dörzsölöm a csuklóimat a kötél durva anyagához, hogy még jobban kisebesedjen a bőröm a szorítás alatt.

Lassan telnek a percek, lehunyt szemekkel képzelem azt, hogy a nyugodt kis szobámban ücsörgök a tévém előtt, a saját, tiszta takarómba bugyolálva. Most már tényleg mindjárt bepisilek, de akkor sem fogok odáig jutni, hogy használjam a hozzám kúrt palackot, ha szó szerint felrobbanok. Nem tudom, mennyi ideig kínlódok magamban, mikor mozgolódást hallok az irányából, a félig lehunyt szempilláim alól sandítok felé. Még mindig a fal tövében kuporgok, pont ugyanúgy, ahogy alvás előtt hagyott, annyi különbséggel, hogy körém van csavarva ez a fostalicska pokróc. Nem tűnik úgy, mintha különösebben érdekelném, gyakorlatias céltudatossággal kezdi el összepakolni a cuccait. Mikor kisvártatva végre felém lép, nem nézek fel rá, makacs mozdulatlansággal meredek a semmibe. Fél térdre ereszkedik, és tárgyilagos mozdulatokkal húzza ki a kezeimet a pokróc takarása alól, mintha én is egy lennék a cuccok közül, amiket el kell rámolni indulás előtt. Kioldoz, és hiába próbálom figyelni a bonyolult csomó trükkjeit, totál kínai, amit csinál. Ennek is biztos valami elbaszott kikötözős fétise van, hogy így ért a csomókhoz.

Csak egy futó pillantást vet a csuklómon keletkezett véres sebekre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy valakinek így néz ki a bőre. Mondjuk nála tényleg. Lehet, hogy nem is lőttem messze a kikötözős fétissel. Feláll előlem, a kötelet lezserül a kanapéra dobja, van egy olyan érzésem, hogy hiába segítettem rá egy kicsit a kisebesedés természetes folyamatára, még indulás előtt vissza fog kerülni a csuklóim köré a durva anyag. A picsába. Azt hiszem, a lelkiismeret kártya is kilőve.

- Öt perced van a mosdóban. – Tétovázás nélkül kászálódom fel a földről, és a szoba másik végén lévő helyiséghez sietek, de mielőtt becsukhatnám magam mögött az ajtót, mögém lép, és a bakancsával megállítja. – Az nyitva marad. – Összeszűkülő szemekkel pillantok vissza a vállam fölött, a megállíthatatlanul kikövetelődző haragom megtöri a meglepően hosszúra nyúló makacs hallgatásomat.

- Még egy kicseszett ablak sincs ebben a fürdőben, mi a fasztól félsz? Hogy belefojtom magam a wc-be és ugrik a lóvéd? – Meg sem rezzen a kifejezéstelen arca, a már megszokottá váló cigi most is ott füstölög az ajkai között. Lustán felpillant a nappali falán lévő analóg órára, és a válasza egyetlen szóból áll.

- Négy. – Érzem, ahogy a szám egy vékony, szinte láthatatlan vonallá szorul az elfojtott haragtól, keserű szájízzel engedek a testem követelőző szükségleteinek, és nyitott ajtónál kezdek neki a dolgomnak. Szerencsére annyi gerince van, hogy nem marad őrködni és nézelődni az ajtóban, én pedig a pillanatnyi hamis magányt kiélvezve könnyítek magamon. Még annyira van időm, hogy gyorsan arcot mossak, és kitisztítsam az újdonsült sebeket a csuklómon, mielőtt hozzám vág egy adag ruhát, hogy vegyem fel őket. Meglepően jók a méreteik, ami azt jelenti, hogy annyira biztos volt a dolgában, hogy már előre megvette az utazóruháimat. Arrogáns pöcs.

A ruhák érzése a bőrömön furcsán idegennek és kényelmetlennek tűnik, a fejemben keresem az emléket, hogy mikor volt utoljára ennyi ruha az igazi testemen. Évekkel ezelőtt. Általában pucéran vagy egy alsóban lézengek otthon. Indulás előtt összekötözi a kezeimet, a bő melegítőpulcsi kapucniját pedig jó mélyen a fejembe húzza. Rezignáltan tűröm a mozdulatait, miközben jó mélyen magamba fojtok egy kárörvendő, győzelemittas mosolyt. Vagy sikerült hatni a lelkiismeretére a sebekkel, vagy egyszerűen elbénázta a kötözést, de lazább lett a szorítás. Bőven nem elég laza, hogy kiszabadítsam belőle a kezeimet, de épp elég laza, hogy a szomszéd néni hat éves kislánya kiszabadítsa belőle a vékony kis kacsóit. Persze majd ha eljön az ideje.

Mobydick talán mégsem akkora faszkalap, mint amekkorának tűnni akar?

***

A kocsi hátsó ülésén, a barátommá vált pokróc takarása alatt fekszem, az összekötözött kezeimet a vezetőülés hátuljához erősítette. Sajnos egy földalatti parkolóban állt a kocsi, így semmit nem tudtam meg a helyzetünkről, ezért feszült figyelemmel hallgatom az esti autók hangjait. A sok kanyarból és megállásból ítélve jól tippeltem, és valószínűleg még mindig az éjszaka is zsúfolt főváros utcáit rójuk. Tudom, hogy azért takart le, hogy kintről ne vegyenek észre, de most kapóra jön ellene is. Viszont nem kockáztatok egy elhamarkodott szabadulással.

Felzendül egy szirénahang a közelben, és úgy döntök, hogy ez az a pillanat. Most vagy soha. Minden figyelmemet összekaparva változok át az aprócska termetű kislánnyá, akinek a cuki mosolya az elmúlt két évben számtalanszor melengette meg a szívemet, elszántan masszírozom ki a kezemet a kötél szorításából, nem törődve azzal, hogy véres csíkokat hagyva nyúzza le rólam a bőrt. A következő pillanatban már az én személyes mobydickem kabátos, bakancsos alakját öltöm magamra, és egy céltudatos mozdulattal nyúlok előre a két ülés között a világmindenséget átérően hosszú kezemmel, hogy berántsam a kéziféket. A kézifék csikorogva ellenkezik még azzal a középlomha sebességgel is, amivel eddig gurultunk, és a két erő összeütközésétől megperdül az autó. Halk csattanással puffanunk a szomszéd sávban mellettünk haladó kocsiba, nem nagy baleset, de épp elég ahhoz, hogy megadja a zűrzavar kezdőlöketét. Az egyik erős lábamat felemelve rúgom ki a keménytalpú bakancsommal az ablakot, ami hangos roppanással adja meg magát. Oké, eddig volt hasznos a méret és az erő, most jöhet a gyorsaság. A saját alakomat magamra öltve vágódok ki a kocsi ablakán, az autó felett átsandítva látom, hogy az üldözőm már rég felülemelkedett a keletkezett káoszon, és a kocsi orránál kerüli meg a járgányt, hogy elkaphasson, mielőtt a felgyűlő embertömegbe olvadnék. A picsába. Túl gyors. Túl hosszúak a lábai és túl jó a kondija ahhoz, hogy lefussam. A pillanat töredéke alatt mérem fel a helyzetet, és még pont arra van időm, mielőtt hozzám érhetne, hogy hasra vágódjak és beguruljak a kocsi alá. Hallok egy elharapott szitkozódást felőle, lehetetlenül gyors mozdulattal kapja el a bokámat, mielőtt mélyebbre juthatnék a kocsi alatt, de mielőtt egy határozott mozdulattal kirántana, sikerül újra egy aprócska, aranyos kislánnyá változnom. A vállára kap, és ebben a pillanatban érkezik a helyszínre két szirénázó rendőrautó. Belül vigyorogva, az arcomon csordogáló könnyekkel, japánul kezdek kétségbeesetten segítségért kiáltozni. A színjáték megteszi a hatását, a rendőrök már a fegyverüket előrántva ugranak ki a kocsiból, a felgyűlő katasztrófaturista embertömeg pedig elvágja a lehetséges menekülési utakat. Ennél tökéletesebb nem is lehetne ez a pillanat.

A fehér lakkcipőm orrán megcsillan a szépen ívelt fali lámpák narancsos, tompa hangulatvilágítása, a lépteim halkan koppannak a kiürülő klub hajnali kihaltságában. Nemrég volt záróra, a hostok nagy része már elszivárgott, hogy átadják a porondot a takarítószemélyzet szorgos kezeinek. Az éjszaka folyamán bizalmas sötétségbe boruló boxok most vakítóan ki vannak világítva, az asztalokon tornyosuló, kiürült poharak sokasága és a földön elfekvő töményes üvegek árulkodnak egy újabb sikeres éjszakáról. A főnök már megint oda meg vissza lesz a fogyasztás mértékétől, illetve a mértéktelenségétől. Az irodája elé érek, és olyan természetességgel nyomom le az arany árnyalatban pompázó, régies kilincset, mintha a sajátom lenne. A vörös bársonyszőnyeggel, a szürke falakkal, a fáklyákra hajazóan tűzfényű fali lámpákkal és az aranyberakásos díszekkel az egész klub kisugárzása olyan, mintha egy időutazás által egy borzongató középkori kastélyban találnánk magunkat. Nem véletlenül nőtte ki magát az egyik legsikeresebb hostklubbá a hely, hiszen az ügyfelek pontosan azért jönnek ide, hogy kiszakadjanak az unalmas valóságukból. Nekem az elmúlt két évben az otthonommá vált, lehetővé tette, hogy életemben először létezzen egy ilyen unalmas valóságom.

Belököm a vörös árnyalatokkal szépen harmonizáló mahagóni ajtót, és elém tárul az iroda, ami az asztalnál ülő testes, kopaszodó, bajszos férfi látványával inkább tűnik egy gengszter főhadiszállásának, mint egy hostklub főnökének az irodájának. Természetesen a kötelező, füstölgő szivar sem maradhat el a whiskeyje mellől.

- Hívatott. – A hang, ami elhagyja az ajkaimat nem az enyém, de az elmúlt két évben már annyira megszoktam, hogy akár az is lehetne.

- Igen, Yukio, kérlek foglalj helyet. – Az asztalával szemben elhelyezett aranyszegélyes, trónszerű, vörös bársonyfotelek egyikére mutat. A host nevemet használja, pedig ő az egyetlen ember az egész létesítményben, aki foglalkoztatómként tudja az igazi nevemet is. Jobban mondva nem az enyémet, hanem Akio-ét, természetesen. Az én nevemet egy árva lélek sem tudja, és ez így van jól. Néha már én is alig tudom felidézni, egyszer talán eljön egy olyan nap is, mikor már nem fogok félni tőle.

Leülök, a derékig érő, hosszú fekete selyemként fénylő hajam most egy mutatós fonatban kanyarog a vállamon, éles kontrasztot alkot a hófehér-arany öltönyömmel. Illetve Akio haja és igazából az ő öltönye is. Mindegy. Túl sok ideje használom a külsejét, még pár ilyen év, és tuti, hogy skizofrén leszek.

Türelmesen figyelem, ahogy a főnök az asztalán szétterülő iratokat rendezgeti, pedig kezd hatalmába keríteni a fáradtság, és a túl hosszú ideje fenntartott alakváltás okozta dekoncentráltság.

- Tanaka-san megint időpontot kért hozzád. – Egy lusta legyintéssel hessegetem el a felesleges információt.

- Van elég vendégem nélküle is. – Idegesítő vénember, hetekig könyörgött, hogy ágyba vihessen, pedig tudja jól, hogy nem vállalok ilyesmit. Többek között miatta fogadtam két testőrt magam mellé, hogy legyen kísérőm mikor munkából jövök-megyek. Nem azért menekültem el egy őrült karmai közül, hogy egy másikéba rohanjak.

- Egy millió yent ajánlott egy találkozóért. – Ledermedve figyelem a mozdulatokat, amivel egy tiszta whiskeys pohárba nekem is önt az aranyló folyadékból, pedig tudja, hogy nem fogok beleinni. A kezembe veszem a kristálypoharat, a benne úszó, bizarrmód nagy jégdarab tompán koppan a falán. Elgondolkodva figyelem a félhomály játszadozó fényeit a bűzölgő alkoholos pián, amit még soha nem kóstoltam.

- Rakjon mögé egy nullát, és átgondolom. – Természetesen csak azt, hogy a kísérője leszek egy estére. Nem tudom, hogy lenne e elég nulla, amennyiért bevállalnám, hogy hozzáérek az izzadt, puha testéhez. Kit akarok becsapni? Biztosan lenne. Mindenki megvehető, de ennél azért jóval drágább vagyok. Nem mintha számítana, ha akarnék sem tudnék ilyesmit vállalni egy idegen testbe zárva.

- Ugye tudod, hogy nekem is van beleszólásom ebbe a döntésbe? – Seggfej. Nem engedem, hogy az irritációm a tekintetembe költözzön, ugyan most nem vendégekkel vagyok, de azért próbálok vigyázni a nehezen felépített imidzsemre. Egy ilyen szép szájból mégsem illik káromkodni, nem igaz? – Így is épp elég nehéz megmagyarázni, hogy az első számú hostunk miért nem vállalja a host munka lényegét. – Már meg sem lepődök, hogy mint mindig, az élet most is a pénz és a szex körül forog.

- És még így is én hozom a legtöbb pénzt. – A tekintetében látom a gondolatot, amit nem mond ki. „Hozhatnál többet is”. Ki a faszt érdekel, hogy hozhatnék többet is? Ő pedig lehetne egy leheletnyivel kevésbé telhetetlen pöcsfej, de mégis itt vagyunk, ilyen az élet.

- Viszont kaptál egy új felkérést is, szintén egy millió yenért. – Egy elsuhanó fintor tör elő a magamra kényszerített hűvös maszk mögül.

- Nem vállalok új vendégeket. – Kényelmesen elvagyok a biztonságos kis ügyfélkörömmel. Nem is beszélve arról, hogy vészjósló borzongás fut végig a hátamon a gondolattól, hogy miért ajánlhat valaki ekkora összeget az első találkozásért. Nem is ismer. Ennyire nem vagyok híres.

- Tudom. Viszont a két ajánlat közül az egyiket vállalni fogod. Lásd kivel van dolgod, engedem, hogy válassz.

Akkor úgy néz ki, mégis vállalok új vendégeket, bassza meg.

***

A sarokba szorítottságom dühével vágom be magam mögött a lakás ajtaját, Akio szépséges külseje szinte magától hullik le rólam a testi-lelki fáradtság nyomásától. A csontjaim és a húsom mintha szétszakadnának, mintha újradefiniálnák a testemet, a bőröm csavarodó, hullámzó kitüremkedéseivel mit sem törődve sétálok a konyhába. Az elején kellemetlen volt az átváltozás, mostanra szinte meg sem érzem. Néhány elreppenő másodperc múlva már az én sápadtfehér bőröm világít a korahajnali napsütésben Akio mézesen krémszínű színvilága helyett. Egy laza, batman-es alsónadrágban sétálok a hűtőhöz, az öltöny, ami rajtam volt Akio külsejével együtt a semmibe veszett. Mivel láttam Akiot ruha nélkül, felvehetném a meztelen alakját is, és ölthetnék magamra igazi ruhákat, de egyszerűen rühellek öltözködni. Főleg ezeket a végtelen darabból és kiegészítőből álló host öltöny szetteket gyűlölöm. Sokkal egyszerűbb az emlékeimből felöltöztetni magamat. Az egyetlen hátránya az, hogy eltűnik, ha visszaváltozom. Bár ezt most mondhatjuk előnynek is, vetkőzni sem lenne több kedvem.

Lustán nyitom ki a hűtő ajtaját és egy doboz narancslé kíséretében sétálok a pulton lévő laptopomhoz. Hallom, hogy Akio a folyosón mozgolódik, valószínűleg most ébredt, lehet, hogy pont a vehemens érkezésem zavarta fel. Felülök a bárszékre, és megnyitom a háztömbünkhöz tartozó, utcára néző biztonsági kamerák képeit a laptopon. Ötszörös gyorsításban kezdem el végigpörgetni a releváns részeket, azaz Aikoval a távozásaink és az érkezéseink körüli időszakokat.

- Már megint a kamerákat bújod? Egyáltalán hogy szerezted meg ezeket az anyagokat?

- Bárkinek adnak hozzáférést, aki itt lakik. – Enyhe kis füllentés. Igazából bárkinek, aki úgy néz ki, mint a tömb biztonsági szolgálatának a feje. Meg aki birtokolja az iratait. Csak jókor voltam jó helyen.

- Oh, nem is tudtam. De menő. – Még szerencse, hogy Akio nem a legélesebb kés a fiókban. Nem véletlenül választottam két éve őt a tervem kivitelezéséhez. A legjobb partner a legbutább partner. Ha egy kicsivel több esze lenne, már rég rájött volna, hogy valaki, aki két éve ki sem tette a lábát a lakásból a saját külsejével, valószínűleg nagyon-nagyon sok pénzt ér. Többet, mint amennyit egy élet alatt összehostkodok neki, még ilyen sikeresen is. – És mit keresel a videókon? – Magam is elmerengek a kérdésen, amire nincs konkrét válaszom. Mostanában egy kényelmetlen, baljós érzés kerülget, ami rémisztően ismerős egy időszakból, mikor az életem még nem bújócska, hanem fogócska volt. Úgy érzem, hogy követ valaki, és egyszer-kétszer mintha láttam is volna egy elsuhanó fekete-fehér árnyat a tömegben, amire fogalmam sincs, miért figyeltem fel. Japánban most épp őrült divat az ezüstfehér haj, szóval nem amiatt… valami más. Az elmúlt hét évemből az első öt egy véres hajsza volt. Mostanra távolról kiszagolom a fejvadászok sötét, céltudatos fenyegetését.

- Semmi különöset, csak figyelem az embereket. – Ha elmondom neki, hogy lehet, hogy követ valaki, a végén még meg talál ijedni, és meghátrál a békés kis szövetségünkből.

- Többet kéne kimozdulnod, ha ezzel múlatod az időt. – Ó, édesem… még szerencse, hogy szép vagy.

- Meglehet. – Összeszűkülnek a szemeim, visszatekerem az utcasarkon lévő kamera mozgó képkockáit néhány másodperccel. Ostobamód közelebb hajolok a laptop képernyőjéhez, mintha ezzel élesíthetném az alig kivehető képet egy feltűnésmentes szürkésfekete, öreg típusú hondáról és a benne ülő, fehér hajú, sötét napszemüveges férfiról. Megvagy. Te vagy az én fekete-fehér árnyam, majdnem biztos vagyok benne. Felírom a dátumot és a kamerán jelzett időbélyeget a laptop mellett lévő kis jegyzetfüzetbe, amin már ott díszeleg két időpont. Az a kettő, mikor láttam, vagy legalábbis azt képzeltem, hogy láttam őt. Eddig minden alkalom errefelé volt, szóval még nincs valós okom az aggodalomra, hiszen az is lehet, hogy a környéken lakik. Ez még csak az üldözöttek egészséges paranoiája. Holnap átnézem a munkahely környéki kamerákat is. Ha ott is megtalálom, akkor vége a kis normális életet élős kalandomnak. Az én világomban nincsenek véletlenek.

***

A bárpult mögött magasló antik falióra pont abban a pillanatban üt este 9-et, mikor besétálok a főterem dohányfüsttől terhes félhomályába. Mára egy bordó frakkot választottam, szürke mellénnyel. Baromira nem illik a vörös szőnyeghez, de nagyon szépen kiemeli Akio barna szemét. A feketebőr körkanapék által alkotott kis boxok sejtelmesen vesznek a sötétbe, fából faragott díszes választófalak teremtik meg a privát szféra illúzióját közöttük. A klubnak számtalan elzártabb magánterme van, de én csak itt fogadok vendégeket, kerülöm a szűkös, zárt helyeket, főleg azokat, ahonnan csak egy ki- és bejárat van. Nem nézek oldalra, miközben elsétálok néhány félig zárt, félig nyitott box mellett, hiszen udvariatlanság lenne megzavarni mások társalgását. Csilingelő női kacajok és a flörtölő hangszín jellegzetes mormogása kísérnek az utamon. Megtorpanok, mikor elérem a terem leghátsó, legsötétebb zugát, a fekete kanapé által körbeölelt alacsony dohányzóasztalon már egy megbontott whiskey díszeleg. Nem fér a fejembe, miért issza minden önmagát macsónak képzelő alak ezt a büdös szart.

Előveszem a már zsigerből jövő, legnyájasabb host-mosolyomat, de az elmúlt években szerzett önuralmam és színészi képességem minden egyes cseppjére szükségem van, hogy ne fagyjon le rólam a pillanatban, mikor a tekintetem tovább siklik a box belsejében ülő férfira. Ezüstfehér haj, sápadt bőr és túlságosan ismerősen céltudatos szemek. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy a bőröm alá lát velük.

Ő az. A kurva életbe.

- Remélem nem várakoztattam meg túlságosan, Mr… ? – Egy lassú kézmozdulattal fogja két ujja közé a szájában füstölgő cigit, hogy válaszolhasson a kérdésemre. A mozdulataimat már csak az évek megszokásának az automatizmusa irányítja, nem akarok gyanút ébreszteni benne. Leülök, de taktikus óvatossággal kartávolságon kívül maradok tőle. Természetesen az ő kontinenshosszú karja távolságában. Ennyit arról, hogy ne keltsek feltűnést, akár a kibaszott szomszéd boxba is ülhettem volna. A végén még az ösztönös óvatosságom lesz a vesztem. Az agyam már a következő lépésen kattog, miközben színlelten udvarias kíváncsisággal méregetem őt. Fekete garbó póló és hasonló színű, hosszú bőrkabát, ami gyanítom, hogy majdnem a bokáját súrolja, de jelen állapotában nem tudom eldönteni. Az egyik lábát lustán támasztja a másikon, feltűnésmentesen, érdeklődve simítom végig a pillantásommal, fegyverre utaló jeleket keresek rajta. Valószínűleg nem engedték volna be vele a biztonságiak, de fő az óvatosság. Még csak meg sem próbálkozott elérni, hogy ne legyen a homlokára írva, hogy FEJVADÁSZ. Ki kell derítenem, hogy a régi vagy az új démonaim küldték. Ha Tanakának dolgozik, talán még meg tudom menteni ezt az életet, amit felépítettem magamnak, de minél tovább figyelem őt, annál reménytelenebbnek tűnik ez a lehetőség. Tanaka, aki a fasiszta japán politikai eszme undorítóan mániákus képviselője, aligha foglalkoztatna egy olyan embert, aki akarva sem nézhetne ki kevésbé japánnak.

- Lone. – Találkozik a tekintetünk, a vérfagyasztóan hűvös pillantás végleg tudatosítja bennem, hogy a host életem végére értem. A csalódottság keserű íze marja a számat, miközben negédesen ízlelgetem a velem szemben ülő férfi nevét.

- És miben lehetek ma a szolgálatára, Mr. Lone? – A hosszú lábak megmozdulnak, leteszi az eddig keresztbe vetett lábát a másik mellé, majd előre dől, és a térdeire könyökölve, halovány mosollyal néz rám, de a pillantása jeges tőr marad. A pozícióváltástól közelebb került hozzám, a kényszer, hogy elhúzódjak, szinte fojtogat, de nem rezzenek.

- Egy nagyon nehezen megközelíthető ember vagy. – A hűvösen közvetlen szavak megkondítják bennem a vészharangot, és a pillanat töredéke alatt kapcsolok a szokásos túlélési üzemmódomba, amit az elmúlt két évben kényszerpihenőre küldtem. Hirtelen hálát adok Tanakának, hogy miatta testőrökkel kísértettem magamat az elmúlt hetekben, nem is beszélve az őrzött, portaszolgálatos háztömbünkről. De megközelíthetetlenség ide vagy oda, úgy látszik, a múltam így is utolért. De hol rontottam el? Még a kibaszott kisboltba sem mentem a saját bőrömben, sőt még az utcára néző ablakok közelébe sem. Mindent jól csináltam. MINDENT. Faszom. Akio elárult volna? Nem, ha véletlenül lett is volna annyi esze, hogy megtegye, nem lett volna benne elég kurázsi, hogy utána még a szemembe nézzen.

- Mit ne mondjak… a munkám része a titokzatosság. – A sejtelmesen mosolygó hangom nem remeg meg, pedig a szívem őrülten zihál a mellkasomban, miközben végigveszem a menekülésem előre eltervezett lépéseit. A biztonságiak nem állítanák meg, de talán lelassítják annyira, hogy elérjem a parkolóban pihenő motort, amit pont egy ilyen alkalomra szereztem be. A csomagtartójában lévő hátizsákban összekészítve vár a szokásos menekülő felszerelés: pénz, hamis iratok olyan személyek arcával, akiknek fel tudom venni az alakját, minimális mennyiségű kaja, bankkártyák és néhány nyalóka. Morbid szokásom, hogy nem hordok váltóruhát magamnál, hiszen a saját testemet úgyis csak négy fal között használhatom.

Kihívó mosollyal pillantok a kísértetszerű férfira, hátha ki tudom zökkenteni, akármi is legyen a terve. Már nincs bennem kétely, hogy ki is ő, és miért van itt.

- És mi a terve, Mr. Lone? A vállán cipeli ki a klub legsikeresebb hostját? – A mozdulatai olyan gyorsak, hogy felkiáltani sincs időm, mielőtt hosszú, erőteljes ujjak szorulnak a számra, dühösen nyögök a tenyerébe, a hátam a mellkasán puffan. A szemeim rémülten kerekednek el, mikor a nyakamon egy apró tűszúrást érzek.

- Nem. Egy ismeretlen kölyköt fogok „a vállamon kicipelni”. – A hangjából szinte fröcsög a gúny, a számat lefogó kezét vadul karmoló ujjaim megreszketnek, ahogy a vérem bódító kábaságot szállít az egész testembe. Néhány másodperc múlva elenged, egy zsák krumpliként dob vissza a kanapéra. Nem találom a hangomat, csak a fogam között tudok elsziszegni néhány dühös szót.

- Mi a faszt adtál be nekem?! – Megpróbálom ülésbe nyomni magamat, de nincs elég erő a kezemben. A gondolataim eltompulnak, lassú, kibogozhatatlannak tűnő kuszaságként kavarognak a fejemben. Vérfagyasztó pánik uralkodik el rajtam, mikor a testem ismerős, darabokra hulló érzése rám talál, a bőröm alatt átformálódik a testem valósága. Összeszorított szemekkel próbálok koncentrálni, hogy fenntartsam a védelmet jelentő álcámat, de apró szilánkokra hullik a figyelmem. A picsába. Most kicsit bánom, hogy nem öltöztem fel átváltozás előtt. Ez a faszkalap most komolyan véres nyugalommal kortyolt egyet a fosszagú piájából? – Ezért… - Nem kapok levegőt, zihálva próbálok megmozdulni, de a kurva végtagjaim már egyáltalán nem hallgatnak rám. - … ezért megöllek. – A sötétség leple szinte a semmiből temet maga alá.

Valami szépet álmodok.  De lehet meg történt már na mindegy is akkor is szép. Kicsit mocorgom is, hogy kényelmesen aludjak. Álmomat megzavarják. Felsikkantok,de miután nagyjából felkel rájövök,hogy csak Angel az. Még jobban odabújok hozzá magára ránt és megcsókol. Az rendben van, hogy vannak igényeid ,de nekem is vannak. Megszakítom a csókot a takarót maga elé kapva ,nevetve megyek a fürdõszobába.

Megnyitom a vizet és alá állok. Hallom ahogy nyílik az ajtó,de nem fordulok hátra.

 
- Ugye segítesz megmosni a hátamat?-kérdezem huncut csillogással a szememben.

Hátulról karol át és megcsókol, én meg újra remegek a karjai köz. Egymást mosdatjuk, már mindketten remegünk a vágytól. De én még nem vagyok kész vagy igen? De én is akarom.Valami tubus felé nyúl, és segít rákenni a farkára.

Az ölébe emel, majd látva igenlésemet látva lassan rávezetem magam. A fájdalom hamar elmúlik.

 - Éhhn…Én...

 - Ighh..en? Én is örülökh, hogy te is ennyire kívánssz, ahogy én téghed, ne félj a nedvességed csak azt jelzi, hogy örülsz nekem pillangóm. Vágyom mmh rád nagyon, ugye sejted?

Öblös nevetését egy csókkal fojtom el.

 - Csak szeress, Angeeeeeeeeell

Apró lökéssel belém fojtja a szavakat, nyögve karolom át a nyakát. Hátába vájom a körmeimet és jó néhány karmolással lesz gazdagabb. Most szavak sem kellenek elég csak a pillantásunk.Érzem a vérét és õ is az enyémet egyszerre harapunk egymás nyakába és mint valami 2 jól lakott cica kiáltjuk egymás nevét. Elcipel az ágyig majd betakar õ meg elájul.

Már megint,de nem értem, na mindegy majd megértem egyszer. Kicsit megbököm mire horkant egyet és betakarom. Átmegyek a szobámba és lezuhanyzom. A hajamat kontyba fogom néhány tincset szabadon hagytam és begöndörítettem.  Vörös és fekete összeállításban vettem fel a ruhámat is. Majd miután elvégeztem az apróbb simításokat megnéztem Angelt is,de még aludt. Lemegyek reggelizni és egy csapat gyerkõc „támad” le.

-Néni!Néni ugye kijössz velünk?

- Nem vagyok olyan öreg.- nevetek, majd kimegyek velük.

Az egyik lánykát az ölembe véve kezdek el mesélni.A Hamupipõkét mondom el nekik ez az egyik kedvencem még totyogó kislány koromban hallottam elõször.

Megjelenik Erika és Kylan, cak biccentek nekik nem akarom abba hagyni a mesét. Mire a mesével végeztem minden gyerek elalszik.
-Sziasztok.-köszönök mosolyogva és az ölemben lévõ kislány haját simogattam.
-Victori ugye segítesz nekünk? kérdezi Erika
-Jaj kicsim hát persze,hogy segítek. Picurik menjetek vissza majd késõbb folytatom a mesélést.
Angel már jön nem is jön inkább árkot váj a földbe a dühtõl.
-ERIKA!KYLAN!- ordibálja dühösen
-Ajaj nekünk végünk.-cincogja ijedten a lány
-Drágám mielõtt leüvöltöd õket hallgass meg!
- Csak nem most foglak meghallgatni!
- Angel nekik is joguk van ahhoz,hogy együtt legyenek!- kiabálom le mire röhögni kezd
- Ki kiabáltad magad?-kérdezi még mindig röhögve
-Igen ki.- mondom neki duzzogva
- Nagyon szépen köszönöm Victoria.- mondja Erika majd elmennek.